V. FEJEZET

A SZOCIALIZMUS KORA II.

A ROMÁK ÉS KUTATÓIK AZ 1970-1980-AS ÉVEKBEN

Az 1960-1970-es évek a már konszolidálódott, de szembetűnő válságjeleket még nem mutató Kádár-rendszer időszaka volt. Ekkoriban nyílt ellenzéki szervezkedés már és még nem létezett; az erőltetett és féloldalas modernizáció egyelőre sikeresnek mutatkozott: folyamatosan növekedett az életszínvonal, csökkent a szegénység, de még nem mutatkoztak ezen növekedés - később válságba vezető - árnyoldalai sem. Gyarapodunk, gazdagodunk, humanizálódunk, ami negatívum van, az elsősorban a múlt káros öröksége, másodsorban a kontraszelekció („nem megfelelő emberek nem megfelelő helyen") következményei - ezt a hivatalos felfogást akkoriban sokkal többen osztották, mint ahogy azt a későbbi visszaemlékezésekből gondolhatnánk.

A fennálló viszonyok kritikájára vagy legalábbis a független gondolkodás kinyilvánítására részben a művészetek, részben pedig a társadalomtudományok keretein belül nyílt lehetőség - ott is csak bizonyos korlátok között. A korlátok pontos helyét előre senki sem láthatta, minden egyes „veszélyes" megnyilvánulás, minden egyes könyv, vers, interjú, cikk, film, kutatás stb. esetében újra meg újra ki kellett tapogatni, hol húzódnak. A politikai korlátok szorítását bizonyos leleményekkel lehetett tágítani, de az alkotó sosem lehetett abban biztos, mennyire csorbítja ez művének lényegét. Példának okáért, Kemény István munkássága bizonyította, hogy „szegényekről" beszélni tabusértés volt, míg „halmozottan hátrányos helyzetű rétegekről" lehetett írni - a két kifejezés között nyilvánvalóan nem csak stiláris különbség volt.

Ebből a helyzetből emelkedett ki az az irányzat, amelyet tipológiám értelmében a cigánykutatások kritikai megközelítésének nevezek. A kritikai és a civilizatorikus megközelítés legfontosabb módszertani különbsége így vázolható fel:

• miközben a civilizatorikus megközelítés szerint a cigányok túlságosan kívülállók voltak a többségi társadalomhoz képest, nem integrálódtak eléggé a társadalomba, s ebből adódtak a problémák,
• addig a kritikai megközelítés hívei szerint a cigányokkal kapcsolatos problémák éppen „integráltságukból" adódnak, pontosabban: a többségi társadalommal fennálló kapcsolatok sajátos jellegéből.

Ebben a kapcsolatrendszerben a szocializmus második szakaszában szinte kódolva voltak a konfliktusok. Szalai Júlia megfogalmazásában: ,,[A szocializmus előtti korszakban] romák és nem romák kapcsolatrendszerét évtizedes, ha nem évszázados szabályok (...) irányították. Minden falunak, minden városnak, minden körzetnek megvolt a maga »cigánypolitikája«. A szabályokban egy elem azonban közös volt: a cigányok társadalmon kívülisége. A társadalmon kívüliséget nemcsak a szokások és a közösségek közlekedési viszonyai, a munkavégzés formái, hanem a fizikai tér tagolása is kifejezte és szabályozta: a cigányok lakhelyei tipikusan a településszéleken vagy a községektől elváló telepeken voltak, külön utakon jártak, külön kutakból ittak, külön kocsmákban mulattak (...)

Mindez azonban [a szocializmusban] egyszer csak megváltozott. Belépve ugyanahhoz az építőipari vállalathoz, bányához, kohóhoz vagy textilgyárhoz, egyszeriben közös lett a tér, közös az étkezde, közös az utca, közös a mosdó és közös az orvosi váró vagy a tanácsi előszoba - de közös a művezető, a párttitkár, a munkafegyelem és a munkaidő is. A »felső akarat« (...) teremtette ezt a »közösséget« - mégpedig történelmileg igen rövid idő, egy-két évtized leforgása alatt. (...) így lett a társadalmon kívüliségből különösebb átmenetek nélkül hátrányos helyzet. "1

Szabó Miklós kevésbé precízen, de frappánsan úgy fogalmazta meg ugyanezt az összefüggést, hogy a „cigánykérdés" az 1970-es években „indiánkérdésből négerkérdéssé vált."2

A közkeletű kritikákkal (és gyakran önkritikákkal) ellentétben az 1970-1980-as évek cigánykutatásai nem vádolhatóak azzal, hogy nem tekintették - nyelvi, kulturális és identitás-szempontok alapján - differenciált csoportnak a cigányságot. A hangsúly azonban ebben a korszakban szinte törvényszerűen az egységesülés, vagy még inkább az egységesítés hatalmas erővel ható mechanizmusain volt. Csalog Zsolt 1973-as cikkében („Etnikum? Faj? Réteg? Adalékok a »cigányság« fogalmához.") egyértelműen megfogalmazta: a magyarországi cigányság esetében három egymástól élesen elkülönülő csoportról van szó, amelynek tagjai úgyszólván nem kommunikálnak egymással, amelyek „egészére jellemző, etnikusan meghatározó kulturális specifikumokat kimutatni aligha tudunk".3

„Nincs több közük egymáshoz, mint pl. a Baranyában élő horvát és szerb parasztoknak, akiknek tudatában legfeljebb a nemzetiségi kisebbség közös sorsa teszi eleven fogalommá »délszláv« mivoltukat - későn, másodlagosan. Extrém példával: a dunántúli erdei telepen élő, román anyanyelvű, de még a romániai eredet fényéről sem tudó teknővájó a falu parasztjaitól és a tanácsi tisztviselőktől tudja meg, hogy ő »cigány«; megtanulja a szót, mint a magyar nyelv legtöbb szavát, hallgatólagosan el is fogadhatja a minősítést - ettől azonban még nem fogja magát minden további nélkül etnikailag azonosnak érezni a szomszéd faluban élő, cigányul beszélő, oláhcigány lókupecekkel; akkor sem, ha rasszjegyei azokhoz teszik némileg hasonlóvá, akkor sem, ha fogalmaink szerint szociális meghatározottsága azokéval rokon. Az öreg Európában vannak példák, melyek szerint jelentkezhet az etnikus közösség tudata közös kultúra nélkül is (...) sőt, közös, csak sajátnak vallható nyelv nélkül is (írek), tehát támaszkodhat pusztán saját magára a tudatra. Később. A nemzetté válás végigjárt útja végén. A kelet-európai cigányság azonban ezt az utat még nem járja, s nem valószínű, hogy érdemes lenne elindulni rajta."4

Márpedig a magyarországi cigányság - egy része - minden bizonnyal elindult ezen az úton, s ebben a folyamatban, paradox módon nem csak a „falu parasztjai és a tanácsi tisztviselők segítették" a cigányokat, hanem a Csalog Zsolthoz hasonló kritikai kutatók is. A példa anekdotikus, de jellemzőnek érzem a következő epizódot: Diósi Ágnes interjút készített egy vezető prímással. A maguk és mások által is gyakran a cigányság elitjének tekintett muzsikus cigányok egy igazán kiemelkedő tagja érezhetően nem azonosult a nem muzsikus cigányokkal - amíg a kutatóval való párbeszéde rá nem vezette erre:

„- Mit jelent számodra, hogy cigány vagy? Mire neveled a gyermekeidet?

- Kisfiam hároméves (...) Úgy fogom nevelni, ahogy engem neveltek: normális emberré. Sajnos, úgyis rá fog jönni, hogy ő cigány, iskolában vagy bárhol, rá fogják vezetni. Én örülök, hogy cigánynak születtem. Azt az ember nem tudja

megválasztani, hogy hova szülessen, de ha már egyszer cigánynak születtem, akkor a népemnek, a fajomnak egy kiemelkedő alakja legyen a fiam. És én is.

- Amikor azt mondod, hogy a néped, a fajod: kikre gondolsz? Kikkel vállalsz azonosságot?

- A muzsikus cigányokkal vállalok csak azonosságot. Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, hogy az ember ne azonosítsa a muzsikus cigányt mondjuk azokkal, akik a Keleti előtt árulják az órákat.

Ekkor elmondtam egy történetet, amely telepen élő oláhcigányok teljes jog-fosztottságára világított rá. András abban a pillanatban azonosult az oláhcigányokkal, és ami velük történt, azt az egész cigányság ellen elkövetett erőszakként értékelte."5

AZ 1960-1970-ES ÉVEK ROMOLÓGIÁJA

Kovalcsik Katalin és Réger Zita 1995-ből visszatekintve így ítélte meg a szocializmus korabeli romológia helyzetét: „a cigánykutatás presztízse az elmúlt időszakban igen alacsony volt. (...) [ezért] a tudományos közeg a cigányokkal foglalkozó kutatókon nem kérte számon a korra jellemző szakkutatási stílust. A cigányokat - és csakis a cigányokat - lehetett enciklopédikusan kutatni (...) szabadon váltogatva a különböző tudományágak szempontjait. Köztük olyanokét is, amelyekben az illető kutatók szakismerettel nem rendelkeztek, [lábjegyzetben: A nyelvész végzettségű Vekerdi és a pedagógus Várnagy például egyformán magabiztosan értekeznek szociológiai, genetikai vagy zenetudományi kérdésekről. (...)] Ezekre a kutatókra tehát nem mint szaktudósokra, hanem mint »ciganologusokra« vagy »romológusokra« tekintettek és ezzel felmentették őket a szakmai ellenőrzés korlátai alól."6

A fenti idézetben név szerint is említett Vekerdi József munkásságának legelismertebb részét nyelvészeti kutatásai és cigány népmesegyűjtései teszik ki. A népmesék vagy a szókincs elemzésétől azonban könnyen átlendült a - már idézett - „a cigányok hagyománytalan nép" tézisig (<— 34-35. o.), vagy „a cigányoknak asszimilálódniuk kell" tézis nyelvészeti alátámasztásáig.

A cigány népmesék egyik legfontosabb jellemzője Vekerdi szerint a „szélsőségesen szabad átvétel" más népek népmeséiből (vagy időnként azok ponyvairodalmából is). Vekerdi felfogásában európai és cigány különbsége nem annyira két kultúra különbsége, hanem a világos kontúrokkal rendelkező európai kultúrával szemben a cigányok szétesett, egybemosódó kategóriákkal jellemezhető,7 már csak kultúra-töredékkel rendelkező világa áll szemben. A cigány népmesét Vekerdi funkciótlannak minősítette, mivel az nem kapcsolódott más tevékenységekhez, tehát nem volt más célja, mint a „puszta szórakoztatás". Ezen sajátosságok egyik jellegzetes következménye a gyakori motívumcsonkulás: igen gyakran lehet az az érzésünk, hogy - pusztán a cigány mesélőtől hallott történet alapján - nincsenek kellőképpen megindokolva egyik vagy másik szereplő cselekedetei és indítékai. A cigány mesékben nem választja el a mesevilágot és a való világot olyan éles szakadék, mint a magyar népmesékben; időnként kifejezetten modernizáló mesékkel is találkozhatunk. Egyes cigány mesék erkölcsi világképe Vekerdi szerint megdöbbentő, de gyorsan hozzátette: csak a cigány mesék mintegy tizedében.

„A cigány nyelv szókincse rendkívül szegény. Ha nem számítjuk a mindenkori befogadó nép nyelvéből (pl. Magyarországon a magyarból) kölcsönzött szavakat, egy cigány beszélő teljes cigány szókincse 1200 körül mozog. (...) Összevetésül megjegyezhető, hogy a legegyszerűbb európai beszélők szótudása is megközelíti a tízezret. (...)

A csekély számú szókincsen belül külön feltűnő, hogy a tőszavak és a származékszavak aránya a cigányban fordítottja az európai nyelvekének. (...) Emellett megfigyelhető, hogy a képzett szavakat ritkábban használják, mint a tőszavakat; inkább kölcsönszavakat vesznek át helyettük."8 Vekerdi bizonyítottnak tekintette, hogy a cigány nyelv egyszerűen alkalmatlan a modern élet kommunikatív feladatainak ellátására (a cigány nyelvújítás gondolatát pedig értelmetlennek ítélte és elvetette). „A nyelvi önállóság mellett a területi és gazdasági egység is kívánatos ahhoz, hogy egy csoportot nemzeti kisebbségnek tekintsünk. A cigányok esetében mindkettő hiányzik."9 A lényeg tehát: Vekerdi tudományosan „bizonyította", hogy a cigányoknak asszimilálódniuk kell. (-» 218-220. o.)

A fejezetnyitó idézetben ugyancsak nevesített Várnagy Elemér érdeklődésének középpontjában pedagógiai kérdések álltak, de ilyen jellegű kérdésfeltevéséből kiindulva ő is érdekes gondolatmeneteket tudott bejárni. Kiemelnék egy érzékletes példát Vekerdivel közösen írt 1979-es főiskolai jegyzetéből. Ennek egyik alfejezetcíme a következő: „A cigány gyermekek és a többi ember. "10 Az első mondat nem „a cigány gyerekek", hanem „a többi ember" nézőpontjával indult: „A közgondolkodásban többnyire negatív erkölcsi tulajdonságokkal illetik a cigányokat." Majd így folytatja: „Nem véletlen, hogy az emberek többsége valamely viselkedés immorális jellegéről szólva azt mondja, hogy az »illető cigánykodik« (...) Éppen ezért nem haszontalan, ha a cigánysággal kapcsolatos anekdoták és adomák világába némi betekintést nyerünk, hisz például az »anekdota nem mindig a jókedv, az elmésség, a csattanós ötlet dolga, hanem gyakran egy adat, egy kép: az emberlélek festése.«"11 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

Majd - a fenti állítás „bizonyítékaként" - egyes, a cigány szóhoz kapcsolódó negatív képzetek és adomák sorolásával folytatta, mint például: „Sokszor kapsz verést? - kérdezik a cigány gyerektől. - Sokszor. - Kitől: apádtól vagy anyádtól? - Attól, aki éppen ráér."12 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

Várnagy ezt követően tért rá egy vizsgálatra „néhány cigányok által lakott település nyolcadik osztályos gyermekpopulációjának vetületében:" egy népmesét olvastak fel cigány és nem cigány gyerekeknek, s annak elemzésére kérték őket. Az eredményhez kapcsolódó fejtegetéseit érdemes hosszasabban is idézni:

„Meseszociológusok tanúsága, hogy a cigány mesélők fölényes biztonsága abból a kompenzációs törekvésből fakad, amely a cigány meséket élteti: a mese a bátor hazudozók és dicsekvők műfaja, akik a valóság határait merészen átlépve elfojtott vágyaikat, kívánságaikat fejezik ki.

A cigányok »hazugság-műfajának« jelentős részét teszik ki az ilyen vágytelje-sítő hazugságok, amelyek mintegy feloldozzák őket történetük, személyiségük, adottságaik, környezetük kényszerítő valósága alól. Az ilyen hazugság olyan élménnyel ruházza fel őket, amelyek valójában nem történtek meg velük, olyan tulajdonságokat reprezentálnak, amelyekkel nem rendelkeznek, olyan lehetőségek nyílnak meg előttük, amelyek egyáltalán nincsenek adva számukra, de amelyek után annyira vágyakoznak, hogy kilépnek értük a realitások világából. A cigány tehát a hazugságot nem normatörésként, hanem szabadságként éli át. Sajátos logikával nem érez ellentmondást az ő hazugsága és a mi értékrendszerünk között.

Az eddigiekből következik, hogy a cigányok javarészt offenzív hazudozók. Offenzív a hazugság, melyet valaki önként választott eszközül célja elérésére, tehát ez esetben az illető nem kényszerként, hanem lehetőségként éli át a hazugságot. Ezzel szemben defenzív minden olyan hazugság, amit kényszerből, félelemből, kényelemből, meghátrálásból, udvariasságból követünk el.

A hazudozó ember személyiségének épségét, pszichikus közérzetét főleg az offenzív hazugságok veszélyeztetik. E tény különösen figyelemreméltó a cigány gyermekek esetében, hisz az offenzív hazugságok (felnőttek példája nyomán) az iskola szocializációs hatására éppen kialakulóban lévő értékrendszerre hatnak rombolóan." (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

Már önmagában az is nehezen hihető, hogy egy szakember a mesékben megjelenő fantáziálást hazugságnak nevezze - legalábbis, a laikus gondolkodás azt hinné, hogy ez a mesélés lényege. A fenti idézet szürrealitását csak fokozza szerzőjének - nem találok rá jobb kifejezést - megszállott igyekezete a cigány és a hazugság szavak összekapcsolására. A fenti idézet 207 szavából 13 a hazug kifejezés vagy annak képzett változata volt (és a következő, terjedelmi okokból már nem idézett két bekezdésében még újabb 6 ilyen szó szerepelt.)

„»Aki hazudik, az lop is« - mondja a közmondás" - folytatódik a gondolatmenet. A frappáns és szakszerű átvezetés után Várnagy „demonstrációs példaként" leírt „egy krimibe illő esetet" (valójában egy triviális garázdasági ügyet, amelynek részletes leírásából nem derült ki a sérült állapotának súlyossága; sem az, hogy az ügyben mi a jellegzetesen cigány, az elkövetők személyén kívül.) Majd az esetet leíró újságcikk idézését követően Várnagy közvetlenül záró megjegyzéseket szúrt, amelyekben kifejtette - egy bekezdésen belül -, hogy a cigányok erőteljesen közösségi lények, illetve, erőteljesen önzők, individualisták.13

És ezzel a dialektikus fejtegetéssel véget is ért „A cigány gyermekek és a többi ember" című alfejezet.

A 1970-1980-as években a romológia, s egyáltalán, a civilizatorikus megközelítés képviselői időnként már társadalomtudományi kritikák célkeresztjébe kerültek (ezért egyes nézeteikre még visszatérek az adott viták kapcsán). A romológusok általánosságban, érvek nélkül próbálták ellenfeleiket dehonesztálni, a vitát pedig politikai síkra terelni. Itt biztosabb talajt érezhettek a lábuk alatt, hiszen, Vekerdi megfogalmazásában, ők végezték a „tényeket feltáró tudományos kutatásokat - amelyekből kitűnik a hagyományos cigány életet idealizáló, szeparatista törekvések tarthatatlansága", s őket „támadták tudományon kívüli eszközökkel" olyan „kutatók",14 akik „szembehelyezkednek a tudományos kutatásokkal teljes összhangban álló párthatározatokkal."15

A civilizatorikus felfogás képviselői, saját felfogásukban, kétfrontos harcra kényszerültek a szélsőségekkel szemben. Az egyik ilyen módon konstruált szélsőség a cigányellenes előítéleteké - a megközelítés ugyanis magát előítéletektől mentesnek tartotta. Az előítéletek tárgyalásánál a civilizatorikus modell legfeljebb annak elismerésére volt hajlandó, hogy ilyen előítéletek még mindig „széles

körben léteznek" a közvéleményben, de ezek megemlítésekor szinte mindig, kötelességszerűen hangsúlyozta, hogy

1. ezek az előítéletek elsősorban a múlt káros örökségeként léteznek, s már oszladozóban vannak,
2. a hivatalos politikában nem, s a mindennapi életben is egyre kevésbé érvényesülnek, illetve
3. az előítéletek túlzott emlegetése tulajdonképpen a másik, lentebb ismertetendő szélsőség nemtelen eszközeként kezelendő.

Ez a második „szélsőség" érdekes képződmény volt: egyrészt idesorolták a „cigány nacionalizmus szeparatista törekvéseit", másrészt az ezt felhasználni kívánó - nyugati és hazai - értelmiségeket, akik számára a „cigánykérdés" csupán a diadalmasan jövőbe dübörgő fejlődés menetének megzavarására alkalmas eszköz lehetett.16 Vekerdi József már többször idézett, Várnagy Elemérrel közösen írt jegyzetében így foglalta össze ezt a furcsa ideológiai hibridet:

„A cigány nemzetiségi önállóság nyílt vagy burkolt híveinek (akik részben cigány fél-értelmiségiek, részben nem cigány értelmiségiek körül kerülnek ki) magatartásában jellegzetesen nacionalista vonások figyelhetőek meg: a történelmi múlt és a cigány hagyományok hamis idealizálása, ingerült támadás a hagyományos cigány élet árnyoldalainak felfedése ellen, égető nevelési és szociális problémák megoldása helyett nyelvi stb. kérdések erőszakolt felvetése, beilleszkedés helyett elkülönülés, s annak az alaptalan állításnak a terjesztése, hogy más országokban nemzetiségnek minősül a cigányság. (...)

Cigány romantika, cigány nacionalizmus jelenleg főleg a sajtóban kap alkalmilag hangot, elsősorban a cigány lakosság tényleges problémáit nem ismerő egyének részéről. Emellett előfordul, hogy egyes cigány származású egyének a cigány lakosság körében kísérleteznek nacionalista propagandával. A cigány nacionalizmus ugyanolyan veszélyes, mint bármely más nacionalizmus, és ugyanolyan következetes harcot kell folytatni akár nyílt, akár leplezett megnyilvánulásai ellen."17

A szakmai ellenérvekkel (lásd később) a romológia nem tudott mit kezdeni. Vekerdi József A magyarországi cigánykutatások története című (nagyon vékony) kötetében úgy látta, hogy „a cigánykutatások Nyugaton az utóbbi időben erősen leszűkültek szociológiai vizsgálatokra", majd zárójelben rögtön közbeszúrta:

„(nem mindig tudományos szinten)."18 ellenpontozásként hozzátette, hogy az 1960-as években nálunk remek szociológiai esettanulmányok születtek - név szerint három kutatót említett meg: Sziklai Imre, Matolay Magdolna és Tóth Árpád nevét -, s „mintaszerű együttműködés" valósult meg a magyar ciganisztikában. Vekerdi szerint ez a harmonikus időszak egészen az 1970-es évek közepéig tartott, akkor Magyarországon is előretört a „modern tesztközpontú szociológia", „így a tudományos értékű vizsgálatok helyett nagyrészt az újságcikk műfajába sorolható szociográfiai riportok látnak napvilágot a folyóiratok hasábjain."19

Az idézethez illesztett hivatkozásban Vekerdi azonban egyetlen említett „újságcikkre" nem hivatkozott. Ehelyett összesen négy bekezdést szánt az 1960-1970-es évek magyarországi szociológiai kutatásaira.20 Eközben szinonimaként kezelte a „tesztközpontú szociológiát" és a „szociográfiai riportot", ami a társadalomtudományi alapfogalmakkal kapcsolatos járatlanságáról árulkodik, akárcsak az 1971-es vizsgálat (lásd a következő bekezdéstől) Beszámoló]áró\ írt recenziója. Ebben Vekerdi úgy fogalmazott, hogy Keményék „szúrópróba jellegű (ún. reprezentatív) felmérést" végeztek;21 a Beszámoló végén található táblázatokhoz pedig az alábbi, teljes értetlenségről árulkodó mondatot fűzte: „Abszolút számokat nem adnak, mivel a felmérés szúrópróba jellegű volt."22 Nem szociológus olvasók kedvéért: a „reprezentatív" jelző nem szinonimája a „szúrópróbaszerűnek", hanem a szöges ellentéte. A recenzionált Beszámoló első fejezetének első mondata megadja, mennyire becsülik a kutatók a magyarországi cigányok számát.23 Ezek után a kötet végén található, összesen 301 táblázat százalékos adataiból elvileg egy általános iskolás is ki tudja számolni a hiányolt abszolút számokat.

KEMÉNY ISTVÁN ÉS AZ 1971-ES VIZSGÁLAT

Az 1971-es nagy országos cigánykutatás az első ilyen jellegű vizsgálat volt 1893 óta - s értékét csak növelte, hogy Kemény István és munkatársai azóta kétszer, 1993-ban és 2003-ban is szerveztek hasonló kutatást, hasonló felfogásban és módszerekkel. Jellemző a kor nyilvánosságára: az 1971-es kutatás beszámolóját csak 1976-ban, a Szociológiai Kutatóintézet belső kiadványaként adták ki. Az 1990-es évek derekán maga Kemény - ekkor már a Szociológiai Intézet igazgatójaként - sem tudott, csak egy fénymásolt példányt szerezni a ritka kincsnek számító kötetből. Azok, akik nem jutottak hozzá a beszámolóhoz, az eredmények tekintetében csak Kemény egy, a Valóság 1974-es évfolyamában megjelent rövid cikkére hivatkozhattak.24 A kutatáshoz kapcsolódó résztanulmányok egy részét sosem publikálták, vagy csak jókora késéssel.25

A „Ki a cigány?" kérdésben az 1971-es vizsgálat a külső meghatározottság mellett tette le a voksát: cigánynak azt tekintették, akit nem cigány környezete cigányként kezelt. Az önbevallás leszűkítette volna a vizsgálandók körét: az 1970-es népszámlálás során kevesebb mint 35 ezren vallották magukat cigány anyanyelvűnek, a cigány nemzetiséget pedig ezen a népszámláláson - összhangban az 1961-es párthatározattal - nem is kérdezték.26 Az 1971-es vizsgálat során tanácsi alkalmazottak, védőnők, iskolai statisztikák stb. alapján összeállították a cigánynak tekintett háztartások teljes listáját, majd erről a listáról kiválasztották a háztartások 2%-át, ahová a szociológusok kérdőívvel el is látogattak; a választ megtagadók helyett pedig újabb háztartásokat választottak.

A vizsgálat legfontosabb megállapításai szerint Magyarországon 1971-ben mintegy 320 ezer cigánynak tartott ember élt, döntő többségük magyar anyanyelvű (romungro) cigány. Az országos átlagnál nagyobb arányban éltek az ország északi és keleti részén, illetve a falvakban; a férfiak körében gyakorlatilag teljes foglalkoztatás volt; kétharmaduk cigánytelepeken élt; jövedelmük és szociális helyzetük általában még a legszegényebb nem roma családokétól is elmaradt; a jövőre nézve pedig az iskolázottsági mutatók adtak okot a legnagyobb aggodalomra (a vizsgálat adatait részletesebben a következő tematikus alfejezetekben ismertetem).

Kemény és munkatársai számára a cigányság helyzete nem etnikai, hanem szociális kérdés volt: úgy látták, hogy a cigányoknak nincs saját kultúrája, a szegénység szubkultúrájának egyik sajátos etnikai vonásokkal rendelkező csoportját alkotják. „Magyarországon nem beszélhetünk cigány kultúráról vagy szubkultúráról, hanem az alsó réteg szubkultúrájáról, amelyen belül a cigányság különböző életforma csoportjai külön szinteket jelentenek. Az alsó réteg szubkultúrájának az eddigiek alapján két vonását rögzíthetjük: az alacsony jövedelmet és a magas gyerekszámot. A magas gyerekszám az alacsony jövedelemnek oka is, következménye is, a két vonás egymásra ható, egymástól mégis független változónak kell tekinteni."27

A „hiány kultúrája" tézist az oktatás kapcsán is legfeljebb árnyalták28 - legalábbis az első kutatási beszámolóban. Havas Gábor, Kemény egyik munkatársa az 1971-es (és több más, későbbi) vizsgálatban az ezredforduló környékéről visszatekintve így foglalta össze a kérdésről vallott akkori és későbbi álláspontját:

„Kemény 71-ben hangsúlyozta, hogy szociális problémaként kezeli a cigánykérdést és nem kulturális kérdésként, sőt még az a mondat is szerepelt a záró tanulmányban, hogy sajátos cigány kultúra nincs, hanem a magyar szegénységen belül vannak a cigányoknak speciális színekkel rendelkező szubkultúrái. Nem revideálhatta nézeteit, mert 77-ben Párizsba emigrált, de a tanítványai erről a pontról elmozdultak. Többek között én is. A cigány közösségek összehasonlító vizsgálata pont arra épült, hogy nézzük meg, hogyan rétegződik belül ez a cigány társadalom, milyen eltérő csoportjai vannak, melyikben játszanak szerepet sajátos kulturális hagyományok, hol tűntek el esetleg ezek teljesen; a tradicionális és a modern közötti átmenet skáláján hol helyezkednek el.

Tehát, éppen arra épült a kutatás, hogy keressük a kulturális sajátosságokat. A tanulmányok is, amelyek a vizsgálatok alapján születtek, próbálták ezt megfogalmazni. Akkor írtam tanulmányomat a foglalkozásváltás különböző típusairól, ami arról szól, hogy eltérő hagyományok birtokában a cigányok különböző csoportjai ugyanazokra a helyzetekre másképp reagálnak, más stratégiákat képzelnek el a maguk számára; és a rendszer melyik stratégiát engedi működni, és melyiket nem. Úgy éreztem, bármilyen kritikával illették a vizsgálatot a cigány értelmiségiek, nem volt áthidalhatatlan ellentét kezdetben sem, és később kifejezetten közel kerültünk egymáshoz. Nekem is az volt a véleményem, hogy lehetővé kell tenni az önszerveződést etnikai alapon."29

Bár nem akarok a kritikai kutatók korabeli nézeteiért „mentegetőzni", de a tisztánlátás miatt érdemes megjegyezni, hogy a „nincs kultúrájuk" tétel Keményéknél egészen más funkciót töltött be, mint mondjuk Vekerdiéknél. Erős leegyszerűsítéssel, a civilizatorikus megközelítés számára a fő tanulság így hangzott: „nincs saját kultúrájuk, tehát asszimilálódniuk kell a többséghez, amelynek van kultúrája". Kemény és iskolája számára (vagy még tágabb értelemben, a következő nemzedékbeli szociológusok számára, akik fontos viszonyítási pontnak tartották Kemény munkásságát) sokkal fontosabb volt annak megállapítása, hogy azért „nincs a romáknak saját kultúrája, mivel felőrölték azt a (többségi vagy össztársadalmi) mechanizmusok".

S emögött ott húzódott az a sokszor kimondatlan, de az idő haladtával mind többek által ki is mondott tétel, mely szerint „ezek a társadalmi mechanizmusok tulajdonképpen az össztársadalom kultúrájának, társadalmi kohéziójának, a társadalmat alkotó emberek mentális állapotának sem tettek minden esetben jót. Sőt, időnként kifejezetten rombolták azt is."

A BIOLOGIKUM HATÁRÁN

A kutató, aki társadalmi csoportok biológiai jellegű különbségeire kíváncsi, a 20. század dereka óta könnyen kihívja maga ellen a sorsot, tehát annak erőteljes firtatását, hogy milyen mögöttes elméleti megfontolásokkal vezetik a vizsgálatot, s egyáltalán, mi az ilyen kutatás célja. Ezek a firtatások nagyon gyakran vezettek a rasszizmus vádjához is. Az ilyen vádaskodással óvatosan bánnék olyan esetekben, amikor az ilyen indíttatás semmilyen módon nem mutatható ki a kutatási beszámolókból. Ugyanakkor rejtélyesnek érzem, milyen hozadéka van például annak, ha kimutatjuk hogy szignifikáns különbségek vannak a cigányok és nem cigányok ujjlenyomat-mintázatai30 vagy ízlelőbimbói31 között. „A perspektivikusan előttünk álló feladat" - fejeződik be például az ujjlenyomat-különbségek vizsgálatával foglalkozó cikk a Belügyi Szemlében ezzel a váratlan kitekintéssel - „a cigányság egymástól jelentős házassági izolációban lévő, különböző ágainak megfelelő reprezentációjú vizsgálata. A kutatásnak ettől az új szakaszától azt reméljük, hogy képesek leszünk rekonstruálni a cigányság eredeti génállományát. Ez lehetőséget fog nyújtani számunkra a magyarok és cigányok közötti különbség mélyebb szintű elemzésére."32

Amennyire én tudom, egy-egy csoport vagy etnikum génállományának rekonstrukciója az egész génállományhoz képest nüansznyi génkülönbségek megállapításával jár. Tudományosan még sosem sikerült bizonyítani, hogy ezek kimutatható és azonosítható különbségeket okoznának egyes csoportok kultúrájában, viselkedésmintáiban, mentális képességeikben stb. stb. Noha sokan törekednek ennek kimutatására.33

A másrészt, a fent hivatkozott kutatások vagy nem is reflektálnak arra, hogyan alakult ki cigánynak minősített mintájuk - vagy igen, az sokszor még rosszabb, olyan módszertani gyengeségekről tesznek tanúbizonyságot.34

„A hazai közvélemény cigánysággal kapcsolatos figyelmét erősen foglalkoztatja (...) a cigány lakosság reprodukciója. Egyes felvetések szerint ez olyan ütemű, hogy belátható idő belül felmerül az ország elcigányosodásának lehetősége" - fogalmaznak az egyik, fent hivatkozott biológiai cigánykutatás szerzői,35 majd Kemény István már említett Valóságban megjelent cikkére hivatkoztak. A hivatkozás alapján a tájékozatlan olvasó azt is hihetné, hogy - az ekkor nyugati emigrációban élő - Kemény István állította azt, hogy fenyeget az „elcigányosodás veszélye".36 Nagyobb gond azonban, hogy a szerzők a témát csak megpendítették, de érdemben nem foglalkoztak vele, noha valóban a közvélemény egy jelentős részét foglalkoztató témáról van szó.

Ráadásul olyan témáról, amely szinte kínálkozik a biológiai esszencializmus-ra: a cigányok gyorsabban szaporodnak, a nem cigányok lassabban, tehát itt nyilván valamilyen „faji" sajátosságról van szó. Egyes verziókban ezt összekötötték a szexualitással is (<— idézet Olay 1939-es cikkéből, 121. o.). Ez már csak azért is problematikus, mert a fogamzásgátlás lehetőségét nem a tabletta teremtette meg (<— Kovács Imre kitűnő könyve, 118-119. o.), s minden más kontextusban komolytalan dolog direkt kapcsolatot keresni a gyerekszám és a nemi élet gyakorisága között. (Ha ezt tennénk, akkor kénytelenek lennénk például azt feltételezni, hogy a magyar népesség manapság ötször ritkábban él nemi életet, mint az 1870-es években, illetve, hogy manapság a magyar nők átlagosan 28-29. életévük körül veszítik el a szüzességüket).

A cigányok és nem cigányok termékenységének összehasonlítása azonban elsősorban azért megtévesztő, mert egy ilyen összehasonlítás eleve azt sugallja, mintha két teljesen homogén, időben állandó tulajdonságokkal rendelkező csoportról lenne szó, amelyek különbségeit ily módon csakis az etnikai tényezővel magyarázhatjuk.

* 1959-ben: „mezőgazdasági munkás és termelőszövetkezeti tag"

Adatok forrása: Andorka-Harcsa 1990a, 12-15. o.

6.1. ÁBRA A nyers élveszületési arányszám társadalmi csoportonként, 1900,1930-1931 és 1959

Valójában a magyar össztársadalom terménysége időben folyamatosan változott: az élveszületési arányszám a 19. század utolsó harmadától napjainkig - kisebb megszakításokkal folyamatos csökkenés után - mintegy az ötödére csökkent;

• ráadásul adott történelmi korszakokban a termékenység társadalmi csoportok szerint nagyon eltérő volt;
• a különböző társadalmi rétegek létszáma, egymáshoz viszonyított arányai is nagy mértékben változtak.

A fenti összefüggések figyelembevételével talán nem meglepő, hogy a társadalmi helyzetüket tekintve hozzájuk mindig legközelebb álló rétegekkel összevetve37 a cigányok és nem cigányok termékenységi mutatói alig különböztek egymástól - emlékezzünk csak Kovács Imre korábbi adataira cigányok és mezőgazdasági cselédek szaporaságáról. Visszatérve az 1971-es vizsgálathoz: Keményék úgy találták, hogy az átlagos családnagyság a cigányok körében 4,52 fő volt, jócskán nagyobb, mint az egész magyar lakosság átlagos családnagysága (3,18 fő). Az összes magyar háztartás 15,4%-a volt öt- vagy többtagú, míg a cigány háztartások 36,8%-a. Ha azonban csak az aktív keresős családfős családokat vették figyelembe,38 s azok közül is azokat, amelyek körében az egy főre eső jövedelem kevesebb, mint 600 forint - úgy találták, hogy körükben az öt- vagy többtagú háztartások aránya 35,3% volt, tehát szinte ugyanannyi, mint a romák körében.39

„MUNKA, LAKÁS, ISKOLA"

BONTÁS ÉS ÉPÍTÉS " Havas Gábor egy, az 1971-es vizsgálathoz kapcsolódó, de egészében csak egy évtizeddel később publikált írásában egyetlen megye, Baranya román nyelvű (beás) cigányait vizsgálta.40 Mivel a 19. század végén a fő foglalkozásuk a teknővájásban, illetve más kisebb faáruk faragásában állt, ezért jelentős részük a lakott településektől távolabb, erdei telepeken élt, csak termékeit eladni járt be a faluba.

Pontosabban: bár a teknővájás éppolyan komoly, apáról fiúra szálló szakértelmet követelt, mint annyi más népi kézművesmunka, ezt a munkát mélyen lebecsülte a fogyasztó közönség. Olyannyira lebecsülték, hogy „a teknővel való házalást koldulásnak minősítették, s ez annyira hatott a cigányokra, hogy a teknő csereértékéről megfeledkezve, maguk is félig-meddig ajándéknak tekintették a kapott élelmet. Másrészt ennek megfelelően a cserébe kapott élelmiszer nem fedte az érte adott eszköz értékét."41

Az idő haladtával, mint már írtam róla, a megélhetés ilyen lehetőségei folyamatosan szűkültek, s így a „faluzás" valóban mindinkább egybemosódott a koldulással, illetve más, parasztházak körüli tevékenységekkel. A mesterség elsorvadása - és ezzel együtt az életforma bomlása - feltartóztathatatlan, bár helyenként különböző mértékű volt: Havas egymástól nem túl messzi településeken úgy találta, lehetséges, hogy akár 2-3 nemzedéknyi eltolódással szűnt meg a teknővájás mint fő megélhetési forrás. Előtérbe kerültek más erdei munkák, például a favágás vagy az erdei napszámosmunka, egyesek a mezőgazdaság felé indultak el, vagy inkább indultak volna, ha lett volna igény a magyar mezőgazdaságban új munkaerőre. A beások egy része pásztorrá vált, de ez a munka kevesek számára nyújtott lehetőséget.

A kosárkötés vagy a zenészkedés a vizsgált Baranya megyei cigányok számára nem ősi mesterségek voltak, hanem ekkoriban, a teknővájás ellehetetlenülése után/közben merültek fel, mint lehetséges kitörési pont. Havas érdekes egyéni életpályákat is felidézett, amelyekben sajátos kombinációban merült fel mindhárom említett mesterség.42

A tipikus éppen abban állt, hogy a szóban forgó cigány családok nagy többsége kombinálta és váltogatta a lehetséges megélhetési módokat. S bizonyos mértékig ez a sajátosság Havas írásának jelenéig fennmaradt, az ipari munka túlsúlya ellenére.

Ezt a sajátosságot Havas általánosabb kitekintést nyújtó tanulmányai is megerősítették. Akármilyen hagyományos mesterséget űztek ugyanis az egyes cigány közösségek, nagyon ritka kivételektől eltekintve szinte mindig az adott terület perifériájára szorultak. „Bűvös kör alakult ki - írta a vasas munkák kapcsán, de általánosítható jelleggel - (...) a cigányok a legrosszabbul fizetett, legmostohább körülmények között végezhető feladatokat látták el, így nem tudtak tőkét felhalmozni, tőke hiányában nem tudtak nagyobb befektetést igénylő szerszámokat, berendezéseket beszerezni, megfelelő színvonalú műhelyt kialakítani stb. A vázolt mostoha körülmények között viszont nem mélyülhetett el szaktudásuk, nem válhattak a szakma magasabb presztízsű, bonyolultabb feladatok megoldására is alkalmas képviselővé. Tőke hiányában csak a hulladéktelepekről beszerzett, filléres anyagokból dolgozhattak, ezek az anyagok viszont eleve behatárolták az elvégezhető munkák jellegét,minőségét, és ennélfogva megbecsültségét is. Ezek a cigány iparosok gyakran csak úgy tudtak munkához jutni, hogy a minimális befektetés miatt rendkívül olcsón kínálták szolgáltatásaikat."43

Ez a helyzet - a cigányok növekvő számával és a termékeik iránti kereslet fokozatos csökkenésével együtt - szinte kikényszerítette a tevékenységek rugalmas, szezonszerű vagy életszakaszokhoz kötődő váltogatását és kombinálását.

Romák, 1950-es évek. Erdős Kamill felvétele

A helyi vagy személyes viszonyok változatossága együtt járt a megoldások változatosságával. A 20. században például általában többen akartak volna zenélni, mint ahánynak lehetősége volt; akiknek viszont sikerült bekerülniük ebbe a körbe, azok az így nyert kapcsolataikat máshol is alkalmazhatták. Vagy: „A háború előtt Sárkeresztúron volt pl. egy cigány ember, aki télen természetbeni fizetségért a környező uradalmi puszták cselédeinek cipőit foltozta, javítgatta. Nógrádmegyeren az egyik szegkovács szombat-vasárnaponként parasztházakhoz járt borotválni. A felsorolt példák kivételek, de jelzik, hogy a személyre szóló kapcsolatok félig-meddig intézményesült viszonylatokká épültek ki. Az sok helyen kialakult, hogy a napszámosért kiüzenő parasztgazda név szerint hívatta azokat az embereket, akiket általában alkalmazni szokott."44 Az ilyesfajta rugalmasság másik oldalát azonban a mesterségbeli tudás elmélyítésének korlátai és a stabilitás hiánya jelentette.

Ideológiája alapján a szocialista állam nem tűrhette az autonóm módon űzött gazdasági magántevékenységet - pragmatikus szempontok alapján viszont kénytelen volt mégis megtűrni. Az állam tehát minden „maszekhoz" ambivalens érzelmekkel viszonyult, de nyilván nem véletlen, hogy a romákkal szemben ez az ambivalencia különösen abszurd hatósági viselkedésben nyilvánult meg. Ismét Havas Gábort idézve:

„A hagyományos mesterségek helyét és szerepét a megélhetésben olyan tevékenységek veszik át, amelyek iránt reális kereslet van. A kereslet megmutatkozik abban is, hogy az állam az összegyűjtött tollat, vashulladékot átveszi, azért pénzt ad, a lakosság pedig a cigányok által széthordott és házaló módra terjesztett árucikkeket megvásárolja. Az állami intézmények, hatóságok magatartása mégis mindezzel szemben igen ambivalens. Egyrészt kénytelenek elismerni e tevékenységek (vagy legalábbis egy részük) gazdasági szükségességét, másrészt a tevékenységek űzésével szükségszerűen együtt járó, kevéssé ellenőrizhető és a többségi társadalom normáiba ütköző »félnomád« életformát elfogadhatatlannak tartják. Ezért kénytelenek e tevékenységek bizonyos formáit legálisnak elfogadni, és jogilag szentesíteni, ugyanakkor megpróbálják azokat maximálisan ellenőrzésük alá vonni, a tevékenységek körét és határát mindenféle értelemben a minimálisra korlátozni. (...)

Szigorúan szabályozzák a hatóságok azt is, hogy ilyenfajta tevékenységet kizárólag az űzhet, akinek ehhez személyre szóló engedélye van, a családtagjai már nem. Rendőrök igazoltatják a lovaskocsival üzleti útra induló vagy onnan hazatérő cigányt, átnézik rakományát, hogy ellenőrizzék, nem lépte-e át a megszabott határokat. Általában mindenféle zaklatásokkal igyekeznek életét megkeseríteni, és így közvetett módon e tevékenységformák, vagyis az életforma feladására kényszeríteni."45

De az ipari nagyüzemekbe kényszerült cigányok is igyekeztek, amennyire csak lehetett, fenntartani valamiféle mozgásteret. Felejthetetlen riportokkal mutatott be néhány ilyen stratégiát Kardos László. „Toborzás" című írásában a nagyközségi cukorgyár munkásfelvételi folyamatát írta le. Mai perspektívánkból visszatekintve nem árt leszögezni: ez legális munka volt, noha kissé meghökkentő alkalmazás feltételekkel: folyamatos munkarend, vasár- és ünnepnapi szünet nélkül; a munkaszerződésekből sem derült ki, hogy mettől meddig, napi hány órában, milyen munkakörben és milyen bérért kellett dolgozniuk - „úgy látszik, ez szóbeli megegyezés, sőt esetenként alku tárgya".46

A válogatásnál szembetűnő volt a legvaskosabb diszkrimináció, amelyet nem is titkoltak a nem cigány szociológus előtt. Ennek mértéke - a munkásfelvételben kulcsszerepet játszó - műszakvezetők személyétől függően változott. A szerző szeme láttára vettek fel olyan öregembert, aki járni is alig tudott, azzal a megjegyzéssel, hogy „öreg, de fehér. Az a fontos, hogy megbízható legyen".47

Tulajdonképpen alig volt szükségük néhány romára - ezt azonban nyíltan nem akarták megmondani a várakozó cigány tömegnek, arra játszottak, hogy a feleslegesek majd csak megunják a három napos felvételi procedúrát. Utóbb kiderült: sikerrel. A helyi cigányok azonban, ha csak tehették, szívesen dolgoztak a cukorgyárban: ennek már nemzedékekre visszanyúló hagyománya volt körükben, alig volt család, ahonnan egy vagy több személy ne dolgozott már volna itt, beszélgettek, mesélgettek az itteni munkáról, egyáltalán, a cukorgyár a számukra ismerős világ részének számított.

Kardos a következő napon néhány fiatallal bement a városba munkát keresni. A hőerőművet hamar otthagyták, nem derült ki, miért, egyszerűen nem tetszett nekik a légkör. Együtt mentek „valami vizesekhez", s abban bíztak, hogy „Lacikám, te majd megdumálod őket."48 Egy Vízép-építkezésre jutottak, vízvezeték-építésről, előre láthatólag két-három évig fennálló munkaalkalomról volt szó. A fölényérzetét minden lehetséges módon kimutató építésvezető kikérdezte a fiúkat, s úgy tűnt, meg is állapodtak. Az építkezésről távozva azonban Kardos rögzítette, hogy a cigány fiatalokat más preferenciák irányították, mint őt:

„Kiderül, hogy legnagyobb gondjuk a felvétel módja. Dunaújvárosba kell menni? Ettől eléggé fáznak. Azért is, mert nincs pénzük útiköltségre, meg azért is, mert az már olyan komplikált. Én ilyesmikre figyelek: mi a munka, mennyi a munkaidő, mennyi a pénz? Lassan veszem észre, hogy őket más izgatja, másra figyelnek. Pl. ez a Dunaújváros, meg hogy a tanácsra kell menni [a tanácsi engedély, hivatalosan: kötelező közvetítés azért kell, mert a munkakönyvükben „kilépett" bejegyzés is volt, illetve egy éven belül háromszori munkahely-változtatás], a gyors ezer forint lehetősége [vagyis az előleg], rövid távú és kézzelfoghatóbb dolgok. Mindezzel együtt mikor elindulunk, úgy érzem, eldőlt: jönnek a Vízéphez."49

Ezek után a fiúk mégiscsak próbálkozni akartak a cukorgyárban is. „A magam logikája szerint ennek nem sok teteje van (...) Ha pontosan mérhető, hogy melyik a jobb munkahely, akkor az én ismereteim szerint a Vízép jobb, ha a hallott ajánlatok megközelítőleg igazak a munkára, munkaidőre, munkabérre. De annak nem látom nyomát, hogy ezeket a szempontokat szépen sorba véve mérlegelnék a helyzetet. (...) más dolgok formálják döntéseiket: egyrészt egy szinte már mitikus vonzódás a cukorgyárhoz, mert az a család, a falusi cigányok ezerszer elmesélt, megszokott munkahelye (...) Ehhez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt napokban a családból, haverokból néhányat felvettek, jó lenne azok között lenni. Ha nem is vettek fel sokat, úgy érzik, ott cigányok között vannak. Ebből a szempontból a Vizép teljesen idegen, ismeretlen munkahely. (...) Nem tudom, a fő-építésvezető parancsolgató, megalázó stílusa számukra mennyire volt riasztó vagy közömbös, megszokott. Kanalas egy félmondat erejéig azt is említi, hogy nincs fürdő, és földdel, cementtel kell dolgozni, de ez nem hangsúlyos. És még valamit látok magatartásukban: akcióban maradni, nyitva hagyni a helyzetet."50

A cukorgyárban ekkor már nem volt felvétel, de amikor Kardos felmutatta a papírját, beengedték őket. Többektől is kérdezősködött, s kiderült, hogy bugaci, sőt, Ózd környéki idénymunkásokat is vártak a gyárba, de több helyi cigányt már nem akartak felvenni. A fiúk végül feladták, holnap mennek a vizesekhez, mondták a szerzőnek, de ő nem találta túl meggyőzőnek ezt a bizonykodást.

Összességében, főleg a többi területhez hasonlítva (lásd a következő fejezeteket) az 1970-1980-as években éppen a munkavállalás területe mutatta a legbiztatóbb képet a romák helyzetében. Már az 1971-es kutatás szerint a cigány férfiak között megvalósult a teljes foglalkoztatottság (a nők körében már nem, de ezt a magasabb gyerekszám önmagában is magyarázhatta). A 15-59 éves közötti férfiak közötti aktív keresők aránya az össznépességben 87,7%, míg a romák körében 85,2% volt.51

Munkahelyükre tartó bányászok, 1978

Adatok forrása: Kemény 1976, 57. o.

6.2. ÁBRA Munkaviszonyban állók munkahely-változtatásai, Komárom megye, 1971 (%)

A cigány férfiak nagy többsége az iparban dolgozott.52 „Az iparágak közül, amelyekben a cigányok az ötvenes évek kezdete óta elhelyezkedtek, legkedvezőbb a helyzetük a bányászatban és valamivel kisebb mértékben a kohászatban."53

Ha a beilleszkedettség mutatójának tekintjük, hogy milyen gyakran változtatják a dolgozók a munkahelyüket, akkor például az 1971-es vizsgálat Törzsök Erika által írt egyik résztanulmánya alapján megállapíthatjuk, hogy a Komárom megyei romák jelentős része beilleszkedett.

Mindez persze nem tipikus: a Komárom megyei cigányok közel négyötöde (78,6%) bányában dolgozott (míg országosan kb. 2%-uk); ezenkívül 1-1,5% dolgozott még kohászként.54 Az építőiparban például, ahol jóval népesebb roma munkaerőt foglalkoztattak, a helyzetük nagyon változó volt, a munkahely változtatása pedig annál is gyakoribb.

SZEGÉNYSÉG ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

Solt Ottília valószínűleg a határok tudatos felmérésének és/vagy tágításának szándékával írt egy tanulmányt „A hetvenes évek budapesti szegényei" címmel, alig fél évtizeddel Kemény „botrányos" szegénység-előadása után. A cikk először szamizdatban jelent meg, majd a Budapesti Nevelőben legálisan is, úgy, hogy a szegény szót ki kellett cenzúrázni a címből - de nem a szövegből.

Adatok forrása: Kemény 1976, 57. o.

6.3. ÁBRA A roma családfők foglalkozása, 1971 (%)

A cikk először azt a több százezres, nyomorúságos szállásokon lakó, gyakran éhező vagy alultáplált tömeget jelenítette meg, amely a két világháború közötti Budapesten élt. „Ez a szegénység már az 1950-es és főleg az 1960-as évek táján szinte teljesen eltűnt a fővárosból. Azért nem egészen. Élt és ma is él Budapesten néhány ezer cigány, pontosan ilyen színvonalon. (...) A cigány telepeken vagy romok között meghúzódó cigányok és a többi budapesti között azonban nincs érintkezés. A hatóságok alig, a lakosság egyáltalán nem vesz tudomást ennek az életformának a létezéséről, amelytől a többi életformát szakadékok választják el. A legszegényebb cigányok jelenleg a főváros közigazgatási területén belül, de társadalmán kívül élnek." A korábbi kiterjedt nem cigány szegénység még nem tűnt el a cikk születésekor, de Solt már prognosztizálja: ha így megy tovább, idővel a romák „átvehetik a budapesti szegénység egész társadalmi szerepkörét".55 „Az 1970-es évek második felében - fogalmazott Csalog Zsolt - az ország népességének 10%-a, mintegy félmillió ember él olyan háztartásokban, amelyekben az egy főre jutó jövedelem nem éri el a hivatalosan megállapított létminimum szintjét. (...) A szegénység társadalmunkban a cigánykérdésnél szélesebb problematikája (az ország létminimumszint alatt élő lakóinak legföljebb egynegyede cigány), külön minősített probléma azonban az, hogy él társadalmunkban egy antropológiailag és etnikailag többé-kevésbé meghatározott, a köztudatban külön testként számon tartott kisebbség, amely többségében társadalmunk legalsó rétegének sorsát osztja."56

MEGÉRDEMLIK A hazai már nem szegény nem romák jelentős része ebből a korábbi nyomorból jött vagy származott - ez azonban nem könnyítette meg számukra, hogy empátiával forduljanak a még szegények felé. Sőt. „A mai magyar társadalom döntő többsége agresszíven elutasítja a saját szegényeit. E társadalom nagyra nőtt középrétegeinek jelentős része a »szegénység kultúrájából« jött, hiszen óriási méretű volt a szegénység. Nagy társadalmi-gazdasági változások kapták szárnyukra, és tették egy-két lépcsővel feljebb, mint ahol születtek - nyilván senkit sem személyes erőfeszítések nélkül. Hol van a világon »mobil személy«, aki a hangsúlyt - önmaga előtt is - ne személyes teljesítményére tenné? Senki nem vet számot szívesen a számára kedvező külső erőkkel, mert az talán saját érdemét csökkenti. A mobilitást kísérő sajátos pszichológiát érvekkel és igazolással látja el a hivatalos ideológia, amely felmagasztosítja a régi nyomort, de makacsul nem vesz tudomást saját, társadalmi és gazdasági struktúránkba ágyazott szegénységünkről. Csak »lumpenek« léteznek, részeges munkakerülők, akik nem élnek korlátlan lehetőségeinkkel. Legfeljebb annyi enyhítő körülményt írnak javukra, amennyit a »múlt tudati örökségéből* le lehet vezetni."* A fent említett ideológia kezdetben nagyon egyértelmű volt: a szegénységet csak örököltük a múltból, felszámolásához nincs szükség szociálpolitikára, mivel „a népi demokrácia gazdasági rendszere (...) egymagában is egy szociálpolitikai eredmény", és az állam ellenőrzése „biztosíték arra is, hogy a dolgozók munkájának eredménye visszajut a dolgozókhoz, és ezt használja fel a népi demokrácia az általános életszínvonal emelésére".** Az országos közvélemény mintegy fele - a Tömegkommunikációs Kutatóintézet 1978-as felmérése szerint - úgy gondolta, hogy az államnak az erre érdemeseket kell támogatni, harmada szerint az erre rászorulókat. Csaknem minden hatodik magyar állampolgár szerint pedig senki senkit sem kell támogatni.*** A jelentős roma lakossággal rendelkező falvakban némileg megnőtt az „érdemesség"-ideológia tábora a másik kettő rovására, de lényegi eltérés nem mutatkozott.  „Az Ön véleménye szerint az államnak...  Adatok forrása: Pártos 1979, 53. o. 6.4. ÁBRA Milyen szegénypolitikát tartanának helyesnek az emberek (1978)? * Solt 1998 [1976], 252-253. o. ** Idézi: Férge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, Budapest, Magvető Kiadó, 157. o. *** A nyolcvanas évek elején átmenetileg csökkent az „érdemesség"-tábor (egészen 40%- ig), de 1984-re, minimális különbséggel az 1978-as arányok álltak vissza (Férge, i. m. 186. o.)

Csalog ebben a cikkében cáfolta a bőkezű (túl bőkezű) szociális juttatások mítoszát is. Felidézte egyrészt az adatokat: általános volt, hogy a romák azonos foglalkozásokban is kevesebb bért kaptak, mint a nem cigányok (amit csak részben magyarázott az alacsonyabb képzettségük), miközben családjaikban általában több az eltartott családtag (2,2, míg az összlakosságban átlag 0,8) jutott ugyanarra a bérre. Másrészt: a szocializmus nagy elosztó mechanizmusai is elősegítették az egyenlőtlenség újratermelődését. Példának okáért: az állami (tanácsi) bérlakásokat sokkal nagyobb eséllyel kapták a magasabb társadalmi státusú és jobban kereső rétegek, mint a szegényebbek; a fogyasztási cikkek ártámogatása, a közhittel ellentétben, a magasabb jövedelműek számára volt kedvezőbb, mivel ők többet fogyasztottak ilyen termékekből; hasonló volt a helyzet az „ingyenes" egészségüggyel, a kedvezményes üdültetéssel, a nem kötelező oktatási intézmények igénybevételével és így tovább.

A romák tehát egy sor területen az átlagosnál kisebb támogatásban részesültek, noha az átlagosnál nagyobb mértékben szorultak volna támogatásra: kisebb arányban éltek állami-tanácsi bérlakásban (1971-ben 11,6%-uk), kisebb arányban részesültek az infrastrukturális beruházásokban,57 kisebb arányban vették igénybe az egészségügyi, oktatási, kulturális, művelődési stb. intézmények szolgáltatásait, s általában sokkal kevesebb szubvencionált árut és szolgáltatást vettek igénybe.

Ez utóbbi terület alól egy markáns kivétel mutatkozott: a tömegközlekedésé. A szocialista városfejlődés üteme ugyanis elmaradt a városi munkahelyek számának gyarapodásától, s kialakult egy több százezres réteg, amely falusi lakóhelye és városi munkahelye között ingázott. Ezt az ingázást az adott jövedelmi szinten csak az olcsó vonatjegyek tették lehetővé, amely az állam szempontjából még mindig olcsóbbnak számított, mint városi lakóhelyeket és kiszolgáló intézményeket létesíteni ezen embertömeg számára; így „csak" az ingázók idejét és energiáját pazarolta, s azok életformáját rombolta. Az ingázók között a korszak egészében messze felülreprezentáltak voltak a cigányok.

Az általános iskolai sikerek megalapozásában egyes kutatások szerint roppant jelentősége volt (és van -> 303. o.) az óvodai képzésnek - ebben az összlakosság megfelelő korú gyerekeinek 84%-a, a cigányok esetében 25%-a részesült. Csalog a sokak által már akkor is mitizált családi pótlék hatását is relativizálta: mivel annak rendszere a háromgyerekes modellt részesítette előnyben, az ennél népesebb cigány családok nagy száma miatt egy roma gyerekre átlagosan kisebb összegű családi pótlék jutott, mint egy nem cigányra.58

Egyedül a tanácsok által odaítélt és folyósított segélyek esetében felülreprezentáltak a romák a nem cigányokkal szemben - állapította meg cikkében Csalog Zsolt. Horváth Ágota éppen ezt a segélyezési gyakorlatot vette górcső alá egy észak-magyarországi nagyközségben. A községben 1982-ben összesen 6 család részesült rendszeres nevelési segélyben, 77 család kapott rendkívüli gyámügyi segélyt. Egy furcsa tendencia érvényesült: a nagyobb gyerekszám esetében kisebb volt az egy gyerekre jutó összeg. így nem csoda, hogy „a gyámügyi készpénzsegélyek 43%-át fizették cigány családoknak. A cigány családokban egy gyerekre évi 387 Ft készpénz jutott, a nem cigány családokban 563 Ft."59

A segélyek kiutalása „kacifántos ügymenet" eredménye volt, hosszú és bonyolult utánajárást igényelt;60 egy részét ráadásul nem készpénzként osztották ki, hanem elmaradt térítési díjak fedezésére, közvetlenül utalták át a szolgáltatóknak; a kiutalásról döntő ülés pedig gyakran dermesztően megalázó volt.

LAKNI VALAHOL

A már idézett cikkében Solt Ottília leszögezte: minden folytonossága ellenére az 1970-es évek szegénysége abban különbözött az 1930-as évek szegénységétől, hogy legalább a rendszeres éhezés megszűnt: „Általában a hónap nagyobbik felében a szegény is többször eszik napjában, sőt jóllakik, ha nem is kedvére való étellel. (...) Majdnem minden szegénynek van legalább egy rend elfogadható ruhája és valamilyen cipője (...) a megélhetési költségeknek legalább egy részét állandó jövedelemből fedezhetik, nem nélkülözik tehát a biztonságnak valamilyen szintjét.

Olyan társadalomban, ahonnan nagyjából eltűnt az életet fenyegető ínség, de ugyanakkor a vagyon, magántulajdon és a magasabb színvonalú anyagi biztonság annyira korlátozott és ingatag, mint nálunk, továbbá ahol az előnyök, privilégiumok olyan nagy része nem anyagi jellegű, hanem nehezen ellenőrizhető juttatás, nehéz világosan elhatárolni egymástól a szegényt és a nem szegényt.

De biztos, hogy ma Budapesten szegény az, akinek nincs legalább egy szobából és konyhából álló, legalább folyóvízzel és saját WC-vel felszerelt önálló lakása. Budapesten a legfontosabb »vagyon« a lakás."61 (Kiemelés tőlem - D. Cs.)

Ezt a vagyont megszerezni vagy „bővíteni" még a magasabb jövedelműek számára is hatalmas vállalkozásnak számított. Nem csoda, ha a romák lakásviszonyai az 1971-es vizsgálat idején még nem tükrözték a viszonylag frissen elért teljes foglalkoztatottság állapotát. 1971-ben a cigányok által lakott lakások 44%-ában nem volt villany, 92%-ában nem volt vezetékes víz, 61%-ban földes padló volt.62 A lakásviszonyok terén a romák rosszabb helyzetben voltak, mint a korabeli Magyarország hasonló jövedelmi viszonyokkal rendelkező, de nem cigány népessége.

Hasonló elmaradást talált a kutatás a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság terén is. Ugyanakkor határozott differenciálódás is mutatkozott: a budapesti iparvidéken lakó cigány háztartások 10%-ában volt mosógép, míg az északi és keleti régió háztartásai 1%-ábant. A roma családok által birtokolt hűtőszekrények háromnegyede a budapesti iparvidéken volt.63

1971-ben a romák mintegy kétharmada telepen élt. Egy cikkében Vekerdi József úgy fogalmazott, hogy a cigánytelep maga a megtestesült ellentmondás: egyrészt az itt érvényesülő szilárd kollektivizmus megerősítette a telepen élő cigányokban a „társadalomellenes" viselkedést, s sikertelenné tette a kitörésre irányuló próbálkozásokat; másrészt, anarchikus, „mindenki mindenki ellen"-szerű individualizmus érvényesült, amely lehetetlenné tette a cigány közösség megszervezését. A telep „hagyományos primitív körülményei a megszokás révén olyan mértékű visszahúzó erőt jelentenek, hogy ellensúlyozásukra még az esetleges munkahely vagy iskola magasabb szintű viszonyai sem elégségesek".64

„El a telepről, minél előbb, minél szétszórtabban" - hangsúlyozza Vekerdi, miközben átsiklik afelett, hogy a cigánytelepeket a nem cigány környezet hozta létre, és termelte újjá (noha ez cikkéből is kiderült). A civilizatorikus szemléletben a telepeken uralkodó értékrend és viselkedési normák mintegy a környezettől függetlenül, a cigányok lényegi és ősidőktől változatlan tulajdonságaiból fakadtak. Rossz viccnek tűnik, de Vekerdi és Várnagy meg nem nevezett „18. századi holland jogtudósokra" hivatkozik koruk magyarországi telepeinek leírásakor:

„A szélsőséges kisközösségi szemlélettel együtt járó antiszociális beállítottság erősen közrejátszott abban, hogy sehol sem tudtak beilleszkedni a környező társadalomba. A 18. századi holland jogtudósok a társadalomellenességet vetették legfőbb vétek gyanánt a cigányság szemére (»hostes humanae socialitatis«). Még a mikrostruktúrán, a cigány közösségen (telepen) belül sem válik valódi közösségi érzéssé az összetartás. A telepen uralkodó légkört is közösségellenes vonások jellemzik. Abban a pillanatban, amikor a telepen belül kellene a többi cigány érdekét tekintetbe venni, megszűnik az összetartás. A mindnyájuk javát szolgáló közösségi létesítményeket (árnyékszék, kút, világítás, utak) rövid időn belül eltulajdonítják vagy tönkreteszik."65

Adatok forrása: Kemény 1976, 36. o.

6.5. ÁBRA Száz háztartásra jutó tartós fogyasztási eszközök az összlakosság

(az 1969-es háztartás-statisztika szerint) és a cigányok körében (az 1971-es vizsgálat szerint)

Kemény és munkatársai az 1971-es vizsgálat során rámutattak: nem biztos, hogy a telepfelszámolás mindig pozitív, sőt voltak igen diszfunkcionális telepfelszámolások vagy -átalakítások. A hagyományos telepen a cigányok maguk építették házaikat, vályog- vagy vert föld fallal, földes padlóval, alapozás nélkül, 9-12 m2-es szobákkal. Mivel rendszerint nem is tudtak volna a telep határain kívül terjeszkedni - a települések ezt mindig szigorúan megakadályozták -, zsúfoltság alakult ki, árnyékszékre, szemét összegyűjtésére hely se lett volna, a zsúfoltság neurotizálta az embereket, a kulturált életvitel átvétele egyszerűen lehetetlenné vált. Ebből a helyzetből elvileg két módon lehetett kijutni: hatósági átköltöztetés vagy saját erős elköltözés révén.

A vizsgálat egyik - eleget nem hangsúlyozható - megállapítása az volt, hogy a hatósági átköltöztetés minden esetben egy új telepet hozott létre.66

Az 1960-as évek elejétől létezett egy állam által támogatott program is a telepek elhagyására. A kedvezményezettek kedvezményes hitelt és ingyenes telket kaptak csökkentett komfortfokozatú (Cs-) lakások építésére.

A telepfelszámolási akció kommunikációja, mint egy állatorvosi ló, megjelenítette az államszocializmus korabeli nyilvánosság minden problémáját. A programot nem előzte meg társadalmi vita. A koncepciót bizonyos adatgyűjtésekre, helyzetfeltáró vizsgálódásokra alapozták, de ezek jó része nem vált publikussá. Nem csak a célokkal kapcsolatban folyt egyfajta „maszatolás", de még a célcsoportot is csak nagyon ritkán nevezték meg. Berey Katalin megfogalmazásában: „Nyilvánvaló volt, hogy [ezekben] (...) a házakban túlnyomórészt cigányok laktak, de azt a megjelölést a hivatalos szóhasználat kerülte. »Szociális követelményeknek meg nem felelő telepekről« és ezeknek a lakóiról beszélt."67

Ennek ellenére természetesen mindenki tudta, hogy cigányokról van szól. A telepfelszámolási akció kommunikálása ilyen módon minden irányban teljes kudarcot vallott: egyrészt a közvéleményben erős túlzások terjedtek arról, hogy „a cigányok milyen könnyen kaptak lakást" (amellyel, folytatódott az előítélet szülte legenda, nem tudtak mit kezdeni, „felszedték és eltüzelték a parkettát" stb.). Nem került nyilvánosságra, hogy bár 55 ezer nem megfelelő lakást írtak össze, végül 23 ezer újat építettek - 20 év alatt.68

Másrészt: az akció kedvezményezettjeiben sem megelégedettség alakult ki, hanem sokkal gyakrabban frusztráltság, keserűség, a becsapottság érzete. A köl-csönfeltételek nem voltak mindig világosak, a helyi szervek átinterpretálási lehetőségei meglepően szélesek voltak. A kedvezményesen, vagy akár ingyen adott telek rendszerint túl kicsi volt a gazdálkodáshoz, a megépült lakások túl kicsik a rendszerint népes családoknak. Megépítésüket általában kisiparosokra bízták, az OTP a kölcsönt közvetlenül nekik folyósította, s nem a cigány „megrendelőknek", akik így végleg kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A Cs-lakások építésébe kezdett cigányokkal készült interjúk újra meg újra szinte fortyognak a keserűségtől.

A Cs-lakásokat ráadásul rendszerint egy tömbbe építették, így azok tulajdonképpen újratermelték a szegregált cigánytelepeket, csak éppen egy új helyen.

A saját erős elköltözés a telepről - ekkoriban legalábbis - mindig asszimilációs törekvésekhez kapcsolódott. Ennek módja meglévő parasztház vagy városi ház megvásárlása lehetett, vagy saját ház építése. A rendelet szerint a kölcsön folyósítása érdekében a tanácsok el is tekinthettek az előtakarékosság megkövetelésétől - néhol valóban így is történt, a legtöbbször azonban ragaszkodtak hozzá. De ez csak az egyik lehetséges akadály volt, amelyet „a faluba" költözni vágyó romák elé állítottak: gyakran egyszerűen nem adták el a házat cigánynak, még akkor sem, ha 40-50 ház állt üresen, eladásra várva a faluban. A stagnáló vagy hanyatló falvakban azonban ez az „ellenálló képesség" már megtört, s mivel az ilyen falvakban az ingatlanok ára különösen lecsökkent, könnyebben megvásárolhatóvá vált a romák számára is. Havas Gábor a romák 20%-os aránya körül határozta meg a „kritikus pontot"69, amikor a folyamat megállíthatatlanná vált: a paraszti népességből, aki tehette, elköltözött a faluból, eladta a házát, ezzel tovább csökkentve az ingatlanok árát, azáltal még inkább megfizethetővé téve azt a beköltözni vágyó cigányoknak. Tehát a magánerős kiköltözés a nem cigány környezetbe, paradox módon, újratermelte a többségében vagy teljesen romák által lakott telepet - csak most már egy egész „elcigányosodott" falu formájában.

Az említett tendencia az 1970-es években kezdett igazán kibontakozni, de volt egy korai példa: a Baranya megyei Alsószentmárton, amely az első cigányok lakta faluvá változott. Itt az 1893-as felmérés 149 romát talált (17,4%); a sokáig sokác és német többségű parasztfaluból 1945 után kitelepítették a németeket, s 1977-ben távozott az utolsó sokác család is.

Havas Gábor egy, az 1971-es vizsgálathoz kapcsolódó tanulmányában alapjában véve kedvező képet festett a faluról: kivételes módon, állította, itt a faluba költözés nem követelt önfeladást a cigányoktól, szerves módon kialakult a cigány és a paraszti életforma egyfajta ötvözete. Mindez a tárgyi bizonyítékokon túl megnyilvánult a falu hangulatában is: Havas szerint elég végigsétálni egy nyári este a falun, s megtapasztalhatjuk a különbséget.

„Ami másutt legföljebb a cigánytelep képzeletbeli szögesdrótjai belül képzelhető el, az itt felszabadult magabiztossággal elárasztja az egész falut. Nyoma sincs a behúzódó elzárkózásnak, a lehúzott redőnyöknek, az újonnan épült családi házak rideg izoláltságának, sem az öregek rutinos-csendes ház előtti üldögélésének. Széles jókedvvel hullámzanak ide-oda az embercsoportok, zenélnek, énekelnek, tréfálkoznak, mindenki mindenkivel kommunikál, mintha állandóan ünnepelnének, mintha mindennap búcsú volna, de az is a felszabadultabb, a régi fajtából való."70

Ez a fajta felszabadultság az alsószentmártoni cigányoknak szokatlan magabiztonságot kölcsönzött a többséggel, akár annak hatóságaival szemben is - igaz, tette hozzá Havas, csak a falu határai között. Havas tehát meglehetősen visszafogottan optimista a tekintetben, hogy lehet-e Alsószentmárton pozitív minta, de Vekerdi Józseftől még így is megkapta a magáét „a szeparatista cigány öntudat túlságos kifejlődésének üdvözlése" miatt.71

Pedig lehetett Alsószentmártonról optimista hangnemben írni a civilizatorikus megközelítés szellemében is. Dezséry László a Valóságban megjelent 1975-ös riportja („A felvásárolt falu") ezt tette: „Úgy tűnik, mintha itt minden előre és felfelé menne. Munka, kereset, tollasodás, kimenekülés a cigánypéró nyomortanyájáról, letelepedés, sőt községalapítás, integrálódás a társadalomba."72

Igaz, az idézet így folytatódott: „De beszélgetés közben feltörnek a panaszok is." E panaszok egy része az 1945 előtti korszak elnyomásáról szólt, amelyet a riport készítője határozott gesztussal elhatárolt a jelentől: „Ez elmúlt. Most is van panasza?" Dehogy volt: „Most mi megértük a mennyországot. Olyanok vagyunk mi, hogyha felöltözünk, úgy öltözünk fel, hogy ne legyen gálánsabb ez a magyar ember, mint egy cigány ember."73

Csalog Zsolt 1979-es riportja („Cigányfalu Baranyában") már sokkal több negatívumot tárt fel. Másutt volt a közigazgatás és a termelőszövetkezet központja, a felső tagozatos iskola, nem volt ipar, ami szükségképpen ingázásra kényszerítette a munkavállalókat. Valamint az iskolába járó gyerekeket.

Az „alsószentmártonok" kialakulása figyelmeztető jel volt már a szocializmus korában is, noha igazán válságosra csak a rendszerváltás után fordult a helyzet (-> 268-272. o.).

OKTATÁS ÉS SZOCIALIZÁCIÓ 

1971-ben a legidősebb korosztály, az 59 év feletti cigányok 70%-a sosem járt iskolába; ugyanez az arány a 35-59 évesek között 50%, a legfiatalabb, de már nem iskolaköteles korosztályokban 10% alatt volt. Más vetületben nézve az adatokat: a 15 évesnél idősebb cigányok mintegy tizede végezte el az általános iskola 8 osztályát, míg a 15-24 éves korosztálynak hozzávetőleg ötöde.74 Mindez elmaradást jelzett az összlakosságtól, de nem akkorát, mint ahogy esetleg ma képzelhetnénk: 1970-ben még egészen friss fejlemény volt, hogy 15 évesnél idősebb népességnek valamivel több mint a fele elvégezte a 8 osztályt (1960-ban ezt csak harmaduk, 1949-ben egytizedük mondhatta ezt el magáról).75

Az igazán aggasztó tendenciának azonban 1971-ben már az számított, hogy nagyon kevés roma fiatal tanult tovább, s ismét növekedett a távolság a nem cigány lakosság iskolai végzettségéhez mérten.76 1971-ben a 15 évesnél idősebb cigányok 0,5%-a érettségizett és 0,1 %-a diplomázott - így az esetszámok annyira lecsökkennek, hogy a nemzedéki bontások statisztikailag teljesen megbízhatatlanná váltak. A cigány fiatalok roppant kis hányada tanult tovább, akár csak szakmunkásképzőben is - miközben 1971-ben az összlakosságon belül a megfelelő korú fiatalok 38,6%-a járt szakmunkásképzőbe, mintegy 30%-a pedig gimnáziumba vagy szakközépiskolába.77 Kemény beszámolója igazából csak egyetlen igazi pozitívumot tudott említeni az oktatás területén: legalább az írás-olvás tudására megszületett az igény a cigányok körében is.78

Ráadásul, már az 1970-es évek folyamán érzékelhető tendenciává vált, hogy mind több roma gyerek került kisegítő osztályokba vagy iskolákba, illetve, hogy az elvileg az enyhe értelmi fogyatékos gyerekek képzésére alakult kisegítőkben egyre magasabb lett a cigány gyerekek aránya. A rasszista előítéletesség számára a magyarázat egyértelműnek tűnt és tűnik, noha szociológiai magyarázatot is lehet adni a jelenségre. Jellegzetes módon, még az a kutatás is a szociológiai típusú magyarázat felé mozdult el, amelynél biológiai-orvosi jellegű megközelítést várnánk - az ún. Budapest-vizsgálatról van szó.

A Czeizel Endre és munkatársai által irányított vizsgálat nem direkt módon a romákra irányult, hanem az ún. kisegítő iskolákba és osztályokba járó „értelmi fogyatékos" gyerekekre. A vizsgálat 1972 és 1975 között a főváros alsó tagozatos értelmi fogyatékosainak 50%-ára terjedt ki. Megállapításai szerint, ha az Egészségügyi Világszervezet által javasolt 70-es IQ-t húzták volna meg határvonalként,79 akkor a kisegítő iskolákba járók 49,3%-a minősült értelmi fogyatékosnak, 38,7% retardáltnak, határesetnek és 12% átlagosnak. A vizsgálat által alkalmazott „komplex megítélés" alapján azonban a fogyatékosok arányát 62%-ra növelték, az átlagosok arányát pedig 7%-ra csökkentették az adott iskolatípusban.

A vizsgálat határozottan megkülönböztette az értelmi fogyatékosság két fő kategóriáját:

- az elsőbe tartoztak azok a gyermekek, akik méhen belüli vagy születés alatti/utáni sérülést szenvedtek el, génártalommal születtek stb. tehát a szó orvosi-biológiai értelmében fogyatékosak.

- „A másik kategória tagjait familiáris értelmi fogyatékosoknak80 nevezzük. Nincs organikus idegrendszeri sérülésük, nem található náluk génártalom vagy kromoszóma-rendellenesség, méhen belüli vagy szülés körüli durvább sérülés nem mutatható ki. Egyetlen jellegzetességük, hogy értelmileg - néha nem is nagyon - gyöngék: általános iskolába nem járhatnak. A Budapest-vizsgálatban például 67 volt az átlagos IQ-juk (...) Az intézeti gyermekeknek 90%-a az előző [tehát familiáris], a kisegítő iskolásoknak több mint a fele viszont ebbe az utóbbi kategóriába tartozott."81

Arra a kérdésre, hogy milyen kritériumok alapján ismerhetők fel az utóbbi kategóriába tartozók, Czeizel így válaszolt: „Elsősorban a szülők értelmi szintje [szolgálhat támpontul], amely elmarad az átlagostól, sőt mint később látni fogjuk, gyakran maguk a szülők is értelmi fogyatékosok. Ezért sokszor nehéz őket elkülöníteni a hátrányos szociális-kulturális helyzetű, erősen »retardált« gyermekektől. A familiáris értelmi fogyatékosság tehát a potenciálisan gyöngébb -örökletes - adottságok és a családi környezet eredője. A gyermekek és a család értelmi képessége azonos vagy hasonló: innen a familiáris elnevezés."82

A kutatásról beszámoló kötet részletesen ismertette a vizsgálati anyagokat, a módszereket, a szempontokat, amelyekre a kisegítő iskolások esetében vizsgáltak: születési súly, idő, terhesség időtartama stb. stb., majd sokadik tényezőként megjelentek az etnikai hatások. A vizsgálat idejében a kisegítő iskolások 10,5%-a, az intézetiek 12,2%-a volt cigány (miközben 2-6%-ra tették a megfelelő korú általános iskolások között a cigány gyerekek gyakoriságát - s 6,7%-ra a súlyos értelmi fogyatékosok közötti arányukat).83 Ezen adatok kapcsán, a kötet 73. oldalán találkozhatunk a cigány szó második előfordulásával, s ez a kifejezés később se túl gyakori. A vizsgálat készítői számára, legalábbis a publikált szöveg alapján, a cigányság „sokadik" szempontnak számított. Amikor a szerzők faktorelemzést alkalmaztak, összesen 47 változót különböztettek meg, amelyek közül csak az egyik volt a „cigány változó".84 Ennek alapján 10-10 faktort alakítottak ki a teljes, a patológiás és a familiáris mintában; „cigányok faktor" pedig csak a familiárisok esetében alakult ki.

Még a Budapest-vizsgálat eredményeit publikáló kötet megjelenése előtt, a Valóság 1977-es számában Czeizel Endre interjút adott a kutatásról és annak legfontosabb eredményeiről, illetve néhány - szerinte a legfontosabb - konzekvenciáról. Az eredmények rövid összefoglalása után Czeizel leszögezte, hogy a „továbbiakban róluk [vagyis a familiáris értelmi fogyatékosokról] szeretnék beszélni", mivel míg a súlyos értelmi fogyatékosság „elsősorban orvosi-genetikai probléma", addig ez utóbbi társadalmi probléma. A „familiáris fogyatékosokkal" kapcsolatos egyik legjelentősebb gond Czeizel szerint a családalapítás terén jelentkezett, ugyanis az említetteknél az átlagosnál jóval magasabb a gyerekszám, s a gyerekek többsége maga is fogyatékos, tehát a számuk idővel csak növekedni fog. Az interjúalany explicit és kategorikus módon elhatárolta magát a kényszersterilizációs eugenetikai ötletektől,85 de bevallotta: helyesnek tartaná az értelmileg fogyatékosok körében szociálpolitikai kedvezményekkel és felvilágosítással elősegített fogamzásgátlást. Erre a gondolatra az interjúban jelentős terjedelmet és retorikai súlyt szánt.

Témánk szempontjából az interjú ott kezdett igazán érdekessé válni, ahol Czeizel arról beszélt, hogy az „értelmi fogyatékosok" számának növekedése részben csak az ellátórendszer növekedésének következménye: „Hiszen ahol jelentékeny mértékű az írástudatlanság, ahol nincs elég iskola - mint a régi Magyarországon -, ki veszi észre, hogy a gyermek (enyhén) fogyatékos-e vagy sem? Sajnos, negatív eleme is van a gondozás fejlődésének, bővülésének. A Budapest-vizsgálat azt is feltárta, hogy a fővárosban 7% körül mozog azoknak a gyermekeknek az aránya, akik bizonyosan nem értelmi fogyatékosok, hanem csupán retardált, magatartás-deviáns, vagy magyarul rosszul beszélő, kedvezőtlen szociális környezetben élő cigány gyermekek - s mégis kisegítő iskolában kerültek. Sokan közülük csak érzékszervi fogyatékosok, akiknek sérültségét nem korrigálták idejében. Emiatt lemaradtak a tanulásban, azután - helytelenül - kisegítő iskolában vagy gyógypedagógiai osztályba helyezték át őket."86 (Kiemelés tőlem - D. Cs.)

A fent kiemelt szó a cigány kifejezés egyetlen előfordulása az interjú szövegében. A vizsgálat idején a cigány tanulóknak már 11,7%-a járt kisegítő iskolába/ osztályba, illetve az ilyen oktatási intézményekbe járóknak ekkor 24%-a volt cigány.87 Czeizelék adatai ezektől némileg eltérnek, de a felülreprezentáltság náluk is tagadhatatlan: cigányok részesedése a familiárisok körében 17,8%, a patológiások körében 6,9%, miközben a becsült össztársadalmi arány: „kb. 5-6%."88 Amikor megkérdezték Czeizel doktort, nem válthat-e ki felzúdulást megközelítése, így válaszolt: „Én mint szakember (...) nemegyszer keserűen tapasztalom, hogy amikor őszintén beszélünk a »kényes« kérdésekről (...), és keressük a megoldás lehetőségeit, olyan társadalmi ellenállással találkozunk, ami egyszerűen érthetetlen számomra. Meg kell mondanom, hogy az ellenszenv egyik forrása ebben a konkrét kérdésben elvi-politikai színezetű. Pedig számokkal bizonyíthatnám, hogy ez a kérdés egyáltalán nincs kapcsolatban a réteg- vagy osztályviszonyokkal: a szakmunkásság körében egyáltalán nem gyakoribb az értelmi fogyatékos gyermekek előfordulása, mint az értelmiségi vagy alkalmazott rétegben. Csupán egy szűk »rétegről« van szó, amely az osztályviszonyok szerint nem is determinálható. A munkásság és a parasztság hátrányos helyzete, amely valamikor gyermekeik értelmi kibontakozását gátolta, rég a múlté."89 (Kiemelések tőlem - D. Cs.)

A nyilvánosságban megjelent kritikák között valószínűleg Csepeli György fogalmazott a legélesebben. Csepeliben a fent idézett Czeizel-interjú „először érdeklődést, majd viszolygást, végül felháborodást keltett,"90 s egy olyan amerikai kutatót juttatott eszébe, aki az afroamerikaiak alacsonyabb értelmi színvonaláról írt dolgozatával kavart botrányt. Sokkal találóbbnak tartom azonban Csepeli kritikájának azon részét, ami arra mutatott rá: amikor magyarázó tényezőként használta azt a familiáris kategóriát, amely maga is magyarázatra szorul, „Czeizel (...) professzionalista humángenetikusból kontár szociológussá" vedlett.91 Talán nem felesleges leszögeznem, hogy Czeizel többször megismételt elhatárolódását a rasszista gondolatoktól hitelesnek érzem - ugyanakkor a Csepelinek adott válaszában is megerősítette, hogy a kortárs szocialista társadalomról alkotott képét inkább formálták az ideológiai általánosítások, mint a szociológiai realitások:

„Szocialista hazánkban jelenleg - a sajnálatos egyedi esetektől eltekintve- lehetséges minden ember tehetségének, vele született adottságainak kibontakoztatása. Korábban az uralkodó osztályok kulturális monopóliuma tudatosan korlátozta más osztályok tagjainak érvényesülését. Ilyen tendencia nálunk most nem érvényesül. (A beiskolázásoknál a fizikai dolgozók gyermekei ezért bizonyos előnyöket élveznek.) Így, legalábbis elvileg, állítható: ha valaki manapság nem képes bekerülni az általános iskolába vagy azt nem tudja elvégezni, az nem a lehetőségek megtagadása vagy korlátozása miatt van. (...) Amit [Csepeli György] az ok-okozati viszonyról hangoztat, az a kapitalista társadalomra érvényes körülmények között lehet csak helytálló. Meggyőződésem, hogy a szocialista országokban már senki sem minősül értelmi fogyatékosnak, mivel a társadalom tudatosan vagy érdektelenségből nem teszi lehetővé adottságainak kibontakozását. (A mégis előforduló ritka esetek speciális, lokális körülmények okozta kivételek.)"92

Az utolsó idézet már a vita lezárulását jelezte,93 pedig szigorúan intellektuális értelemben itt lehetett volna kezdeni az igazi vitát. Az oktatásszociológiai kutatások ugyanis azt mutatták, hogy a fenti bekezdésekbe foglalt állítások mindegyike cáfolható. A magyar oktatási rendszer módszertani értelemben rendkívül konzervatív volt, csak a frontális tudásátadás módszereire épült, a készségek és képességek különbségeit automatikusan „problémás esetként" értékelte, s erre a tipikus megoldás az elkülönítés volt. A „reménytelen" tanulók elkülönítésének a kötött iskolaválasztás rendszerében elsősorban iskolán belüli eszközei voltak (a-b-c-d-e osztályok, tagozatos osztályok stb.), bár szerepet játszott benne az iskolakörzetek „szociológusokat megszégyenítő ösztönnel való kialakítása" (Ladányi János), illetve az értelmi fogyatékossá minősítés rendszere is. A látszólag homogenizált szocializmus korabeli oktatási rendszer nem csak hogy nem volt képes ellensúlyozni a meglévő - örökölt - társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem egyenesen leképezte, sőt, felerősítette azokat.94

A szociológusok felfedezték Basil Bernstein, illetve Pierre Bourdieu nevét és nézeteit. Bernstein azt mutatta ki (brit középosztálybeli és munkásosztálybeli gyerekeket vizsgálva, etnikai vagy rasszkülönbségekre külön ki sem térve), hogy az otthonról hozott társadalmi háttér a gyermekek kommunikációját már néhány éves korukban meghatározza. A gyermekek kulturális tőkéjében (ez bourdieu-i fogalom) már az általános iskolába való belépésük előtt komoly különbségek mutatkoztak, s ezeket a különbségeket az egységes általános iskola nem hogy gyengítette volna, de még rájuk is erősített, azáltal, hogy a tanítók öntudatlanul is előnyben részesítették a középosztálybeli/értelmiségi szülők gyermekeinek kommunikációs mintáit.

Adatok forrása: Csanádi-Ladányi-Gerő 1978, 33. o.

6.6. ÁBRA Az általános iskolai hierarchia a gondviselő társadalmi-foglalkozási csoportja szerint, egy budapesti kerületben, 1974-4977 (%)

A magyar oktatási rendszerben rendkívüli mértékben megnövekedett a családi keretekben átadható kulturális tőke szerepe a formális iskolázottság megszerzésében. Magyarán: minél magasabb a szülők iskolai végzettsége, annál nagyobb a gyermekük esélye arra, hogy szintén magas iskolai végzettséget szerezzen. És annál nagyobb esélyük volt arra, hogy elkerüljék a fogyatékossá minősítést és kisegítőbe utalást.

Az 1970-es évek magyar oktatáskutatói felismerték, hogy a látszólag homogén és egalitárius magyar oktatási rendszerben a spontán szegregálódás burkolt, de nagyon hatékony mechanizmusai működnek. Az egyazon iskolán belül működő különböző osztályok között ugyanis egy informális hierarchia alakult ki, a legkülönbözőbb formális és informális kritériumok alapján. A legfontosabb státusnövelő kritérium a tagozat volt, tehát valamilyen speciális területen (zene, sport, matematika stb.) nyújtott extra képzés. A legfontosabb státuscsökkentő kritérium pedig a kisegítő osztály, amely elvileg értelmi fogyatékossággal küszködő gyerekek speciális nevelésére jött létre. A gyakorlatban azonban az intézmény a társadalmilag hátrányos helyzetű családból származó gyerekek elkülönítésének eszköze lett. Csanádi Gábor, Ladányi János és Gerő Zsuzsa 1978-as tanulmánya szerint egy budapesti kerületben a tanulók 23,6%-ának volt segéd- vagy betanítort munkás a gondviselője - a kisegítőbe járóknak viszont 51,7%-a. Nem csoda, hogy a roma gyerekek esetében a kerületi 3,7% a kisegítőkben 20,5%-ra nőtt.95

A kisegítő iskolákba utalásról döntő szakemberek nagy többsége nyilván teljesen őszintén meg volt győződve arról, hogy szakmai szempontok alapján, pusztán a szóban forgó gyerekek értelmiségi adottságai alapján állapították meg, hogy ki alkalmas a „normál" általános iskolában tanulásra, s ki nem. Számos tényező támasztja alá azonban azt a gyanút, hogy e döntések mögött a társadalmi szelekció mechanizmusai (is) működtek. Mindenekelőtt az, hogy ezen döntéseket meghatározó kritériumok helyenként roppant változóak voltak. Solt Ottília az 1970-es évek végén állapította meg, hogy Budapesten belül kerületenként 1,1% és 3,9% között változott a kisegítő iskolába járó gyerekek aránya az összes általános iskoláshoz viszonyítva; míg a kisegítőbe járó gyerekek 6,3%-a volt cigány a XIII. kerületben, addig a XVIII. kerületben már 27,4%-a.

„A kisegítőbe telepített cigány gyerekek arányának ilyen mértékű szóródása nem magyarázható a valódi fogyatékosság vagy a súlyos szociális-kulturális hátrány egyenlőtlen eloszlásával. Különösen, ha tudjuk, hogy a cigányságon belüli rétegek szélső pólusai egyáltalán nem lokalizálódnak egy-egy kerületre. A nagy ingadozás arról tanúskodik, hogy az áttelepítési javaslatok megszületése erősen függ a kerület vagy egy-egy iskola helyi körülményeitől, szokásaitól, pedagógiai meggyőződésétől. Ugyanaz a gyerek, aki kisegítőbe kerül például a XVIII. kerületben, nem kerülne oda a XIIL-ban, és jó néhányan normál általános iskolába járnak a Vll.-ben, akik kisegítőben lennének - mondjuk - a VIII.-ban."96

Az oktatásszociológiai felismerések tehát felértékelték a családi háttér szerepét a tanulói teljesítményekkel kapcsolatban. Ez pedig felértékelte a nyelvi kérdést is. Az 1971-es vizsgálat eredményeit lehetett úgy is értelmezni, hogy ez a kérdés másodlagos, hisz' valamennyi cigány tud magyarul és nagy többségük magyar anyanyelvű. Réger Zita nyelvész viszont vitába szállt ezzel a megközelítéssel. Általános nemzetközi tapasztalat ugyanis- állította -, hogy ahol kétnyelvűek egyik nyelve alacsonyabb presztízsű, mint a másik, akkor a megkérdezettek hajlamosak letagadni azt is, hogy egyáltalán beszélik azt a nyelvet.

Réger igazi vitája azonban a civilizatorikus felfogás képviselőivel zajlott, Vekerdi és néhány tanítványa - korábban már említett - felfogásával,97 mely szerint:

• a cigány nyelv szegényes szókincse miatt alkalmatlan a modern kommunikációra;
• a szegényes nyelv egyenlő a szegényes gondolkodással is;
• minden cigány nyelvet beszélő felnőtt jobban tudott magyarul, mint cigányul, így a „kettős anyanyelvű" tulajdonképpen a magyar nyelv elsődlegességét jelentette;
• a cigány nyelvek rendkívül erős dialektikális széttagoltsága miatt képtelenség egységes cigány irodalmi nyelvet létrehozni.

Réger szerint az ilyen felfogás azt tükrözte, hogy „szerzőjük járatlan a kétnyelvűséggel kapcsolatos nemzetközi kutatásokban"; azokból ugyanis megállapítható, hogy „a két- vagy többnyelvűségnek (...) viszonylag ritkább változatát képviseli az az eset, amikor az illető közösség által beszélt nyelvek egyaránt kiműveltek, egyaránt rendelkeznek írásbeliséggel, és a közösség tagjai bármilyen témával kapcsolatban bármelyik nyelvet használhatják; sokkal gyakoribb, hogy a két nyelv használati köre, a kommunikációban betöltött szerepe alapvetően eltér egymástól: az egyik a csoporton belüli, intim, családias kommunikáció eszköze (s rendszerint nem vagy csak szórványos írásbeliséggel rendelkezik), a másik pedig a formálisabb, »hivatalos« jellegű társalgásé (rendszerint ez a nyelv használatos az oktatásban, a hivatalokban, a munkahelyen, illetve a másik nyelvi közösség tagjaival létrejött interakciók során, s a csoporton belüli kommunikációban is, amikor az oktatás, hivatal, munkahely stb. témáiról esik szó.) (...) E kétnyelvűség típus alapvető sajátossága tehát, hogy a két nyelv használata egymást kiegészítő, komplementer; a közösség tagjainak életében együtt tölti be azt a szerepet, amit - egynyelvűség esetében - az adott nyelv intim, informális, illetve formálisabb változatai (hagyományosan szólva: különböző stílusai) töltenek be."98

Például az elzászi dialektus és a francia, a fríz és a holland vagy a baszk és a spanyol kétnyelvűség mellett megemlíthető lenne a volt gyarmati területek több száz esete is. De Réger szerint hasonló jellegzetességek még a szlovák vagy román környezetben élő magyar anyanyelvűek esetében99 is megfigyelhetőek. A „minden magyarországi cigány kétnyelvű" tétel kapcsán Réger Zita azt is „rejtélyesnek" találta, „hogy a cigány gyermekek nyelvi helyzetét taglalva hogyan lehet eltekinteni attól, hogy az iskoláskor előtti életszakaszban cigány gyermekek tömegei cigány, illetve román nyelven kívül más nyelvet nem ismernek."100

Réger „gyanúsnak" találta a rendszeresen emlegetett „csak 1200 szó" toposzt is. Nem tartotta ugyan illetékesnek magát a témában - bár azt állította, hogy ezzel a szókinccsel is elég jól el tudott társalogni cigányokkal -, mégis hivatkozott nyelvész és népzenekutató kollégáira, akik nap mint nap találkoztak a szótárakban nem szereplő cigány szavakkal is.101 Nem is beszélve a magyar kölcsönszavakról (amelyek gyakran a magyarba is kölcsönszavakként kerültek be): „A magnövo - »magnó« pl. ugyanolyan cigány szó, ahogy a magnó magyar. Míg azonban az előbbi nem szerepel az említett cigány szótár 1200 szava között, addig az utóbbit a Magyar Nyelv Értelmező Szótára külön szóként tartja nyilván!" 102

Bár méltányolta Vekerdi empirikus munkáit, Réger rámutatott: „Érdekes módon Vekerdi József a román cigányok esetében követendő nyelvi politika terén ugyanilyen szélsőségesen negatív álláspontot képvisel, holott ők román anyanyelvű beszélők - román nyelvű írásbeliség pedig van. Persze dialektust beszélnek, nem pedig román köznyelvet, de hát dialektust beszél valamennyi magyarországi nemzetiség is. Ez a tény is arra utal, hogy Vekerdi József negatív álláspontjának motívumai nem írhatók le pusztán nyelvi természetű érvekkel."103

Réger Zita vitára kényszerült „a cigány nyelv fejlesztésének, önálló cigány kultúra megteremtésének elkötelezett értelmiségi csoport" képviselőivel is, akik közül Szegő László, Lakatos Menyhért és Daróczi József nevét említette. Az ő megközelítésükkel az volt a problémája, hogy figyelmen kívül hagyták a - Vekerdiék által meg eltúlzott - dialektikális különbségeket, mértéktelenül túlbecsülték a cigány anyanyelvűek arányát és számát,104 lehetőségeiket erősen meghaladó kísérletekbe fogtak, illetve, hogy egyértelműen a szegregált oktatás hívei voltak.105

Maga Réger egyébként az 1970-es évek elején még támogatta a külön cigány osztályok gondolatát,106 az évtized végére azonban - kutatási tapasztalatai alapján - belátta, hogy hibás álláspontot foglalt el.107 Fent részletesebben idézett 1982-es cikkében pedig már egyenesen katasztrofálisnak nevezte az elkülönített osztályok hatását. Annak ellenére azonban, hogy ellenezte a szegregált oktatást, fontosnak vélte a cigány nyelvek valamiféle rehabilitációját az oktatáson belül. Az elkülönült osztályok/iskolákban tanított romák helyzete azonban majd 1990 után válik igazán nyomasztóvá, így akkor térek vissza rá (-> 301-313. o.).

FESZÜLTSÉGEK ES KISÜLÉSEK

FÉLIG ÜRES, DE FÉLIG TELE - A „CIGÁNYBŰNÖZÉS" FOGALMÁNAK KARRIERJE

„Annak ellenére, hogy bizonyos - szociológiával és kriminológiával foglalkozó személyek és körök a cigánykérdéssel együtt a cigánybűnözés létét is tagadják, van cigánybűnözés! Vannak speciális cigánybűncselekmények és hagyományos elkövetési módok"108 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.) - Csiba István, az ORFK Bűnügyi Csoportfőnöksége helyettes vezetőjének kifakadását idéztem (1979). Az idézet azt is illusztrálja, hogy a belügyi apparátusban ekkor már az a kellemetlen tény is tudatosult, hogy „bizonyos körök" már az ő tevékenységüket is vizsgálat tárgyává merészelték tenni.

S bár ezek a kotnyeleskedések csak mérsékelten zavarták a „szakemberek" egymás közötti diskurzusát, azért az 1970-1980-as évek Belügyi Szemléiében a „cigánybűnözés" fogalmat használók nagy többsége - meglepő vagy sem, de- adaptált valamennyit a „bizonyos szociológus körök" által kidolgozott kritikai megközelítés szemléletéből. Nevezetesen, gyakori volt annak hangsúlyozása, hogy az integráció, a történelmileg gyors és radikális életmódváltás nem csak pozitívumokkal, hanem anómiával is járhat; hogy nem csak múltból örökölt, hanem a jelenben is élő előítéletek is ronthatnak a helyzeten; hogy a „bűnöző életmód" egyáltalán nem okvetlenül a „még nem beilleszkedett, hagyományos cigány életmódot folytató" cigányság többségére, hanem szűk kisebbségére jellemző. A fogalmat használók gyakran még azt is tudatosították, hogy ezek után a kifejezést méltán érezheti sértőnek valamennyi roma. Tehát tulajdonképpen valamennyi lehetséges ellenérvet megpendítették - mégis használhatónak vélték a kifejezést.

S akkor még nem beszéltünk a módszertani kifogásokról. Mindenekelőtt a „ki a cigány?" kérdésről volt szó, amely a Belügyi Szemlében is gyakori reflexió tárgyát képezte. A rendőrségi statisztikai lapok kitöltését meghatározó hivatalos definíció, mint számos cikk megjegyezte, meglehetősen életszerűtlennek számított. Hegedűs Sándor ügyész szerint:

„A Belügyminisztérium Információ Feldolgozó és Felügyeleti Csoportfőnöksége, illetőleg a Legfőbb Ügyészség Titkársága által 1974-ben kibocsátott Kitöltési tájékoztató című kézikönyv 28. oldalán, a bűncselekmény elkövetője címszó alatt részletes eligazítást ad a statisztikai T. lap kitöltőjének arra, hogy ki tekinthető az elkövetők közül cigánynak. E taxáció szerint cigány az: aki cigány közösségben él, bejelentett lakása formális, rendszeresen, vagy idényjelleggel vándorol, letelepszik, de munkát nem vállal, életmódjában a cigány hagyományokat követi - leányszöktetés,- vásárlás, vérbosszú, cigány csak cigánnyal bűnözhet, a családfenntartás a nő kötelessége stb. -, illetőleg a bűnelkövetés módszerei hagyományosan cigány módszerek és így tovább.

A kitöltési tájékoztató nyomatékosan kiemeli, hogy nem szabad cigánynak tekinteni azokat, akik korábbi életmódjukat és szemléletüket megváltoztatva letelepedtek, rendszeres munkából tartják el magukat és családjukat, szakítottak a cigány hagyományokkal, és életvitelüket a becsületes dolgozó állampolgárok közé való tartós beilleszkedés jellemzi."109

Hegedűs gyakorlatilag ki is mondta, hogy a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás személyzete éppúgy ránézésre, a külseje, viselkedése, beszédmódja és legfőképpen a bőrszíne alapján dönti el, hogy valakit cigánynak tekint-e vagy sem; módszertani értelemben azonban az okozta a gondot, hogy - a fenti definíciónak megfelelve - az így cigánynak minősülő egyéneknek csak egy részét rögzítették cigányként a statisztikai lapon is, ami a rendőrségi statisztikák megbízhatatlanságát eredményezte.110

Dobos alezredes 1979-ben bennfentesként figyelmeztette a „cigánybűnözés" kifejezés használóit arra, hogy legyenek óvatosak az 1974 és 1978 között „a statisztika által kimutatott növekedés" elemzésekor: a „növekedés" ugyanis bevallottan jórészt az adatgyűjtők „intézkedéseinek" tudható be:

„A cigánybűnöző fogalom 1974 óta került be a hivatalos statisztikába. Ezt megelőzően bizonyos fő mutatókat (a bűncselekmények közül hány volt cigány, milyen volt az arányuk a büntetett előéletűek, a nők és a fiatalkorúak között stb.) a megyei rendőr-főkapitányságok cigánybűnözési vonalvezetőinek felmérései alapján állítottunk össze.

Feltűnt, hogy a gépi statisztika 1974-ben, az 1973. évi manuális felmérés eredményeinél háromszor kevesebb cigánybűnözőt regisztrált. Utánanéztünk a dolognak. Kiderült, hogy a kódolást előíró statisztikai utasítást egyrészt félreértették, másrészt »egyénileg« értelmezték. Ennek következtében lényegesen kevesebb cigánybűnöző kapta meg azt a kódszámot, amelynek alapján sokaságukat a statisztika kimutatta, vagyis mint ahány a bűnelkövetők között valóban előfordult. Intézkedéseink csak fokozatosan, 1977-78-ra vezettek el oda, hogy a cigánybűnözés a statisztikában megközelítően hűen, összehasonlításokra alkalmasan tükröződik."111

Ennek ellenére 1984-ben Konczer István, a budapesti rendőrfőkapitány helyettese még mindig a statisztikák megbízhatatlanságán bosszankodott. Az 1983. első félévi adatok hivatalosan azt mutatták, hogy Budapesten 8616 ismertté vált bűnelkövetőből „csak 172 volt cigánybűnöző," amit az ezredes azonnal „alig hihetőnek" minősített. Két budapesti kerületből például 1983 első félévéből nulla, illetve két „cigánybűnözőt" jelentettek a statisztikai adatlapokon - az ezredes vizsgálata azonban többtucatnyit talált. Másik példája szerint az adott félévben 46 esetben, összesen 86 fő „cigány kinézésű" egyén ellen tettek feljelentést lopás gyanújával. „Mindezt a tanúk vallomásai megerősítették." Kitöltési útmutató ide, hivatalos definíció oda, a cigányság kritériumának ismét csak a „látszik rajta, hogy cigány" elve bizonyult. Ezen „bizonyítékok" után Konczer ezredes megállapította, hogy a statisztikai adatlapok alapján készült táblázatok nem megbízhatóak, de azt is hozzátette: „Ez természetesen nem a statisztikai rendszer hibája, hanem a kitöltést végzők hanyagsága."112 Természetesen.

A „cigánybűnözés" fogalmának elvetését kategorikusan csak Vavró István javasolta a Belügyi Szemle hasábjain,113 vitapartnert támasztva ezzel a Belügyi Szemle szerzőinek.

Tonhauser László egy 1988-as BAZ megyei kerekasztal-beszélgetésen, jelentős részben roma hallgatóság előtt fejtegette: „A cigánybűnözés kifejezés nem más, mint rendőri szakzsargon. Olyan bűnözést értünk alatta, ahol az elkövetők cigány származásúak, az általuk elkövetett cselekmények az elkövetési mód szempontjából sajátos vonásokat hordoznak, s a specifikumok a büntetőeljárás későbbi szakaszában, a védekezés során is kimutathatók. Köztudott, hogy a rendőrség a bűnözés különböző területeit tekintve is rendelkezik speciálisan képzett szakemberekkel. Téves tehát a sajátos elkövetési módokra utaló cigánybűnözés fogalomnak olyan tartalmat tulajdonítani, hogy e szerint minden cigány bűnöző."114

Ezt követően a Tonhauser a cigányság bűnözésben való felülreprezentáltságát bizonyító statisztikákat ismertetett. Majd miután az egyik (cigány) résztvevő sérelmezte a fogalom általánosítást sugalló jellegét, Tonhauser „igyekezett tisztázni ezt a félreértést, hiszen a cigánybűnözés csak kriminalisztikai fogalomként használatos, a bűnözés adatainak feldolgozását segíti, s nem kriminológiai kategória. Valójában természetesen nem az összcigányság okoz gondot a belügyi szerveknek, hanem csak bizonyos rétegek. Ezt annak idején, amikor a cigánybűnözés kifejezés nyilvánosságra került, a tömegkommunikációs eszközök segítségével a nyilvánosság előtt is megfogalmazták."115 (Kiemelés az eredetiben - D. Cs.)

A beszélgetést ismertető cikkből nem derül ki: elmagyarázta-e Tonhauser László a különbséget a kriminalisztika (nyomozástan, azaz a bűncselekmények elkövetési módját, eszközeit, illetve a bűnüldözés módszereit tanulmányozó tudomány) és a kriminológia (bűnügytan, azaz a bűnözés okaival, körülményeivel és megelőzésével foglalkozó tudomány) között. Mindenesetre, a fenti idézetet tartalmazó cikk a Belügyi Szemle éves összesített tartalomjegyzékeiben a „kriminológia", s nem a „kriminalisztika" címke alá került - akárcsak a „cigánybűnözés"-sel foglalkozó cikkek legnagyobb része.

Érdekes álláspontot foglalt el a „cigánybűnözéssel" kapcsolatban a kérdésről többször publikáló,116 a korszakban előbb egyetemi adjunktus, majd docens Tauber István: miközben jól érvelt amellett, hogy a pohár félig üres, végül mégiscsak oda lyukadt ki, hogy a pohár félig tele van. Példának okáért, a már idézett Csiba-interjúra reagáló cikke elején feltette a kérdést: indokolt-e egyáltalán a „cigánybűnözés" kifejezése? Majd megállapította: tárgyi oldalról nézve nem, ugyanis „a cigányok által elkövetett bűncselekmények nem mutatnak olyan lényeges sajátosságokat, amelyek indokolnák a külön bűnözési formaként való kezelést. A cigányok ugyanazokat a bűncselekményeket követik el, mint a nem cigányok, nem találunk olyan bűncselekményfajtát, amelyet kizárólag cigányok követnének el."117

Egyes elkövetési módok gyakoribbak, ha az elkövetők cigányok, de ezek sem kizárólagosak. Ami pedig az alanyi oldalt illeti: „a cigányok hordozói-e valamely specifikus, bűnözésüknek az általánoson túli vizsgálatát szükségessé tevő tulajdonságnak. Erre a kérdésre is nemmel válaszolhatunk."118

Ezek után teljesen jogos volt a kérdés: „Milyen alapon beszélhetünk tehát egyáltalán cigánybűnözésről? Ezzel kapcsolatban először azt szükséges megvizsgálni, hogy vajon a cigány lakosság köréből nagyobb gyakorisággal kerülnek-e ki bűnelkövetők, mint a nem cigány lakosság köréből. Ha igen, akkor ez a gyakoribb bűnelkövetés a cigánylakosság etnikai, hagyománybeli sajátosságaival függ-e össze, vagy csupán a bűnözésnél előforduló általános tényezőkkel." 119

A válaszadás előtt azonban Tauber részletesen tárgyalta a „ki a cigány?" dilemmát és a „cigánybűnözéssel" kapcsolatos adatszolgáltatás problematikus voltát. Végül arra is figyelmeztetett: „Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a cigányok a munkamegosztás társadalomban kialakult rendjében a periferikus rétegekhez tartoznak, és így az nyújtana reális összehasonlítást, ha az azonos rétegből kikerülő cigány elkövetőket, és nem cigány elkövetőket hasonlítanánk össze az e réteghez tartozó cigányok, illetve nem cigányok arányával. Egy ilyen összehasonlítás során valószínűleg megmutatkozna, hogy a cigányok - mivel többségükben a periferikus néprétegekhez tartoznak - lényegében az ehhez a réteghez tartozó nem cigányok arányában - esetleg valamivel nagyobb arányban - vesznek részt a bűnözésben. Ennek ellenére természetesen a cigányproblémát - figyelmen kívül hagyva az oly lényeges kulturális viszonyokat - nem lehet szegénységproblémává redukálni."120

Az olvasó esetleges várakozásaival ellentétben azonban a cikk folytatásában nem a fent említett összehasonlítás következett, hanem fejtegetések a cigányság múltjáról, jelenéről az integráció problémáiról, szegénységről, sajátos értékrendről, a „cigánybűnözés" már említett sajátosságairól. A „cigánybűnözés" kategóriáját pedig az utoljára idézett ponttól kezdve a cikk problémátlanul használta.

Tauber István és Vég Katalin 1982-es publikációja („A cigányság bűnözésének néhány összefüggése", ezúttal nem a Belügyi Szemle, hanem a Magyar Jog című folyóiratban megjelentetve) ugyancsak a „cigánybűnözés" általános használatának erős kritikájával indított. A gondolatmenet mégis azzal folytatódott, hogy a „cigányság bűnözése" formában, mint egy sajátos rétegspecifikus bűnözési forma, már indokolt a használata. A jelenség eredetét elsősorban az életmódváltás okozta anómiára vezették vissza, majd a cikk jelenének vizsgálatakor Szabó András fiatalkori bűnözés témájú kutatásainak eredményeit alkalmazták a cigány elkövetőkre.

Az eredmények több szempontból is meglepőek voltak. Először is: „a közhiedelemmel ellentétben a cigánytelepen élő cigányság aránya és a cigánybűnözés gyakorisága között csak igen gyenge korrelációs kapcsolat van."121 Sőt, a teljes cigánynépesség arányának vizsgálata is „megdöbbentő adatot" eredményezett: „egy területen minél nagyobb számú cigány él, az összlakossághoz viszonyítva, annál kisebb a kriminalitásuk (azaz az ezer lakosra jutó cigányelkövetők száma). Ez homlokegyenest ellentétes azzal az eddig uralkodó felfogással, mely szerint egy területen minél nagyobb számban élnek cigányok, annál magasabb a cigánykriminalitás. (Úgy véljük, ez a felfogás tipikus következménye az abszolút számokban történő sematikus gondolkodásnak.)"122

Tauber és Vég szerint mind a cigányok létszáma, mind bűnözése egy adott területen elsősorban ugyanarra a közös okra vezethető vissza: a társadalmi előítéletesség mennyi munkaalkalmat biztosított számukra az adott régióban.

Tauber 1986-os kötetében (A hátrányos társadalmi helyzet és a bűnözés összefüggései, különös tekintettel egyes kisebbségi csoportokra) nem csak makro statisztikákat vizsgált, hanem empirikus kutatás segítségével is igyekezett kimutatni az esetleges réteg specifikus sajátosságokat a „cigányság bűnözésében." Egyik mintájába 285 fő cigány elítélt került; de volt egy másik csoport is, ide „295 olyan nem cigány bűnelkövető tartozott, amely foglalkozási szerkezetét, gyermekeinek számát, az egy főre eső jövedelem nagyságát, valamint bűnözési szerkezetét, alkoholizálási, fogyasztási szokásait és a családban előfordult öngyilkossági kísérleteket és befejezett öngyilkosságok gyakoriságát tekintve hasonlított a cigány bűnelkövető populációhoz."123

Oldalak tucatjain keresztül elemezte a két csoport életmódjával kapcsolatos válaszokat, majd levonta a legfontosabb tanulságot: „Kutatómunkánk eredményei alapján úgy véljük, hogy hipotéziseink bizonyítást nyertek. Beigazolódott, hogy a foglalkozás, a gyerekszám és az egy főre eső jövedelem valóban olyan ismérvek, amelyek döntő módon meghatározzák az emberek réteghelyzetét, így életmódszerkezetét, a szabadidő eltöltésének mikéntjét. (...) bizonyítást nyert az a tétel, hogy cigány bűnelkövetők esetében nem a »cigány mivolt«, valamilyen etnikai vonás az, amely bűnözésüket alapvetően determinálja, hanem azok az ún. »kemény társadalmi tények«, rétegmutatók, amelyek végső soron a cigányok réteghelyzetét meghatározzák."124

Tauber azonban ezt követően mégis oda kanyarodott vissza, hogy azért maradtak specifikus tényezők is, mindenekelőtt a hátrányos helyzetűek átlagához képest is hátrányos helyzet, illetve egyes „eltérő mikroközösségi formák".

Ez a kötet a romák kutatásával akar foglalkozni, de eddig is esett szó határesetekről, publicisztikáról, riportról, vagy - csak a szerzőik által „kutatási beszámolónak" tartott - esszékről is. Az alábbiakban Moldova György: Bűn az élet... (Riport a rendőrökről) című könyvéről lesz szó, amelynek hivatalos műfaja, ahogy az alcím is feltünteti: riport. Szerzője ugyanakkor kitűnően ért ahhoz, hogy riportkönyveit „szociográfiaigényű valóságfeltárásnak" tüntesse fel.125 Másrészt, már csak kivételes hatása miatt is érdemes Moldovával foglalkozni: a szóban forgó könyve, egy 2005-ös interjúja szerint addig összesen 540 ezer példányban kelt el.126 Ez pedig valószínűleg több, mint az elmúlt évtizedekben magyarul megjelent összes romákkal foglalkozó tanulmány összes olvasója.

A Bűn az élet, mint címe is elárulja, nem a romákról, hanem a rendőrökről szól. Moldova nyíltan szinte sosem azonosult és sosem konfrontálódott egyetlen riportalanyának kijelentéseivel sem, ő „csak leírta, amit mondtak neki, s amit látott". Apró gesztusok sokaságából azonban, valamint abból, hogy a megkérdezett rendőrök nagy többsége (a rokonszenvesebbnek ábrázoltak túlnyomó többsége) ebből a csoportból került ki, kirajzolódik egy virtuális közönség, egy hallgatólagos „mi" csoport. Ez a közös mi csoport Moldova és a rendőrök számára a legalább negyvenes éveikben járó, nem roma, heteroszexuális, magát (még esetleges diplomája ellenére sem) nem értelmiséginek tartó, egészségileg többé-kevésbé elhasznált,127 az eleganciára nem sokat adó férfiak csoportja.

Amiben tényleg nagyon jó a könyv: visszaadja az 1980-as évek tipikus rendőri gondolkodásmódját, egy olyan világképet, amelynek hordozói egyszerűen nem értik, miért csak megalapozott gyanú alapján lehet valakit megfigyelni, miért nem tartóztathatnak le bárkit, akiről „tudják", hogy bűnös, de nem tudják bizonyítani, vagy hogy miért ne használhatnák az igazoltatást a legitim zaklatás eszközeként és így tovább. A meginterjúvolt rendőrök és Moldova hallgatólagos közönsége érezhetően ugyanazokat az előítéleteket osztják a nőkkel, a fiatalokkal, a magas beosztásúakkal és jól kereső értelmiségiekkel, a homoszexuálisokkal és „a szabolcsi tirpákokkal"128 szemben. Igaz, nem egyenlő mértékben: az értelmiségiek között azért akadnak rendes emberek is (kezdve Moldovával, aki egy gesztussal kidefiniálja magát ebből a csoportból),129 vagy időnként azért „megbízható" nők is felbukkannak a könyv oldalain.

A romák esetében is akadtak kivételek,130 ezek aránya azonban elenyésző volt a bűnözőként megjelenített cigányok sokaságához képest. Bizonyos mértékben még ennél is nagyobb gond, hogy a romák a többi esetben sem pozitív szövegkörnyezetben jelennek meg (vagy akár semleges környezetben is nagyon ritkán). Ha éppen nem bűnözésről szólt a történet, akkor a szerző vagy interjúalanya általában az értékhiányosság jelzésére dobta be a „cigány" szót. „Mi legfeljebb a Közterület-fenntartó Vállalat munkásszállásán tudjuk elhelyezni az embereinket, cigányokkal, alkalmi munkásokkal laknak együtt" - panaszkodott például az egyik kapitány.131

Kifejezetten sokszor történik utalás a cigányok vagyoni-jövedelmi helyzetére - de az ilyen esetek túlnyomó többségében arra, hogy mennyi pénzük van, mennyire gazdagok.132 Pusztán a könyv alapján az olvasóban az a benyomás alakulhat ki, hogy az 1980-as évek Magyarországán „a cigányok" nagy többsége nagyon gazdag volt.

Egy este az „életellenes" alosztály ügyeletes nyomozója hívta Moldovát, tartson velük, ha helyszínt akar megnézni. „Mi történt?" - tudakolta az író. //Egyelőre úgy néz ki, hogy hármas emberölés Rákospalotán" - mire Moldova rögtön visszakérdezett: „Cigányok?"133 Elfogulatlan gondolkodás számára felfoghatatlan, hogy ebből az információtöredékből - „hármas emberölés Rákospalotán" -, miért a cigányokra asszociált.

De ami még különösebb: a párbeszédet nyilvánvaló módon utólag jegyezte le, amikor már tudhatta, hogy az emberölésekkel végződő családi veszekedésben nem voltak roma érintettek. Akkor miért hagyta bent ezt a megjegyzést? Logikailag csak két magyarázat képzelhető el: a) szórakozottságból, de ez, rendőri szóhasználatban „nem életszerű"; vagy b) (egy újabb) tudatos jelzésként az olvasóközönség számára: „én is úgy érzek a cigányok iránt, mint Ti."

ELŐÍTÉLET-KUTATÁSOK

S hogyan viszonyult a nem roma közvélemény a romákhoz? A szociológia kibontakozásával erről már kutatások is készültek. Márkus Mária cikke („Büszkeség és előítélet") a Valóság 1967-es évfolyamában még a magyarországi szociológia hőskorát idézte. Nem részletezte a mintaválasztás szempontjait és eszközeit, a cikkből annyi derült ki, hogy az MTA Szociológiai Kutató Csoportja komplex kutatása részeként két évvel korábban előítélet-kutatást végeztek, három Gyöngyös környéki faluban. Idézett néhány gyűlölködő cigányellenes kijelentést a riportokból,134 a vizsgálat magvát azonban a társadalmi távolság mérése alkotta, a Bogardus-féle skála segítségével. A következő kérdéseket tették fel a kérdezetteknek:

1. elfogadna-e szomszédjául egy .. .-t?
2. elfogadna-e barátjául egy .. .-t?
3. elfogadna-e házastársnak vagy gyermeke házastársának egy .. .-t?

A kipontozott részre került „mások" pedig ebben a vizsgálatban a következők lettek: protestáns (ebből következően, nyilván katolikus falvakban készült a felmérés), vallástalan, zsidó, cigány.

* Az „elfogadna-e barátjául..." kérdésre adott válaszokban csak minimális eltérés mutatkozott ezekhez az arányokhoz képest. Az „elfogadna-e házastársául vagy gyermeke házastársául..." kérdésre adott válaszokban 1,5-3-szorosára nőtt az elutasítás aránya, kivéve természetesen a romákat, akiknél ekkora növekedés nem volt lehetséges.

Adatok forrása: Márkus 1967, 65. o.

6.7. ÁBRA Előítélet-kutatás három Gyöngyös környéki faluban, 1965

Ami a kötetünk szempontjából leginkább érdekes: a cigányok elutasítása nem csak messze a legmagasabb volt, hanem egyúttal nagyon kis eltéréseket mutatott, akár társadalmi struktúra, akár nem, akár kor szerint. Legkevésbé még az állami iparban dolgozó szakmunkások voltak elutasítóak (44,7%), szemben az összminta 68%-os arányával. Kor szerint is kimutatható volt bizonyos javuló tendencia, de még a legfiatalabbak (18-25 év) 54,4%-a is teljesen elutasítónak mutatkozott a cigányokkal szemben.

Kidolgozottabb és kiterjedtebb volt Hann Endre, Tomka Miklós és Pártos Ferenc 1979-ben publikált vizsgálata.135 Kérdőívekkel kerestek meg egyrészt egy 500 fős, a felnőtt lakosságot reprezentáló mintát; másrészt 205 interjút készítettek 8 olyan Borsod-Abaúj-Zemplém megyei faluban, ahol az átlagosnál nagyobb roma népesség élt; s végül mintegy 60 mélyinterjút készítettek cigányokkal, három budapesti nagyüzem munkásszállóin, egy oroszlányi bányászlakótelepen, két BAZ megyei és egy baranyai községben.

„Ki a magyar?" - tették fel az egyik kérdést a kutatók. Válaszként a megkérdezettek 59%-a említett földrajzi meghatározást (ez a „ki a cigány?" kérdésre válaszolva hiányzott), 23% említette a személyes kötődés, „önkéntes vállalás" motívumát (romák esetében: 6%), 16% a nyelvet (cigányoknál: 8%), s nulla százalékuk a külső alkati jegyeket (romáknál 17%-uk). Ugyanakkor: „A cigányságot mindenekelőtt származási, vérségi, születési kategóriaként fogja fel a válaszadók többsége: 43%. (Nem ritka ebben a kategóriában az olyan meghatározás sem, amely a cigányságot »fajként« definiálja). A »magyart« csak 24% határozza meg ilyen módon. A közvetlen összevetésből kiderül, hogy azok, akik a »cigányt« származási kategóriának minősítik, csak 30%-ban beszélnek ugyanígy a »magyarról«."136

A kutatók konkretizált kérdésekkel, életszerű esetek felidézésével próbálták pontosabban meghatározni, mennyire zárt, mennyire megváltozhatatlan kategória a közvélemény szerint „a cigányság". Ezekből néhányat már idéztem az első fejezetben (<— 16. o.). A válaszok fő tanulsága: a többség szerint a cigányságtól nem lehet, még teljes asszimilációval sem megszabadulni - egy markáns kisebbség szerint viszont egy nem roma is „elcigányosodhat".

Az ekkor már nyilvánvalóan terjedő „túlszaporodnak minket" paranoia miatt a kutatók megpróbálták az is felmérni, hogy milyen becsléseket adnak az emberek a romák arányáról. Százalékra átszámolva az abszolút számokat is, úgy találták, hogy a megkérdezettek 16%-a mondta azt, hogy 3% vagy kevesebb. A többiek vagy magasabb arányt adtak meg, vagy nem válaszoltak (46%).137 A cigányok által sűrűn lakott települések pótmintájában még nagyobb arányokat saccoltak, itt a megkérdezettek egy része (13%) még az is elképzelhetőnek tartotta, hogy hazánk lakosságának több mint negyede cigány. Az eredmények azonban teljes bizonytalanságban hagynak minket, hogy az előítéletesség, vagy egyszerűen a tájékozatlanság és a számokkal való nem túl meghitt kapcsolat nyilvánult-e itt meg. Az utóbbi mintában megkérdezettek mintegy harmada a saját községében élő cigányok arányát is túlbecsülte. S Magyarország lakosságát is csak 62% tudta viszonylag pontosan (azaz: 9-11 milliónak véve) megbecsülni.138

Hann, Tomka és Pártos meglehetősen óvatos-korrekt módon kérdezte a cigányokkal kapcsolatos attitűdöket. Tauber István viszont 1986-os kutatásában139 egyszerűen nyitott kérdést tett fel, s megdöbbentő adatokhoz jutott:

Tauber is úgy találta, hogy az előítéletesség eloszlása meglehetősen egyenletes, a közvélemény-kutatások során általában relevánsnak tekintett nemi, területi, de még iskolázottsági különbségek sem lényegesek. Legelőítéletesebbeknek a középiskolát végzettek bizonyultak. Hannék szerint viszont a férfiak, a 25 év felettiek, a városiak, a magasabb végzettségűek kevésbé elutasítóak, mint a nők, a fiatalabbak, a falusiak vagy az alacsonyabb iskolai végzettségűek. A cigányok jelenléte a megkérdezettek környezetében fokozta a negatív hozzáállás lehetőségét, legalábbis, ha lakókörnyezetről volt szó - munkahelyi jelenlét esetében az összefüggés pont fordítottnak bizonyult!140

Adatok forrása: Tauber 1986, 157-158. o.

6.8. ÁBRA „Ha Ön vezető beosztású politikus lenne, milyen intézkedéseket tenne a cigányok helyzetének megváltoztatása érdekében?" (n = 825)

Lázár Guy 1987-es vizsgálatában regresszió elemzések alapján összeállította „az egyes attribúciós mintákat használó személyek mozaikképét". Úgy találta, hogy a „legbarátságosabbnak azok az alacsony végzettségű, betanított vagy segédmunkásként dolgozó férfiak tartják a cigányokat, akik kapcsolatban állnak velük, de nem beszélgetnek róluk. A legbarátságtalanabbnak pedig azok a falusiak találják őket, akik, bár nem állnak velük kapcsolatban, konfliktusba kerültek velük, és beszélgetnek róluk."141 A „szoktak beszélgetni ismerőseivel a cigányokról?" kérdésre adott válaszok ilyen markáns összefüggése az attitűdökkel az előítéletek, a mindennapi diskurzusokban megjelenő sztereotípiák hatalmát jelezték.

Ha már döbbenetről volt szó: Csepeli György 1976-1977-es vizsgálatában egyéni és csoportos beszélgetéseket folytatott akkor huszonéves fiatalokkal. Amikor a cigányokra terelték a szót, a szokásos sztereotípiák („lopnak, koszosak, lusták, muzikalitás, nemiség") mellett „megoldási javaslatokat" is kértek és kaptak is, többek között ilyeneket:

„Szerintem ki kéne őket telepíteni egy községbe vagy városba. Együtt legyenek egy telepen. Ez lenne a legjobb."

„Hát ha rajtam múlna, már kiirtottam volna az egészet."

„Hű, de nagyon csúnya munkát tudnék csinálni velük. Lakatlan szigetre kéne kivinni őket, egy rakásra az egészet, hogy onnan el ne bírjanak menni sehová, helikopterrel vinni őket, hogy három hétig se enni, se inni ne kapjanak. Hát inni ihatnának, de enni semmit sem kapnának. Oszt utána három hét múlva legalább a helikopterről egy háromkilós kenyeret bedobni, oszt egymást ölnék vagy pusztítanák a kenyérért."142

Bár Vekerdi József már idézett könyvében ingerülten reagált az előítéletesség-kutatások szaporodására - legfőképpen azért, mert szerinte az előítéletekről „ma már" maguk a cigányok tehetnek143 -, pedig nem csak a kritikai megközelítés képviselői végeztek előítélet-kutatásokat. Példának okáért Várnagy Elemér is, aki egy 1972-es cikke beszámolója szerint 10-11 éves, dél-dunántúli nem cigány gyerekek között végzett előítélet-kutatást.144 Az első részvizsgálatban három községben kértek fel ötödikes gyerekeket arra, hogy írjanak rövid fogalmazást az eléjük kitett képekről, és fejtsék ki róla a véleményüket. Várnagy megfogalmazásában: „A képen cigánytelep távlati képe volt putrikkal, továbbá premier plánban kis cigány gyerekek a hóban, hiányos öltözetben valamint egy kislány, aki szomorúan néz ki egy putri nyílásán."145

A válaszokat táblázatos formában foglalta össze: eszerint 52 fő válaszolt, ebből 19 fő pedig egy bizonyos településen - a cikk a továbbiakban, meg nem magyarázott okokból, csak ez utóbbi almintával foglalkozott. Pontosabban: Várnagy megállapította, hogy ebből a 19 főből 14-en „csak tényleírást" adtak, s mindössze hárman írták le (a cikk megfogalmazása szerint: „mondták ki") azt, hogy cigányok láthatóak a képen. Várnagy négy válaszadó ötödikes gyerek szövegéből idézett, majd egy bekezdésben kommentálta a válaszok általa látni vélt tanulságait. Fél mondat híján teljes egészében idézve ezt a szövegrészletet:

„S. Zs. csupán tényleírást ad: »Egy szegény kisfiút láttam, aki rövid nadrágban jár télen is. Lábán csak egy csizma van. Egy sárkunyhóban laknak. Biztos szegények, és nem telik nekik semmire. A kisfiú ábrázata elárulja, hogy búskomor. Ruházata hiányos, nincs eléggé felöltözve.«

B. B. a tények mellett negatív tapasztalatait rögzítette. »A cigányok nagy nyomorban élnek. Életük a mesebeli kunyhókra emlékeztet. Télen is egy nadrágban járnak a gyerekek. Szüleik nem dolgoznak. Lehet, hogy tudnának dolgozni, de szinte irtóznak a munkától. Aki pedig dolgozik, csak épp annyit keres, hogy annyi élelmet tudjon venni, ami sokszor népes családjának elég. Ezért keserűségükben sokszor elisszák azt is, amit kerestek. Sokszor éheznek is, emiatt az életük mindig rosszabb lett.«

K. P. pozitív javaslatban formálja meg véleményét: »A képről nekem a nyomorban élő cigányok jutnak eszembe. Hiányosan öltözködnek, mert nincs mit fölvenniök. Rossz sárkunyhókban laknak, nem tudnak iskolába járni, tanulni. Sokkal jobb lenne, ha az állam borozók építése helyett velük törődne...«

F. B. nem ismeri fel a szituációt, más ismeretanyaggal asszociálja: »Mezítláb megy iskolába. Talált egy csizmát. Agyagból van a ház. Nyomorúságos élet. A háborúban nem tudtak venni ruházatot. Édesanyját agyonlőtte egy amerikai. Mezítláb mászkálnak, szegényes a ruházatuk Nixon miatt.«

Alapjában véve tehát e korosztály előítélet-mentes tudattal rendelkezik még, meglátásaik rendkívül tiszta realitást tükröznek. Válaszaik részben kognitív, részben affektív komponensekből tevődnek össze. így pl. a kognitív szférában jelentkező elvárások, amelyeket e nem cigány gyerekek a cigány kortársaikról vallanak, igen pozitívan értékelhetők. Egészséges, előítélet-mentes szemléletmódot tükröz szinte valamennyi válasz. Ugyanígy az affektív dimenzióban (skálán), az érzések ellenséges-barátságos spektrumban egyöntetűen a barátságos pólus felé tolódnak el a válaszok. Az elmarasztalást a felnőttek, a cigány szülők irányába teszik a gyerekek - tegyük hozzá, nem alaptalanul."146

A második vizsgálat a klasszikus Bogardus-skála alkalmazásából állt: a megkérdezetteket - ifjúsági klubbok tagjait, 12 községben - arról kérdezték, hogy szívesen látná-e adott nemzetek vagy csoportok (8, „történelmi-társadalmi szerepük alapján többé-kevésbé ismert"147 nemzet, nevezetesen a francia, román, mexikói, angol, jugoszláv, orosz, osztrák, lengyel, valamint a cigányok és a négerek) tagjait Magyarországon mint turistákat (!), mint bevándorlókat (!), mint munkatársakat, szomszédokat, barátokat vagy családtagokat. Várnagy egy egész oldalas nagy táblázatban foglalta össze a válaszokat, az egyesített szimpátiaindexet és a sorrendet az egyes falvakban (csak az esetszám maradt le); majd egy újabb táblázat következett, elmagyarázva, hogy „a rangsor alapján számítottunk mediánt (...) ugyanis:

A számlálóban 13 szerepel, mivel (...)-on gyermekcsoport is volt a vizsgálatban".148 Végül összeállt a következő „összesített szimpátiarangsor": 1. francia, 2. angol, 3. jugoszláv, 4. lengyel, 5. osztrák, 6. orosz, 7. néger, 8. mexikói, 9. román, 10. cigány.

Ezek után a rangsort megtekinthettük még megyei bontásban, majd egy olyan táblázat segítségével is, amelyet e sorok szerzője - sajnos - már nem tudott értelmezni. Őszintén szólva, azt sem igazán értem, mi szükség volt - a „tudományosság" aurájának megteremtésén túl - a fenti aggályos rangsor-számítgatásra, hiszen a többi helyezéshez Várnagy sem fűzött értelmezéseket, s a dolgozat témája szempontjából a lényeg mégiscsak ennyi volt: a cigányok minden egyes faluban az utolsó helyen szerepeltek. A megkérdezett fiatalok tehát mindenütt szívesebben láttak volna „négereket" vagy „mexikóiakat", mint cigányokat (akik, az előbbi kategóriáktól eltérően, tényleg ott éltek az adott településeken).

Jegyzetek:

1. Szálai 2000, 534-535. o.
2. Szabó 1989, 249. o.
3. Csalog 1973, 39. o.
4. Csalog 1973, 40. o.
5. Diósi 1988, 98-99. o.
6. Kovalcsik - Réger 1995, 33-34. o.
7. Vekerdi 1974,11. o. vagy 62. o.
8. Vekerdi 1974, 14-15. o.
9. Várnagy-Vekerdi 1979,156. o.
10. Várnagy-Vekerdi 1979, 89-98. o.
11. Várnagy-Vekerdi 1979, 89. o.
12. Várnagy-Vekerdi 1979, 90. o.
13. Várnagy-Vekerdi 1979, 97-98. o.
14. Jelen idézetben ők „a nemzetközi cigány nacionalizmus" képviselői (pár sorral később jelzi, hogy az abszurd fogalom nem elírás: „kozmopolita cigány nacionalizmusról" ír) „nyíltan leszögezték azt az álláspontjukat, hogy a cigánysággal kapcsolatban tudományos kutatásokra nincs szükség, csupán a cigányok mindenkor és mindenütt üldözött helyzetét kell állandóan hangsúlyozni" (Vekerdi 1982, 28. o.). A maga módján telitalálat ez a megfogalmazás - ezzel tényleg képtelenség vitatkozni.
15. Vekerdi 1982, 28. o.
16. „Sok esetben az értelmiség körében fellelhető és a cigánysággal szemben megnyilvánuló áltudományos előítéleteket kell leküzdeni, de folyamatos felvilágosító munkát kell végezni kisebb értelmiségi csoportok cigányromantikára támaszkodó - így a cigányok érdekeit félreismerő - szeparatista törekvésekkel szemben is" - fogalmaznak a Pozsgay Imre kulturális miniszter által jegyzett „Irányelvek és módszertani ajánlások" 1977-ben. (Mezey 1986, 288. o.) Az MSZMP KB PB 1979-es határozata is a kétfrontos harcra teszi a hangsúlyt: több bekezdésen át tárgyalta az előítéletesség megnyilvánulásait, majd következett az akkor még csak kibontakozóban lévő ellenzéknek szánt vágás: „A cigányok ügyét-sorsát szívén viselő, jelentős számú nem cigány értelmiségi körében létezik egy szűk csoport, amelynek nézeteiben keveredik az újbaloldali demagógia és a cigány nacionalizmus." (Mezey 1986, 270. o.)
17. Várnagy-Vekerdi 1979, 156-157. o.
18. Vekerdi 1982, 23. o.
19. Vekerdi 1982, 23. o.
20. Vekerdi 1982, 24. o.
21. Vekerdi 1978,184. o.
22. Vekerdi 1978, 187. o.
23. Kemény 1976, 13. o.
24. A kutatás legfontosabb adatai azóta ismét megjelentek (Kertesi-Kézdi 1998; Kemény-Janky-Lengyel 2004).
25. Pl. Havas 1982a.
26. 1980-ban már ismét kérdezték, de nyilván nem véletlen, hogy ekkor csak 6404 fő vallotta magát cigány nemzetiségűnek.
27. Kemény 1976,19. o.
28. „Már bevezetőnkben említettük, hogy a cigányok kultúrája elsősorban a hiány kultúrája. Azt is hozzátettük, hogy a kultúrában nemcsak hiányt, hanem pozitívumot, többletet is tapasztaltunk. Ezt többekközött a gyerekek nevelésében is észlelhettük. Az átlagos cigány szülő és az átlagos cigány gyermek kapcsolatában több az intimitás, a bensőség, és kevesebb az agresszivitás, mint az átlagos magyar szülő és gyerek viszonyában. Ennek az előnynek azonban a cigány gyerek az iskolában semmi hasznát nem veszi; az iskolában a cigány családi nevelés rendszerének csak hátrányos oldalai érvényesülnek." (Kemény 1976, 45. o.)
29. Idézi: Diósi 2002,114. o.
30. Tauszik-Tóth 1987.
31. Forrai-Kollár-Tauszik 1986.
32. Tauszik-Tóth 1987,114. o.
33. A kortárs biologizmus körüli viták jó magyar nyelvű összefoglalása: Lakatos László: „Biológiai imperializmus". In Némedi Dénes (szerk.): Modern szociológiai paradigmák, Budapest, 2008, Napvilág, 157-202. o.
34. Forrai-Kollár-Tauszik 1986, 24. o.
35. Tauszik-Tauszik-Gál-Szántha 1986,18. o.
36. Kemény a szóban forgó cikkében mindössze ezt írta témáról: „E helyen érdemes újra foglalkozni azokkal a romantikus elképzelésekkel, amelyek az ország elcigányosodásának vágyálmát vagy rémképét vetítik elénk. A fenti adatok kétségkívül megmutatják, hogy a cigányok szaporasága több, mint kétszer nagyobb a magyarokénál, és hogy a cigányok aránya az ország lakosságán belül növekvőben van, de távol attól, hogy elcigányosodásról beszélni lehessen. (...) Egyébként az ilyen érvelésnek semmi értelme sincs." (Kemény 1974, 71. o.)
37. Legalábbis az eddig vizsgált korszakokban - a jelen viszonyaira később még visszatérek.
38. Ez azért célszerű, mert a cigányok körében jóval kisebb volt a nyugdíjas családfővel rendelkező család - elsősorban a sokkal rosszabb halálozási mutatóik miatt.
39. Kemény 1976, 19. o.
40. Havas 1982a. Havas ebben az írásában - a helyi nyelvhasználatot követve - oláhcigányokról beszélt. Bár etimológiai értelemben ez jogosabb lenne (hisz az oláh a román régies elnevezése), napjainkra mégis az gyökeresedett meg, hogy a romani valamely változatát beszélők az oláhcigányok, míg a román anyanyelvű cigányok a beások - a követhetőség kedvéért végig így használtam én is a kifejezéseket.
41. Havas 1982a, 69. o.
42. Pl. Havas 1982a, 84-85. o.
43. Havas 1982c, 161-162. o.
44. Havas 1982c, 179. o.
45. Havas 1982d, 185. o.
46. Kardos 1982a, 20. o.
47. Kardos 1982a, 23. o.
48. Kardos 1982a, 27. o.
49. Kardos 1982a, 31-32. o.
50. Kardos 1982a, 32-33. o.
51. Kemény 1976, 51. o.
52. Erre nézve Kemények nem állítottak össze táblázatot, nyilván azért, mert a romák falun végzett munkájának egy tekintélyes része nehezen besorolható egyértelműen egyik vagy másik gazdasági ágazatba. Egy táblázatból azonban az derül ki, hogy a roma családfők 12,7%-a volt mezőgazdasági fizikai (legalábbis: a cigányság egészén belül; a beások esetében ez az arány 1971-ben 50% körül járt) és 2,9%-a napszámos. Ebből feltehető, hogy a többiek az iparban (és esetleg a szolgáltatásokban) dolgoztak (Kemény 1976, 287. o.).
53. Kemény 1976, 56. o.
54. Kemény 1976,56. o.
55. Solt 1998 [1976], 242., 250-251. o.
56. Csalog 1984, 37. o.
57. Egy pitiánersége ellenére is tanulságos példa, Radó Péter és Tarján Gábor Alsószentmártonról szóló tanulmányából: „A telepen a putrik között WC csoportot építettek a községfejlesztési alapból a hatvanas évek elején. A fejlesztési pénz a jövedelemmel rendelkező sokácok adóiból gyűlt össze, akik már ekkor is sérelmezték az összeg felhasználását. Mint az akkori tanácselnök mondta: »A községben még sok helyen nincs járda, s a mi pénzünkből a büdös cigányoknak vécét meg tudtak építeni.«" 1979-ben végül lebontot ták a központi árnyékszéket. (Radó-Tarján 1990, 34-35. o.)
58. Csalog 1984, 56. o.
59. Horváth 1990, 81. o.
60. „Felveszik a kérelmező adatait; megállapítják a rokoni kapcsolatokat; beszerzik a kérelmezővel közös háztartásban élők hozzátartozók foglalkozási, jövedelmi adatait, eltartottjaik számát, lakáshelyzetük jellemzőit; ugyanezeket az adatokat beszerzik a külön háztartásban élő hozzátartozókról; csatolják az adatokhoz a kereseti kimutatásokat, a nyugdíjszelvényeket, az orvosi igazolást (ha a segélyt betegségre hivatkozva kéri az illető); környezettanulmányt készítenek: megállapítják, hogy szükség van (vagy nincsen szükség) ruhára, tüzelőre, élelemre, gyógyszerre stb.; az előadó a szociálpolitikai állandó bizottság elé terjeszti a javaslatot, a bizottság összeül, az eseteket megbeszélik és döntenek, majd határozat készül, aztán számfejtenek, a folyamat közben többször iktatnak - ezután tértivevény kíséretében kiutalnak 500 forintot." (Horváth 1990, 84. o.)
61. Solt 1998 [1976], 243. o.
62. Kemény 1976, 23-25. o.
63. Kemény 1976, 37. o.
64. Matolay-Vekerdi 1970, 38. o.
65. Várnagy-Vekerdi 1979,58. o. 
66. Kemény 1976, 27. o.
67. Berey 1990, 7. o
68. Berey 1990, 12. o.
69. Havas 1999b, 174. o.
70. Havas 1982a, 131. o.
71. Vekerdi 1978,187. o.
72. Dezséry 1975, 66. o.
73. Dezséry 1975, 66. o.
74. Kemény 1976, 278. o.
75. Andorka-Harcsa 1990b, 47. o.
76. Kemény 1976, 40. o.
77. Andorka-Harcsa 1990b, 48. o.
78. Kemény 1976, 41-49. o.
79. Ezeket a követelményeket azonban elvetették, mert „a mai átlagos magyar gyermekpopulációra liberálisnak bizonyulnak" (Czeizel-Lányiné-Rátay 1978a, 106. o.). Tegyük hozzá: valószínű, de nyíltan vállalhatatlan szempont lehetett az is, hogy a nemzetközi standardok alapján a kisegítőben tanuló gyerekek valamivel több mint felének nem ott lett volna a helye - ennek kimondása viszont botrányt jelentett volna.
80. A kötet később gyakran a „multifaktoriális-familiáris értelmi fogyatékosság" kifejezést használta.
81. Czeizel 1977, 48-49. o.
82. Czeizel 1977, 49. o.
83. Czeizel-Lányiné-Rátay 1978a, 73. o.
84. Czeizel-Lányiné-Rátay 1978a, 192. o.
85. Czeizel 1977, 52. o.
86. Czeizel 1977, 50. o.
87. Havas-Kemény-Liskó 2002,14. o.
88. Nyilván az általános iskolás korú népességbeli arányuk. Czeizel-Lányiné-Rátay 1978a, 281. o.
89. Czeizel 1977, 53-54. o.
90. Csepeli-Panuska-Czeizel-Szondy 1977,101. o.
91. Csepeli-Panuska-Czeizel-Szondy 1977, 101. o.
92. Csepeli-Panuska-Czeizel-Szondy 1977,104. o.
93. Néhány évvel később a Köznevelésben Pik Katalin támadta Várnagy Elemér nonszensz gondolatát, miszerint pl. a lopásra való hajlam genetikailag öröklődik (Pik 1981, 5. o.). Ehhez a vitához szólt hozzá Czeizel Endre („A cigány gyermekek adottságai és az öröklődés", 1981). Rámutatott, hogy Várnagy „jó szándékú" fejezete bizony valóban alaposan összekeverte az öröklődés típusait. Majd a folytatásban rátért a Budapest-vizsgálat témáira - érezhetően, mintha az a szándék vezette volna, hogy utólag differenciáltabb magyarázatot adjon, mint a korábbi vitában: ,,[a kisegítők arányaiból] semmi esetre sem következik, hogy a cigányok potenciális értelmi adottságai alacsonyabbak lennének a nem cigányokénál. A magyarázat sokrétű: (1) mindenekelőtt a szülők alacsony iskolai végzettségét, szakképzettséget gyakorta nem igénylő foglalkozását, szegényes jövedelmét és mindezekből adódó elmaradottabb gazdasági helyzetét, (2) gyengébb vagy hiányos magyar nyelvtudásukat, (3) a nem cigány lakosság előítéleteit (sokkal hamarabb küldik még a pedagógusok is kisegítő iskolába a cigány gyermekeket, mint másokat), (4) az eltérő társadalmi-kulturális múltjukból következő igényeik és szokásaik különbözőségét, tehát a szociokulturális öröklődést és ezzel összefüggésben (5) a szülői-családi minta sokszor hátrányosnak ítélhető szerepét kell elsősorban figyelembe venni." (Czeizel 1981, 9. o.)
94. Csanádi-Ladányi-Gerő 1978; Andor-Liskó 2000.
95. Csanádi-Ladányi-Gerő 1978, 40. o.
96. Solt 1998 [1979], 291. o.
97. Réger Zita módszertanilag is erős kritikával illette Vekerdiék kutatásait. Megrökönyödését fejezte ki, hogy Grabócz Gábor - Várnagy Elemér tanítványa - négy, azaz 4 fő, 10-16 éves cigány gyerek vizsgálatából vont le - igencsak súlyos - általánosításokat „a cigányokra" nézve, „megerősítésképpen" könnyedén hozzátéve: „gyűjtőútjaimon végzett megfigyeléseim szintén általános érvényű törvényszerűségnek bizonyítják azokat az adatokat, amelyeket csekély számú adatközlőtől vett anyagból vontam le dolgozatomban." Grabócz Gábor: A beszéd és a szociális helyzet összefüggése. In Várnagy E. Tanulmányok a cigány gyerekek oktatásával-nevelésével foglalkozó munkacsoport vizsgálataiból, III. 24. o., idézi: Réger 1982, 153. o.
98. Réger 1982,143. o.
99. „A székelyek hallgatagon söprögették a termeket, magyarul beszélhettem velük. De foglalkozásbeli fogalmakra már nem volt magyar szavuk. Ezt a szót: igazgató, már nem tudták, az igazgatót directorulnak nevezték, az irodát cancelláriának hívták. Ezekkel a fogalmakkal az altisztsorban már Románia ismertette meg őket, nincs is rá más szavuk csak román" - Szabó Zoltán Bukarestben találkozott ezekkel a „kétnyelvű" székelyekkel, alig másfél évtizeddel azután, hogy Székelyföld Románia része lett (Szabó Zoltán: A Vaskapun túl, Budapest, 1937, Élet, 39. o.).
100. Réger 1982,153-154. o.
101. Réger 1982, 146. o.
102. Réger 1982, 146. o.
103. Réger 1982,149. o.
104. Sziklai Imre cikke („Lovárok és khelderashok", 1970) szerint „A cigányság többségét a cigány anyanyelvű oláhcigányság alkotja. Pontosan nem tudható, hogy ez a többség számszerűen hol helyezkedik el - 55-75% között." Elfogultságait jól jelzi az idézet folytatása is: „Kétségtelen azonban, hogy nemcsak számszerű többséget alkotnak, hanem az ő problémáik jelentik döntő részben a »cigánykérdést«. Ők őrzik a társadalom átlagától extrém módon eltérő hagyományokat, életformát, értékrendet. Az oláhcigányság nyelvileg egységes, legfeljebb dialektusokban mutat eltérést." (Sziklai 1970, 50. o.). Sziklai gyakran bajban volt a számokkal: a magyarországi cigányság összlétszáma szerinte mintegy 200 ezer, azaz „a népesség minimálisan 5%-a" volt (Uo.).
105. Réger 1982, 150. o.
106. Réger 1974.
107. Réger 1978.
108. Csiba 1979, 29. o.
109. Hegedűs 1978, 58. o.
110. „A gyakorló kriminalista — rendőr, ügyész, bíró - a személyes kontaktus alapján az elébe kerülő elkövetőről tudja, hogy cigány-e, vagy sem. Mégis - a hatályos taxációs lehetőségek folytán — a statisztikai számbavétel köréből sok esetben kikerülnek ezek a személyek." (Hegedűs 1978, 58. o.) (Kiemelés tőlem - D. CsJ
111. Dobos 1979, 65. o.
112. Konczer 1984, 19. o.
113. Vavró 1984.
114. Idézi: Jámborné 1988, 65. o.
115. 115 Jámborné 1988, 66. o.
116. Tauber 1979, 1980, 1986; Tauber-Ferencz 1980; Tauber-Balogh 1988; Tauber-Vég 1982; Vigh-Tauber-Madácsi 1988.
117. Tauber 1979, 49. o.
118. Tauber 1979, 50. o.
119. Tauber 1979, 50. o.
120. Tauber 1979, 51.0.
121. Tauber-Vég 1982, 696. o.
122. Tauber-Vég 1982, 697. o.
123. Tauber 1986, 89. o.
124. Tauber 1986,138. o.
125. „Fontos szerepe volt a világháború utáni magyar szociográfia megteremtésében (Magyarország felfedezése sorozat), valós problémákkal foglalkozó riportkönyvei országosan ismertté tették nevét..." - fogalmazott róla 2009 elején a Wikipedia, és ennek nyomán, ugyanezeket a sorokat szó szerint átmásolva egy sor online cikk, interjú, ismertetés is.
126. Havas Gábor közlése.
127. Azoknak, akik nem olvasták a szóban forgó könyvet, talán kissé hihetetlennek tűnik ennek a szempontnak a besorolása, de szinte valamennyi, a fent meghatározott csoportba tartozó férfi panaszkodott az egészségére. Ők maguk általánosítottak: „miért szűnt meg a »Magyar Rendőr«-ben a »Halottaink« rovat? (...) Hányan élik meg egészségesen az ötvenöt évet? Nálunk harmincból talán három, a többi mind tönkremegy." (Moldova 1988, 144. o.) Egy ezredorvos szerint: „Egy negyvenéves rendőr átlag harminc százalékkal tekinthető elhasználtabbnak, mint egy azonos korú esztergályos vagy más gyári munkás" (Moldova 1988, 149. o.) és így tovább és így tovább. Jellegzetes az egyik fontos ellenpont, negatív viszonyítás jellemzése ebből a szempontból: a homoszexuálisok esetében mintha „devianciájuk" szerves részét képezné, hogy ők botrányos mértékben nem lerobbantak. „Néha elcsodálkozom, hogy milyen elképesztő vitalitás szorult beléjük. A nemi életük sokkal aktívabb, mint a normális alapállású férfiaké, és úgy látszik, ez a felfokozott hormonműködés konzerválja őket, törődnek a külsejükkel, a higiéniával, mint köztudomású, fürdőbe is gyakrabban járnak, ismerek hatvan év körüli homoszexuálisokat, akik tizenöt-húsz évvel látszanak fiatalabbnak a koruknál." (Moldova 1988, 249. o.)
128. Míg felsorolás minden korábbi elemére számos példát találhatunk a könyvben, az utóbbiról csak egyszer jegyezte meg egy rendőr, hogy „nehezebb eset, mint a cigányok" (Moldova 1988, 191. o.).
129. „Soha nem szerettem azokat a riportereket és egyéb »művészeket«, akik portásokkal állnak le kötekedni, alapelv, hogy aki ötezer forintnál kevesebbet keres, annak hivatalból igaza van, azt már beszámították a fizetésébe is." (Moldova 1988, 24-25. o.)
130. például Orsós Jakab alakja (Moldova 1988, 468. o.) vagy a rakacai cigányok (i. m. 552. o.). Ezenkívül a tartalmatlan általánosságok szintjén jelennek meg „jó cigányok", például: „mutatok magának olyan tanácsi feljegyzést, mely még azt is kifogásolja, hogy egyáltalán leírtuk a »cigány« szót (...) Pedig mi egy jól körülhatárolható bűnöző réteg ellen küzdünk, egyetlen tisztességes, dolgozó cigányba sem kötünk bele" - panaszkodott egy őrnagy (Moldova 1988,177. o.).
131. Moldova 1988,18. o.
132. Ez időnként már abszurd formákat ölt: „A munkásszállókon lakó réteg az átlaghoz képest jól keres - egy 1982-es kimutatás szerint fizetésük elérte a négy-ötezer forintot" - jegyeze meg a „Cigánycsoport" egyik tisztje (Moldova 1988,177. o.). Maga Moldova, mint egy korábbi lábjegyzetben olvasható volt, 5000-nél húzta meg a „kisemberség" határvonalát, egy másik rendőr pedig a kezdő rendőrök alacsony fizetésére panaszkodott ilyen módon: „Négyezer-kétszáz forinttal tudok felvenni valakit, ha ne adj' isten, érettségizett, akkor négyezer-ötszáz forintot kaphat, a keresete mindenestül sem megy ötezer-hétszáz fölé." (Moldova 1988, 18. o.) Az esetek túlnyomó többségében azonban valódi vagyonokat említettek „a cigányok" kezén.
133. Moldova 1988, 426. o.
134. Pl. „A cigányt szaporítani kéne, aztán meg géppisztollyal elintézni." Vagy: „csak lopni járnak, dolgozni nem szeretnek, inkább őket pusztították volna el, mint a zsidókat." (Idézi: Márkus 1967, 64. o.)
135. Hann-Tomka-Pártos 1979.
136. Hann 1979,7.
137. Hann 1979,22-23. o.
138. Hann 1979, 23-24. o.
139. Tauber empirikus kutatást végzett, amelyet 150 mélyinterjú készítésével kezdett; ezután kiválasztott 8 területi egységet, ahol 80-80 kérdőívet kérdeztetett le. Ennek alapján 560 kitöltött kérdőívhez jutott, amelyet 265 további kérdőívvel egészítettek ki; cigányt nem kérdeztek (Tauber 1986, 153. o.). Tehát meglehetősen széles, bár nem reprezentatív mintával dolgozott.
140. Hann 1979, 9-12. o.
141. Lázár 1996, 77. o.
142. Idézi: Csepeli 1997, 488. o.
143. „A nem cigány közönség cigányellenes előítéleteinek kérdőíves felmérése utóbbi időben divatba jött; ez azonban tárgyánál fogva nem tartozik a cigány kutatások körébe. Az előítéletek okának vizsgálatát (...) teljességgel mellőzik a szociológusok. Az előítéletek végső oka (...) a hagyományos cigány életforma és a modern össztársadalmi követelmények közötti ellentmondás. Találó megfogalmazás szerint:előítéletek mindaddig lesznek, amíg a nagyközönség negatív példákkal találkozik a másik oldal részéről (...) [A szociológusok] a cigány (és egyéb) lakosság hátrányos helyzetével kapcsolatban egyoldalúan csak az össztársadalom felelősségét vizsgálják, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy Magyarországon ma már elsősorban az egyént (illetve csoportot) terheli a felelősség hátrányos helyzetéért." (Vekerdi 1982, 28. o.)
144. A szöveg „korábban publikált részeredményeket" említett, de a cikk végéről hiányzott a hivatkozott irodalomjegyzék (Várnagy 1972).
145. Várnagy 1972,102. o.
146. Várnagy 1972,103. o.
147. Várnagy 1972, 104. o.
148. Vámagy 1972,106. o.