| |
1890-ben lemondott Tisza Kálmán, aki 15 éven át, máig a leghosszabb ideig volt Magyarország miniszterelnöke. A kortársak úgy érezték, új korszak kezdődik, s bár ez a korszakhatár nem volt olyan éles, mint azok, amelyeket forradalmak, háborúk, rendszerváltások vágtak, utólag visszatekintve is tény, hogy az 1890-es években megváltozott Magyarország képe. A politikai elit reformok sorozatát indította el, a gazdasági fejlődés és a polgárosodás mind látványosabb eredményeket mutatott fel, de ebben az évtizedben kezdték bontogatni szárnyaikat azok a jobb- és baloldali radikális mozgalmak, amelyek utódai rányomják bélyegüket a 20. századi magyar történelemre.
1890-ben már el lehetett mondani, hogy az 1867-es kiegyezéssel létrehozott dualista politikai struktúra tartósnak bizonyult; a politikát uraló liberalizmus megvalósította a törvény előtti egyenlőséget és a jogállamiságot; a magyarság egy nagyhatalom - az Osztrák-Magyar Monarchia - egyik (elvben, de sok tekintetben gyakorlatban is) uralkodó népének számított; gazdaságilag példátlan ütemű növekedés, társadalmi téren polgárosodás és urbanizáció jellemezte a korszakot; a politikában pedig éppen egy újabb reformkorszak kezdődött.
Ugyanakkor a pozitívumok majd mindegyike mellé súlyos „de" vagy „ugyanakkor" kezdetű megszorítások kívánkoztak: a dualista szerkezetet csak nagyon szűk, nyílt szavazásos - tehát a visszaéléseket szinte beprogramozó - választási rendszerrel lehetett fenntartani; a liberális közfelfogás csak egyéni szabadságjogokat akart ismerni Magyarországon belül, kollektív, pl. nemzetiségi jogokat már nem, s ez a nemzetiségi vezetők többsége számára elfogadhatatlannak bizonyult; a nemzetiségi ellentétektől feszített Monarchia a leggyengébb európai nagyhatalomnak számított, ennek ellenére azonban mindjobban belebonyolódott azokba a nemzetközi konfliktusokba, amelyek - utólag tudjuk - végül az első világháborúhoz, és a birodalom felbomlásához vezettek; a gazdasági növekedés ellenére sem csökkent érdemben az ország lemaradásának mértéke a fejlettebb nyugati országoktól; a polgárosodás nagyon egyenlőtlen mértékben haladt előre az egyes vidékeken, illetve az egyes társadalmi rétegek körében. Kulcsszavakban tehát egy liberális, többnemzetiségű, polgárosodó, de politikai-társadalmifeszültségekkel terhes Magyarország áll előttünk.
Cigányverseny
— Csoki német. Ide hallgass, ha meg akarod tudni, hogy mi a muzsika !
A korabeli karikatúrák többsége munkakerülő, piszkos, tolvaj népségként ábrázolta a cigányokat. A kivételek egyikére a zene nyújtott lehetőséget: bár a magyar népdal = cigányzene azonosítást már ekkor megkérdőjelezték a szakemberek, a karikatúrán mulató magyar úr fölényes magabiztossággal őket választja a „német" zenével, a világosan felismerhető Wagner zenéjével szemben
Több jelentős tudománytörténeti fejlemény is történt az 1890 körüli néhány esztendőben. Mindenekelőtt: 1889-ben alakult meg a Néprajzi Társaság, 1890-ben indult annak máig létező folyóirata, az Ethnographia, s 1893-ban tartották az első - és közel nyolc évtizedig az egyetlen - átfogó magyarországi cigánykutatást is.
A bojkottált magyar népdal
Fürdővendégek a Lipótvárosból. Abczug! Nem küll modjor nóta! Oztot eleget bolljok otthun Budapesten o káveházbo!...
A magyar zene = cigányzene azonosítás egy másik változata - ezúttal antiszemita célzattal. A karikaturista szerint csakis zsidók lehetnek, akik elutasítják a cigányzenét, ami -pedig a magyar népdal bojkottálásával egyenlő
A ROMAKUTATÓ TRIÁSZ - HERRMANN ANTAL, WLISLOCKI HENRIK ÉS JÓZSEF FŐHERCEG m Mint utaltam már rá, a romák kutatásában egészen a 20. század utolsó harmadáig a néprajz számított a legilletékesebb tudománynak. Az a tudomány tehát, amely elsősorban a modern világban is továbbélő népi kultúra és- művészet, hagyományok, hiedelmek, szokások tanulmányozására született; Herrmann Antal például „Noé bárkájának" nevezte az akkor még csak megalapítandó Magyarországi Néprajzi Társaságot. „A népélet hirtelen átalakul (...) [Igaz,] eddig is folyton változott, alakult. De fokozatosan, lassú átmenetekkel (...), most mintha egyszerre megszakadt volna az öröklött tradíciók folytonossága" - fogalmazta meg „a számbavétel, az összegyűjtés, az összesítés, a leltározás" szükségességének legfontosabb okát már a 20. század elején.1
A romakutatások szempontjából tehát a néprajztudomány intézményesülése önmagában is fontos fejlemény lett volna - ráadásul a tudomány korai megszervezésében kulcsszerepet játszott egy olyan tudós, akinek éppen a cigányok kutatása volt az (egyik) szakterülete. Herrmann Antalról van szó.
Herrmann Antal élete, munkássága és legendás hagyatéka egyelőre alapos feldolgozásra vár. Ennek hiányában csak találgatni tudunk, mi okozhatta pályájának különös ívét. Fénykorában ez a pálya ugyanis szépen ívelt felfelé, köszönhetően annak, hogy Herrmann nem csak jó tudós volt, de jó szervező és - úgy tűnt - jó önmenedzser is. Nyoma sincs semmilyen életét kettétörő traumának, mégis, ez a fénykor gyorsan elhalványult, Herrmann kikopott a részben általa alapított intézmények vezetéséből, befolyása és szakmai tekintélye élete utolsó évtizedeiben visszaszorult.
Ha találgatni akarunk az okokat illetően, akkor egyrészt a személyiségére gondolhatunk. A különc hírében álló Herrmann talán sikeresebb volt az intézmények alapításában, mint azok üzemszerű működtetésében, irányításában.2 Jó kapcsolata József főherceggel talán visszaütött rá, amikor a „magyar Habsburg" főúr meghalt, s kiderült, hogy a politikai elit más személyiségeivel nem tudott érdemi kapcsolatokat kiépíteni? Vagy egy lappangó, részben politikai színezetű konfliktus miatt futott ki a lába alól a talaj?
Herrmann Antal Végh Gusztáv karikatúráján, 1914. Márki Sándor történész meleg szavakkal méltatta, amikor a kolozsvári egyetemre ajánlotta „a hazában és külföldön elismert tudóst", de még a hivatalos ajánlásába is beszúrta „a szokásaiban talán különcködő" kitételt
HERRMANN ANTAL (1851-1926) Az erdélyi Brassóban született, német ajkú családban, Bécsben és Kolozsváron járt egyetemre, végül Budapesten doktorált. A magyaron és a németen kívül román, horvát, francia, olasz, spanyol és cigány nyelveken beszélt. Néprajzkutatóként elsősorban az erdélyi nemzetiségek érdekelték, a romákon kívül a németekkel és az örményekkel foglalkozott alaposabban. 1887 júniusában saját költségén útjára bocsátotta az első magyarországi néprajzi folyóiratot, az Ethnologische Miüeillungen aus Ungarnt (1887-1907), majd annak magyar nyelvű változatát, az Etimológiai Közleményeket Tekintélyére jellemző, hogy bár a címben a Magyarországról megjelölés szerepelt, idővel mégis a Cigánykutatók Nemzetközi Társaságának (Gypsy Lőre Society) hivatalos folyóirata lett, Herrmannt pedig megválasztották a társaság főtitkárává, illetve számos nemzetközi tudományos társaság tagjává. Herrmann felhívásának és szervezőmunkájának köszönhető, hogy 1889-ben megalakult a Magyarországi Néprajzi Társaság, amelynek ő lett az első titkára. Néhány évig a Társaság lapjának, az Ethnographiának társszerkesztője is volt. További kulturális egyesületek, folyóiratok, kiállítások, múzeumok megszervezése fűződik személyéhez, valamint - a manapság nevével kapcsolatban leggyakrabban emlegetett - 1893-as országos cigánykutatás. 1897-1898-ban, a kolozsvári egyetemen a néprajz professzora lett - Magyarországon először, de nemzetközi téren is az elsők egyikeként. A Romániához került Kolozsvárról Szegedre költözött az egyetem, ahol 1928-ban megalakult az ország első néprajzi tanszéke (Budapesten 1934-ben alakult hasonló tanszék).** Ennek tevékenységében azonban az 1926-ban elhunyt Herrmann már nem vehetett részt. * Bódi 1999, Klukovitsné 2001.** Paládi-Kovács 1999, 44. o. |
Ami tényszerűen ismert: Herrmann-nak fontos szerepe volt abban, hogy a Néprajzi Társaság több mint 500 taggal alakult meg. Emögött az a koncepció állt, hogy a nagy létszámú tagság - amelynek jó része természetesen nem hivatásos néprajzkutató volt - támogatása és aktivitása viszi előre az egyesületet. Néhány évvel később azonban reformok változtatták meg a társaság arculatát: központosították az irányítást, az egyesület egyre inkább az állami szubvencióra támaszkodott, a tagság aktivitását igénylő ismeretterjesztő és népművelő munka pedig, amelyet Herrmann oly fontosnak tartott, elsorvadt.3 Bár ekkor még Herrmann volt a főtitkár, kihagyták a reformok kidolgozásából, életbe léptetésük után pedig megvált az egyesület és a folyóirat vezetésétől. Elképzelhető, hogy a tudománypolitikai koncepciók különbsége mögött más politikai motívumok is meghúzódtak: Herrmann számos alkalommal kifejtette, hogy a nemzetiségek egyenjogúságának talaján áll, ezzel a gondolatával pedig nyilvánvalóan szembekerült a századforduló környékén felerősödő, asszimilációt erőltető politikai irányvonallal. Az említett reformok során, beszédes szimbólumként, a Magyarországi Néprajzi Társaságot Magyar Néprajzi Társasággá keresztelték át.4
Herrmann szülővárosa, Brassó cigánynegyedének egy része, az 1910-es években
Wlislocki Henrik (1856-1907), akárcsak Herrmann, főleg az 1880-as években folytatott adatgyűjtést romák között. S Herrmannhoz hasonlóan ő is az 1890-es években került pályája csúcsára - de ez még ekkor sem jelentett egyetemi karriert, s a századforduló környékén már mentális betegsége is akadályozta a munkában. Már a kortársak is felvetették egyes gyűjtéseivel kapcsolatban a plágium vádját, s a mai kutatók számára is gondot jelent, hogy ismereteit legfeljebb közvetett módon lehet igazolni, mivel „mind a mai napig nem volt senki sem, aki ugyanazokat a csoportokat tanulmányozta volna, amelyekkel Wlislocki együtt élt."5
A triász harmadik tagja Habsburg-Lotharingiai József Károly főherceg (1833-1905) volt, három és fél évtizeden át a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka, aki nyilvánvalóan csak azért nem lett nádor, mint az apja, mert a kiegyezéssel megszűnt ez az intézmény. Politikai és katonai tevékenysége mellett egy sor társadalmi és tudományos területet támogatott, a hazai tűzoltóság fejlesztésétől botanikai kutatásokon át a romák tanulmányozásáig. Nem csak megtanulta a cigány nyelvet, de ő írta az első cigány nyelvtant és cigány-magyar szótárt is, illetve folklórgyűjtést végzett körükben. Sőt, vagyonát és befolyását kihasználva, mai kifejezéssel élve, akciókutatást is végzett: birtokain vándorcigányokat próbált letelepíteni és integrálni.
A Pallas Nagy Lexikona cigányokról szóló szócikkéhez írt kiegészítés társszerzőjeként szerepelt, de feltehetően a másik szerző, Wlislocki írt harmadik személyben a főhercegről, „ki úgy tudományosan, mint 40 évi gazdag, személyes tapasztalatból a legalaposabban, legbehatóbban ismeri a cigány népet és nyelvet és e szegény páriáknak nagylelkű, nemes szívű pártfogója, valóságos nemtője. Bálványozza is őt ezért minden cigány, s királyának nevezi, bárhogy tiltakozik is ellene, hozzá fordul minden bajában és meglátogatására jön távol vidékről is.6 (...)
A főherceg nagy koncepciójú telepítési kísérletében a tudomány érdeke fennkölten párosul az emberszeretet érzetével. Néhány év óta egész vagyont költött a kisjenői és bánkúti, a hatvani és göböljárási puszták cigánytelepeire, melyek ügyeit személyesen, nemes buzgósággal, fáradhatatlan kitartással intézi. A teljes sikernek azonban több akadálya van: az, hogy elszigetelt kísérlet, mely egyáltalán csak akkor vezethet biztos eredményhez, ha országossá válik törvényes intézkedések alapján; aztán az, hogy a megyei hatóság nem támogatta a kísérletet; végre a főhercegnek saját, túlságosan jó szíve, mely gyakran tesz engedményeket az ilyen faj nevelésében elengedhetetlen tartós fegyelem következetességének rovására."7
Az Ethnographia első négy évfolyamában (1890-1894) összesen 7 cigány tárgyú cikk jelent meg (az összes cikk - leszámítva a társasági híreket, a rövid közleményeket és a könyvismertetéseket - mintegy 4%-a), s ebből 5-öt Herrmann vagy Wlislocki jegyzett. Az 1895 és 1918 közötti 23 évfolyamban azonban már csak 6 cigány tárgyú tanulmány jelent meg a folyóiratban, ami az összes cikknek alig több mint 0,8%-a volt (a két világháború között pedig, mint majd látni fogjuk, tovább romlottak ezek az arányok). Azzal párhuzamosan, ahogy a triász tagjai veszítettek befolyásukból, a választott témájuk iránti tudományos érdeklődés is csökkent - vagy talán fordítva, Herrmannék azért (is) vesztettek súlyukból, mert ilyen marginális és és a többség számára érdektelen témával foglalkoztak?
KNEIPP BUDAPESTEN
J-f hőherezeg. Tisztelendő atyám, gratulálok a kúrájához, .Alcsúthon, eddig la jó égése seggel használták a cigányaim; örülök, hogy most már a Margitszigeten is divatba jött.
Sebastian Kneipp német katolikus pap fejlesztette ki a róla „kneippolásnak" is nevezett fürdőkúrát. A karikatúrán József főherceggel sétál, az ekkoriban a főherceg birtokában álló Margitszigeten
„A hazai néprajz jelentős művelője (...) fiatalkorában hosszabb időt töltött a vándorcigányok között. Rabruhában, mint szökött fegyenc jelentkezett és kért befogadást. A vajda megengedte, hogy csatlakozzék hozzájuk, de minden parancsát, így a tyúklopást is, teljesítenie kellett"8 - még egy korabeli kézirat 1979-es kiadásának bevezetése is ezeket a képtelen legendákat ismételte Herrmannról. Wlislocki esetében pedig még gyakrabban elszabadult a legendagyártó képzelet: 3-12 éves együtt vándorlásról is beszéltek, valamint arról, hogy be is házasodott a cigányok közé. Valójában mindössze annyi bizonyítható, hogy Wlislocki 1883 nyarán néhány hónapot, majd 1886 telén néhány hetet töltött romák között.9 Herrmannról még az sem valószínű, hogy valódi résztvevő megfigyelést, mai értelemben vett terepmunkát folytatott volna.10 Mivel azonban a következő mintegy száz év során egyetlen kutató sem akadt Magyarországon, aki huzamosabb időt töltött volna cigányok között, tevékenységük így is felbecsülhetetlen értékű.
Népköltészet, dalok, mesék, közmondások, hiedelmek, hitvilág, népszokások, anyagi kultúra - a néprajz szokásos témáit kutatták és rögzítették a romák körében is. Nyíltan és tudatosan alkalmazták az összehasonlító módszert. Herrmann Antal például egy 1895-ös cikkében az időjárással kapcsolatos varázslásokat és babonákat ismertette „a magyar s egyéb hazai népek hitében". Nem a cigányok voltak tehát a főszereplői az írásnak: a legkülönbözőbb nemzetiségek köréből származó hiedelmeket sorolt fel, s a cigányságot eközben a számos nemzetiségi csoport egyikeként kezelte:
„Az erdélyi szász néphit szerint rossz időjárás következik, ha valaki a vízbe végzi szükségét. Cigány néphit szerint a szükséget nem szabad a nap felé fordulva végezni, mert vihart von maga után; ugyanígy, ha a szájában levő vizet a hold felé pöki. A magyar néphit szerint jég veri el annak a vetését, kinek felesége haját megnedvesítvén, azzal kelet felé hinti a vizet. A kalotaszegi magyar néphit szerint jég veri el a vetést, ha a háziasszony a menstruáció idejében vajat köpül, vagy abban az állapotban vetés alkalmával a szántóföldre lép, vagy a vető ember vele hál."11
Olyan nemzetiség, mint a többi? Talán mégsem teljesen ugyanolyan, a többiek ugyanis nem úgy kezelték a cigányokat, ahogy ez a következőkben idézett cikk kissé morbid részletéből is kitűnhet.
Az 1893-as vizsgálat kimutatta, hogy romáknak alig több mint 3%-a tartozik a mitikus vándorcigányok közé. A korabeli fotókon viszont egyértelműen felülreprezentáltak -a fényképek készítőit jobban izgatta az „egzotikus vadember". Borsod megye, 1892
Kassa, 1865 körül. A meztelenséget szigorú tabu vette körül a korban - két kivétellel.
Az egyik kivételt az antik formákat utánzó klasszicista képzőművészet jelentette, a másikat pedig a „vademberek"
„Erdély sok magyar lakosságú községében, tartós szárazság alkalmával a legutóbb elhunytnak sírkeresztjét kiássák és míg eső nem jön, kint tartják.
A kiásáshoz rendesen cigányokat használnak, mert a magyar néphit azt tartja, hogy az illető kiásót előbb-utóbb megüti a mennykő."12
Pusztán módszertani értelemben, mint már utaltam rá (<— 34. o.), a cigányok főleg azért számítottak érdekesnek a korabeli néprajzkutatók számára, mivel archaikusabbnak tekintették őket, akik többet őriztek meg saját hagyományaikból, illetve a környező népek hagyományaiból, mint a paraszti népesség.
Főleg Wlislockit érik napjainkban kritikák romákkal kapcsolatos attitűdjei miatt.13 Tegyük hozzá, hogy gyakorlatilag valamennyi korabeli kutató fejére lehet olvasni a cigányokkal kapcsolatos negatív, előítéletes kiszólásait. Az igazi, kutatásaikat is meghatározó problémát nem az jelentette, hogy ezen nemzedék tagjai „nem szerették (eléggé) a cigányokat", hanem civilizatorikus háttérmeggyőződésükből fakadó világnézetük. Nevezetesen: a cigányok életformáját és kultúráját kizárólag és tudományos szempontból tartották értékesnek; s ezt a hozzáállásukat fontosnak tartották újra meg újra kihangsúlyozni.
Az Ethnographia első számában Ponori Thewrewk Emil ismertetésében közölték József főherceg egy cikkét („A cigányokról", 1890). A megfogalmazásból nem egyértelmű, hogy az utolsó bekezdés mennyire tükrözi a szerző, s menynyire a bemutató véleményét, amikor leszögezi: „Bemutató tisztemet annak a reménynek kijelentésével fejezem be, hogy most, mikor egy ilyen fennkölt fejedelmi sarjadék a cigányokra vonatkozó kutatásnak lelkes protektora s Angolországban olyan tudós társaság keletkezett, mely a világ összes zingarológusait egyesíti magában, bizonyosan sikerülni fog a philologiára nézve semmis, de a linguisticára és ethnographiára nézve páratlan érdekességű cigány népnek még meglevő nyelvkincsét és néprajzi sajátságait, nem ugyan az életnek, mert a művelődés harcában előbb-utóbb pusztulniuk kell, hanem a tudománynak megmenteni és termékenyíteni."14 (Kiemelés tőlem - D. Cs.)
A szóhasználat nem szerencsétlen nyelvbotlásnak köszönhető: más korabeli megnyilvánulások is, időnként kifejezetten durvának ható metaforákkal érzékeltették, hogy a cigányok kultúrájának és életmódjának pusztulnia kell. S vele együtt a cigányoknak is, legalábbis abban az értelemben, hogy asszimilálódniuk kell, nyomtalanul be kell olvadniuk a magyarságba. Tagadhatatlan, hogy ezt a hozzáállást „népirtásra törekvőnek" is nevezhetjük, bár tegyük hozzá - érdemes különbséget tenni a kirekesztő, tényleges tömeggyilkosságot szorgalmazó rasszizmus és az asszimilációt erőltető rasszizmus közé; éppen a tömegsírba lőtt áldozatokkal szemben követünk el kegyeletsértést, ha azonosítjuk a két törekvést.
A civilizatorikus szemlélet kiskorúsította a romákat, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a korabeli nyugat-európaiak kiskorúsították a „fejletlen népeket", hogy ezáltal alátámaszthassák, miért kellett gyarmatosítaniuk ezeket a népeket.15 „Mert a cigány faj nagyrészt úgyszólván még kiskorú, önsorsának meghatározására alig képes. Nevelni, oktatni, vezetni kell azt egyes illetékeseknek, a társadalomnak, az államnak" - fogalmazott például Herrmann az 1893-as kutatásról beszámoló Jelentésben. „Nevelni, oktatni, vezetni" kell - akár „kényszereszközökkel (...) Egy kis kegyetlenséget kell elkövetni a humanitás nevében. Az egyéni szabadság némi korlátozására kell magát rászánni az államhatalomnak, hogy igazi emberi szabadságra neveljen egy jelenleg vadállat módjára szabad fajt. Mint ahogy azt megkísérlette már ezelőtt száz évvel, az államnak kell gyámsága alá venni a nemzet azon kiskorúit, kikről természetes gyámolóik nem gondoskodnak a mai civilisatio értelmében. (...) a faj nevelését ott kell kezdeni, hol az egyénét, a gyermekkoron."16
A korabeli civilizatorikus szemlélet szerint Magyarország, bár fejletlenebb volt az „igazi" Nyugatnál, mégis egyértelműen a Nyugathoz, tehát a „civilizált világhoz" tartozott - szemben például a Balkánnal, az akkori Magyarországon élő balkáni eredetű kisebbségekkel.17 „Az igazi kultúrállamok közt Magyarországon foglalkozik a népesség legnagyobb része a földműveléssel" - már pusztán ez a meghatározás kizárja az „igazi kultúrállamok" köréből a Magyarországtól délkeletre és keletre húzódó államokat. Másutt Herrmann kifejezetten a cigányságot használja fel a kulturális-regionális határok meghúzására: „Különben minél műveltebb valamely állam, rendesen annál inkább eltér a cigányok jellege és életmódja a lakosságétól. Angliában pl. a cigányok nagy része még mindig vándoréletet folytat. Romániában pedig a cigányt gyakran alig lehet megkülönböztetni a többi lakosoktól. Magyarország e tekintetben mintegy középhelyet foglal el."18
Keszthely, 1905. „A társadalomkutatók a szabadban, a természetes környezetükben fényképezik inkább a cigánycsoportokat, míg a műtermi fényképészek sokszor becsalogatják műtermükbe az egzotikum vadembereket, és ott készítik zsánerképeiket. így válnak kifejezetten anakronisztikussá a festett háttér elé állított mezítlábas, szakadt ruhás teknővájó cigányok" (Szuhay 2002)
Hieronymi Károly belügyminiszter 1892 decemberében körrendeletet küldött „valamennyi vármegyei törvényhatóságnak". Ebben elrendelte, hogy a következő év egy bizonyos napján, 1893. január 31-én valamennyi településen írják össze a cigányokat, a Központi Statisztikai Hivatal által készített, egységes számlálólapok segítségével. A rendelet kitért arra is, hogy „néhol szükségesnek látszik a rendőri karhatalom alkalmazása", illetve, hogy gondolkodni kell arról is, „hogy a csendőrség vagy a katonaság a szükséges pillanatban készen legyen".
Színezett fotóbál készített képeslap
A statisztikai hivatal miniszteri tanácsosi rangban álló vezetője, a „m. kir. miniszter úr ő nagyméltóságának hozzájárulásával dr. Herrmann Antal tanárt és szerkesztőt, a cigánytanulmányairól ismert etnológust bízta meg" az eredmények feldolgozásával és az összefoglaló jelentés elkészítésével. Azóta sem mozdult meg ekkora apparátus egy társadalomtudományi kutatás érdekében, bár kérdés, hogy ezt a mai kutatóknak sajnálattal vagy inkább megkönnyebbüléssel kell tudomásul venniük.
A számlálólap - a jelek szerint nem babonás - szerzői 13 kérdést tettek fel, amelyekben a romák nevét, életkorát, letelepedettségük mértékét, anyanyelvét, családi állapotát, foglalkozását stb. firtatták. Azzal a kérdéssel, hogy ki tekinthető cigánynak, a körrendelet csak áttételesen foglalkozott, amikor megjegyezte: a statisztikai hivatal kétszerannyi számlálólapot fog küldeni, mint amennyi romát az utolsó, tehát 1890-es népszámlálás rögzített. A hatóságokat kötelezték, hogy még időben jelezzék, ha szerintük még ez a mennyiség sem tűnik elegendőnek. Az 1890-es népszámlálás, amely a cigányságot a cigány anyanyelv segítségével próbálta megragadni, 91 ezer romát talált, s általános vélemény szerint a cigányok valójában sokkal többen voltak.
Korábban, a „Ki a cigány?" című keretes írásban (<— 16. o.) már idéztem Herrmann meghatározását: miközben elvileg úgy vélte, hogy a cigányság valami objektív sajátosság, a gyakorlatban elismerte, hogy sem a nyelv, sem az életmód nem elegendő ennek megragadásához. így maradt a nem cigány környezet minősítése. Ez a minősítés a herrmanni megközelítésben nem konstituáló jellegű, tehát nem ez a minősítés hozza létre a cigányságot - a cigány akkor is cigány marad, ha környezete ezt nem is tudja róla, mert nyelve és életmódja semmiben sem különbözik már környezetétől. „És ki kellett terjeszteni az összeírást (...) azon elemekre is, melyek már teljesen beleolvadtak a polgári és polgáro-sult társadalomba, a többi lakosságtól immár nem különböznek sem élet-, sem keresetmódra, sem műveltségre, sem szokásokra, legfeljebb némi antropológiai árnyalatra nézve."19
Munkára, szolgálatba! Vége a cigány dicsőségnek!
A korabeli karikatúrák időnként éppen a negatív cigánysztereotípiát használták fel arra, hogy a romákat ne a másság, hanem a magyarság megszemélyesítőiéként jelenítsék meg. Ezen az 1893-as karikatúrán Wekerle Sándor, Magyarország első polgári származású miniszterelnöke, a korabeli reformok egyik fő szorgalmazója csendőrként, „Munkára, szolgálatra! Vége a cigány dicsőségnek!" kiáltással egy ipari üzembe akarja hajtani „a cigányokat", azaz a korabeli magyar politikai elit tagjait. A kisebbik csendőr valószínűleg Hieronymi Károly belügyminiszter
Herrmann logikája itt érezhetően megdöccen, hiszen az „antropológiai árnyalat" megállapítása eléggé képlékeny területre visz minket. Ha viszont abból indulnánk ki, hogy valaki attól lesz cigány, hogy a környezete annak tartja, akkor logikus lenne a gondolat megfordítása is - Budapest vezetése éppen erre hivatkozott, amikor kijárta a felmentést a vizsgálatban való részvétel alól. Herrmann nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlatias, társadalompolitikai ellenérveket hozott fel: „éppen az az állapot, mely a miniszteri felmentésnél latba esett, ti. hogy »a főváros területén tartózkodó cigányok állandóan meg vannak telepedve, rendes lakással, családi élettel és polgári foglalkozással bírnak, szóval összes vonatkozásaikban a többi lakosokkal ugyanazon elbánás és nyilvántartás alá esnek, sőt azoknak egy része annyira polgárosult, hogy cigányszámba nem vehetők«, mondjuk, épen ez az állapot ugyancsak érdemes lett volna beható és részletes vizsgálásra, nemcsak azért hogy megismerjük a polgárosultság különböző fokozatait, melyekre az idézett jellemzés is rámutat, hanem hogy megismerjük azon okokat és tényezőket, melyek a polgárosultságot előidézték. Mert az összeírás gyakorlati intenciójának végcélja nem annak a megállapítása, hogy vannak nem polgárosult és polgárosult cigányok, hanem azon eszközök és hatások, azon okozati viszonyok megismerése, melyek a nem polgárosult cigányt polgárosulttá tehetik. Erre nézve pedig legtanulságosabb azon helyzetek, okok és folyamatok belátása, melyek ezt a hatást már meg is tették."20 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)
Mindenesetre a székesfőváros kibújása, illetve néhány helytartósági város szabotázsa (egyszerűen azt jelentették, hogy náluk egyetlen cigány sem él) miatt később maga Herrmann is felfelé kerekített, és a későbbiekben gyakran „mintegy 300 ezer" magyarországi romáról írt.
A vizsgálat hivatalos adatai szerint 272 776 cigány élt a korabeli országban, tehát az akkor 15,1 milliós népesség 1,8%-át alkották. Mivel megmaradtak a pontos, településekre lebontott adatok, lehetségessé vált a későbbi, a mai ország területre vonatkozó adatok rekonstruálása is. Eszerint a későbbi ország területén mintegy 60 ezren éltek (az akkor ott élő lakosság 1,1%-a). Ha hitelesnek fogadjuk el az 1782-es összeírás adatait, akkor a magyarországi cigányok létszáma 111 év alatt 6,2-szeresére növekedett; Magyarország és Erdély lakossága pedig, II. József 1784-es népszámlálása és az 1890-es népszámlálás között 1,6-szorosára nőtt.
RÉGI ADOMA
Demografusok - Mind a maga rajkója ez, öreg?
Greczy Krly - Mind én ruházsom üket, kezsiket csókolom.
Az „akit parodizálni akarok = cigány" ötlet egy másik karikaturista használata: a célpont ezúttal Gerlóczy Károly, aki az egyesített Budapest első alpolgármestere lett, és az is maradt jó negyedszázadra. „Mind a maga rajkója az, öreg?" kérdik tőle a demográfusok, mire azt válaszolta: „Mind én ruházom őket, kezüket csókolom". A demográfus szerepeltetése újabb poén, mivel Gerlóczy nagy szerepet vállalt két népszámlálás megszervezésében is. Az utókor többek között az Üllői úti klinikák építtetése terén szerzett érdemei miatt is emlegeti -de a kortárs karikaturista az „általa ruházott cigány gyerekek" között szerepelteti a „közegészséget" is
EGY KIS DEMOGRÁFIA Mivel a mai cigányellenes ideológiák fontos eleme a „túlszaporodnak minket-paranoia, érdemes már most egy kitérőt tenni. A cigány és nem cigány szaporulat különbségének egy részét feltehetően a roma bevándorlás okozta (a tengerentúlra irányuló magyarországi kivándorlás pedig igazán csak 1890 után lódult meg), de fontosabb tényező lehetett a szaporulat mintáinak eltérése. A hagyományos társadalmakat gyakorlatilag minden esetben magas születésszám, ugyanakkor nagyon magas halálozási mutatók jellemezték, minden korosztályban, kezdve a csecsemőkön és a kisgyerekeken. így a népesség növekedése, a magas születésszám ellenére is viszonylag alacsony volt. Az ipari forradalmat követően először Nyugat-Európa nagy részén, majd a 19. század második felétől Közép- és Kelet-Európában is elkezdtek csökkenni a halálozási mutatók - a születésszám viszont általában csak 1-3 generáció különbséggel kezdett csökkenni. A kettő között húzódik az ún. demográfiai átmenet periódusa, amikor a népességszám növekedése felgyorsul. 1800 és 1900 között például Skandinávia vagy Németország népessége a 2,4-szeresére, Lengyelország népessége a 2,7-szeresére, Anglia és Wales népessége a 3,6-szorosára növekedett (a mai határok között természetesen). A 20. században, amikor az európai lakosság növekedése lelassult, Afrika és Ázsia számos országa még nagyobb mértékű népességnövekedést produkált, a lakosság 6-8-szorosára növekedését egyetlen évszázad alatt. A 19. századi európai népesedési tendencia nem általános: a legismertebb kivétel ez alól Franciaország (1,4-szeresen népességnövekedés 1800 és 1900 között). A számunkra legérdekesebb kivétel pedig Magyarország (mármint: a magyarországi össznépesség). Erős leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy amíg a magyarországi romák már a 19. században korukat megelőző, a 20. századi harmadik világra jellemző népességnövekedést mutattak, addig a magyarországi többségi népesség szaporulata elmaradt a korabeli európai tendenciától is. A lehetséges okokra, illetve a későbbi demográfiai fejleményekre visszatérek még (-> 187-189. és 253-255. o.). |
A vizsgálat szerint a romák többsége az őket körülvevő nem cigány többség nyelvét beszélte. Egy pillantás a vizsgálat eredményeiből rajzolt térképre elárulja, hogy a tágabb értelemben vett Erdélyben, tehát a később Romániához került területeken az országos átlagnál nagyobb arányban éltek romák, s áttételesen ezt mutatták az anyanyelvi adatok is: a 38%-os magyar anyanyelvűség alul-, a 30%-os román anyanyelvűség felülreprezentáltságot jelentett a millenniumi Magyarország nemzetiségi viszonyaihoz képest. A későbbi trianoni határok között azonban a romák 79,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek - ez valamivel magasabb arány, mint az 1971-es vizsgálat hasonló adata (-> 282. o.).
Ez az „eloláhosodási processus" érezhetően kihívást jelentett Herrmann számára, aki a következő magyarázatot találta a jelenségre: „Összes hazai népeink közül az oláhok állanak legközelebb a cigányokhoz, némely jellemző faji sajátságra nézve. Az oláh is beszivárgott nomád nép; kevés és nem régi keletű sedentarius [egy helyben ülő, helybenmaradó] hajlammal; nincs nagy kedve a földmíveléshez és inkább állatokkal szeret bánni; a külső körülmények, az életmód és foglalkozás némely érintkező pontra talál a temperamentumra nézve különben elég eltérős két nép között. Az oláh is fatalizmusában megnyugvó, szűkölködni tudó, kevéssel beérő, igénytelen, nem gondol a jövővel s csak annyi aktivitást fejt ki, amennyire a legprimitívebb élet mindennapi szükségleteinek kielégítésére okvetlenül szüksége van. Az etikai felfogás és a képzetkörök, a lelkület és a népiélek árnyékoldalán is nem egy rokon vonást találunk. Viszont mind a két fajban sok szép tehetség és jó tulajdonság szunnyadoz s a kultúrában való elmaradottságuk mellett sok a kultúrképesség. A szabad természet kedvelése, költői, művészi kedély, bizonyos nyers őserő és nagy szívósság szintén közösek a két fajjal. A cigányság legnagyobb tömegekben az oláhok lakta vidékeken tartózkodik. Itt az oláh a társadalomnak, a polgárosultságnak, a gazdasági életnek úgyszólván szélső peremén áll, de még mindig perifériáján belül; a cigányság azonban részben már azon kívül. Így tehát elsősorban a hozzá közelebb álló, tőle nem idegenkedő oláh elemmel érintkezik, hozzá simul és tapad s végre beleolvad."21
ld. Banda Marci bandája, 1896
| Magyar anyanyelvű romák aránya az 1893-as vizsgálat szerint (minél sötétebb árnyalat, annál nagyobb arányban) | Román anyanyelvű romák aránya az 1893-as vizsgálat szerint (minél sötétebb árnyalat, annál nagyobb arányban) |
3.1. ÁBRA A cigányok anyanyelve az 1893-as vizsgálat alapján
Az érvelésből akár az is következhetne, hogy törvényszerű folyamatról van szó, de Herrmann ezt követően változatos érvekkel próbálja bizonyítani, hogy az „oláhosodás" rossz a) a cigányok, b) a románok, c) a magyarok, vagyis „a nemzet" és d) „az emberiség" számára. Mindenki érdekében az optimális megoldás a romák elmagyarosodása lenne.
Az 1890-es években a szociológia tudománya még csak a kibontakozásnál tartott Nyugat-Európa egyes országaiban, s csak évtizedekkel később jutott el későbbi módszertana kifejlesztéséhez, nevezetesen, hogy elméleteit nagy statisztikai felmérésekkel tesztelje. Bizonyos mértékben tudománytörténeti szerencse, hogy a kormányzati beavatkozás és a korban a legfejlettebbek közé tartozó magyarországi statisztikai apparátus révén egy hatalmas adatmennyiség jött létre már 1893-ban, mintegy hét évtizeddel a magyarországi szociológia megszületése előtt. Ezek az adatok pedig időnként egészen más irányba mutatnak, mint az elemzésükkel megbízott néprajzkutató értelmezési sémái. Sehol sem látszik ez ilyen egyértelműen, mint a letelepedés/vándorlás kérdésében.
Herrmann a Jelentés első bekezdéseit azzal az általános probléma tárgyalásával kezdi, amelyet a csavargás, a vándorlás, a „nomád elemek" okoznak „minden művelt országban". Ezután tér rá arra, hogy „a társadalom élősdijei, a csavargók tenyészete" Magyarországon „legnagyobb részben kóbor cigányokból áll".22 Megállapítja, hogy ez nem pusztán rendészeti, hanem össztársadalmi probléma - s hogy a megoldás keresésének részeként jött létre ez a kutatás is.
3.2. ÁBRA Letelepedett és vándorló cigányok száma az 1893-as vizsgálat alapján
A vizsgálat szerint azonban az összeírt romák 89,2%-a állandóan letelepedett, 7,5%-a részben letelepedett volt, s mindössze 3,3%-uk számított kóbornak. Az adatokból ráadásul kiderült, hogy a helyhatóságok még e kóbor kisebbségnek is csak mintegy ötödét minősítették „rossz magaviseletűnek" (lásd a 3.3. ábrát) - utóbbi kategóriába, a „problémás kóborok" közé tartozott tehát az összeírt cigányok 0,7%-a (a korabeli Magyarország és Erdély lakosságának 0,012%-a). Összesítve pedig a cigányok 5,8%-ára mondták azt a helyi hatóságok, hogy „rossz a magaviseletük". (A városi munkásság körében ekkor már javában szervezkedett a Szociáldemokrata Párt, vidéken ebben az évtizedben értek zenitjükre az agrárszocialista mozgalmak, a nemzetiségi mozgalmakról nem is beszélve - kíváncsi lennék, hogy a nem cigány lakosság hány százalékát minősítették volna „rossz magaviseletűnek" a korabeli hatóságok.)
Adatok forrása: Cigány összeírás..., é. n. [1895], 36. o.
3.3. ÁBRA A cigányok „magaviselete" az 1893-as vizsgálat szerint (%)
Adatok forrása: Cigányösszeírás..., e. n. [1895], 38 o
3.4. ÁBRA A cigányok lakásviszonyai az 1893-as Vizsgálat alapját
3.5. ÁBRA A 15 éven felüli cigányok foglalkozása az 1893-as vizsgálat alapján (%)
Herrmann elismeri: „Az állandóan letelepedett cigányok legnagyobb része rendes, állandó házakban lakik; a rendes, tisztességes polgári foglalkozásúak hajléka nemigen különbözik a többi polgárétól."23 Márpedig a cigányok nagy többsége állandóan letelepedett, foglalkozással bíró családban élt; míg az akkori Magyarországon egy-egy házban átlagosan 5,75 személy élt, addig az állandóan letelepedett romák házaiban ez az arány 5,7 volt.
Ami a foglalkozást illeti: a relatív többségnél a „napszámos" bejegyzés került az adatlap megfelelő sorába - a kovács-lakatos, illetve zenész mesterségek már csak a romák kisebbségét tudták eltartani. Annak ellenére, hogy mint Kemény István kiszámította: a cigány kovácsok száma a kétszeresére, a cigány zenészek száma pedig több mint tízszeresére növekedett II. József kora óta24 - de, mint már említettem, az ország összlakossága, tehát ezen szolgáltatások potenciális fogyasztói, csak alig több mint másfélszeresére. A foglalkozási adatok tehát küszöbönálló válságot jeleztek.
A „régi adoma" újra feldolgozott változata, 1904. Hieronymi Károly ezúttal mint kereskedelemügyi miniszter szerepel, ő „ruházza" a szegény fiút, a mezőgazdaságot
Jegyzetek:
| |