Előző fejezet Következő fejezet

Oláh Jolán

 

„1932-ben születtem Salgótarjánban. Tízen voltunk testvérek. Testvéreim jártak néhány osztályt, de engem nem adott be az anyám iskolába. Ő beteges volt és én voltam a dada a gyermekek körül. Írni-olvasni a gyermekeim és férjem tanítottak meg. Kislánykoromban cirkuszos akartam lenni vagy balerina, de rajzolni is szerettem. Sokat játszottunk. Állandóan babáztam. Saját hajamból levágtam és rávarrtam a baba fejére. Még kicsi voltam, amikor agyagból szobrokat csináltam. Ezek összetörtek. Néhány rajzom is kinn volt a falon, de meszeléskor lekerültek onnan. Mindnyájunknak ki volt a munka adva, hogy elég nehéz munkán dolgoztak a testvéreim. És akkor anyám ő járt faluzni. Ő faluba járt, éjszaka szövött, a kendert szőtte, törülközőket is, meg csinált kötelet is és ezt vitte a faluba eladni krumpliért, lisztért meg bármiért és akkor mindig nagy batyukkal jött haza, úgy vártuk már, az ablakon néztük, hogy jön-e anyánk. Szóval neki se volt könnyű az élete, anyámnak sem, pedig úgy vidám asszony volt. A festésre a párom mellett, már rokkantnyugdíjasként adódott lehetőségem. András már régóta foglalkozott festéssel – farostra dolgozott olajfestékkel, én rajzoltam. Előbb megrajzoltam a képeket, csak utána festettem le. A hetvenes évek elejétől, amikor szívbetegségem miatt leszázalékoltak, a festés vált legfőbb örömömmé. Négy gyermekem és két unokám van, néha ők is szerepelnek képeimen.” – írta bemutatkozásában a művész.4 2005-ben a halálát követően Junghaus Tímea így emlékezett meg róla: „5 Amitől kiemelkedik többi, fájdalmasan mélyről induló sorstársa közül, az az elszántsága, ahogy körülményeivel és betegségével dacolva mégis meglelte, majd újra és újra megteremtette a szabadság egy kicsinyke területét. Egy vásznat, lepedőt vagy csupán egy farostlemezt, amelyre ecsettel vagy ujjal vitte fel a festéket, hogy a szivárvány színeivel és tágra nyílt szemű alakokkal felépítsen egy tündéri, de reális világot. Összekuporodó és önmagukba bújó, sötét hajú, magányos asszonyok színes álomtájakban, narancsvörös-citromsárga fák tövében. Apró, egymáshoz tapadó házak sötét ég alatt, a nap felé szárnyaló madarak. Képek álom és mese határáról, egy sosem volt birodalomból, melyet egy közösség tarka és érzelemgazdag kollektív tudata őriz, ahol a gyötrelmes hétköznapokban fel-felragyognak az éles, tiszta és ártatlan színek.”

  1. Daróczi Ágnes – Kalla Éva – Kerékgyártó István (szerk.): Roma Képzőművészek III. Országos Kiállítása 2000
  2. Junghaus Tímea: A tudatállapotok szivárványának festője (Oláh Jolán). Amaro Drom 2005/11.

 

Jolán Oláh

 

‘I was born in Salgótarján, in 1932. Ten of us were siblings. My siblings went to school, but my mother did not send me to school because she was often sick and I had to be the nanny. My children and my husband taught me writing and reading. When I was a little girl I wanted to be a circus artist or a ballet dancer, but I also liked drawing. We played a lot. I always played with dolls. I really loved them. I made them clothes. I cut from my hair and sewed it on the head of the doll. I was little when I made clay statues. They broke. Some of my drawings were on the walls until they were whitewashed. We all had assigned tasks, my siblings worked hard as well. My mother visited villages. At night she wove hemp and made towels and ropes. She took these to villages and bartered them for potato, lour or anything and returned home with big bundles. We were waiting for her and were really happy when she brought food. And she worked at night unfortunately... her life was not easy; otherwise my mother was a cheerful woman. I had a chance to paint when I received disability pension. My partner, András had been painting for a long time – he used oils on chipboard and I drew. First I drew the picture then I painted it. These days I like oil paints the best. From the beginning of the seventies when I received pension because of my heart problems, painting became the biggest pleasure of my life. I have four children and two grand children – they are often in my pictures’– as the painter wrote.

In 2005 commemorating her passing away Tímea Junghaus said the following: ‘What makes her diferent is her determination to ight with circumstances and disease for her own tiny area of freedom. A canvas, a sheet or a ibreboard on which she painted with brush or her ingers to build up a fairy world with the colours of the rainbow and igures with widely open eyes. There are dark-haired lonely women crouching down in colourful dream lands under orange-red and lemon trees, small houses clinging to each other under the dark sky, birds lying towards the sun. These pictures are from the border of dreams and tales, from an empire that never existed but kept in the colourful and emotionally rich collective memory of a community, from a place where the sharp, clear and innocent colours shine up even on the painful weekdays.’

 

Oláh Jolán: A kérő / Suitor

 

Oláh Jolán: Vágta / Gallop

 

Oláh Jolán: Pávák / Peacocks

 

Oláh Jolán: Szarvasok közt / Amongst deer

 

Oláh Jolán: Gyógyvíz / Medicinal water

 

Oláh Jolán: Álom / Dream

 

Oláh Jolán: Üzenő nap / Messenger sun

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet