Előző fejezet Következő fejezet

II. FEJEZET

EGY „TÖRTÉNELEM NÉLKÜLI NÉP" TÖRTÉNETE

 

A CIGÁNYOK BEJÖVETELE

„A cigányok Indiából származnak..." - számtalan romákról szóló írás kezdődik hasonlóan, időnként még háromoldalas, amúgy nem történelmi cikkek is. Az északnyugat-indiai eredetet nyelvészeti vizsgálatok valószínűsítik: a romák nyelve az óind szanszkrit egyik leszármazottja, (hasonlóképpen, ahogy a mai neolatin, azaz francia, spanyol, olasz, román stb. nyelvek a latin leszármazottjai). A cigány nyelv ugyanúgy az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, mint mondjuk a germán, szláv, latin nyelvek. A cigány nyelv indiai eredetét egy magyar tudós, Vályi István fedezte fel a 18. században.

Az Indiától Közép-Európáig tartó út rekonstruálásának kérdésébe sem szívesen mennék bele - tudtommal magyar kutatók érdemben nem vettek részt az erről szóló vitákban. Csak az út utolsó szakasza ismert: egy évszázaddal azelőtt, hogy az európaiak felfedezték Amerikát és Óceániát, a romák felfedezték Európát.

„Az eddigi történelmi ismeret kimagyarázni nem tudja," hogyan vándoroltak el idáig a cigányok, írta 1895-ös kis cikkében Rozvány György. De rögtön hozzá is tette: „Nem is fogja kimagyarázni soha; mert az ilyen, őshazájából kivert, elszórtan, szánalmas vándorlásra kényszerített nép már nem foglalhat helyet a történelem lapjain. A történelem múzsája lefelé fordítá felette az égő fáklyát, eloltásra."1

Ez a hozzáállás nem kizárólag a romáknak szólt: a történettudomány sokáig történelem nélkülinek tekintette az olyan népeket, amelyeknek nem volt saját állama, nemessége, értelmisége, írásbelisége. Csak a 20. században, annak is főleg második felében kezdett megváltozni a történettudomány szemlélete. Ekkortól kezdték a történelmet többnek tekinteni, mint nagy emberek jelentős tettei sorozatának; ekkortól fedezték fel a társadalom, a mindennapok, a gondolkodás, a mentalitás történetének fontosságát; s ekkortól fedezték fel, hogy a saját írásbeliséggel nem rendelkező csoportoknak (parasztok, nők, „primitív" népcsoportok, leprások, homoszexuálisok, megsemmisített eretnek csoportok és így tovább) megvan a maga története, amely megismerhető és megismerendő.

 

Szénásszekér. Hieronymus Bosch 1500 körül született festményének részlete

 

Ez a történettudományi felismerés Magyarországra némi késéssel, a 20. század utolsó negyedében szivárgott be. Addig általában lelkes amatőrök, a jelenben romákat kutató néprajzosok és szociológusok foglalkoztak a romák történetével is. A Magyar Történelmi Társulat közlönye, a Századok például 1890 és 1918 között mindössze egyetlen - két és fél oldalas - értekezést és egyetlen, ehhez kapcsolódó tárcát közölt kifejezetten a cigányok történelméről (ebből származik a két bekezdéssel korábbi „fáklyaoltó" idézet). A néprajztudósok reprezentatív folyóirata, az Ethnographia ugyanezen idő alatt kifejezetten a cigányok történetével foglalkozó cikkből hatot jelentetett meg. Ez is jelzi tehát: a 19. század végén (majd azt követően is, a 20. század közepéig) a cigányok kutatása tárgyában az első számú „illetékesnek" a néprajztudomány számított. Képzett történészek csak az 1980-as évek közepétől kezdtek roma történelemmel foglalkozni.

Nem kívántam leszólni az „amatőröket" (akik más területeken esetleg képzett szakemberek voltak), hisz számos korszakalkotó felfedezés is fűződik nevükhöz. De legalább olyan gyakran tévedések is, márpedig a roma történelem kapcsán az ilyen tévedések gyakran vetették meg tartós mítoszok alapjait. Liszt Ferenc például Tinódi Lantos Sebestyén Erdélyi históriájára (1553) hivatkozva minősítette Kármán Demetert „az első ismert cigány hegedűsnek", amelyet későbbi szerzők is átvettek.2 Noha Tinódi szövegében semmi sem utal erre, Liszt nem csak belelátta a „cigányságot" a szövegbe, de még általánosított is: „a kitűnő cigány virtuózok azon időben igen gyakoriak valának".3 A köztudatba a mai napig nem ment át az a történészi felismerés, miszerint a 18. század előtt csak nagyon szórványos említések kapcsolják össze a romákat a zenéléssel.

 

Lewenklaw von Amelbeurn 1590-ben megjelentetett krónikájában leír egy díszfelvonulást, amelyet Szinán pasa tartott 1584-ben Budán. A menet elején, a szöveg szerint három cigány zenész haladt, akik pontosan meg nem nevezett hangszereik kísérete mellett „kellemetlen nyers ordító hangon énekelve magasztalják a szultánok haditetteit". A rajzoló szinte bizonyos, hogy nem vett részt személyesen is ezen a felvonuláson

 

„A róluk szóló forrásokat nem ők, hanem egy értetlen, érdektelen vagy előítéletes környezet hozta létre" - ez a gyakori megállapítás egyrészt teljesen igaz, állapította meg Nagy Pál 1998-as monográfiájában (A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában). Másrészt - tette hozzá -, egyáltalán nem csak a romákra jellemző ez a helyzet (lásd az első fejezet példáit). Nagy Pál szerint az sem igaz, hogy „szűkösen állnak rendelkezésre ilyen források" - ő maga például öt év kutatómunkája alatt több mint ezer új forrást tárt fel.4 (Ennek ellenére éppen a kiváló történész óvatoskodik a leginkább elhamarkodott általánosítások levonásától, s hangsúlyozza, hogy a rendelkezésünkre álló források még mindig nagyon szórványosak és esetlegesek).

A romákról szóló legelső beszámolók is a vándorlók és letelepedettek örök ellentétének sémájába illesztették a cigányok európai megjelenését. Az ilyen ellentétek sosem teljesen légből kapottak, de általánosításukkal nem árt óvatosnak lenni: változó, hogy egy társadalom hogyan reagál arra, hogy egyes csoportjai nem rendelkeznek állandó lakhellyel.

Nyugat-Európa például éppen a középkor végére, az újkor elejére kezdte rossz szemmel nézni a vándorlókat, s próbálta, mai szemmel nézve kegyetlen módszerekkel megfékezni a veszélyesnek látott csavargókat. Az ilyen csavargók tarka és ekkoriban igen népes seregébe nem csak a cigányok tartoztak, de ők voltak a legszembetűnőbbek. Az első nyugat-európai leírások olyan színes legendákat fogalmaztak meg, amelyek a lehető legalkalmasabbak voltak a kortársak fantáziájának megragadására: hogy a cigányok egyiptomi zarándokok, hitehagyott, majd visszakeresztelkedett bűnbánók, akiket tettükért sokéves vándorlásra kényszerítettek stb. Állítólag menleveleket mutogattak Luxemburgi Zsigmondtól, aki akkortájt magyar király is volt.5 A menlevelek biztosan hamisítványok voltak, ha léteztek egyáltalán6 - nem tudni, hogy a legendákat a környezetüket akkora már kiismerő cigányok gyártották, vagy a nyugatiak képzelete működött (a korszak forrásainak ismeretében egyik sem elképzelhetetlen).

A cigányok egyiptomi elnevezése Magyarországon is sokáig használatban volt, s amióta Angus Fraser monográfiája, A cigányok magyarul is megjelent (1996), a „Nagy Cselt" is gyakran emlegetik a hazai irodalomban. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy a fent említettekhez hasonló menleveles-zarándokos történeteket nálunk sosem jegyeztek fel a romákról.

A késő középkorban és kora újkorban az Oszmán Birodalomhoz tartozó Balkánon más volt a helyzet. Itt nem alakult ki rendi társadalom, a parasztság nem egységesült, sokkal kisebb volt a városi népesség aránya, az oszmán hatalom szemében pedig egyik „hitetlen" (azaz nem muzulmán) nép olyan volt mint a másik, feltéve, ha nem lázongott és engedelmesen fizette az adót.7 Itt a cigányok jobban beilleszkedtek a társadalom életébe, még akkor is, ha a helyi, túlnyomórészt paraszti lakossággal nem volt mindig teljesen felhőtlen a kapcsolatuk. A mai napig a Balkánon él - az összesen 7-8 millióra becsült - európai cigányság közel fele, legnagyobb számban Bulgáriában és Romániában; ha pedig a félszigettel határos Magyarországot és Szlovákiát is beleszámítjuk, akkor ebben a tágabb térségben, Délkelet-Európában él az európai romák közel kétharmada.8

 

A 15. SZÁZADTÓL A 18. SZÁZAD ELSŐ FELÉIG

 

MIKOR ÉRKEZTEK?

Philippus Camerarius 1664-ben kiadott könyvében, egy korábbi forrást idézve véletlenül elírta a dátumot egy évszázaddal - ezt a téves dátumot vette át 1914-ben Szalay Béla, majd az ő nyomán több más szerző is.* Ez csak egy példa arra, hogyan alakultak ki mítoszok a romák magyarországi megjelenésének időpontjáról.

A tévedések egy másik tipikus forrása: a cigány szóra hasonlító település- vagy családnevek bizonyítéknak tekintése. Ezekről Fehértói Katalin mutatta ki, hogy nem hozhatóak kapcsolatba a cigánysággal.**

Az első biztosnak tekinthető adat a romák magyarországi jelenlétéről 1416-ból, Brassóból származik.*** A romákat kezdetben Magyarországon is „egyiptomiként" emlegették; 1455-ből származik a „cigány" szó első olyan használata, amely kétségkívül a roma etnikumot jelöli.

Elterjedt leegyszerűsítés, hogy ekkor érkeztek a mai magyar nyelvű cigányok, a romungrók ősei; majd később, a 19. század második felében, a rabszolgaság romániai megszüntetése után érkeztek a romani nyelvet beszélő oláhcigányok, illetve a román nyelvből kialakuló neolatin nyelvet beszélő beások. A napjainkra kirajzolódó kép szerint viszont a bevándorlás nem egyszeri esemény volt, hanem a 14. század végétől a 20. század elejéig elhúzódó folyamat. Az új jövevények nem csak a Balkán felől érkeztek - a 16. században például nyugatról érkező, ún. német cigányokat is emlegetnek a források. Az oláhcigányok és beások ősei valóban a román fejedelemségek területéről érkeztek, de ez a betelepülés is elkezdődött már a 18. század első felében."1

* Nagy 2004, 5. o.

** Fehértói 1987. Lásd még: Nagy 1998a, 32-38. o. és Nagy 1998a, 39-42. o.

*** Nagy 1998a, 55. o.; Tóth 2005a. Nagy Pál később kiegészítette még az adatot azzal a

felfedezésével, hogy az Erdélyhez tartozó, de akkor éppen a havasalföldi fejedelem

hűbérbirtokaként kormányzott Fogarason már 1390 és 1406 között kimutatható cigányok

jelenléte (Nagy 2004, 4-5. o.).

1 Nagy 2008, 37. o.

 

A romák korai történelmével kapcsolatos legfontosabb új történészi felismerések, amelyek nem mentek át még a köztudatba, de sokszor a romákkal foglalkozó kutatók tudatába sem:

 

„ŐSEREDETI CIGÁNY" VAGY „ÁTVETT"?

A címben feltett kérdés terén érdekes köröket írt le a romákkal foglalkozó irodalom. A modern társadalomtudományok születése előtt a „kutatók" általában feltételezték, hogy a cigányok „másságát" magukkal hozott ősi örökségük okozza. A 19. század végén a cigányokkal foglalkozó néprajzosok (-» 72. o.), a civilizatorikus szemlélet befolyása alatt felvetették, hogy a „cigányos" szokások, hagyományok, struktúrák egy részét a romák a környező társadalmaktól vették át. Mivel a környező népek ezeket a társadalmi elemeket azóta elveszítették, a cigányok egyfajta sajátos „időkapszula" szerepét játszhatják a néprajz számára: megőrizték más népek azóta már elveszített hagyományait. Mint Wlislocki Henrik az 1890-es években megfogalmazta:

„Midőn a cigányok legelőször megjelentek Közép-Európában, mindnyájan »vándorcigányok« voltak, kik nem bírtak állandó lakással, és valószínűleg nem ismerték a tűzreolvasásokat, mivel állandó lakhelyek hiányában a tűzvész nem érdekelhette őket. Midőn pedig kényszer és erőszak által részben letelepíttettek, akkor őket is érdekelte a tűzkár, és megtanulták azon népek idevágó ráolvasóit, a melyek körébe letelepíttettek, ezen ráolvasásokat saját felfogásuk és néphitök szerint váltogatva. Tehát két okból fontosak a cigány tűzreolvasások, mert 1. alapjukban idegen népektől erednek, melyek a műveltség bizonyos fokát elérve, ez iránti néphitőket manapság részben már elfelejtették; 2. mert a cigányok oly elemeket vegyítettek ezen idegen származású ráolvasásokba, mely elemek a letelepített cigányok egyéb néphitéből rég kivesztek s még csak a tűzreolvasásokban találhatók fel."10

Az idézett szöveg szerzője legalább gondolatmenete 2. pontjában megengedte, hogy azért lehettek a romáknak saját, eredeti hagyományaik is, amelyek egy része még a jelenben is tanulmányozható. A szocialista korszak civilizatorikus felfogásának jellegzetes képviselője, Vekerdi József (-> 177. o.) azonban már ezt is megtagadta a cigányoktól: szemlélete szerint a cigányság hagyománytalan, s éppen ezért saját kultúrával nem rendelkező népcsoport.

„Mind anyagi, mind önálló szellemi kultúrájuk kialakulásának alapvető akadálya volt anyagi és szellemi igénytelenségük. Megelégedtek a mindenkori befogadó néptől készen kapott javakkal, rendszeres termelőmunkát és önálló szellemi alkotótevékenységet nem folytattak ezek megszerzése érdekében. Másik döntő akadálya volt önálló kultúrájuk létrejöttének a hagyománytalanság. Szellemi javaikat nem őrzik sokáig. (...) Amilyen gyors az átvétel, olyan gyors a felejtés is. Ha egy országgal tovább vándorolnak, nyelvükből a friss kölcsön-szavak és kultúrájukból a friss kölcsönzések nagy része néhány nemzedék alatt kihullik, s újjal cserélődik fel az új környezet hatására. (...) így a cigány kultúra állandóan változik, állandóan kihal és újraszületik, nem őriz sokáig hagyományokat, a kultúra fogalma pedig a legszorosabban összefügg a hagyomány fogalmával: tartós hagyományok nélkül nincs jelentős kultúra.

A kutatókat gyakran megtéveszti az a jelenség, hogy a cigányok olyan dalokat és szokásokat is őriznek, amelyeket nem cigány környezetük azóta már majdnem teljesen elfelejtett. Ennek alapján a cigányságot erősen hagyományőrzőnek vélik. A valóságban csupán késésről van szó: az átvett anyagot egy-két nemzedékkel tovább őrzik, mint a magyar parasztság, amely a századforduló óta rohamosan veszíti régebbi népi kultúráját."11

Igaz, Vekerdi tartalom és forma megkülönböztetésével mintegy visszalopja az ősi örökséget: a formai elemek terén az öntudatlanul érvényesülő „indiai örökséget" Vekerdi saját korában is meghatározó erejű tényezőnek látja. Például a „két évezredes indiai vándorlási ösztön utóhatása" mutatkozik meg abban, hogy korának cigányai „sűrűn cserélik lakóhelyüket, sőt munkahely-változtatásuk gyakoriságában is erősen közrejátszik a kötetlenség ősi öröksége;" vagy „érzelmi életükben az erős hullámzás (...) az európai szemlélőt fejcsóválásra készteti, míg Indiában nem volna feltűnő".12

A cigányok gondolkodásmódjában, logikájában, a valósághoz való viszonyában, „ízlésében" és így tovább, ugyancsak masszívan érvényesül az „indiai örökség". Vekerdi időnként szinte már paródiaszerűen esszencialista: egy 10. századi arab történetíró indiaiakról ejtett megjegyzését („az indek nem tudnak semmit saját történelmükről, de az érdeklődőnek habozás nélkül rögtönöznek kitalált történeteket"13) bizonyítékként kezeli: hát igen, a mi cigányaink éppen ilyenek, ebből is látszik, honnan származnak. Tartalmi elemek - tehát konkrét szokások, hagyományok, hiedelmek stb. - terén viszont ez a folyamatosság nem érvényesül.

A kritikai irányzat képviselői is csak az 1980-as években kezdték megkérdőjelezni a fenti hagyománytalanság/kultúranélküliség-felfogást. Az 1990-es évekre, a „naiv tudomány" (-> 247. o.) képviselői pedig már létrehozták a Vekerdi-féle felfogás abszolút ellenpontját - hasonlóan tudománytalan, időnként abszurd érveléssel. Kársai Ervin például egy írása nyolcoldalnyi részletében tucatnyinál is több alkalommal hivatkozott az indiai eredetre, mint amely magyarázó erejű tényező a cigányok hitvilágával, gyógyításával, házasságkötési szokásaival, hagyománytiszteletével, gondolkodásmódjával, zene- és tánckultúrájával, ízlésével, logikájával, társadalomszerkezetével, nyelvével stb. kapcsolatban.14

 

CSINÁLJUNK ŐSI HAGYOMÁNYT!

„Az 1980-as évek végén Görögországban sugárzott [televíziós] műsor után - melyben szó esett a cigányok indiai eredetéről - a cigány lányok körében elterjedt a szári divatja, és keleties elemeket vittek táncaikba. Könnyen lehet, hogy ötven év múlva ezeket az elemeket a népzenekutatók mint eredeti hazájuk kulturális örökségét fogják azonosítani"* - Angus Fraser szórakoztató idézete is arra figyelmeztet minket, amit a mai történettudomány egy kiterjedt irányzata vizsgál: hogy az „ősi hagyományok" egy jelentős része modern kori találmány. Ha nem lenne túl nagy kitérő, tömegesen lehetne hozni magyar, illetve más európai példákat is.

* Fraser 1996, 288. o.

 

Az ígérete szerint a cigányok történetét összefoglaló füzetecskében Rostás-Farkas György és Karsai Ervin így fogalmazott:

„A cigányok őshazája India. India észak-nyugati része, a mai Pandzsáb (Pun-jab) és környéke. A cigányok története szorosan összefügg India történetével.

India már évezredekkel ezelőtt fejlett kultúrával rendelkezett (...) India kultúrájának, nyelvének, szokásainak, irodalmának, hiedelemvilágának a megismerése nélkül a cigányokét sem lehet tökéletesen megérteni, s viselkedésüket se lehet megérteni. India életének némi ismerete viszont segít abban, hogy a cigányok belső, zárt világa megismerhetővé és érthetővé váljon. (...) Legközelebb a pandzsábi nép áll a cigányokéhoz. Ma Indiában 15 millió él. Ezek a cigányok hasonlóképpen élnek, mint az európai cigányok."15

A magyarországi cigányok korai korszakára - tehát 14-17. századra - vonatkozva manapság a történészi felfogás, amelynek Nagy Pál a legjelentősebb képviselője, sokkal óvatosabb. Ha jól értem, akkor a fenti címben feltett kérdésre adott válaszának lényege, hogy egyrészt, az ősi és az átvett társadalmi-kulturális elemek szembeállítása jórészt álprobléma - minden társadalmi csoport a más társadalmi csoportokkal való érintkezés szüntelen tengerében él, állandó kölcsönhatásban környezetével. Ez a cigányokra is igaz, ők sem éltek - ahogy pedig gyakran megfogalmazzák - a társadalmon kívül vagy a társadalom alatt (más kérdés, hogy milyennek nevezzük a romák helyzetét a 20. század első felében - de erre majd még visszatérek -> 85. o.). Másrészt, mindig, minden létforma (gazdaság, jogi helyzet, életmód stb.), illetve minden roma csoport esetében külön-külön kell vizsgálni, hogy ősi örökségről beszélhetünk-e (abban az értelemben, hogy Magyarország határain kívülről hozott társadalmi formák, lényegében változatlan továbbéléséről van szó), vagy pedig valami módon a többségi társadalommal való kölcsönhatás révén kialakított, átvett elemekről.

Harmadszor pedig: a 18. századot megelőző korszakban a legtöbb ilyen kérdésre a becsületes válasz az lehet, hogy: „nem tudjuk".

 

„MIVEL AZÉRT EZ A NEMZETSÉG ÉLETIT MESTERSÉGE ÁLTAL KERESI..."

A gazdasági élet előresorolását az a módszertani szempont indokolja, hogy korszakunkban elsősorban ez határozta meg a romák jogi helyzetének szabályozását is. De be kell vallani, hogy létezik egy ezen túlnyúló politikai szempont is (az első fejezetben meghatározott tág értelemben), nevezetesen: a legutóbbi több mint egy évszázadban a cigányellenes előítéletek egyik legfontosabb eleme az a hiedelem volt, hogy „a cigányok nem dolgoznak", s hogy erről egyes-egyedül ők tehetnek, mivel nem is akarnak dolgozni.

Ezzel szemben a 14-17. századi cigányokkal foglalkozó források egy tekintélyes csoportja, közvetlenül vagy közvetve, azok munkájával kapcsolatos. Bármilyen triviális, nem árt leszögezni: a források szerint a korabeli romák egyértelműen dolgoztak, a forrásokban leggyakrabban a munkájukkal kapcsolatos ügyekben jelennek meg.

A milyen munka? kérdésre először is negatív választ adhatunk: romák ugyanis szinte bizonyosan nem kerültek tömegesen sem az elit, sem az értelmiség soraiba. Az elitbe kerülés lehetőségének felvetése nem annyira nonszensz, ahogy azt egy későbbi perspektívából gondolnánk: a középkori magyar elit számos szláv, kun, szász, román előkelőt fogadott magába. A 15. századra azonban már - az európai összehasonlításban az egyik legnépesebb - magyar nemesség kialakulása befejeződött, s tagjainak semmi sem állt kevésbé érdekében, mint soraik további bővítése. Az egyházi vagy a - nagyon szűk - világi értelmiségi réteg utánpótlása is biztosított volt. Ugyanakkor, érdekes módon, a hódoltsági, tehát a másfél évszázadig török uralom alatt élő cigányok egy része magasabb pozícióba is jutott, tisztviselők, kereskedők, vagyonos emberek is voltak köztük. Az ő további sorsuk a hódoltság után azonban bizonytalan: egy részükről tudjuk, hogy áttért keresztény hitre és maradt, más részük követhette a visszavonuló oszmánokat - de hogy milyen arányban és milyen társadalmi összetételben választották az egyik vagy a másik stratégiát, az alig ismert.

Miért nem váltak földművesekké? A 18. századtól kezdve ez az egyik állandó kérdés, amelyet a „civilizátorok" a romáknak feltettek. Földművelésre áttérni azonban egy olyan társadalomban, ahol tíz emberből legalább kilenc ezzel foglalkozott, nemhogy könnyű lett volna, hanem kifejezetten nehéz. A földművelés nem olyan buta izommunka, ahogy azt manapság sok városi ember képzeli sajátos szaktudás és sajátos mentalitás kell hozzá, amelyet a paraszti népesség nemzedékeinek sora alakított ki. Ezt a szaktudást általában nem szívesen adták át az újoncoknak (mentalitást átadni pedig még akkor is nehéz, ha törekednek rá). A jövevények természetesen földdel és szerszámokkal sem rendelkeztek. Lehet vonzó perspektívának, civilizációs előrelépésnek tekinteni, hogy valaki egy kötetlenebb életformából átlép a fold nélküli béresek, mezőgazdasági cselédek állásába - azonban ez finoman szólva sem kecsegtetett jobb kilátásokkal, bármilyen sokan mondogattak is ilyeneket a következő évszázadokban. S tegyük hozzá: egészen a 18. század második feléig a társadalom vezetői sem szorgalmazták, hogy a cigányok földművesek legyenek.

 

CUI PRODEST?

„1552-ben I. Ferdinándnak kellett beavatkoznia Fráter György erdélyi vajda és Dés város konfliktusába. A Désen élő sóbányász cigányok a királyi kamarának szolgáltak, de a város fennhatósága alá voltak rendelve. Mindkettőnek jövedelmei származtak a cigányok munkaerejének felhasználásából. Fráter György 1551-ben a szamosújvári várhoz rendelte a cigányokat, s a királynak kellett elintézni a visszarendelésüket. Néhány év múlva Petrovics Péter helytartónak (1556), majd Izabella királynénak (1557) meg kellett erősíteni I. Ferdinánd rendelkezését, s biztosítani kellett a cigányok adómentességét.

A nagyszebeni és kolozsvári cigányok helyzete is labilissá vált. 1554-ben Kendy Ferenc és Dobó István erdélyi vajdák megerősítették II. Ulászló 1502-es, 1583-ban pedig Báthory Zsigmond Hunyadi Mátyás 1487-es oklevelét. Mindkétszer maguk a városok kérték a privilégiumok teljes, szó szerinti átírását, mert megkérdőjelezték a cigányok feletti jogaikat. Egyik esetben sem szólnak arról, hogy kik akarták megszerezni tőlük a cigányokat" - foglal össze néhány jellegzetes esetet Nagy Pál,* az általa idézett, hivatkozott számos hasonló ügyiratból.

Hogy a sóbányászok mivel foglalkoztak, az világos, de sokkal jellemzőbb, hogy a fentiekhez hasonló oklevelekben gyakran meg sem említik, hogy pontosan milyen munkát végeztek a cigányok. A fent említettekhez hasonló források ugyanis nem elsősorban erről szólnak, mint inkább arról, hogy ki húzhat törvényesen hasznot ebből a munkából. S kiderül: a cigányok munkaereje feletti rendelkezés kellőképpen értékes volt ahhoz, hogy a korabeli társadalom hatalommal rendelkező tagjai - nagyurak és városok - vetélkedjenek érte.

* Nagy 2004,16. o.

 

Ennek ellenére akad olyan forrás, még ha kevés is, amely elparasztosodó romákról szól. Hogy azért rendelkezünk kevés erre vonatkozó forrással, mert nagyon ritka jelenségről van szó, vagy azért, mert az ilyen elparasztosodó romákat (egy idő után) környezetük már nem tekintette cigánynak, s így értelemszerűen nem is születhetett forrás „cigányságukról" - eldönthetetlen.

Kizárásos alapon maradtak az egyéb, iparos mesterségek és szolgáltatások, amelyeket nem végeztek el hivatásos, céhekbe tömörül iparosok (vagy inkább: ezek a céhek nem voltak képesek valamennyi szükséglet kielégítésére, és nem voltak elég befolyásosak a „kontárok" olyan mértékű kiküszöbölésére, mint Nyugat-Európa legnagyobb részén). Lehetett szó olyan, alacsony presztízsű mesterségekről, amelyeket más nem akart elvégezni. A probléma abban áll, hogy az ilyen kézműves munkákat a középkorban gyakran maguk a parasztok végezték, s bizonytalan, hogy egyes tevékenységekkel mikor hagytak fel. Utalva az előző alfejezet fejtegetésére: bizonytalan, hogy azokat a tradicionális cigány mesterségeket (fém- és famegmunkálás egyes formái, vályogvetés stb.), amelyeket a 19. században már biztos, hogy főleg vagy kizárólag romák űztek, műveltek-e egyáltalán romák a 14-17. században, s ha igen, milyen mértékben.

A fémmegmunkálás talán az egyetlen kivétel: már a legkorábbi források is16 olyan nagy arányban hivatkoznak erre a tevékenységre, mint a cigányok mesterségére, hogy szinte bizonyosra vehető: elterjedt foglalkozásról volt szó. Ráadásul a romák egyfajta mobil kovácsolást űztek: nem volt szükségük műhelyre, magukkal hordott szerszámaikkal és a megrendelőtől kapott nyersanyaggal képesek voltak a helyszínen dolgozni, tehát fegyvereket javítani a táborban, szerszámokat élezni a földeken és így tovább.

Az ilyen típusú munkákra folyamatos, de ugyanakkor korlátozott igény létezett, amely adott helyen viszonylag kevés embert tudott eltartani. Ezt a kettősséget mutatja az a Nagy Pál által idézett forrás, amelyben I. Rákóczi György utasítja tiszttartóját (1632), hogy a sárospataki uradalom 6 kovácsa helyett elég lesz 2, 9 lakatosából pedig 3.17 Igaz, a forrás nem árulja el cigányokról van-e szó, de joggal kételkedhetünk benne, hogy „a többieket fogják más szolgálatra" utasítás mennyire lehetett hatékony, s mennyire késztette inkább odébbállásra („szökésre") a felesleges kovácsokat.

Korábban említettem már a zenélést, amelyet manapság tipikusan ősi cigány mesterségnek tartanak; másrészt, ezt tekintik a legnagyobb presztízzsel rendelkező foglalkozásnak is, amely a legsikeresebb integrációs esélyt nyújtotta művelőinek. Valójában a 14-17. századból nagyon kevés forrás említ zenélő cigányokat, s ezekben sincs nyoma annak, hogy ez foglalkozást akkortájt valamilyen módon speciális roma munkának tekintették volna. Másrészt: a zenélés presztízse sokáig meglehetősen alacsony volt, sőt a reformáció idején, amikor a 16-17. századi protestáns prédikátorok szent hevülettel ostorozták ezt az erkölcstelennek tartott fényűzést, kifejezetten mélyre süllyedt. Gyulai Mihály például „a táncot vonó hegedűsöket (...) lábuknál fogva felakasztani" szerette volna látni (1681).18 A zenélés alacsony megbecsültsége tette lehetővé, hogy a romák benyomuljanak erre a területre; viszont már maguk vívták ki a pálya későbbi megbecsültségét, nem örökölték azt. A zenélésnek azonban megélhetés szempontjából ugyancsak szűk keretei voltak: az 1782-es összeírás szerint a roma családfők többségének kovács volt a foglalkozása; négyszer annyian voltak, mint a második leggyakoribb foglalkozás űzői, a cigány zenészek.19

 

KOVÁCSOLÁS

A kölni zarándok, Arnold von Harff 1497-ben a görögországi Modonban (Methoni) találkozott cigányokkal. „Mindenféle mesterségben jártasak: így a cipőkészítésben és foltozásban, sőt a kovácsmesterségben is. Roppant különösnek hatott például, ahogy az üllőt a földre tették, az ember pedig (...) mellé telepedett. A közelében ugyancsak a földön, a felesége font, úgyhogy a tűz éppen kettejük közé került. Mellettük két kisebb dudaszerű bőrzsák, felerészt a földbe temetve. Miközben az asszony font, néha fölemelte valamelyik zsákot a földről, majd újra leszorította; ezzel földet fújt a tűzbe, hogy az ember dolgozni tudjon."* A technika, mint a képeken látható, alig változott a kora újkori magyar cigányok esetében - de Erdős Kamill még a 20. század derekán is tudott néprajzi példákat gyűjteni ilyen módszerekre.

 

 

Anton Birckenstein báró az 1680-as években megtisztelő feladatot kapott: a Habsburg trónörökös József (később 1705-1711 között magyar király is) geometriatanárának kérték fel. Tankönyvét 1686-ban jelentette meg, állítólag a főherceg saját kezű rajzaival. A kor divatja szerint a kötetet metszetek díszítették, amelyeknek semmi köze nem volt a geometriai tananyaghoz. A metszeteket a holland ]ustus van de Nypoort készítette.

 

 

A magyar történészek nagy örömére 110 képen a korabeli Magyarország várait vagy városait ábrázolta, az előtérben egy-egy életképpel. Ezek egyike a Csicsva vára előtt ábrázolt cigány kovács és családja.

 

Kolumbán Samu 1903-as cikke („A cigány a székely nép felfogásában") a székelyek körében meglévő népsztereotípiákat vizsgálta; léteztek ilyen sztereotípiák a muszkáról, oláhokról, szászokról, de „a székely nép hagyományaiban legtöbb vonatkozást a cigányra vonatkozólag találunk, aminek magyarázata az, hogy különösen régebben, minden községnek a kovácsa cigány volt s ezeken felül minden harmadik, negyedik községben volt és van 3-i szál muzsikus cigány is, a kik a szomszédos községek táncaiban muzsikálni szoktak (...)

Innen van, hogy régebben a cigány szó legfőbb jelentése: kovács volt a székelyeknél, s ha véletlenül született székely volt is az, aki a kovácsmesterséget űzte, azt is cigánynak nevezték és nevezik még ma is az idősebb emberek. És nem a kovácshoz küldik az ekevasat, hanem a cigányhoz, hogy élezze meg. A kézzel - és nem gyárilag - készített vasszeget, fúrót vagy tüt cigányszégnek, cigányfúrúnak, vagy cigánytőnek hívták és hívják még most is. Az anekdoták, mint alább látni fogjuk, szintén azt bizonyítják, hogy a székely nép képzeletében a cigánynak a kovácsmesterség veleszületett állandó sajátossága, úgyhogy még akkor is elsősorban kovácsnak tekinti azt, ha véletlenül más mesterséget űz; még a muzsikus cigányt is úgy képzeli, hogy az a kovácsmesterséghez is ért, holott a muzsikást megint nem tudja másnak elképzelni, mint cigánynak."20 (Kiemelések az eredetiben -D. Cs.)

Az utolsó néhány bekezdésben előreszaladtam a fejezet korszakhatárához képest, hogy érzékeltessem, miben mutatkozik a legtartósabb folyamatosság a romák megélhetési stratégiáiban: nem annyira egyik vagy másik konkrét foglalkozásban, mint inkább abban, hogy a családok igyekeztek több lábon állni, az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően váltogatni munkáikat.21 Nagy Pál óvatosságra int az első - 18. századi - összeírások „családfő foglalkozása" kategóriájával kapcsolatban: nagy valószínűséggel csak az elsőként említett mesterséget írták be, s hogy ez melyik volt, az nem csak a család megélhetésében játszott szerepétől függött, de például attól is, hogy melyik évszakban vették fel az adatokat.

Végeztek még a romák más, alacsony presztízsű, de szükséges munkákat is. Példának okáért több helyről is ismerünk cigány hóhérokat is, akiket érezhető társadalmi megvetés és borzongó elítélés vett körül (miközben a kor jogi rendszerének nélkülözhetetlen elemei voltak - ugyanis nem csak a kivégzések, de a sokkal gyakoribb vesszőzések, botozások stb. is a hatáskörükbe tartoztak). Nem tudni azonban, hogy a hóhérok a többi roma között laktak-e, vagy kiközösítettségük foglalkozásukból fakadt, és még a többi cigánytól is elkülönülve éltek.22

A céhes kézművesség, főleg a 17. században, megpróbálta eltiltani a munkától a nemkívánatos cigány konkurenciát. Ez azonban még a népesebb városokban sem sikerült, jelezve, hogy erre a munkára igény mutatkozott, amelyet a városi elöljáróknak éppúgy figyelembe kellett venniük, mint a céhek érdekeit. Szeged példájára lásd a „Nem minden érdek nélkül..." című keretes írást. Debrecenben 1661-ben még rendeletet hoztak, mely szerint „az cigányoknak meg nem engedtetik, hogy a szántó vashoz nyúljanak és lakatoshoz, kovácshoz illendő új munkát végbe vigyenek,"23 de 1668-ban már pontosított az elöljáróság: a kovácsok nem tilthatják el a cigányokat eddig is végzett munkáiktól. 1670-ben pedig a rendelet tételesen felsorolta: „az cigányoknak műve: vasvilla, békó, ásó, rostály, kolomp, doromb, fúró, fogó, nyárs, iszkába, lécszeg, ó kapa-ásó, zsindelyszeg, zabola, ó munkát megnyújthatja, szántóvasat is céhmester hírével meg csinálhatja." 24

Nagy Pál egyik fő tézise szerint a 15-17. századi romák fő megélhetési formáját a mendikáció (faluzás) jelentette, tehát a szezonális „kiszállás" a falvakba, ahol ipari szolgáltatásukat vagy egyszerűen a munkaerejüket közvetlenül élelmiszerre cserélték. Ez az életmód feltételezte, hogy adott területen viszonylag kevesen tudnak megélni belőle, tehát a relatív túlnépesedés már akkor is bekövetkezett, ha - a fenti példát véve - „több mint két kovács és három lakatos volt az uradalomban". Ilyenkor kellett továbbvándorolni az ország egy másik területére - ameddig volt még szabad terület. Nagy Pál másik fontos tézise szerint azonban a 17. század folyamán ezek a szabad területek elfogytak, a korábban kialakult kényes egyensúly felborult. Ezek az ekkor kialakuló feszültségek vezettek a „cigánykérdés" felvetéséhez (más belpolitikai tényezők hatására azonban már csak a 18. század közepétől).

 

HELY A NAP ALATT

A társadalomban betöltött hely vonatkozik egyrészt fizikai értelemben vett helyre, ahol emberek bizonyos csoportjai élnek, településekre, a települések egyes részeire, épületekre stb. másrészt arra a helyre, amelyet a társadalmi térben jelölt ki számukra a többi csoporttal való alkufolyamat vagy küzdelem, s amelyet hagyományok, egyedi megállapodások vagy rendeletek szabályoznak. A két jelentés néha szorosan összefonódik, például az állandó lakás fogalmában: a 18. századtól napjainkig ez a fogalom nem csak a négy fal által körülhatárolt lakóhelyet jelentette, hanem a megállapodott, társadalmilag elfogadott hely egyik legfontosabb attribútumát is. A 18. századtól a 20. századig újra meg újra azért vegzálták a cigányokat, hogy miért nem telepednek le, miért nem létesítenek állandó lakást.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a társadalmi követelmény a 15-17. században még nem, pontosabban, nem ilyen formában jelentkezett a romákkal kapcsolatban. Igaz, létezett idegenkedés a vándorlókkal szemben, és voltak félreértések is a romák lakhatásával kapcsolatban.

Lakás, illetve társadalmi állás szempontjából nagyon durván három fő kategóriára oszthatjuk a 15-17. századi romákat: 1. voltak igazi vándorok - de az ő esetükben is előfordulhatott, hogy huzamosabb ideig egy adott helyen maradtak; 2. voltak olyan romák, akik beilleszkedtek egy adott település társadalmi és gazdasági szerkezetébe, de olyan formában, amelynek szerves részei voltak a szezonális vándorlások is, általában egy bizonyos vidéken, tavasztól őszig. Az ilyen életformába az is belefért, hogy a cigány csoport vagy annak egy része idővel továbbállt, biztosabb megélhetést nyújtó vidékek felé. Az ilyen jellegű vándorlást a romák felett addig felügyeletet gyakorlók igen könnyen szökésként értelmezhettek,25 még akkor is, ha a szóban forgó cigányok nem voltak a szó jogi értelmében röghöz kötött jobbágyaik.

3. Ugyanakkor számos forrás szól letelepedett, állandó lakással rendelkező cigányokról, már ebben a korban is. Az elemi logika azt sugallja, hogy ezen romák egy része asszimilálódhatott és nyomtalanul felszívódhatott környezetében - de hogy mekkora hányadról van szó, az megbecsülhetetlen. Eleve nem várhatjuk, hogy olyasmiről legyen forrás, ami a kortársak szerint már nem is létezett, azaz, hogy olyan személyek „cigányságát" rögzítsék - akiket már nem tartottak cigánynak.

 

 RÖGHÖZ KÖTVE

A középkor társadalma nem volt annyira helyi keretek közé zárva, mint ahogy azt az utókor képzelte - időnként meghökkentően nagy hányada kelt útra. Magyarországon a 13. században volt egy olyan korszak, különösen a tatárjárást követő évtizedekben, amikor a földműves népesség jelentős része is igen könnyen elhagyta lakóhelyét, jobb kondíciókat kínáló földesurat keresve. A külföldről - jórészt Nyugat-Európából - ekkortájt érkező telepesek, a hospesek (vendégek) pedig eleve csak akkor jöttek, ha kellőképpen vonzó feltételeket kínáltak nekik. Az így kialakuló válság megoldása végül az lett, hogy a jobbágyság egy kötetlenebb, szabadabb helyzetben egységesült az egész országban.*

Ezt az állapotot a megerősödő nemesség a 15. század végétől egyre inkább nehezményezte. A növekvő feszültségek robbantak ki az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelésben, melynek leverése után a jobbágyokat jogilag is röghöz kötötték. Kérdés persze, hogy a szóban forgó rendeletet mennyire lehetett betartani - különösen, ha arra gondolunk, hogy hamarosan megkezdődött a török kor, s az ország három részre szakadt.

Ha sarkítva akarunk fogalmazni: a magyar cigányságnak de facto sikerült megőriznie egy olyan szabadságot, amelyet a magyar parasztság 1514 után de jure elveszített - a szabad helyváltoztatás jogát. Nem csoda, ha ez neheztelést váltott ki a nem cigányokból.

* Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 2002, Osiris.

 

A romák letelepedett vagy nem letelepedett voltáról még lakóhelyük jellege sem nyújt biztos információt: lakhattak tartósan egy helyen sátorokban, és vándorolhattak házakból kiindulva is. Egy utazó 1585-ből kocsikon lakó cigányokról tudósít,26 de sok ehhez hasonló forrás nem maradt fenn. A földbe vájt kunyhó, putri pedig nagyon elterjedt lakásforma volt - de egyáltalán nem csak a romák körében.

Az egyik legkorábbi forrás, amely huzamosabb ideig letelepedett romákról szól, Hunyadi János 1455-ös oklevele, amely engedélyezte a Barcsayak számára négy - magyar keresztnévvel megnevezett - cigány letelepítését. Érezhetően már Hunyadi is egy kialakult gyakorlatot hagyott jóvá, ráadásul nem is az eredeti oklevél maradt ránk, hanem II. Ulászló 1501-es keltezésű, teljes szövegű átirata. Ha tehát a Barcsayak kérték az oklevél megerősítését, az azt jelenti, hogy néhány cigány család legalább fél évszázadon keresztül egy nemesi család birtokain élt.27

 

EGY TALÁNYOS INTÉZMÉNY-A VAJDASÁG

Többször említettem már, milyen gondokat okoz, amikor 19-20. századi néprajzi-antropológiai sajátosságokat akarnak visszavetítem a múltba. Ugyanakkor azt a nagyon elterjedt vélekedést, mely szerint a cigányok egészen a legutóbbi időkig maguk választotta elöljáró, a vajda irányítása alatt éltek, a viszonylag új néprajzi vizsgálatok sem tudták általánosan igazolni. „Ősi" vajdai intézmény nem maradt fenn napjainkra - bár egyes roma közösségek manapság mintha ennek az intézménynek a létrehozására törekednének.

A középkorban és kora újkorban a vajda elnevezést tisztségek igen széles körére alkalmazhatták, az Erdélyt irányító főtisztségviselőtől (a Mohács után királlyá koronázott Szapolyai is vajda volt), román telepítésvezetőkön át, egészen egyes vidékek falusi bíráiig. Ami pedig a cigányokkal kapcsolatban emlegetett vajdákat illeti: bizonyos, hogy ezek egy része nem roma nemesúr volt, aki egy nagyobb terület, országrész, esetleg az egész ország cigányai felett gyakorolt felügyeletet.

Másrészt, a vajdák egy másik részéről bizonyos, hogy romák voltak, s egy kisebb közösség felett gyakoroltak valamiféle hatalmat. Az utóbbi kategóriáról időnként világos, hogy a külső környezet nevezte ki őket, máskor viszont nem derül ki egyértelműen. Elképzelhető, hogy erre a tisztségre maguk a cigányok választották őket vagy esetleg egy-egy családon belül öröklődött a poszt. Annyi bizonyos, hogy a 17. századi menlevelek már minden esetben kijelölik a vajda személyét - vagy csak megnevezik azokat a vajdákat, akiket a közösség választott vagy más módon kiválasztott? De akkor miért hangsúlyozzák ezek a 17. századi menlevelek, hogy a cigányok kötelesek elfogadni ezt a személyt?

„A kutatók némelyike határozottan kijelenti, hogy a cigányok elfogadtak ugyan egy kívülről rájuk kényszerített szervezeti formát, de a közösség irányítása ténylegesen az öregek kezében volt" - próbálkozik ismét mítoszdöntéssel Nagy Pál „Ezzel a teóriával csak az a baj, hogy megfogalmazóik, akik nem történészek, nem ismerték a forrásokat és a 20. század közepén oláhcigányok között szerzett tapasztalataikat vetítették vissza a 16-17. századra. Véleményem szerint a vajdai intézmény nem volt jelentéktelen, a magyar és török hatóságok, valamint a földesurak nagyobb mértékben beavatkoztak a cigányok társadalmi szervezetébe, mint ahogy azt eddig az etnográfiai és jogtörténeti megközelítésű publikációk szerzői gondolták."*

Egyes kora újkori közösségekben a vajda szó „inflálódását" figyelhetjük meg, mintha nem tisztséget jelentene, hanem tekintélyes családfőt, amely egy közösségen belül minden vagy legalábbis számos felnőtt férfit megillet.**

* Nagy 2004, 33. o.; további idézetek ilyen menlevelekből lásd: Nádasi 2002, 62-64. o.

** Nagy 2004, 39. o.

 

Hasonló okleveleket általában birtokosok vagy városok kértek, akiknek szükségük volt a romákra. Például az erdélyi Nagyszeben városa, amelynek számadáskönyvében a 15-16. század fordulója körüli években Nagy Pál több mint 20 bejegyzést talált cigányoknak tett kifizetésekről: fémműves munkák, hóhéri munkák, 14 napi (nem részletezett) munka a vöröstoronyi szorosban, hivatalos ügyekben való részvétel (talán küldönci feladatok) és így tovább.28 Városok és nemesurak időnként a királyhoz fordultak, döntse el vitájukat a cigányok feletti rendelkezésről - s ezzel összefüggésben: ki szedje be adóikat és ki bíráskodjon felettük, ekkoriban ugyanis mindkét tevékenység jövedelemforrásnak is számított annak, aki intézte -; máskor még a pereskedés idő- és költségigényes folyamatát is vállalták.29 Jellemző, hogy az említett 1455-ös oklevelet Hunyadi mint besztercei gróf jegyezte, de a Barcsayak 1501-ben már az állam fejéhez, a királyhoz fordultak megerősítésért. Ez volt a tipikus út: a város vagy a földesúr befogadta a cigányokat, majd utólag szentesítést kért az így kialakult szokásjoghoz. Ezt általában meg is kapták - mindig az adott roma közösségre nézve. A 17. századi önállósult Erdélyben már felmerült a gondolat, hogy egységesen rendezzék az ország ösz-szes cigányának társadalmi helyzetét (végül nem valósították meg), de a Magyar Királyságban még idáig sem jutottak el.

 

Egy 1661-es irat: „Mi gróf Drugeth Homonnay György, Ungnak örökös ura, és azon vármegyének örökös főispánja (...)

 

 

Egy 1670-es irat: „Mi Gróf Nádasdy Ferencz Fogaras földinek örökös ura, országbírája (...) Szála [Zala], Somogy és Vas vármegyéknek főispánja (...)

Adjuk tudtára mindeneknek, az kiknek illik (...) hogy ungvári jószágunkban lévő György vajdának (...) [elrendeljük, hogy] elsőben az ő vajdasága alatt levő cigányokat törvényben és szokásokban megtartsa, ha valakik ez ideig alóla (...) elmentek, azokat visszahozza. Másodszor. Lopásra és kártételre őket ne bocsássa [ne engedje], semmi mód nélkül való dolgot, bosszút, háborságot és kártételt közöttük ne indítson, hogy ehhez képest meg ne kevesedjenek, hanem szaporodjanak és sokasuljanak (...)

Mivel azért ez a nemzetség életit mestersége által keresi és ez végre (...) [ezért] fáradozniuk szüntelenül kelletik, hogy mint elébb mehessenek dolgokban és mesterségeket gyakorolhassák, kérünk ez okáért barátságosan minden rendbeli embereket, hogy mindakkor, midőn a vajdájokkal együtt, avagy pedig ez kívül mikor valahova (...) mennek, minden háborgatás, tartóztatás nélkül bocsássák és bocsáttassák őket békével, ha kinek mi [valakinek valamilyen] kárt tennének, vagy vétenének akármi módon, az káros ember [a károsult] keresse meg az vajdát, elsőben szokás szerint igasságát neki megadván, úgymint egy pint [kb. 1,5 liter] bort, ő is azontúl tartozzék igazát az káros embernek szolgáltatni"

Adjuk tudtára mindeneknek, a kiknek illik, alattunk valóknak pedig, kiváltképpen magunk jószágában minden rendben levő tisztviselőinknek, szolgáinknak, városi és falusi bíráinknak, szabadosainknak, vitézinknek, jobbágyinknak parancsoljuk, mivel a mi főispánságunk alatt levő nemes Szála, Somogy és Vas vármegyék közönségesen a cigányokat, mint publicus malefactorokat proscribálták [mint közönséges bűnözőket kiutasították], ahhoz képest mi is se vármegyéinkben, se jószágainkban, szóval egyáltalában szenvedni nem akarjuk [nem tűrjük meg őket].

E mai naptól fogvást, sehul se falukban, se városokban a cigányokat (...) általmenni, annyival inkább befogadni 24 forint [ekkoriban egy szoknya, egy nadrág vagy egy saru ára lehetett 1-2 forint] bírság alatt ne engedjék és ne merészeljék, hanem valahol kit találnak közülök, mindeniktől zsákmányt hányván [elvéve], magát mint nyilván való latrot feleségestől és gyermekestől szabadon megfogják és rabságra vegyék."

 

A cigányoknak adott menlevelek egyik leggyakrabban idézett példája Thurzó György nádor oklevele 1616-ból „Ferenc vajda cigányai számára" - négy évvel korábban Zala megye ugyanezen Thurzó György javaslatára a romák kitiltásáról hozott rendeletet. Az országgyűlés nem foglalkozott a cigányokkal - tévesen szokták ezzel kapcsolatban idézni az 1622:64 törvénycikk határozatát a „rablók és más gonosztevők megbüntetéséről és kiirtásáról", mert ez meg sem említi a cigányokat, akárcsak további cikkelyek, amelyekre ez a törvény hivatkozik.

A romák helyzetével kapcsolatos szabályozás egészen a 18. századig lokális és alkalmi volt. Magyarán: sosem volt országos hatókörű, hanem egy-egy vármegyei gyűlés, város vagy feudális tisztségviselő hozott rendeleteket, az alá tartozó cigányokra, vagy azok egyes csoportjaira nézve. Igaz, hogy - Nyugat-Európával szemben - Magyarországon sosem végeztek ki valakit pusztán cigány volta miatt, de az már legenda, hogy nálunk sosem üldözték a romákat a 18. század előtt. Az ilyen határozatok azonban főleg a 17. századra jellemzőek, amikor nagy tömegek váltak marginálissá, az elhúzódó és eldurvuló háborúk következtében, amikor tehát a „kóborlók" okozták az egyik legfontosabb belpolitikai és társadalompolitikai problémát. A „kóborló" a kor szótárában a fosztogató, rabló kifejezések szinonimájává vált, nem is alaptalanul; tehát nem csak - mai kifejezéssel élve - morális pánikról volt szó.

 

 MÁR ŐK IS. RÉSZLET SZEPES MEGYE 1624. ÉVI STATÚTUMÁBÓL

Ezekben a vészterhes s mindenféle veszélyes háborgástól forrongó időkben, mikor minden a vesztébe rohanni s fokról fokra fölfordulni látszik, s bármerre nézel, biztos helyet nem látsz, még a cigányoknak eme egyiptomi nemzetsége is, mely egyébként szánalomra méltó lenne nyomorúságos kóbor élete miatt, fölvévén a csavargók szokását [s nevét is], hajdúk módjára fölfegyverkezve a megye birtokát támadja, a szegény népet fizetésre kényszeríti, s mi megvetésre méltó, a szegény nép lovait ellopja, s a szomszédos Lengyelországba hajtja."

A forrás figyelemreméltóan árnyaltan fogalmaz: nem a cigányok „rossz természetének" tudja be bűnözésüket, hanem a kornak, tehát a három részre szakadt Magyarország zűrzavaros korszellemének. A megfogalmazás azt sugallja, hogy az effajta banditizmust nem ők kezdték, hanem követték más csoportok mintáját.

Említésre érdemes még a hajdúk nevesítése is: ők voltak a hódoltság korának magyar „cowboyai", akik marhákat hajtottak az Alföldről délnémet és észak-itáliai területekre, de zsoldosként, felderítőként, rablóként is működtek, ha úgy adódott; az 1590-es évek több országgyűlési határozata rendelkezett kiirtásukról, még azokat is halálbüntetéssel fenyegetve, akik menedéket adnak nekik. A középiskolai történelemanyagnak is részét képezi, hogy a 17. század legelső éveiben Bocskai István karolta fel ügyüket, ütőképes sereget szervezett a hajdúkból, majd kiváltságokat adományozva nekik, letelepítette őket. Mai fogalmakkal: ez egy sikeres komplex társadalmi integrációs program volt - de láthatjuk, mit jelentett még 1624-ben is a „hajdúk módjára" kifejezés.

Egyébként az idézett statútum végül elrendelte a cigányok kiűzését Szepes vármegyéből.

 

„AHOL A TÖRTÉNETKUTATÓ MEGÁLL ÉS A FEJÉT VAKARJA..."

Korábban utaltam már arra, hogy igenis lehetséges ismereteket nyernünk olyan társadalmi csoportok életről is, amelyeknek nem volt saját írásbelisége - de azért az érem másik oldalát sem árt szemügyre venni. Egy ilyen népcsoport esetében különösen az életmódra, a hiedelmekre, a mentalitásra nézve nehéz következtetéseket levonni. „Ez az a pont, ahol a történetkutató megáll és a fejét vakarja - ahogy Nagy Pál fogalmazott -, mert ahogy a kortársak, úgy ő sem lát be a kunyhókba és a sátrakba. A rendelkezésre álló írott források nem segítenek, mert a forrásokat létrehozó nem cigányok nem értették vagy fel sem ismerték a cigány közösségeken belüli rituális szabályokat és erkölcsi előírásokat, úgy tűnik, hogy nem is érdekelte őket."

Fel-felmerült a gondolat, hogy a romáknak volt egy őseredeti vallásuk, amelyet még Európába is elhoztak, s az őket körülvevő mindenkori többség vallásának felvétele csak felszínes önvédelmi gesztus volt a részükről. Erről azonban színtiszta spekulációkon kívül más nem áll rendelkezésünkre. De gyakorlatilag ugyanez áll egész korabeli hiedelemvilágukra is.

Nagyon keveset tudunk az értékrendjükről is. „Történelmi szempontból is igaz például, hogy a cigány közösségek értékrendjének preferált eleme nem a magántulajdon - fogalmaz óvatosan Nagy Pál -, de az már egyáltalán nem igazolható, hogy mindig, mindenhol és feltétel nélkül a testvéri jóérzés, a belső szolidaritás áll a helyén. A cigány szökött katonák vallomásai pl. egyaránt tartalmaznak adatot arra, hogy a cigány ember számára mennyire fontos a családhoz való kötődés: majdnem mindegyik a szerettei féltését hozza fel szökése okaként, s arra is, hogy a közösség kitaszítja a védelemre szorulót: a hazaszökött katonákat feljelentik, mert nem tudják eltartani, vagy nem akarják vállalni a rejtegetésükkel járó kockázatot."30

A19-20. századi kutatók által egyes - főleg oláhcigány - közösségekben leírt romani krisz, ősi szokásjog létéről és használatáról a romák nagy többségénél, magyarországi életük legnagyobb részében nincs adat. Ettől persze még érvényesülhetett, de ennek például az lett volna a következménye, hogy a középkori és kora újkori romák önként nem fordulnak a gádzsók joghatóságaihoz, különösen nem az egymással való nézeteltéréseik esetén. Azonban nem ez a helyzet. „1637. augusztus 1-én Csepreg mezőváros bírósága előtt Tamás cigány a meghalt Horvát Pál feleségét perelte, egy 16 év előtt vagy még régebben kezdődött viszálykodás miatt. Mindkét fél mezővárosi lakosok módjára érvel, mindkét félnek ügyvédje van. Önmagáért beszélő cáfolata ez a per annak a megalapozatlan véleménynek, hogy a cigányoknak nem lett volna érdemes bírósághoz fordulni, úgysem álltak volna szóba velük, mert a bíróságot csak a cigányok és nem cigányok közötti ügyek érdekelték. Cáfolata ez a per annak a feltevésnek is, hogy a cigányokban olyan erős az összetartozás, hogy nem akarják a másik felelősségre vonását, még akkor sem, ha az megkárosította őket"31 - az esetre hivatkozó Nagy Pál két kötetben adta közre cigányok bírósági ügyeiről gyűjtött anyagát, amelyek további alátámasztást nyújtanak idézett kijelentésének. Természetesen ő sem akar átesni a ló másik oldalára, s azt állítani, hogy cigány szokásjog nem is létezett, s hogy a romák minden vitás jogi ügyükben a bíróságokhoz fordultak - a valóság megint zavarba ejtően sokszínű lehet.

 

       
Vajdáné Vajda Cigány asszony

Üstfoltozó

       
Ismeretlen művész sorozata a 17. századi Erdélyből

 

KETTŐS BESZÉD

A „CIGÁNYKÉRDÉS" SZÜLETÉSE (A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELE)

„Őszintén ki kell mondanunk (...): fogalmunk sincs, hogy a 16-17. században a történeti Magyarország területén mennyi lehetett a cigány lakosság száma."32 1782-ben ez a szám, az akkori összeírások szerint, elérte a 44 ezret. Önmagában, az ország lakosságához képest ez nem volt olyan sok, a romák megélhetőségi forrásaihoz képest azonban igen: a romák száma valószínűleg országszerte elérte azt a korábban emlegetett szintet, amely felett megnehezült a cigányság mendikációból való megélhetése. Ez nyilvánvalóan feszültségeket keltett. Másrészt, a 18. századra megszűnt az ország szétdaraboltsága, az állandó háborús állapot, egységesült és hatékonyabbá vált a közigazgatás.

Sőt: a század derekától az állam vezetőit egy olyan ideológia kezdte áthatni, amely nagyobb aktivitásra ösztönözte őket,33 s amelynek hatására a társadalmi kérdések korábbinál szélesebb körét is szabályozni akarták - ezt nevezték utólag felvilágosult abszolutizmusnak. Ezernyi más társadalmi kérdés mellett így fedezték fel a „cigánykérdést" is.

Racionalizálni az intézményeket és hatalmi viszonyokat, civilizálni a társadalmat, boldogabbá tenni az alattvalókat - a felvilágosult abszolutista uralkodók szentül meg voltak győződve arról, hogy e hármas célkitűzés összhangba hozható. Ha mégsem - akkor ez csak ideiglenes zavar lehet, annak köszönhetően, hogy a tradíciók fogságában sínylődő alattvalók nem fogják fel, mi a jó nekik. Az uralkodó viszont tisztában van ezzel, az értelmen alapuló intézkedései tehát mindenképpen a közjót szolgálják, idővel belátják majd ezt az alattvalók is (más választásuk úgy sem lesz). Magyarán, a racionalizálás és civilizálás mindig előnyt élvezett a „boldogítással" szemben - a felvilágosult abszolutista uralkodók (Mária Terézia, 1740-1780, különösen uralkodása második felében és II. József, 1780-1790) ebben sosem kételkedtek.

 

A nagyszebeni születésű, bécsi iskolázottsága Johann Martin Stock 1778-ban készített egy sorozat képet muzsikus cigányokról, többek között a Cigány cimbalmos mulató huszárral címűt. A képeken csak egy furcsaság látható: mindig csak egy-egy zenészt ábrázol, noha a korabeli írásos források szerint ekkor már zenekarok játszottak (Oros - Klementisz 2008)

 

Bécsből nézve a Habsburg-birodalom magyar fele egészében kevésbé civilizáltnak tűnt, mint a nyugati rész. Mégis, bár ellenzéke gyakran vádolta ezzel, még II. József sem törekedett a magyarok beolvasztására, elnémetesítésére (legalábbis, első lépésben - távlati céljait illetően már megoszlanak a vélemények). Nyelvrendelete csupán - mai megfogalmazással - egy „rosszul kommunikált reformintézkedés" volt: a nagy ötlet szerint használjon egy nyelvet a birodalom egész közigazgatása. Azt már csak a praktikum javasolta, hogy ez a nyelv a birodalmi elit nyelve, a német legyen.

Más volt a helyzet a romákkal. A kor uralkodó civilizációs szemlélet viszonylagos volt, mint a magyaroké, hanem egy külön kategóriát jelentett, még a többi magyarországi néphez képest is. Ugyanakkor kevesen voltak, említésre méltó gazdasági, politikai, vagy pláne katonai potenciál nélkül - vagyis szabad prédát jelentettek a hatalom számára. A Mária Terézia által hozott, majd II. József által megerősített és kiterjesztett intézkedések egyértelműen azt célozták, hogy a romák azáltal civilizálódjanak, hogy eközben beleolvadnak a környező népességbe.

A Mária Terézia- és II. József-féle rendeleti politika hagyományosan nagy szerepet kapott a romák történetének tárgyalásakor. Sőt: túl nagy szerepet kapott, mivel: 1. jól dokumentált volt, egészen a 20. század végéig nem volt még egy romákkal kapcsolatos forráscsoport, amely ennyire ismert lett volna; másrészt 2. mind a civilizatorikus, mind a kritikai megközelítés számára szinte kínálkozott a paradigmatikus eset szerepére. Csak éppen, amíg egyik megközelítésben arról szólt a történet, hogy a jóakaratú állam és/vagy társadalom tényleg mindent megtett a cigányokért, már a 18. században is, addig a másik megközelítésben arról, hogy a rasszista állam és/vagy társadalom már akkor is „totalitáriánus" módszereket bevetve üldözte a cigányokat.

 

RÉSZLETEK II. JÓZSEF 1783-AS RENDELETÉBŐL

 

A nyelvhasználatról és társas kapcsolatokról

„Az 1772. november 23-i jóságos királyi rendelkezés [tehát: megerősíti a még Mária Terézia által hozott rendeletet] súlyos figyelmeztetés terhe alatt megtiltja az új parasztoknak, hogy az eddigi nyelvüket használják, hanem csak azt, amit abban a helységben használnak, ahol laknak. (...)

A távol lakóknak, valamint akik a szomszéd utcákban laknak, gyülekezését, lakomázását, mulatozását és a cigány nyelv használatát 24 pálcákkal [24 pálcaütéssel] szigorúan meg kell akadályozni."

 

Rendnek kell lennie

„Fordítsanak [az ország hatóságai] arra is figyelmet, hogy megtiltsák nekik egyik megyéből a másikba átjárni, miáltal megszakítják a gonosz érintkezés fonalát a más hasonlókkal. Ennek elősegítésére nem lesz céltalan, ha az uradalmi tisztek és más effélék számára kötelező lesz, hogy ne engedjék őket lovaikkal vásárra menni, ne jelöljék őket bírónak, hogy külön községet alkothassanak.

A jóságos királyi rendelkezés szerint őket egyenként kell szétosztani az uradalmak között, hogy ne lehessen közöttük társulás, és támasszanak minden oldalról akadályokat a köztük való veszedelmes kereskedésnek.

Ő szent királyi felsége annak idején rendeletileg úgy rendelkezett, hogy az ezen népből való katonákat ne szabadságolják ezredeiktől. (...)

Arra a javaslatra, hogy a [kóbor] cigányok számára tengerparton vagy másutt létesítsenek új telepeket, bizonyára nem akadna elégséges hely. A jóságos királyi akarat az, hogy ezek az emberek ne éljenek egymás között és ne merjék anyanyelvüket használni, hanem válasszák el őket egymástól. Ha eltiltják őket életmódjuktól és anyanyelvük használatától, jobbágyokká és mesteremberekké formálódnak, és ezen módon fokozatosan eltűnik a neve is ezen népnek (...)

Meg lehetne kísérelni (...) [hogy] a katonai szolgálatra alkalmas cigányokat gyalogosnak, síposnak, dobosnak átadják és ezenközben találhatók volnának gyárakban alkalmazható nők is. Ő szent királyi felsége jóságosan azt akarja, hogy jelentsék ezek számát, korát és azt a gyárat, ahol alkalmazhatók volnának."

 

Egy kis családpolitika

„Nem különben el kell venni ezen jóságos királyi rendelkezés értelmében a gyermekeiket, mihelyt négyéves korukat betöltik, és nevelésre a parasztokhoz kell adni. (...) a cigánygyermekek szétosztásán azt kell érteni, hogy úgy a fiú, mint a leánygyermekeket negyedik évüktől fogva tízéves koruk betöltéséig a parasztok tartják az említett bér ellenében, azután pedig mint ostoros gyerekeket alkalmazzák, annyi évig szolgál, mint ahány évig tartották, minden bér nélkül ugyanazon parasztnál. (...)

Mivel félni lehet, hogy ha a gyermekeket mindig közpénzen tartják el, a szülők megszabadulva gyermekeik gondjától, henyén élnek és vérüktől űzve elfajzott gyermekeiket szaporítanák, avégből, hogy ez a nép minél nagyobb biztatást és ösztönzést kapjon a munkához és a pénzkereséshez, ő szent királyi felsége jóságosán elrendelte, hogy amíg a gyermekek napi tartásdíját a házipénztárból [a vármegye „kincstára"] kell kifizetni, ezen tartásdíjnak felét vagy harmadát fizettessék meg a szülőkkel, amennyiben azt ezek módja megengedi. (...) A jövőre nézve szigorúan tilos lesz, hogy a cigány legény cigány törzsbeli leányt vegyen el, vagyis a cigányok összeházasodni nem merészeljenek (...)

Mérlegelve azon javaslatot, hogy azoknak a nem cigány leányoknak, akik cigányhoz mennek férjhez, vagy cigány férfiaknak, akik nem cigány leányt vesznek feleségül, fizessenek mátkapénzül 24 forintot a házipénztárból, ámbár remélni lehetne, hogy e révén polgáriasulna e népnél a vegyes házasság, mivel a házipénztár igen meg van terhelve egyéb szükséges kifizetések teljesítésével, vissza kell utasítani a javaslatot."

 

Nagy Pál megértést kér a felvilágosult abszolutista uralkodók számára, akik úgymond valóban jót akartak alattvalóiknak -, vagy legalábbis azt javasolja, hogy az intézkedések értelmezését helyezzük a kor kontextusába. Kivételesen azonban vitatnám a kötet eddigi részében megkerülhetetlennek bizonyult, s méltán sokat hivatkozott történész nézeteit: egyrészt, morális szempontból vitatható, mennyire mentő érv a jó szándék (vö. a népi bölcsességet a pokolba vezető útról). Másrészt, a Józsefi politika éppen a kor viszonyai között és a kor mércéihez képest bizonyult kudarcnak, úgyszólván valamennyi területen. A nemesi ellenállás és a külpolitikai nehézségek következtében József a halálos ágyán szinte valamennyi rendelete visszavonására kényszerült. Másrészt, 1789, a francia forradalom kitörése után hamarosan Európa-szerte a forradalmárokhoz kapcsolták a racionalizáló változtatások politikáját - ami II. József utódainak még a reformoktól is elvette a kedvét.

Ha pedig mégis a jelen mércéit vagy a jelen perspektíváját választjuk II. József megítélésére, akkor azt kell mondanunk, hogy szolgáltatott egyfajta mintát, előképet valamennyi későbbi erőszakos/erőltetett modernizációs politikára. Márpedig az azóta eltelt két évszázad mintakövetői sem tudnak meggyőzőek lenni abban a tekintetben, mennyire célravezető az ilyen politika, éppen az általuk képviselni kívánt értékek szempontjából (igaz, a modernizáció mindenkori ellenfelei legalább ilyen lehangoló benyomást keltenek a saját politikájukról).

Egyébként - de korántsem mellékesen - ha az általában vett Józsefi politika maga meg is bukott, a romapolitikája mögötti ideológia, amelyet korábban civilizatorikus cigányképnek neveztem, nem vált hiteltelenné, s domináns szemlélet maradt a következő majd' kétszáz évben.

Jómagam egyébként sokáig azt hittem, hogy a Józsefi cigánypolitika jelentős része papíron maradt, s éppen Nagy Pál írásai34 döbbentettek rá, milyen széles kört érintettek például a gyerekelvételek. S ugyancsak Nagy Pál tanulmányai igazolják, hogy a szüleiktől elszakított generáció tagjainak egy jelentős része nem civilizálódott, nem asszimilálódott, hanem marginalizálódott, deviánssá vált (s nem kell gyerekvédelmi szakembernek lenni ahhoz, hogy ezen ne csodálkozzunk). Hogy mekkora hányada - ismét csak nem tudható, de mindenképpen törést jelenthetett a roma közösségek szocializációs folyamatosságában.35

Nagy Pálnak ugyanakkor mélységesen igaza van abban, hogy nem szabad a hagyományos értelmezések rabságába esni - a romák történelme még a 18. század második felében sem volt azonos a „cigánykérdéssel", tehát a rendeletek és a politikai rendezés (kísérletének) történetével. A 18. század - a korábbi korszakoknál jobban dokumentált - társadalmi folyamatai növekvő integrációt mutatnak, a roma és nem roma népesség közötti szorosabb kapcsolatokat, mind nagyobb mértékű letelepedést. Ennek ellenére, éppen ettől a korszaktól kezdve, nemcsak az állam, hanem a társadalmi véleményformálók többsége is egyre inkább problémaforrást látott a cigányokban, egyre inkább a különbségeket hangsúlyozta, nem pedig ezek halványulását.

Jó példa a letelepedés-vándorlás kérdése, amelynek jelentőségéről volt már szó. A 19. században a magyarországi romák nagy többsége letelepedve élt - nem árt ilyen kategorikusan leszögezni, annyi legenda él az egészen a 20. századig kóborló cigányokról. A letelepedés folyamata nem a nulláról kezdődhetett a felvilágosuk abszolutista uralkodók politikája nyomán, bár az világos, hogy ez a politika meggyorsította a folyamatot. Ami ezen sorok szerzője számára nem egészen egyértelmű, hogy mennyire gyorsította fel, tehát, hogy mennyire voltak letelepedettek a romák már az 1760-1780-as évek előtt.

II. József említett rendeleteire, információkérő lapjaira, ezek végrehajtása felől érdeklődő leveleire például a szegedi Magistratus válaszul újra meg újra kijelentette, hogy „az itteni cigányok böcsületes családi életet élnek, nagy része házzal bír, itt lakó és civilizált". A városi iratokat az 1890-es években tanulmányozó Kovács János szerint: „Szegeden nem kellett a cigány csimotákat elszedni szüleiktől, mert itt azok már régtől-óta rendes családi életet éltek és egyébként is erős vigyázás alatt állottak. Itt nem kellett mesterségre szorítani őket; inkább a céhek ellen kellett megvédeni az ő munkálkodásukat és készítményeiknek a vásárokon való áruihatást biztosítani.

Itt nem kellett a sátorokat és földbe vájt kunyhóikat lerombolni, mert hiszen bent a város részekben régi időktől kezdve házakkal bírtak, olyanokkal, mint a város szegényebb viszonyú lakosai. Itt nem kellett utálatos és piszkos cigány szokásaiktól eltiltani és munkára kényszeríteni, mivel az itt lakók mindannyian élelmet és keresetet biztosító foglalkozásokkal bírtak és bár egy egészen külön álló kasztot képeztek is, szokásaikban, ruházkodásaikban és életmódjukban nagyon alkalmazkodtak a szegedi nép életmódjához, szokásaihoz és ruházkodásaihoz."36

Márki Sándor 1890-es cikkében Arad megyei forrásokat citált arról, hogy a vármegye 1769-ben azt felelte egy helytartótanácsi levélre, hogy ők a cigány népet már korábban szigorúan eltiltották a sátrak használatától, s hogy, „amint tőle telt, körülbelül olyan házacskákat emelt e nép, amilyenekben az oláhság lakik." Három évvel később pedig ismét leszögezték: „Mivel a cigányok jobbadán kovácsok, nyaranta a szegény nép nem csekély hasznára, munkát keresve járnak föl s alá, faluról falura; van azonban állandó lakásuk is, és mindeniknek megvan a maga külön földesura."37 (Kiemelések az eredetiben - D. Cs.)

„Mikor pedig 1779. okt. 14-én a helytartótanács ismét elrendelte a cigányok összeírását, Arad rendéi 1780. január 31-én ez alól azon okból kértek fölmentést, hogy királyi rendelet értelmében a cigányok a valódi jobbágyok és földmívesek köré tartoznak, s hogy e nép nemcsak szokásait kényszerült megváltoztatni, hanem a cigány nevét is elveszítette."38

Kovács írása azonban kifejezetten Szegedre vonatkozik - s mint az esettanulmányoknál általában, mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire általánosíthatóak az ország egészére az itt tett megállapítások. (A bécsi intézkedések opponálásával kapcsolatban pedig általában felmerülhet, hogy ezek mennyire a valós állapotból indulnak ki, illetve mennyire motiválta azokat a rendi ellenállás logikája. Kovács mindenesetre más források sorát is idézte a szegedi cigányok integrációjáról, lásd a „Nem minden érdek nélkül..." című keretes írást.)

 

„NEM MINDEN ÉRDEK NÉLKÜL..."

Kovács János néprajzkutató 1895-ben publikált egy cikket, „A cigányok Szegeden" címmel. A szegedi helyhatósági iratok tanulmányozásán alapuló terjedelmes cikk szerzője újra meg újra arról ír, mennyi galibát okozott a cigányok „féktelen természete" - miközben az éppen általa bőségesen idézett források nem ezt a képet támasztották alá. Példának okáért: „A rruigistratus baja (...) különösen a kovácsmesterek és a kovácsolással foglalkozó cigányok közötti villongásokkal szaporodott folytonosan, mint a kenyéririgység mellett fáraó népének rakoncátlan és gonosz természete meg szokása csak gyarapították. A kovácsmesterek folyton panaszkodtak a cigányok ellen, a magistratus pedig, mivel a kovácsok kellő számban nem voltak és a szükséghez képest megfelelő munkaerővel nem bírtak; a kovácsoló cigányokat tűrni rendelte."

Érdekes, legalábbis a mai cigányellenes mitológiák szemszögéből: majd' másfél száz éven keresztül a szegedi nem cigány kovácsok újra meg újra panaszkodtak a konkurencia ellen, kérték a helyhatóságot, hogy tiltsák el a munkától a cigány versenytársakat. Olyan eset is előfordult, hogy harmadik fél nyújtott be panaszt - a cigányokat munkájukban gátló nem cigány kovácsok ellen: „Becsei József, Kopasz Pál és több gazdák panaszolják: Dinok József cigány kovács munkálkodását, melyre nékik nagy szükségük vagyon, a helybeli kovácsok tilalmazzák. Melyre tekintvén a közszükséget és előadott okokat - szól a magistrarusi határozat - említett cigánynak ebbéli munkák tovább is megengedtetnek." Majd miután -a 18 század második felében - a szegedi cigányok elkezdtek muzsikálni, „természetesen" a nem cigány zenészek is követelni kezdték tevékenységük korlátozását vagy betiltását.

A „kenyéririgység" önmagában is megfelelő indok lehet a konfliktusokra - de azért jó lett volna tudni, hogy miben is állt az a bizonyos, Kovács által emlegetett „fáraó népének rakoncátlan és gonosz természete meg szokása". Egy helyütt a szerző erre is kitér, amikor azt írja, hogy „mindegyre bünteti sorra a nemes magistratus a cigányokat, miből élénken kitetszik az ő rakoncátlan viselkedésük és gonosz természetük." Az általa is idézett ügyek nagy többsége azonban káromkodás és rágalmazási ügy, amelyek kapcsán nem egyszer - maga a szerző is elismeri - szokatlanul súlyos büntetéseket szabtak ki: „Czigány István az egész kovács mesterembereket becstelen szóval illetvén mondotta, hogy az egész kovács mesterembereket pinzen megveheti - ezt tagadta -, végül azt mondotta: tréfábul mondotta volna. Ezen rossz mondásáért 12 Pf büntettetik és kövesse meg a mestereket (.. .)"

Talán e kötet szerzője túl cinikus, de nem rázta meg túlságosan ez „bűncselekmény"; annál érdekesebbnek találta viszont mind az itt leírt, mind több más, hasonlóan súlyos pénzbüntetés mértékét/ Ezek, valamint az adózási jegyzékek ugyanis a szegedi romák Kovács sem tagadja: „Ez nagy büntetés volt, nagyon súlyos vétségekért szabatott ki ezen időbon ily nagy összegű büntetés, több volt mint 100 botütés, a cigányoknál pedig elképzelhetőleg meg érzékenyebb volt az összeg nagysága." (Kovács 1895, 190. o.) vagyonosodására utaltak. A 18. század derekán már több cigánynak volt háza a városban. A tehermentes magántulajdon egyik sajátossága, hogy időnként el szokták adni, amely tényt Kovács János így kommentál: „de nyughatatlan és állhatatlan természetükre vall aztán, hogy e házat mihamarabb iparkodtak ismét eladni."

Roppant érdekes egy 1727-es forrás is: „»Gunczij cigányka a Palánkbéli háza gyermekek és leányok oskolájának applicaltatik, úgy mindazonáltal, hogy az ára illendőképpen akárhogyan teljék ki.« Nem minden érdek nélküli adat, hogy Szegeden a múlt század második évtizedében megtelepedett cigánynak háza lesz az elemi oktatásnak első csarnokává."

A cikk szerzője tulajdonképpen már 18. században erősen asszimilálódott, beilleszkedett cigány népességet állított elénk: „azt látjuk az 1775-ben Szegeden összeállított kimutatásból, hogy az itt lakó, mintegy 50 cigány családnak tagjai kovácsolással, mezei munkával, iszkábacsinálással, hegedüléssel - szóval élelmet és keresetet biztosító foglalkozással bírnak s csak egyről van megjegyezve, hogy »naplopó«, amint a félszázaddal később egybeállított kimutatásban is, csak egy 76 éves cigány szerepel, mint »koldus«."

Kovács idézte egy helyi költő - Vedress István - 1799-es rigmusát is arról, hogy Szegeden „A cigány / Kevés, annak is már bőre lesz halovány!" Az idézethez azt a kommentárt fűzte, hogy ezt komolyan is lehet venni, a 19. századi személy leírásokban ugyanis egyre több szőke cigány jelent meg. A szerzőnek érezhetően nem volt ellenére a látni vélt fejlődési tendencia: a szegedi cigányság integrációja olyan mértékű, és olyan tartós, hogy már megindult az asszimilációja is. „Éppen a most vázolt körülményeknek tulajdonítható tehát azon jelenség, hogy az utóbbi évtizedekben eszközölt népszámlálások alkalmával a statisztika már oly kevés »cigányt« tüntet föl. Így az 1850-ik évi csak 53, az 1873-ik évi pedig 9 férfit és 7 cigány nőt, holott Szegeden még most is egész »cigány-furbic« van még sok-sok cigánnyal. Ezek már nem tartják magukat cigányoknak, hanem egyszerűen szegedieknek, s azon hiszemben vannak, hogy tulajdonképp csak az a »cigány«, aki koborlólag, ilyen életet él, ilyenek pedig Szegeden állandólag soha sem voltak, soha sem laktak. Úgy néha-néha a Szeged és Tápé között terülő földeken, vagy a Tisza partján végignyúló füves erdőszélben és az árvíz előtt meglevő makkos erdő körül meg-megtelepedtek a sátoros cigányok, de ezeket csakhamar a város határán kívül helyezte a mi rendőrségünk.

A cigányság Szegeden egyenlő életet él a lakossággal, teljesen tisztán beszéli a magyar nyelvet, csak kissé gyorsabban beszél és rendesen néhány, a mi népünktől is ismert cigány szót kever beszédjébe. Külön dalai, meséi vagy mondái nincsenek, legfeljebb néhány mondása (...).

A kissé hosszabbra nyúlt vázolásból végeredményként levonhatjuk - ami tény is - hogy Szegeden kétszáz év óta a cigányság állandó letelepedése mellett majdnem teljesen beolvadt az itteni lakosságba és mintaszerű munkássága mellett a társadalmi foglalkozások minden terén, mint Szeged hasznos polgárait találjuk őket."

Mégis: általános megjegyzéseiben, vagy inkább csak utalásaiban Kovács a „cigány" kifejezést abban a negatívan általánosító értelemben használja, amelynek egész cikke tulajdonképpen a cáfolataként is felfogható.

 

Mint említettem, már a 18. században, méghozzá valószínűleg annak első felében megjelentek Magyarországon a mai oláhcigányok elődei. S bár ők sem a történelmen kívül éltek korábbi lakóhelyükön, a román fejedelemségekben, nyilvánvaló, hogy archaikusabb társadalmi viszonyok uralkodtak közöttük, mint a Magyarországon korábban megtelepült roma népesség körében; s az is világos, hogy ez a csoport mindenkor, de a 18-19. században különösen egy kisebbséget alkotott a cigány címkével illetett népességen belül. Mégis, ettől a korszaktól ered az a sajátos retorikai csúsztatás, hogy a cigányok kifejezést használók a vándorcigányok vélt vagy valós tulajdonságaira utaltak, de úgy, mintha az valamennyi romára, vagy azok nagy többségére jellemzőek lennének.

A másik tipikus nyelvhasználati trükk a cigány megkettőzésében állt: megkülönböztették a „rendes", letelepült, igen gyakran muzsikus cigányt a vándorcigánytól. A jelző nélküli cigány szó használatát azonban szinte mindig ez utóbbi - vélt vagy valós - tulajdonságai határozták meg.

 

SZÉLCSENDBEN-A 18. SZÁZAD VÉGÉTŐL A DUALIZMUS KORÁIG «

 

Akárcsak Stock, a Neuhauser testvérek is festők voltak, Nagyszebenben éltek és Bécsben jártak iskolába. Csak az írásos forrásokból tudunk Joseph cigány tárgyú képeiről, de Franz Neuhauser (Neuhauser Ferenc) sorozata, szerencsére, fenn is maradt. Több mint 150 alakot örökített meg, jórészt az 1810-1820-as években, amelyek az erdélyi népek korabeli viseletét mutatta be - köztük romákat is (Szöllősi Á. 2002; Oros-Klementisz 2008)

 

Érdemes megfigyelni a jobb oldali alakot, felirata szerint: „Ein Zigeuner Richter oder Waywode". „Cigány bíró vagy vajda" - ugyanakkor bal kezében kovácsszerszámokat tart

 

Amennyire tipikus a szakirodalomban, hogy a romák történetét kényszeresen az indiai eredettől indítják, annyira jellemző, hogy a megérkezésüktől szinte azonnal a 18. század végi rendeleti politikára ugranak, majd innen rögtön a 19. század végi összeírásra. Való igaz, hogy nehéz megragadni, mi is történt a cigányokkal a 19. század legnagyobb részében. Ami bizonyos: maradt a differenciáltság, de ezen belül a többség letelepült életmódja; a romákról való nyilvános beszédben pedig maradt az előbb említett kettősség, a cigánykép megkettőzése.

 

AZ ERDÉLYI ORSZÁGGYŰLÉS KÖZIGAZGATÁSI BIZOTTSÁGÁNAK ÁLLÁSFOGLALÁSA A CIGÁNYOK LETELEPÍTÉSÉNEK KÉRDÉSÉRŐL

(1841-1843)

„Az erdélyi cigányoknak állása, 's azon viszony mellyel az álladalom [azaz: állam, bár itt inkább a mai értelemben vett társadalomra utalnak a kifejezéssel - D. Cs.] különböző alkotó részeivel egyben vannak köttetve, igen különböző és szétágazó. -

Vannak cigányok, kik mint mesteremberek résszerént [részben] falukon résszerént városokban lakva rendes életmódot folytatnak. -

Vannak cigányok, habár kevés számmal, kik mint földmívesek a más nemzetű jobbágyok sorában úrbéres telken laknak, és rendes földmívelést gyakorolnak. -

Léteznek köztök számos egyének, kik habár állandó lakással nem bírnak, de mint conventionatus [szegődött] cselédek határozott életmódot gyakorolnak.

Léteznek úgynevezett aranyász cigányok, kik a kincstárnak oltalma és pártfogása alatt a' folyók partjain aranyat mosnak, melynek egy részit taxa [adó] megváltás fejében, más részit határozott áron kötelesek a kincstárnak beadni. -

Léteznek taxát fizető fiscális cigányok. -

Léteznek ideiglenesen megtelepedett cigányok, kik sem úrbéres telket, sem más természetű földet nem bírnak, hanem birtokosok által épített kunyhókban lakva illető földesuraikat szabálytalanul szolgálják és tőlök éltök fenntartására több-kevesebb javadalmakat kapnak.

Léteznek, kik néhány silány napszámosokkal vagy csekély taxával valamely földesúrnak oltalmát megvéve lakukat szüntelenül változtatják. -(...)

Léteznek úgynevezett sátoros cigányok, kik a földműveléstől s általában a munkától iszonyodva nem csak vándor, hanem örökös kóbor éltet folytatnak, kik rostakészítéssel, üstfoltozással, s más hasonló mesterségekkel néha foglalkoznak ugyan, de nem annyira kenyérszerzés végett, mint többnyire csak ürügyül, mely alatt nyomorult éltöket jövedőmondások, hamis húszasok készítése s más hasonló nemű csalása által szokták fenntartani."

Érdemes megszámolni: a bizottság taxanómiája 8 kategóriát sorol fel (az arányok megbecsülése nélkül), amelyek közül kedvezőtlennek az utolsó három, kifejezetten problematikusnak pedig csak az utolsó csoport - a mitikus sátoros cigányok - helyzetét látta. Azt is érdemes megvizsgálni, milyen következtetéseket vont le a bizottság a fent vázolt állapotból:

„A feljebbiekből kitetszik, miszerént az erdélyi cigányokat a Föld több lakosaitól nemzetileg megkülönböztetni nem szükséges, de sőt a legnagyobb igazságtalanság lenne, mivel léteznek köztök igen sok rendes életmódot folytatók, kikre nézve semmi ok sincs megkülönböztetett törvényeket hozni, sőt (...) nem felesleges törvény által kimondani, miszerént az állandólag megtelepedett és rendes életmódot folytató cigányok a többi Föld népével minden megkülönböztetés nélkül ugyanazon helyzetben és viszonyban állanak. De ellenben múlhatlan szükséges, hogy közülük a kóborlók, kik vándoréltüktől önkéntesen megválni nem képesek, kik a munkától és rendes életmódtól a nyomornál és ínségnél inkább irtózva jobb szívvel küszködnek a büntetéstőli folytonos rebegés közt az életnek mindennapi szükségeivel, mintsem a nyomorult, de tunya és korlátlan életükről lemondjanak; megtelepíttessenek.

Ezt kívánja a jó rend; mert míg egy dologtalan, kóbor nép mint a csalásnak, tunyaságnak, rondaságnak képviselői, szabadon járja össze hazánkat, addig a közigazgatást rendbe hozni lehetetlen.

Ezt kívánja az emberiség; mert bármily alant is álljon Erdélyben a Föld népének műveltsége, kétséget nem szenved miszerént a sátoros cigányok a vastag míveletlenségnek és erkölcstelenségnek még süllyedtebb fokán állanak, elannyira hogy ezeknek a socialis [társadalmi] élet legelső szükségeiről is alig van némi fogalmuk, míg a többi Föld népének erkölcsét falusi oskolák helyett legalább vallásos szertartások gyakorlása és a házas életnek viszonyai némileg szelídítik, azalatt a sátoros cigányoknak nagyobb része egyik valláshoz sem tartja magát, és vallásos szertartások nélkül kezdik, folytatják és végzik be éltöket.

Ezt kívánja az országnak anyagi érdeke is, mivel a sátoros cigányok ahelyett, hogy nem eléggé népes honunkat munkáskezekkel gazdagítanák, sem adót nem fizetnek, sem utak készítésében s más közmunkatételekben részt nem vesznek, egyedül a katonáskodás terhére az, melytől őket a nyomornak immunitása sem képes felszabadítani."

A vándor cigányok letelepítése tehát mindenkinek érdeke - őket magukat is beleértve. Gondolhattuk volna.

 

 

Fátyol Károly, 1848-49-es tábori zenész egy 1870 körül készült fényképen

 

Úgy tűnik, a korszakkal kapcsolatban folyamatosan egyrészt-másrészt típusú egyensúlyozásra kényszerülünk. Egyrészt, a 19. századi romák (többségének) életmódja nem különbözött annyira a nem cigány népesség többségének életmódjától, mint amennyire a 20. század legnagyobb részében különbözött - másrészt, mintha már ekkor elkezdett volna kinyílni az olló, egy hosszú, több generáción átnyúló folyamatban.

Vegyünk egyetlen példát: a közoktatásban való részvételt és az írni-olvasni tudást. Dicséretes, hogy a felvilágosult abszolutista uralkodók szorgalmazták a romák iskoláztatását is, de ezt egy olyan országban tették, ahol a túlnyomó többség analfabéta volt. Tóth István György szerint 1770-ben „legfeljebb minden negyedik" 6-9 éves gyerek járt iskolába, de ezt meglepően magas arányt helyi kutatások alaposan árnyalják, például annak kimutatásával, hogy még az iskolát kijárt gyerekek többsége is csak olvasni tanult meg (ha egyáltalán), írni már nem. Nem véletlen, hogy a kor középiskoláiban, sőt egyetemein voltak írás-olvasást alapfokon tanító osztályok is.39 A történész a 18. századi Vas megyében 1600 paraszti „aláírást" gyűjtött össze - az idézőjelet az indokolja, hogy 1560 esetben csak keresztet tudtak az okiratra vésni. A 40 aláírás a minta 2,4%-át jelenti (ami nagy előrelépés a 17. századi 0%-hoz képest) - de szinte bizonyos, hogy a mintában a parasztság viszonylag módosabb rétege messze felülreprezentált.40 1768-ban a legfejlettebb Sopron és Moson megyében csak minden második, Veszprém vagy Tolna megyében csak minden tizenkettedik faluban volt legalább egy írni tudó ember az elöljáróságon, a falusi bírák és esküdtek között.41

Az 1777'-es Ratio Educationis szorgalmazta (és nem elrendelte, mint ahogy gyakran vélik) minden 6-12 éves gyermek iskolába járását, de csak az 1868-as közoktatási törvény tette ezt kötelezővé - ennek ellenére 1870-ben az iskolaköteles korú gyerekeknek még csak 50%-a járt iskolába, 1893-ban pedig 81%-a. Kissé előreszaladva: ez utóbbi évben a roma gyerekek 31%-a járt iskolába, a romungró gyerek 40%-a.42

 

Országh Antal 1854-es metszete: Oláhcigányok

 

Összegezve tehát: a 18. század első felében a nem roma lakosság nagy többsége egyáltalán nem járt iskolába, s az iskolázott kisebbség túlnyomó többsége is funkcionális analfabétaként élte le felnőtt éveit. Ebből a szempontból tehát a nagy többség képzettsége nem különbözött lényegesen a korabeli romák képzettségétől. A 18. század derekától azonban ez a különbség növekedni kezdett - lassan, de másfél évszázadon át folyamatosan.

Korábban utaltam rá, hogy 18-19. század fordulóján felnőtté vált roma nemzedék egy jelentős részének életét megtörte a nevelőszülőkhöz kényszerítés. Nagy Pál szerint a bíróság elé került cigányok vallomásaiban viszonylag gyakran kerül elő ez a motívum. Gyakran? Érdemes a témával foglalkozni, mivel korunk cigányellenes mitológiájának egyik kedvenc témája a romák és a bűnözés kapcsolatának tárgyalása. Ebben a korszakban azonban nem bizonyítható, hogy a cigányok felülreprezentáltak lettek volna a bűnelkövetők között. Sőt. Nagy Pál Somogy megyében, 1820 és 1837 között összesen 144 „cigánypert" talált. Vigyázat: ezen vármegyei törvényszéken tárgyalt ügyek között összefoglalta nem csak a cigányok által elkövetett, de a cigányok sérelmére elkövetett ügyeket is, beleértve azokat is, amelyeken bizonyíték hiányában csak felmentő ítéletek születtek. Ez így évente átlagosan 8 bűneset, az elkövetők száma pedig ennél is kevesebb. Bár Nagy nem közöl összehasonlító adatokat arról, hogy összesen hány bűnügyet tárgyaltak ez idő tájt a vármegye törvényszékén, illetve arról, mennyi lehetett a roma lakosság aránya, így is elég nyilvánvaló, hogy nem a romák alkották a korabeli somogyi bűnözők többségét.43

 

Csak előre. Marastoni József litográfiája lúdlopáson kapott , irányokról, Lotz Károly nyomán, 1863

 

Szomszéd András (1998) az 1830-1840-es években született nógrádi roma összeírásokat dolgozta fel. A négy járásban készült - kettőben néhány év után megismételt - összeírások szerint a roma felnőttek nagy többsége helyben született vagy 20-30 éve ugyanazon a településen élt; a felnőtt férfiak elsöprő többségének volt foglalkozása, legnagyobb számban kovácsok és muzsikusok. Jelen témánk szempontjából érdekes, hogy az egyik kérdés így szólt: „milyen a magatartásuk, voltak-e büntetve?" A válaszok érdekes szórásokat mutattak: a kékkői járás 173 felnőtt férfijából például 7 volt fenyítve (4%), verekedés, lopás, káromkodás bűne miatt - Szécsény város 111 felnőtt roma lakosából pedig egy sem.

A füleki járásban minden tizedik férfi „fenyített" volt, de ebből csak egyetleneset volt börtönt érdemlő bűncselekmény, a nagy többség káromkodás. Gyakoriak voltak a „Csínt nem tett, becsületes cigány" vagy „becsületes, jó magaviseletű" stb. bejegyzések.44

 


Jegyzetek:

  1. Rozvány 1895, 577. o.
  2. Például Márki Sándor 1890,442. o.
  3. Idézi Nagy 1998a, 90. o.
  4. Nagy 1998a, 26. o.
  5. Fraser 1996, 65-82. o.
  6. Nagy 2004, 3-4. o.
  7. Legalábbis: ez az elfogadott kép. Nagy Pál óvatosan figyelmeztet arra, hogy a 16. századtól az Oszmán Birodalomban is vannak példák nomádok és vándorlók üldözésére, kényszerletelepítésére vagy kitelepítésére, s még nem kellőképpen tisztázott, mennyiben érintette ez a politika a romákat (Nagy 2004,15. o.).
  8. Liégeois 2002, 29. o.
  9. Vagy még gyakrabban egy-egy roma közösség (leggyakrabban: oláhcigányok) sajátosságait.
  10. Wlislocki 1891a, 347-348. o.
  11. Vekerdi 1974, 24-25. o.
  12. Vekerdi 1974, 36-38. o.
  13. Vekerdi 1974, 37-38. o.
  14. In Nyári 1994, 9-17. o.
  15. Rostás-Farkas-Karsai 1992, 5. o.
  16. Nagyszebeni iratokban már 1497-ben szerepel egy bejegyzés: a város 50 dénárt fizetett cigányok kovácsmunkájáért (Nagy 2004, 25. o.).
  17. Nagy 1998b, 78. o.
  18. Nagy 2004, 27. o.
  19. „Fémműves cigányok (1962)." In Erdős 1989,111-127. o.
  20. Kolumbán, 1903,142. o.
  21. Ez a több lábon állás korábbi forrásban is megjelent, igaz, félreérthető megfogalmazásban. „Majd nem minden magyar nemes embernek van egy hegedűs vagy lakatos cigánya" - fogalmazott egy 1683-as forrás, az Ungarischer Simplicissimus. Ezt sokan úgy értelmezték később, hogy egy kovács és egy muzsikus - pedig valószínűbb, hogy olyan személyekről volt szó, akik mindkét tevékenységgel foglalkoztak (Nagy 2004, 27. o.).
  22. Kiss 2003.
  23. Idézi: Gyergyói 1990,1:55.
  24. Idézi: Gyergyói 1990, 1:55.
  25. Nagy 1998b, 79. o.
  26. Nagy 2004, 14. o.
  27. Nagy 2004, 6. o.
  28. Nagy 2004, 7. o.
  29. Nagy 2004,17. o.
  30. Nagy 1998a, 20. o.
  31. Nagy 1998a, 226. o.
  32. Nagy 1998b, 46. o.
  33. Korábban állami szinten nem foglalkoztak a romákkal - Mária Terézia kormányzata 1758 és 1779 között összesen 18 rendeletet bocsátott ki, amely velük foglalkozott (Tóth 2005, 39^2. o.).
  34. Pl. Nagy 1999.
  35. Lásd Nagy 2001 és Nagy 2003.
  36. Kovács 1895, 281. o.
  37. Márki 1890, 445. o.
  38. Márki 1890, 446. o.
  39. Kosa 1998,182-184. o.
  40. Kosa 1998,185. o.
  41. Kosa 1998,186. o.
  42. Havas-Kemény-Liskó 2002, 7. o.
  43. Nagy 2001,13-22. o.
  44. Szomszéd 1998, 33. o.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet