Előző fejezet Következő fejezet

BEVEZETÉS

 

Az autonóm cigány folklór legfigyelemreméltóbb hagyományanyagát az orális népi epikumok alkotják. A különböző műfajú prózai és verses szövegekben megnyilatkozó mitologikus gondolkodás a természetfölötti képzeteket és a valóságélményeket oly módon fűzi össze, hogy páratlan kompozíciójú, jellegzetes cselekménysorokat hoz létre, s a motívumszálak szövedékéről egy eredeti színeket fölmutató, archaikus fogalmi keretek között feszülő világ képe tárul elénk.

Ezen a képen az ábrázolt mozzanatok egy ősi tudatfokú asszociációs elv szerint rendeződnek egységbe. Az írásnélküli kultúrákat korszakról korszakra továbbörökítő szóbeliség itt a költészet hatalmi eszközeivel jelöli ki egymás melletti helyét reáliáknak és mitikus elemeknek, megtörtént eseményeknek és csodás hiedelmeknek, esztétikai rangra emelve a diszharmóniát is. A szélsőségeknek ezek a sajátos kontaminációi, valamint az új hatások azonnali befogadása és feldolgozása a cigány szájhagyományozás gyakorlatának hangsúlyos törvényszerűségeit jelentik.

Nomád múltjukban gyökerező szokásrendszerüket, környezetüktől elütő erkölcsi felfogásukat és mitopoétikus szemléletmódot tükröző szövegfolklórjukat a cigányok mai napig megőrizték. Elevenen funkcionáló népi elbeszélő művészetük e sokrétegű archaikumnak tárolója, ugyanakkor az ifjabb nemzedékek számára folyamatos feltárója is. Az élőszó a népköltési alkotások mögül elősejdülő mágikus-mitikus vonásokat minden egyes elhangzás alkalmával megerősíti, s improvizatív jellegénél fogva a közösségi hagyományokat feldolgozó narrációkba az egyéni jegyű képzettársításokat és a racionális ismereteket is beleszövi. Ezért tekinthető a folklór a zárt etnikumok egymást váltó generációi között a tudásátadás meghatározó jelentőségű eszközének.

Az orális népköltészet virágzó területeit elsősorban a cigányok gondolkodásának ősisége élteti. A valóságot és annak metaforikus mását ellentétekben megfogalmazó jellegzetes logika1 lényegében még a népi szellemi örökség minden műfajában föllelhető, legtisztábban azonban az archaikus tartalmi és formai elemeket hűen őrző, ám folytonosan megújuló és gazdagodó mesékben mutatkozik meg.

A cigányok mesélési szokásai, a körülöttük élő népekétől eltérően, nem kötődnek kollektív munkaalkalmakhoz (fonáshoz, tollfosztáshoz, kukoricafejtéshez stb.), hiszen földtulajdonnal sohasem rendelkeztek, így a gazdálkodással kapcsolatos tevékenységek nem is alakultak ki közöttük. Perifériális társadalmi helyzetük, kivetettségükből fakadó nyomorúságos életkörülményeik és az elmaradottság által elszigetelt hagyományok a meseszó autochton funkcióit teremtették meg. Ezek közül kiemelten kell beszélnünk a fizetségért való mesélésről, a cigány társasági viselkedés elvárásainak kielégítéséről (lévén a mesetudás a közösségen belül egyfajta műveltségi fokmérő is) és végül a legsajátosabbról: a rituális jellegű, halottvirrasztó mesemondásról.

Az idegen nyelvi közegben élő öntörvényű cigány csoportok kultúrájának folytonossága és organikus működtetése nagy mértékben függött az archaikus szellemi örökséget jól ismerő vénektől, az ősrégi szóhagyományt egyéni invenciókkal feldúsító interpretációiktól.

Az oláh cigány nagycsalád, a nemzetség (fricíja) mindig megbecsülésben részesítette a vérségi kötelékébe tartozó öregeket: gondoskodott róluk, ellátta őket élelemmel, hagyománytovábbító szerepükre és tapasztalataikra igényt tartott, véleményüket kikérte. A század első feléig, amíg a cigányok vándoroltak, országokat átfogó kitűnő helyismeretük, más törzsek tagjaival való kapcsolataik és az előítéletes hatóságok kijátszásának módozataiban való jártasságuk miatt az idős emberek sok hasznos tudománya a kóborló csoportok számára gyakorlatilag létfontosságú volt. Az általában több nyelvet beszélő öregek közvetítették a karaván szándékát a községi elöljárókhoz, ha a falu határában néhány napra le akartak telepedni valahol. E könnyűnek egyáltalán nem nevezhető közösségi feladatvállalásuk emléke maradt fönn egy régi népi szólásban, amely a gyermekeket tekintélytiszteletre inti: „De patyív lephúrenge, ke v'ande tyi astál vorbin angle nípura!- Adj tiszteletet az öregeknek, mert a te érdekedben is beszélnek a népek előtt!"*

A vének részvételének jelentősége nemcsak a törzsi viszonyok működtetésében, hanem a kezdetleges kereskedelmi formákon alapuló létfenntartási folyamatokban is konstatálható.

Mivel a cigányság a földművelést nem sajátította el, a jószágneveléshez elengedhetetlenül szükséges takarmánytermesztés és mezőgazdasági termelés hiánya miatt az állattenyésztés sem fejlődött ki náluk. A vásárról vásárra vonuló lovári (lókupec) családok igyekeztek minél hamarább túladni a megvett lovon, lehetőleg úgy, hogy nyereségük legyen rajta, ezért az újbóli eladásra szánt állat „felpendítését" célzó foglalkozás valójában nem vonható be a megszokott falusi állattenyésztés, állattartás fogalomkörébe. A különféle ügyeskedésekkel megszerzett - nemritkán leromlott állapotú, kehes - lovak feljavítására szolgáló leleményes praktikák titkai apáról fiúra öröklődtek. Megjegyzendő azonban, hogy az oláh cigányok bámulatra méltóan értettek a lovakhoz és saját maguk számára - szín, testtartás, fogazat, valamint a paták tüzetes megvizsgálása után - csak egészséges, hibátlan állatokat választottak ki.  

A vásározással összefüggő szokásoknak és hiedelmeknek, a folklórműfajként is értékelhető alkudozás: a „feldicsérés" és a „leócsárolás" (gyakran konstans formulákká rögzült) beszédkészletének és a létszükségletek megszerzésére irányuló mindenféle információknak a továbbadása - az archaikus népek gyakorlatának megfelelően - a cigányoknál is az idősebb nemzedék kötelessége volt. A vásárokban a lókupecek ugyanolyan gondosan megtanították gyermekeiket a foglalkozásuk fortélyaira, mint ahogy a falvakat járó fúrókészítő és edényjavító cigányok, vagy az ugyancsak házalásból élő kosárkötő és jövendőmondó cigányasszonyok. A mostoha természeti és társadalmi körülmények között minden tudáscsepp fontos volt, ami az életfeltételek kínzó hiányának enyhítését szolgálta, következésképpen az üldözött cigány csoportok törvényként örökítették tovább mindazokat a tapasztalatokat, amelyek utódaik megélhetését könnyebbé tették.

Ahogyan a létfenntartással kapcsolatos ismereteket, az öregek adták át az ifjabb generációknak az évszázadok óta országutakon szekerező cigány kultúra alkotásait is: az őselemek, az emberek, a növények, az állatok, a természeti jelenségek és az emberi viszonyok eredetére vonatkozó mitikus elképzeléseiket, amelyek az észlelt és képzelt világot sajátos rendszerbe szervezték és amelyek az archaikus szemlélet számára tájékozódási pontokat és viselkedésszabályozó meghatározókat jelentettek. A szóbeliségben terjedő eredetmagyarázatok mellett szintén orálisan hagyományozódtak a mítoszokban és hiedelmekben gyökerező epikumok, a mesék is, melyeknek közösségen kívüli elmondása esetenként kenyérkereseti forrás volt.

Kiváló alkalmat nyújtottak a fizetségért való mesélésre a régi vásárok, ahol hamar kialakult a mesemondó körül a kíváncsi hallgatók gyűrűje. Ilyenkor általában rövid tréfás, pajzán történeteket adtak elő, s a visszaemlékezők tanúsága szerint a mesélők földre tett kalapja sohasem maradt üresen. Ugyanilyen pénzszerző mesemondási lehetőségként tartották számon a híres látomáshelyekhez kötődő szent búcsúkat is. A távolabbi vidékekről legtöbbször már a búcsújáró napot megelőző délutánon megérkeztek az ájtatos menetek, és a sötétség leszállta után tűz mellett üldögélő, beszélgető csoportok szívesen meghallgatták az Isten teremtő erejéről és mindenekfölötti hatalmáról szóló legendameséket. Az effajta kivételes hagyományozási szituációkkal magyarázható bizonyos szövegtípusok sporadikus diffúziója.

A pénzért és élelemért mesélés gyakorlata egyébként más népnél is ismert volt, például az oroszországi szállástalan vándorok, a brogyagák még a század elején is mesemondásból tartották fönn magukat.

A cigányok mozgásszabadságának megszüntetése, a letelepítés, magával vonta a vándorlás keretei között viszonylagos biztonságot jelentő mesterségek értékének devalválódását. Ez a változás egyes csoportokat az új életfeltételekhez igazodó foglalkozások megtanulására kényszerített (vályogvetés, kosárfonás, muzsikálás stb.), a legtöbb törzsnél azonban még inkább megnövekedett a kiszolgáltatottság és a nyomor, ezért kihasználtak bármilyen alamizsna rangú megélhetési lehetőséget, ami adódott a számukra, vagy amit a segítő szándékúak felajánlottak nekik. Előfordult, hogy az uradalmi intézők mesélni tudó, jó beszédű cigányokat fogadtak fel alkalmi jelleggel és kizárólag azért fizették őket, hogy a monotonabb munkákat végző summásokat, napszámosokat mulatságos és cselekményes történetekkel szórakoztassák. A tehetséges mesélőnek híre támadt, és gyakran még olyan állandó közönségre is szert tett, amelyik az előadásait rendszeresen honorálta („Avíle ka leszte legaveszke gázse: De, phen, mo bré, paramícse! Ojek anlász leszke xa-maszko * o káver anlász leszke ratyíje, o tríto anlász leszke duháno, hogy numatephenelparamícsi. No apoj phenlász. Me pále cinyiszomász, apoj be-sósz kothepasa mure paposzke punre háj hallgatózíjász, hogy szár phenel. Lesztár szittyílom kede paramícse. - Jöttek hozzá a falubeli magyarok: No, mondjál, bátyám, mesét! Az egyik hozott neki ennivalót, a másik hozott neki pálinkát, a harmadik hozott neki dohányt, hogy csak mondjon mesét. No, aztán mondott. Én pedig kicsi voltam, aztán ültem ott a nagyapám lábánál és hallgatóztam, hogy hogyan mondja. Tőle tanultam ezeket a meséket.")**

A szolgáltatásszerű gyakorlattól megkülönböztetve, a család előtt történő mesemondáshoz a cigány népi tudat babonás hiedelmeket és szertartásos mozzanatokat kapcsolt. Ezek a mozzanatok még napjainkban is a mesealkalmak állandó szokáselemei közé tartoznak.

Az archaikus közösségekben a mese előadása mindig invokációval: az égi hatalom birtokosának áldásáért és szerencseosztó kegyéért való fohászkodással kezdődik („T'al amenge astyíra katar o Szunto Dél pe kadi szunto rá-tyi! T' asz áldíme háj baxtále, romalel Kadi szunto rátyi te n 'avílo, csi kadi paramíesa cs' avílo! -Legyen miénk a Szent Isten áldása ezen a szent estén! Legyünk áldottak és szerencsések, cigányok! Ha ez a szent este nem lett volna, ez a mese sem lett volna!") A Szent Isten invokációjának szokása - a néphit régies elgondolásain alapulva - azt a célt szolgálja, hogy a mesékkel megidézett másik világ lakóinak rosszindulatától: az ármánykodó természetfeletti lényeknek és az ártó szándékú démonoknak a betegségterjesztő mesterkedésétől és szerencsétlenséget, halált okozó tevékenységétől a ház népét megoltalmazzák. Ugyanez az elhárító mágikus elképzelés nyilvánul meg abban az óvóintézkedésben is, amely a mesemondás közben szobába lépő személyeknek a gonoszűző „nas, nas!"(fonetikai variánsa: nos, nosí)-„távozz, távozz!" felszólítást írja elő. E védőerejűnek vélt parancs esetenként az előadás hallgatóinak szájából is elhangzik. Erdélyi cigány mesékben párbeszédkezdő formulaként fordul elő, általában jelentés nélkül, csupán ornamens jelleggel. Vannak cigány csoportok, amelyeknek mesealkalmain az egybegyűltek időnkénti „los, los!- öröm, öröm!" kiáltással egy jóakaratú allegorikus alakhoz, a vidámság perszonifíkációjához folyamodnak, hogy az a gonosz természetű mitikus lények akcióinak tulajdonított bajok és szomorúságok súlyát enyhítse.

Egy mezőszentgyörgyi adat szerint vásárba indulás előtt nem szabad mesét mondani, mert a megnevezésükkel életre keltett rontó lények a mesélő mellé szegődnek, véle tartanak a vásárba, elkergetik a szerencséjét, és nyomorúsághoz, betegséghez kötözik a sorsát.

A többségében negatív képzetű hiedelmek és a bizonyos helyzetekben való - irracionális indoklású - tiltások ellenére a cigány szóbeli prózahagyomány továbbítása ma is folyamatos és erőteljes. A fordulatos cselekmények révén a mesékben nemcsak a mitikus világkép kap epikai kifejezést, hanem a mindenkori valóság is, és a történetszálakban áramoltatott, rengeteg egyéni élményből és tapasztalati megfigyelésből összetevődő jelentős ismeretanyag a mesélés tudományát az archaikus művelődés fontos részévé avatja. Általánosan elterjedt felfogás, hogy aki sokfelé megfordul, az mesét is tud mondani. Ennek az a magyarázata, hogy a nap mint nap ismétlődő, egyhangú szokásrend szerint élő, zárt közösségekre az utazások során szerzett új benyomások és az idegen emberekkel való találkozások elbeszélése a meseiség erejével hat („ vi vovthe vi voj phírdax aba bithanalende them, ende kudezsenen but paramícse - ez a férfi és ez a nő is járt már mindenütt az országban, azért tudnak sok mesét").*

A magyarországi cigányság mesekészletének döntő hányadát kalandokban és fantasztikumokban bővelkedő, invariáns novellamesék és varázsmesék képezik. Mivel a prózai népköltési szövegeket szokatlan nyelvi dísztelenség és tömörség jellemzi, a hagyományfelidéző emlékezőstílus puritánságát az oláh cigány mesemondók sokszínű interpretációval: kifejező gesztikulá-cióval és arcjátékkal, s a különféle hősök más-más hangon való megjelenítésével ellensúlyozzák. Gyakran előfordul, hogy a mesék terjedelmét a hallgatóság igényéhez igazítják, s ha az érdeklődés nem lanyhul, a sok meséből összekombinált, hosszúra nyújtott cselekményláncolatot több estén át, folytatásokban adják elő. A mesélő mindig tudatosan törekszik arra, hogy kapcsolatot teremtsen a közönségével: a jelenlevőkhöz intézett kiszólásai és kommentálásai állandó kommunikációs viszony kialakítását és fenntartását célozzák. Ilyenkor elsősorban a mese szórakoztató funkciója kerül előtérbe, de természetesen az ismeretközvetítő szempontok is érvényesülnek.

A régies gondolkodású oláh cigány közösségekben a család előtt elmondott meséket az előadók mindig áldáskérésekkel, jókívánságokkal zárják („O Del te feril tume! Miloszájlasz pe lende o Szunto Del, t'avel máj misto le Dévlesztár v'amenge! T'asz baxtále!Ásen Dévleszal- Az Isten oltalmazzon meg titeket! Megsajnálta őket a Szent Isten, legyen hát jobbulásunk nekünk is az Istentől! Legyünk szerencsések! Maradjatok Istennel!" stb.).

Bár a cigány szóbeliségből nem hiányzik a gyermekfolklór sem, az idősebbek beszélgetésein és mesealkalmain - a virrasztás kivételével - az aprónépek mindig jelen vannak, s az ott elhangzó meséket és történeteket meghallgatják. Eredeti cigány szokás, hogy meghatározott meserészleteket (pl. sárkányviadal, elrabolt égitest vagy királykisasszony kiszabadítása) és a hagyományrendjükhöz köthető életszerű epizódokat (asszonyszerzés, lakodalom, lóvásár) improvizált párbeszédekkel az oláh cigány gyermekek eljátsszák. Ezek a rögtönzött dramatikus játékok nemcsak arra adnak módot, hogy az etnikumtudatosító kulturális jegyek öröklődjenek és megerősödjenek, hanem lehetőséget teremtenek a nemenkénti szerepek előkészítésére is, a felnőttektől ellesett, s a közösség által férfiasnak és nőiesnek ítélt viselkedéselemek kipróbálására. A népszerűbb, gyakrabban előadott történetek dialógusai bizonyos fokig rögzülnek, s a folklorizáció törvényei szerint tradálódnak. A beavatási rítusok emlékrétegeiben gyökerező, gyermekjátékká oldódott szokásgyakorlat a mitikus-mesei világ hőseivel való periodikus azonosulás letűnt kultuszára utal vissza.2

Az archaikus felfogás a mesetudást a megbecsült tehetségjegyek közé sorolja. Az epikus folklóralkotások előadásában jeleskedő, gazdag szókincsű személyeket - ugyanúgy, mint a kiemelkedő énekeseket és táncosokat - a közösség elismeréssel övezi és szereplésüket a társas alkalmakon különleges tisztelettel fogadja. A népi verbális művészetben a kollektív szellemi hagyomány minden lényeges eleme megjelenik, s ez a körülmény a kiváló fogalmazókészségű közvetítőknek, mint az ősi műveltség letéteményeseinek, presztízst és hírnevet kölcsönöz.

Az azonos nemzetségből származók gyakran vendégeskednek egymásnál. A formális szertartásos beszédekkel és tiszteletnyilvánítási ceremóniákkal kísért rokoni összejöveteleken3 szinte kötelező érvényű a mulatságban és társalgásban való részvétel és az egyéni képességek bemutatása. Megfigyelhető, hogy az éneklésre és a táncra szinte minden korosztály képviselője vállalkozik, de a mesélők elsősorban meglett férfiak és öregemberek közül kerülnek ki. A nagyobb közösségi alkalmakon ritkán fellépő női mesemondók repertoárja - a férfiak által preferált kalandos hősmeséktől és trufáktól eltérően - főleg igaz történetekből, aitologikus legendákból és hiedelemmondákból tevődik össze.

Az oláh cigányok a sosem látott idegent is befogadják, ételüket és italukat megosztják vele, ám ha a jövevény az archaikus viselkedési normáknak nem tud megfelelni, megvetésüknek azonnal hangot adnak („Kaná zsaltar o ma-nus varekáj, gyesz del: »O Del tumenca!« Anglál den:» O Del tusza!« Te du-rutno manus-i, pusen lesztár: »Kathar avlyan? Zsánesz te phenesz paramí-csa?« »Háj me csizsánav, savale! Háj kaki háj koki!« » Háj te khelesz? Csi kode ? Csi te gyílábesz ? Khancsi ? Háj tu cse manus szan ? De, bes tuke téjle, xa háj zsa máj dur tye dromesza !«A tuncsi annyiba csi dikhen lesz, szar ekhe láse dzsuklesz. Te mérav kade, szar besav, te ná csácsesz phenav! Kodo szi o fontoso, hogy paramícsa te phenel o manus, atuncsi finom, mívelto manus. Den leszke mol te pel, te zsánel te paramícsázíj háj törtíneto te phenel. De te na zsánel csiszo, téjle szi dikhlo örökre. - Amikor elmegy az ember valahová, köszön:» Az Isten veletek van!« Felelik:»Az Isten veled van!« Ha messziről való ember, kérdezik tőle: »Honnan jöttél? Tudsz mondani mesét?« »Hát én nem tudok, legények! Meg ez, meg az!« »Hát táncolni? Azt se? Énekelni se? Semmit? Hát te meg miféle ember vagy? No, ülj le magadnak, egyél, és menjél tovább az utaddal!« Akkor annyiba se nézik, mint egy jó kutyát. Úgy haljak meg, ahogy itt ülök, ha nem igazat mondok! Az a fontos, hogy mesét mondjon az ember, akkor finom, művelt ember. De ha nem tud semmit se, le van nézve örökre.")* E társasági elvárások azt bizonyítják, hogy a régies cigány népi gondolkodás az érzelmeket szimbolikusan megfogalmazó ének és tánc mellett a mitopoétikus szemléletű elbeszélő hagyományt tartja közösségi rangú kulturális értéknek.

Az erdélyi kortorári (sátoros) és khelderás (üstkészítő) cigány csoportok még a magyarországiakétól is zártabb törzsi-nemzetségi kötelékekben élnek. Tudatszintjük az orális tradíciókat szinte érintetlen állapotban működteti: balladákat, epikus énekeket, meseelemekkel kombinált, énekelt archaikus eposzokat és prózai alkotásokat egyaránt. Nagyon kedvelik a küzdelmes cselekményű, hosszú tündérmeséket, melyekben az Isten vagy a természetfeletti pártfogó segítségül hívása és közbeavatkozásának megköszönése általában énekelt versformában történik. A sorismétléses technikájú énekelt részeknél a hallgatóság tagjai bekapcsolódnak az előadásba, s ez a kollektív részvétel a mesealkalmaknak rituális vonásokat kölcsönöz. Egyedülállóan sajátos, elevenen funkcionáló ősi folklórgyakorlat, hogy bármelyik mesét el tudják énekelni kötött dallamú és ritmusú (gyakran ezer sort meghaladó) improvizált versszöveggel is. Ezzel a figyelemreméltó rögtönző képességgel általában a közösség előtt rendszeresen fellépő mesemondók rendelkeznek. A paralelizmuson alapuló kompozíciók verssorainak lezárásakor hasonló vagy azonos szavakat használnak. Általánosnak mondható az -u, -ju, óju, éjü stb. jelentés nélküli ornamensek szóvégképzőként való alkalmazása és a delrezovu, zovu (istenbizony, bizony) szavak sorvégre illesztése is.

Az archaikus improvizációs költészet az erdélyi cigányoknál más műfaji területeken is megnyilvánul. A mulatságokban nemcsak állandósult szövegű dalok hangzanak el, hanem önéletrajzi jellegű, rögtönzött sorsénekek is, melyekben az előadó részletesen elbeszéli nevezetes és szomorú eseményekkel tűzdelt életútját, s életkörülményeinek alakulását. Megfigyeléseim szerint minden nemzetségnek megvan a saját dallama, amely néha saját előadásmóddal is párosul. Hasonlóképpen improvizált szövegeket énekelnek a menyasszony köszöntésére, a tiszteletre méltó vendég felmagasztalására, a rabságból szabadult családtag üdvözlésére és a halott elbúcsúztatására is.

A virrasztókban való mesemondási szokás, amely a műfaj bizonyos fokú ritualizálódását eredményezte, a cigány halottkultusz elképzelésein alapszik („ trezsil pasa o múlo, ke daral, kaj o múlo pe leszte bisavela i xutuja andar i káli luma - virraszt a halott mellett, mert fél, hogy a halott ráküldi a pusztulást a fekete világból").** Amíg a halott a föld felett van, a túlélőknek őrizkedniük kell minden olyan cselekedettől, amelyből a temetésre váró lélek a kegyelet hiányára következtetne, mert akkor haragjában szerencsétlenséget és betegséget küld rájuk. A virrasztóbeli mesélés célja, az énekléshez hasonlóan, a halott lelkének szórakoztatása és fölkészítése a hosszú másvilági útra. A rítus során dominánsan elhangzó varázsmesék (az alkalom szertartásos hangulatától támogatást nyerve) komor, szimbolikus jelentéssel telítődnek, amelynek következtében a mitopoétikus stációkat megjáró hős útvonala az ember földi és túlvilági megpróbáltatásainak metaforikus megfogalmazásaként is értelmezhető. Mircea Eliade írja, hogy sok népnél a mítoszok egyáltalán nem beszélhetők el tetszés szerinti időben, hanem csak a szent idő tartama alatt, vallásos ceremóniák keretei között.4 A halál pillanata a lét és nemlét érintkezési pontja, amikor a kétféle valóság közötti távolság megszűnik. Az elmúláshoz kapcsolódó rítus különösen alkalmas tehát a mitikus események és a transzcendens régiók alakjainak megidézésére, fölemlegetésére. A másik világ megjelenésre késztetett lényei kísérik a lelket a holtak birodalmába, ezért az elhunythoz való jóindulatuk biztosításának érdekében a démonok erejét meggyengítő szavakat, amelyeket a mesemondások alatt egyébként mindig szoktak használni, ilyenkor nem ejtik ki.

A virrasztás mindenütt az ősi előírások menete szerint zajlik, a különböző cigány csoportok saját tradícióinak megfelelően. A virrasztás alatt a mesemondói stílus visszafogottabb, kevesebb a gesztikuláció és a mimika, igényesebb viszont a szövegformálás. Az elhangzást illetően szokásszerű megkötések nincsenek, a meserend az előadók elhatározásától függően szerveződik. Az interpretációkban mindig erőteljes szerepet kapnak a mesék etnospecifikus tartalmi és formai jegyei, unikális sajátosságai.

A cigány szóbeliségből hangsúlyosan kiemelendők azok a prózai népköltési alkotások, amelyek a vándorcigány létből eredő élményeken alapulnak. A hiedelemhátterű elbeszélésanyag szinte kozmikus méretű veszélyeztetettségérzést tükröz: nemcsak a táboruk felé tartó lármás idegenekben gyanítanak ellenséget, de ártó szándékú démonikus lények lakhelyének képzelik a fákat, a vizeket, a köveket is; az erdők, mezők vadjaiban és a ház körül élő jószágokban állatalakot öltött, rossz akaratú halottakat sejtenek, a kiközösíttetésük ősokát pedig örök időkig rájuk rótt isteni átokkal magyarázzák. Az archaikus gondolkodás a valóság jelenségeit ember jegyű tulajdonságokkal ruházza fel és lényegéből fakadó mitikus képzeteket alkot az előítéletes társadalmi hierarchia félelemteremtő viszonyaira vonatkozóan is. A ponyvaregények jegyeit viselő kalandosság elemei közé kisebbségi érzés, kiszolgáltatottság és a mindenben, mindenkiben támadót látó rettegés motívumai ékelődnek.

A cigány folklór jellegzetes vonásaként értékelhetjük a különféle epizódok rendkívül kontrasztos egymás mellé szerkesztését. A modern élet szituációit és kifejezéseit a cigányok a legnagyobb természetességgel illesztik bele az ősrégi mesékbe, aminek következtében a szokványostól teljesen eltérő, különös hangulatú redakciók jönnek létre.

E sajátos meseteremtő technikának köszönhetően az eredeti cigány motívumok (a király a falu végén lakik; a királykisasszony kijárogat az erdő szélére száraz ágakat gyűjteni, hogy tüzelni tudjanak; az esküvőn parázsban sült cigány lepényt esznek; a hős angyaloktól kapja varázserejű kardját; a sárkányasszony sátorban lakik, és tűzzel töltött vödrökkel a világ összes madarát küldi ellene Kócibór királyfi stb.) között - gyakran csak egyetlen mondatban, utalásszerűen - a régmúlt koroknak sok-sok momentuma őrződött meg, s a jelek szerint a recens népi epika napjaink közszájon forgó eseményeit hasonlóképpen feldolgozza. A folklórszövegekben például még elevenen él a királyi udvarok hajdani tetováló szokásának emléke,5 a szörnyeteg óriást déli párbajra szólító királyfi epizódjában nyomát találjuk a középkori lovagi tornák kezdési időpontjának,6 s a vallásosságáért meghurcolt látomásmondó asszony, Csépe Klára mai történetében7 a legarchaikusabb kozmogóniai építésáldozat rítusát lelhetjük föl.8

A magyarországi oláh cigányok epikus folklórjában gyakran feltűnik egy olyan hős, aki az általa végrehajtott cselekedetek rendkívüli voltának nincsen tudatában. A kigúnyolt falubolondja, az agyafúrt tréfacsináló, a nagyvitézségű lovag és a szélhámos vonásaiból összegyúrt mesefigura általában a környezetétől értesül tetteinek jelentőségéről. A komikus szereplő varázsképességű ősalakjának nyomait a különféle variánsok néhány részletmomentumában még föllelhetjük (pl. természetfölötti ereje van, világraszóló szépsége, parancsolni tud a tárgyaknak, szavaira katonákként menetelnek az állatok). Hatásos fegyvere lehet a fortély, a cselvetés is. Az igazi funkcióit már alig-alig őrző, parodisztikussá szelídült hőstípus elődjét Jeleazar Meletyinsz-kij mitológiai történeteket bonyolító kultúrhéroszokban látja.9

Az oláh cigányok érzelemgazdag lelki élete a folklórszövegek nyelvi stílusában egyáltalán nem tükröződik. Meséiket egyszerű, száraz, ékítmény nélküli mondatok jellemzik, meglehetősen kevés sztereotípiumot alkalmaznak, azokat viszont gyakran (pl. „sukár szasz, axtom-péko szomnakúno - szép volt, mint a nyolcszor sült arany", „szorro gyész róvel, pristyíj, szár o sindo kast- egész nap sír, bánkódik, mint a sebzett fa", „malade efta themenge doba háj avíle le krájura, szár e kíre angle brisind- megütötték hét ország dobját, és jöttek a királyok, mint a hangyák eső előtt" stb.). A szövegek leglényegesebb továbbvivő stilisztikai eszköze az anafóra, legsűrűbben használt metanarratív eleme a „phenel - mondja" szó, ami a magyar „azt mondjá"-nak felel meg. Jellegzetesen cigány stíluseffektusok az általában ütéseket kísérő, hangutánzó szavak (csaff, praff, tropp stb.).

A cigány mesék kezdőformulája általában a magyar mesékével megegyező „hol volt, hol nem volt". Ez az indítás a különböző nyelvjárásokban természetesen az illető közösség beszédének megfelelő dialektális változatban hangzik el („Szasz káj nasz, Hasz káj na hasz, Szasz pe kathar naszpe" stb.). Az erdélyi khelderás csoportok között ismeretes egy összetett szerkezetű, ritmikusan tagolt, versszerű mesekezdő formula is:

Szax pe, szo nax pe.

Ke te navelax pe,

csi ná phengyoláx pe.

Ke me na szom dakanára,

deizsára, deverizsára,

ke me szom dészár

o pápo sinláx

ek csevurta masz po sustáko

the deláx bule la máme

pek csáng po páxo,

szár ek nyám co.

Volt, ami nem volt.

Mert ha nem lett volna,

nem is mondták volna.

Mert én nem vagyok mostantól,

tegnaptól, tegnapelőttől,

mert én vagyok mióta

a nagyapa vágott

egy szelet húst a tőkén

és meghágta nagyanyát

féltérden a jégen,

mint egy német.

 

 

A mesék leggyakoribb formulaértékű zárómondata a „te ná múle, zs' agyesz trájin - ha nem haltak meg, máig élnek", amely egyébként még akkor is a mesék végére kerülhet, ha ezt a történet végkifejlete egyáltalán nem indokolja. Az erdélyi területeken és a román határhoz közel fekvő falvakban a mitikus cselekményszálakat más szövegű sztereotípiumok páros sorainak ollóival vágják el:

 

1.  Patyivále manusendár hatyárdom la,

máj patyiválenge phendom la.

 

Becsületes emberektől hallottam,

becsületesebbeknek elmondtam.

 

2.  Kathar sungyom la,

vi me phengyom la.

 

Ahogyan hallottam,

én is úgy mondtam.

 

A cigány mesék motívumkészletének meghatározó része a különféle kultúrák mélyrétegeiben gyökerezik. „Történelmük és nyelvük alapján a cigányok egy indiai eredetű népcsoport leszármazottai, amelynek elbeszélő hagyománya egyaránt magán viseli származásának jegyeit, illetve egy valószínűleg több évszázados, Indiából Iránon át Délkelet-Európába és Észak-Afrikába vivő vándorlás nyomait."10* Hangsúlyosan megjegyzem azonban, hogy az eltérő kultúrájú népek érintkezésekor mindkét fél „jegyet kap" a másiktól, egyetlen kultúra sem mentes a hatásoktól. E törvényszerűség következményeképpen a különböző népek folklórjaiban megszámlálhatatlan kapcsolódási pont található. A cigány hagyománykincs az európai folklór szerves része, természetszerűleg viseli hát magán a földrész kultúráinak érintésnyomait, mint ahogyan természetszerű az is, hogy a cigány jellegzetességek is fölfedezhetők a velük kapcsolatba került népek folklórjaiban.

Az asszimilálódott idegen hatások rendkívül gazdaggá, sokszínűvé tették a cigány szóbeliséget, az ősi hagyományanyag és a jövevény elemek kontaminációjából egy erős etnikai karaktervonásokkal rendelkező, eredeti kultúra jött létre. Az eredőhelyek és az összefüggések elemzése bevezetőmnek nem célja, de azért több olyan momentumot szeretnék megvilágítani, amelyek a mitikus történetek gyakran előforduló epizódjainak és elemeinek előzményei, és amelyek a vándorlás során érintett népek múltbeli mitológiáinak és szokásainak gazdag tárházából származnak.

Nehézségekkel teli útja során a megfáradt vándor „Jó estét, kedves öreganyám!" köszöntéssel tér be az eléje kerülő kunyhóba, ahol az ott talált va-rázstudományú személy, a boszorkány vagy a sárkányszüle, „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert megettelek volna!" szavakkal fogadja. Ez a sztereotip párbeszéd a matriarchátus jogszokásának emlékét őrzi: a mesehős azáltal, hogy az öregasszonyt anyámnak, s az őt fiamnak nevezi, „.. .a matriarchátus kötelékébe lép és olyan közvetítőt, oltalmazót szerez magának, aki ezen kötelék erejénél fogva, minden baj ellen megvédi...", és aki sorsa jóra fordulása érdekében tanácsokkal és bűvös eszközökkel látja el.11 A természetfeletti tuladonságokkal rendelkező állat alakú hősök, a kígyó, béka, sündisznó stb. képében világra jövő királyfiak vagy az akadályok elhárításában és a küzdelmekben segítséget nyújtó erdei vadak a totemizmus maradványai.12

A pozitív hőst üldöző démonikus lény ábrázolására használt formula („i bengengyi déj jekha falkasza pe phú, jekhaszapo cséri, avel puterde mo-sza, numa te del buka - az ördögök anyja egyik állával a földön, másikkal az égen, tátott szájjal jön, hogy bekapja"), már az ugariti eposzokban föllelhető szinte ugyanebben a formában.13 A gonosz természetű mitológiai szörnyek és boszorkányok szemének pálcikákkal, póznákkal vagy vasvillákkal való ki-támasztása is univerzális motívum, az amerikai indián folklórban ugyanúgy megtalálható, mint a szláv meseköltészetben.14 A szláv folklórban találjuk eredőhelyét a hét napjait megszemélyesítő mitikus alakoknak is,15 hasonlóképpen ahhoz a hiedelemhez, amely úgy tartja, hogy a kereszteletlen és az ördögnek szolgáló személyek kettévágott testéből kígyók és más csúszómászók bújnak elő16.

A falevéltől mágikus módon teherbe esett királykisasszonynak és csodaerejű daliává serdült gyermekének, a forrásra telepedett emberevő sárkányt legyőző vitéznek a történetében a görög mitológia epizódjai ismerhetők fel: Danaé királylány esete, akit Zeusz aranyeső alakjában termékenyített meg, és Danaé fiának, Perszeusznak a hőstette, amellyel megszabadította a tengeri szörnyetegnek kitett királyi hajadont, Andromédát.17 Az Andromédához méltatlanná vált, ám a kezéről lemondani nem akaró régi kérő, Phineusz, a meseváltozatok Álnok vitézének figurájával azonosítható.

A ragályos pusztulás perszonifikációjának szerepkörében is megjelenő,18 sorsosztó hatalommal bíró erdei démonnő, a buha, az üstkészítő cigány újszülött fiának életét egy lángoló fadarabba helyezi. Ha az elhamvad, a gyermek meghal. A jóslatot meghalló nagyanya az üszköt kiragadja a tűzből és elrejti, de évek múltán, amikor az átkos jövendölés viselője már házasember, egy családi perpatvart követően felesége a hasábot tűzbe dobja, s ezzel a megjelentett halált beteljesíti. A legenda cselekményének ugyancsak a görög mitológiában vannak előzményei, a kalüdóniai királyfiról, Meleágroszról szóló elbeszélésben.

A fia ellen betyárvezérrel szövetkező gonosz anya meséjének epizódjai mellé altaji-török és tatár hősénekek szüzséiből emelhetünk párhuzamokat,19 az ég magasba szökkenésének eredetét magyarázó mondának votják megfelelője ismeretes,20 míg a bűvös lámpából előpattanó vasember történetének bizonyos részletei leginkább a csuvas változattal mutatnak egyezést.21

A magyarországi és erdélyi cigány mesék számos motívuma a sámán hitű népek világképével hozható összefüggésbe. A honfoglalás előtti pogány magyarok szintén sámán vallásúak voltak, kétségtelen tehát, hogy az archaikus tudat által évszázadokig őrizgetett ősi képzetek, nevezetesen a táltoshagyomány hiedelmei, a magyarság közvetítésével kerültek a cigány mesék alkotóelemei közé.

A hősmesék egyik népszerű cselekményszála a föld alatti birodalomban gyökerező, az emberek lakta régión áthaladó törzsű, égi fényben lombosodó világfa képzetéhez kötődik. Szibériai mondákban ez a mitikus fa a termékenységet szimbolizáló, a gyermeknek életet adó nő (anyaistennő, szülésistennő, sorsistennő) alakjával is asszociálódik. Úgy tartják, hogy a fában lakó „.. .anyaistennő a fa levelein, ágain s kérgén keresztül bocsátja ki tejét, amely a fa alatt összegyűlve forrássá, tóvá..." növekedik, s amelynek holtat feltámasztó, vakságot megszüntető, ifjító erejű vizéért az elszánt vitéz küzdelmes úton elvándorol. Ez a motívum általában az ikertestvérekről szóló meseváltozatok epizódjaiba illeszkedik bele.22 A bináris oppozíción alapuló archaikus logika értelmében a ragyogó lelkű jóságos fivér a nappalt jelképezi, a sötét gonoszságú fivér pedig az éjszakának felel meg.23 A kozmikus ellentét metaforikus megjelenítőinek rendszerint a világfa törzséből kifolyó víz vagy vér szokta jelezni a sors alakulását: a másik testvér életét vagy halálát.24

A végtelen magasságot uraló varázsfa tetején jóindulatú teremtmények, istenek és tündérek élnek, gyökerei között pedig gonosz démonok, ördögök, kígyók, sárkányok tanyáznak. A sámán vallású népek hite szerint, a természetfölötti lényekkel való kapcsolattartásra kiválasztott személynek, a sámán- vagy táltosjelöltnek erre a hármas tagolású, zengő levelű világfára föl kell másznia, mert ahhoz, hogy a másik valóság lakóival érintkezésbe léphessen, bűvös erőre és eszközökre van szüksége, melyeket csak a próbákkal teli rituális út sikeres megtétele után nyerhet el. Az iniciáció és a későbbi eksztatikus rítusok során a sámánnak csak a lelke megy el a szellemek birodalmába.25 Ebből a hiedelemből származtatható motívum a hősök elrendeltetés-szerű útja, a vándorlás alatti küzdelemsorozat, s ugyancsak ehhez a hiedelemhez kapcsolódik a népmesék virrasztóbeli rituális elmondásának szokása, amelynek egyik célja a halott lelkének a túlvilági útra való felkészítése.

A másik világra látogatónak ártó hatalmakkal, démonokkal kell megvívnia, ezért a sámán a nehéz harcokhoz jelképesen vasruhába öltözik.26 Ebben a szokáselemben kereshetjük hátterét a mesei útra készülődés egyik jellegzetes mozzanatának, amikor a hős egy pár vascipőt vagy vasbocskort (ek zsúto szasztrúne dirákha vagy szasztrúne curulje), továbbá vasruhát, vasövet és vasbotot (szasztrúne rhize, szasztrúnixaravli, szasztrúni róvlji) készíttet magának. Szertartások előtt a rítust végző a tűz fölé tartja a dobját,27 amely a hiedelem szerint a „lova", s az őt a transzcendens régiókba képes röpíteni. Ez a mozzanat a mesékben a táltosparipa útra kelés előtti parázzsal abrakoltatásának felel meg.

A sámán másvilágon történő tudománykapásának hiedelmei közé tartozik a feldarabolás, amely után isteni jegyek (természetfeletti erő, szépség, alakváltó tudás stb.) birtokosává válik,28 továbbá idetartozik az is, hogy a sámánnak valamilyen állat vagy lobogó láng képében, esetleg kerék alakjában a különféle szellemekkel időről időre meg kell harcolnia.29 E hitképzetek analógiái konstans elemeit képezik a szibériai népek, s a velük közösségben élt magyarság kultúrhatása révén a cigányok orális epikájának. Ide vezethetők vissza a beszélő szárnyas ló, a mitikus méretű küzdelem, a föld kürtőjén való alvilágba ereszkedés, a testen kívül elrejtett erő, valamint a csodaménes megfejése és a tejben fürdés motívumai is.30

Az átvett elemek etnikai jellege az interpretációkban elhalványodik, mivel a mesealkotó technika a különböző népek kultúráiból származó motívumokat és epizódokat jórészt a cigány mitológia autochton alakjaihoz kapcsolja. A meséket benépesítő univerzális jegyű természetfeletti lények és mitikus állatok között ugyanis még jelentős számban megtaláljuk az archaikus cigány hitvilág eredeti képzeteit.

A cigány mitológiában a főisten szerepkörét Del tölti be: ő a mindenség teremtője és irányítója, a termékenység elősegítője, a család oltalmazója és a sors (pácima, etrej) váratlan jórafordulásának előidézője. A „fehér világ" (párnyi luma) emberekkel benépesített területeit az égből vigyázza, lakhelye a mennyország (rájo) legfelső rétegében található. Felesége, a jóságos Ég Királynéja (Csérexki Thagarnyi) az erdélyi cigányok hite szerint pártfogolja az árvákat és gyámolítást nyújt a betegeknek. Egyetlen gyermekük van, Édusi, aki a fiúisten státusának megfelelően atyja természetfölötti hatalmának minden jegyével rendelkezik. A földanya neve Carina.

A létezést kormányzó Del főisten egyik húga Baxt, a Szerencse úrnője, másik húga Bibaxt, a Szerencsétlenség perszonifikációja; alakjukhoz koz-mogonikus elképzelések is kapcsolódnak. A hagyomány úgy tartja, hogy a teremtést beragyogó Napot (Khámot) Baxt szülte, az éjszaka járó Holdat (Sonetikot) pedig Bibaxt hozta világra. Del férfitestvéreként a Szent Péter vonásaival is felruházott Szinpetrét említik. Valamennyien a főisten közelében élnek, a mennyország meghatározott rétegeiben, „a gyönyörű égi világban - ande mirávni cséreszki luma", ahová fehér galamb (párno purumbo) képében a bűntelen földi ember lelke is bebocsáttatik.

A cigány mitológia ártó démonjainak tartózkodási helye a jádo: a pokol rémületes birodalma. Itt lakik a huszonnégy fejet viselő Lumeki Csoxáji, a Világ Boszorkánya, másik nevén Balafurkáto (Sárkányszüle); az ő gyermeke minden sárkány (balavuro) és minden ördög (beng), ami a cigány mitopoétikus képzelet által a népi orális epikában kifejezést nyer. Balafurkáto legidősebb fiát bengengo pulutórinak, ördögök kapitányának hívják.

A „fekete világ" (káli luma) ártalmas alakjainak testében az emberek ellen irányuló eredendő gonoszságok kígyók (szap) és más csúszómászók (gádíná) képében tanyáznak. Gyermekijesztő lények a trubáko, a mankusz és a zsizsi.

A gonosz lények ellen küzdő mesehősök táltosló, zezdravúno graszt(a szó eltorzult alakja „izdravúno graszt") hátán közlekednek a kozmikus térségek között. A mesék archaikusabb rétegeiben nyomát találjuk egy párnyi lucár-kának, „fehér tündér"-nek nevezett autochton cigány mesei lénynek, amely általában csodaparipa alakjában szokta segíteni a hőst. A lucárka szót néha „tündérlány" értelemben is használják, s cigány női névként is előfordul ezzel a jelentéssel. A másvilági erők megidézésének képességét birtokló „tudós ember" (zsanglo manus) és a „varázslónő" (vrezsitórica) a különböző mesetartományok széleskörűen elterjedt, gyakran emlegetett figurái. Hasonlóképpen az emberek között élő és nagyobbrészt emberként viselkedő boszorkányos asszony (csoxaji), valamint az erdőkben és hegyekben feltűnő „xara-ton - óriás" és „cino manus - törpe" is.

A mitikus orientáció szerint a pokol körzeteiben található a szepirkóvo-nak nevezett, ijesztő külsejű, rosszindulatú törpe démon, aki „se eleven, se holt". Szepirkóvo abból az emberből lesz, aki mágikus rontás következtében pusztul el, vagy akinek a haláláért böjtöt fogadnak. Éjjel tizenkét órakor szokott megjelenni a keresztutakon, s akivel összetalálkozik, annak kitépi a lelkét. A pokolból jár a felvilágra a gonosz természetű, alakváltoztató szvindór is, aki iszonytató csontváz vagy valamilyen szörnyeteg képében öli meg az embereket. A pokol kincsét egy zohar vagy zohat nevű lény őrzi; kis piros ördög, sárkánykígyó és elátkozott király alakjában szokott mutatkozni.

Temetőben laknak a végzetet megszemélyesítő urmek, valamint a múlo-nak és biúzsoaak nevezett halálszellemek, akik a jövetelüket bagoly (xuljo) által jelentik meg. A moldvai cigányok mitikus állatalakjai között ismeretes egy „tüzes sasmadár" (jagalo besotho), amely tűzvész előtt tűnik fel.

Az archaikus cigány közösségek hiedelemvilágában természeti jelenségeket és betegségeket megszemélyesítő démonok is ismeretesek. Ilyen lény például a buha, a fák törzsében élő erdei démon. Rémisztően torzonborz haja van, hatalmas fogait vicsorgatja. Az emberek előtt rendszerint félmeztelenül mutatkozik, parázsként izzik a bőre, és egy szempillantás alatt óriássá tud növekedni. A cigány néphitben az erdei démonnak férfi és női alakja egyaránt előfordul, erdő anyjának (véseszki déjnek) és erdő apjának (véseszko dád-nak) is nevezik őket.31 A buhához fűződő képzetek arról szólnak, hogy általában jóindulatú, de szigorúan megbüntet mindenkit, aki a fákat bántja. Sorsosztó funkciót is teljesít. A hiedelemmondákban a buha női alakja gyakran összeolvad a járványbetegség úrnőjének alakjával.

A halványan körvonalazott pszeudomitikus betegségdémonok közül megemlíthetők a tífusz (póno), a himlő (sjel), a fene (floxa) perszonifikációi, valamint a nikázo, a szerecsíja, a domníja nevű szerencsétlenséget okozó lények és a sárkányszerűnek elképzelt sorvadásdémon, a vurnyoláto, vurnyo. Alakjuk csak átokformulákban és gyalázkodó sztereotípiumokban maradt fenn (pl. „káde te xal tut o vurnyoláto, kaj vinyászlo tavesz háj bilado tavesz, szár ek zvorra - úgy emésszen el a vurnyoláto, hogy vesszősovány legyél és magatehetetlen legyél, mint egy madzag!").*

A cigány hitvilág alakjai és mitikus lényei nemcsak a szájhagyományban élő történetekben játszanak jelentős szerepet, hanem a természetfeletti hatalmakat befolyásolni kívánó mágikus praktikákban, a rontó cselekedetekben és az elhárító varázslásokban is.

A kerimáta gyakorlása (a koponyával való rontás, a megétetés, a rongybábuval végrehajtott negatív célzatú akció vagy a gonosz- és betegségűző művelet) még a közelmúltban is a falvakban kéregető, házaló cigányasszonyok tradicionális tevékenységi körébe tartozott. Az alkalmazott varázsszövegek - mind a rosszindulatú rontóbeszédek, mind a gyógyító eljárások során használt ráolvasások - helyzethez igazodó, alkalomszerű rögtönzések voltak, melyeket többször elismételt formuláris mondatokkal, sztereotip elemekkel tettek hatásosabbá. Ugyanezeket állapíthatjuk meg a kagylóval, csigahéjjal, kötéllel és szekérkerékkel való jövendölések, valamint a tenyérjóslások variánsairól is. A régies felfogású népek a cigányasszonyok mágikus jellegű mesterkedéseiért élelemmel és pénzzel fizettek.

Az ősiség jeleit viselő hitképzetek és babonák életereje a nem múló funkcióban rejlik. A cigányság esetében is ez a meghatározó jelentőségű körülmény: a zárt közösségek a hagyományok felidézéséhez kötődő rituális viselkedésmódokat megtartják és a legteljesebb mértékben vállalják a kohéziós szerepű sajátos szokásokat. A cigány szóbeli kultúra epikus és verses műfajait a hitvilág és a szokásrendszer szálai sűrűn átszövik, ami azt jelenti, hogy a szövegek elhangzásakor, a fantasztikus mesekalandok és a félelmetes hiedelemtörténetek kapcsán újra és újra életet nyernek a tudatban.

A cigány archaikus kultúra továbbítói nemcsak a nép sok évszázados képzeletvilágát és tapasztalatát integráló folklóralkotásoknak biztosítanak kontinuitást, de az önazonosságot tudatosító etnikai karakterjegyek vonásait is szüntelenül megrajzolják, határozott, erős színekkel.

Bevezetőmben csupán az oláh cigány mesélési szokásokat és a mese közösségi megítélésének archaikus voltát kívántam bemutatni. Ennek révén ismertettem néhány mese motívum-párhuzamait, s készítettem el a cigány mitográfia jelzésszerű, rövid vázlatát.

A magyarországi és erdélyi cigány folklór gyűjtését 1972-ben kezdtem el, s ezt a munkát váltakozó intenzitással 1988 végéig folytattam. Ebben a könyvemben a magnóra vett verses és prózai epikumoknak mintegy negyedrészét teszem közzé. Minden szöveg itt jelenik meg először nyomtatásban. A mesék mellett első ízben mutatok be terjedelmesen több olyan műfajcsoportot (pl. epikus énekeket, karácsonyi énekeket, eredetmondákat, mágikus szövegeket), amelyeknek még a létezését is tagadták az elmúlt évtizedekben. Bevezetőmnek a cigány mesélési szokásokkal és a mesék tudati hátterével kapcsolatos lényegi közlései is új adatok, írásom tárja először nyilvánosságra őket. Néhány kivételtől eltekintve, nem publikálom itt az erdélyi területeken rögzített felvételeket (az autochton hitvilágot megjelenítő, hosszú archaikus eposzokat, énekbetétes meséket, betyárballadákat, énekelt dramatikus játékokat, gyermekjátékokat, gyermekmondókákat, varázslásokat), s nem közlöm a több mint 33 000 szócikket tartalmazó cigány szótárt sem, amelynek anyagát ugyancsak Erdélyben, kortorári, khelderás és ricsinári-urszári cigány törzsek között jegyeztem föl.

Jelen könyv anyagát igyekeztem úgy válogatni, hogy hű képet adjon a cigány folklór sokszínűségéről és gazdagságáról, s hogy segítségül szolgáljon mindazoknak a cigányoknak és nem cigányoknak, akik személyes indíttatásból vagy foglalkozásukból eredően meg akarnak ismerkedni a cigány népi kultúra örökségével.

A folklórszövegeket lovári, cerhári, csúrári, khelderás, másári és drizári cigányok között rögzítettem, a nevezett törzsek dialektusán. Kivételt képeznek akötet 12., 13., 30., 31., 47., 54., 59., 61., 87., 88., 89., 90-es számú darabjai, melyeket magyarul mondtak el.

Adaptációimnak nem volt célja a szó szerinti hűség, csupán a tartalmi azonosulás, melynek kifejezésére az oláh cigányok által beszélt archaikus magyar nyelvi fordulatokat is felhasználtam. Ezek közé tartoznak - többek között - a tájjellegű szavak és szórendek, valamint a változatosan alkalmazott igekötők (legúnyol, fölfelel, felokosít, megteljesít, megbúsulja magát stb.), amelyek egyébként az erdélyi magyar nyelvjárásokra általánosan jellemzőek még napjainkban is. Igyekeztem egységes stílust kialakítani, megőrizve az adatközlők másságának és eltérő előadásmódjának jegyeit.

A szövegek alatt - a sok helyütt ismert gyermekjátékok, közmondások, találós kérdések és álomfejtések kivételével - mindig feltüntettem az adatközlők nevét és életkorát, valamint a gyűjtés helyét.

Az elbeszélő anyagot, a meséket, mondákat és hiedelemtörténeteket úgy szerkesztettem egymás után, hogy a jellegzetes cigány életformát és környezetet bemutató epikumok mindvégig meghatározóak maradjanak. A századelőn és napjainkban készített fotók kötetbe illesztésével is ezt kívántam elősegíteni. Rajzaimnak csak egy része konkrét szöveghez kötődő illusztráció, a többi csupán a cigány mesei szemléletet tükrözi.

Könyvem anyagából egy csokornyi meseválogatás már napvilágot látott hanglemezen „A Nap és a Hold története" címmel.

Az eredeti szövegeket néprajzi és nyelvészeti vizsgálódásra alkalmas, hiteles lejegyzésben közlöm az Országos Közművelődési Központ gondozásában megjelenő, Le véseszki déj című kötetben. A magyarországi cigányság társadalmi és politikai helyzetével kapcsolatos véleményemet ott fejtem ki.

Munkámhoz jelentős támogatást nyújtott a Soros Alapítvány, amit ezúton is megköszönök. Köszönetet mondok még Siklós Margitnak, aki a Gondolat Könyvkiadó igazgatójaként segítő figyelemmel kísérte tervem megvalósulását.

Nagyon örülnék, s az elmúlt tizenhat év sok-sok nehézsége és áldozatos tevékenysége értelmet nyerne, ha könyvemmel hozzájárulhatnék a cigány népi kultúra elismertetéséhez, az előítéletek eloszlatásához és a cigányok önbecsülésének megerősödéséhez.

 

Bari Károly


Jegyzetek:

* Adatközlő: Kozák József Gocsa, sz.: 1906, Szolnok.

* Az x a magyar nyelv hangkészletéből hiányzó kemény h hangot jelöli.

** Adatközlő: Mohácsi Sándorné, sz.: 1902, Bedő.

* Adatközlő: Gábor Gábor, Bigyók, sz.: 1929, Kolozsvár.

* Adatközlő: Rafael János, sz.: 1928, Szolnok.

** Adatközlő: Lakatos Gusztáv Kupec, sz.: 1929, Kántorjánosi.

* Adatközlő: Rafael Aranka, sz.: 1904, Szolnok.

  1. Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája, Bp. 1985. 215. o.
  2. Meletyinszkij, i. m. 185. o.
  3. Bari Károly: Tűzpiros kígyócska. Cigány népköltészet, Bp. 1985. 6. o.
  4. Mircea Eliade: A szent és a profán, Bp. 1987. 89. o.
  5. Bodrogi Tibor: A tetoválás etnológiája, Forrás, 1987. 3. sz. 110-143. o.
  6. Zombori István: Lovagok és lovagrendek, Bp. 1988. 31. o.
  7. „Mert ezt Isten hagyta..." Tanulmányok a népi vallásosság köréből, Bp. 1986.516-556. o.
  8. Eliade, i. m. 48. o.
  9. Meletyinszkij, i. m. 240. o.
  10. Zigeunermárchen aus aller Welt, Leipzig. 1983. 43. o.
  11. Berze Nagy János: Égigérő fa, Pécs. 1958. 154.0.
  12. Nagy Olga: A varázserejű hős egy archaikus meserepertoárban, Ethnographia.1973. 307-324. o.
  13. Baal és Anat. Ugariti eposzok, Bp. 1986. 36. o.
  14. Vjacseszlav Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra, Bp. 1984. 228. o.
  15. Ivanov, i. m. 242-244. o.
  16. Ivanov, i. m. 118. o.
  17. Nagy, i. m. 316. o.
  18. Erdész Sándor: Az archaikus eposz kérdései, Debrecen. 1986. 20. o.
  19. Lőrincz László: Az altaji-török hősi epika, Népi kultúra-Népi társadalom, Bp.1975. 221. o.
  20. Erdész, i. m. 34. o.
  21. Mese a tölgyfa tetején. Csuvas mesék, Bp. 1977. 105-119. o.
  22. Berze Nagy, i. m. 308. o.
  23. Ivanov, i. m. 211. o.
  24. Berze Nagy, i. m. 303. o.
  25. Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága, Bp. 1983. 95-108. o.
  26. Berze Nagy, i. m. 137. o.
  27. Diószegi, i. m. 106. o. 461
  28. Diószegi, i. m. 43-51. o.
  29. Diószegi, i. m. 108-133. o.
  30. Vargyas Lajos: Szibériai hősénekelemek a magyar mesekincsben, Néprajzi Közlemények VI. 1961. 3-12. o.
  31. Szapu Magda: A kaposszentjakabi oláh cigányok hiedelemvilága, Somogyi Múzeumok Közleménye. 1981. 127-138. o.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet