Előző fejezet Következő fejezet

Mesék, eredetmondák, hiedelemtörténetek

 

 

1. A NAP ÉS A HOLD TÖRTÉNETE

Valamikor régen nem volt Nap és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok között és óriások között. És nem engedték szabadon sem a Napot, sem a Holdat.

Élt akkor két ember. Ebben a két emberben igen nagy erő lakozott, azt tartották róluk, hogy a földkerekség legbátrabb és legerősebb emberei, akik nem rettennek meg semmitől, ők tudták csak, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és el is indultak a kiszabadításukra. Mentek, mendegéltek, vándoroltak hat teljes hónapig, sárkányok földjén keresztül, óriások földjén keresztül.

És elérkeztek a Naphoz és a Holdhoz.

Harcba léptek a fenevad sárkányállatokkal és a rettenetes óriásokkal, akik láncok között tartották a Napot és a Holdat; megverekedtek velük és győzelmet vettek rajtuk.

Mondta akkor az egyik ember:

- Én fogom vinni a Napot!

Mondta a másik ember:

- Én pedig viszem a Holdat!

A Nap és a Hold útra szánta magát, ők meg leoldozták róluk a láncokat. És visszaindultak a világ túlsó végéről, sárkányok földjén keresztül, óriások földjén keresztül.

Ahogy jöttek, jövögéltek, útközben olyan tüzesre fölizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottai. A másik embernek pedig, aki a Holdat hozta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett; őtőle a fehér emberek erednek.

Amíg jődögéltek visszafelé, eltelt három hónap.

És hónuk alatt hozván a megmentett fényességeket, az égitestszabadítók hazaérkeztek. De a cigányember ott tartotta házában a Napot, a fehér ember meg ott tartotta házában a Holdat, hogy csak nekik világítsanak, nem akarták őket elbocsátani.

És akkor sírni kezdett értük az ég, könnyeivel elárasztotta az egész földet.

Az a könnyhullás volt az első eső a világon, amikor az ég megsiratta a Napot és a Holdat. Azóta van eső.

Mondja a Holdnak a fehér ember:

- Én fölengedlek téged, de fogadd meg, hogy minden hónap első péntekjén megújulsz és megjelensz az égen!

A Hold megígérte, hogy így lesz.

Ezért van, hogy minden hónap első péntekjén megújul, a hónap utolján meg letűnik az égről a Hold.

És fogadságot tett a Nap is, hasonlóan a Holdhoz. A Nap azt az esküvést végezte el, hogy minden nap sütni fog. Föl is kel a Nap, még télvíz idején is, és bár ő egyformán izzik állandóan, a tél havában nincsen nagy hatalma, mert a hideg nem engedi neki, hogy olyan uralmat vessen a világra, mint nyáron.

Amikor a fogadságok megtörténtek, a két ember fölengedte a fényességeket.

És a Nap, ahogyan ígérte, megébredvén minden reggel, elindul és körülkerüli az összes országokat, de éjszakára oda tér vissza szállásra, ahonnan a láncok közül elhozták őt az emberek. És ugyanígy cselekszik a Hold is. Hogy miért? Azért, mert a Nap és a Hold a nyugati ég alól származnak, s oda van vágyakozásuk, ott van a hazájuk. Ott születtek, ott tudnak elnyugodni. Ezért megy le a Nap és a Hold mindig nyugaton.

Kolompár Ferenc Ferkina, sz. 1920. Csácsbozsok, Zala m.

 

 

2. A SZENT ISTEN ÉS FÁRAHÓVO, A CIGÁNYOK KIRÁLYA

Valamikor réges-régen a cigányoknak is volt királya. Ezt a királyt Fárahóvónak hívták és olyan nagy hatalommal bírt, hogy nem félt még a kék égben lakó Szent Istentől sem.

Fárahóvo nem szerette a birodalmában megtelepedett, más nemzetekből származó embereket, állandó üldöztetésben s kegyetlen bánásmódban részesítette őket, ütötte-verte, sanyargatta mindegyiket.

Kérdezte a Szent Isten:

-  Testvérem, cigányok királya, miért ütlegeled és miért kínozod a messziről érkezett idegeneket? Miért akarod szegényeket elpusztítani?

Fárahóvo felfuvalkodottan válaszolt:

-  Miért ne, ha úgy tartja a kedvem! Nem rettenek meg senkitől a világon!

Nem ismerek senkit sem, akinek ilyen mérhetetlen hatalma és tudománya lenne, mint nekem! Nem félek még tőled sem!

Így felelt erre a Szent Isten:

-  Lehet, hogy a földön te vagy a legerősebb, de én fönt lakozom a mennyekben és az én tudományom végtelenebb, mint a tiéd!

-  Te sem tudsz többet, mint én! - feleselt vissza öntelten Fárahóvo.

Akkor a Szent Isten azt mondta:

-  Hagyd békén ezeket az ártatlanokat, Fárahóvo! Ne bántsd őket, mert lesújt reád az ég! Ha nem távoztatod el szívedből a gőgöt és a gonoszságot, nagy szigorúsággal és méltósággal én eljövök ellened és ítéletet teszek fölötted!

De Fárahóvo király nem figyelt oda az intelmes beszédre, továbbra is gyötörte a jövevényeket.

-  Nem hagyok nekik békét, mert módfelett ravaszak és nem tisztel engem egyikőjük sem! Hódoljanak előttem és végezzék el ők is, amit a többi alattvalónak kiszabok, ne élősködjenek a népemen! - kiáltotta fennhangon.

A Szent Isten megint figyelmeztette:

-  Nagyságos cigánykirály! Ha már ki is hajtod az idegeneket a mezőre, legalább ne dolgoztasd őket halálra! Nem fogom eltűrni, hogy elveszejts közülük akár egyet is, mert ők is az én teremtményeim és elöljáró emberek ők a szentéletűek soraiban!

Ám Fárahóvot, a cigányok királyát nem lehetett eltántorítani az akaratától.

Fölfelelt az Istennek:

-  Elfogom mindegyiket és igát rakok a nyakukba! Velük huzatom az ekéimet, s velük töretem majd föl a mezők földjét! Aki a szántást tisztességesen elvégzi, annak meghagyom az életét és ételt teszek eléje, de aki nem akar dolgozni, annak kegyetlenül elszakítom az élete fonalát, mert addig kínozom, amíg csak el nem pusztul!

És szólt a Szent Isten:

-  Nem engedem, hogy ezt megcselekedd, cigányok királya! Én most leveszem rólad a kezem és elhagylak téged, de jegyezd meg jól, hogy figyelni fogom szüntelenül, mit teszel velük!

Megdühödött akkor Fárahóvo király, hogy a kék égben lakó Szent Isten őellene fordult, előszólította nyomban az összes katonáját és rátámadt seregével a jövevényekre. Azok kétségbeesetten menekülni kezdtek előlük, de a cigánykirály katonái utánuk eredtek, s egészen a tengerig hajszolták őket. Az idegenek a parti sziklák pereméig hátráltak, de ott már nem volt más választásuk, minthogy a vízbe ugorjanak. Egymás után vetették magukat a hullámok közé.

Amikor a Szent Isten ezt meglátta, fogta az aranypálcáját, a levegőbe suhintott véle és a menekülők előtt abban a szempillantásban kétfelé nyíltak a hullámok. Száraz lábbal kelhettek át a túloldalra.

Ám Fárahóvo ebbe nem törődött bele. Varázsláshoz folyamodott, hogy katonái követni tudják a szökevényeket.

-  Menjetek utánuk! - parancsolta nekik. - Száraz ösvényt teremtek a tengerben én is, akár a jó Isten!

Az ő varázslására is kettévált a tenger, s a katonák megindultak, hogy elfogják és rabszíjra fűzzék a menekülő idegeneket. Már majdnem átértek, amikor a Szent Isten ismét suhintott egyet az aranypálcájával, mire a félrehúzódott tenger összezárult, a cigány katonák pedig belevesztek a tajtékos vízbe.

Fárahóvo király ott maradt egyedül a parton.

Akkor odament hozzá a Szent Isten:

- Hová lettek a katonáid, cigánykirály? - kérdezte tőle.

- Belefulladtak a tengerbe! - válaszolta Fárahóvo. - Meghaltak a hullámok között!

- Azzal dicsekedtél, hogy a te hatalmad mérhetetlen, és azzal dicsekedtél, hogy senkinek sincs olyan nagy tudománya, mint neked! Bizonyítsd hát be, hogy igazat beszéltél! - mondta neki a Szent Isten. - Mentsd meg a katonáidat és hozd vissza őket a halálból!

-  Visszahoznám, de nem tudom! Nincs olyan varázsképességem, hogy ezt megtegyem! - felelte amaz.

A Szent Isten akkor így szólt:

-  Belátod-e már, Fárahóvo, hogy én uralkodom mennyek és földek minden ereje és tudása fölött? Belátod-e, hogy sokkal nagyobb a hatalmam, mint a tiéd? Meggyőztelek-e már, cigányok királya? Tudd meg, hogy a katonáid nem fulladtak bele a tengerbe, pikkelyes bőrű halemberekké változtattam őket mind egy szálig és úgy fognak élni a rettenetes mélységben félig emberek, félig halak módjára! De én kegyes leszek hozzájuk és fölszabadulhatnak a varázslat alól, ha mához egy esztendőre böjtöt fogadnak értük a megmaradt cigányok! Ha azon a napon nem esznek egyetlen falat zsíros húst sem, akkor visszavarázsolom őket és kétlábú halandóként folytathatják ismét a földi útjukat! Ám ha a cigányság nem tartja meg a böjtnapot, a katonáid mindörökre ott maradnak a hullámok között és halemberek lesznek a világ végezetéig!

De Fárahóvo, a cigányok királya visszautasította az ég urát és nem fogadta el a kegyet. Így maradtak a katonái mindörökre halemberek. És a Szent Isten újra megkérdezte:

- Elismered-e, hogy hatalmasabb vagyok, mint te?

- Most már elismerem a hatalmadat, Szent Isten, tudom, hogy te vagy az erősebb! De a jövevényeket akkor sem fogom békén hagyni soha!

- Te még mindig szembe mersz vélem szállni?

- Nem véled szállok szembe és nem a te haragodat akarom kihívni magam ellen! Bosszút kell állnom rajtuk, mert miattuk pusztultak el a vitézeim! Fölkutatok az országomban minden idegent, és rabigába fogom mindegyiket, és hét halállal halnak majd meg, úgy megkínozom őket!

És ahogy mondta, úgy tett.

Továbbra is sanyargatta, gyötörte az idegeneket: láncosgolyót kovácsoltatott a lábukra és járomba fogta őket; szántatta vélük a végeláthatatlan földeket.

Múlt az idő, peregtek a napok, eltelt háromszáz esztendő. A Szent Isten megelégelte a cigánykirály cselekedeteit.

-  Miért nem tisztítod meg szívedet a bosszúállás bűnének fertelmétől? - vonta kérdőre. - Miért raksz reájuk jármot? Miért kínozod őket? Még mindig nincs benned könyörület? Csordáid és méneseid vannak, ökreid és lovaid, amiket az ekék elé foghatnál! Ne gyötörd azokat az ártatlanokat, hiszen azokban is vér és szív van!

-  Csak hadd dolgozzanak! - felelte a cigányok királya. - Ezek nem az én fajtámból valók.

És a Szent Isten akkor fenyegető arccal fordult Fárahóvo felé:

- Nem félsz, hogy letaszítalak a trónodról? Nem félsz, hogy még azt sem engedem meg ezentúl, hogy a népednek királya legyen?

- Ó, Szent Isten, te mindenható ura vagy mennynek és földnek! Tudom, hogy nem szökhetem meg félelmes igazságod elől, tégy a belátásod szerint! - válaszolta amaz.

Akkor a Szent Isten így szólt:

-  Ítéletet tartok fölötted, Fárahóvo! Elveszek tőled minden kiváltságot és erőt, amivel idáig hatalmaskodtál, és rettenetes átokkal megátkozlak téged! Megbocsátottam neked háromszáz esztendőn keresztül, raktáraid tele voltak búzával és gabonával, ételed és italod bőségesen volt, de te nem nyughattál mégsem, ellenem lazítottad még a népedet is! Most megtagadlak benneteket és azt akarom, hogy ne legyen királya a cigányoknak soha többé! És országuk se legyen, idegen királyok uralkodjanak fölöttük, amíg csak a világ világ lesz!

Így maradtak király nélkül a cigányok. Országuk sincsen azóta, egyik helyről a másikra vándorolnak, mert sehol sem tűrik meg őket az idegen népek; úgy bánnak velük, mint Fárahóvo a jövevényekkel.

A Szent Isten átka beteljesedett szóról szóra.

Gábor Tócsi, sz. 1929. Bánffyhunyad, Erdély

 

1. Cigány sátortanya. Keszthely, 1905. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

2. Sátoros cigányok. Brassó megye, 1910. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

3. Üstkészítő vándorcigányok tábora. Dályok, 1895 körül. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

4. Cigányférfiak - lókereskedők. Mohora, 1910. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

5. Sátoros cigányok. Haraszti, 1910. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

6. Öreg cigányasszony. Lőrinci, 1928. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

7. Üstös oláh cigányok. Szeben megye, 1908. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

8. Sátoros cigánykovács és lánya, 1900-as évek (Erkel Ferenc Múzeum, Gyula)

 

9. Vándorcigány férfiak, 1900-as évek (Erkel Ferenc Múzeum, Gyula)

 

10. Vándorcigányok. Brassó vidéke, 1910. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

11. Teknővájó cigányok. Hévíz, 1915. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

12. Vándorcigány férfi. Szeben megye, 1908. (Néprajzi Múzeum, Budapest)

 

3. AZ ERDŐ ANYJA

Honnan volt, honnan nem volt, volt a világon egy cigányasszony, annak volt egy legényfia. Földönfutóként tengették sanyarú életsorsukat, állandóan vándoroltak egyik helyről a másikra, rótták a hosszú utakat télen is, nyáron is, naptámadattól napszentületig. Ahol rájuk talált az éjszaka, ott verték fel a sátrukat, s ott főztek, ott ettek mindig az isten szabad ege alatt, akár hóharmat, akár aszály hatalmaskodott a füveken. Bizony, sokszor megesett, hogy semmilyen főznivaló nem akadt az átalvetőjükben; ilyenkor az összekotort hamuból sütöttek pogácsát, azzal csillapították meg egy kicsit az éhségüket, aztán reggelre kelve indultak maguknak tovább. Egyszer elérkeztek egy erdő szélére és meglepte őket a sötétség.

-  Hej, kedves vén anyácskám, most már megérett az idő a pihenésre! - mondta a legény. - Tanyát kéne ütnünk ezen a helyen, csakhogy útközben el veszett valahol a sátorrúd!

Fölfelelt erre a cigányasszony:

- Ó, drága fiam, hát itt van egy lépésnyire ez az erdő! Eredj, vágjál ki egy suhanc fát tartórúdnak és csináld meg hamar a sátrat, hogy minél előbb be húzódhassunk!

- Igazad van, anyám! - helyeselt a legény.

Azzal fogta a baltát és bement a sűrűbe. Néhány baltacsapással földre döntötte a legszebb fácskát, legallyazta simára és az erdőszéli lombok alatt ráfeszítette a sátorponyvát.

És akkor iszonyatos dörgéssel és csattogással előtte termett az erdő anyja! A cigánylegénynek majd a két szeme pattant ki a nagy fényességtől, mert az erdő anyja tündöklő tüzes alakként közeledett feléje: teljesen mezítelen bőre olyan vörösen izzott, akár az izzó Nap; sascsőrhöz hasonlatos orra és hosszú gubancos haja pedig olyan csúf volt, hogy ország-világ rémületbe esett, amikor meglátta.

Szörnyű hangon rárivallt a legényre:

-  Hogy merészelted kivágni a legkedvesebb fámat, te országút koptatója?

Hogy merészelted ezt megcselekedni? Jól tudom, hogy itt van az anyád is, de én most mégis megbüntetlek téged, átkot teszek az életedre! Adja a drága Isten, hogy egy rettenetes kígyóvá változzál! Legyél kígyó! Ebből a sátorból meg egy színarany kastély váljon és süllyedjen le a föld alatti fekete mélységbe véled együtt, onnan járjál föl magadnak egy kis ennivalóért! És ne szabadulj meg addig az átoktól, amíg egy leány meg nem szeret téged kígyó képében, de úgy, hogy véled is hál, és nem árul el senkinek sem, amíg én meg nem jelenek nektek!

Ahogy ezt kiszólta a száján, a legény abban a szempillantásban kígyóvá változott és palotástól lesüllyedt a föld alá. A cigányasszony meg sírva útnak indult egyedül.

És kint a falu végén lakott egy nagy, országos király, akinek olyan gyönyörű leánya volt, hogy sem ezen a világon, sem a másik világon nem versenyezhetett véle senki szépségben. Egyszer a királyúr kisasszonyleánya elment az erdőbe, hogy ágakat szedegessen a tűzre. Amint ott szedegette a lehullott, száraz ágakat, útjába akadt a föld alatti aranykastélyból előbújt kígyó egy gallyra tekerőzve. Nem vette észre, föl akarta venni azt a gallyat is, ám a kígyó sziszegve rácsavarodott a testére. A királykisasszony úgy megijedt, hogy elájult a félelemtől, elvesztette az eszméletét. Akkor a kígyó odacsúszott a forráshoz, hozott egy kis vizet a szájában, megmosta a leány arcát és kedves szavakkal beszélt hozzá. Bizony, annyira összeegyeztek, hogy össze is feküdtek, és a szép királyleány áldott állapotba került, napról napra nagyobb lett a hasa.

Vallatóra fogja az anyja:

-  Leányom, én úgy látom, hogy neked nő a hasad! Hát miért nem mondod te, kitől vagy terhes?

Feleli erre a leány:

- Ó, kedves anyám, ha azt az én apám meghallaná, rögtön a fejemet venné!

- Ne félj, leányom! Nekem elárulhatod nyugodtan! Megbízhatsz bennem, hiszen az anyád vagyok!

- Tudd meg, kedves jó anyám, amikor elküldtél az erdőbe száraz ágakat szedegetni, volt ott egy rettenetes nagy kígyó, az hált vélem és attól marad tam viselős!

A királyné azonmód továbbadta a hírt az urának, a koronás király meg olyan haragra gerjedt tőle, hogy a leányát nyomban elhajtotta a háztól, amiért leszégyenítette a királyi koronáját. Fegyverbe állította az egész katonaságot és elrendelte nekik, hogy vonuljanak ki az erdőbe, s lőjék le, öljék meg a kígyót.

A királyleány ott futott előttük és kiáltotta:

- Menj el, menekülj innen, kígyó kedvesem, mert az apám ellened vezényelte az egész katonaságot, hogy megöljenek!

Mondta erre a kígyó:

- Bizony, te voltál az, aki elárultál, kedves feleségem, s ezért most átkot teszek reád! Akkor tudd megszülni a kicsi gyermekünket, ha már olyan nehéz lesz a terhed, hogy három vaspántot húzatol a hasad köré és ha hét esztendő vándorlás után háromszor megölelsz majd engem! Akkor szabadulj föl te is, de akkor szabaduljak föl én is az átok alól!

És a kígyó eltűnt.

A királyleány pedig felöltözött vándorló ruhába és elindult zarándokolni. Rótta a hosszú utakat a rengeteg országokon keresztül, éjjel és nappal csak ment, mendegélt, vándorolt megállás nélkül, mígnem elérkezett egy másik erdőbe. Az erdő közepén rátalált egy házacskára, amelyben ördögök laktak.

Bekopogott hozzájuk a királyleány, s köszönt illendőképpen:

- Adjon Isten jó estét!

-  Adjon az Isten, neked is, te szegény teremtés! Mi járatban vagy?

Előmondja, miben fáradozik:

- Jöttem volna szolgálatot keresni! Nem kérek pénzt a munkámért, csak eleséget adjatok mindennap, hogy ne haljak éhen!

Fölfelel az ördögvezér:

- Jó helyen jársz, mert én megfogadlak szolgálni!

És a királykisasszony beszegődött az ördögök tanyájára nyulakat pászto-rolni. Már várandós időben volt akkor, végezte mégis a nyúlpásztorlást napról napra, ahogy annak a rendje volt: reggel kicsapta őket a mezőre, vigyázott rájuk alkonyatig, szürkületkor pedig híja nélkül hazaterelte a jószágokat. Ami kevéske kis ennivalót adtak neki fizetségül, azt elfogyasztotta, aztán csendben meghúzódott a fekhelyén és virradatig elő sem jött onnan, pi-hengetett, aludt magának.

Abban a régi világban még három napból állt egy esztendő, így a királykisasszonynak hamar letelt a szolgálata, s a megkezdett zarándoklást folytatnia kellett tovább. Alighogy megpitymallott, neki is indult a kanyargó ösvénynek, de nagyon nagy volt az erdő és egészen ráesteledett, mire kiért a szélére. A sok gyaloglástól rettenetesen elfáradt, legszívesebben lefeküdt volna valamelyik bokornak a tövébe, ám attól félt, hogy ha a szabadban éjszakázik, fölfalják a vadállatok. Nem tudta, mitévő legyen.

- Mit csináljak? Mit csináljak? - töprengett tanácstalanul, s egyszer csak a fák között megakadt a szeme egy rozoga kunyhócskán, amelyben egy vénséges vén öregasszony lakott. Kopogtatott az ajtaján és bebocsájtást kért.

- Adjon Isten jó estét, öreganyám!

- Isten hozott, kedves leányom! Mi járatban vagy erre?

- Szolgálatot keresek, öreganyám! Száműzött leány vagyok, elvállalok minden munkát, ami adódik, s ott alszom mindig, ahol felfogadnak!

Jó helyen jársz, kedves leányom, én felfogadlak téged egy esztendőre!

Az lesz majd a munkád, hogy kimégy a veteményes kertembe és kapálgatsz, amennyi az erődből telik! Ha elfáradsz, nyugodtan gyere be ide a szobába és pihengessél!                                                                          

Így is történt.

Szorgalmasan dolgozgatott az öregasszony szolgálatában, kapálgatta és gyérítgette a virágokat meg a palántákat, naplemente után pedig vizet hozott a forrásból és meglocsolta őket. Amikor véget ért az esztendő, a királykisasszony szép szavakkal megköszönte az öregasszony jóságát és útnak eredt ismét.

Bizony, már ott lett volna az idő, hogy világra hozza a gyermekét, nem jött el mégsem a szülés órája. Szomorúan sírdogált, majdnem elepesztette a hatalmas bánat, de semmit sem tudott tenni az átok ellen. Fölkereste a kovácsmestert és egy erős vaspántot abroncsoltatott magán körbe, hogy széjjel ne csattanjon. És indult tovább. Mihelyst megérkezett a másik országba, legelső útja ott is a kovácsműhelybe vezetett és rátétetett egy újabb vaspántot a viselős hasára. Így kelt útra a harmadik országba.

A hosszú, nehéz út során rongyokká szakadozott rajta a ruhája és olyan rettenetes fájdalmak érték utol néha, hogy csak jajdókolva tudta lépésre mozdítani a lábait.

Sokszor belekiáltott a messzeségbe:

- Jaj, kígyó kedvesem, ne kínozz engem! Legyen benned szánalom és a szomorúsággal ne etesd meg a szívemet egészen, így is csak a karéja van immár!

De a királykisasszony panaszszavaira nem felelt a távolból senki, ő pedig vánszorgott magának tovább fáradtan és betegen, és elérkezett a harmadik ország kovácsmesteréhez, aki körülövezte a harmadik vasabronccsal is, hogy folytathassa a zarándoklást hét fehér világon keresztül és hét fekete világon keresztül, átokkal megpecsételve.

Egy szép napon úgy határozott, hogy hazafelé veszi az útját.

Amikor visszaérkezett a kiindulási helyre, a kígyó ugyanaz alatt a fa alatt várt reá, mint ahol először találkoztak. A királykisasszony kitárt karral, örvendezve futott oda hozzá, megölelte és megcsókolta háromszor, és a kígyó abban a szent pillanatban daliás legénnyé változott megint. A királykisasszony hasáról is lepattantak a vasabroncsok és világra szülte a kisgyermekét, aki olyan gyönyörű volt, akár egy gyönyörű virág!

És akkor megjelent előttük az erdő anyja és így szólt: - Kedves fiam és kedves leányom! Amiért ilyen sokat szenvedtetek és bolyongtatok egymásért, én most azt parancsolom, hogy az a föld alatti aranykastély emelkedjen föl újból a napfényre, és legyen a tiétek, lakjatok benne, akár a királyok, és kormányozzátok az országomat, mert nektek adom azt is, és éljétek a világotokat!

Ahogyan hallottam, én is úgy mondtam!

Balogh Elek Moldovány, sz. 1943. Kántorjánosi, Szabolcs-Szatmár m.

 

 

4. A PÁFRÁNY MEGÁTKOZÁSA

 

Amikor üldözték a Szent Istent, mindenki elárulta őt, még a bíbicmadár is, és ez a madár azóta is azt rikoltozza mindig, hogy „bújik, bújik". A bíbicmadár így kiáltott föl akkor:

-  Ott bújik a Szent Isten, fogjátok el!

És a Szent Isten tovább menekült és elrejtőzött a páfrány mögé.

A páfránynak akkor még olyan nagy, sima levelei voltak, mint az árokparti keserűlapunak. És a Szent Isten elbújt a páfránylevél mögé, de az Ördög arra ment és észrevette őt.

És mondta:

-  Hasadjanak széjjel a páfránylevelek, hogy a katonák észrevegyenek téged és felkoronázzanak töviskoronával és szögeket verjenek kezedbe-lábadba és megöljenek téged, mert te az ellenségem vagy!

Amikor a drága Szent Isten a világot teremtette és megalkotta az embereket, akkor az Ördög kivette az egyik oldalbordáját és abból teremtette a páfrányt.

Az Ördög szavaira a páfrány levelei meghasadoztak és a katonák észrevették a Szent Istent. Megragadták és ráncigálták a keresztfához.

Mondta a Szent Isten a páfránynak:

-  Amiért teljesítetted az Ördög parancsát, én most megátkozlak téged, te páfrány! Azt az átkot teszem reád, hogy csak minden hetedik esztendőben tudjál virágot hozni és akkor is csak az éjfél órájában, hogy senki ne láthassa a szirmaidat!

Fölfelelt erre az Ördög:

-  Én meg azt mondom erre, te páfrány, hogy ha mégis akad majd valaki, aki megpillantja és leszakítja a virágodat, az az ember váljék láthatatlanná, ha akar! Es legyen a te virágod a tolvajok virága és az érintésétől pattanjon fölminden zár és mutasson meg minden kincset, amit a föld alá rejtettek!

És így lett.

Azokban az időkben a Szent Isten s az Ördög szüntelen küzdöttek egymással és az Ördög akkor győzelmet vett a Szent Istenen: elfogatta őt a katonákkal és keresztfára szegeztette.

És a páfrány levelei nem forradtak össze többé, azóta olyan repedezettek.

Kozák József Gocsa, sz. 1906. Szolnok

 

5. A LYUKASZTÓ EREDETE

Régen a cigányok vasmunkából éltek.

Fönt tanyáztak a hegyen, fújtatták a tüzet, pengették az üllőt, kovácsoltak egész álló nap. Ahogy kalapálás közben a vajda letekintett a völgybe, azt látta, hogy emberek vonulnak a hegy felé, rettentő lármával és ordítozással és közelednek fenyegetően.

Futott rögtön és elhíresztelte a többieknek:

-  Jaj, cigányok, jönnek a bírák, s bizony ők mindig az ítéletet hordozzák!

És egyenként felkérdezte a tábor minden lakóját, lopott-e valamit, verekedett-e, követett-e el olyan bűnt, amiért ellenük indulhat a törvény, de senki nem emlékezett, hogy vétkezett volna.

-  Ha jönnek, majd ideérnek - mondta végül a vajda. - Ami ki van reánk mérve, azt úgyis viselnünk kell!

Amikor a menet megállt mellettük, megnyugodtak, mert nem őket bántották. A felbőszült sokaság egy férfit ostorozott, akinek kereszt volt a vállán. A cigányok nem is sejtették, hogy az a férfi a Szent Isten fia, abban azonban bizonyosak voltak, hogy utolsó útjára kísérte a tömeg és hogy ki akarják végezni. Ám mielőtt fölfeszítették volna, az ítélő személyek még egyszer tanácsot ültek, s egy rövid időre a poroszlók magára hagyták a halálraszántat.

Akkor a vajda odament hozzá és kérdezte tőle:

-  Hej, testvérem, hát te meg mit csináltál? Nagy bűnöket követhettél el, ha ilyen csúf halálnak adnak!

Felelt erre Jézus:

-  Hej, öreg cigány, nemsokára megtudod majd, ki vagyok és megtudod azt is, mi volt az a bűn, amiért kereszthalált kell halnom!

És az öreg cigány akkor megpillantott a kereszt mellett négy vasszöget. Fölvette az egyiket, s kíváncsian vizsgálgatni kezdte.

-  Jaj, de jó lenne ez nekem üstházat lyukasztani! - azt mondja magában.

Azzal fogta és elrejtette. Töprenkedett, hogy a többit is ellopja, mert jól el tudta volna cserélni más holmikra a cigányokkal, de végül nem merte megtenni. És az összegúzsolt Szent Istenfiú csak nézte őt és belelátott a gondolataiba.

És így szólt:

-  Tudd meg hát, hogy én vagyok az égi Isten gyermeke, a szentséges Jézus, aki a világ bűneiért piros vérét adja majd!

Amikor ezt a vajda meghallotta, levetette magát a földre és csúszkálni kezdett körülötte a porban, úgy könyörgött:

-  Ne haragudj reám, Istenem, amiért tolvajkodásra vetemedtem a színed előtt! Nem tudtam, hogy a mennyország küldötte vagy! Jóvá teszem a cselekedetemet!

És akarta volna a kereszt mellé visszahelyezni a vasszöget, de a Szent Istenfiú azt mondta:

-  Maradjon csak nálad az a szög, te öreg cigány! Könnyebb lesz a halálom is, ha csak három szöget vernek a testembe, a te sorsodra pedig szerencsét hoz majd. Nagy segítség lesz a munkádban, meglátod!

És a Szent Istent csak három szöggel feszítették föl a keresztre.

A cigány pedig lement a hegyről és dolgozni kezdett. A Szent Jézus igazat beszélt, mert a vasszöggel nagyon könnyen tudta kilyukasztani az üstházat. Meglátták a többiek is, milyen új szerszámmal munkálkodik és azután mindegyikük olyat kovácsolt magának.

Azóta ismerik a lyukasztót.

Sztojka Aranka, sz. 1913. Kalocsa, Bács-Kiskun m.
 

6. A KÉT FIVÉR MEG A SÁRKÁNY

Volt két fivér. Ezek a fivérek esőben, hóban az utakon voltak, állandóan vándoroltak, járták a világot. Ha megunták magukat valahol, szedték a sátorfájukat és fölkerekedtek.

-  Fogjuk be a csikókat, testvérkém! Induljunk!

Befogtak a szekerekbe, ostoraikkal a csikók közé csaptak és harmat hírével útra keltek. Csak akkor álltak meg pihenni, amikor már elszentült az égen a Nap és sötét estére jutottak.

- No, testvérkém, telepedjünk le! Éjszakázzunk meg itt az erdőszélen!

- Jól van, éjszakázzunk itt!

Azzal kifogták a csikókat és megpányvázták őket, hogy el ne bitangoljanak éjjel. A hullott ágakból tüzet raktak, nyárson szalonnát sütöttek, megvacsoráztak jóízűen. Nagy, sátortetős szekereik voltak, fekhelyet csináltak maguknak a szekérderékban és megéjszakáztak.

Ahogy megcsapta az eget a hajnal és fölvirradtak, azt mondta az egyik:

- Ráérünk tovább menni, testvérkém! Olyan szép ez a táj és olyan jó friss a levegő, szívesen időznék még itt egy kicsit! Töltsük itt ezt a napot, maradjunk még!

- Maradjunk, testvér, ha úgy akarod! - egyezett bele a másik. - Én úgyis álmos vagyok, visszafekszem aludni!

- Aludgassál csak, testvérkém, én meg szétnézek addig a környéken! Valami ligetféle zöldell amott, úgy látom, folyóvíz van a közelben! Odamegyek, hátha tudnék halat horgászni!

- Jól van, eredj!

Amaz fogta magát, bekószálta az egész vidéket, aztán meg elkezdte csinálni a horgászbotot. A kalapja mellé fel volt szúrva egy tű, kivette, meggörbítette horognak és fűzött a fokába fonalat. Mikor ezzel végzett, levágott egy ágat, a vékonyabb végére rákötötte a fonalat és már készen is volt a horgászbot. Kenyérhéjat tett rá és a vízbe dobta. Nem telt bele sok idő, már rángatta is kifelé a halakat a vízből.

Mivel nem volt a horgon szakállka, ami beleakadt volna a halak szájába, nem is bajmolódott azzal, hogy egyenként leszedegesse őket, hanem csak hátracsapta a horgászbotot, akár egy ostort, a halak meg maguktól lerepültek róla, a háta mögé.

Annyira belemerült a halfogásba, hogy nem vette észre az idő múlását; még a déli harangszót sem hallotta meg. A fivére közben felébredt, s aggódni kezdett érte, hogy hol van, nem győzte visszavárni.

-  Ahaj, Isten, hol van az én testvérem? Azt mondta, csak a folyóra megy horgászni, s hajnal óta nem jött elő! Odamegyek, megnézem, mit csinál, hol marad ilyen sokáig!

És indult is.

A másik fiú meg mit sem sejtve horgászott a folyóparton.

-  Ahaj, Isten, nagy szerencsét adtál ma nekem! - mondta magában. - Nem is tudom, mikor fogtam ennyi halat!

Ahogy ezt kiszólta, mindjárt meg is fordult, hogy szemügyre vegye a kifogott halakat, hát a feje fölött ott állt egy sárkány tátott szájjal. És nem volt mögötte még egy árva halpénz se, mert amint a horgászbotját hátra-hátracsapta, a halak egyenesen belerepültek mindig a sárkány torkába.

Jaj, amikor meglátta azt a sárkányt, már annyira ordított rémületében, hogy a lelke akart kiszakadni.

Fennszóval kiáltotta:

-  Jaj, mamókám, elvesztem! Ez most fölfal engem!

És akart volna fölállni, hogy elmeneküljön, de akkor a sárkány megragadta a szájával.

A fivére éppen abban a pillanatban érkezett oda és rárikoltott.

-  Drága testvérkém, engedd, hogy lenyeljen egészben, mert ha nem engeded, akkor ez teljesen széjjelharapdál! Hadd nyeljen le, a bendőjében meg majd fogod a késed és kimenekíted magadat belőle!

Szót fogadott neki és maga mellé tette a két kezét, a sárkány meg egészben lenyelte. Amaz sírva, zokogva ment el onnan.

Akkor a sárkány összecsattogtatta a szárnyait, a kék levegőbe emelkedett és elrepült. Lehet, hogy a fiú kihasította a sárkányt és megmenekült, de lehet, hogy még a kését sem érkezett elővenni a szerencsétlen, mert elöntötte bent a vér és megfulladt.

Magányosan maradt a fivére. Visszatért oda, ahol a táborhelyük volt, elörökölte a másiknak a szekerét is, meg a lovát is, aztán nekiindult a világnak. Elment valamerre a többi cigányok közé. Maga elé vette a hosszú utat és tudja az Isten szerencséje, hová vándorolt!

Rafael János, sz. 1928. Szolnok

 

 

7. A FEKETE KISASSZONY

Volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás-tengeren túl, volt egy szegény cigány katona. Amikor visszajött a háborúból, rögtön kiadták neki az obsitot, mert rendben leszolgálta azt a bizonyos időt, ami akkoriban a katonáknak ki volt tűzve. Megkapta az obsitot és ráadásnak még az összes kincstári holmit: amije csak volt, mindent megtarthatott magának, a ruhát is, a puskát is. De hát annyira le volt gyengülve szegény, hogy azt a nehéz puskát egyáltalán nem bírta vinni, meg nem is volt már rá szüksége. Úgyhogy a puskát eldobta. Aztán fogta magát és elindult hazafelé. Üres volt a tarisznyája, s falvak sem akadtak elébe, ahová bemehetett volna, hogy ennivalót kérjen, gyötörte az éhség rettenetesen.

Egyszer csak romokra lett figyelmes az út mellett. Közelebb ment, hogy jobban megnézze, s látta, hogy valamikor egy ház állt ott, de már a belőle megmaradt köveket is régen belepte a moha, az udvarát pedig fölverte a gyom. Hozzáfogott keresgélni, bóklászni a romok körül, hátha talál ennivalót, hátha kinőtt a földből valami krumpli meg paradicsom. Kutatott eleség után.

Ahogy járkálgat erre-arra, rábukkan egy lépcsőlejáratra.

-  Ohohó! - azt mondja - hát ez egy pince! No, itt biztosan találok magamnak vagy enni, vagy inni! Lemegyek!

És elindult szegény cigány katona a hosszú, rengeteg lépcsőkön lefelé, de csak lépdelt, lépdelt, azok meg sehogyse akartak elfogyni, s a katona megsokallotta a menést. Olyan iszonytató sötétség vette körül, hogy elkezdett félni is, és azt gondolta magában, hogy mégsem ereszkedik alá, inkább visszafordul. Volt nála gyufa, meg is gyújtott egy szálat, ám abban a nagy mélységben a gyufaszál csak fellobbant és máris kialudt.

-  Ejha, nem lesz ez itt jó! - dünnyögte. - Most már tényleg igen nagy mélységben lehetek! Kimegyek innen!

Megfordult, hogy visszainduljon, de akkor olyan szörnyűségeset látott, hogy felborzadt rajta minden szőrszál a rémülettől: ott tekergőzött előtte egy fertelmes nagy kígyó! Akkorák voltak a kígyó szemei, mint egy-egy tüzes ököl, és izzó szikrák pattogtak belőlük mindenfelé!

Bizony, félelmében megfutamodott a katona. Ahogy szaladt a tömérdek lépcsőkön lefelé, valahol messze a pince legmélyén megpillantott egy kicsinyke fényt. Lélekszakadva rohant a kiszüremlő fényhez és föltépte az ajtót! Hát egy nagyon szép tiszta szobába jutott, ahol minden megvolt, aminek csak egy szobában lennie kell. A szoba közepén állt egy nagy kályha is, azon volt egy nagy üst, és a kályha mellett a hamuskosárban ott kapirgált egy kis kakaska. Az asztalon ennivaló és innivaló, mintha valakinek megterítettek volna. Körülnézett a cigány katona, de nem látott senkit. Akkor leült az asztalhoz és jóízűen elfogyasztotta, ami oda volt készítve. Miután evett és ivott, gondolta, lefekszik és kipiheni magát, merthogy takarosan meg volt vetve az ágy is. Ahogy feküdt az ágyban, egyszer csak megjelent előtte egy fekete kisasszony! De olyan fekete, akár a szurok!

Köszönt illendően:

- Az Istennel talállak téged, jó ember!

- Az Isten hozott el hozzám téged is! - fogadta a köszönést a katona, de közben annyira félt, hogy csak úgy húzta magára a dunnát.

És mondja a fekete kisasszony:

- Hallgass ide, jó ember! Valamikor hajdanán ideígért téged az Isten és most megjöttél! Három próbát kell kiállnod és a bátorságodon múlik, teljesíteni tudod-e a feladatokat, mert nagyon nagy megpróbáltatások várnak ám!

- Ne félj, én kitanítalak téged mindenre, hogy mi lesz veled! Íme, ihol ez a könyv, ez szent könyv! Ha leszáll az éjszaka, fogd ezt magad elébe és olvasd!

- Jönnek majd az ördögök, elkezdenek szólítgatni, szépen is beszélnek hozzád, durván is beszélnek, mindenféle sértő szavakkal káromkodnak majd és fenyegetőznek rettenetesen! Te rájuk se emeld a fejed ebből a könyvből, mindig csak ezt nézzed és ezt olvassad! De még ha nem is olvasod, csak tartsd a kezedben és a szemeid ezen legyenek! Hogy miket ígérgetnek, ne gondolj azokkal semmit! Éles kardokkal szétvagdalnak majd, felapróznak diribről-darabra, bele is vetnek ebbe az üstbe, de amikor tüzet akarnának gyújtani alattad, akkor - látod azt a kis kakast? - akkor az elkukorékolja magát és az ördögök ott fognak hagyni. A többivel ne törődj, én meggyógyítalak téged!

- Jól van, fekete kisasszony! Teljesítem a próbákat! - egyezett bele a katona, s mivel éjszakát kezdett mutatni az óra, fogta a könyvet és nekilátott az olvasásnak.

Amikor már éjfél felé lépdelt az idő, tényleg úgy történt, ahogy a fekete kisasszony megmondta: összejövetelt csináltak a szobában a pokolbéli ördögök! Nagy zengéssel, csattogással hirtelen megjelentek és körülvették.

- Hé, koma, figyelj csak! Nézz már ide, hallod-e! Nézz ránk! Hej, de nagy bátor ember vagy, még ujjat mersz húzni velünk! Ha nem nézel ránk, ezt csináljuk, meg azt csináljuk! - meg így, meg úgy, acsarkodtak, hízelegtek, fenyegetőztek az ördögök, de szegény cigány katona betartotta, amit a fekete kisasszonynak fogadott. Nem nézett rájuk.

Mondja az egyik sátánivadék a másiknak:

- Most mit gatyázol itt vele? Miszlikbe kell vagdalni és abban az üstben meg kell főzni!

Azzal megragadták, éles kardokkal szerteszéjjel vagdalták, diribről-darabra, és beledobták az üstbe. De mire mindezeket elvégezték, a hamusko-sárból kiugrott a kakaska, összecsattogtatta a szárnyait, kukurikú, és már el is tűntek a tisztátalanok, nem volt tovább erejük.

Mihelyst eltakarodtak, rögtön megjelent a fekete kisasszony. Kiszedte az üstből és egymás mellé illesztgette a húsdarabokat, bűbájos kenőccsel szépen megkenegette, összeforrasztotta őket, újból életre keltette a cigány katonát. Még szemrevalóbb, finomabb ember lett belőle, mint annak előtte volt! A leánynak pedig kifehéredett a bőre a homlokától lefelé a csecse bimbójáig.

- Jaj! - azt mondja a cigány katona, amikor rátekintett -, hát te meg odáig kifehéredtél?!

Azonnal megtetszett neki, akarta volna csókolgatni.

- Elmenj innen, hozzám ne nyúljál! - kiáltotta a leány. - Ilyenekre még csak ne is gondolj, mert itt rekedünk a föld alatt, amíg csak élünk, s amíg a világ világ lesz! Még gondolni se gondolj ilyesfélékre!

Mit tehetett szegény, kelletlenül tudomásul vette, hogy nem lehet! Amikor a kisasszony elvégezte a tiltó mondókáját, így szólt a katonához:

- Holnap ugyanúgy tesznek majd veled, mint ma, ugyanúgy fognak beszélni hozzád, ám te csak bújjad a könyvet, mert abban van a hatalom! Holnap is összevagdalnak diribről-darabra, de ne búslakodj egy szálat se, én életre keltelek!

Másnap a cigánylegény evett, ivott, aztán lefeküdt és aludgatott, ameddig csak tehette. Amikor eljött az éjszaka, fogta a könyvet, amit a leány adott neki és elkezdte bújni. Lapozgatta, nézegette, olvasgatott belőle.

Éjfélóra táján, tropp! a nagyszarvú ördögök, megint odatoppantak a szobába! Először még szépen beszélgettek hozzá, hátha ki tudják csalogatni a betűk közül, hátha fölemeli a pillantását, de az bizony rájuk se hederített, csak tapasztotta a szemeit bele a könyvbe.

Mondja az egyik ördög a másiknak:

- Hallod-e, cimbora! Miért tartjuk mi ezt az emberférget ilyen nagy tiszteletben? Miért kíméljük? Vagdaljuk össze és főzzük meg!

És nyomban megragadták, nekiálltak, ahányan csak voltak, elkezdték miszlikbe aprítani, metélték diribről-darabra. Amikor szétvagdalták és beleszórták az üstbe, a hamuskosárból kiugrott a kakaska, összecsattogtatta a szárnyait, kukurikú, és a tisztátalan pokolfajzatok abban a szempillantásban eltűntek a szobából, mintha ott se lettek volna.

Előjött ismét a kisasszony, kiszedte az üstből és gondosan egymás mellé illesztgette a húsdarabokat, bűbájos kenőccsel mindegyiket megkenegette, hogy összeforradjanak, és a katonát megint visszatérítette a halálból. Úgy szökkent talpra, mintha semmi se történt volna, s még daliásabb lett, mint annak előtte volt. A kisasszonynak pedig kifehéredett a bőre egészen le a derekáig.

Szegény cigány katona! Ha tehette volna, azon nyomban ölelgette, csókolgatta volna, de hát a kisasszony szigorúan kiadta neki, hogyan viselkedj en vele szemben, ő meg ahhoz tartotta magát.

Mondja a kisasszony:

-  No, most már csak egy próba van hátra! Ha olyan derekasan viseled a harmadikat is, mint az eddigi kettőt, akkor méltó jutalmat kapsz, meglátod!

- Jól van, ne félj semmit! Bízd rám az egészet! - feleli a katona.

Elkövetkezett a másnap. Reggelizett, ebédelt, megvacsorázott, evett, ivott a cigánylegény, aztán lefeküdt aludni. Amikor közeledett az idő, fölkelt, maga elé fogta a szent könyvet, s olvasgatta, nézegette. Aztán éjfélóra táján, tropp! hirtelen odateremtődtek elébe az ördögök, s ugyanúgy bántak vele, mint az előző két éjszaka, azon igyekeztek, hogy a szavát vegyék, de nem tudták beszédre bírni. Nagy haragra gerjedtek az ördögök, lármázni, ordítozni kezdtek.

-  Hát miért tartjuk mi ezt az emberférget ilyen tiszteletben? Vagdaljuk össze és főzzük meg!

Megint megragadták a katonát, éles kardokkal széjjelvagdalták apró darabokra és belevetették az üstbe. Már éppen tüzet akartak gyújtani alatta, amikor a hamuskosárból kiugrott a kakaska, összecsattogtatta a szárnyait, kukurikú, és a tisztátalan sátánivadékok egy szempillantás alatt eltűntek. Akkor a kisasszony egybeillesztgette a húsdarabokat és bűbájos kenőccsel megkenegette mindegyiket, hogy összeforradjanak. Újból életre kelt a katona és daliásabb, szebb legény lett, mint annak előtte volt. De a kisasszony, akinek most már teljesen kifehéredett a bőre, még nála is különb volt, csak úgy tündökölt, izzott a szépségtől!

Ahogy magához tért és körülnézett a katona, akkor vette észre, hogy már nem abban a föld alatti kicsi szobácskában, hanem egy csodálatos királyi palotában van. Az ablakon beragyogott az ég, csiripeltek a fákon a madarak.

Bizony az a pince egy elvarázsolt ország volt, amit ártó szavakkal a föld alá igéztek, varázshatalommal lesüllyesztettek a mélységbe. A fekete kisasszonyról, aki egy elátkozott királyleány volt, lehullottak a gonosz rontások és szépséges hajadon lett belőle megint. A kakaska is visszaalakult koronás királynak, merthogy ő volt a király valamikor. A kígyóbőr pedig a királyné asszonyságot takarta, a leány édesanyját, és az átok elmúltával most visszaváltozott ő is.

Kinyitották a város boltjait, vidáman nyüzsögtek a népek mindenütt. Olyan nagy vigadalmat rendeztek, hogy még a mesébe is beleillett volna.

A cigány katonát megválasztották királynak, a királyleány meg a felesége lett. Ha nem haltak meg, ma is élnek.

Jakab József Cino, sz. 1922. Kalocsa, Bács-Kiskun m.
 

8. AZ ELREJTETT KINCS

Az a fa még most is megvan az uszódi határban.

Valamikor oda telepedtek le a cigányok az alá a fa alá, mert nagy lombja volt és nagy árnyékot vetett. A karavánok ott álltak meg a lovaskocsijaikkal, ott tanyáztak, ott főztek, ott ettek. Napközben a cigányasszonyok elmentek kenyér után, járták a falut, szerencsét mondtak a népeknek, a cigányférfiak meg a táborban maradtak a lovak mellett. Amikor a nők hazaérkeztek a batyukkal, akkor kezdtek el főzni, mindenki azt, amit a házaknál kapott.

Eljött az este, tűz köré ültek a cigányok. Együtt ültek, beszélgettek, szót váltottak erről is, arról is. Egyszer csak a fa tövénél kilobbant a földből egy hatalmas zöld láng. Hirtelen, rettentő erővel csapott föl az ég felé, aztán mintha visszaszívta volna a mélység, eltűnt. Amikor másodszor is feltört a láng, apám azt mondta a többieknek:

-  Cigányok, dobjatok oda egy fehér lepedőt, mert azon a helyen elrejtett aranypénznek kell lennie!

Fogtak is egy lepedőt és reá terítették a fűre, ahol a ragyogó tűz megjelentkezett. Vártak úgy tizenöt percig, aztán elkezdtek ott ásni. Nem sok földet kellett elmozdítaniuk, hamar megtalálták a kincses ládát. Az egyik férfi megragadta a láda fülét, emelte volna kifelé, de a másik cigány gyengébb volt, alig bírta tartani a súlyt és elkáromkodta magát. A láda abban a pillanatban visszaesett a gödörbe és lesüllyedt. Eltűnt. Csak egy nagy csörrenést lehetett hallani, valahol lent a mélyben, de akkorát, hogy megremegett a föld a talpuk alatt.

A cigányok meg egymást szidták:

-  Azért veszett el a sok, drága aranypénz, mert te nem jól fogtad a ládát!

- Te vagy a hibás, nem én! Ne akard reám akasztani a hibát!

És káromkodtak veszett módra.

A tűzláng nem lobbant ki többé a földből, de a halomba hányt rögök tetején nemsokára egy piros ruhás kicsi ördög jelent meg. Bizony mondom, ördög volt és piros öltözetet viselt: piros csizmát, piros nadrágot, piros kabátot, piros sipkát, és pirosak voltak a szarvai is! Ő volt a kincs őrzője, és állt némán a fa tövében, nézte a cigányokat.

Azok meg úgy megijedtek, hogy rögtön befogták a lovakat a szekerekbe és elhajtottak onnan. Egész éjjel mentek, nem álltak meg, csak a hetedik faluban. Féltek, hogy betegek lesznek a gyermekek, mert ilyenkor az szokott következni: ahol ördög jelenik meg, ott nagy betegség történik, ha nem védekeznek ellene.

Így voltak, ahogy elsoroltam. Az a fa még most is megvan, pedig hány éve már ennek!...

Sztojka Aranka, sz. 1913. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

9. A BÁRÁNY ÉS A DINNYE

Volt egyszer egy bárány és volt annak egy gazdája. És volt egy vénséges boszorkányasszony, akinek olyan édes dinnyék termettek a kertjében, mint a csurgatott méz.

Egyszer a bárány nagyon megkívánta a dinnyét, s a gazdája elküldte őt a vénasszonyhoz, hogy kérjen magának a mézédes termésből. El is indult a bárány, de ahogy ment, mendegélt, gyönyörű szép selyemfűre talált az árokparton, s mindent feledve legelészni kezdett. Amikor észbe kapott, már hiába futott: mire odaérkezett a boszorkány házához, elszentült az égen a Nap, beesteledett, s a vénasszony nyugovóra tért. Rettenetes sírásba, bégetésbe fogott akkor a bárány, hogy a boszorkányasszony fölkeljen az ágyából és kimenjen hozzá.

Ki is ment azonnal, mihelyst meghallotta a bégetést! Fölragadta a söprűt, úgy rontott ki a kapuba, söprűvel hadonászva. Egyik ajka a földet érte, másik ajka az eget verte, akkorára nyitotta a száját dühében.

- Hogy merészelsz te engem háborgatni, te bárány? - ordította. - Hogy mersz te idejönni éjnek éjszakáján, amikor pihentetem a világot átlátó szemeimet? Eltakarodj még a tájékról is! Van neked gazdád, az a gonosz ember!

Azt mondja a bárány:

- Ne bántsd a gazdámat, öreganyám! Éppen ő küldött el hozzád és arra kér téged, adjál nekem egy mézédes dinnyét!

Fölfelel erre a vénasszony:

- Eredj csak vissza és mondd meg a gazdádnak: nem adok addig dinnyét, amíg nem hoz cserébe egy gyöngyfehér báránykát!

Megbúsulta magát erősen a bárány és hazatért a gazdájához. Elsorolja, hogy mi történt:

- Hej, kedves gazdám, azt üzente az a vénasszony, hogy amíg nem viszel neki egy gyöngyfehér báránykát, addig ő nem ad mézédes dinnyét!

- Mit csináljak most, Istenem? - tépelődik az öreg gazda. - Honnan vigyek én báránykát annak az ördöngös fajzatnak? Nincsen!

-  Nem úgy van az!- mondja a bárány. - Ha elvezetnél engem a koshoz, lehetnének gyöngyfehér fiacskáim és ellés után tudnál egyet adni a boszorkánynak!

A gazdaember elvezette a bárányt a koshoz.

Amikor elkövetkezett az idő, négy fodorszőrű csöppség jött a világra, olyan szépek, mint a hópelyhecskék. Az anyabárány pedig alighogy megellett, azonmód betegen elvánszorgott ismét a vénséges boszorkányasszonyhoz.

Ott meg elkezdett sírni:

-  Jaj, öreganyám, szánj meg engem egy mézédes levű dinnyével, mert itt halok meg a szomjúságtól a kapud előtt!

A vénasszony nagy nehezen feltápászkodott az ágyból és odasántikált hozzá:

-  Hát te mi keresel itt már megint? Miért jöttél? Neked van az a gonosz gazdád, aki nem teljesíti a kérésemet!

Sírt, zokogott a bárány:

- Hallgass meg, öreganyám! Ha ő nem teljesíti, majd teljesítem én! Ígérem, én magam hozom el neked az egyik gyöngyfehér báránykámat, csak adjál abból a mézédes dinnyéből, mert elepedek, ha nem ehetek belőle azonnal!

- Nono! - azt mondja a boszorkány. - Menjél csak szépen haza és előbb hozd ide, amit kérek! Látni akarom, hogy bárányka-e valóban vagy pedig kutyakölyök!

Amikor a bárány újból visszaérkezett, már elkísérte a gazdája is, aki egy zsákot cipelt a vállán, Így szólt a gazda a boszorkányhoz:

-  Látod, itt van a bárányka ebben a zsákban, de meg se mutatom addig, amíg nem adod ide a dinnyét!

Fölfelelt a boszorkány:

- Előhozhatom a dinnyét, de arról szó sem lehet, hogy odaadjam neked, amíg a báránykát meg nem kapom! Én is ráteszem a kezem a báránykára, te is ráteszed a kezed a dinnyére, és mindketten egyszerre vesszük el, amit kívánunk!

- Hej, te vén boszorkány, aljas vagy, mint a fekete kávé! Van szíved elszakítani ezt az ártatlan báránykát az anyjától?! - fakadt ki a gazda. - De ha már meg kell válni tőle, legalább jó sok dinnyét adjál érte, hallod-e!

Rikácsolni kezdett erre a vénasszony:

-  Még hogy jó sok dinnyét?... Hiszen az én mézédes dinnyém többet ér, mint a te gyöngyfehér báránykád! Azért az egyszem bégető állatkáért legföljebb két dinnyét adok! Azt tanácsolom, fogadd el, mert az öreg anyabárányodat már a halál közelítgeti, annyira kívánja! Odafordul a gazda a bárányhoz:

-  Belemenjünk ebbe az alkuba? Elfogadjuk?

Feleli a bárány:

-  Fogadjuk el! Kössünk vele minél előbb egyezséget, bármilyet is, csak adjon a dinnyéből, nehogy elpusztuljak a sóvárgástól!

Mihelyst a gazda előhúzta zsákjából a fodorszőrű, gyöngyfehér kicsi jószágot, a boszorkány rögtön megmarkolta a gyapját. Fogta volna a gazda is a dinnyét, de a vénasszony egy hirtelen mozdulattal kiragadta a kezéből a báránykát, és eltűnt a szobából, eltűnt a szemük elől. Elvitte a báránykát és nem adott érte egy dinnyét se, meglopta őket. Kereste az öreg gazda mindenütt a tolvajnőt, felhányta érte az egész házat, de nem találta sehol.

Hazaballagtak szomorúan.

Miután elmentek, a vénséges boszorkányasszony visszatért, vérét engedte a báránykának, megnyúzta, összedarabolta apróra és elkészítette tokány-nak. Volt egy vaslábasa, abba tette oda főni. Ahogy kavargatta a rotyogó to-kányt, egyszer csak az összes húsdarab kiugrott elébe a földre és mindegyikből változott egy gyöngyfehér bárányka. Akkor fogta a sarlóját, nádat aratott a mocsár szélén és a nádkévékből karámot csinált a rengeteg báránykának.

Éjféltájban a gazda odaosont. Odasettenkedett a karám mellé, s a résen át látta, hogy alig fér bent a tömérdek bodor jószág, olyan nagy nyájat varázsolt a boszorkány abból az egyetlen báránykából. Az állatok azonban megérezték, hogy ott van a közelükben a gazda, teljesen felbolydultak, bégetve nekinekirontottak a karámajtónak, ki akartak törni hozzá.

A gazdaember akkor hazafutott és elsorolta az öreg anyabáránynak a látottakat. Tanakodni kezdtek, mitévők legyenek.

-  Jaj, mit csináljunk? Mit csináljunk? Nem maradt, csak három báránykánk, az a gonosz teremtés elragadta tőlünk a negyediket, s ő egy egész nyájat varázsolt belőle magának! Nem engedhetjük meg, hogy az övé legyen, mert nem fizetett érte, becsapott minket!

Addig hányták-vetették a dolgot, mígnem arra jutottak, hogy megszerzik a nyájat, és ha ismét dinnyéért folyamodnak a boszorkányhoz, a tőle elhajtott bárányok közül adnak majd neki egyet cserébe.

És az egyikük azonnal készülődni kezdett. Hogy ne lehessen fölismerni, az anyabárány álruhát öltött magára: medvebőrbe bújt és medveálarcot tett, így lopódzott el a boszorkányhoz, medve képében. Csöndben kinyitotta a karámot és hazaterelte az egész nyájat.

Megrettent ekkor a gazda, mert ráeszmélt, hogy ezért bosszút fog állni a boszorkány. Dehogy akart már ő dinnyéért menni hozzá! Fejszét vett a kezébe, kidöntötte a zöld lombú erdőt az utolsó fáig, s épített egy bárkát. Amikor már minden bárány rajta volt, ráeresztette a bárkát a nagy Dunára, hadd vigye a víz! Menekülésre adta a fejét, annyira félt a vénséges boszorkányasszonytól!

De annak a szemei elől nem lehetett elmenekülni! Amikor észrevette, hogy megszöktek, csak szétnézett, s már látta is, hol vannak! Gyorsan söprű-re kapott és utánuk zúdult. Megállt a Duna partján, megvárta, míg a gazda és a báránykák a folyó közepére érnek a bárkával, ahol a legmélyebb a víz, s akkor olyan nagy átkokkal kezdte átkozni őket, hogy felborult a bárka, s majdnem mindnyájan belevesztek a hullámokba.

Mindössze két bárányka maradt életben a boszorkánytól elhajtott nyájból, és nem pusztult el az öreg anyabárány se; megengedte neki a drága jó Isten, hogy épségben kiússzon a Dunából. Ki is evickélt a folyó szélére, de a gonosz vénasszony elkapta a parton, s a két másikkal együtt magával hurcolta. Otthon aztán leölte őket, piros vérüket kifolyatta és tokányt csinált a húsukból. Ahogy kavargatta a tokányt, a húsdarabok ismét kiugrottak a lábasból a földre, s megint csak egy csapat bárányka lett belőlük. Így szaporította őket a boszorkány.

Amikor a húsdarabok kiszökkentek a lábasból, újraéledt az öreg bárány is. De mivel a gazdája a Dunába veszett, csak bánkódott, búslakodott örökké, elkeseredésében szökésre szánta magát. Ahogy nekiindult az útnak, megtalálkozott egy vándoremberrel. És az a vándorember a Szent Jézus volt, aki kampós végű aranybotjával járta a világot.

Azt kérdezi Jézus:

- Hol van a gazdád, te bárány?

- Ó, jó ember, hallgass meg, elbeszélem neked! - feleli a bárány sírva. - Mentünk a Dunán és olyan nagy átkokkal kezdett bennünket átkozni a boszorkány, hogy felborult a bárka és a gazdám vízbe veszett!

- Merre lakik a boszorkány?

- Itt lakik nem messze, tőle szöktem meg éppen! Kilopódzkodtam a karámjából és elindultam, hogy hátha mégis visszatér a halálból az én gazdám, és akkor szembetalálkozom véle az úton!

Megsajnálta Jézus a bárányt.

-  Várjál meg engem itt! - azt mondja. - Két percbe sem telik bele, s én visszahozom neked a gazdádat!

És a bárány várakozott.

Nem telt bele két perc sem, Jézus ismét ott termett és visszahozta a gazdát a halálból, hogy a bárány felvigasztalódjon. De az csak sírt, sírdogált, s ettől keservesen sírni kezdett a gazda is. Jézus akkor fogta magát és elment a vén boszorkányhoz.

-  Gyere ki az útra, mert beszédem van véled! - mondta neki.

A boszorkány tiszta kötényt kötött és követte Jézust. Ahogy odaértek a sírdogálókhoz, fölkiáltott a gazda:

-  Ő volt az a gonosz teremtés, aki beleveszejtett engem a Dunába!

Jézus szelíden csitította:

-  Ne gondolj többet erre! Majd meglátod, milyen csodatettet fogok én itt véghezvinni, hogy elégtételt adjak neked! Te pedig - fordult a boszorkányhoz -, ne félj, hogy bosszút készítek ellened, nem teszek reád nagy sorsot! De azt tudd meg, hogy igen sérelmes a számomra, ha ártanak egymásnak az emberek, és tudd meg azt is, hogy gonoszság volt, amit megcselekedtél véle!

A vén boszorkány erre így válaszolt:

- Hallgass meg, jó ember, elbeszélem neked, miért cselekedtem ezt a dolgot! Gyönge bárányhúst szerettem volna enni, de hiába kértem, hogy adjon nekem egy gyöngyfehér báránykát, nem esett meg rajtam a szíve. Ezért veszejtettem el!

- No, vesd ide akkor a tekinteted, te bárány, mert szent hatalmam erejével én most csodát teszek!

Jézus fogta az aranybotját, földbe szúrta a hegyét és elkezdte forgatni. Addig forgatta, forgatta, mígnem változott belőle egy gyönyörűszép leány. Ennek a leánynak olyan hosszú haja volt, hogy leért egészen a bokájáig, és amikor sírásra fakadt, a szemeiből nagy piros almákat hullatott a földre könny-cseppek helyett.

Biztatja Szent Jézus a bárányt:

-  No, te bárány, most aztán láss neki az almának! Egyél, ha van étvágyad, mert ez a leány annyi almát sír neked, amennyit csak akarsz!

Feleli a bárány:

-  Nem kívánom az almát, én csak a dinnyét kívánom!

Erre a leány visszaváltozott megint aranybottá.

Jézus leszúrta a bot hegyét a földbe, ismét elkezdte forgatni, lett belőle egy másik leány. Ez a leány még gyönyörűbb volt, mint az előző, és amikor sírni kezdett, ez már mézédes dinnyéket hullatott a szemeiből könnyek helyett. Hullatta is mindaddig, amíg elegendő dinnyét nem sírt a báránynak.

Jézus akkor odament a bárányhoz, a bárány pedig megcsókolta a kezét és a lábát. És hódolt előtte a gazda is.

Ezután Jézus fogta magát és fölkerekedett. Elköszönt tőlük és hosszú, nagy utat vett maga elé, kampós végű aranybotjával elindult a végtelen messzeségbe.

Az öreg gazda meg a bárányával együtt nekilátott a dinnyének. Beültek a dinnyehalom közepébe, és semmi mást nem csináltak, csak ettek.

Gábor Vilma Maca, sz. 1961. Gyergyóalfalu, Erdély

 

 

10. A KASSZAFÚRÓ KIRÁLYFI

Legyen nekünk szerencsés ez a nap!

Volt egyszer egy király és volt neki két gyermeke, egy fiú meg egy leány. Ezek a királyi gyermekek nagyon istenfélő életet éltek, nem veszekedtek, nem kártyáztak, nem részegeskedtek, a kocsmának még a tájékára sem mentek soha, csak a kegyelmes Szent Jézust imádták otthon.

Hogy, hogy nem, egy délután igen rossz kedve támadt a fiúnak, csak ült és búslakodott szótlanul a szobájában, szomorúság telepedett a szívére, maga sem tudta, mi a baja. Nem messzire a palotaházuktól volt egy presszó, állandóan szólt benne a muzsika, húzták a zenészek megállás nélkül. Így estefelé járt akkor is az idő, mint most, kezdett szentülni a Nap. A fiú fölfigyelt a muzsikára, kitárta sarkig az ablakot és álmélkodva hallgatta a szépen szóló zenehangokat. Bizony, akkor jött rá, hogy neki még sok mindenben nem volt része, s hogy ezidáig ő túlságosan önmegtartóztató sorsot folytatott.

Oda is ment rögtön az apja páncélszekrényéhez, leverte róla a lakatot, kifúrta a zárat és feltörte a kasszát. Megtöltötte a zsebeit aranypénzekkel és indult a presszóba. Leült az egyik asztalhoz, parancsolt egy fröccsöt, megitta, rendelte a másodikat, kérte a harmadikat, derekasan belevetette magát a mulatásba. Dorbézolt, huzatta a zenészekkel, hajigálta a poharakat a falhoz, énekelt, még csapásoló táncot is elkezdett járni, csak úgy ütötte a csizmája szárát!

Éjfélkor zárórát rendeltek el a presszóban, de a királyi legény zsebéből akkorra már elfogyott az aranyösszeg is, úgyhogy ha akart, ha nem, kénytelen volt hazamenni. Otthon lefeküdt szépen, s nem beszélt az ivászatáról sem a húgának, sem az apjának, sem pedig az anyjának. Ám a presszó annyira megtetszett neki, hogy hozzáfogott lumpolni, s amíg az apja kasszájában pénzt talált, minden éjszaka csak a züllést művelte, teljesen kiürítette az egész pénztárt.

És eljött a hónap elseje, amikor a koronás király mindig fizetést osztott a cselédeknek. Ment a kasszához, vette volna ki a pénzt, hát megdöbbenten látja, hogy üres. Olyan idegességet kapott, hogy csak rikoltozások jöttek ki a torkán:

-  Nincs egy fillér se! Hol van a pénzem? Hozzátok ide a leányt! Hozzátok ide, mert biztosan ő" volt a tettes, ő vette ki a vasszekrényből a rengeteg sok aranypénzt!

Szaladtak a szolgálók, előhozták a kisasszonyt. Kérdőre vonja a király:

- Hol van a pénz a kasszából? Azonnal tegyél vallomást!

Feleli a leány riadtan:

- Jaj, apám, én nem tudom! Hívd be Jancsit, ő majd megmondja!

Bejön Jancsi, őt is felkérdezi az apja:

-  No, te híres madzag, hová tűnt a pénz a kasszából? Ne is tagadd, te vagy a főbűnös!

De a királyfiú mukkanni sem mert, annyira félt, csak állt ott lesunyított fejjel. A kisasszony meg uszította az apját:

-  Faggassad csak szigorúbban, apám! Mostanában állandóan éjfél után járt haza, csak ő nyúlhatott bele a kasszába! Kellett neki a rengeteg aranypénz az italra, meg a züllésre, kellett neki a rossz nőkre! Faggassad csak!

Azt mondta akkor a király:

-  No, Jancsi, ha ez így van, szedjed-vegyed magad és menjél, amerre a Szent Isten mutatja az utat! Ebben a világban te nekem nem kellesz többet!

Mit tehetett a királyfi, előkereste a holmijait, egy nadrágot, egy kabátot, összecsongojította őket egy kendőbe és elindult vándorolni. Ment, ment, mendegélt, elvetődött egyszer egy nagy városba, ahol mindenütt csak a gyárak voltak, s eregette a füstöt a sok magas kémény. Járt-kelt az utcákon, kinézte, hol vannak a legrosszabb házak, azok között is melyik a legszegényesebb, aztán fogta magát és bekopogtatott. A házban egy öregasszony lakott.

- A Szent Isten legyen véled! - köszöntötte illendően.

- A Szent Isten hozott, édes fiam! - fogadta az öregasszony.

- Adnál-e szállást éjszakára? - kérdezte a királyfi.

- Ó, fiam, nagyon szívesen adok! - készségeskedett a vénség. - Nyugodtan megéjszakázhatsz nálam. Még ennivalóval is megkínállak, mert éppen terítve van az asztal vacsorához!

Miután elfogyasztották az estebédet, az öregasszony ágyat vetett, így szólt akkor a koronás ifjú:

- Hallod-e, öreganyám! Kérnék én tőled valamit, ha nem haragudnál meg!

- Mit akarsz kérni, te királylegény?

- Fogadj el engem fiadnak! Eljárok majd ide a gyárba dolgozni, keresem a pénzt, s aztán a fizetésemből majdcsak megélünk valahogy!

Megörült az öregasszony:

- Jól van! Elvállallak fiamnak, főleg, ha dolgozol is, mert akkor nem kell félnünk az éhenhalástól!

És másnap reggel a királylegény fölkelt és elgyalogolt a gyárirodába munkát vállalni. Föl is vették azonnal, ő meg elkezdett dolgozni, de alig várta a hétvégét, mert akkoriban úgy volt, hogy a munkásoknak szombatonként fizették ki a heti bért. Jancsi mindig odaadta a keresetét a fogadott anyjának, csak annyit tartott meg belőle, amennyi cigarettára kellett neki. A kocsmát egyáltalán nem látogatta, hónapról hónapra ki sem mozdult.

Egyszer, ahogy este lefeküdt és gondolkozgatott az ágyban, rájött, hogy módfelett unja már a gyári munkát, s hozzáfogott spekulálni, mitévő legyen. Addig-addig spekulált, mígnem kiokoskodta, hogy elmegy a kaszárnyába és önként jelentkezik katonának. Így is tett. Megkereste a toborzó parancsnokságot, megmutatta magát meztelenül a sorozóbizottság tagjainak, fordult jobbra, fordult balra, lehajolt, fölegyenesedett, azok meg beírták egy füzetbe, hogy teljesen alkalmas és mondták neki, hogy hamarosan értesíteni fogják. Egy hónap múlva meg is kapta a behívót, ő pedig bevonult a hadseregbe.

Jancsi királylegény mindig elvégezte a parancsot, nagyon szépen viselte magát a katonaságnál, az volt csak a gondja, hogy állandóan pénzszűkében volt. Egy napra húsz fillér zsold járt, tíz napra adtak két ezüstforintot. Én is kivettem belőle a részem!

Amikor Jancsi megelégelte a pénztelenséget, fogott egy ceruzát meg egy papirost és levelet írt az apjának: „Kedves apám! A hadseregben főtörzsőrmester úr lettem, küldj él háromszáz pengőt, mert egyenruhát kell csináltatni!"

Mondja a királyúr a feleségének:

- No, nézd meg! Ez a piszkos még levelet merészelt nekem írni, s azt híreli benne, hogy főtörzsőrmesterré léptették elő! Lehet, hogy mégis lesz ebből a fiúból valami?... Elküldöm azt a három százast!

Postára is tett Jancsinak háromszáz pengőt.

Az meg mihelyst megkapta, amennyi barátja csak volt, mindet elhívta a vendéglőbe, s amíg az összegből tartott, egyfolytában ittak, mulatoztak. Két hét múlva megint írt egy levelet: „Kedves apám! Sürgősen küldjél hatszáz forintot, mert zászlós lettem!"

Morfondírozik a király:

- Ejnye, hát hogy van ez? Amikor én voltam katona, nem szórták ilyen gyorsan a csillagokat!

Így szólt a feleségéhez:

- Nem tudom, mi az igazság ezekben az előléptetésekben, de azért elküldöm ennek a mocskosnak, amit kér!

- Jól van! - felelte a királyné. - Helyesen teszed! Támogatni kell, akármilyen is, mert ha elutasítanád és hírbe eredne a dolog, a végén még a becsületedet vennék, hogy király létedre sajnálsz a gyermekedtől pár száz forintot!

Ám Jancsi királyfi ismét elverte a pénzt a kocsmákban. Idő múltával, amikor már kibírhatatlannak érezte a pénztelenséget, elhatározta, hogy még egyszer megpróbálja a kérést. Írt egy újabb levelet: „Kedves apám! Sürgősen tegyél postára ezerhatszáz forintot, mert kineveztek századosnak és agyusz-tált ruhát kell csináltatnom!"

Mondja a királyúr a feleségének:

- Tudod-e, mit gondoltam, te asszony? Én most szépen fogom magamat és elmegyek hozzá a kaszárnyába! Meggyőződöm róla a saját szememmel, mi a helyzet!

Azzal előkiáltotta a kocsisát, s azonnal befogatott négy almásderest a legszebb üveghintójába. A kocsis a palotához hajtott, a király meg beült a hintó-ba, s elindult megnézni, valóban felrangozták-e a fiát századosnak, vagy ha nem, hát mi lett belőle!

Amikor odaérkezett, Jancsi éppen őrségbe készült. A király megrökönyödve látta, hogy hiába küldözgette neki a rengeteg sok aranypénzt, egyáltalán nincsen rajta új egyenruha, szakadozott, mocskos katonaköpenybe van burkolódzva. Észrevette a legény is az apját, szaladt volna hozzá, ám a koronás uralkodó kihajolt az üveghintó ablakán és reá rivallt.

-  Tűnj el előlem! Tűnj el előlem! - ezt rikoltozta és leköpte.

De nemhogy csak leköpte, még ki is kerülte.

A királyfinak igen rosszul esett az apja viselkedése, búra horgasztotta a fejét és elkullogott onnan. Megbánta a király is a gyalázkodó szavait, s odaszólt a kocsisnak, hogy forduljon vissza. Amikor Jancsi mellé értek, a király belenyúlt a zsebébe és kiszórt neki az ablakon egy marék pénzt. A legény teljesen odavolt az örömtől, csak úgy kapkodta fölfelé az aranyakat. A nagy tisztek meg a kaszárnyaablakból lesték.

Kérdezték tőle a körletben:

- Jancsikám, ki volt ez a királyi rangú ember? Ismerted őt?

- Valamikor cseléd voltam nála! - felelte.

És az aprópénzt, amit fölszedett a földről, ismét elvitte a kocsmába és italt vett érte.

A király meg hazament a palotába.

-  No, mi van? - tudakolja a felesége. - Beszéltél véle?

Legyint a király.

- Ne is kérdezd, mert rögtön széthasadok az idegességtől! Hiába küldözgettem neki azt a rengeteg sok aranypénzt, egyáltalán nem volt rajta új egyenruha! A legszakadozottabb és legmocskosabb katonaköpenybe volt burkolódzva, ami csak létezik a földkerekségen! Éppen őrségbe indult, amikor láttam!

Egy alkalommal Jancsi kimaradást kért. Begyalogolt a városba, járkált a főutcán le s fel, aztán fogta magát és betért a legnagyobb szálloda éttermébe. Mihelyst átlépte a küszöböt, a pincérek máris körbeállták, lesegítették róla a zubbonyt, elvitték tőle, fölakasztották a szögre, s kezdték mutogatni, hol van üres asztal. Jancsi a sarokban foglalt helyet. A szomszédos asztal mellé két nagy tiszt telepedett le, parancsoltak maguknak két italt, s köszöntgették egymást a pohárral, italoztak, beszélgettek. Akkoriban az éttermekben az volt a szokás, hogy minden vendégnek odavitték az aznapi újságot meg egy pohár vizet. Még aki nem rendelt semmit sem, ez a két dolog annak is kijárt.

Jancsi kézbe vette az újságot, úgy tett, mintha olvasgatná, ám állandóan odasandított a tisztekre, nézte sóvárogva, hogy mit isznak, mit esznek.

Azok meg odaszólnak neki:

- Talán éhes vagy, Jancsi?

- Ennék valamit, az biztos! - feleli.

Az egyik tiszt már kiáltott is a felszolgálónak:

- Hé, te pincér, gyere ide! Van-e valami ennivalótok?

- Sajnos, nincsen más, csak töpörtyű! - tárta szét a kezeit a pincér.

A tiszt ismét Jancsihoz fordult:

- No, megeszed-e? Megeszed-e a töpörtyűt?

- Megenném! - válaszolta a legény. - Meg bizony!

Közbevágott a pincér:

- De kenyér, az nincsen hozzál Csak töpörtyű van magában!

- Nem baj, hozz neki két adagot! - utasította a tiszt a felszolgálót.

Ki is hoztak egy nagy tányér töpörtyűt. Szegény Jancsi királyfi megette kenyér nélkül az egészet, aztán megitta a pohár vizet, s mivel éppen záróra lett, hazafelé vette magát, hogy még takarodóra visszaérjen a laktanyába. Merre ment, merre nem? Elindult a koronás király palotaháza felé, ami egy gyönyörű ligetes parkkal volt körülövezve. Ott pedig ki volt írva egy táblára: „Rondítani ezen a helyen nem szabad!" Hát most mit csináljon? Rájött a hasfájás, félrevaló dolgára kellett menni! Beszaladt gyorsan abba a ligetes parkba, az egyik bokor mögött letolta a nadrágját és leguggolt. Bizony, a kenyér nélkül megevett töpörtyűtől olyan nagy csikarodása lett, hogy úgy ment a hasa, akár a vízipuska!

És egy őrnagy pontosan akkor beszélt meg titkos találkát a király leányával. A kisasszony az erkélyen, az őrnagy meg lent az erkély alatt, úgy társalogtak. Jancsi meg mindent kihallgatott.

Mondja az őrnagynak a királyi kisasszony:

- Éjfél után két órakor már nyugodtan jöhetsz! Rángassad a csengőzsinórt, én meg majd leengedem a liftet! El ne felejtsd: éjfél után két órakor!

- Jól van! - feleli az őrnagy. - Számíthatsz reám, mert itt leszek!

Az őrnagy távozása után Jancsi királyfi még várt egy ideig, aztán elszánta magát és fölcsengetett a kisasszonyhoz. Az leengedte a liftet, az én Jancsim pedig fölment, s egyenesen benyitott a leányszobába! Bizony, a királykisasszony borzasztóan megijedt tőle, akart volna sikoltozni.

Ám a legény ráparancsolt:

-  Azonnal vetkőzz le meztelenre! De meg ne szólalj, mert ha beszélni mersz, akkor véged!

Ezt a férfias beszédet hallva, persze hogy hajlama lett a leánynak, össze is feküdtek rögtön. Ahogy szeretgették ott egymást, egyszer csak megint berregni kezdett a csengő, jelzett az őrnagy. Jancsi királylegény hagyta, hogy beleüljön a felvonóba, húzni kezdte fölfelé, de amikor félútig ért, eleresztette a kötelet, a lift pedig lezuhant. Meghalt az őrnagy abban a pillanatban.

Hozzáfogott rémüldözni a leány:

- Jaj, mi lesz vélünk? Most végünk van! Neked is, nekem is!

- Ne félj! - nyugtatta meg Jancsi. - Majd én intézkedni fogok minden felől! Inkább azt beszéljük meg, mi módon vigyük végbe, hogy egy pár lehessünk! Nekem van egy tervem! Ideadod szépen a karikagyűrűdet, az apádnak meg azt mondod, hogy elvesztetted valahol, s aki megtalálja, ahhoz mégy feleségül. Akkor majd minden egyes katonát ki fognak állítani sorakozóra, neked meg kendőt tesznek a szemedre, úgy kell reá akadnod a gyűrű megtalálójára, mert csak akkor engedi meg az apád, hogy hitet mondjál véle! Bekötött szemmel te végigtapogatod az egész katonaságot, s jegyezd meg, hogy én a harmadik sorban leszek a legutolsó!

- Rendben van! - felelte a kisasszony és odaadta a karikagyűrűjét, így szólt akkor Jancsi:

- Hozd csak elő az apád királyi viseletét!

Fogta a leány, előhozta az aranykabátot, az aranynadrágot meg az aranycsizmát, Jancsi pedig felöltötte őket. Amikor szépen kihúzta magát ebben az öltözetben, még hasonlított is a királyhoz. Ki merészelt volna az útjába állni? Senki a világon!

A saját mocskos ruháját a hóna alá kapta, s legyalogolt a negyedik emeletről a földszintre. A liftből eltakarította az őrnagyot, kivonszolta a kertbe, elásta, aztán eldobta a királyi viseletet, ismét belebújt a piszkos katonagúnyába, úgy kopogtatott be a kaszárnya kapuján. Odabent senkinek nem mondott semmit.

Reggel lett. Tettette a leány, hogy gyászolja a karikagyűrűjét, szaggatta a haját, vagdalta magát a földhöz, folyatta a könnyét, sírt, sikoltozott kegyetlenül. A koronás király rögtön kihirdette minden országában, hogy aki megtalálja, annak nagy jutalmat ad. Ha meg nősülendő fiatalember akad rá a gyűrűre, azzal összeházasítja a leányát.

Egy nagy rangú tiszt elmegy a kaszárnyába is tudakolózni:

-  Nem találtatok véletlenül egy karikagyűrűt?

Fölfelel Jancsi:

-  Én bizony leltem valami rézkarikát! Ihol van, ni! Még azt sem tudtam róla, mire való!

Odaadja a tisztnek, az meg viszi a palotába.

-  Éljen! - kiáltja a király. - Ez az a gyűrű! De aki jelentkezett véle, csak akkor lehet a vejem, ha az én leányom bekötött szemmel is fölismeri a sorban!

Azzal összekürtöltek mindenkit, kiállították három sorba az egész hadsereget. A királyleány szemét pedig bekötötték egy kendővel és azt mondták neki:

-  Most végig kell tapogatnod ennek a három sor katonának az arcát! Ha bekötött szemmel reá ismersz, melyik volt az, aki megtalálta a gyűrűdet, esküvői sátor alá állhatsz véle!

A kisasszony jól tudta, melyik sorban lesz Jancsi. Ment, ment, tapogatta a katonák ábrázatát és amikor odaérkezett a legényhez, megölelte és megcsókolta.

-  Éljen, éljen, valóban ez a katona találta meg a gyűrűt! - kiáltotta a bizottság, s leoldozták a leány szeméről a kendőt.

Merthogy egy bizottságnak meg kellett hitelesítenie a valóságot, s ellenőriznie kellett, nem történik-e csalás! Mondta akkor a király:

-  Ezt a katonát azonnal osszátok be mellém!

És Jancsi királylegényt megtették szakaszvezetőnek. Egy hónap múlva őrmesteri vállpántot adtak neki, a következő kitüntetéskor felrangozták zászlósnak, utána pedig őrnaggyá léptették elő. Addig-addig, hogy a király után már ő töltötte be a második legnagyobb tisztséget az országban, ott ült a trónon az apósa mellett.

Egyszer egy olyan levelet kapott, hogy kiütött a háború és késedelem nélkül vonuljon a frontra. Ha akartak, ha nem, akkoriban az ifjú uralkodóknak muszáj volt elmenniük a háborúba. Jancsi sem húzhatta ki magát a kötelesség alól, ő volt az újonc király, őneki kellett verekednie a csatában. Megpakoltatott nyolc nagy szekeret élelemmel, három ezred fegyveres katonát maga mellé vett és fölfegyverkezett ő is vitézesen. Elbúcsúzott a feleségétől, elbúcsúzott az apósától, de még az anyósától is, aztán odalovagolt a katonák élére, hangos szóval indulást vezényelt és nekivágtak az útnak. Elérkeztek egyszer egy kocsmához. Azt mondja Jancsi a katonáinak:

-  No, ti menjetek előre! Én betérek ide egy kisfröccsre!

Egyszál magában nyitott be a kocsmába és ez volt tőle a butaság! Mihelyst átlépte a küszöböt, rögtön három pincér vette körül, lesegítették róla a királyi kabátját, akasztották a fogasra, a gyönyörű koronás csákóját is lekérték a fejéről, akasztották a fogasra azt is, hajlongtak, hajbókoltak.

-  Mit parancsol? Mit parancsol?

Ahogy tessékelgették befelé a legbelső ivószobába, úgy irányították, hogy a padló egyik meglazított deszkaszála pontosan a talpa alá kerüljön. Aki pedig arra reá lépett, az egy mélységes pincébe zuhant!

Akik beleestek a csapdába, azokat a három pincér mindegyiket megölte, férfiakat is, nőket is, a húsukat meg felszolgálták a népeknek, főzve, vagy sülve, ki hogyan parancsolta.

Jancsi királylegény rémülten vette észre, hogy két vaskampó van a pincefalban, s mindkettőre holtak vannak fölaggatva, az egyikre egy leány, a másikra egy fiú. A leánynak már nem voltak meg a mellei, a fiúnak meg hiányzott a fél oldala.

Bizony, már az én árva Jancsimat is levetkőztették a pincérek ingre, gatyára, s akarták volna megölni, de megsegítette őt a Szent Isten és egy óvatlan pillanatban kimászott a pinceablakon. Tél volt, kegyetlen hideg, futásra vette a királylegény. Mezítláb és hajadonfőtt menekült hóban, fagyban, árkonbokron keresztül, és csak akkor mert megállni, amikor besötétedett. Ahogy zihálva körbetekingetett, megpillantott egy házikót, az ablakán kicsi mécseske égett. A szegényes hajlékban egy öregasszony és egy öregember lakott, egyetlen fiuk éppen a katonaidejét töltötte. Jancsi királyfi bekopogott hozzájuk.

Amikor az öregek meglátták, összecsapták a kezüket:

- Jaj, te ember, mit csináltál, hogy így nézel ki?

- Nem csináltam semmit! - felelte. - Rablók törtek rám, de sikerült elmenekülnöm!

Ezekből a szavakból a két öreg mindjárt tudta, kiknek a kezei közül szökött meg, s nem is kérdeztek tőle többet, hanem szépen befektették az ágyba a dunna alá, mert majdnem megfagyott már szegény, vacogott még a foga is, úgy reszketett. Amint fölmelegedett, adtak neki vacsorát, evett a királylegény, aztán nyugodtan aludt magának reggelig. Amikor fölkelt, köszönetet mondott a vendéglátójának:

- Isten segítsen meg a jóakaratodért, apókám! Ha életben maradok, ezt még visszahálálom nektek!

Jancsit teljesen felruházta az öregember, még a fia lábbelijét is odaadta, úgy bocsátotta útnak. Merre indult a legény, merre nem? Megtért az apja házához.

- Hej, te mocskos! - fogadta az apja. - Még elibém mertél jönni? Azonnal takarodj innen, mert nekem nem kellesz!

Könyörgött a felesége:

- Ne zavard el szegény fiút, hadd maradjon itt udvari szolgának! Hadd őrizze a kecskéket!

A királynak rengeteg sok kecskéje volt és mivel valóban nem akadt senki, aki megvigyázza őket, megtette hát Jancsit kecskepásztornak.

- Én most reád bízom ezeket a kecskéket, őrizd őket, mint a szemed világát! Mert a kecskék menni fognak, amerre mennek, te pedig mindig utánuk lépkedjél, el ne maradj tőlük!

Így is történt. Jancsi kihajtotta a kecskéket a domboldalra, azok meg legelték a füvet, rágcsálták a bokrok leveleit, megvoltak szépen. Egyszer a királyfi unalmában kéz alá vette az állatokat, s elkezdte őket kiképezni, akár a katonákat. Este hazafelé már díszmenetet vertek és mindenféle szalutálásokat meg tudtak csinálni, olyan volt az egész nyáj, mint egy lengő szakállú, mekegő bakacsapat.

Meggondolkozik egyszer Jancsi felesége:

- Ejnye! - azt mondja az apjának. - Én nem tudom, mi van ezzel az én urammal! Se levelet nem küld, se semmit nem tudok felőle! Megnézem, hol van!

Azzal fogta magát, megpakoltatott tizenkét szekeret élelemmel és vízzel, vett magához egy királyi ruhát is, aztán: indíts utána!

Ugyanazon az úton ment, amin az ura elindult, de az volt a szerencséje, hogy ő nem tért be a kocsmába. Hová érkezett, hová nem? Az öregemberhez és az öregasszonyhoz, akiknél Jancsi meghált, s akik ruhát adtak reá.

Bekopog az ajtón, köszönti a házigazdát:

- A Szent Isten véled van, öregember!

-  A Szent Isten hozott téged is, királynő! - fogadja az öreg.

A királynő elkezd tudakolózni:

-  Nem láttál itt az erdőben egy ilyen és ilyen királyt járkálni katonák élén? Mikor voltak erre vitézek?

-  Nem olyan régen! - válaszolja az öregember. - Nagyon sok dalia vonult erre, egy egész hadseregnyi, de bizony királyféle nem vezérelte őket. Hanem ekkor meg ekkor, az éjjeli órákban befutott hozzánk egy férfi ingre, gatyára levetkőztetve. Én adtam neki öltözéket, és itt aludt ebben az ágyban, ni! Elmondta, hogyan járt és milyen veszedelemből menekült ki!

-  Biztos, hogy így történt? - kérdezi a királynő.

Fölfelel az öregember:

- Nagyságos királynő, ha nem igaz, amit mondok, mindkettőnkkel azt tehetsz, amit akarsz!

- No, jó emberek, ha valóban megesett ez a dolog, amíg csak a világon éltek, én gondoskodni fogok rólatok!

És a királynő visszafordította a seregét és megálltak a vendégfogadónál. Azt mondja ott a katonáinak:

-  Én megyek be egyedül, ti pedig fogjátok körül a kocsmát! Ha elsütöm a pisztolyomat, rontsatok be mindnyájan az ivószobába!

A katonák elhelyezkedtek körben, a királyasszony meg benyitott a kocsmába. Mihelyst átlépte a küszöböt, a pincérek le akarták segíteni a köpenyét, akasztották volna a szögre, tessékelgették volna befelé, ám ő előkapta a revolverét és durr! lőtt egyet. Berontott rögtön az egész hadsereg és megkötözte a három pincért. A királynő meg rátartotta a pisztolyát az egyikre és faggatni kezdte:

-  No, tegyél vallomást, hol van a férjem!

De a pincér nem vallott.

Akkor átkutatták a fogadót és a pince mélyén megtalálták Jancsi öltözetét. A királynő tudta, hogy nem gyilkolták le, hiszen az öregember elsorolta a menekülését, ebben meg volt nyugodva. De hogy megbosszulja a sok ártatlant, akiknek vérét vették, a királynő agyonlőtte mindhárom pincért. Aztán a férje királyi ruhájával a karján kiadta a parancsot az indulásra.

Elérkezett abba a városba, ahol Jancsi apja volt a király.

Node, hová menjen szállásra? Bizony, a férjeura apjánál kell megaludnia!

És vonult a seregével a palota felé.

Ahogy Jancsi a kecskéket őrizte, egyszer csak észrevette, hogy rengeteg katona vonul az országúton. Amikor odaértek hozzá, elkiáltotta magát:

-  Vigyázz, díszmenet! Jobbra nézz, tisztelegj!

Összecsapta a bokáját ő is, és a kecskékkel együtt leszalutált a királynőnek. Úgy vesszen el a világ, ha nem igaz! A felesége meg csak bámult reá nagy szemekkel, mert fölismerte az urát, s nem tudta elgondolni, miért nem megy oda hozzá, hogy üdvözöljék egymást. Nem ment oda, mert szégyellte magát, hogy milyen csúfságos módon néz ki! No, jól van, ő sem szólt semmit, elment szállásra Jancsi apjához. Megcsókolta szépen a király, fogadta illendően. Megterített enni, inni, mulattak urasan. Vigadozás közben azt kérdi a királynő:

- Nagyságos királyúr, csak ez az egy gyermeked van? Ez az egyszem leány?

- Hej, van még nekem egy szerencsétlen, gyámoltalan fiam is! - feleli kelletlenül a király. - De ne is beszélgessünk róla, mert valósággal utálom!

Ám a királynő nem hagyta abba a kérdezést:

- Hol van most ez a fiad?

- Ott fekszik szegény a kecskék közt, merthogy hóbortos egy kicsit a feje és világi nagy italos! - válaszolta szégyenkezve.

- Hívasd be őt a szolgáiddal, mert látni szeretném! - kérte a koronás vendégasszony.

Megrémült akkor a király.

- A Szent Istenre kérlek, ne hívattasd ide, mert teljesen bolond és ujjnyi vastagon áll rajta a mocsok! Mindenki csak leköpi és legyalázza!

De a királynő hajthatatlan volt:

- Kérlek, hívasd őt ide, mert látni szeretném!

Nagy nehezen küldetett érte a király, a szolgák meg elővezették Jancsit, s leültették az asztalhoz. A királylegény nem tekintett sem a feleségére, sem az apjára, csak lehelyezkedett a székre és elkezdett falatozni. A királynő meg csak bámulta és bámulta, le sem tudta róla venni a szemét.

- Ej, ej, te ember, hogy nézel ki? - pirongatta. - Hogy nézel ki? No, nagyságos király, van-e fürdőszobád?

Megrestellte magát a király, hogy még egy fürdőszobát sem néznek ki belőle, alig talált feleletet.

- Hát már hogyne lenne! Nekem ne lenne? - hebegte megszégyenülten. - Az én palotámból nem hiányzik semmi!

A királynő pedig azt mondta:

- Engedd meg, hogy bevigyem ezt a szegény embert a fürdőszobádba és lemossam róla a koszt! Merthogy ez az én uram!

Így is tett. Lefürdette szépen illatos vízben, majd reá adta az aranycímeres öltözetet, amit magával vitt, s miután már királyi rangú viseletben voltak mindketten, karonfogva Jancsi apja elé járultak.

Amikor a király meglátta a fiát, rögtön térdet vetett előtte és hódoló szavakat kezdett mondani, mert az olyan ruhát viselt, amelyen látszott, hogy százszor gazdagabb, mint ő. Bizony, Jancsi felesége olyan hatalmas birtokú királynő volt, hogy parancsolt a többi uralkodóknak is.

A legény még egy rossz szóval sem bántotta az apját, fölemelte a földről és megölelte és megbocsátott neki mindent. Aztán kezet fogtak és a királyfi hazaindult a feleségével.

Hazafelé menet Jancsi betért az öregemberhez, aki útnak igazította a feleségét, őt meg ellátta ruhával. Mind a tizenkét szekér élelmet otthagyta nekik, a fiát pedig, aki az ő századában szolgált, azonnal leszereltette.

A királylegény és a felesége visszaérkeztek a palotába, s ha nem haltak meg, még ma is élnek.

Kolompár Ferenc Ferkina, sz. 1920. Csácsbozsok, Zala m.

 

11. A VASEMBER

Hej, legények, volt, hol nem volt! Ha ez a szent este nem jött volna, ezt a szép mesét én nem mondhatnám el nektek! Valamikor, semmikor, ha a férfiember megfelelt a sorozáson, s kitöltötte a maga katonaidejét, tisztességesen megfizették érte és hazaengedték rendben. Bizony, akkoriban gyalog kellett nekivágni az útnak, mert járgányok még nem szaladgáltak a világban!

Volt egy szegény cigány katona.

Amikor kiadták neki az obsitot, maga elé vette ő is a messzeséget, s tapodni kezdte a port hazafelé. Ment, ment, mendegélt, már alkonyatra fordult az ég, egyszer csak azt vette észre, hogy egy ösvény tér le a nagy útról a dombok közé.

Így szólt magában:

- Ó, Istenem, ennek az ösvénynek olyan helyre kell vezetnie, ahol laknak!

Követem ezeket a nyomokat, hátha szerencsével járok!

Elindult az árva cigány katona, s nemsokára meg is pillantott egy házacskát, ám hirtelen valami nagyon rossz érzése támadt és önkéntelenül hátrakapta a fejét. Akkor látta, hogy eltűnt mögüle a szárazföld, hatalmas víz hullámzott mindenütt, s egészen a sarkáig értek a tajtékos habok. Ha akart, ha nem, tovább kellett haladnia, merthogy előtte megmaradt az utacska, mintha szándékosan így akarta volna valaki.

Megszeppent egy kicsit és fölfohászkodott:

- Legyen rajtam a jóság! Most már mindegy, akármi vár is reám, bemegyek!

A házikóban egy vénasszony lakott. Bekopogott hozzá és illendőképpen köszöntötte:

- Az Istennel talállak, drága öreganyám!

- A drága Isten hozott téged, fiam! - fogadta a vénség. - Ha nem azt mondtad volna nekem, hogy öreganyám, lenyeltelek volna!

- Aj, nem vagy te olyan! -csitította a katona. - Meg hát jó szándékkal léptem a hajlékodba, eltévedt utasember vagyok!

A vénasszony akkor azt mondta:

-  Látom, fáradt és éhes vagy! Egyél, igyál, amennyi jólesik, azután feküdj le, már megcsináltam neked az alvóhelyet!                                               

Reggelre ébredve a cigány katona fölkelt, megmosakodott szépen, majd kiállt a küszöb elé és kémlelni kezdte a tájékot. Nézdegélt szerte-széjjel, de körös-körül csak a tenger volt, út nem vezetett kifelé.

Megszólalt mögötte a vénasszony:

- Megijedtél ugye, hogy bekerített a víz?

- Bizony, félek! - ismerte el a legény. - Hiszen én száraz lábbal jöttem a házadig! Mit jelent ez, hogy a nyomaimat elárasztották a hullámok?  

- Ó, hát megmondom én neked! - válaszolta a vénasszony.                   

- Merthogy mennék tovább! - tette hozzá a cigány obsitos. - Hosszú út van még előttem!

Fölcsattant erre a vénasszony:

-  Ó, drága fiam, hát hogy gondolod te? Ettél, ittál, vendégeskedtél nálam, jó aluvó helyet adtam éjszakára! Meg is kell ám szolgálni!

Megrestellte magát a katonalegény, amiért ez nem jutott az eszébe:

-  Ha olyan munka lenne, ami nem fog ki rajtam, akkor elvégzem!

És a vénasszony már mondta is a feladatot:

-  Gyere utánam! Itt van ez a pince, ide neked kell leereszkedned, mert én nem tehetem! A mélyben találsz majd egy lámpát, s ha azt fölhozod, utadra engedlek!

No, jól van, egyem meg a szádat, lement szegény cigány katona a rengeteg földalatti lépcsőkön a pincébe! Kereste, kutatta, meg is találta, de amikor jönni akart kifelé, akkor vette észre, hogy úgy bezáródott az ajtó, hogy nem bírja kinyitni.

Elkeseredetten fölkiáltott:

-  Mi lesz vélem? Mi lesz vélem? Itt fog megenni a fekete pusztulat! És ez miatt a haszontalan vacak miatt rekedtem lent a mélységben, ezért szenvedek majd csúfos halált!

Azzal kapta a lámpát és mérgében a földhöz vágta. Abban a pillanatban kiugrott belőle egy vasember.

- Mit parancsolsz, kedves új gazdám? - kérdezte.

- Hát te meg honnan kerültél elő? - csodálkozott a cigány katona.

- Én vagyok a lámpa szelleme! - felelte a vasember. - Hívtál engem, s én megjelentkeztem!

- Aha! - mondta a katona.

- Szerencséd, hogy előszólítottál! - folytatta a vasember. - Különben itt rostokolhattunk volna, míg csak világ a világ! Tudd meg, hogy ez a vénasszony egy boszorkány, ő vetett engem is rabságba és nem bírok tőle elmenekülni azóta sem! De ha te most szót fogadói nekem, akkor nem lesz akadálya a szabadulásunknak! Én intéztem úgy, hogy záródjon be a pinceajtó és ne jussál ki innen, mert figyelmeztetni akartalak, hogy ne add oda neki, amiért leküldött! Ha megkaparintaná a lámpát, s a lámpával együtt engem is, soha nem engedne ki bennünket a karmai közül! Meg ne válj ettől a lámpától, még ha széthasad mérgében, akkor se! Azt a feltételt szabjad, hogy ha teremt egy hidat a vízre, cserébe megkaphatja! Csinál is egy tajték-hidat, de arra reá ne merd tenni a lábadat! Ne lépjél a második hídra se! Majd ha odavarázsolja a harmadikat, azon elindulhatsz, de parancsold meg neki, hogy ő menjen előtted! Amikor már olyan közel jársz a parthoz, hogy ki tudsz szökkenni a szárazra, ragadd meg és lökd bele a vízbe! így te is megmenekülsz tőle, én is!

Jól van, ezt fogom tenni! - ígérte a katona.

Feljött a pincéből, a boszorkány az ajtóban várta.

- Hoztad-e a lámpát, fiam? - kérdezte.

- Hogyne hoztam volna, hiszen azért mentem le! - felelte amaz.

- Adjad, no, gyorsan! - nyúlt utána mohón, de a legény elrántotta előle.

- Ohoj, már megbocsáss, de én száraz úton jöttem ide és távozni is száraz úton akarok!

- Ó, azon ne múljon! - mondta a vénasszony, és máris intett a kezével, mire ott termett a vízen egy tajték-híd.

- Ezen én nem megyek keresztül! - rázta meg a fejét a katona.

Erre odavarázsolt egy másik hidat, ám az sem felelt meg! Majd amikor a harmadikat is vízre teremtette, így szólt a boszorkány:

- Most már nyugodtan áthaladhatsz, nem történik semmi bajod!

- Te tudod rajta a járást, öreganyám! - válaszolta a legény. - Eredj elöl, én meg majd követlek!

- Aztán biztos, hogy ideadod a lámpát? - aggodalmaskodott a boszorkány.

- Ha mondtam, hogy odaadom, akkor oda is adom! - hazudta a legény. - De csak ha szárazon leszek, mert itt nem érzem magam biztonságban!

- No, gyerünk akkor! - indult meg előtte a vénasszony.

Mikor már nem voltak messzire a parttól, a katona kiugrott a szárazra. Megragadta erősen a vén boszorkányt és belevágta a hullámokba. Ahol elmerült, mélységes tengerszem támadt, föl sem vetette többet a víz.

No, jól van, egyem meg a szádat, megtörtént ez is, de hát nem volt szegény cigánynak se enni, se inni, se cigarettázni! Már előszedegette a stikkeket, olyan erősen kínozta a dohányozhatnék. Hopp, eszébe jutott akkor, hogy van ám neki egy vasembere! Fogta a lámpát, meggyújtotta benne a kanócot, s máris ott állt előtte a vasember.

-  Mit parancsolsz, kedves gazdám? - kérdezte készségesen.

Fölfelelt erre a katona:

-  Nincsen egy fillérem se, majdnem meghalok éhen meg szomjan! Rendezkedj az ügyemben, azt parancsolom!

Mondta akkor a vasember:

-  Itt van három erszény aranypénz, ez elég lesz arra, hogy ellásd magad!

És evett-ivott a katona, vásárolt mindenféle jókat. Az aranypénze nem fogyott el soha, maguktól megteltek mindig az erszényei, így a vándorútja során nem szenvedett eztán szükséget.

Ment, mendegélt hazafelé, egyszer csak elérkezett egy városba. Betért a legnagyobb szállodába, kibérelt egy szobát, aztán leült az étteremben. Rendelt magának enni, inni, odarakatta az asztalra a legdrágább finomságokat, vacsorázott, szórakozott, mulatott. És elközelgett a záróra, a lefekvés ideje, ám a szállodaszobában se gyertya, se lámpa nem volt!

-  Ó, hát csinálok én mindjárt világosságot! - mondta magában.

Azzal fogta a gyufát, meggyújtotta a lámpában a kanócot, s megidézte a vasembert.

-  Mit parancsolsz, kedves gazdám? - toppant a szobába a szellem.

Felel neki a cigány katona:

- Azt parancsolom, hogy csinálj valami fényecskét ebben a hotelszobában és mivel nagyon unatkozom itt egyedül, hozzál nekem egy nőt is! A legszebbet a városból!

- Hmm! - hümmentett a vasember. - Megtehetem a feladatot! Az egész városban a király kisasszonyleánya a legszebb, aki aranybölcsőbe fekszik le éjszakánként aludni. Őt fogom elhozni!

Ahogy ígérte, úgy is cselekedett. A szépséges királykisasszonyt ellopta, s odavitte a katonának a szállodába, hogy az ne unatkozzon ott egyedül. Megörült nagyon a katonalegény, örömében a karjaiba kapta a királykisasszonyt, ölelgette, csókolgatta, cicázott véle világos virradatig. Akkor meg szépen visszaszállíttatta a vasemberrel a palotába.

Bizony, a királyi leányt huszonnégy katona vigyázta állandóan, éjjel-nappal az ajtaja előtt posztoltak állig fölfegyverkezve, a lámpa szelleme mégis elhozta éjszakánként, reggelre pedig mindig visszavitte. És ez így folyt, testvérkém, egy teljes hétig! Hogy, hogy nem, egyszer mégis rájöttek, hogy a koronás király kisasszonyleánya sorozatosan eltűnik éjszakánként! Azonnal jelentették az esetet az apjának, az meg futott, rohant, kereste az aranybölcsőt, de bizony üres volt a szoba! A királykisasszonynak bölcsőstől nyoma veszett!

No, egyem meg a szádat, megcsapja az eget a hajnal, pirkad gyönyörűen piros napfénnyel, megy a király a leányszobába, s látja, hogy mintha mi sem történt volna, a kisasszony édesdeden aluszik az aranyrengőcskéjében. Töprengésbe fogott az összes tanácsadó, tanakodtak a furcsa dolog fölött, de el sem tudták gondolni, hol töltheti az éjszakákat a leány.

Volt a királynak egy udvari tudósa. Ez a tudós így fordult egyszer a királyhoz:

- Nagyságos királyik, ha adsz nekem annyi tejfölt, hogy háromszor megmárthatom a fenekemet, akkor meg tudom mondani, mit kell tenned, hogy kiderüljön, hol éjszakázgat a leányod!

- Annyi tejfölt kapsz, hogy még fürödhetsz is benne, csak láss el tanáccsal! - ígérte a király és már szalasztotta is a szolgákat a tejfölöskamrába és előhozatott onnan egy kád tejfölt.

- Itt van a tejföl, amit kértél! Fogjad és tudjad, mit csinálsz!

Az udvari tudós akkor letolta a gatyáját, beleereszkedett a hátuljával a kádba, háromszor megmártotta a tejfölben a fenekét, utána azt mondta a királynak:

-  Tedd a leányodat az aranybölcsőbe! A bölcsőnek fúrd ki az alját, aztán öntsél bele jó sok lisztet, és ahol majd elviszik, mindenütt látszódni fog a fehér nyom!

Estére fordult az idő, a legény előszólította a szellemet és kiadta a parancsot, hogy hozza neki a királykisasszonyt. A vasember intette:

-  Baj van, gazdám! Lisztet öntöttek a bölcsőjébe és kifúrták az alját! Ha idehozom, nyomot csinál!

Megbosszankodott erre a cigány katona:

-  Ahaj, hát hiába vagy te vasember?! Nincs annyi eszed, hogy addig járkálj véle össze-vissza a városban, amíg ki nem szóródik a bölcsője aljából az összes liszt és csak azután hozd ide?

-  Igazad van, gazdám, így fogok cselekedni! - hagyta helyben a vasember.

Fogta az aranybölcsőt, s addig hurcolászta össze-vissza a városban, míg csak ki nem szóródott belőle az összes liszt, ami nyomra vezethetett volna. Ezzel a csellel két-három napig megint sikerült ellopniuk a királykisasszonyt.

Egy napon a szállodában szemet szúrt a cigány katona szegényes viselete. Még annyi esze sem volt, hogy felöltözködjön szépen; azt az egyetlen kopott katonaruháját hordta állandóan, közben meg a legelőkelőbb ételeket ette, a legdrágább italokat itta! Nem kapcsolt, hogy igen feltűnő, ha egy egyszerű kinézetű ember nagyvonalúan él és költekezik. Az lett a vége, hogy feljelentették és elvitték a pincebörtönbe.

No, testvérkém, ugye tudni akarod, mi lesz véle? Hát figyelj ide!

Ahogy ott búslakodik a hideg, nyirkos pincében, egyszer csak azt hallja, hogy valaki arrafelé közeledik és az obsitos katonák nótáját fütyörészi. Kikiált neki a pinceablakon a katona:

- Hé, barátom!

Visszafelel amaz:

- Hol vagy? Ki az, aki szólít?

- Gyere ide a pincelyukhoz! - hívta a katona. - Ide vagyok bezárva, én is obsitos vagyok! Te is az vagy, ugye?

- Az bizony! Kiszolgált öreg obsitos!

- No, figyelj ide, komám! Ha megteszel nekem valamit, én aranypénzt adok neked, mégpedig nem is keveset! Eredj el ide meg ide, ebbe meg ebbe a szállodába! Kérd el a szobám kulcsát és vegyél ki magadnak az iszákomból két marék aranyat! Találsz majd ott egy régi lámpát is, azt pedig hozd ide nekem!

Indult a vén obsitos, a mondott helyen megtalálta az aranypénzt, kivett belőle két marékkal. Elfogta a kísértés, akart volna markolni harmadszor is, de akkor csaff! Egy nagy pofon! Úgy képen vágta valaki, hogy majd kiugrott a szeme.

Ráordított a vasember:

-  Nem megmondták, hogy csak két marékkal vehetsz? Hogy merészelszte harmadszor is belenyúlni az iszákba?

Rémületében az obsitos azon nyomban fölkapta a lámpát, futólépésben vitte a pinceablakhoz, s beadta a rácson. A cigány katona szépen megköszönte, elővette a gyufát és meggyújtotta a lámpában a kanócot.

- Mit parancsolsz, kedves gazdám? - termett előtte a vasember.

- Még kérdezed, mit parancsolok? Hát nézd meg, hol vagyok! - felelte mérgesen a katona. - Te nem látod ezt a helyszínt? Azonnal vigyél engem innen!

A vasember fölnyalábolta és egy szempillantás alatt a szállodában termett véle. A cigány katona ott parancsot tett:

-  Most pedig eredj és hozd ide nekem a királykisasszonyt!

Húzódozni kezdett a vasember:

- Meglátod, gazdám, bajba esel ma este! Jönnek érted az őrző vitézek, megfognak és a király elé visznek!

- Ne gondolj te azzal, majd lesz vélem akkor is valami! - torkollta le a katona.

A vasember nem szólt többet egy szót sem, elment a királykisasszonyért és elhozta a katonának a szállodába. Nem vette észre, hogy szénpor volt az aranybölcső aljában és fekete nyom keletkezett utánuk egészen a szállodáig. Amikor a katona kitekintett az ablakon, rögtön meglátta az árulkodó jelet, de nem törődött véle.

-  Nem baj, hadd jöjjön, aki jön! El tudod te simítani a dolgokat, azért vagy vasember!

Nem telt el sok idő, a palotában fölfedezték, hogy ismét eltűnt a király-kisasszony és a bölcsőből kiszóródott szénporon elindultak az őrök. Fölkiabáltak a királynak:

-  Hej, nagyságos király, most meglesz a tolvaj!

A nyomok egyenesen odavezettek a városi vendégfogadóba, annak is a legdrágább szobájába. Nekiveselkedtek az őrök, hórukkoltak egyet, és betörték az ajtót. Ahogy berontottak, kit találtak bent? A koronás király hétor-szághírű szép leányát, amint cicázgat az ágyban egy obsitos katonával.

Ráförmed az őrparancsnok a katonára:

- No, te leánytolvaj, szedelőzködj, készülj, gyere a király elébe!

- Megyek én, ha nem durváskodol is! Semmi akadálya! - felel vissza a cigány katona.

Azzal felöltözködött, megkarolta a királyleányt és úgy kísérték az őrök a palotaház tróntermébe. Szerencsére a lámpa nála volt, bátor szívvel köszönt rá a királyra.

- Istennel talállak, király őfelsége, atyám és apósom!

- Mi az, hogy apósod? Hát kiről vagyok én neked apósod? - rökönyödött meg a király.

- Az Istenről és a leányodról! - válaszolta magabiztosan a katona.

- Hej, te piszok! - rikolt föl a király. - Hát te lopogatod el a leányomat?

- Én! - adja vissza röviden a szót a katona.

- És hogy merészelsz te ilyet cselekedni? - kérdezte fenyegető hangon a király.

A katona legény fölnevetett:

-  Miért ne cselekednék? Talán magadnak nevelted föl a leányodat? Nem magadnak nevelted! Ahogy így elnézlek, énbelőlem is lehetne olyan király, mint amilyen belőled lett! Miért ne lehetne? Azért, mert katona vagyok? Te is katona voltál előbb, nem születtél mindjárt királynak!

Ennyi szemtelenséget a királynak még soha nem mondtak egyszerre, úgyhogy a szólása is elállt az idegességtől. Amikor nagy sokára magához tért, hívatta a bakót és halált ítélt a katonára:

-  No, azonnal fejezd le ezt a leányrablót!

De a katona akkor előkapta a lámpáját és meggyújtotta.

-  Mit parancsolsz, kedves gazdám? - toppant elébe a vasember.

-  Azt parancsolom, tartóztasd föl a hóhéri fogdmegeket, hogy ne tudjanak még csak meg se közelíteni! - rendelkezett a katona.

Aztán így szólt a királyhoz:

- Ide figyelj, nagyságos király! Nekem adod a leányodat szépszerével, vagy pedig hányassam le a palota tetejét a fejed fölül? Mert elintézhetem, hogy még annyi helyed sem lesz, ahol a fejedet leteszed!

- Nincs neked olyan hatalmad! - feleselt a király.

- Bemutathatom, mit tudok!

- Mutasd, no!

Volt a palota mellett egy kis ház, a katona arra uszította rá a vasembert.

-  Rajta, ugasd le a tetejét!

Nekilódult a vasember acsarkodva, elkezdte törni, zúzni, szaggatni a kis házat; szerteszét szedte nemcsak a tetejét, de még az alapját is. A király megrettent a dúlástól.

- Áldjon meg az Isten, ezt azért ne tedd vélem! - fogta könyörgőre. - Inkább egyezzünk meg!

- Én csak úgy egyezek ki véled, ha átadod nekem a királyságot! - szabta meg a feltételt a katona.

Nem gondolkozott a király egy árva percig sem, lemondott minden hatalmáról. Azt mondta akkor a katona a vasembernek:

-  Azt parancsolom neked, hogy változtass engem királlyá! Királyi öltözet legyen rajtam tetőtől talpig, a hétországhírű kisasszony pedig királyné legyen mellettem!

És úgy történt, ahogy parancsolta. A lámpa szelleme olyan tündöklő királyi párt varázsolt belőlük, hogy a napra lehetett nézni, de reájuk nem. Megölelték, megcsókolták egymást és fogadságos szavakat adtak egymásnak.

-  Szívem szép szerelme, te az enyém, én a tiéd!

Hej, testvérkém, megütötte akkor a király a színarany dobját, aminek hétországra szólott a duhogása, azzal szólította a népeket a menyegzőbe. Elmentem én is, piros répából készített sarkantyúm volt.

Belevetettem magam a nagy táncolásba, perdültem, fordultam, dobbantottam, csapásoltam. A Duna folyót meg összegyűjtötték egy zsákba és odatámasztották a lakodalmas sátor oldalához. Addig-addig szökelltem, mígnem a sarkantyúm kiszúrta a zsákot, kiömlött belőle a Duna és fölkapott bennünket a víz.

Aki nem halt meg akkor, még ma is él.

Jakab József Cino, sz. 1922. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

 

12. AZ ÖRDÖGOLDALBORDA-VIRÁG

Az apám és a két nagybátyám eltervezték, hogy megszerzik maguknak az ördögoldalborda virágát. A páfrány virágát úgy hívják másképpen, hogy ördögoldalborda-virág.

Akkortájt Kisgyőrben laktak mind a hárman. A régi öregektől úgy hallották, hogy ez a virág hétévenként nyílik, pontosan éjfélkor, de mihelyst kivirít, rögtön el is hullajtja a szirmait. Azt is beszélték, hogy ezeket a szirmokat ha valaki összeszedi és a kezébe fogja, teljesen láthatatlanná válik. Akárhová megy, nem veszik észre, és mindenütt megtalálja az elrejtett kincset. Jól tudták, hogy ez egy veszélyes vállalkozás, mert a virágot az ördögök meg az óriások őrzik, és az életére törnek annak, aki meg akarja kaparintani. Ezért aztán elsétáltak a templomba, vettek magukhoz szentelt vizet és szentelt krétát, hajag mogyorófaágat vágtak, megszenteltették azt is.

Az egyik nagybátyám csordás volt a faluban. Azon a napon, amikor ezt az esetet akarták végrehajtani, korán beengedte a csordát, mert az apámék már várták a falu végén, s indultak a tetthelyre. Előre ki volt nézve, hová fognak leülni. A Cseh-völgy oldalában volt egy nagy bokor páfrány, vagyis ördögoldalborda, oda igyekeztek. A csordás nagybátyám vitte magával a kutyáját is. Mivel sötétben féltek volna azon az elhagyott erdei úton, még világosban nekivágtak.

Mihelyst kiértek, a szentelt mogyoróággal várat kerekítettek az ördögoldalborda köré, utána ezt a kört megerősítették szentelt krétával is, meg szentelt vízzel is, aztán beültek a körnek a legközepébe. Az ördögoldalborda alá pedig három fehér zsebkendőt terítettek, hogy amikor a virág elnyílik, a szirmai azonnal bele tudjanak peregni. Órát is vittek magukkal, le volt téve a bokor alá az is. ők meg hozzáfogtak kártyázni a szép holdvilágos időben. Már elmúlt tizenegy óra, de még mindig nem történt semmi. Azt gondolták, hogy már nem is fog.

És éjfél előtt pár perccel a szőlőhegy felől egy óriás ember jött lefelé, tüzes fáklyával a kezében. Ott húzódott egy rettenetesen széles árok, azt egy lépéssel átlépte! Az árok túlsó oldalán volt egy kétostoros, mély kút, egy nagy, nehéz favödörrel, amit ha telemerítettek, csak két ember bírta fölhúzni. Az őri, ás meg odaállt a kávához és egy kézzel vágta le-fel az ostort, csak úgy cuhogott a vízi Apámék kezdtek megrettenni. És akkor fogta magát az óriás ember és ment feléjük a tüzes fáklyával, ment, ment ijesztően. Ám a kör szélénél hirtelen elfordult és eltűnt.

Volt fölöttük három hatalmas, terebélyes tölgyfa. Érkezett egy újabb óriás, és az egyik fát elkezdte fűrészelni, hallani lehetett a recsegést, ropogást. Teljesen úgy látták, mintha dőlt volna a törzs, az ágak már a kör felé hajlottak. Féltek, hogy a fa reájuk zuhan, mégsem tettek egy moccanást sem, ott lapultak a kör közepén. Azt tanácsolták nekik a régi, öreg népek, akármi is történik, ki ne lépjenek onnan, mert akkor végük. Megpróbálták a kutyát kilökni a körből, ám az csak nyüszített, valósággal bújt beléjük, nem tudták kizavarni. Így aztán ők sem mertek távozni. Egyszer abbamaradt a fűrészelés. Ezután jönni kezdett a hegy felől három tüzes repülőgép. Amikor zúgva odaközeledtek hozzájuk, leereszkedtek egészen alacsonyra, ők meg félelmükben a földre hasaltak. Ahogy a tüzes repülőgépek a kör széléhez értek, hirtelen elkanyarodtak, más irányba fordultak. De a virágszirom még most sem jelentkezett a száron, hiába nézték.

Már elmúlt éjfél. Akkor az óriások mindhárman odaálltak a kör elé és hozzáfogtak nevetni, az a nagy foguk csak úgy villogott. Apámék nem tudták elképzelni, miért röhögnek. Aztán a három óriás eltűnt.

Virradni kezdett az ég. Úgy négy óra tájban azt gondolták: történjen, aminek történnie kell, nem maradnak ott tovább. Megfogták egymás kezét és egyszerre léptek ki a körből. De ezt csak akkor merték már megtenni, amikor reájuk sütött a Nap, pedig az öreg Virág Pestának hajnal hírével össze kellett volna tülkölnie a csordaállatokat a faluban, hajtania kellett volna.

Nem messzire volt a szőlőhegy, el is érték hamar. Mezsgyén kellett haladni, és ahogy igyekeztek ott lefelé, szembejött vélük egy őszbe vegyült ember. Nem is kérdezte, hol voltak, tudta magától, és azt mondta: - Nem jó időt választottatok, fiaim, mert a napján mentetek! Tegnap kellett volna, a vilijáján!

Akkor eszméltek rá, hogy az óriások azért nevették ki őket, mert a páfrány már elnyílott.

Ezt a virágot egyedül Cikra Gyurkának sikerült megszereznie, csak őróla tudnak, senki más cigányról. De ő is belehalt.

Mihelyst éjfélkor kivirágzott az ördögoldalborda és leperegtek a szirmai, Cikra Gyurka beleszedte egy zsebkendőbe. Ám annyira félt, hogy nem bírta ki, amíg a kakas hármat kukorékol, kiugrott a körből és futni kezdett hazafelé. A markában ott szorította a zsebkendőbe csomózott szirmokat. Egyszer csak   elébe állt egy óriás. Egy nagy, széles kalap volt a fején, olyan kalap, ami falevelekből volt fonva, tölgyfalevelekből, szőlőlevelekből. Azt mondta:

- Add ide azt a virágot, Cikra Gyurka!

- Nem adom én!

- No, majd odaadod a másiknak!

Erre elébe állt egy még nagyobb óriás. De ez olyan nagy volt, hogy ő csak a térdéig ért. Ez is mondta:

- Add ide azt a virágot, Cikra Gyurka!

- Nem adom én!

- No, majd odaadod a másiknak!

Szaladt tovább Cikra Gyurka, már majdnem a házuknál járt, amikor egy olyan hatalmas óriás állta el az útját, hogy a feje a fák hegyéig ért. Megszólította:

- Add ide azt a virágot, Cikra Gyurka!

- Nem adom én! - felelte Cikra Gyurka és akart volna elszaladni a lába közt, de akkor az óriás hirtelen megragadta, felemelte a levegőbe és nagy acsarítással egyenesen az udvarukba dobta. Ahogy a földre esett, széteresztette a markát és kiszóródott belőle az ördögoldalborda-virág. Az óriások meg felkapkodták és elvitték.

Cikra Gyurkát az anyja találta meg másnap reggel az udvaron, ott feküdt eszméletlenül. Három napig nem tudott magáról, észen kívül volt. Három nap múlva magához jött, akkor sorolta el az anyjának, mit tettek véle.

Nagyon rövid ideig élt ezután, talán egy hétig húzta még. A második héten irtózatos kínlódások közt meghalt. Megbüntették az ördögök, és az ördögök szolgái, az óriások, amiért meg akarta szerezni a virágukat.

Ez így volt.

Ifi. Jónás István, sz. 1941. Pereces-Barossakna, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

 

13. A KASTÉLY VENDÉGEI

Tudja, az én nagyapám muzsikusember volt, bandát vezetett. Akkoriban, ha négy-öt muzsikus összeállt, úgy mondták nekik, hogy banda. Nem zenekar, banda. Erről a nagyapámról mindenki azt tartotta, hogy ördöngös természetű. Értett az ilyen dolgokhoz.

Egy délután hintó érkezett az udvarára, két úriember ült benne és szólította őt:

-  Tóni bátyám! - így nevezte nagyapámat az egész falu. - Tóni bátyám, szedje össze a bandáját, jönnek vélünk, mert muzsikálni kell!

Fölkerekedtek akkor, a két úriember és a muzsikusbanda: a cimbalmos, a nagybőgős, a kontrás meg a prímás, és a hintó elvitte őket egy gyönyörű kastélyba. A kastély tele volt úrinőkkel, úriemberekkel, fiatalokkal, azoknak kellett zenét adni. Azokban a régi időkben még nem volt villany, a termekben petróleumlámpák égtek, három-négy is föl volt akasztva a falra.

Nagyapámék muzsikáltak szakadt módra, húzatták velük; a cifra ruhás népek meg táncoltak és táncoltak, fáradhatatlanul. De ezek az urak nem mentek oda, hogy nótát rendeljenek, ráhagyták a bandára; amit az muzsikált, ők arra perdültek-fordultak.

Eljött tizenkét óra.

Az úri népek akkor odamentek a muzsikusokhoz és telis-tele rakták a hangszereiket pénzzel. De rengeteg sok pénzre gondoljon ám! Csak úgy dugdosták bele a cimbalomba, nagybőgőbe, hegedűkbe! A cigányok meg örültek neki, ugye.

És az úri népek azt mondták:

-  Maguk csak maradjanak itt, pihenjenek le nyugodtan! Nekünk már mennünk kell!

El is távoztak mindnyájan. Éjnek évadján a cigányok már nem akartak útra kelni, úgyhogy a hegedűket felaggatták a falra, a cimbalmot meg a nagybőgőt odatámasztották a sarokba, ők pedig lefeküdöztek sorban a szép padlóra.

Nagyapám korán felébredt. Amikor kinyitotta a szemét és szétnézett, teljesen megdöbbent a látványtól. Már nem a kastélyteremben feküdtek, hanem az erdőben. A nagybőgő és a cimbalom egy-egy fának a törzséhez volt állítva, a hegedűk meg az ágakról csüngtek alá.

Kiáltott akkor:

- Keljetek fel, cigányok! Éjszaka a múlóknak muzsikáltunk!

Hát az, hogy a múlóknak muzsikáltak, az azt jelentette, hogy a halottaknak muzsikáltak. Nagyapám tudott cigányul.

Fölriadtak a cigányok, de csak tekingettek egymásra értetlenül. Aztán a hegedűket leszedték az ágakról, a cimbalmot meg a bőgőt pedig elhozták a fatörzsektől, és káromkodtak rettenetesen, mert tele volt minden marhaganéjjal. A pénz, amit a halottak a hangszerekbe raktak, az mind marhaganéjjá válott.

Képzelje el, így történt! Ennyi volt.

Bandor Zoltánná, sz. 1936. Karcsa-Becsked, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

 

 

14. A TEMETŐCSŐSZ

Volt egy temetőcsősz.

Ott élt, ahol a halottakat temetik, ott lakott a családjával a temetőkert kapujánál. Tartott mindenféle állatokat, disznókat, tyúkokat, libákat, s még egy tehénkéje is volt, hogy mindig legyen friss tej a gyermekeknek. A tehénkére kötelet kötött reggelenként és elvezette az erdő túlsó oldalára, mert ott nagyobb és selymesebb fű nőtt, mint másutt, szerette legelni a tehénke. Egy alkalommal így fordult a feleségéhez:

- Figyelj ide, asszony! Én most elmegyek, megkötöm ezt a tehénkét az erdő szélén, hadd füvelgessen ott, hadd egyen, amíg csak jól nem lakik! Mire temetik a halottat, mindenképpen megjövök véle!

- Jól van! - felelte a felesége. - Csak tedd a dolgodat!

Vezette a cigány a tehénkét az elhagyott erdei úton, egyszer csak megpillantott a porban egy koponyát.

-  Ó, Istenem! - azt mondja magában. - Három éve járok már erre, de ezt a koponyát még soha nem láttam! Hogy került ez ide? Egye meg a három szomorúság, aki az embert ilyenekkel ijesztgeti! No, eltirhítom én innen mindjárt!

Azzal berúgta a koponyát a fák közé.

Ahogy ballagott volna tovább, hangot hallott a háta mögül:

-  Hé, állj csak meg!

Megállt, hátranézett, nézett jobbra, nézett balra, de mivel senki nem akadt a szeme elé, azt hitte, a füle csendült meg, s elindult újra.

-  Neked mondtam, hogy állj meg! - kiáltott reá parancsolón ugyanaz a hang.

Megtorpant a cigány, megint körbetekingetett minden irányba, ám egyetlen lélek sem tartózkodott a látókörzetében. Azt kérdezte akkor:

- Hát te kicsoda vagy, hogy nem láthatlak?

- Ha nagyon akarod, megjelenek neked! - felelte a hang. - Íme, már előtted is állok!

És ott termett az úton egy idegen külsejű ember és be is mutatkozott neki: Péternek hívták.

-  Engem meg Jóskának! - adta meg a nevét a cigány, és kezet fogott véle.

Az idegen erre dörmögött valamit, de azt, hogy „szerencsésen éld le az életedet", amit cigány szokás szerint ilyenkor mondani kell egymásnak, azt nem ejtette ki a száján. A halott nem fogadja a köszönést. Hiába üdvözlöd, hogy Jó napot" vagy „jó estét", nem viszonozza, nem válaszol semmit. És nincsen tisztelettevő kívánsága senkihez.

Azt mondta a temetőcsősznek:

- Ha már ilyen jól belém rúgtál, legyünk barátok! Délben elmegyek hozzád ebédre.

- Szívesen megvendégellek, gyere nyugodtan! Legalább eldiskurálunk egy kicsit! - készségeskedett a temetőcsősz.

És visszafordult, hazament a feleségéhez. Nem tett róla említést, milyen furcsa eset történt véle, csak az étel dolgában rendelkezett:

-  Annyit főzzél, hogy három személynek is jusson! A gyermekeket meg küldd el valahová, ne legyenek itthon délidőben!

És eljött a dél, és bekopogtatott hozzájuk valaki, de se a temetőcsősz, se a felesége nem látták, úgy beszélgettek véle, hogy csak a hangját hallották. A cigányasszony háromfelé tálalta az ételt, nekikezdtek enni, s mire ő meg az ura kikanalazták a levesüket, a harmadik tányér is üres lett. Csodálkozott az asszony módfelett, hogy hogyan létezhet, amit tapasztal: nincsen ott senki és a tányérról mégis eltűnik az étel!

Amikor befejezték az ebédet, a vendég indulásra szánta magát.

-  Gyere, barátom, kísérj el a lakásomig! - kérte a temetőcsőszt, az pedig elkísérte az egyik kriptáig.

Mondta a halott:

-  Most már úgy illene, hogy te is eljöjjél hozzám vendégségbe! A holnapi ebédet én rendezem meg, várlak harangszókor a lakóhelyemen!

Eljött a másik reggel, eljött a másik dél, s a temetőcsősz késedelem nélkül, már az első kondulásra a kriptában volt.

- No, testvér, megjöttem!

- Kerülj beljebb, testvér! - örvendezett amaz.

Odabent a kriptában el volt készítve minden, bor, sör, pálinka, sült hús, tudja a Szűz Mária, milyen ételek meg italok, mindenféle, amit csak el lehet képzelni! Leültek, megebédeltek, aztán beszélgetni kezdtek, s beszélgetés közben úgy berúgtak, hogy a végén már csókolóztak és táncoltak. Déli egy óra felé járt az idő.

Mondja a temetőcsősz a halottnak:

- Ahaj, testvérkém, nagyon elálmosodtam! Engedd meg, hogy egy cseppet letegyem a fejemet!

- Aludj csak nyugodtan! - biztatta a halott. - Egy óra múlva felébresztelek.

- Biztos, hogy nem felejted el? - aggodalmaskodott a temetőcsősz. - Három órakor nekem ott kell lennem egy temetésen. Ha esik, ha fúj, addigra nekem mindenképpen haza kell érnem, mert rajtam kívül nincs más, aki elhantolja a koporsót! Én vagyok a temetőcsősz.

Ne félj, nem felejtkezem el! - nyugtatta meg a halott. - Pont két órakor felköltelek majd!

A temetőcsősz fölfeküdt a ravatalra, a halott meg odaült a fejéhez, s amikor kettőt ütött az óra, rázogatni kezdte az alvót.

- Ébredj, testvér, indulnod kell!

- Nagyon köszönöm a szívességedet! - hálálkodott a temetőcsősz és fölszedelőzködött.

Csikorogva kinyílt a kriptaajtó, a temetőcsősz pedig hazafelé vette magát, hogy eltemesse a halottat. Hazaérvén mit látott, mit nem látott? Ismeretlen, új épület emelkedett az otthona helyén, az ő családjának meg se híre, se hamva!

Ettől annyira megrémült, hogy elkezdett ordítozni az emberekkel, akiket ott talált:

-  Hát hogy gondoljátok ti, hogy elfoglaljátok az én házamat meg a kertemet? Ki hatalmazott föl benneteket erre? Nincs még három órája se, hogy itthagytam a feleségemet a gyermekekkel, meg a rengeteg sok jószággal, most meg nem látok senkit, semmit! Hol vannak? Hová tettétek őket? És a halottat ki hantolta el?

Látod-e, testvérkém, micsoda egy cigány volt? Elveszett mindene a világon, az összes családi boldogsága, de a követelései közt azt is előhozta, hogy ki hantolta el a halottat?

Felelik neki a népek:

-  Ne kötekedj vélünk, te cigányember! Tágulj innen, mert nem hagytál itt még egy árva gombostűt se! Nem is ismerünk téged, a környéken se jártál soha ! Eredj, kérdezd meg a falusiakat, látott-e már téged valaki ezen a vidéken!

Fogta magát a cigány, végigjárt minden utcát, tudakolózott, faggatózott, de akárkit megkérdezett, s akárhogy forgatta magát, nem vallotta ismerősének senki. Még a kapitányságról is kizavarták az ügyeletes rendőrök, kis híja volt, hogy meg nem verték. Hová ment, hová nem? Elment a templomba.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszönt a papnak.

- Isten hozott, fiam! - fogadta a pap. - Mi járatban vagy?

A cigány temetőcsősz elsorolta a történetét:

- Így és így áll a dolog, tisztelendő úr! Vendégeskedtem a barátomnál két óra hosszáig, de mire hazaérkeztem tőle, eltűnt mindenem a világon: a feleségem, a gyermekeim, a jószágaim! És nem tudom, ki hantolta el azt a halottat, akit a mai napon nekem kellett volna! Elcsodálkozott ezen a beszéden a pap:

- Mikor történt ez, fiam?

- Pontosan három órával ezelőtt - felelte amaz.

A pap azt hitte, tréfál véle, s ettől annyira kijött a béketűrésből, hogy kiáltozni kezdett reá:

-  Ne állíts már ilyen valószínűtlenségeket, te cigány! Hogyan merészelsz hazugságra vetemedni a színem előtt?

És mérgesen fölkapta azt a nagy anyakönyvet, és kérlek szépen, ötven évet áttekintett benne. Aztán átnézett még száz évet, de ott sem talált semmi adatot

-  Mikor is volt ez? - kérdezte még egyszer.

Ám a temetőcsősz mindig csak ugyanazt hajtogatta:

-  Most volt! Ma délben!

A pap megint nekiállt nyálazni a lapokat, már átböngészett százötven évnyi anyakönyvet, de a temetőcsősz neve sehol sem volt beleírva. Kezdett dühös lenni és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy ez a cigány a bolondját járatja véle.

- Semmi nyoma a szavaidnak! Miért jöttél ide? - ordította magából kikelve. - Tébolydából szöktél? Vagy mit csinálsz te itt? Hová valósi vagy?

- Idevalósi vagyok! Itt születtem! - ismételgette a temetőcsősz.

- Hány éves vagy? - kérdezte a pap.

- Harminchat - felelte a temetőcsősz és megmondta az anyja nevét is.

Kereste, kereste a pap és egyszer csak reá akadt. Kétszáz évre már minden egyezett. A tisztelendő úrnak majdnem leesett az álla, csak nézte az anyakönyvet és nézte az előtte álló cigány temetőcsőszt és csóválgatta a fejét hitetlenkedve.

-  Igen, igazat mondtál! Megvan a bejegyzés. Kétszáz évvel ezelőtt valóban élt itt egy ilyen nevű ember.

Akkor meg a temetőcsősz háborodott föl.

-  Hát már hogy beszélhetsz ilyeneket, te pap? Talán megháborodott az elméd? Hogyan mondhatsz ilyeneket, amikor nem kétszáz évvel ezelőtt, hanem ma délben mentem el a barátomhoz, és csak két órát töltöttem nála!

Eltűnődött ezen a pap, s kis idő múlva megértette, hogy déli harangszótól egy óráig az száz év volt, az átaludt másik óra meg a második száz év. És a fölszentelt ember akkor fogta magát, földre terített egy fekete kendőt, egy szép fekete rojtosat, pontosan az oltár elé.

- No, állj rá! - intett a temetőcsősznek.

A cigányember pedig odaállt a fekete kendőre, verje meg a pusztulat a bolond fejét! Akkor a pap kezébe vette a szent könyvet, elkezdte olvasni, s ahogy olvasta, úgy változott a temetőcsősz ötvenévessé, nyolcvanévessé, tiszta deres lett a haja, testvérkém! Ott a két szeme előtt őszült meg a papnak,' s a szakálla idáig ért, ni, a térdéig! Elég az hozzá, hogy amikor kétszázharminc évessé olvasta, porrá omlott, s elfújta a szél, elszállt a levegőben.

RafaelJános, sz. 1938. Szolnok

 

15. PISZLI JÁNOS

Valamikor, nem is olyan régen, amikor én még kicsi gyerek voltam, élt egy ember, Piszli Jánosnak hívták. Fiatal és nagyon erős volt, egy lovat is föl bírt emelni a vállára. Kereskedéssel foglalkozott, kupeckodott, s állandóan mulatott, ivott, dorbézolt, szépen tudott táncolni és gyönyörűen énekelt. És nagy lótolvaj hírében állt!

Egyszer borzasztóan elszegényedett, egyáltalán nem volt pénze. Gondolt egyet, s Marijával, a feleségével átment Szerbiába lovat lopni. Hoztak is a ménesből két fekete csikót, olyan harmadfüeket.

- Hej, gyere le, Isten, a földre, mert ilyen lovakat még te sem láttál!

A cigányasszony felült az egyik ló hátára, János a másikra és úgy vágtattak, mint a villám. Mert ezek a lovak nagyvérű futólovak, versenylovak voltak! Két nap alatt Nagyváradra értek, pedig csak éjszaka jöttek, hogy ne lássák őket.

Nagyváradon bekötötték a lovakat apám istállójába. Szegény apám reszketett félelmében, de mit szólhatott volna neki?! Rokonunk volt, anyám unokatestvére.

- János, egyem meg a szádat! Félek! Nagyon félek! - csak ezt mondogatta apám.

- Ne félj, Basi Gyuri! Elmegyek a lovakkal! Nagyvásár lesz Debrecenben, oda viszem őket!

Úgy is történt. Két-három nap múlva, amikor már kipihenték magukat, fölszedelőzködtek Marijával és elmentek. Nyeregbe ültek és lóháton indultak Debrecenbe.

Éjszaka keltek útra, hogy másnap reggelre, a vásárkezdésre ott legyenek. Oda is értek időben. Amikor hasadt az ég, már Debrecenben voltak. Piszli János megpucolta a lovakat, szépen lekefélgette a szőrüket. Szénát és kukoricát vetett nekik, megabrakoltatta mindkettőt, aztán indult a nagyvásárba.

Igen sok nép volt. Mentek hozzá a parasztok.

- Mennyit kérsz a csikókért?

Kétezer pengőre tartotta őket. Kétezer pengő nagy pénz volt akkor, csak a legjobb lovak értek annyit. Hiába alkudtak volna, nem adta olcsóbban.

Egyszer odament hozzá egy úr, aki másod-harmadmagával járta a vásárt. Az úr a ménesét hozta eladni, s gondolta, körülnéz egy kicsit, hátha talál ő is valami kedvére való lovat.

Amikor a két csikót meglátta, kimeredtek a szemei a csodálkozástól. Körbejárta őket, s megnézte a fogaikat. Ahogy felemelte a lábukat és meglátta a patáikat, elvigyorodott és azt mondta: igen, ez az!

Odafordult a cigányhoz:

- Kinek a lovai ezek, barátom?

- Ezek bizony az én lovaim, nagyuram!

- Mennyit kérsz értük?

- Nem kérek sokat uraságodtól, csak kétezer ezüstpengőt!

- Kétezer ezüstpengőt? Valóban nem kérsz sokat, de olcsóbban is adhatnád!

- Aztán mennyit érnének meg uraságodnak?

- Ide figyelj! Honnan vannak ezek a lovak? De az igazat mondjad! Én Almási gróf vagyok és nekem ménesem van versenylovakból, oda akarom vinni ezeket is!

- Ha én az igazságot mondom, akkor te a tömlöcbe záratsz engem, uram!

- Nem záratlak tömlöcbe, csak mondjad!

- Nagyságos gróf úr, ha nem esik nehezedre, én egy olyan szegény cigány vagyok, akinek se pénze, se szekere, se lova nincsen, utak csavargójaként élek! Átmentünk Szerbiába lovat lopni és Noviszád mellett találtunk is egy ménest, onnan hoztuk ezt a két lovat. Éppen a nagy kút mellett legelésztek, mi meg elhajtottuk őket a feleségemmel!

- Te és a feleséged?

- Igen, ketten voltunk.

-  Látom, igazat mondtál! Most pedig emeld fel ennek a csikónak a lábát!

Amikor Piszli János felemelte a csikó lábát, látta, hogy a patájára rá van égetve a grófi korona. Bizony, ezt nem vette észre!

- No, most magad is meggyőződhettél róla, hogy ezek a lovak az én ménesemből valók! De amiért szegény vagy, és amiért megmondtad az igazat, nem záratlak be! Adok neked egy kehes lovat és száz pengőt is, hogy vehess magatoknak eleséget az útra! Jó lesz-e így? Hogy hívnak?

- Én vagyok a Piszli János!

- Ehej, Piszli, hallottam már a nevedet, te egy nagy italos ember vagy!

Megcsináltuk a vásárt?

- Megcsináltuk, gróf úr!

Bementek a pecsenyésekhez a sátor alá, ott árulták a húst, a bort, a pahn- És áldomást kértek.

Varga György, sz. 1916. Nagyvárad, Erdély

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet