Előző fejezet Következő fejezet

Mesék, eredetmondák, hiedelemtörténetek

2. rész

 

16. AZ ÉGBEN KERESZTELT JUHÁSZLEGÉNY

Volt, ami nem volt. Hogyha nem lett volna, nem is mondták volna. Én se tegnaptól vagyok, se tegnapelőttől, vagyok azótától, mióta nagyapa tuskón szelte a húst valamikor régen, s meghágta nagyanyót féltérden a jégen.

Volt egy juhász, annak volt két fia. Egyszer a juhász maga elé hívta őket és azt mondta nekik: - Fiaim, tereljétek ki a juhocskákat a zöld mezőre, hadd füveijenek, hadd lakjanak jól!

Fölszedelőzködtek a legénykék, kihajtották a bodor juhocskákat legelni, s vonulgattak a nyájjal egyik pázsitos dombról a másikra fényes napkeltétől sötét napáldozatig. Akármilyen évszak hatalmaskodott, reggel mentek, este jöttek; esős idő szakadt reájuk, sáros út nehezítette járásukat, jajkeserves volt minden napjuk. Olyan daliákká nevelkedtek mégis, hogy senki emberfiától nem rettentek meg.

Egy napon így szóltak az apjukhoz:

- Figyelj reánk, mert beszédünk van véled! Akármilyen évszak hatalmaskodik, reggel megyünk, este jövünk; esős idő szakad reánk, sáros út nehezíti járásunkat, jajkeserves nekünk minden napunk! Bizony, jobb lenne, ha tanyát vernénk magunknak kint a hegyi réten, és ott csinálnánk a túrót meg az ordát!

- Ó, lelkem fiaim, ne menjetek! - intette őket az apjuk. - Tele van a havas ártó gonoszokkal, ellenetek fordulhatnak és halálotokat lelhetitek a kőszálakkal körülkerített réten! Én háromszázhatvanhat évig folytattam a juhász-mesterséget, de sohasem találtam fáradságosnak a hazautat. Nem is tudom elgondolni, hogy nektek miért olyan nagy teher! Azt tanácsolom, ne akarjatok kintháló pásztorok lenni, s ne maradjatok ott éjnek éjszakáján, mert az nektek tűz, nekem füst!

-  Nincsen igazad! - hurrogták le a legények az apjukat, s mit sem hederítve az intelmes beszédre, fölmentek tanyázni a rettentő havasba.

A juhászné asszony háromszáz esztendős, a juhász pedig háromszázhatvanhat esztendős volt, amikor ismét született egy fiúgyermekük. Az őszöreg bárányőrző pásztor akkor odaült az ágy szélére és azt mondta a feleségének:

-  Ha már így adta a jó Isten, fogadjuk áldásként az akaratát. Fölneveljük őt is a többiekkel együtt! Legalább nem lesznek társacska nélkül a fiaim!

Az idő tájt a Szent Isten - nyalom a szívét! - és Szent Péter vándorúton jártak a földön. Próbára tették a népeket, lakik-e bennük jóindulat és szánalom, megsegítik-e a bajbajutottakat. Késő estébe hajlott az idő, amikor az égi jövevények odaértek az öreg juhász kunyhójához.

Megszólalt a Szent Isten:

- Hallod-e, Péter, kigondoltam valamit!

- Mit gondoltál ki, Uram?

- Ennek a juhásznak szerencsés órában született a fiacskája, be kellene mennünk, hogy megkereszteljük!

- Menjünk, ha ez a gondolatod! - bólintott rá Szent Péter.

És betértek a kunyhóba illendő köszöntéssel:

- Jó estét kívánunk neked, te szegény ember!

- A Szent Isten hozott benneteket, keresztény vándorok! - viszonozta a köszönést a juhász. - Üljetek le nálam, ha már a magas ég hozzám vezérelte az utatokat! Mi járatban vagytok?

- Messze földről jövünk és szállást keresünk ma éjszakára! Megengednéd-e, hogy a kunyhódban háljunk reggelig?

Felelt nekik a juhász:

-  Hej, keresztény vándorok, ezen a világon csak a pihenés a miénk, a szállás a Szent Istené! A kunyhóm ajtaja mindenki előtt nyitva áll, megéjszakázhattok ti is. Ám igen nagy nyomorúságban élek, láthatjátok, egyetlen ágyam van, amiben a beteg feleségem fekszik, nektek csak a sarokban tudok alvóhelyet csinálni! Ha az megfelel, hozni fogok szalmát a kazalból és vackot vetek a földre! De engedjétek meg, hogy előbb gondoskodjak a feleségemről! Nem régen szült egy fiúcskát, gyermekágyat fekszik éppen, gyenge és sápadtacska még. Itt hagynálak magatokra, ha nem rónátok föl bűnömül az Isten előtt!

-  Eredj csak és tedd a dolgodat! Mi nem haragszunk reád ezért! - nyugtatták meg a zarándokok.

Az én juhászom végezte is a tennivalóit. Ellátta gondosan a feleségét, enni és inni adott neki, aztán fogta magát, kiment a kazalhoz, felkötött a hátára egy nagy lepedő szalmát, s a kunyhó egyik sarkában kényelmes fekvőhelyet készített belőle a zarándokoknak.

Mielőtt nyugovóra tértek volna, azt mondja a juhász:

-  Ne feküdjetek le éhen, jó zarándokok! Ha elfogadnátok, megosztanám véletek a vacsorámat! Tudom, igen alantasrendű étek, de nincs más, mással nem kínálhatlak benneteket, én is ezt eszem! A jó Isten látja a lelkemet, hogy igazat beszélek!

Kérdik tőle a zarándokok:

-  Mi a vacsorád, te szegény ember?

A juhász restelkedve bökte ki:

- Egy kevéske pogácsa, magam sütöttem hamuból. Bizony, elég száraz lett, hiába ütöttem bele két tojást, hogy omlós legyen!

- Örömest elfogadjuk, ha jó szívvel adod! - felelte a Teremtő Atya.

- Jó szívvel adom, váljék egészségetekre! - tette eléjük az asztalra.

És a bárányőrző pásztornak akkor olyan csodában volt része, hogy majdnem elakadt a lélegzete! Amint az egyik zarándok megérintette a pogácsákat, a szürke hamusütemények abban a szempillantásban ropogós héjú, szépen sült búzakenyerekké változtak, s ott termett az asztalon egy kupa borocska is.

-  Nagy csoda történt! - örvendezett a juhász. - Nagy csoda történt!

A Szent Isten megsajnált engem és a hamupogácsáimat finom, puha kenyerekké változtatta! Fogyasszuk el egészséggel!

Alig fogtak hozzá a vacsorához, váratlanul hazaállítottak a legények a hegyi legelőről. Meglátva a koldusruhájü idegeneket, gorombán rátámadtak az apjukra.

-  Ejnye, apánk, hát hogyan lehetsz vén létedre ilyen könnyelmű gondolkodású? Miért engedsz be ismeretlen személyeket éjszakára a kunyhódba?

Miért adsz nekik szállást?

A juhász csitította őket:

-  Ő, lelkem fiaim, csak az alvás a miénk, meg a nyugalom, a szállás a Szent Istené! Hagyjátok békén ezeket az embereket!

Elcsendesedtek erre a legények, nyeldesték a mérgüket a falatokkal, aztán nagy duzmaskodva kimentek az istállóba aludni. Kérdi a Szent Isten:

-  Van-e már komának valód, te szegény ember?

- Az bizony még nincsen! - ismerte el a juhász.

- Ha vállalod vélünk a komaságot, mi keresztvíz alá tartjuk az újszülöttet! - ajánlkozott a Teremtő Atya.

- Már hogyne vállalnám! - kapott a szón a juhász. - De még mennyire hogy vállalom!

Akkor a zarándokok fogták a kicsi gyermeket és indultak az útjukra. Az ajtón kívül átalbucskáztak a fejükön, s eltűntek, akár a könnyű köd, fönt termettek a fényes mennyországban, ahol a virágos réteken fehér szárnyú angyalkák sétálgatnak énekelve.

Ahogy fölérkeztek, Szent Pétert megütötte egy gondolat:

- Atyám Teremtőm, elfelejtettünk valamit!

- Mit felejtettünk el, hű szolgám?

- Nem kérdeztük meg, milyen nevet adjunk neki!

Felelt erre a Szent Isten:

- Ne félj, én már kitaláltam! Még az apjának sem jutna az eszébe jobb!

Úgy fogjuk szólítani, ahogyan téged: Péter lesz a neve!

- Hej, Atyám Teremtőm, ezt nagyon jól kitaláltad! Tényleg az lesz a legjobb, ha Péternek kereszteljük!

És elvitték a vénöreg bárányőrző pásztor gyermekét Szent Péntek asz-szonyhoz, aki Minden Világ Aranytölgyfájának odújában lakott.

- No, Péntek asszony, hoztunk neked egy legénykét, hogy legyél a keresztanyja és viseld a gondját, amíg föl nem cseperedik!

- Úgy teszek, ahogy kívánj átok,-nyalom azt a drága lábacskátokat és kezecskéteket! - válaszolta Péntek asszony.

Ölbe vette rögtön a gyermeket, odajárult véle a kegyelmes nagy Isten színe elé, aki reá mondva az áldó szavakat, a kereszt jegyében szentelt vízzel beharmatozta.

Égbenkeresztelt Péter olyan sebes növésű volt, hogy a kinézete után már a második nap elteltével kétévesnek lehetett gondolni. Tíznapos korában tízévesnek látszott, a tizenötödik napon pedig már embernyi ember volt. És ahogyan nőtt, úgy növekedett a táltossága is. Fölcseperedett gyönyörűen az én Péterem!

Egyszer Péntek asszony elé állt:

- Hallgass ide, keresztanyám, beszédem van véled! Tudom, megtiszteltetés a számomra, hogy itt élhetek fönt a fényes mennyországban, ahol a virágos réteken fehér szárnyú angyalkák sétálgatnak énekelve, de nagyon szeretném már látni az édesapámat és az édesanyámat. Kérlek, engedj vissza hozzájuk!

A keresztanyja nem tartóztatta:

-  Eredj csak, fiam, ha ennyire vágyakozol utánuk!

Égbenkeresztelt Péter bocskort kötött a lábára, tarisznyát akasztott a nyakába, aztán fölhágott az aranytölgyfa melletti dombocskára, hogy pontosan kitájékozódja, melyik irányba induljon a földi világ felé. El is gyalogolt a felhők széléig, de amikor letekintett onnan a mélységbe, erősen megbátortala-nodott, s nagy hamarsággal visszatért a fölnevelőjéhez.

- Jaj, keresztanyám, nem tudok aláereszkedni a földi világba! - mondta neki.

- Persze hogy nem! - felelte Péntek asszony. - A saját akaratodból te innen nem távozhatsz el! Jelentkezned kell a Szent Istennél és Tőle kell engedélyt kérned! Ha ő nem ellenzi, én majd lebocsájtalak! Ám a Teremtő Isten aranyláncon függő palotája a legmagasabb egekben van, a segítségem nélkül nem juthatsz még a közelébe sem! Véled tartok hát én is, Péter fiam, elvezetlek Hozzá!

Azzal Péntek asszony összecsattogtatta a szárnyait és surrogva, suhogva repülni kezdett fölfelé. Hátul a sarkaiból két selyemzsinórt engedett ki, azokból változott egy-egy ösvényke, lépegetett rajtuk szépen a legény. Mentek egy nap, mentek két nap, a harmadikon elérkeztek a Szent Istenhez, aki aranyláncon függő palotában élt.

- Jó napot, Szent Isten!

- Hozott Isten, Szent Péntek asszony! Hozott Isten téged is, kedves fiam!

Mi járatban vagytok?

Égbenkeresztelt Péter belefogott jövetelük céljába:

-  Szentséges Isten, nyalom azt a drága lábacskádat és kezecskédet! Hálás vagyok neked, amiért egészséggel és kitartással áldottad meg az életemet! Megköszönöm azt is, hogy idehoztál engem ezekre a fényes mennyei területekre, de most mégis az a kérésem van hozzád, hogy engedj vissza a földi világba! Úgy határoztam, hogy nem maradok tovább!

Felelt erre a Szent Isten:

-  Ha úgy határoztál, én nem tartóztatlak! Térjél haza a tiéidhez! Amikor leérsz a földre, egy szegényes kunyhó előtt találod majd magad. Abban a kunyhóban egy öregrendű ember lakik, és az az ember a te apád. Van neked két fivéred is, de őreájuk te soha ne hallgass, maradj meg inkább a magad gondolatánál! Csak az édesapád szavaira figyelj oda, mert a te édesapád gonosz beszédeket nem beszél!

Eztán a Szent Isten kiválasztott a nyájából tizenkét bárányt.

-  Ezt a báránycsapatot neked adom ajándékba, fogadd el tőlem! Most pedig menjél és a keresztanyád lebocsájt téged a halandó népek közé! Legyél szerencsés!

Égbenkeresztelt Péter és Szent Péntek asszony megköszönték a Teremtő Atyának a jóságát, majd fölkerekedtek és visszatértek az aranytölgyfához. - No, keresztanyám, hadd búcsúzzam el tőled is! - mondta a legény.

- Várjál, ne siess annyira! - tartóztatta a fölnevelője. - Mi még nem búcsúzkodhatunk! Vélem kell jönnöd a nővéreimhez, hátha kapsz tőlük valamit, aminek hasznát veszed!

És Szent Péntek elvezette a bárányőrző pásztor fiát Minden Világ Ezüst-tölgyfájához, annak az odújában lakott az egyik nővére, Szerda asszony. Bekopogtak hozzá, örvendtek a találkozásnak, tudakozódtak szépen egymás sorsa felől. Miután elvégezték a tisztesség kívánta beszédet, Szerda asszony megajándékozta a legényt egy kendővel.

- Fogadd el tőlem, Péter fiam! Ha bármikor bajba kerülsz, csak rázintsd meg a kendőt, s az rögtön átváltozik egy óriáskutyává! Ne félj, az az óriáskutya a bajtól megment téged!

Égbenkeresztelt Péter megköszönte Szerda asszonynak az ajándékot, az-tán eltávoztak tőle. És Szent Péntek akkor elvezette a bárányőrző pásztor fiát Minden Világ Vastölgyfájához, mert annak az odújában meg a másik nővére, Csütörtök asszony lakott. Bekopogtak hozzá is, megadták neki a tiszteletét, beszélgettek véle a sorsáról. Ő egy ugyanolyan kendővel ajándékozta meg Pétert, mint a nővére.

- Ha bajba kerülsz a lenti világban, csak rázintsd meg ezt a kendőt! Olyan óriáskutyává változik majd, hogy mindenki megrémül már a látásától is!

Megköszönve a hasznos holmit, fölszedelőzködtek és útnak eredtek. Péntek asszony elkísérte a legényt egészen a felhők széléig.

- No, fiam, én három ajándékot adok! Tőlem is kapsz egy kendőt, és neked szánom még ezt a fésűt meg ezt a tökmagot! Legyél szerencsés és egészséges!

- Áldjon meg az Isten, drága keresztanyám! Sosem fogom elfelejteni a hozzám való jóságodat!

Megölelték, megcsókolták egymást, aztán Péntek asszony reá kötött egy bosszú selyemkötelet a legény derekára, az pedig ereszkedni kezdett lefelé. Hét nap és hét éjjel ereszkedett egyfolytában, mígnem nagy sokára földre dobbant a lába. Hová érkezett, hová nem? Éppen az apja ajtaja elé. Abban a pillanatban ott termettek mellette a hófehér bárányok is, amiket a Szent Istentől kapott ajándékba. Kerített helyre terelte a kicsi nyájat, ő meg benyitott az apjához.

- Jobb estét, öregapám!

- Isten hozott, édes fiam! Mi járatban vagy?

- Azért tértem be a hajlékodba, öregapám, mert szállást keresek!

- Adok én szállást, édes fiam! Nálam itt maradhatsz éjszakára!

Azt kérdi a legény:

- Hány éves vagy, öregapám?

- Hej, fiam, nekem már háromszázhatvanhat esztendő nyomja a vállamat!

- És a feleséged? Ő hány éves?

- Bizony, már ő is háromszáz éves!

- Egyedül éltek a világban? Gyermekeitek nincsenek?

- Dehogy nincsenek! Van nekünk két fiunk, csak ők kint tanyáznak a havasi réten!

Akkor azt kérdi a legény:

- Nem volt több gyermeked, csak az a kettő?

- Hej, fiam, nagy eset az, amit kérdezel - válaszolja a juhász. - Volt még egy fiacskánk, de amikor megszületett, betért a házunkba két keresztény ember és ellopta tőlünk. Hírét sem hallottuk azóta és letettünk már a reményről is, hogy valaha előkerül élve!

- Ez bizony szomorú! - bólogatott Péter. - Aztán ha a Szent Isten hazasegítené a fiadat, reá ismernél-e?

- Nem látok már én! - felelte az öreg. - De ha megtapogatnám a haját, akkor megismerném!

Erre a legény odahajtotta a fejét az apja keze ügyébe.

- Megismerlek, édes fiam! Megismerlek! - kiáltott föl a vén juhász.

- És te, anyám, megismersz-e?

- Megismerlek, édes fiam! Most már én is megismerlek! Miféle emberek vittek magukkal és milyen nevet adtak neked?

A Szent Isten és Szent Péter voltak azok a zarándokok, nyalom a szívüket! Ők kereszteltek meg és ők neveltek föl a fényes mennyországban, de vágyakoztam utánatok és visszabocsájtottak ismét erre a világra!

Örvendezett erősen a két öreg, majd szétpattant a szívük a nagy boldogságtól, ölelgették, csókolgatták a fiukat, s ennivalót tettek rögtön az asztalra.

Alig fogtak hozzá az evéshez, nyílt az ajtó és hazatoppant a két másik fivér is, akikből azóta még erősebb és még vitézebb daliák váltak. Nekiültek ők is a vacsorának, de miközben ettek és ittak, rossz szemmel méregették a jövevényt. Amikor már nem bírták magukban tartani a szót, ráförmedtek az apjukra:

-  Hát te már megint vendéget fogadtál? Hogyan lehetsz vén létedre ilyen könnyelmű gondolkodású, hogy ismeretlen személyt engedsz be éjszakára a kunyhódba? Tanulhattál volna az esetből, amikor azok a tolvajnépek ellopták a kistestvérünket.

- Nem érdemlem meg a szemrehányásotokat, fiaim! - védekezett az öreg. - Azok a zarándokok nem tolvajnépek, hanem a fényes mennyei területekről ide látogató szent emberek voltak! Akit pedig itt láttok, az a ti kisöcsétek!

- Ej, apánk, hát hogyan állíthatsz ilyesmit, amikor a mi kistestvérünket elpusztították?!

Azt mondja akkor Péter:

-  Higgyétek el, én vagyok a fivéretek! Engem vittek el a zarándokok, s miután a mennyek országában megkereszteltek és fölneveltek, visszabocsájtottak hozzátok!

Erre a két fivér is lecsendesedett, megölelték, megcsókolták az öccsüket és beszélgettek, vigadtak sokáig. Másnap hajnalban így szóltak:

-  Mi most kimegyünk megint a havasi rétre, ott húztunk aklot, ott fejjük a juhokat! Elköszönünk tőled, mert egyhamar nem fogunk onnan lejönni!

Péter intette őket:

-  Maradjatok itthon, testvéreim, ne legyetek kintháló pásztorok! Ne tartózkodjatok éjnek évadján a rengeteg nagy havasban, mert az nektek tűz, nekem füst!

Ám a bátyjai nem hallgattak reá, befogtak a szekérbe és kihajtottak a havasi rétre. Alkonyattájban az öreg juhásznak rossz sejtelme támadt:

- Eredj utánuk, Péter fiam. Legyél mellettük, nehogy valami bajuk essen a havason!

- Jól van, kedves apám! - egyezett bele Péter. - Kimegyek hozzájuk, hátha a mentségükre tudok állni!

Azzal szépen útnak vette magát és a tizenkét hófehér juhocskáját terelgetve kiballagott ő is a havasra. Hármasban legeltették aztán a nyájat, vonulgat-tak a bodor jószágokkal egyik füves dombról a másikra fényes napkeltétől sötét napáldozatig. Néhány hét múlva, amikor éppen a juhokat fejték, vénséges vén koldus érkezett a szállásra irtózatos nagy ősz hajjal, térdig érő szakállal.

Illendően köszöntötte őket:

-  Legyetek szerencsések, gazdag juhászok! A szülőanyátok és az édesapátok lelki üdvösségére kérlek benneteket, szánjatok meg egy kis alamizsnával! Adjon nektek a Szent Isten erőt, egészséget, ne eresszetek el üres kézzel!

Péter fivérei rátámadtak a koldusra:

-  Eltágulj innen, hallod-e, mert mindjárt eltörjük rajtad a botunkat! Nincsen benned semmi szégyenérzet, hogy ilyen derék ember létedre kéregetésből tengődsz?

Még le is gúnyolták az ágrólszakadtat!

Az őszöreg vándor megalázottan elkullogott.

Mondja a legkisebbik legény:

- Ejnye, testvérek, miért nem adtatok valamit ennek a szegény szerencsét lennek, hiszen messziről jött és éhes volt!

- Van neked is, kedves öcsénk! Adhattál volna te is! - válaszolták amazok.

Égbenkeresztelt Péter a koldus után kiáltott:

- Gyere vissza, jóember!

- Mi dolgod vélem, hogy visszatérítettél az utamról? - kérdezte az öreg.

Fölfelelt Péter:

-  Nem vagyok gazdag vagyonságü juhász, Isten látja a lelkemet, hogy igazat beszélek! De a nyájacskámban tegnap fiadzás volt és azt a kisjuhocskát én megsütöm néked, hogy ne menj el innen éhes gyomorral!

Azzal a legény fogta, megnyúzta a juhocskát, majd nyársbotra húzta és szép ropogósra megsütötte neki.

-  Tessék, egyél! Váljék egészségedre!

Az én Péterem fejében még meg sem született a következő gondolat, az ősz hajú vénség már föl is falta a húst, s még a csontocskákat is leszopogálta egyenként.

-  Köszönöm a jóságodat, fiam! A Teremtő Atya nem fogja elfelejteni, hogy megesett rajtam a szíved! - hálálkodott alázatosan, aztán nekivágott a havasnak.

Mihelyst eltávozott, leszállt reájuk az éjszaka, dörögni, csattogni kezdett az ég, jött egy világáztató eső, támadt egy világborító köd, füst kezdett gomolyogni minden égtáj felől, s ebben a nagy időben elindult ellenük az ördögök anyja, a huszonnégy fejű boszorkány, s kiáltozott nekik az apjuk hangján:

-  Gyertek, gyertek, fiaim! Gyertek gyorsan elémbe, mert mindjárt itt pusztulok! Áldjon meg benneteket a Szent Isten, jöjjetek már és fogjátok meg a kezemet! Egészen megvakultam, olyan füst és olyan köd ereszkedett reám! Megsüketültem teljesen, olyan égzengés ért utol az úton! Gyertek, gyertek, fiaim!

A legnagyobbik fiú izgatottan felugrott, s odaszólt a két kisebbiknek:

-  Te fogd a fejszét, te meg fogd a botot! Énnálam a kard lesz! Menjünk, ne késlekedjünk, mert valami útonálló még levágja az apánkat!

A huszonnégy fejű boszorkány meg kiáltozott:

-  Igyekezzetek, drága fiaim! Jöjjetek, mert itt hasad meg a szívem! Siessetek, siessetek!

Azt mondja akkor Égbenkeresztelt Péter:

-  Hallgassatok ide, bátyáim! Ez nem a mi apánk! A mi apánk már nem tud kimozdulni otthonról, akkora teher rajta a háromszázhatvanhat év! Szólni sem ő szól már, amikor a hangját halljuk, csak a csontjai beszélnek hozzánk az ágyból! Ártó gonosz jár a kunyhó körül, az kiabál, ne fogadjátok meg a szavát!

És megadta a Szent Isten, hogy végül is maradásra bírta őket! Nem nyitottak ajtót, nem léptek ki az éjszakába.

Megvirradt a másik nap, telegetett szépen, s a legmagasabb délben megint érkezett egy vén koldus irtózatos nagy ősz hajjal, térdig érő szakállal.

Köszönt illendőképpen:

- Jó napot nektek, gazdag juhászok!

- Hozott Isten, te vándorember! - fogadták a legények. - Mi járatban vagy? Ezen a tájékon csak a fenevad ordas állatoknak van útjuk, lélekkel áldott teremtmény ritkán vetődik errefelé. Mit akarsz tőlünk?

- Szánjatok meg, gazdag juhászok! - esengett a koldus. - Adjatok valami eleséget! A szülőanyátok és az édesapátok lelki üdvösségére kérlek benneteket, vessetek egy kevéske alamizsnát! Négy napja nem ettem már!

A két idősebb fivér ráacsarkodott:

-  Tágulj innen, te csavargó, mert eltángálunk! Dolgozz, ahogyan mi, és akkor nem kell alamizsna után kujtorognod!

Az ősz hajú vénség szó nélkül sarkon fordult. Égbenkeresztelt Péter rosszallóan csóválta meg a fejét:

-  Ejnye, testvérek, de megkeményítitek a szíveteket! Hát miért nem húztok neki nyársra egy juhot? Vagy miért nem kínáljátok meg egy darab sajttal legalább? Hiszen éhes szegény pára!

Fölfeleltek erre a bátyjai:

-  Ha annyira sajnálod, lásd el te! Mi nem osztogatjuk el az élelmünket minden jöttmentnek!

Az égben keresztelt legény visszaszólította az ősz hajú vénséget. Megint volt ellés a nyájban, fogta a kicsi juhocskát, megnyúzta és megsütötte Szent Péternek, merthogy ő volt az a koldus, másodszor is ő tette próbára a jóságát kéregető vándor képében. Szent Péter megköszönte a vendéglátást, aztán fölszedelőzködött és nekivágott a havasnak.

Éjszaka ismét ellenük indult a huszonnégy fejű boszorkány. Csattogott, villámlott, szakadt az ég, feláradtak a vizek a fák derekáig, köd és füst höm-pölygött a világ négy sarka felől.

És az ördögszüle kiáltozott nekik az apjuk hangján:

-  Gyertek, fiaim, mert elpusztulok! Gyertek, siessetek! Jaj, milyen gyermekeket neveltem én?! Elémbe se jönnek, hogy megfogják a kezemet!

Egészen megvakultam, olyan füst és olyan köd ereszkedett reám! Megsüketültem teljesen, olyan égzengés ért utol az úton! Beleestem a sárba, eső veri a testemet! És ti nem jöttök a segítségemre?... Szégyenítsen meg benneteket a Szent Isten!

Péter intette a bátyjait:

- Vigyázzatok, testvéreim, mert ártó gonosz járkál a havasban, az csalogat! Ne menjetek egy tapodtat se!

- No de, hallgasd már! Hiszen ez a mi apánk hangja! - győzködték a fivérei. - Még meg is ölheti valaki, ha nem kelünk a mentségére! Nem hagyhatjuk szegényt!

- Fogadjátok meg a legkisebb fivéretek tanácsát, ne lépjetek ki a kunyhóból! - figyelmeztette őket Péter. - Pokol láncait szolgáló rossz lények támadhatnak reátok!

A közbülső már hajlott volna a szóra:

-  Az öcsénk jól mondja, veszély leselkedik odakint!

De a nagyobbiknak nem lehetett beszélni!

-  Én viszem a fejszét, te meg fogd azt a botot és gyerünk! - adta ki az utasítást és már indult is, a középső meg utána, nyitották az ajtót és kiléptek a sötétségbe. A koromszínű időben semmit sem lehetett látni, zengett, morajlott az ég, zuhogott az eső, köd és füst hömpölygött a világ négy sarka felől.

És a huszonnégy fejű boszorkány kiáltozott nekik az apjuk hangján:

- Meddig késlekedtek, fiaim? Siessetek, siessetek! Leestem a földre a nagy, sáros úton! Miért nem segítetek föl? Erre, erre!

- Hol vagy? Hol vagy? - kérdezgették a legények és csúszkálva, esve-bukva, gázoltak vízben és sárban, botorkáltak a hang irányába. Amikor odaérkeztek a boszorkányhoz, az rögtön megragadta őket és megette mind a kettőt.

- No, te szent fajzat, ütött neked is az utolsó órád! - rontott be a kunyhóba.

Égbenkeresztelt Péter kapta magát, átalbucskázott a fején, lett belőle egy zümzügélő légy, s elrejtőzött egy gerenda repedésébe.

Kereste, kutatta, felforgatott mindent, tűvé tette érte a legkisebb szegletet is, de nem lelte sehol. Volt a polcokon vagy ötven juhsajt, dühében ezekre vetette rá magát. Morogva, csámcsogva fölfalta az egészet, aztán kiment a kunyhóból nagy fenyegetőzéssel:

-  Megállj, Péter, megállj! Lesz még véled találkozásom! Már akkor tudtam, hogy megküzdünk, amikor az anyád méhében még csak egy makula mákszem voltál! Szerencsés csecset szoptál, mert most megmenekültél a haláltól, de kerülsz még a kezeim közé és akkor minden hajszáladat piros vérbe borítom majd! Arra készülj!

Eztán az ördögszüle fogta magát, előhúzott a köténye zsebéből egy kecskeszarvkürtöt, megfújta erősen, s a két fivér nyája engedelmesen belemasírozott, merthogy az a kürt bűvös erejű volt. Akarta volna Péter juhocskáit is belevarázsolni, de azoknak már nem jutott benne hely.

-  Megállj, megállj! - rikoltozta. - Szerencsés csecset szoptál, te legény!

Nem tudlak kifogyasztani a drága vagyonodból se! Nem férnek bele a juhocskáid a varázskürtömbe, pedig oly szépek ezek a bodor jószágok, hogy kívánat reájuk nézni! De vigyázkodj, mert lesz még véled találkozásom!

Azzal visszatette a köténye zsebébe a kecskeszarvat és nagy dérrel-dúrral elviharzott.

Az én Péterem pedig maga elé gyűjtötte a megmaradt juhocskákat, kezébe fogta a botját, nyakába akasztotta a tarisznyáját és a rettenetes havasi rétről, könnyhullató sírással, hazaindult az apjához.

- Legyél szerencsés, édesapám! - köszöntött be hozzá.

- Hozott Isten, Péter fiam! Hallom a hangodból, hogy baj hírével jöttél! - fogadta az apja.

- Bizony, jól hallod! - felelte a legény. - Baj hírével jöttem! Éjszakának évadján a havasi szállásra támadt a huszonnégy fejű boszorkány, fölfalta a bátyáimat, a nyájukat pedig belevarázsolta a varázskürtjébe!

Azt mondta az apja:

-  Hej, Péter fiam, ha ez így történt, akkor ez az Isten akarata, s tovább már én sem lakozhatom tovább a fehér világban! El kell mennünk édesanyáddal a két testvéred után, hogy vigyázzunk reájuk! Holnap reggelre meghalok, magas dél órájára meghal az édesanyád is, te pedig viselj magadra gondot, édes fiam!

Másnap hajnalban meghalt az öreg juhász, délben a juhászné is visszaadta a lelkét az égnek, eltemette őket szépen a legény. Egyes-egyedül maradt, csak a jó szomszédok keresték meg néha, hogy felvigasztalják egy kicsit.

Elteltek hetek, elteltek hónapok, eltelt egy esztendő, elmúlt a másik is. Mit gondolt, mit nem? Elhatározta, hogy bejárja a messzeségeket, megkeresi a huszonnégy fejű boszorkányt, és visszaszerzi tőle a fivérei juhocskáit.

El is ment a Világ Kovácsához. Egy mázsa vasból hosszú úti pálcát csináltatott magának, két mázsa vasból erős úti bocskort, ráadásnak pedig széles vasövet a dereka köré. Aztán nyakába akasztotta az elemózsiás tarisznyáját és nekikezdett vándorolni. Ment, ment, mendegélt, keresztülutazott nagy vízen, sötét rengetegen, eljutott a tizedik országba és a tizedik világba, meg-fordult még a fekete rendbéli sárkányok birodalmában is, amikor egyszer el-érkezett egy pázsitos rétre.

-  Nem bírom tovább ezt a vándorlást! - fakadt ki elkeseredetten. - Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, keresztény halandót sehol sem találok, tovább menni nincs erőm! Bárcsak jönne valaki, akinek elpanaszolhatnám a bajomat!

Alig mondta ki a száján ezeket a szavakat, odateremtődött elébe Veres vitéz, karddal a kezében.

- Azt akartad, hogy itt legyek, hát megjelentem! - kiáltotta nagy hangon.

- De ha nem ismétled meg, amit az előbb beszéltél, a kardom és a nyakad!

- Hej, Veres vitéz, ne vágd el a nyakamat! - szeppent meg Péter. - Inkább elismétlem a beszédemet! Azt kiáltottam: „Éhes is vagyok, szomjas is vagyok, keresztény halandót sehol sem találok, tovább menni nincs erőm! Bárcsak jönne valaki, akinek elpanaszolhatnám a bajomat!"

Veres vitéz letelepedett a legény mellé a fűre.

-  Jól van, Péter, megkegyelmezek neked! Öntsd ki a szívedet!

A legény sorolni kezdte a szomorúságát:

-  Bizony, sok-sok éve úton vagyok már, de élő emberrel nem találkoztam rajtad kívül! Ha már így adódott, hogy véled akadtam össze, neked beszélem el, mi bántja a lelkemet! Én is keresztény vagyok, te is keresztény vagy, nincsen előtted titkolnivalóm. Volt nekem két testvérbátyám, akik tanyát ütöttek kint a havasi réten, mint juhőrző pásztorlegények. Egyszer ellenük indult a huszonnégy fejű boszorkány, fortéllyal kicsalogatta őket a kunyhóból, fölfalta mindkettőjüket, a juhocskáikat meg elrabolta!

Azt mondja erre Veres vitéz:

- A fivéreiden már nem lehet segíteni, de egy kis bátorsággal a juhocskákat visszaszerezheted! Most süt legmagasabbról a Nap, az ördögszüle ilyenkor éppen a déli álmát alussza. A kecskeszarvkürtöt mindig a párnája alá dugja, ám ha ügyes legény vagy, kilophatod a feje alól! Én egy táltoslovat adok alád, hogy eljussál a házához, de van egy feltételem!

- Megígérem, hogy teljesítem! Mi az a feltétel?

- Nem házasodhatsz meg soha, amíg élsz! Esküdj meg, hogy állod a szavadat!

Kardot húztak és megvágták az ujjaikat, vérszerződést csináltak esküszóval, s kimondták, hogy ha Égbenkeresztelt Péter megházasodik, az a fejébe kerül. Aztán Veres vitéz gondolt egyet, s abban a pillanatban ott termett a legény előtt egy hétlábú aranyparipa.

Azt kérdezte tőle:

- Mit parancsolsz, kedves gazdám?

- Vigyél engem a huszonnégy fejű boszorkányhoz, mert meg akarom tőle szerezni a varázskürtjét, amibe a fivéreim juhocskáit rejtette!

- Hogy repüljek véled, kedves gazdám? Mint a forgószél vagy mint a jó gondolat?

- Úgy repüljél, kedves lovam, mint a jó gondolat!

- No, hunyd be a szemed!

Azzal a táltos megröppente magát a levegőben, s mire a juhászlegény fölocsúdott, már ott is voltak.

- Kinyithatod a szemed, mert megérkeztünk!

Alig toppantak le a földre, nyomukban megérkezett Veres vitéz is. Odabent a házban az ördögasszony nagyban horkolt, aludta a déli álmát. Az égben keresztelt legény az ágyához lopódzkodott, észrevétlenül a feje alá nyúlt, kivette a kecskeszarvkürtöt és a tarisznyájába tette.

Sürgetni kezdi akkor Veres vitéz:

- Indulj, Péter, indulj! Mindjárt fölébred a huszonnégy fejű boszorkány és észreveszi, hogy elloptad a varázskürtjét! Menekülj, ha élni akarsz! Az az aranyszőrű paripa a tiéd lehet, legyen neked szerencsés! Az esküvésedet pedig meg ne merd szegni, mert bárhol elkaplak, ki foglak végezni!

Eztán Veres vitéz eltűnt, mint a szemvilágvesztő. A táltos pedig kérdi:

- Hogy vigyelek, kedves gazdám? Mint a forgószél vagy mint a jó gondolat?

Feleli Péter:

- Hej, kedves lovam, az a gonosz forgószél lecsap ebbe a völgybe is meg a másikba is, és ha megutánoznád, még a halálomat lelném! Úgy vigyél inkább, mint a jó gondolat!

Megindulnak, mennek, mennek, hét rugaszkodással hét országon áthalad a paripa. Azt mondja egyszer:

- Nézz vissza, gazdám, mert tüzet érzek!

Visszanéz Péter, látja, hogy nyomukban van a boszorkány: egyik állával a földön, másik állával az égen, jön feltátott szájjal, hogy bekapja, s olyan tűz-láng lobog a torkából, hogy már majdnem eléri őket.

Szent Péntek asszony a búcsúzáskor adott Péternek egy fésűt. A legény maga mögé dobta, s a fésű abban a pillanatban égig érő sziklaheggyé változott. Amíg a boszorkány keresztülrágta a sziklahegyet, addig az égben keresztelt legény hazaérkezett. Éppen a boszorkány orra előtt sikerült becsapnia a kaput!

- Megállj, megállj, Péter! - ordította a boszorkány. - Szerencsés csecset szoptál! Kicsúsztál megint a markomból, de lesz még véled találkozásom!

- Söpörjön ki a pusztulat a világból! - kiáltotta neki Péter. - Fölfaltad a testvéreimet, de bosszút veszek még rajtad, meglásd!

A huszonnégy fejű boszorkány fröcsögve szitkozódott egy darabig a kapu előtt, aztán nagy égzengéssel és villámlással, fergeteges viharral elvonult.

Péter pedig kiengedte a kecskeszarvkürtből fivérei nyáját, vagy háromezer juhot, s híres gazdaember lett belőle. Bojtárokat szegődtetett, azokkal őriztette a gyapjas jószágokat.

Elteltek hetek, elteltek hónapok, elteltek esztendők, s az én Péterem még mindig magányosan élte a napjait.

Egyszer azt mondta neki a tőszomszédja:

-  Hallod-e, Péter, te már nem vagy fiatal ember! Elmúltál harmincöt éves és még mindig egyedül téblábolsz a föld hátán! Asszonyt kéne magadhoz venned!

-  Van még időm! - felelte a legény. - Majd megnősülök!

De a szomszéd állandóan átjárt hozzá, nem hagyta békén:

-  Nősülj meg, Péter! Nősülj meg! Férfiember sorsa asszony nélkül mit ér?

És a szomszéd addig-addig unszolta, addig-addig verte fejébe a gondolatot, mígnem Péter rászánta magát. Mielőtt azonban elindult volna leánynézőbe, megrázta a három kendőcskét, amiket ajándékba kapott, s a kendőcs-kékből változott egy-egy óriáskutya. Épített nekik egy pajtát, s oda zárta be őket. Ezután feleségül kért egy nagyon szép, szegény leányt, s elküldték a meghívókat a kézfogóra. Jöttek a gazdagok hintókkal, sorakoztak a szegények gyalogszerrel, megkezdték a mulatságot, ettek, ittak, énekeltek, nagyban lakodalmaskodtak. Amikor legjavában vigadoztak, s táncoltatták a menyasszonyt, betoppant a lagzis nép közé Veres vitéz, oldalán a huszonnégy fejű boszorkánnyal, aki az ő nénje volt.

Azt mondja Veres vitéz:

- No, Péter, most leszámolok véled, amiért megszegted a szavadat! A holnapi napjöttét nem éred meg elevenen! Megöllek és a véredet veszem!

- A tőszomszéd vett rá a házasságra! - mentegetőzött Péter. - Belátom, nem jól cselekedtem, de állok elébe a büntetésnek! Azt az egyet engedd meg, hogy kimenjek ide az ablak alá!

Eszébe jutott, hogy amikor Szent Péntek asszony a földre bocsátotta, adott neki egy magvacskát és azt mondta neki:

-  Ha valamikor bajba esel, szúrd le ezt a magvacskát az ablakod alá, nő majd belőle egy fa! Erre a fára álljál föl, kiálts a kutyáidnak, és ha azok ott lesznek melletted, akkor nem érhet bántalmazás!

Amint Péter leszúrta az ablak alá a magvacskát, abban a pillanatban kezdett belőle felnőni egy tölgy, s az egyre nagyobb és nagyobb lett. A legény az áeak közé mászott, a fa pedig sebesen tovább növekedett véle a magas égfelé. Ő pedig hozzáfogott kurjongatni a kutyáinak:

-  Mentsetek meg, kutyáim, mert veszedelemben vagyok! Gyertek, gyertek!

Ám az ördögszüle rálehelt az ajtóra, mire azt rögtön páncél lepte be végtől-végig. Biztonságul még egy tízmázsás vaslakatot is rátett, s így a kutyák nem tudtak kijönni, csak ugattak, acsarogtak, faldostak odabent, kaparták az ajtót nyüszítve. Megint kurjantott Péter:

-  Mentsetek meg, kutyáim, mert veszedelemben vagyok!

A kutyák hiába hallották a segélykiáltást, nem volt erejük kitörni a pajtából, csak nyígtak, vonítoztak tehetetlenül, Így szólt a mennyországban Péntek asszony:

- Hej, nővérkéim, a mi Péterünk ellen halál készülődik! Induljunk a segítségére!

Szárnyra keltek és leröppentek a halandók földjére, pontosan a pajta elébe, ahová a három óriáskutya be volt zárva. Nekiveselkedett Szerda asszony, leszegzett fejjel a páncélos ajtónak rontott, de az bizony meg se moccant, s a vaslakat is a helyén maradt, csak Szerda asszonynak öntötte el a vér az ábrázatát.

- Próbáld meg te! - mondta Csütörtöknek. - Hátha neked sikerül!

Indult az is, ám az sem járt különbül!

Megdühödött Péntek asszony, nekirugaszkodott teljes erejéből, egyet csapott az ajtóra, s rögtön szilánkokká hasadt a vaspáncél. De az ördögszüle meg Veres vitéz akkor már másztak fölfelé a fára, s olyan dühösek voltak, hogy tízméteres lángok csapkodtak kifelé a szájukból. Péntek asszony kieresztette a kutyákat, azok pedig mindkettőjüket letépték a fáról és marcangolni kezdték őket.

Péter lekiáltott a fa tetejéről:

-  Öljétek meg a gyalázatosokat, én meg majd összedarabolom a testüket, ha lemegyek!

Amikor a két gonosz teremtés kiadta a lelkét, a fa újból összezsugorodott, s az én szentéletű Péterem leszállt a földre. Fogta a kardját és összevagdalta az ördögfajzatokat darabbafacskába. Amennyi varjú csak bennük tanyázott, az mind fölrepült a levegőbe, s olyan sokan voltak, hogy fekete lett tőlük az ég hajlatja.

Péter megköszönte a keresztanyjának és a nővéreinek a segítséget, aztán meghívta őket is a lakodalmába. Folytatták tovább a mulatozást, ettek, ittak táncoltak, vigadtak hét nap, hét éjjel. Az én Péterem szépen megcsaládosodott és olyan híres juhász lett, amilyen nem volt több az egész vármegyében. De ha jól meggondolom, még hét országban sem!

Gábor Gábor Bigyók, sz. 1929. Kolozsvár, Erdély

 

17. A SÜNDISZNÓK KIRÁLYA

A réges-régi világban vándoroltak a cigányok. Kupeckodó emberek voltak, lovakkal, szekerekkel bírtak, járták a világ útjait szüntelenül. Vásárba igyekeztek egyszer és napszentület táján elérkeztek egy árokhoz. Hátrakiabál az élen szekerező öreg cigány:

-  Álljunk meg ezen a helyen, testvérek! Ez itt jó lesz nekünk!

Gyönyörűszép zöld fűre találtak, tiszta forrásvíz is volt a közelben, letáborozott hát a cigánykaraván. Nem is sejtették, hogy temetőben vannak, mert ha tudták volna, bizony rögtön továbbálltak volna! Megtelepedtek szépen, tábortüzeket gyújtottak, s egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy egy nagy sündisznó szaladgál a sátrak között. Az egyik cigány fiú nem irtózott semmitől, ő fogta meg a tüskés állatot. Fölragadott egy botot, akarta volna agyonütni, de amikor rácsapott a fejére, megszólalt a sündisznó:

-  Testvérem, ne ölj meg engem!

Széjjelnézett a fiú, honnan jön a beszéd, először azt gondolta, hogy valaki a földből beszél hozzá, de aztán rájött, hogy a szavak a sündisznótól hangzottak el. Ettől annyira megrémült, hogy ütni-verni kezdte botjával az össze-gömbölyödött sündisznót, s abba sem hagyta, amíg az meg nem döglött. Akkor a cigányok elkészítették ételnek és megették.

A fiú nem szólt senkinek az esetről, nem említette a többieknek, hogyan járt, de ő elhúzódott az evéstől. Nem árulta el, milyen sündisznó volt, amit megettek; egyes-egyedül csak az öreg cigánynak sorolta el. Az az öreg cigány mindenféle titkokat tudott, ő volt a cigányok szószólója.

Annak az öregnek mondta el:

- Hallgass meg, bátyám, mit cselekedtem! - és elbeszélte neki, ami megesett.

- Jaj, fiam, hát miért hallgattál róla? - rémült meg az öreg. - Ebből még nagy baj származik reád!

-  Attól féltem, hogy megöl a karaván, ha megtudja! - válaszolta a fiú.

Éjjel a rettegés nem engedte aludni a fiút; csak forgolódott, vergődött, nem jött álom a szemére. És be is következett, amitől tartott: egyszer csak meghallotta-, hogy hívogatják. Elmentek hozzá a sündisznók és szólították őt:

- Gyere ki, testvér!

- Mit akartok ti tőlem? - kérdezte reszketve a fiú.

- Megölted a fivérünket, ezért követned kell minket! - felelte a sündisznók serege.

Akkor mondta a fiú:

-  Jól van, teljesítem az akaratotokat, de előbb búcsút veszek anyámtól és apámtól!

Amikor a fiú előadta az apjának, hogy mi van, az apja nevetni kezdett.

-  Ügyelj már, mit beszélsz, te fiú! Az emberek még azt fogják gondolni rólad, hogy elfordult az agyad a Szent Isten napfényes világától! Csak nem az a csitri az oka mindennek?...

Ez a cigányfiú ugyanis nagyon szeretett egy leányt, s a furcsa beszédet hallva, azt gondolta róla az apja, hogy gondolkodása a leány miatt zavarodott össze.

És a fiú elindult a sündisznókkal.

Hová vitték, hová nem? Egyenesen egy sírhoz.

Ottan megálltak és parancsot tettek:

-  Várakozzál egy kicsit! Mindjárt előjön a királyunk!

Jön is a király és így szól a fiúhoz cigányul:

- Figyelj csak, testvér! A mai napon te megölted a fiamat! Ezért most megítélünk téged és halállal veszejtünk el mi is!

- Miről beszéltek? - kérdezi a fiú. - Én nem öltem meg senkit!

És a sündisznók királya elsorolta neki, hogy réges-régen ők is cigányok voltak, csak átkot vetett reájuk s elvarázsolta őket egy boszorkány, amiért nem teljesítették a kívánságát. Akkor változtak sündisznóvá.

-  Tudd meg, hogy az én fiam volt az a sündisznó, amit ma megettek a többi cigányok! Ezért kell téged megölnünk!

Alighogy a király elvégezte ezt a beszédet, gyülekezni kezdtek a sündisznók a fiú köré, seregeltek mindenfelől.

A fiú megrettent.

Senki sem tudja, megölték-e a sündisznók vagy nem, de a cigányok közé soha többé nem tért vissza.

Sztojka Katalin, sz. 1966. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

 

18. MIÓTA VAN MAGASAN AZ ÉG?

Legyen nekünk szerencsés ez az este!

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal cigányleány. Amikor ideje érkezett, a cigányleány férjhez ment, házaséletet élt az urával és esztendőre született is egy kisgyermeke. Az asszonyka nem szerette magát rendben tartani, ezért olyan vastagon állt rajta a kosz, hogy megfolyt a lába szárán.

Igaz, akkoriban még nem volt fürdőszoba és lavórja sem volt mindenkinek; úgy mosdottak, hogy bögrével vizet merítettek a vödörből, a vizet a szájukba vették, onnan beleengedték a markukba és a vizes tenyerükkel mosogálták le az arcukat. Az asszonynépek mindig abba törölköztek, ami éppen rajtuk volt, a kötényükbe meg a szoknyájukba. Az már egy kimondott úrinőnek számított, aki fejkendővel itatta le a mosdóvizet az arcáról.

No, ez az asszonyka, nem volt úrinő, az biztos! Csak akkor mosdott, amikor megverte az eső, másféle víz sosem ért az arcához. Ám az meg hagyján, hogy ő elhanyagolta magát, de nem tartotta tisztán a kicsinyét sem, nem fürdette, nem mosta a pelenkáit.

És azt tudjátok-e, hogy valamikor régen nem volt olyan magasan az ég, mint ahogyan most van? Akkoriban még meg lehetett simogatni a felhőket és meg lehetett érinteni a csillagokat, mert alacsonyan voltak. Azóta már megváltozott minden. Mit gondoltok, miért?

Egyszer ez a cigányasszony kibontotta a fodros párnát és kiszedte a pelenkát, amit egyébként sohasem mosott; az volt a szokása, hogy a rét füvén dörzsölte le róla a piszkot, aztán visszatette megint a pólyába. Szóval, kihúzta a gyermek alól az átnedvesedett, ragacsos gyolcsot, de lusta volt véle kimenni a zöld gyepre, így hát fogta és felnyújtózkodott, hogy majd az ég oldalán dörgöli le róla a bűzös mocskot. Megrémült az ég, hogy gyalázatot kell viselnie és fölugrott akkor mindörökre a végtelen magasságba.

Azóta van az ég magasan.

Kárpáti Imre Bajka, sz. 1924. Salomvár, Zala m.

 

19. NOÉ FIAI

Volt az öreg Noé és volt neki négy fia. Amikor Noé a bárkát csinálta, állandóan kint tartózkodott a hegyen, s a présház pincéjében egyszer nagyon berúgott a bortól. Ahogy ott magáról sem tudva tántorgott, botladozott a szőlőtőkék között, lecsúszott a nadrágja.

Mondja a legidősebb fiú a legfiatalabbnak:

-  Eredj már, testvérkém, kösd fel a nadrágját apánknak! Nem járkálhat a világ előtt ilyen restellnivalóan!

Visszafelel a legfiatalabb:

-  Nem megyek én, drága bátyácskám! Fogjad magad és kösd fel neki te!

Nem volt hajlandó segíteni, a legidősebbnek kellett rendbe szednie az apja öltözetét. Noé pedig így szólt magában:

-  Megállj, fiam, megállj! Amiért hiányzik belőled az irántam való jóság, átokkal átkozlak meg téged! Messzi utak vándora legyél és te legyél a legutolsó az emberek között, és viseljed a kivetettséget mindörökké! Életed során sok pénz forduljon meg a kezedben, de hasznát sose lássad, vagyonságot ne tudjál gyűjteni, herdáld el mindig mindenedet!

Ebből a fiúból lett a cigány, a megvetett útonjáró vándor, aki a pénznek nem tud ura lenni, s akit elkerül a gazdagság. Az apjának minden szava beteljesedett.

A következő napon ismét berúgott Noé. Teljesen elhagyta magát, még a fejét is lelógatta az ágyról, amikor elaludt.

A legidősebb fiú a másik öccséhez fordult:

-  Eredj már, testvérkém, fogd meg az apánk homlokát! Emeld vissza a párnára, nehogy hányni kezdjen álmában!

De a legidősebb fiút az az öccse is elutasította:

-  Nem megyek én, drága bátyácskám! Eredj, ha akarsz és fektesd vissza te!

Azt mondja Noé:

-  Hej, fiam, te is kimutattad a fogad fehérét, benned sincsen még egy szemernyi szánalom se! Ezért átokkal kötöm meg a te sorsodat is! Robotoljál napról napra, dolgoztassanak egész életedben, és a legnehezebb munkákat végezd mindig, ez legyen a büntetésed!

Ebből a fiúból lett a román, aki a legkeservesebben tengődik a népek között, de szó nélkül viszi a gürcöt halála percéig.

A harmadik nap este megint tökrészegen állított haza Noé. Ki volt rajta gombolódva az inge, a nadrágja le volt csúszva, alig tudta lépésre mozdítani a lábait, rossz volt reá nézni.

A legidősebb fiú akkor a harmadik fivérét kérte meg:

-  Eredj már, testvérkém, mentsd ki apánkat a szégyenállapotból! Kösd fel a nadrágját és pihentesd le az ágyon, hadd aludja ki a bódulatát!

A harmadik fivér nem vágott vissza engedetlenül, nem hárította el kelletlenkedve a kérést; felhúzta apjára a lecsúszott nadrágot, bojtra vette derekán a kötőmadzagot, aztán odatámogatta az ágyhoz és szépen lefektette.

És Noé így szólt:

-  Jutalmat érdemelsz a jóságodért, fiam! Én most megáldalak. Amíg csak élsz, gazdagság övezze napjaidat és ne szenvedjél szükséget soha semmiben!

És az áldó beszéd ereje nem hagyta el a fiút, gazdagrendű, szerencsés ember válott belőle.

Az öreg Noé a negyedik este is úgy közeledett hazafelé, mint az idáig már háromszor. Óbégatott, botladozott, esett-bukott, s egyszer csak úgy a földre hasalt, hogy nem bírt többé fölállni. Legalábbis azt mutatta, hogy annyira el van gyengülve a rengeteg italtól, pedig aznap még egyetlen kortyot sem eresztett le a torkán, teljesen józan volt, csak próbára akarta tenni a fiait.

A legidősebb fiú akkor kapta magát, nagy sietséggel odafutott az apjához, fölvette a hátára, hazacipelte és lefektette.

Noé pedig azt mondta:

-  Hálával gondolok az Istenre, hogy ilyen jó lelkű, derék utódot adott nekem, mint te vagy! Megáldalak téged, gyermekem! Legyél boldog életű és nagymódú gazdagságot bírjál, és az éles eszeddel is magas kiváltságokat szerezzél magadnak, megbecsülés vegyen körül mindig!

Így is történt.

A legidősebb fiúból hatalmas tekintélyű, dúsgazdag városi úr lett, bérházak, gyárak birtokosa, ő szedte össze az embereket dolgozni, ő mutatta meg nekik, milyen munkákat végezzenek. A gyermekei pedig egytől egyig komoly tudósokká, tanárokká emelkedtek, s tanították a fiatalokat a hasznos tudományokra és a kenyérkereső mesterségekre.

Gábor Tócsi, sz. 1929. Bánffyhunyad, Erdély

 

 

20. A CIGÁNYOK SZEGÉNYSÉGÉNEK EREDETE

Egyszer a Szent Isten mit határozott, mit nem, gondolt egyet és alászállt a földre! Rongyos koldusruhába öltözött és maga elé vette a hosszú vándor-utakat, hogy megtapasztalja, milyenek az emberek. Ment, ment, mendegélt, bekopogtatott gazdagokhoz és szegény rendűekhez, bebocsájtásért esdekelt mindenütt: egy tányérka meleg levest és éjszakai szállást kért sírva, könyörögve, de hiába alázta magát a porig, nem eresztette be senki. Nagyon-nagyon megcsalódott a magyarok népében, s már azt forgatta a fejében, hogy visszafordul, amikor elérkezett egy kis falu szélére.

-  Betérek még ide, megnézem, hogy hová hozott az utam! - mondta akkor.

Ahogy közelebb ért, látta, hogy cigányok laknak azon a helyen, rengeteg sok cigány. Indult volna befelé az első házba, ám a cigányok rátámadtak és elzavarták gúnyolódva. Elzavarták a második, harmadik háztól is, elzavarták mindenhonnan.

A falu legvégén egy kicsi kunyhócskában éldegélt egy fiatal, szép cigányasszony, aki egyedül nevelte az öt gyermekét. Az ura éppen börtönben raboskodott.

A Szent Isten bekopogott a fiatal cigányasszonyhoz is:

-  Jaj, szép leányom, engedj be engem! Éhes vagyok, szomjas vagyok, nincsen hol aludnom, esik reám az eső és fúj engem a hideg szél!

Megesett rajta a fiatalasszony szíve és beengedte:

-  Gyere be, öregapám, üljél le és egyél! Van egy kis kenyérkénk, felét neked adjuk, van egy kis avas szalonnánk, megkapod a felét annak is!

Akkor a Szent Isten így szólt:

-  Nem kell nekem semmi, drága szép leánykám, csak próbára akartalak tenni!

A cigányasszony csodálkozva nézett rá.

-  Ó, hiszen ez a Szent Isten! - kiáltott föl és csókolgatni kezdte a kezét, de az elhárította.

-  Ne csókold a kezemet, szép leánykám! Látom én, hogy igaz vagy hozzám! Igaz szívedből engedtél be a kunyhódba!

És akkor a Szent Isten megpillantotta, hogy a kisgyermekek földre szórt szalmán alusznak. Megszánta őket, és azt mondta a szegény cigányasszonynak:

-  Figyelj ide, leányom, én segíteni fogok rajtatok! Az az egy feltételem van, hogy soha senkinek nem mondhatod el, ki vagyok! Mert én vagyok a Szent Isten és azért jöttem le a földre, hogy az emberek életét megtapasztaljam. Nem fogadott be engem senki a világon, te vagy az egyetlen, aki megnyitottad előttem az ajtódat, s ezért én jutalmat adok neked! Az lesz a jutalmad, hogy mindig lejárok a hajlékodba és ennivalót fogok hordani nektek!

Jaj, nagyon örült a cigányasszony, hiszen a gyermekei sokat éheztek és soványak voltak! A szíve akart leszakadni, amikor az aprónépek enni kértek és nem tudott nekik kenyeret adni!

És hogy, hogy nem, egyszer csak megtörtént az irigység!

Észrevették a cigányok, hogy ezt az asszonyt állandóan meglátogatja valaki. Sehová nem jár házalni, soha nem megy kéregetni, a családja mégis jól él és finom ruhákat visel, és akár az angyalkák, olyan szépek a gyermekei! Barna volt a bőrük és hófehér gúnyácskákba öltöztette őket a Szent Isten.

Az asszonynak nemsokára kiszabadult az ura és meghallotta, miket beszélnek a cigányok. Felbosszulta magát, úgy ment haza. Előfogta rögtön az asszonyt, hogy mit követett el, és nekiállt ütni-verni. Váltig mondogatta a szerencsétlen, hogy nem igaz a rossz beszéd, csak gondoskodott róluk az idegen, de a cigányember nem fogadta el valóságnak a felesége szavait. Azt hajtogatta, hogy ha a cigányok szóba emelték, akkor biztosan úgy van, mert nem állítanak olyasmit, ami nem esett meg. Sírt, zokogott az asszony, s kezdett arra hajolni, hogy megvallja. És addig verte, addig faggatta az ura, míg egyszer csak elárulta.

A Szent Isten mindent látott. Folytak szemeiből a könnyek, úgy sajnálta a cigányasszonyt, mert hiába vallotta be, hogy maga a Szent Isten volt, aki eltartotta őket, az ura egyáltalán nem hitte el neki, inkább még jobban ütötte.

Egy idő múlva a cigányember megint visszakerült a tömlöcbe, mert nagyon haramia természettel bírt. Olyan sötétlelkű volt, mint a fekete borulat, mindig csak verekedett, lopott és mindenféle bűnöket megcselekedett, nem törődött sem a gyermekeivel, sem a feleségével!

A cigányasszony pedig hiába imádkozott ezután. A Szent Isten csak szánta őket, de nem segített rajta.

Így szólt hozzá az égből:

- Nem állok a segítségedre soha többé, mert elárulnád megint a nevemet, ahogy egyszer már elárultad!

Azért olyan szegények a cigányok és azért nincsen semmijük, mert a Szent Isten akkor elfordult tőlük.

Sztojka Katalin, sz. 1966. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

21. A TEKNŐSBÉKA EREDETE

Hajdanában réges-régen, amikor a szentséges drága Isten még a földön járt, szakadozott, elnyűtt gúnyában vándorolt a népek között, s próbára tette az embereket, ki a jó és ki a rossz.

És élt egy szegény asszony.

Vándorlása során az ő házához is elérkezett a Szent Isten, és ahogy kíváncsian betekintett az ablakán, látta, hogy a szegény asszony éppen kenyeret dagaszt odabent, gyúrja, döncöli a tésztát a fateknőben, munkálkodik nagy serénységgel.

így szólt magában:

- Próbára teszem most ezt a teremtést, megtudom, lakik-e a szívében jó akarat!

És bekopogott hozzá és azt kérdezte tőle:

- Mit dolgozgatsz, nővérem? Mit csinálsz ilyen buzgón?

Fölfelelt erre a szegény asszony:

- Miért kérdezed, testvér? Szemeiddel láthatod, hogy mit csinálok! Kenyeret sütök a gyermekeimnek!

És a Szent Isten azt mondta akkor:

- Ha már úgyis kenyeret sütsz a gyermekeidnek, nagyon kérlek, formázz nekem is egy cipócskát! Napok óta nem ettem semmit, s rettenetesen mardossa a gyomromat az éhség!

- Jól van - válaszolta az asszony -, meglesz, amit kérsz! Gyere vissza érte egy félóra múlva!

Ezután a Szent Isten eltávozott, az asszony pedig kiszaggatta a tésztából a kenyereket és berakta mindegyiket a kemencébe. A koldus számára a teknő aljáról összekapart maradékot domborítgatta cipóalakúra, azt tette be sülni a többi mellé.

Amikor kiszedte őket, csodálkozva látta, hogy a tésztamaradékból összegyúrt cipócska lett a legnagyobb; gyönyörű, pirosra sült héjú, hatalmas kenyérré változott és olyan finoman illatozott, mintha a Teremtő Atya égi kertjében nőtt aranybúzából sütötték volna! Megbánta, hogy odaígérte a kéregető embernek, s elhatározta, hogy letagadtatja magát, ha az ismét betörj hozzá. El is bújt a teknő alá, ráfeküdt ott a kenyérvető lapátra. A két kisgyermekét pedig felokosította:

-  Ha az a csavargó visszajönne a cipójáért, úgy tegyetek, mintha nem lennék itthon! Nem akarok véle szót váltani, mert nem mondhatom ki néki a tiszta valóságot, hogy sajnálom tőle azt a ropogós héjú búzakenyérkét! Hazudjatok valamit!

A szentséges drága Isten vissza is tért a megjelölt időben és tudakolózott az ajtót nyitó csöppségektől:

-  Hol van az édesanyátok, gyermekeim?

Felelték a gyermekek:

- Ó, te nagy vándor, a mi édesanyánk már régen elment a parasztok falujába, vásárolni akar mindenfélét a boltban!

És a Szent Isten azt mondta akkor:

- Jaj, gyermekeim, itthon van a ti édesanyátok és a cselekedete miatt én most ítéletet teszek reá! Amiért kiutasította szívéből az irántam való szánalmat, megátkozom őt ebben a percben! Váljon belőle egy csúfságos teknős béka és ne szabaduljon fel a szavaim súlya alól, amíg ez a világ világ lesz!

És így is történt!

Nézd meg a teknősbékát: ugyanolyan a feje, mint egy női személyé, aki hátul kötötte meg a kendőjét, és ott van a hátán a teknő, és ott van a testére tapadt lapát is, amire ráfeküdt! Ahogy a lapátnyél kilátszott a teknő alól, még az is fölismerhető: abból lett a teknősbéka farka!

A fösvény asszonyt így büntette meg a szentséges drága Isten!

Kanalas Emerencia, sz. 1935. Öcsöd, Szolnok m.

 

 

22. AZ ERDEI DÉMONNŐ ÉS A RŐZSEGYŰJTŐK

Volt egy nővérem, Brájénak hívták. Az ura kovácsmesterként dolgozott, mindenféle vasmunkákat és patkolásokat végzett a parasztoknak. Egy délelőtt így szólt Brájéhoz az anyósa:

- Teljesen elfogyott a tüzelőnk, Brájé! A sógornőddel az erdőbe indulunk, gyere te is, hozzunk egy kis fát, aztán csináljuk az ebédet, mert mindjárt itt a dél!

Felelte Brájé:

- Jól van, hozzunk, ha nincsen! De igyekezzünk, mert már elmúlt tíz óra!

Fölszedelőzködtek, kötelet kötöttek a derekukra, aztán fogták magukat és kimentek a zöld erdőbe. Brájé is összegyűjtött a tölgyek alól hét-nyolc csomó száraz gallyat, átkötötte őket megsodort hosszú füvekkel, s arra gondolt, hogy kihúzgál még a bokrok tövéből néhány vastagabb ágat és indul hazafe-lé. És ahogy visszaérkezett a gyűjtőhelyre, azt vette észre, hogy majdnem minden ágcsomója eltűnt. Nem állhatta meg, hogy rá ne pirítson az anyósára:

-  Hallgass már ide, te asszony! Én szedem lélekszakadva a gallyakat, bujkálok értük a legnagyobb sűrűségekben, tépetem a ruhámat a töviskes galagonyákkal, te meg ellopkodod tőlem!

- Nem kell nekem a te fád, Brájé! - válaszolta az anyósa. - Tudok én magamnak szedni. Haljon meg a Rupim meg a Gáborom, ha én vettem el!

Az anyósa megátkozta a gyermekeit is, így hát Brájé hitt neki. Ám kis idő múlva megismétlődött a dolog, újra eltűnt a fája. Az anyósa akkor kötélbe rakta a sajátját, és a nagyobbik menyével együtt hazatért. Otthagyták Brájét az erdőben.

Amikor a nővérem egyedül maradt, egyszer csak egy óriásasszony termett előtte. Sokráncú, rózsás szoknyája és olyan hosszú haja volt, hogy a földön csúszott utána.

Köszönt az óriásasszony:

-  Legyél szerencsés, Brájé! Mit csinálsz?

A nővérem kiadta neki a zsörtölődését:

-  Itt szedem a száraz gallyakat egész délelőtt, de semmi látszatja a munkámnak, mert az a vén cigányasszony, az anyósom, amíg én a bokrok közt bujkáltam, ellopogatta tőlem az egészet és amikor kérdőre vontam, még le is tagadta!

Mondja akkor az óriásasszony:

-  Ne gyanúsítsd már szegényt! Itt vannak a gallycsomók, nézd csak!

Brájé odaveti a tekintetét, s látja, hogy valóban ott sorakoznak hiánytalanul az összegyűjtött száraz ágak halmocskákba rakva. Megörült nagyon a nővérem, azonnal kötélbe kötötte őket.

Az óriásasszony így búcsúzott tőle:

- Még ma elmegyek hozzátok. Addigra készítsél ki nekem egy kevéske zsírt, egy fésűt meg egy söprűt!

- Jól van, utánanézek mindennek - válaszolta Brájé. - Előkészítem neked, amit kérsz.

Amikor hazaérkezett, elújságolta, mi történt véle:

- Jaj, hallgassatok ide, kivel találkoztam, miután ti otthagytatok egyedül a sűrűben! Magával az erdei démonnővel!

- Elmenj, te! - rémült meg az anyósa. - Ne emlegesd még a nevét se, bajt hoz reánk! Ne tréfálkozz meggondolatlanul!

- Verjen meg az Isten, ha hazudok! Ő jelent meg előttem, mondom nektek!

- És mit akart tőled?

- Azt az utasítást adta, hogy készítsek ki a számára zsírt, fésűt meg söprűt, mert még ma eljön hozzánk!

Az anyósa kétségbeesetten felkiáltott:

-  Jaj, leányom, nehogy söprűt adj a kezébe! Ha megsöpri az udvarunkat, halálba sodorja a gyermekeinket és elpusztulunk mi is!

És két óra után bekopogott az erdő anyja cigányasszony képében, cifra, széles szoknyában. A haja olyan hosszú volt, hogy a földön csúszott utána.

- Legyél szerencsés, Brájé! - lépett be az ajtón.

- Legyél szerencsés te is! Isten hozott! - fogadta a nővérem. - Kerülj beljebb és foglalj helyet!

- Jaj, nagyon köszönöm a kedvességedet! - hálálkodott az erdő anyja. - Megpihentetem a lábaimat, mert elfáradtam, mire ideértem! Előkészítetted-e, amit kértem tőled? Szükségem lenne egy kevéske zsírra, meg egy sűrű fésűre! Nyüzsögnek a hajamban a tetvek, majdnem megeszik a fejemet, ki kellene fésülnöm őket! És kellene nekem egy söprű is!

- Ó! - azt mondja Brájé. - Söprűnk az nincsen! Nézd meg, teljesen tönkretették a gyermekek, egyáltalán nem lehet használni!

Az erdei démonnő összeráncolta a homlokát: .'- De egy kis zsírt azért tudsz adni, ugye? - kérdezte. - A hajamra akarom kenni, hogy szép, fényes legyen.

- Tudok, hogyne tudnék! - nyugtatta meg Brájé.

Akkor a démonnő könyörögni kezdett:

- Nagyon kérlek, szánjál meg engem és keresd meg a sűrű fésűdet is!

Brájé nem mert véle ellenkezni, odaadta neki a sűrű fésűt, az pedig hozzáfogott mindjárt és kifésülte a haját egy ölébe terített fehér kendőre.

Miután befejezte, így szólt Brájéhoz:

- Segítsen az Isten, Brájé! Köszönöm, amiért zsírt és fésűt adtál! Hiába járkáltam a parasztokhoz, elkergettek még a portájukról is! Áldjon téged a magas ég és áldja meg a gyermekeidet is!

- Neked is legyen részed minden jóban! - viszonozta a kívánságokat Brájé.

Ezután az edő anyja eltávozott és ahogy ment kifelé az ajtón, háromszor hátranézett. Talán száz méterre távolodott el a háztól, amikor ismét visszaváltozott óriásasszonnyá, akkora lett, mint a legnagyobb fa az erdőben. Teljesen meztelen volt, csak a haja rejtette el a testét elöl is, hátul is. De a haja, az iszonytató hosszú volt, csúszott utána a földön. Ment a rengetegbe, a havas felé. A havas aljáról még egyszer visszanézett és odakiáltott Brájénak:

-  De azt nem felejtem el, hogy nem adtad ide a söprűt!

És a nővéremék házába beköltözött a halál.

Az elkövetkező négy év alatt hat temetés volt: meghalt a nővérem, megtolt a nővérem két fiacskája, meghalt a férje, meghalt a sógora és meghalt az apósa is. Bosszúból elpusztította őket a démonnő.

Mi úgy is mondjuk neki, hogy démonnő, de nevezzük őt erdő anyjának is.

Ennyiből áll a történet.

Gábor Gábor Bigy ók, sz. 1929. Kolozsvár, Erdély

 

23. FÖLDAPA ÉS FARKASASSZONY

 

Volt, ami nem volt.

Hogyha nem lett volna,

nem is mondták volna.

Én se tegnaptól vagyok,

se tegnapelőttől,

vagyok azótától,

mióta nagyapa

vágott egy szelet húst

hajdanában, télen,

s meghágta nagyanyót

odakint a jégen,

akár egy német.

 

Volt egyszer egy király.

Ennek a királynak olyan nagy birodalma volt, hogy minden világban őt tartották a leggazdagabbnak. Nyolcszor olvasztott színaranyból csináltatott magának a fejére koronát, hogy óriási birtoka legtávolabbi szegletébe is jusson a ragyogásból, s ne panaszkodhasson rá senki az alattvalói közül, hogy megvonja tőlük a gondoskodását. Ez volt az az idő, amikor ellopták az égről a Napot és a Holdat és a csillagokat, és eljött minden világ sötétsége. És nem tudta senki sem, hová vitték és hová rejtették az égbolt fényeit.

Kihirdette a király mind a hét országában, hogy ha akad olyan ember, aki visszahozza a világ világosságát, annak adja a legszebb leányát, három közül a legkisebbiket, és annak adja a trónját is, hogy uralkodjon a hatalmával.

Jöttek is mindenféle vitézlegények, királyfiúk, hercegifjak, grófi sarjak, neki is vágtak a feladatnak, ám aki elindult, soha többé nem tért vissza, mert az az út, amelyen menni kellett, elátkozott út volt.

De megadta nektek a jó Isten, hogy tovább mondjam a mesét!

A király palotaházánál folyt egy sebes folyóvíz. A folyóvíz partján élt egy szegény asszony, volt neki két fiacskája. A nagyobbikat hívták Óriján Ferencnek, a kisebbiket hívták Óriján Gyurinak. Amikor ezek a gyermekek megszülettek, a jó Isten azt a rendelkezést tette, hogy mindketten induljanak el a világosság megmentésére, de a kisebbik fiú legyen az, aki visszaszerzi majd a Napot és a Holdat és a csillagokat. Így rendelte ezt a jó Isten. És ahogy nőttek-növekedtek a fiúcskák, a kisebbiknek úgy növekedett a táltostudománya is.

Elment a hír minden országba, elhírelték mind a hét birodalomban: próbáljon szerencsét, aki csak teheti, akár gazdagrendű, akár szegény származású, kerekedjenek föl, vegyék maguk elé a hosszú vándorutat és hozzák vissza az égi fényességeket!

Közben a két fiúcska ott játszadozott a palota tövében.

-  Bátyó, meg tudod-e mondani, mi van most? - kérdezi a kisebbik fiú a nagyobbiktól. - Éjszaka van most vagy nappal?

-  Ugyan honnan tudnám, testvérkém! - felel rá a nagyobbik. Megszólal megint a kisebbik fiú:

-  Hallod-e, milyen beszéd járja odafönt a királynál? Azt suttogják, hogy amióta megvagyunk, sűrű sötétség honol mindenütt, pedig azelőtt volt Nap és volt világosság a világban! Így igaz, ahogy beszélik, ám én még többet is elárulok neked! Mindkettőnkre azt a sorsot szabták, hogy útra keljünk szerencsét próbálni, de kettőnk közül engem jelölt ki a jó Isten, hogy harcba lépjek a Gyémántférfival és visszavegyem tőle a Szent Napot és a Szent Holdat és a szent csillagokat, mert ő ragadta el ezeket és őrzi őket rejtekhelyen! És csak én tudom ezt a vitézi tettet véghezvinni, mert engem rendelt erre a jó Isten!

A fiúcskák annak a szegény asszonynak voltak a gyermekei, aki a folyóvíz partján éldegélt. Apjuk már régen meghalt, özvegy édesanyjuk nevelgette őket kimondhatatlan ínségben. Az apróságok szinte teljesen mezítelenül jártak, valami kinőtt pendelyfélét hordtak mindketten, mert még egy rend gú-nyácskájuk sem volt, amit az anyjuk reájuk adhatott volna.

És az őrt álló katona, aki a palotaházat vigyázta, figyelmet terjesztett a fiúcskák beszédeire és elfutott a királyhoz.

Kezdi újságolni, mi történt:

- Hallgass meg engem, nagyságos király! Él a folyóparton egy szegény asszony. Biztosan ismered őt, állandóan ott mos a vízen és a kunyhója is ott van a víz mellett!

- Ismerem őt, kedves őrt álló katonám! - bólintott a király.

- Van neki két árva fiacskája is - folytatta a katona. - Tudod-e, miről beszélgettek ezek a gyermekek az imént?

- És elsorolta rendben, milyen szavak ütötték meg a fülét az őrhelyen.

-  Ejha! - hökkent meg a király. - Azonnal indulj, szólítsd fel őket és hozd elibém mindkettőjüket!

El is megy parancsot tenni az őrt álló katona. Köszön, amikor odaér:

- Jobb napod legyen, szegény asszony!

- Az Isten hozott tégedet, nagyúr! - fogadta az asszony. - Mi járatban vagy? Még soha nem jött el hozzánk ilyen fontos ember, hogy akárcsak egyszer is felkérdezze tőlünk: bírjuk-e vinni a sorsunkat!

- Nem erről van most szó! - mordult rá az őrt álló katona. - Azt mondd meg, hol van a két fiacskád, mert velem kell jönniük a királyhoz!

Eljajdította magát a szegény özvegyasszony:

-  Ó, jaj nekem! Ó, jaj nekem! Más egyebem sincs az Isten előtt, mint ez a két gyermek, de még ezeket is elveszik tőlem!

Akkor az őrt álló katona a fiúcskákhoz lépett:

-  Figyeljetek ide, legénykék! Ezt és ezt beszélgettétek az imént, kihallgattam mindent! Szedjétek, vegyétek magatokat, gyertek a királyhoz!

Fölfelelt az egyik fiúcska:

- Hallod-e, te őrtálló katona! Én most üzenek véled a királynak, de ugyanezekkel a szavakkal add át, ahogy én kiszólom a számon: elértük mindketten a tizenkettedik esztendőt. Csináltasson a termetünkre két rendkirályi öltözetet, vitézkötéseset, teljes felszereléssel, oldalunkra egy-egy kardot, olyat, amilyen a királyi legényeknek van! Csak így járulunk elébe!

- Mire merészelitek ti kitátani a szájatokat? - fortyant föl az őr. - Hiszen még gyermekek vagytok!

- Te ne ezen törd a fejed, hanem úgy igyekezz, hogy teljesüljön a követelésünk! - válaszolta Óriján Gyuri. - Hogyan is gondolták, hogy a két árva fiúcska fedetlen testtel megy majd a király elébe? Azt hiszik, nincs bennünk szégyenérzet? Azt hiszik, hogy ilyen mocskosan és piszkosan, és így mezítelenül, ahogy a jó Isten a világra teremtett bennünket, oda merünk menni? No, nem! Eredj csak és add át az üzenetemet!

Visszatért az őrt álló katona a királyhoz.

-  Nézd már, nagyságos király, mit cselekedtek ezek a gyermekek! Azt mondták, jöjjek vissza hozzád és üzenik, hogy mindketten elérték a tizenkettedik esztendőt. Csináltass a termetükre két rend királyi öltözetet, vitézkötéseset, teljes felszereléssel, oldalukra egy-egy kardot, olyat, amilyen a királyi legényeknek van! Csak így járulnak elédbe!

Mindjárt parancsot küldött a király az összes varrógyárának és olyan öltözeteket csináltatott nekik, amik teljesen be voltak borítva sujtásokkal, aranynyal és ezüsttel. Amikor a ruhákra már minden ragyogást rávarrtak, rögtön menesztettek értük és a két legényke magára öltötte a vitézi viseleteket. Abban a szentséges szent pillanatban elkezdtek növekedni és erősödni. Növekedni kezdtek mindenki szeme láttára. Bizony, úgy kiderékodtak és megfér-fiasodtak, s olyan két gyönyörű dalia vált belőlük, hogy sem ezen a világon, sem a másik világon foghatós párjuk nem akadt! A kisebbik fiú volt a rangosabb, mert ő volt az okosabb és ő volt a táltos. Ahogyan növekedett, úgy növekedett a táltostudománya is.

És a két fiútestvér tündöklő vitézgúnyába öltözve járult a palotába.

Amikor a király meglátta őket, ijedtében rögtön kettérepedt a nadrágja, mert ilyen szépséges vitézlegényeket ő még soha nem látott, amióta a világon van! De hogy össze ne keverjem a mesét, egy teljes esztendőbe tellett, mire a legénykék a király elé eljutottak, úgyhogy akkorra már betöltötték a tizenharmadik évüket is.

Köszöntek illendően:

- Jobb napod legyen, nagyságos király!

- Az Isten hozott titeket, árva legények!

- Mondd meg, nagyságos király, miért hívattál ide minket! Így is jajkeserves minden napunk, olyan ínségben élünk az anyánkkal!

- Nem erről van most szó! Arra feleljetek inkább, miről társalogtatok a testvéreddel! Hogyha nem áruljátok el, azonnal karóba húzatom a fejeteket!

- Ó, nagyságos király, nincs nekünk titkolni valónk előtted! - válaszolták a legénykék. - Máris teljesítjük az akaratodat!

- De ne próbáljatok letagadni semmit! - intette őket a király. - Látjátok itt ezt az embert? Ez kihallgatott ám benneteket!

Fölfelelt a kisebbik fiú:

-  Megengedte a Teremtő, hogy erről is tudjak! Most pedig elsorolom neked a beszélgetésünket, ami miatt ide vezettettél. Születésünk óta hiányoznak az ég ékszerei, mert ellopták a Napot és a Holdat és a csillagokat, és a jó Isten azt a rendelkezést tette, hogy mi, a két fiútestvér induljunk el, hogy visszahozzuk a világ világosságát és közülünk válasszanak királyt! Felfogadjuk, hogy kiszabadítjuk rabságukból az ég fényességeit; pecsétes szerződést írunk róla és véghez is visszük, amit vállalunk, de legyen meg erről az egyezség, fehéren-feketén!

Örvendett a király, hogy két ilyen bátor vitéz akadt, aki neki mer vágni a feladatnak, s még egyszer megerősítette, amit a kisbírókkal kidoboltatott a hét országában.

-  Jól van, fiaim! Kettőtök közül az kapja meg a legszebb leányomat, aki győzni fog! Ráíratom a nevére a fele királyságomat és elfoglalhatja a trónszékemet is!

Tüstént hoztak íróeszközt, tintát és papirost, és szerződést kötöttek. Miután megvoltak vele, Óriján Gyuri a királyhoz fordult:

- Nagyságos király! Mi most szerencsét próbálunk a fivéremmel, de ehhez szükségünk lenne két mérő aranyra! Nagy hosszú utakat veszünk magunk elé, Isten a tudója, megjövünk-e még valaha! Az is lehet, hogy soha többé nem térünk vissza.

- Gondoskodni fogok az úti felszerelésetekről! - ígérte a király. - Máris megparancsolom a szolgáimnak, hogy mindennel lássanak el benneteket!

- Akkor adassál nekünk két paripát is! - kérte Óriján Gyuri.

- Abból a ménesből válasszatok magatok alá paripákat, amelyik harminc esztendeje nem látta már a napfényt! - tanácsolta a király.

Ki is választottak a legények két olyan szép csődörcsikót, hogy minden világban azok voltak a legszebbek, és szilajak voltak, mert nem ült még a hátukon soha senki. Fölnyergelték és fölkantározták a csikókat, átalvetőket akasztottak a nyeregkápákra, aztán elkezdtek szedelőzködni, készülődtek az útra. Megkeresték az anyjukat, hagytak neki pénzt és éneket énekeltek a búcsúzáskor:

 

Hallgass meg, Szentséges Isten,

hallgass meg, Szentséges Isten,

figyelj reánk, két fivérre,

figyelj reánk, két fivérre!

Fölkészültünk, útra kelünk,

fölkészültünk, útra kelünk,

Isten tudja, mi lesz velünk,

Isten tudja, mi lesz velünk!

Innen mi most úgy indulunk,

innen mi most úgy indulunk,

talán vissza sosem jövünk,

talán vissza sosem jövünk!

Anyánk addig ne haljon meg,

anyánk addig ne haljon meg,

utunkról míg meg nem térünk,

utunkról míg meg nem térünk!

Ha a szája nem beszél már,

ha a szája nem beszél már,

csontjai szólaljanak meg,

csontjai szólaljanak meg,

mikor hozzá megérkezünk,

mikor hozzá megérkezünk!

 

Befejezve a búcsúéneket, megcsókolták az édesanyjukat, elköszöntek a királytól is, és sírva útnak vették magukat.

Mentek, mentek, mendegéltek, eljutottak a tizedik országba és a tizedik világba, oda, ahol Isten nevét egészséggel hirdetik, kétnapi járófölddel még tovább is. Sötétség uralkodott mindenütt, mert nem volt Nap és nem volt Hold és nem voltak csillagok. Egyszer elérkeztek egy keresztútra.

- No, testvér, tudod-e, merre lesz az irány? - kérdezi Óriján Gyuri Óriján Ferencet.

Feleli a másik:

-  Majd megtudom, ha megmondod!

A kisebbik fiú akkor így szólt:

-  Figyelj ide, testvér! Nekünk itt el kell válnunk! Két út van előttünk: te az egyiken indulsz, én meg a másikon! Ezekről az utakról azt tartják, hogy aki az egyiknek nekivág, az soha többé nem kerül elő, aki meg a másikra lép rá, az ott pusztul örökre. Mert ez a két út szerencsétlen út! De próbát kell tennünk, hátha megsegít a Szent Isten és visszahozhatjuk a Napot és a Holdat és a csillagokat!

Óriján Gyurinak táltossága volt és ő előre tudta, hogy veszedelem éri a bátyját, de nem fedhette föl előtte. Azt is csak ő vette észre, hogy amikor otthon kilovagoltak a kapun, a Szerencse és a Szerencsétlenség a nyomukba szegődött.

-  Figyelj még, testvér! - vitte tovább a beszédet a kisebbik fiú. - Ez itt a Világ Fája! írjuk bele késsel a neveinket és amelyikünk előbb érkezik ide vissza, nézze meg a jeleket, amiket belevéstünk! Akinek a nevéből ki fog cseppenni három csepp vér, az bajba került! Ám akinek így marad a neve, ahogyan most van, annak nem esett bántódása, s az mentse majd ki a másikat a veszedelemből! Most pedig köszönjünk el szépen - az Isten veled, az Isten velem!

Összeölelgőztek és sírva búcsút vettek egymástól.

Megadta nektek a Szent Isten, hogy újra fölkerekedett a két legény és folytatta a vándorlást, mindegyikük a maga útján! Óriján Ferenc, a nagyobbik fivér alig tett néhány métert, fekete kőbálvánnyá változott az út közepén.

De Óriján Gyuri csak ment, ment, mendegélt, eljutott a tizedik országba és a tizedik világba, oda, ahol Isten nevét egészséggel hirdetik, kétnapi járófölddel még tovább is. Elérkezett egyszer Minden Világ Vizéhez, amelynek se vége, se hossza. Leült a víz szélén és töprenkedett, hogyan keljen át rajta, ám olyan nagy messzeségben rejlett a túlpart, hogy azzal a távolsággal teremtett emberfia nem birkózhatott meg. Nem volt mit tennie, segítőtársat kellett kérnie a jó Istentől, merthogy neki a jó Isten volt a pártfogója!

Elkezdte az éneket:

Hallgass meg, Szentséges Isten,

hallgass meg, Szentséges Isten,

aki fönt élsz nyugalomban,

aki fönt élsz nyugalomban!

Előre sem tudok menni,

vissza sem tudok fordulni,

segítőtársat küldj nekem,

segítőtársat küldj nekem!

Ha legény lesz, bátyám legyen,

ha legény lesz, bátyám legyen,

ha öreg lesz, apám legyen,

ha öreg lesz, apám legyen!

Ha ifjú nő, néném legyen,

ha ifjú nő, néném legyen,

ha anyóka, anyám legyen,

ha anyóka, anyám legyen!

 

Alig fejezte be a fohászkodását, máris megszólalt mellette valaki:

-  Ne kurjongass, fiam, mert itt vagyok!

Aki odaérkezett, nem volt más, mint Minden Világ Földjének Apja, a vénséges óriás. Megcsókolta Óriján Gyurit és szép köszöntéssel jó napot mondott neki.

-  Most már ne félj, fiam! - bátorította a Földapa. - Hívtál engem és én eljöttem a segítségedre!

Eközben a két nőtestvér, a Szerencse és a Szerencsétlenség, állandóan azon civakodtak, melyikük kaparintsa meg Óriján Gyurit. Neki-nekiugrot-tak egymásnak, átkozódtak, verekedtek, küzdöttek megállás nélkül, de a Szerencse erősebb volt, mint a nővére, s minduntalan eltaszította a legénytől a Szerencsétlenséget, amikor az meg akarta ragadni.

És így kiáltott reá:

-  Figyelj ide, Szerencsétlenség! Ne is próbálj meg a rosszindulatoddal hatalmaskodni, mert a mi bátyánk, a Szent Isten, úgy rendelkezett, hogy ennek a fiúnak szerencsésnek kell lennie!

Ám csak nem hagyták abba a veszekedést! Még a sárba is lerántották egymást, annyira huzakodtak, s ott hengergetőztek sikítozva, világgá riasztva Óriján Gyuri rétre csapott lovát. A vénséges Földapa pedig beletette a legényt a zsebébe és egy nagy lépéssel átlépte véle a Minden Világ Vizét.

-  Most már folytathatod az utadat! - mondta neki, amikor elváltak. - Ha valami nehézséged támadna, csak kurjants nekem és én azonnal ott termek!

Fogta magát a legény, ment, ment, mendegélt, pusztaságokat és királyságokat bekóborolt, eljutott a tizedik országba és a tizedik világba, oda, ahol Isten nevét egészséggel hirdetik, kétnapi járófölddel még tovább is. Elérkezett egyszer Minden Világ Sziklájához, amely olyan magas volt, hogy csúcsa az ég végtelenjébe fúródott, és még a kőszáli sasmadár sem bírta keresztülrepülni.

Mit csináljon? Mit csináljon? Előre sem tudott menni, visszafordulni sem tudott; ismét énekkel kellett odahívnia a segítőtársát:

 

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

sietve jöjj ide hozzám,

sietve jöjj ide hozzám,

mert a szívem kettéreped,

mert a szívem kettéreped!

Előre sem tudok menni,

vissza sem tudok fordulni!

 

Még be sem végezhette az éneket, a vénséges Földapa odadobbant elébe, s jelentette magát:

- Ne kurjongass, fiam, mert megjöttem! Azt is jól látom, mi a bajod! Szo-morkodol, amiért nem tudsz átkelni az égbenyúló hegycsúcson, pedig nincs okod a búsulásra, hiszen ezen még a kőszáli sasmadár sem tud keresztülrepülni!

Azzal beletette a zsebébe, lépett véle egyet és már meg is érkeztek a hegyen túlra. A vénséges Földapa ott megállt és tanácsszókat mondott Óriján Gyurinak:

- Figyelj ide, fiam! Most felokosítalak téged! Ahogy haladsz az utadon, nemsokára elérkezel egy másik hegy tövéhez, ami nem lesz majd ilyen felhőbe szökő, mint amin áthoztalak, egyedül is meg tudsz véle birkózni. Ha azon a hegyen átvergődtél, lelsz egy rengeteg erdőt. Adok neked vattát és a rengeteg erdő közepén tedd bele a füledbe, mert megtalálkozol ott egy különös emberfélével, aki irtóztató nagyokat fog ordítani. Mindig arra vigyázz, hogy rá ne emeld a szemeidet és meg ne szólalj, bárhogy is üvölt! Amikor ez az emberféle először elordítja magát, háromfelé hasad a föld a lábad alatt, de te menj tovább és meg se mukkanj! Másodszorra már olyan retteneteset fog ordítani, hogy kilencfelé hasad a föld, ám te akkor se válaszolj vissza! És elordítja majd magát harmadszorra is; akkor már kilencvenkilenc ágú mélységek nyílnak a föld színén, de te még akkor se szólj egy árva szót se, ne beszélj, amíg magad mögött nem hagyod a sűrűséget! Kijutsz azután a rengeteg erdő szélére és akinek az ordítozásait hallottad, ott fog ülni egy fának a tetején, és 6 ezer esztendeje ott ül már. Olyan ember volt valamikor, mint te, és aki levenné őt a fáról, annak kellene a helyére ülnie újabb ezer esztendőre! Mert aki kimentené a veszedelemből, azt kerítené be a veszedelem, azt lepné meg a szerencsétlenség! Erről el ne feledkezz! Amikor három lépésnyire leszel már tőle, megszólalhatsz bátran! De úgy beszélj majd, ahogy én kitanítalak! Kérni fog téged: „Gyere ide, Óriján Gyuri, vegyél le engem a fáról!" Te így felelj erre: „Ülj csak ott, amíg vissza nem jövök, akkor majd megmondom neked, hogyan lesz a sorsod!" „Mert tudom ám, hogy hová mégy! - folytatja az az ember. - A Gyémántférfihoz mégy, akinek van egy húgocskája, a szépséges Gyémántleány és ő a te kedvesed... Jaj, az Isten segítsen meg, hát gyere már ide és vegyél le!" De te megint csak azt feleld neki, hogy majd ha visszafelé jössz, megmondod, hogyan lesz a sorsa! Ha leemelnéd a fáról, te kerülnél a helyére ezer esztendőre, mert akkor legyőzne és elveszejtene téged! Úgy vigyázz, édes fiam!

Mihelyst ezek elhangzottak, a legény azonnal fülébe akarta dugni a vattát, de az öreg óriás szelíden rászólt:

- Ne tedd még bele, fiacskám, várj vele, amíg a hegyi erdő közepét eléred!

Megfogadta a tanácsot, ám a vattacsomót úgy helyezte el a tarisznyájában, hogy rögtön a keze ügyébe akadjon, ha szüksége lesz rá. Aztán búcsúszavakat váltottak, és Óriján Gyuri folytatta a vándorlást.

Addig ment, mendegélt, pusztaságokon és királyságokon keresztül, mígnem elérkezett abba a rettenetes vadonlat erdőbe, amelyet a Földapa megjósolt neki. Bizony, irtania kellett az összefonódott bokrokat, hogy haladni tudjon előre, néha már alig győzte erővel, olyan sűrű volt a rengeteg! Ahogy a baltájával csapkodgatta kifelé a tüskebozótot, egyszer csak akkorát ordított valaki a közelében, hogy háromfelé hasadt a föld a talpa alatt. Fülébe dugta a vattát, hogy meg ne repedjen a dobhártyája, ha még egyszer fölhangzik az üvöltés, aztán tovább vagdalgatta az ágas-bogas szövevényt, hogy ösvényt csináljon maga elé.

Nem telt bele sok idő, megint ordított egyet valaki, de most már olyan irtó-zatos nagyot, hogy az egész földkerekség rögtön kilencfelé hasadozott, a legény meg úgy érezte, hogy teljesen szilánkokra megy szét a feje! Jaj, drága testvérkéim, megadta nektek a Szent Isten, hogy az a valaki ismét kieressze a hangját! Harmadszorra már akkorát ordított, hogy kilencvenkilenc ágú mélységek nyíltak a föld színén, Óriján Gyuri meg fenékre huppant. De nem felejtette el, mit kötött lelkére a Földapa és nem szólalt meg még akkor sem. Amikor kiért az erdő szélére, nevén nevezte valaki:

- Állj meg, állj meg, Óriján Gyuri! Tudom, hogy ki vagy és tudom, hogy hová mégy! Segítsen meg téged a Szent Isten, gyere ide és vegyél le erről a fáról, meglátod, jó útitársad leszek!

- Ülj csak ott, ahol vagy! - felelte neki a legény. - Ha visszafelé jövök, akkor majd megmondom, mi lesz a sorsod!

Nem emelte le a fáról, nehogy magára szabadítsa az ezeréves átkot; még csak reá sem tekintett, úgy haladt el mellette! Elszántan rótta az útját, hogy megtalálja és visszaszerezze a Napot és a Holdat és a csillagokat. Ment, ment, mendegélt, eljutott a tizedik országba és a tizedik világba, oda, ahol Isten nevét egészséggel hirdetik, kétnapi járófölddel még tovább is.

Amikor elérkezett a másik világ lejáratához, a földmélybe vezető üreg nyílásánál már ott találta a Szerencsét és a Szerencsétlenséget, akik ott is őérte küzdöttek. Sikoltozva cibálták és ütlegelték egymást, de a Szerencse erősebb volt, mint a nővére és minduntalan eltaszította a legénytől a Szerencsétlenséget, ha az meg akarta ragadni.

Óriján Gyuri látta, hogy a másik világ lejáratát egy hatalmas kőszikla zárja el, s hogy ő itt nem boldogulhat a saját erejéből.

Elkezdte az éneket:

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

jóságodért folyamodom,

jóságodért folyamodom:

indulj hozzám, segíts rajtam,

indulj hozzám, segíts rajtam!

 

Sorsom ellen nem tehetek,

sorsom ellen nem tehetek,

itt kell nekem elpusztulnom,

itt kell nekem elpusztulnom!

Testvérem sincs, aki óvna,

itt kell nekem elpusztulnom!

 

Jóformán még be sem fejezte az éneket, a vénséges Földapa ott termett előtte.

-  Ne kurjongass, fiam, mert itt vagyok! Nem is muszáj megszólalnod, hiszen ismerem a bajaidat és ismerem a gondolataidat! Töviről hegyire elmagyarázok mindent, hogy mik várnak reád és miket kell majd megtenned, ha elválunk! Mert ezidáig volt, ami volt, de odalent én már nem segíthetek rajtad! Ezen a nyíláson egyedül kell leereszkedned a másik világba és ott neked kell előszedned az összes tudományodat! Igaz, van neked magadhoz való eszed és táltostudománnyal is felruházott az ég, de azért mindenre ki fog tanítani a kedvesed is, a szépséges Gyémántleány. Amelyik percben te születtél, ugyanabban a percben született meg ő is, a te számodra, hogy gondot viseljen reád. De azért tartsd jól az eszedben: ha nem leszel elég ügyes, elpusztulsz örökre! Mert a leány bátyjától, a Gyémántférfitól - ó, szentséges Teremtő, ne verj meg, hogy kimondtam a nevét! - még maga az Isten is fél, olyan gonosz és olyan ravasz haramia! Ahogy leérsz a másik világba, rögtön megtalálkozol a kedveseddel: bivalybőr tömlőben éppen vizet hord a bátyjának az ebédhez, s a szépséges Gyémántleány felokosít téged. Amikor hazafelé tartasz, melléd állok majd megint én is!

És folytatta tovább:

-  Figyelj még, fiam! Most megmutatom neked ezt a hatalmas kősziklát, amelyhez hasonlatos nincs több a földön! Ezt kell elhengeríteni, hogy szabad legyen a lejárat a másik világba. Te ne is próbálkozzál véle, mert úgysem tudod odébb mozdítani! Még akkor sem lenne erőd arrébb moccintani, ha olyan magas lennél, hogy a fejedet az égboltozatnál hajtanád le! Drága testvérkéim, megadta nektek azt is a jó Isten, hogy elmondjam, mi történt ezután!

A vénséges Földapa a kisujjával félretaszította a követ és ott álltak végre a tátongó lejáratnál. Ott volt Óriján Gyuri mellett a Szerencse, és ott volt a Földapa is, akitől segítséget kért, és akit a jó Isten az ő számára rendelt, hogy pártfogója legyen a megpróbáltatásaiban.

Az óriás akkor elszakíthatatlan istrángszíjat vett elő, rákötötte szépen Óriján Gyuri derekára és megölelték, megcsókolták egymást az elváláskor.

-  Te most a másik világba mégy, fiam, nagyon vigyázz magadra! - szólt hozzá búcsúzóul. - Cselekedj meg mindent, bármilyen utasítást ad a kedvesed, mert ha nem fogadod meg a szavát, el fogsz veszni és nem lesz, aki kiszabadítsa a Napot és a Holdat és a csillagokat, pedig a jó Isten téged jelölt ki erre!

És az istrángszíjon elkezdte Óriján Gyurit lebocsájtani az üregbe, ahol ijesztő sötétség lakozott, feketébb, mint az éjszakák éjszakája! Kilenc hosszú napig csak ereszkedett lefelé, már-már az volt a gondolata, hogy a végtelenségig tart himbálózó utazása a kígyósziszegéses lyukban, amikor a tizedik napon érezte, hogy föld van a talpa alatt. Amint leérkezett, körül akart tekinteni, ám hirtelen olyan fényesség támadt reá, hogy majdnem kipattantak a szemei! Látta, hogy abban a másik világban tündöklő gyémántból van az egész tájék: a füvek, a fák, a madarak, mind, mind csupa ragyogás! És látott egy szépséges leányt is, aki gyémántbivaly bőréből készített tömlőben vizet hordott: a gyémántforrásnál csurig merítette az edényét, sietős léptekkel hazavitte, majd megint fordult, megállás nélkül.

Köszöntötte, mert megismerte:

- Jobb napot neked, kedvesem!

- Az Isten hozott téged, kedvesem! - kiáltotta a leány és örvendezve ugrott Óriján Gyuri nyakába. Boldogan összeölelkőztek és összecsókolóztak, alig tudtak betelni egymással. Óriján Gyuri is párját ritkító, gyönyörű dalia volt, de a leány szépsége egy gyémántvirág szirmocskáján fölfénylő harmatcsepphez volt hasonlatos, elvakította azt, aki reá nézett.

- Ej, te szerencsés legény, de régen várlak én téged! - mondta Gyémánt

leány Óriján Gyurinak. - Kilencszázkilencvenkilenc éve. Már akkor megjövendölték, hogy egymásé leszünk, amikor a világra jöttünk, mert ugyanakkor születtem én is, mint te, neked rendelt engem az Isten! Melletted leszek majd a nehéz vitézpróbák során, s ha kell, a mentségedre állok, de jól vigyázz, mert ha nem fogadod meg a szavamat, a testvérbátyám megeszi az életünket, olyan gonosz haramia! Nagy tettet akarunk cselekedni, s ha megsegít minket a Szent Isten, véghez is visszük a tervünket!

És a Gyémántleány folytatta:

-  Figyelj, kedvesem! Ha bemegyünk a házba, foglalj helyet az asztalnál!

A testvérem megad majd neked minden tiszteletet, de te is köszöntsd őt szépen! Unszolni fog, hogy egyetek és igyatok! És te egyél is igyál! Ne félj semmit, mert én mindig ott leszek a közeletekben és rontással elveszem a bátyám erejét és belédvarázsolom majd a bátorságával együtt!

-  Jól van, kedvesem! - mondta a legény.

És a Gyémántleány folytatta:

-  Figyelj tovább! Ezután arra kér, vigyél engem táncba: „Táncolj most a húgocskámmal, sógor!" Te akkor azt feleld neki vissza: „Ej, sógor, mifelénk nem ilyen szokás járja! Nálunk úgy van, hogy előbb a házigazda táncoltatja meg a menyasszonyt!" Engedd, hogy ő táncoljon először, aztán majd te is táncolsz vélem!

-  Így lesz! - mondta a legény.

És a Gyémántleány folytatta:

-  Várj még, kedvesem! Miután ettél és ittál és már táncoltál is, meg fogja neked mutatni a gyémántállatait és az összes gyémántbirtokát. Mert itt gyémántból van a világ, gyémántból van ő is, gyémántból vagyok én is. Végül pedig el fog téged vinni a játszóhelyére, hogy megmutassa a gyémánthintáját!

Hogy mi volt az a hinta?

Amikor Óriján Gyuri a világra jött, a Gyémántférfi abban a pillanatban megtudta, mert ugyanakkor született meg az ő húgocskája is. A gonosz gyémántharamia egy olyan gyémántkoporsót csináltatott akkor Óriján Gyuri számára, ami gyémántláncon volt felfüggesztve az ég négy sarkára, és mint egy bölcső, ringatózott a négy láncon, és hintázott, mint egy kerti hintaágy.

De milyen módon volt az megcsinálva?

A koporsó úgy volt megcsinálva, akár ez a hosszú lóca, amin most ülünk: ülni is, feküdni is lehetett rajta, csak hintaágynak volt kinevezve. Pedig koporsó volt. És ha elnyújtóztak benne és valaki kívülről megnyomta az oldalát a lábával, a koporsó teteje magától lezáródott. Az a koporsófedél olyan nehéz volt, hogy senki sem bírta felemelni és semmi sem bírta szétrombolni, még a Minden Világ Tankja sem, olyan kemény volt és tiszta, tiszta gyémánt!

Es a tündöklő szép leány folytatta:

-  Ha idejön hozzád a testvérbátyám és hívogál, hogy: gyere, sógor, ülj bele a hintába, hadd lássam, tudsz-e hintázni -, akkor ne fogadj szót, csak hitegessed! Beleülök, sógor, hogyne ülnék - mondjad -, de előbb azt szeretném megnézni, te hogyan hintázol! Erre ő tovább fog erőszakoskodni, s tegyél úgy, mintha beleegyeznél: jól van, no, beleülök! És kezdjed ámítani, hogyvégrehajtod az akaratát; helyezkedj el a hintán! Vigyázz, bele ne feküdj véletlenül, keresztben foglald majd el, hogy le ne záródhasson a koporsófedél!

Erre mérgesen rád fog szólni: ej, ej, sógor, nem jól csinálod! Így nem lehet hintázni! Ezután ülj bele a másik oldalról, de megint csak keresztbe! Újra rád kiabál a bátyám: ej, ej, sógor, nem jól csinálod! Hát emígy tedd bele magad! Akkor te a végéről gubbaszkodj rá! Persze 6 ismét rád rivall majd: ej, hát megint nem jól csinálod, nem így kell! Ezt feleld vissza: Ó, hát mutasd már meg, drága sógorkám, mit kell ebben a hintaágyban művelni! Erre ő szépen belefekszik majd és azt mondja: no, sógorkám, látod, így kell! Akkor te megnyomod a koporsó oldalát a lábaddal és az rögtön rázáródik! Mihelyst a koporsófedél az életére borul, én azonnal átkozás alá veszem. Így tegyél mindent, kedves szép szerelmesem, ahogy én most lesoroltam neked, mert ha nem így cselekszel, tudd meg, hogy hét halál torkában pusztulunk el mindketten!

Drága testvérkéim, megadta nektek a jó Isten, hogy miután a menyasszonya kioktatta, Óriján Gyuri bement a Gyémántférfihoz!

Illendőképpen köszöntötte:

- Jobb napod legyen, Gyémántférfi sógor!

- Isten hozott, Óriján Gyuri sógor! - köszönt vissza a Gyémántférfi. - Én már akkor tudtam rólad, amikor az anyád méhében olyan kicsike voltál, mint egy tökmag! Már akkor tudtam, hogy meg kell véled küzdenem! No, de ennek még nincs itt az ideje, először együnk és igyunk!

Hej, szólt ám a muzsika, egyik étel érte a másikat, mindenféle királyi ennivalókat tálaltak! Amikor asztalhoz ültek és nekifogtak, negyvenhat óráig egyfolytában lakomáztak. Tizenkét ökröt megettek, tizenkét hordó bort megittak, ráadásnak még tizenkét kemence süteményt is bekebeleztek. Miután már mindent elfogyasztottak, megszólalt a Gyémántférfi:

- No, sógorkám, hadd lássuk, hogyan táncolsz a kedveseddel! Az az igazság, hogy sem ezen a világon, sem a másik világon foghatós párotok nincsen! Két ilyen gyönyörűszép személyt, amilyenek ti vagytok, sehol sem találni! Igen nagy kár lenne, ha nem fordulnátok egyet-kettőt! Mulassátok magatokat!

Óriján Gyuri fölfelelt:

- Mulatunk, sógor, mulatunk! Csakhogy mifelénk más a szokás! Nálunk előbb a házigazda járja el a táncot, azután következik a vendég!

A Gyémántférfi látta, hogy Óriján Gyurit nem lehet becsapni, így hát fogta magát és ő indult táncba a húgával. Tizenkét másodperc alatt háromszázkilencvenkilenc bőrövet szaggattak el, annyira ropták.

Mondta utána a legénynek:

- No, sógor, most aztán tényleg te vagy soron! Táncolj te is a kedveseddel!

-  Hogyne táncolnék, sógor! Erre várok régen! - válaszolta Óriján Gyuri.

Azzal szépséges párját fölkérte és olyan sebesen kezdte el véle járni, s olyan villámgyorsan perdültek-fordultak, hogy tizenkét másodperc alatt kilencszázkilencvenkilenc bőrövet nyűttek darabokra.

A Gyémántférfit majdnem szétvetette a düh, amiért alulmaradt a táncban.

-  Ej, sógor, ördög voltál! - vetette oda bosszúsan a legénynek. - Ha előre tudom, hogy ilyen ügyes vagy, elpusztítottalak volna, amikor idefelé jöttél!

Nem hagytam volna belőled még egy porszemet se! No, de sebaj, talpraesett legény vagy! Imádkozz, hogy ezután is óvjon az Isten! Kár lenne érted, ha örökre elszakadnál a kedvesedtől!

Ha a Gyémántférfi tehette volna, azonnal tűzbe dobta volna a legényt, csak nem volt már hatalma, mert a húga elvarázsolta tőle. Táltos volt a Gyé-mántleány is, kilencvenkilenc táltossága volt, és a bűvös tudományával Óriján Gyuriba helyezte a bátyja minden erejét.

És szólt a Gyémántférfi:

-  No, sógor, gyere, megmutatom neked az állataimat! Megmutatom a ménest, az ökörcsordát, a juhnyájat, s minden vagyonságomat, az aranyakat meg a gyémántokat is!

Végigvezette az összes birtokán és megmutatta a gazdagságát. Amikor már a kincsesháza legutolsó szobáját is föltárta előtte, még akkor sem állt meg.

- Menjünk csak tovább, sógor! Meg kell nézned és ki kell próbálnod a hintaágyamat is! Úgy igaz, ahogy mondom: ilyen hintája nincsen a világon senki emberfiának, s nem is volt, de nem is lesz!

- Megyek, sógor, megyek, hogyne mennék! - készségeskedett Óriján Gyuri.

Odasétáltak a tündöklő hintához, amely gyémántláncon volt felfüggesztve az ég négy sarkára, és mint egy bölcső, ringatózott a négy láncon és hintázott, mint egy kerti hintaágy.

-  No, sógor, helyezkedj el benne szépen és hintázz egy kicsit! - biztatta a Gyémántférfi. - Hadd lássam, hogyan tudsz rengetőzni ebben a rengőcskében! Hadd lássam, hogyan hintázol ebben a gyémánthintában!

Óriján Gyuri úgy tett, mintha szót fogadna:

-  Várj egy cseppet, sógorkám, megkeresem, hogy esik legkényelmesebben az ülés!

Elhelyezkedett benne a kedvese tanácsa szerint, úgy, hogy ne záródhasson rá a koporsófedél.

Megmérgelődött a Gyémántférfi:

- Hé, sógor, nem jól csinálod!

- Nem jól csinálom? Hát hogyan kellene csinálni?

- Így és így!

Akkor elfoglalta a másik oldalról, de megint csak keresztbe.

- Ejnye, sógorkám, nem jó most sem!

- Nem jó most sem? Hát hogyan kellene csinálni?

- Így és így!

Megint beleült, de most a vége felől.

-  Nem jó így sem!

Akkor rágubbaszkodott a másik végéről.

-  No, így meg még rosszabb!

- Ej, sógorkám, hát mutasd már meg, mit kell művelni ebben a hintában!

- ravaszkodott Óriján Gyuri.

- Meg is mutatom! - fortyant föl a Gyémántférfi. - Meg is mutatom, mert nem bírom tovább nézni az ügyetlenkedésedet!

Fogta magát, belefeküdt szépen, kinyújtózott benne egyenesen.

-  No, sógorkám, így kell, ahogy én csinálom!

Akkor Ónján Gyuri a koporsó oldalát megnyomta a lábával és a Gyémántférfira abban a pillanatban rázáródott a koporsófedél.

-  Elveszejtettél, húgom! Tudom, hogy te voltál! - kiáltotta a Gyémánt férfi.

A húga meg így felelt neki vissza:

-  Én voltam, testvér, jól tudod! Soha többé nem szabadulsz ki onnan!

Olyan átkot teszek most reád az énekemmel, hogy még a hangod is elzáródik örökre!

 

Hallgass meg, szentséges Isten,

hallgass meg, szentséges Isten,

törd meg testvérem hatalmát,

törd meg testvérem hatalmát!

Átkot többé ne mondhasson,

átkot többé ne mondhasson,

záródjon el lélegzete,

záródjon el lélegzete!

ő lopta el a szent Napot,

ő lopta el a szent Holdat

és a szent csillagocskákat,

és a szent csillagocskákat!

Sok ártatlan embert megölt,

sok ártatlan embert megölt,

az én kedves páromat is

hét halál torkába szánta!

Ne adj neki erőt, Uram,

ne adj neki erőt, Uram,

innen sose szabaduljon,

átkot többé ne mondhasson!

Add, hogy olyan könnyű legyen

fényes gyémántkoporsója,

kedvesem hogy elbírhassa,

kedvesem hogy elbírhassa!

Fényes gyémántkoporsóját

legkisebbik ujjával is

vállaira fölvehesse,

vállaira fölvehesse,

s felső szép fehér világba

magával majd fölvihesse!

 

A Gyémántférfinak minden ereje elveszett az átokénektől, csak annyit tudott mondani:

- Halálnak adtál, húgom, de én mégis azt kívánom, hogy a Szent Isten segítsen meg téged a szerelmeseddel együtt! Idáig is az Isten viselt reátok gondot és amíg a világon lesztek, titeket mindig pártfogolni fog a Teremtő. Én pedig már soha többé nem tudok ezután még megszólalni sem, mert végleg elhagyott minden hatalmam!

És akkor kimúlt a világból.

Drága testvéreim, megadta nektek ezt is a jó Isten, de én még tovább folytatom a mesét!

Óriján Gyuri odafordult a Gyémántleányhoz:

- Kedves szerelmesem, mihez kezdjünk most? Mi a tennivalónk? - kérdezte tőle.

- Először is szabadítsuk ki a Napot és a Holdat és a csillagokat! - felelte a leány. - Ez most a legfontosabb tennivalónk!

-  De hát hol vannak elrejtve? - tudakolta a legény.

A Gyémántleány nem késlekedett a válasszal:

-  Ahová elrejtették őket, oda csak te mehetsz! Én nem léphetek még a közelükbe sem, mert én pogány vagyok, a keresztény az te vagy! Hiába rendelt engem a Szent Isten a te számodra, téged keresztvíz alá tartottak, engem pedig nem! Ezért én nem érinthetem meg azokat a szent tárgyakat, amiket a nagy Isten teremtett!

Akkor a Gyémántleány elmagyarázott mindent és Óriján Gyurinak nem sokat kellett keresgélnie, hamar rábukkant a mennyország elrabolt ékességeire. A gyémántrét közepén volt egy nagy bokor, annak a bokornak a tövében el volt ásva egy korondi fazék, s abban a fazékban volt elrejtve a Nap és a Hold és a csillagok. - Ó, nagy Isten, ne verj meg engem, hogy ilyen helyre mondom a teremtményeidet, de hát így van a mese! - Óriján Gyuri fogta az ásóját, odalépett a bokorhoz és körbe ásta a földben a korondi fazekat. Ahogy akarná kiemelni a gödörből, egyszer csak a bokor mögül eléje kúszik egy hétfejű sárkánykígyó, ordítva feltárja az összes száját és fújja, okádja a tűzlángot a legényre. Hej, nagy harcba lépett akkor Óriján Gyuri a sárkánynyal, szikrát vetettek még a kövek is minden mozdulatuktól! Megrendült lábuk alatt a föld, annyira dulakodtak, taszították a hegyet a völgybe, a völgyet föl a hegyre, küzdöttek kilenc álló napig. A tizedik nap reggelén Óriján Gyuri legyőzte a sárkányt. Ezután a korondi fazekat elvitte a gyémántforráshoz, megmosta szépen mindkét kezét a gyémántvízben, kiszedte a fazékból a Napot és a Holdat és a csillagokat, és beletette őket a tarisznyájába.

Ahogy körülnézett, egyszer csak arra gondolt, milyen jó lenne, ha magával vihetné ezt a tündöklő gyémántvidéket palotástól együtt.

Kérdezte a Gyémántleánytól:

- Hogyan vihetnénk magunkkal ezt a birodalmat a fehér világba?

- Ejnye, ejnye, te még ennyit sem tudsz? - feddte meg a leány. - Kiokosíthatlak, de egyedül kell cselekedned, mert én pogány vagyok és a szent tárgyakhoz nem nyúlhatok. Ha a gyémántrezidenciát meg akarod szerezni, menjél el amoda, ott van az a vesszőcske, csapd meg véle jó erősen a kastély négy sarkát! Amikor rendre megcsapkodtad mind a négy sarkát, a kastély egy gyémántkörtévé válik majd és a gyémántkörtében benne lesz a hozzátartozó tájék is, hegységeivel és forrásaival együtt. Így magaddal viheted az egész birodalmat a fehér világba!

Óriján Gyuri azt tette, amit a kedvese tanácsolt. Fogta a vesszőcskét, s megcsapkodta véle a kastély négy sarkát, mire az rögtön egy gyémántkörtévé változott. Pontosan bele is fért a zsebébe. Azután megkarolta a Gyémántleányt és odasétált véle a felvilág nyílásához.

Mondta a leánynak:

-  Hej, kedves párom, most aztán nem tudom, hogyan jutunk ki innen!

Így felelt vissza a Gyémántleány:

-  Bizony, olyan helyen rekedtünk, hogy ha a te vénséges apádnak nemesik meg rajtunk a szíve, nem kerülünk soha a felső világba!

Óriján Gyuri rögtön megértette, hogy hívnia kell a pártfogóját.

-  Igazad van, szerelmesem! Éneket mondok az apámnak és ő segíteni fog rajtunk!

És elkezdte az éneket:

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

jóságodért folyamodom,

jóságodért folyamodom:

arra kérlek, indulj hozzám,

arra kérlek, indulj hozzám!

Segített rajtam az Isten,

segített rajtam az Isten,

világ fényét megmentettem,

kérlek, most már vigyél innen,

kérlek, most már vigyél innen,

vigyél kedvesemmel együtt,

vigyél kedvesemmel együtt!

 

Alighogy elvégezte a könyörgést, Földapa lekiáltott neki a nyíláson:

-  Ne kurjongass tovább, fiam, mert itt vagyok!

És már engedte is lefelé az istrángszíjat. Erősen rákötötték a derekukra és a vénséges óriás szépen fölhúzta őket. Óriján Gyuri tarisznyájában ott lapultak az égitestek és vitte magával a Gyémántférfit is a lezárt koporsóban. Amikor fölérkeztek a fehér világba, Földapa megcsókolta a fiát és a menyét és a találkozás tiszteletére nagy lakomát csaptak; ettek, ittak kilenc napig.

Miután kiörvendezték magukat, Földapa így szólt:

-  No, fiam, vége szakadt a vitézi próbáknak, most már menjél haza és éljél boldogan a feleségeddel!

Óriján Gyuri megcsóválta a fejét:

- Nem lehet, apám! Énelőttem még hosszú út áll!

- Milyen út, fiam?

- Meg kell keresnem a fivéremet és a mentségére kell állnom, ha bajba esett!

- Hallgass rám, fiam! Hagyd békén a fivéredet, mert ha te őt megmented, az neked tűz és nekem füst! - figyelmeztette a Földapa.

De a legény hajthatatlan maradt:

-  Nem szeghetem meg a szavamat, apám! Mi arra esküdtünk fel, hogy soha nem hagyjuk egymást cserben!

Földapa látta, hogy Óriján Gyurit nem tántoríthatja el az akaratától, ezért csak annyit mondott:

-  Jól van, fiam, tégy a belátásod szerint! De majd én is kérni fogok tőled valamit: kilencvenkilenc éve járok már a Szerencsétlenség után, hogy elkapjam, mégsem tudtam reá tenni a kezemet! Fogd el őt nekem!

Mert a Szerencse és a Szerencsétlenség folyton ott jártak Óriján Gyuri mögött és küzdöttek érte megállás nélkül. A Szerencse sokkal erősebb volt, mint a nővére, s minduntalan eltaszította a legénytől, amikor az meg akarta ragadni.

- No, majd én elkapom neked! - ígérte Óriján Gyuri. - Jótevőm voltál te is, jót teszek véled én is!

- Rendben van, fiam! - válaszolta a Földapa. - Alig várom, hogy a kezembe kerüljön az a gonosz pára!

Azzal beletette a leányt az egyik zsebébe, beletette a legényt a másik zsebébe, lépett egyet - és hol volt? Annál a hegyi erdőnél, ahol már ezer esztendeje azt kérdezgeti ordítozva valami emberféle, hogy mi lesz ővéle és meddig kell még ott ülnie az ágak között.

Messziről észrevette őket, ahogy közelegtek.

-  Hej, Óriján Gyuri, látom, megsegített a Szent Isten és visszatértél! - kiáltotta feléjük. - Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog! Gyere, vegyél le engem innen vagy áruld el, mi lesz a sorsom!

Felelt neki Óriján Gyuri:

- Az van kimondva felőled, hogy amennyi ideig itt ültél, ugyanannyi ideig

itt kell még ülnöd! Nem mozdulhatsz el a helyedről újabb ezer esztendeig!

- Ó, ha előre sejtem, hogy ezt az üzenetet fogod hozni, úgy elpusztítottalak volna, hogy még egy porszem sem marad belőled! - acsarkodóit a fán ülő ember, de nem volt már semmi ereje sem, így nem tudott benne kárt okozni.

Földapa pedig visszatette őket a zsebébe, megint lépett egyet - és hol volt? Odaérkezett ahhoz az útelágazáshoz, ahol a Világ Fája magasodott, s amelynek a törzsét megjelölték a fivérek, amikor elváltak egymástól. Mert az egyikük az egyik irányba indult, a másikuk meg a másik irányba.

És látta Óriján Gyuri, hogy a fivére fába vésett nevéből folydogálni kezd a vér és három csepp vér lecsöppen. Nem késlekedett tovább még egy pillanatig sem, elköszönt a kedvesétől és indult a bátyja után, hogy kimentse a halálból.

-  Nézd, kedves párom! - mutatta a Gyémántleánynak. - Ez a három vércsepp azt jelenti, hogy a fivérem halott és nekem kell visszaszereznem az ő életét! Várjál reám ezen a helyen, mert nemsokára megjövök!

Nem kellett sokáig mennie, hamar megtalálta a helyet, ahol kővé merevedik mindenki, akinek nincsen táltostudománya. Fogta a vesszőcskét, megsu-hintotta véle a kőbálványokat és életre keltek a szikladarabokká vált vitézek, akik világosságkereső útjuk során erre az elátkozott vidékre tévedtek. A testvére is föltámadt.

- Hej, öcsém, de sokat aludtam! - nyitotta ki a szemét Óriján Ferenc.

- Bizony sokat aludtál volna, ha én nem vagyok! - felelte erre Óriján Gyuri.

És a rengeteg vitézi népek, akik ismét emberré elevenedtek, örvendeztek, hogy visszanyerték az élő képességüket, s nagy morajlással szétszéledtek; ment, ki merre látott. Ők pedig visszagyalogoltak a Világ Fájához, amelynek tövében a Gyémántleány és a vénséges Földapa várakozott. Ott ütöttek tanyát éjszakára és mélységes álomban ott pihentek reggelig. Amikor fölkeltek, Óriján Gyuri megmosta szépen a kezeit, aztán óvatosan elővette a Napot és a Holdat és a csillagokat és fölbocsátotta őket az égre. Azon nyomban kivilágosodott a világ, tündöklés hömpölygött végig hegyeken és völgyeken, sugarak áradtak a föld minden szegletébe. Újra ragyogásban úszott a király palotája is!

Megadta nektek a Szent Isten, hogy azt is elmeséljem, mivel fordult akkor Földapa a kisebbik legényhez!

így szólt hozzá:

- Figyelj most reám, fiam, kérni szeretnélek valamire! Véghezvittél már sok cselekedetet, de ezt az egyet még tedd meg nekem! Megígérted, hogy nem tagadod meg tőlem ezt a csekélységet!

- Add csak elő bátran a kívánságodat! - készségeskedett Óriján Gyuri. - A jó Isten akaratából te voltál a segítőtársam, s nem lehet olyan óhajod, amit ne teljesítenék!

Földapa előhozakodott a kérésével:

-  Azt szeretném, ha elkapnád nekem a Szerencsétlenséget! Én már régen járok a nyomában, de soha nem tudtam győzelmet venni rajta, mert mindig megszökött előlem!

A Szerencsétlenség állandóan Óriján Gyuri közelében ólálkodott; orozva követte őt mindenhová, hogy egy óvatlan pillanatban bajba ránthassa, s veszedelmet és nyomorúságot zúdíthasson reá. Most is ott lapult egy bokor mögött. A legény odaszökkent hozzá, leteperte a földre és rátérdelt a mellére.

-  No, apám, itt van, akit üldöztél! Gyere, nézd meg!

Földapa megmarkolta a Szerencsétlenség kontyát és elvonszolta hajon fogva a Bucsino havasig. Fogta az egész Bucsino hegységet, szépen megemelte és alásuvasztotta a rúgkapáló Szerencsétlenséget.

-  Ide rekesztelek, büdös vén kurva! - kiáltotta Földapa. - Sok szerencsétlenséget csináltál a világban, szerencsétlenné akartad tenni az én fiamat is, pedig őt arra rendelte a jó Isten, hogy szerezze vissza az égbolt fényeit. De innen nem szabadulhatsz, amíg a világ világ lesz! Hallod-e, Szerencsétlenség? A lábad közül csorgóvizű forrás fakadjon, s abból igyanak majd az útonjárónépek, akik a Bucsino havason átkelve erre tévednek!

Azt mondta akkor Óriján Gyuri:

-  Ó, kedves apám, ha már a Szerencsétlenséget a fekete földbe temetted, tedd a mélység gyomrába a világ másik veszedelmét, a haramia Gyémántférfit is, hogy még csak nyoma se maradjon!

Földapa egy percig sem kérette magát, fölemelt egy másik hegységet és alátette a koporsóba zárt Gyémántférfit. Azután így szólt:

-  Figyelj ide, fiam! Igaz, hogy legyőzted a Gyémántférfit, engem pedig megmentettél a Szerencsétlenségtől, de ami sors ezután jön reád, az neked tűz lesz, nekem füst! Engedd meg, hogy hadd gyújtsak a fivéred életén is egy kis lángot!

Felelt erre Óriján Gyuri:

-  Ó, kedves apám, hát hogyan engedhetném meg, hogy bántsad a testvéremet, amikor egy anya szült mindkettőnket!

Földapa megcsóválta a fejét:

-  Jól van, fiam, te tudod! Segítsen meg téged az Isten!

Azzal fogta magát és elment.

Óriján Gyuri nagyon eltörődött a hosszú út megpróbáltatásaitól, kibírhatatlanul nehéz, ólomsúlyú fáradtságot érzett a tagjaiban, alig tudta mozdítani kezét-lábát. Letelepedtek a fűbe és a legény a szerelmese ölébe hajtotta a fejét, hogy pihenjen egy kicsit. Éppenhogy csak lehunyta a szemeit, öntudatlan, mély álomba merült.

Ezt várta csak a testvére! Előszedte rögtön a bicskáját, s készült, hogy kivágja Óriján Gyuri szemeit.

Rimánkodott neki a Gyémántleány:

-  Jaj, ne vágd ki a szerelmesem szemeit!

Ám Óriján Ferenc irigyelte öccsétől a kedvesét, mert olyan gyönyörűséges teremtés, mint a Gyémántleány, sem ezen a világon, sem a másik világon nem volt több. Kegyetlenül kivájta a testvére szemeit és ledobta a földre. Azt azonban már nem vette észre, hogy a szemeket valaki fölkapta és elvitte. Óriján Gyurinak elveszett a szeme látása, világtalanná tették!

A szépséges Gyémántleány felszökkent, futni kezdett Óriján Ferenc elől, de az mindig mögötte volt, már-már utolérte és megragadta!

Akkor a Gyémántleány éneket mondott:

 

Te hallgass meg, Szent Úristen,

te hallgass meg, Szent Úristen,

más segítőtársam nincsen,

más segítőtársam nincsen!

Kedvesem két látó szemét,

kedvesem két látó szemét

kivájta a testvérbátyja,

kivájta a testvérbátyja!

Teremts körém olyan várat,

teremts körém olyan várat,

senki hozzám ne juthasson,

senki hozzám ne juthasson!

Csak a szerelmes kedvesem,

csak a szerelmes kedvesem,

amikor ő megmenekül,

amikor ő megmenekül!

Akkor tűnjön el ez a vár,

akkor tűnjön el ez a vár,

hogy a szerelmes kedvesem

két szemével megláthasson!

 

Ebben a pillanatban köréje teremtődött a Minden Világ Vára. Magas falak vették körül mindenfelől, amelyeknek se ajtaja, se ablaka nem volt, nem tudott a közelébe jutni senki. A gonosz testvér látta, hogy nem tehet semmit sem, fogta magát és hazament, de nem jelentkezett a királynál, beállt szolgálni az istállóba. Senki sem tudta, hogy kicsoda.

Miután Óriján Gyuri megvakult, tapogatózva elindult ő is, járkált, kódor-gott össze-vissza a világban. Elérkezett egyszer a veszedelmes, verekedő hegyekhez! Ez a két hegy olyan volt, hogy minden másodpercben tízszer egymásnak rontott és aki közéjük került, azt összeroncsolták! Jaj, csak be ne botorkáljon a két hegy közé vakon!... Ha odatévedne közéjük, még híre se maradna, mert rögtön porszemecskét csinálnának belőle a fáradhatatlanul küzdő sziklák!

És akkor hirtelen rákiáltott valaki:

-  Állj meg, testvér!

Óriján Gyuri abban a pillanatban fenékre huppant ijedtében. Amióta vakon vándorolt a világban, nem hallott emberi hangot. Azt mondja:

-  Ki szólt hozzám, Szentséges Isten? Mondd meg nekem, ki szólt hozzám, mert én nem láthatom őt!

- Ne kérdezz semmit, testvér! Maradj ott, ahol vagy, nehogy valami bajod essen! - feleli vissza ugyanaz a hang. - Én vagyok a Farkasasszony. Amikor a testvéred kivájta a szemeidet, én kaptam föl őket a földről és tettem a kötényem zsebébe. Én a te nővéred vagyok. Ne félj tőlem, mert vallom az Istent, csak az ég akaratából gonosz emberek megátkoztak engem!

És a Farkasasszony megfogta a testvérét, elvezette az élő vízhez, ami nem messzire volt oda.

Megadta nektek ezt is a Szent Isten, testvérkéim! Most azt kérem tőle, áldjon meg benneteket szerencsével és egészséggel, amiért hallgatjátok a mesémet! Mert még tovább tart a történet!

Nővére, a Farkasasszony odakísérte őt az élő kútig. Óriján Gyuri szemeit beledobta, aztán a fivére arcát a vízbe nyomta. A kivágott szemek azonnal visszamentek a helyükre, ő pedig gyógyultan ugrott talpra és tizenkétszer gyönyörűbb lett, mint annak előtte volt.

- Hej, kedves néném, de nagy sötétségben jártam! - mondta, amikor kinyitotta a szemét.

- Ha én nem jövök a segítségedre, sötétségben jártál volna, amíg csak élsz, és a szerelmesed is ott maradt volna, ahol van!

- Ha tudod, merre találom őt, áruld el nekem! - kérlelte a nénjét.

És Farkasasszony megmutatta neki az égig érő tornyot, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt.

-  Látod, amott van az a vár, abban van a te szerelmesed! Állj meg előtte és eltűnnek a magas falak!

Óriján Gyuri nem győzött hálálkodni:

- Drága néném, mivel viszonozhatnám a jóságodat?

- Semmivel! Az Isten segítsen meg téged és járd az utat, ami neked van kiszabva! Indulj, legyél szerencsés! Én is elmegyek az utamra! - ezt felelte a Farkasasszony.

Óriján Gyuri a vár felé vette magát. Amikor odaért és megállt, a kőfalak abban a szempillantásban eltűntek és ott állt előtte szépséges szerelmese, a Gyémántleány. Összeborultak és összecsókolóztak és keservesen megsiratták egymás sorsát.

- Jaj, kedves párom, megmondta neked a te vénséges apád, hogy ne mentsd meg a testvéred, mert megeszi az életedet! - hüppögte a Gyémánt leány, de Óriján Gyuri még a történtek után is védelmezte a fivérét.

- Mit csináljak, kedvesem! A bátyám teljesen meg volt utánad bolondulva. Engem nem visz rá a lélek, hogy ezért őt megöljem.

Ezután Óriján Gyuri és a Gyémántleány visszaindult a királyi palotába. Amíg ők hazafelé tartottak, egy idegen vitézlegény adta ki magát égitestszabadítónak. Azt mondta, hogy ő a Zöld királyúrfi és ő mentette meg a Napot és a Holdat és a csillagokat. Bizonyítékokat sorolt, hol járt, mit csinált, pedig csak az történt, hogy amikor világos lett a világ, ez a vitézlegény elment egy öreg varázsló asszonyhoz, aki mindenfélét tudott, ami Óriján Gyurival megesett. Ez a varázsló asszony árulta el pénzért Zöld királyúrfinak, hogy Óriján Gyuri milyen vitézi próbákat állt ki, s ezeket adta le aztán a királynak, mintha véle történtek volna meg.

-  Ha valóban így esett meg, ahogyan elbeszélted, te legyél ezentúl az ország feje! - mondta neki a király. - Vedd el a leányomat!

Nagy lakodalmat csaptak a Zöld királyúrfinak és ő nem szűnt meg dicsekedni, hogy milyen küzdelmekben járt, hogyan folytatta le ezeket a harcokat, miféle nyereményeket nyert a viadalokon, hogyan szabadította ki a Napot és a Holdat és a csillagokat és hogyan hozta őket vissza!

-  Nekem bebizonyította, hogy ő menekítette ki a rabságából a világ világosságát, mert rendre elsorolta a tetteket! -jelentette ki a király, aki meghitt a szavának.

Óriján Gyuri pedig fogta a szerelmese kezét, úgy jöttek hazafelé. Amikor már közeledtek a palotaházhoz, egymás után ugrálni kezdtek kifelé a vánkosok Zöld királyúrfi feneke alól, merthogy huszonnégy vánkosra volt felültetve. Az ezelőtti időkben olyan szokás volt, hogy ha egy királyfi győzelmet nyert, selyemvánkosokra ültették a királyi palotaházában.

Mihelyst Óriján Gyuri hazaérkezett, egyenesen ment volna be a királyhoz, de a kapuban megállította az őrt álló katona.

- Tessék, mit akarsz? Ki vagy te, ember? - mordult rá fenyegetően.

- Én vagyok Óriján Gyuri, aki kiszabadította a Napot és a Holdat és a csillagokat! - válaszolta a legény.

- Hohó! - azt mondja az őrt álló katona. - Hogyha te szabadítottad ki, add elő a bizonyítékot!

Megbosszankodik Óriján Gyuri:

-  Miért gondolod, hogy neked kell bebizonyítanom? Én a királynak tartozom számadással!

De ekkorra már mind a huszonnégy vánkos kiugrott Zöld királyúrfi feneke alól, s ott maradt elterülve a csupasz földön.

-  No, jól van, én beengedlek! - egyezett bele az őrt álló katona. - Hadd tudják meg, ki győzött hát valójában, ki hozta vissza a Napot és a Holdat és a csillagokat!

És beeresztette.

Óriján Gyuri köszönt illendően:

-  Jobb napot neked, nagyságos király!

-  Az Isten hozott téged, fiam! Mi járatban vagy?

Ráfelel Óriján Gyuri:

-  Abban a járatban vagyok, hogy én mentettem meg a világ világosságát, a Napot és a Holdat és a csillagokat, s én bocsátottam őket vissza az égre! Én vándoroltam, én küzdöttem értük, és a veszedelmes utakat én jártam!

Nagy zúgolódás keletkezett erre a trónteremben, csak tekingettek egymásra a vendégek.

-  Mivel tudod ezt bizonyítani? - kérdezi a király.

-  Nézd meg a szerelmesemet! Véle bizonyítom! - mondta Óriján Gyuri.

És előlépett a szépséges Gyémántleány!

Amikor a király meglátta, meglepetésében tizenkétfelé repedt rajta a nadrág és egy rövid időre elvesztette a látását a nagy tündökléstől, mert a leány tiszta gyémánt volt, és mihelyst előlépett, abban a pillanatban Óriján Gyuri is az lett, tiszta merő gyémánt!

A király rögtön kiadta az ítéletet, hogy hozassanak elő egy olyan csődört, amelyik negyven évig nem látott napvilágot, és kössék a farkához a hazug Zöld királyúrfit, aki csalárd szándékkal jelentkezett nála. A csődör hátára meg üljön egy miklóshuszár és kerüljön meg véle minden világot! A király ezt a büntetést szabta Zöld királyúrfira, amiért becsapta őt.

így is tettek. A hazug embert azzal büntették régen, hogy a csődör farka után kötötték.

Ahová Zöld királyúrfinak bőrfoszlánya esett, ott mező lett, ahová csontja esett, ott sziklahegység, ahová meg a teste esett, fakadt ottan egy forrás és onnan isznak az emberek, az útonjáró vándornépek, amikor arra mennek.

Ezután a király kegyesen szólt a legényhez:

- No, fiam, mostanáig te szegényrendű alattvaló voltál, de a mai naptól

fogva te vagy helyettem a koronás parancsoló! Látod, itt van a trónszékem, s belevettük a szerződésbe, hogy ha győzöl, elfoglalhatod a királyi székemet és összeházasodhatsz a legkisebbik leányommal!

- Csak akkor veszem el a leányodat, ha különb, mint az én választottam! - hárította el az ajánlatot Óriján Gyuri. - Ha nem különb tőle, meg kell csókolnia a szerelmesem lábát, mert akkor ő érdemli meg a tiszteletet, hiába a másik a királyleány!

- Hát már hogy lenne különb! - méltatlankodott a király. - Az összes világokban, amiket kormányzók, nincs szebb teremtés, mint az én leányom!

- Úgy van! Úgy van! - helyeseltek a tanácsosok.

Mikor elővezették a királykisasszonyt, a Gyémántleány éppenhogy csak reá pillantott, már tartotta is elébe a lábát, a királykisasszony pedig térdre vetette magát előtte és megcsókolta a cipőjét.

Azt mondja a király:

-  Az Isten áldjon meg téged, Óriján Gyuri, tényleg különb a menyasszonyod.

Mivel Óriján Gyurinak táltossága volt, tudta, hogy a bátyja már régen a király udvarában van. Kérte, hogy hívassák elő a testvérét, mert beszélni szeretne véle. El is mentek érte és fölvezették a trónterembe. Amikor szembekerültek egymással, Óriján Gyuri így szólt hozzá:

- Nézd meg ezt a királykisasszonyt, testvér! Őt kellene feleségül vennem, mert így volt a szerződésünk. Emlékszel még rá?

- Emlékszem, testvér! - válaszolta a másik.

- Nekem már van kedvesem, te vedd el feleségül! - ajánlotta Óriján Gyuri.

-  Nem kell! - utasította vissza Óriján Ferenc.

No de miért nem kellett neki?

Mert felbosszulta magát az öccse ellen és mindig azon törte magát, hogy a kedvesét megszerezze! Azért akarta megölni, hogy ő vehesse feleségül a Gyémántleányt!

-  Nem jól van ez így, testvér! - jegyezte meg Óriján Gyuri. - De ha nem akarod, nem muszáj! Az Isten segítsen meg téged!

És odafordult a királyhoz:

-  Figyelj reám, nagyságos király! Nekem nem kell sem a királyságod, sem a gazdagságod, sem a leányod! Tartsd őt magad mellett és biztosan jön majd valaki, aki elveszi feleségül! Nem akarok király lenni, mert én csak az vagyok, aki vagyok, ahogy a vitézségem után megsegített engem az Isten! Más vagyont pedig nem kérek tőled, csak ezt a zöld rétet, ezt az egyenes sík vidéket itt a palotaház előtt! Ezt, amelyik kilencszáz kilométerre minden irányba egyenes, ezt a területet szeretném!

Elcsodálkozott a király:

-  Ha csak ez a kívánságod, vedd úgy, hogy már a tiéd is, amit kérsz!

Rögtön megcsinálták a papírokat, nevére írták a legénynek a selymes füvű, zöld, sík mezőt, amely ott terült el a palotaház mellett.

-  Ennyi volt az óhajom, a többi már reám tartozik! - mondta Óriján Gyuri.

Azzal kiszedte tarisznyájából a gyémántkörtét, erősen a földhöz csapta, s nyomban előtermett az egész gyémántbirodalom: a gyönyörűszép gyémántkastély, a hozzá tartozó birtokkal és jószágokkal együtt! Olyan tündöklés támadt hirtelen a világban, hogy majdnem a szeme pattant ki az embereknek!

A király térdre esett Óriján Gyuri előtt:

-  Nem gondoltam volna, fiam, hogy ilyen hatalmat szerzel magadnak! Legyen szerencséd a kastélyodhoz is, meg a szerelmesedhez is, segítsen benneteket a Szent Isten! De ha már kiválasztottad az asszonytársadat, arra kérlek, tegyük meg a lakodalmat, hiszen úgy illik! Ha együtt akartok élni, mondjatok hitet a templomban!

Fölfelelt erre a legény:

- Megtesszük mi a lakodalmat is, csak várjál egy kicsit, mert van valaki, aki nélkül nem tarthatunk mulatságot!

És elkezdte az éneket:

 

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

sietve jöjj ide hozzám,

sietve jöjj ide hozzám!

Szép mátkámmal egybekelünk,

szép mátkámmal egybekelünk,

oltár előtt hitet mondunk,

oltár előtt hitet mondunk!

Jóságodért folyamodom,

jóságodért folyamodom,

sietve jöjj ide hozzám,

sietve jöjj ide hozzám!

 

A vénséges Földapa azonnal ott termett.

-  Most már ne kurjongass, mert megérkeztem! - dörmögte köszönés helyett, amikor a levegőből a földre toppant.

A legény örömmel újságolta a hírt:

- Azért hívtalak, mert házasodni akarok, és szeretném, ha te is ott lennél a lakodalmamban!

- Rendben van, fiam! De neked rajtam kívül is van még valakid! - figyelmeztette a Földapa.

Óriján Gyuri töprenkedett egy kicsit:

-  Van még valakim rajtad kívül is?... Hopp, igazat szólsz, apám! - csapott a homlokára.

És elkezdte mondani az éneket a Farkasasszonynak is:

 

Halljad szavam, kedves néném,

halljad szavam, kedves néném,

kedves néném, Farkasasszony,

kedves néném, Farkasasszony!

Engem aki segítettél,

engem aki segítettél,

kerekedj föl, indulj útnak,

kerekedj föl, indulj útnak!

Gyere hozzám vendégségbe,

gyere hozzám vendégségbe,

tiszteld meg az esküvőmet,

tiszteld meg az esküvőmet!

Halljad szavam, kedves néném,

halljad szavam, kedves néném,

sietve jöjj ide hozzám,

sietve jöjj ide hozzám!

Jöjj el ide, egyél, igyál,

mert te vélem sok jót tettél,

bizony hogyha nem segítesz,

tudom, én már halott lennék!

 

Alig fejezte be az éneket, a Farkasasszony ott termett előtte. Megölelték és megcsókolták egymást, örvendtek a találkozásnak.

-  No, most már senki sem hiányzik, indulhatna a lakodalom! - türelmetlenkedett Óriján Gyuri.

De Földapa tiltóan csóválta meg ismét a fejét:

- Hej, fiam, addig te nem veheted feleségül a mátkádat, amíg nem teljesíted egy akaratomat!

- Hát már hogyne teljesíteném! Azt teszem, amit mondasz!

- Fogjad akkor a kardodat és hasítsd ketté a mátkádat homlokától a talpáig!

Óriján Gyurinak még a szólása is elállt, amikor ezt a kívánságot meghallotta. Csak nagy sokára tért magához.

-  Hogyan tehetnék ilyet, apám? - kérdezte megrökönyödve. - A mátkámat kettéhasítani?... Rengeteg sok esztendőket vándoroltam, küzdöttem érte, megjártam a mindenséget, még a halált is! És most gyilkoljam le?

Földapa azonban hajthatatlan maradt:

-  Nézd, fiam, ha te nem vagy képes megtenni, add ide nekem és megteszem én!

A legény odanyújtotta a kardját.

A vénséges Földapa megragadta, egyenesen megcélozta a Gyémántleány fejét és teljes erejéből reá sújtott. A leány rögtön kétfelé esett. Óriján Gyuri akkor látta, hogy amennyi csúszómászó és sárkánykígyó csak létezett a világon, az mind a Gyémántleányban rejtőzött. Most, hogy a földre ontották őket, ott tekergőztek sziszegve és fullánkjaikat nyújtogatva, fújták a szikrázó tűzlángot. A vénséges óriás facskába metélte az összes sárkányivadékot, teljesen kitisztította tőlük a leányt, azután ismét egybeillesztette a két testrészt, az élő füvet keresztülhúzta a vágáson, három csepp élő vizet cseppentett reá és a Gyémántleány hétszer különb lett, mint annak előtte volt.

Azt mondja Földapa:

-  Fiam, most már megcsókolhatod a mátkádat és indulhattok a templomba esküdni!

Óriján Gyuri megölelte a Gyémántleányt, de amikor meg akarta csókolni, megint rászólt az öreg:

- Maradj veszteg, mégsem állíthatsz esküvőt!

- No de miért nem? - kérdezte megütközve a legény.

- Azért, mert vár még rád egy feladat! Légy szíves, fogd meg a kardodat és hasíts ketté engem is! - parancsolta neki Földapa.

- Hogy téged is hasítsalak ketté?... Akkor inkább saját magamat! Nem!

Nem emelek rád pengét! - utasította vissza a legény.

És megkezdődött közöttük a szóváltás:

- Ha szeretsz engem, fiam, akkor szót fogadsz! Ha megtagadod, örökre etanegyek, az Isten véled, az Isten vélem!

- De hát hogyan gondolod ezt, apám? Hogyan kérhetsz tőlem ilyet?

- Ha elzárkózol a kérésem teljesítésétől, az Isten véled, az Isten vélem!

- Nem, nem! Nem visz rá a lélek!

- No, megteszed vagy nem teszed? A sok jótett után, amit én cselekedtem, még ennyit sem érdemlek meg tőled? Még ennyi csekélységet sem várhatok el, hogy fogod a kardodat és szépen kettéhasítod a fejem?

- Nem! Inkább magamat hasítom ketté!

- Pedig a sok jótett után megérdemelnék ennyit!

- Megérdemelnél, de nem ennyit! Többet érdemelsz! Neked adom az összes vagyonságomat, mindenemet, amim van!

- Hasíts ketté, drága fiam, én csak azt kérem tőled!

Sírva fakadt a legény elkeseredettségében és tanácstalanságában, de a nagy rimánkodást nem tudta kivédeni, csak ráemelte a kardját Isten által küldött segítőtársára: megcélozta és a fejére sújtott egyet. A vénség abban a pillanatban olyan szép királyi legénnyé vált, hogy sem ezen a világon, sem a másik világon több olyan nem volt! Ő volt a Fekete király fia, csak az éjszaka járd gonosz személyek Földapává átkozták. Óriján Gyuri és Fekete királyúrfi tűstént felesküdtek testvéreknek.

Megadta nektek a Szent Isten, hogy ezt a tettét is véghezvitte Óriján Gyuri és újra királyfivá változhatott a vénséges Földapa!

Mert valamikor régen úgy átkozták meg Fekete királyúrfit, hogy amíg meg nem születik a két szegény legényke és vissza nem szerzi a Napot és a Holdat és a csillagokat, addig Földapa képében kell élnie, s el kell egyengetnie a világot: bele kell helyeznie a magas hegységeket a mélységes völgyekbe! De ki volt reá szabva az is, hogy ha Óriján Gyuri bajba esne, akkor ismét magára kell öltenie Földapa ábrázatát, s vissza kell térnie, hogy kimentse a veszedelemből.

És látták a vitézek, hogy Farkasasszony szomorúan félrehúzódott és könnyeit hullajtva búslakodott farkas alakja miatt.

Mondta Óriján Gyurinak:

- Annyi jóságot cselekedtél már mindenkivel! Jóságos voltál fogadott testvéredhez is, aki Földapa képében élt! Rajtam nem segítenél?

- Hogyan segítsek rajtad, kedves néném? - kérdezte a legény. - Mit adjak? Amíg csak élek, a tenyeremen hordozlak, ott eszel majd, ahol én, mindent megcselekszek érted!

- Jaj, testvérkém, nem kérek én tőled sokat! - válaszolta Farkasasszony. - Minek adnád nékem a vagyonodat? Azt tedd meg vélem is, amit a testvéreddel: sújtsál a kardoddal háromszor a fejemre!

- Micsoda? Hogy téged is?... No, nem! - tagadta meg a legény. - Inkább magamat hasítom szét!

- Emlékezz vissza, milyen jó volt, amikor segítettem! Elvesztetted a két szemed világát és meghaltál volna, ha nem megyek! Légy szíves, tedd meg az akaratomat! - kérlelte Farkasasszony.

Közbeszólt akkor Fekete királyúrfi:

-  Hajtsd végre, amit akar! Ugyanúgy, ahogy vélem csináltad, hasítsd szét őt is! Ennyit kér tőled, s ennyit megérdemel!

Fekete királyúrfi és Farkasasszony három napig könyörgött Óriján Gyurinak, mert azt nem akarta rávinni a lélek, hogy pengét eresszen a nénje életére. De addig rimánkodtak neki, mígnem fogta a kardját, s teljes erejéből háromszor lecsapott Farkasasszonyra. Mikor harmadszor is lesújtott, olyan gyönyörűszép királyleány ugrott ki a farkasbőrből, hogy sem ezen a világon, sem a másik világon több olyan nem volt! Tündökölt tőle az egész világ és jártak hozzá csudát látni!

A királyleány hálásan megköszönte fogadott testvérének, amiért fölszabadította, s együtt örvendeztek, hogy sorsukról elmúlt az átok! Mert a királyleányt is elvarázsolták mindenféle vénséges népek, akik boszorkányhatalommal vonulgatnak az ég alatt. Azt az igét mondták ki reá, hogy mindaddig Farkasasszony legyen, amíg meg nem menti őt egy ilyen és ilyen legény, aki ezeken és ezeken a küzdelmeken megy keresztül.

És most, hogy ez is megtörtént, elkezdődött végre a vigasság!

Hirdetménybe íratta a király az eseményt mind a hét országában, s eljöttek még a vakok is, meg a nyomorékok is! Ennivalót és innivalót készítettek eleget, egy kerek esztendeig egyfolytában ettek és ittak az emberek, olyan nagy mulatságot rendeztek!

Óriján Gyuri szépen egybekelt a mátkájával, a királyi legény pedig, aki azelőtt Földapává volt átkozva, a Farkasasszonyból lett királykisasszonyt vette feleségül. Mert valamikor régen a miatt a hajadon miatt kötözték meg őt ártó szavakkal. A koronás király is férjhez adta a leányát egy udvarbeli herceghez. Muszáj volt szerezni neki valakit, úgy felbiztatták a házasságra!

És a gonosz fivér kivel házasodott össze?

Ő bizony senkivel!

Igaz, Óriján Gyuri ajánlotta neki, hogy vegye feleségül a király leányát, de visszautasította. Özvegységet határozott egész életére.

Azt mondta Óriján Gyurinak:

-  Én jól megvagyok melletted! Vigyázni fogok majd a gyémántállataidra, a birodalmadra, a vagyonságodra! Minden így jó, ahogy van!

Pedig hiányát érezte egy asszonytársnak! Azon volt mindig, hogy elpusztítsa a fivérét és neki maradjon a Gyémántleány.

Egy napon Óriján Gyuri fogta magát és elment vadászni.

Az ezelőtti időkben úgy volt, hogy a királyok és a gazdagrendű úri népek vadászni jártak a hegyekbe. Nem volt dolguk, lövöldözték a vadakat, és a vadhúst, amit nem bírtak megenni, elmérték a mészárszékben.

És mit csinált a bátyja?

Ott, ahol a Duna folyik, a folyóvíz partján volt egy boltos, aki halakat árult. Ettől a boltostól vásárolt egy halcsontot, ami olyan hegyes és éles volt, mint egy kés, de lehet, hogy még hegyesebb és élesebb!

Azután megkereste a sógornőjét:

- Sógorasszony! Légy szíves, engedd meg, hogy én vessem majd meg a fivérem vánkosát, ha hazajön és le akar pihenni! Olyan régen nem ágyaztam neki!

- Ejnye, sógor, miért akarsz te vánkost vetni az én uramnak? - botránkozott meg a Gyémántleány. - Miért akarsz te férfi létedre asszonymunkát végezni?

- Ha ezt sem engeded meg, elköltözöm! - erőszakoskodott Óriján Ferenc. - Én még ennyit sem érdemlek meg?

És nem hagyta békén a sógorasszonyát, amíg az meg nem engedte. Akkor elment az ágyasházba és a fehér lepedő alá odatette a halcsontot.

Óriján Gyuri rengeteg őzet és nyulat lőtt, fáradtan jött meg a vadászatból. Egyenesen az ágyasházba tartott, hogy pihenjen egy kicsit. Olyan törődött volt, hogy le sem vetkőzött, csak belevetette magát ruhástól az ágyba, a hosszú, hegyes halcsont pedig azonnal belefúródott a hátába, a gerince mellett, s egy szempillantás alatt meghalt.

Eljött a dél, az evés ideje, ám a felesége nem tudott semmit.

Mondta neki Óriján Ferenc álnok módon:

-  Hallod-e, sógorasszony! Fölkelthetnéd az uradat, hogy jöjjön ebédelni!

De hiába költögette, már halott volt.

Akkor a Gyémántleány elkezdte az éneket:

 

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

vénséges vén Földapácska,

férjemuram pártfogója!

Jóságodért folyamodom,

sietve jöjj ide hozzám,

nem tudom, hogy mit csináljak,

nem tudom, hogy mit csináljak!

Sietve jöjj ide hozzám,

sietve jöjj ide hozzám,

mert a fiad holtan fekszik,

mert a fiad holtan fekszik!

Kettéhasad az én szívem,

kettéhasad az én szívem,

mert a fiad holtan fekszik,

mert a fiad holtan fekszik!

 

Alig fejezte be az éneket, Földapa ott állt előtte.

-  Ne kurjongass, menyem, mert itt vagyok! - dörmögte köszönés helyett, amikor a levegőből a földre toppant.

Földapa akkor már király volt, de a jó Isten még nem vette el tőle a hatalmát, mert tudta, hogy a legénynek szüksége lesz segítségre és Földapának vissza kell majd térnie.

Kérdi Földapa:

- Mi a baj, menyem?

- Nézz ide! Halott a fiad! - feleli sírva a Gyémántleány.

A vénséges óriás odament a legényhez, tüzetesen megnézte mindenütt, tapogatta jobbról-balról, de nem talált rajta semmi nyomot, se lövést, se késelést. Levetkőztette akkor tiszta meztelenre és a nyelvével végignyalogatta a testét talpától a fejéig. Amikor a hátára fordította, valami megsértette a nyelvét.

-  Ej, te büdös! Tudtam előre, hogy megeszed a fiam életét! - kiáltott föl Földapa.

Kihúzta a fogaival Óriján Gyuri hátából a hosszú halcsontot, megkenegette szépen élő vízzel, s nyomban életre kelt a legény.

- Hej, apám, de sokat aludtam! - mondta, amikor föltámadt.

- Akkor aludtál volna sokat, ha nem jövök! - felelte neki Földapa. - Szerencséd van, mert a mentségedre siettem! No, most már megengeded-e, hogy eltirhítsam a háztól a testvéredet? Vagy még most sem?

- Nem engedem, hogy szegény fivéremet elzavard! - védelmezte Óriján

Gyuri a bátyját. - Nem hagyom őt bántani, hiszen bolond!

Földapa tovább kérlelte:

- Engedd meg, hogy eltegyem láb alól, mert a vesztetekre tör!

De Óriján Gyurit nem lehetett rávenni:

- Ne is kérj tőlem ilyesmit, apám! Nem engedem!

Addig-addig, hogy Földapa letett a szándékáról:

- No, fiam, ha ez az utolsó szavad, az Isten véled, az Isten vélem! Muszáj indulnom, mert nekem is van egy saját királyságom, ahol éjjel-nappal uralkodnom kell és már vár otthon az asszony! Tudod, hogy van ilyenkor!

- Menj csak, apám, menjél nyugodtan! Segítsen meg téged az Isten!

-  Te meg jól vigyázz, fiam! Az a bolond testvéred megint gyilkosságra vetemedik ellened!

-  Ne félts engem, apám, vigyázni fogok!

Azzal fogta magát a vénség és elment.

Teltek-múltak az évek, peregtek a hónapok, Óriján Gyuri felesége viselős lett. Amikor elérkezett az idő, az asszony egy olyan szép fiúcskát szült, hogy homlokán ragyogott a Nap, mellén tündökölt a Hold és két csillag fénylett a két oldalán, szíve felől és a mája felől, színtiszta aranyból. Alig töltötte be a harmadik napot, már írt és olvasott az asztalnál.

Egyszer Óriján Gyuri ismét elment otthonról, elindult széjjelnézni országokban és városokban: hogyan viselkedik és mit csinál a világ? De Óriján Ferenc nem tett le a tervéről, hogy a fivére feleségét megszerezze.

Odasompolygott hozzá és megszólította:

-  Hallod-e, sógorasszony! Engedd meg nekem, hogy megcsókoljalak!

Fölcsattant erre a Gyémántleány:

-  Még hogy engemet megcsókoljon egy ilyen csúf szörnyeteg, mint te vagy? Hát mit képzelsz te rólam? Inkább akarattal a golyó elé állok, mint hogy egy ilyen büdös állat cuppogtassa az én finom gyémántarcocskámat!

Tégedet az uram mentett meg a pusztulástól, amikor kiszabadította a világ világosságát és te ezt így hálálod meg? Hozzám bizony nem jutsz, amíg csak élek! Ilyen szégyent nem hordoznék sem a Szent Isten előtt, sem az emberek előtt!

Amaz nem válaszolt semmit.

Napszentület után hazaérkezett Óriján Gyuri.

Sündörgött megint a gonosz fivér:

-  Figyelj ide, sógorasszony! Engedd meg nekem, hogy ezen az éjszakán a testvérem szobájában háljak! Amióta falatka korunkban eljöttünk hazulról, nem aludtunk egy helyen!

Addig könyörgött, addig rimánkodott, addig sajnáltatta magát a sógornőjével, amíg az bele nem fáradt a tiltakozásba és meg nem engedte, hogy ott aludjon a bátyja szobájában és ő vesse meg a vánkost. Mit rejtett megint a lepedő alá? Egy hosszú, hegyes árt!

Amikor a testvére fáradtan hanyatt vetette magát az ágyon, az orvul elhelyezett hegyes ár egyenesen a szívébe fúródott és abban a szempillantásban szörnyethalt.

Másnap reggelre virradva fölkelt az asszonyka, s indult az ura szobájába, hogy fölébressze, de az már halott volt.

Elkezdte az éneket:

 

Halljad szavam, kedves apám,

halljad szavam, kedves apám,

figyelj reám, jó apácskám,

figyelj reám, jó apácskám!

Apám is vagy, apósom is,

apám is vagy, apósom is,

arra kérlek, légy olyan jó,

sietve jöjj ide hozzám!

Mert a fiad holtan fekszik,

mert a fiad holtan fekszik,

életre őt nem kelthetem,

életre őt nem kelthetem!

Segítsen téged az Isten,

mielőbb hogy megérkezzél,

mert a fiad holtan fekszik,

gonosz bátyja meggyilkolta!

 

Alig fejezte be az éneket, a vénséges óriás már ott állt előtte.

-  Ne kurjongass, menyem, mert megérkeztem! - dörmögte köszönés helyett. - Meg sem kell szólalnod, látom, mi a baj!

Fogta a legényt, próbálgatta életre kelteni, nézegette, tapogatta összevissza, de sehogy sem jött rá a halál okára és nem tudott rajta segíteni. Akkor levetkőztette megint meztelenre, mert sejtette, hogy csellel ölték meg. Bizony, háromszor is megfordította, mire megtalálta a gyilkos szerszámot, ami teljesen keresztül volt döfődve a szívén. Földapa nagy üggyel-bajjal kihúzta fogaival az árt, megkente Óriján Gyurit élő vízzel, három kortyot adott a szájába, mire az azon nyomban elevenen ugrott talpra.

- Hej, apám, de sokat aludtam! - mondta a legény.

- Akkor aludtál volna sokat, ha nem jövök! - felelte Földapa. - Látod?

Ezt is a testvéred cselekedte véled! Most már megengeded, hogy eltirhítsam a házadtól? A Szent Isten csak idáig adta a hatalmat, hogy uralkodjak a tudományommal a bajokon, idáig segíteni tudtam rajtatok, de ezután már nem lesz varázserőm! Ha még egyszer megöl, soha nem menekedsz meg a haláltól, amíg a világ világ lesz!

Így szólt erre Óriján Gyuri:

- Tégy a testvéremmel, amit akarsz, de ne öld meg őt!

- Ha ez a kérésed, akkor nem ölöm meg! - nyugtatta meg a legényt Föld apa, a vénséges óriás, és elkezdte az éneket.

 

Hallgass meg, szentséges Isten,

hallgass meg, szentséges Isten,

én szólítalak szavakkal,

én, a vénséges Földapa!

Én, kit egykor megátkoztak,

én, kit egykor megátkoztak!

Azt az igét tették reám,

azt az igét tették reám,


az ég végtelenjét érje,

az ég végtelenjét érje!

Toronyfala ércből legyen,

toronyfala ércből legyen,

se ajtaja, se ablaka

ne legyen az érctoronynak!

Közepében asztal legyen,

közepében asztal legyen,

asztalon egy pakli kártya,

asztalon egy pakli kártya!

Mostoha fiúgyermekem

ide legyen berekesztve,

legyen neki enni, inni,

legyen neki enni, inni!

védelmezzem ezt a legényt,

védelmezzem ezt a legényt!

Más kérésem nincsen hozzád,

más kérésem nincsen hozzád:

amott kint a város végén,

amott kint a város végén,

teremtsél egy olyan várat,

teremtsél egy olyan várat,


Senki meg ne szabadítsa,

amíg ez a világ világ!

Torony falán mégis legyen,

legyen rajta kicsi ablak,

testvére ha úgy kívánja,

testvére ha úgy kívánja,

ablakon át megnézhesse,

ablakon át megnézhesse!

De rabsága örök legyen,

senki meg ne szabadítsa!

Hadd legyen a fiam boldog,

hadd legyen a fiam boldog,

ezután ha baja esne,

megmenteni nem tudnám már!

 

A gonosz fivér köré abban a szempillantásban egy olyan hatalmas, ércfalú vártorony termett, aminek a teteje a kék ég végtelenjét érte. Óriján Gyuri a kicsi ablakon át csókolta meg a testvérét, úgy búcsúzott tőle.

A toronyban volt egy asztal, ami mindenfélével meg volt rakva bőségesen, egyik ennivaló érte a másikat. És volt ott egy pakli kártya is, pontosan az asztal közepén. Óriján Ferenc fogta magát, nekikezdett a játéknak, és ott ült mindig az asztalnál és huszonegyest kártyázott egymagában, amíg csak be nem végezte a sorsát.

Óriján Gyuri pedig boldog házasságot folytatott a Gyémántleánnyal és potyogtak a gyerekek és örvendett a világ. Ha nem haltak meg, még ma is élnek.

Becsületes embertől hallottam, becsületesebbnek elmondtam!

Gábor Demeter Markócsi, sz. 1950. Bánffyhunyad, Erdély

 

 

24. A LÓBA VARRT BESÚGÓ

Élt egy Báno nevű cigány, besúgó volt.

Egyszer a cigánytelepi népek közül lopni voltak néhányan, amit Báno megtudott. El is ment azonnal a rendőrségre és feljelentést tett. Az egyik cigányt elvitték a fiával együtt, ám nemcsak lopással, hanem gyilkossággal is vádolták őket, mert az a besúgó reájuk fogott valami nagy szörnyűségű esetet is. Nem öltek ők meg senkit a világon, de a rendőrség által ez lett reájuk kimondva, s már beszélgették mindenfelé, hogy felakasztják mindkettőt. A cigányember beszélőre hívta a feleségét a börtönbe és azt mondta neki:

-  Szép feleségem, ha az Isten kisegít innen és megszabadulok a rabságból, soha az életben nem fogom szemedre vetni a cselekedetedet, amit meg kellene tenned értem!

-  Akármit megteszek, amivel megbízol! - felelte a cigányasszony, Így szólt akkor az ember:

- Azt kérem tőled, hogy legyél szeretője annak a cigánynak, aki lefogatott minket a rendőrökkel! Legyél szeretője Bánónak, s amikor nem számít rá, tedd el láb alól az árulót!

- Jól van - válaszolta az asszony. - Szégyent veszek miattad a fejemre, de viselni fogom!

Aznap kieresztették a fiát, véle ment haza.

Ettől kezdte a cigányasszony folyton Báno után járt. Addig forgatta magát, addig bolondította, addig csábította, amíg szeretőjévé nem tette. Szép cigányasszony volt, nagyapám és nagyanyám jól ismerték. A besúgó rendesen ott aludt az asszonynál minden este, úgy voltak már, mint férj és feleség.

És egy éjjel elérkezett az alkalom, hogy véghezvigyék a tettet. Amikor elaludt az ágyon, a cigányasszony és a fia megölte a besúgót. Agyonverték a lovát is, aztán fölhasították, beletették Bánót a gyomrába, belevarrták, s a döglött lóval együtt eltemették az udvaron a ganéjdombba.

Akkor a cigányasszony odament a tömlöc tövébe és felkiáltott az urának a rácsos ablakra:

- Mindent megtettem, amit kértél! Fejemen a szégyen és a veszedelem!

-  Köszönöm neked! - felelte az ember.

Báno, amíg élt, mindenfelé utazgatott az országban, az összes megye területén ő fújta be a cigányokat. Egy idő múlva feltűnt a hiánya és nyomozni kezdtek utána a rendőrök. Mivel sokan haragudtak rá a lelketlen feljelentgetései miatt, gyanították, hogy bosszúáldozat lett. Keresték, kutatták, vallatták a telepieket hónapokig, de nem jutottak a nyomára, még hírét sem lelték sehol. Báno testvérei megelégelték a rendőrség tehetetlenségét, hogy nem képes kideríteni, mi történt, hogy történt, hová tűnt el nyomtalanul a testvérük, s ők indultak el tudakolózni azokra a helyekre, ahol annak idején Báno megfordult. Elvetődtek egyszer abba a faluba is, ahonnan Báno a cigányembert meg a fiát elvitette, s beállítottak hozzájuk. Beszélőnap volt, az egész család elment meglátogatni a cigányt a börtönben. Csak egy kisleánykát találtak otthon.

Báno rokonai faggatni kezdték:

- Hol van az anyád?

- Elment az apámhoz! - válaszolta a leányka.

Akkor azok a ravasz cigányok azt hazudták, hogy ők távolról érkezett rokonok, s vendégségbe jöttek. Egyikük elszaladt a boltba, vásárolt egy zacskó töltött cukrot és ölébe vette a leánykát.

Adott neki belőle egy szemet és kérdezte tőle:

-  Kik voltak nálatok mostanában? Hát régebben ki volt itt, s az hogyan nézett ki?

A leányka elkottyintotta magát:

- Volt itt egyszer egy cigány, így és így hívták.

- Nem tudod, hol van most az az ember? - puhatolóztak óvatosan amazok.

Ám a gyermek elhallgatott. Erre megint kezébe nyomtak egy szem töltött cukrot, s akkor mit sem sejtve kivallotta, mi történt:

- Megölte őt az anyám és a testvérem.

- Hová tették a halottat? - kérdezték az idegenek.

- Agyonverték a lovát is, aztán a cigányt beletették a ló hasába, belevarrták, úgy temették el a ganéjba! - fecsegte a leányka.

Így derült ki, hová tűnt a besúgó. A rokonok jelentették a kapitányságon, azonnal kiszálltak a nyomozók, előásták a döglött lovat a ganéjból, s kivették belőle Báno hulláját.

Ezután a tettesek ellen vádat emeltek és halálos ítéletet mondtak ki reájuk.

Özv. Jakab Lajosné Ángyéi, sz. 1926. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

 

25. A FEHÉR KÍGYÓ

Gyermekkoromban mi Pesten laktunk.

Anyám egyszer Pestlőrincen jósolt, ám akármit mondott, nem tudott kicsalni semmit, se pénzt, se aranyláncot, se élelmet, nem hitt neki az úrinő". Akkor mamó így szólt:

-  Jól van, magadra vess, ha kételkedsz! De ha már annyit beszéltettél, kínálj meg egy pohárka borral! Teljesen ki van száradva a szám!

Indult is az úrinő a pincébe. És ahogy lépkedett lefelé a lépcsőn, hirtelen egy hatalmas fehér kígyó tekeredett a lába elé és pörgött előtte, akár a fehér örvény. Hozzáfogott sikítozni, sivalkodni az tírinő, s rémülten visszamenekült anyámhoz, hogy micsoda veszedelmes csúszóállat támadt reá a gádorban.

Ő pedig azt kérdezte:

-  No, te asszony, betökéled-e már, hogy bűvös tudománnyal forgatom a világ dolgait ? Jegyezd meg, hogy az a fehér kígyó egy gonosz lélek és én küldtem elédbe bizonyságul! Az én szavaim szerint cselekszik, akármit is parancsolok neki, én uralkodom rajta, meg is ölhetem, ha úgy tartja a kedvem!

Felelt erre az úrinő:

-  Elhiszek mindent, csak ments meg tőle, távolítsd el a portámról! Körbe akart rajtam tekeredni és már nyújtogatta a fullánkját, hogy megcsípjen. Még jó, hogy a szívem nem repedt meg a félelemtől!

Anyám elkérte a fejszét, azzal ment a gádorba, s ott meg is találta a fehér kígyót. Reá csapott néhányszor, összevagdalta darabokra, aztán eltemette a kilencedik fa tövébe. Közben mindenféle bűbájos mozdulatokat tett, s cigányul mormolászott, mert bizonyítani akarta, hogy ő titkos mesterség ismerője. Adott is neki az úrinő mindent, amit csak megóhajtott. Egy telepakolt batyuval jött vissza tőle.

Volt akkor egy hat hónapos kishúgom. Amikor mamó eljött hazulról, a leánykának még semmi baja sem volt, de mire visszaérkezett, a kicsi gyermek már fújta a tajtékot a szájából, úgy harcolt a halállal. Haldoklott. Nem messzire lakott   az orvos, rohanva vitte hozzá anyám. Az rögtön tovább küldte a Szent László Kórházba, de mire a testvérem doktorok elé jutott, addigra meghalt.

Mindig mondogatta mamó, hogy nem lett volna szabad megölnie a fehér kígyót, mert a leányka életét az vitte magával.

Jakab Ilona Maron, sz- 1936. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

 

26. BURLÁJ VITÉZ

Volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény cigány. Nagy átalvetővel járkálgatott naphosszat a faluban, s azt leste mindig, hol találhatna valami eleséget, amit hazavihetne a családjának, mert a nélkülözésből otthon nem fogytak ki soha, csak tengődtek és nyomorogtak. Elvetődött egyszer a juhokat őrző pásztorhoz, aki ott üldögélt a kunyhója előtt és szomorkodott magában. Kérdi tőle a cigány:

- Miért búslakodsz, te juhász?

- Hogyne búslakodnék! - válaszolja a juhász. - Lopkodja valaki a drága bárányaimat, már alig van a nyájból, annyit elhordott!

- Biztosan nem vagy elég éber! - mondja neki a cigány. - Én kellenék ide, mert az én figyelmemet nem kerüli el semmi a világon!

Fölfelel erre a juhász:

- Ha ittmaradsz mellettük ma éjszakára és megvigyázod őket, akkor én olyan szép kövér bárányt adok neked fizetségül, hogy még az orrából is csöpögni fog a faggyú!

- Nefélj,nemlesztöbbhiányanyájadban! -nyugtatta meg a cigány. -Tőlem nem tudnak ellopni egyet sem!

Írásos szerződést kötöttek a dologra, s a szegény cigány fölvállalta a juh-pásztorlást.

Miután este beterelte a nyájat, kezébe fogta a rézkampós juhászbotot és sétálgatni kezdett a karám körül. Hallja ám egyszer, hogy riadalom van a bárányok között, bégetnek kegyetlenül, s egymást tiporják, mintha ólálkodó veszedelmet észlelnének a közelben. Kapja magát a cigány, szalad, ahogy csak bír, nagy lélekszakadva, hát a karámajtónál szembetalálkozik egy hatalmas sárkányállattal. Ilyen teremtményt ő még soha nem látott addig életében, úgyhogy nem is ijedt meg tőle, hanem rárivallt erős hangon:

-  Hogy mertél idejönni, te senkiházi? Rögtön eltöröm azt a vékony térdedet! Kiféle, miféle vagy?

Hej, meghökkent a sárkány ettől a merész beszédtől, s azonnal megvizsgálta a lábait is, hogy tényleg olyan vékonyak-e a térdei, mint ahogy ez a rettenetes bátorságú ember állítja! Mivel hűvös volt aznap az éjszaka, a cigány egy szőrgubát kanyarított a vállára, amiben olyan termetesnek látszott, hogy a sárkány majd összeroskadt a félelemtől, amikor reá pillantott. Hát még ahogy megfenyegette!

- Én most megöllek téged, te csúnya állatfajzat! Mondd meg, mivel vagdaljalak össze! Ügy kegyelmezek csak az életednek, ha megfogadod, hogy eltakarodsz erről a vidékről!

Rimánkodni kezdett a sárkány:

- Jaj, te nagy vitéz, ne ölj meg engem, áldjon meg az Isten! Inkább megfogadom, hogy nem jövök ide többet bárányt lopni!

- No, hogy ne felejtsd el, mit fogadtál, csinálunk egy szerződést és beleírjuk, hogy nem lopsz több bárányt a nyájból, még ha támolyogsz az éhségtől, akkor se! És beleírjuk azt is, hogy holtod napjáig csak a fatörzsek kérgét eheted!

- Jól van, csókolom a szívedet, írjál rá arra a papírra mindent a világon,

minden feltételt, ami csak létezik, én aláteszem a nevemet! - egyezett bele rémülten a sárkány. - Inkább eszem a fakérget halálomig, csakhogy össze ne akadjak véled még egyszer!

És szerződést fogalmaztak a megállapodásukról, aztán a sárkány szélsebesen elkotródott a tájékról. Fölvirradt a reggel, jött a juhász.

- No, te szegény cigány, megőrizted-e a nyájamat? - kérdezte tőle aggódva.

- Meg hát! - válaszolta amaz. - Mondtam neked, hogy tőlem nem lophatnak el semmit!

Hitetlenkedett a juhász, megolvasta a bárányokat, tényleg nem hiányzott egy sem.

- Hej, de finom ember vagy! - színeskedett neki. - Valóságos vitéz!

- Még a vitéznél is vitézebb! - húzta ki magát a cigány. - Tudd meg, hogy tetten értem a tolvajt is! Megfogadtattam véle, hogy nem jön ide többet bárányt lopni, hanem lehántja majd a fák kérgét és azt fogja rágicsálni, amíg csak él!

Így szólt a juhász:

- Ha ez így van, válaszd ki a bárányt, amit ígértem, aztán vidd haza és vágdle, mert megszolgáltad!

No, egyem meg a szádat, elkezdett válogatni a cigány! Járkált le s fel a nyáj közt, nézgélte, tapogatta a bárányokat, de nem lelt kedvére valót. Szép kövér juhok voltak pedig, de egyiknek sem folyt a faggyú az orrából, neki meg olyan kellett volna. Végül ráakadt egy beteg, sovány birkára, amelyiknek az orrából valósággal csordogált a takony. Megbökte a feleségét:

-  Hej, te cigányasszony, verjem az anyádba! Látod-e ezt a birkát? Ez az, amit keresünk! Ennek aztán ügy folyik kifelé a faggyú az orrából, akár a patakvíz!

Azzal fölkapta a vállára, hazavitte és megnyúzta. Amikor éppen darabolta volna, átkiabált a szomszédja és áthívta a cigányt feleségestől. Mire visszajöttek, a kinthagyott húst teljesen belepték a legyek.

-  Híjnye, hogy a pusztulat vigyen el benneteket! - rikoltotta a cigány és reájuk csapott.

Ott is maradt hét döglött légy a birkahúson.

-  Hej, betyár egy nagy vitéz vagyok én! - gondolta a cigány. - Nem vetekedhet vélem senki a világon!

Rögtön elgyalogolt a táblacsináló emberhez, csináltatott egy takaros táblát, arra pedig azt pingáltatta piros betűkkel, hogy az ő neve Burláj vitéz és országos ereje van, mert hetet ütött egy csapásra. A táblát pedig kiszegezte a kerítéskapura.

És volt a király birtokán egy sűrű rengeteg erdő, amelyben két óriás tanyázott. Ennek a sűrű rengeteg erdőnek még a közelébe se merészkedett senki, mert az óriások mindenkit megöltek és megettek.

Amikor a kerítéskapura kiszegezett táblának híre futamodott, s fölment a jelentés a király irodájába is a nevezetes Burláj vitéz erejéről, a koronás uralkodó maga elé hívatta a cigányt:

- Ide figyelj, Burláj vitéz! Nem járok vadászni már évek óta, mert két óriás tanyázik az erdőmben, s félek, hogy megesznek! Ha kiirtod őket, gazdag emberré teszlek!

- Ó, nagyságos király, mi sem könnyebb ennél! - felelte Burláj vitéz. - Vitess ki az erdei tisztásra egy nagy hordó bort meg egy sült ökröt, a többit bízdreám!

Mindent a kérés szerint intéztek, ételt, italt szállítottak az erdei tisztásra; a cigány pedig fölmászott egy fa tetejébe.

Az én óriásaim azonnal megérezték a frissen sült hús szagát, odarontottak az erdei tisztásra, s egy szempillantás alatt felebédelték az egész ökröt. A bőséges ebéd után ivásnak adták magukat, s addig vedeltek, mígnem annyira berúgtak, hogy szinte teljesen elájultak a részegségtől. Akkor napnak fordították a hasukat és rettentő hortyogásba fogtak.

A cigány kezdte előszedegetni a zsebébe készített kődarabokat és hol az egyiket, hol a másikat célozta meg.

   Fölriadtak álmukból az óriások, tekintgettek erre is, arra is, de mivel nem láttak senkit sem a közelben, mindketten a társukra gyanakodtak. Nekitámad az idősebb a fiatalabbnak:

- Hát te még aludni sem hagysz engem? Állandóan csak kötekedel velem?

Azzal csaff! lekent neki egy akkora pofont, hogy amaz rögtön ledöhhent a földre.

Méregbe gurult a fiatalabb:

- Pofon mertél ütni, te nyomorult? No, megállj, ezért meglakolsz!

Egymásnak rontottak, birkóztak, verekedtek, gyökerestől szaggatták ki a terebélyes tölgyeket, s a kitépett fákkal olyanokat sújtottak egymásra, hogy végül mindketten szétloccsant fejjel maradtak a tisztáson. Akkor a cigány lemászott az ágak közül, kivette zsebéből a bicskáját, elmetszette az óriások gégáját, hogy biztos legyen, ami biztos, aztán jelentkezett a palotában.

- Nagyságos királyúr, megöltem a két óriást!

- Ha nem igaz, amit mondasz, levágom a fejedet! - figyelmeztette a király, azzal fogta magát és kiment az erdőbe, hogy a saját szemével győződjön meg a dologról. Bizony, úgy volt, ahogy állította, valóban megölte őket, ott voltak a tisztáson vérükbe fagyva.

Így szólt akkor a király:

- Ide figyelj, Burláj vitéz! Lakozik ebben az erdőben egy egyszarvú vadbika is, azt is ártalmatlanná kéne tenned, mert csak riogatja az útonjáró népeket!

- Lehet róla szó, nagyságos király! - vállalta föl a feladatot Burláj vitéz. -

De ahhoz, hogy véghezvihessem a tervemet, jó erős drótszálakra lenne szükségem!

Mihelyst a vastag dróthuzalokat megkapta, hurkokat rakott ki minden irányba, ő meg elkezdett nagy begyesen sétálgatni a hurkok között, hogy magára vonja a vadbika figyelmét. Észre is vette rögtön! Letartotta azt az egyszarvú fejét, s vágtatni kezdett a cigány felé, az meg annyira megrémült, hogy egy szempillantás alatt fönt termett a legmagasabb fa hegyében. A felbőszült állat belelépett a hurokba, az előreszegezett szarvát pedig úgy keresztülütötte a fa törzsén, hogy nem tudta onnan kihúzni, teljesen beleszorult. Bömbölt, ordított, próbált volna menekülni, de lábait a hurok béklyózta, a szarva pedig a fába ékelődött, nem volt szabadulása. Akkor a szegény cigány leugrott a fáról, előkapta a kését és csaff! elnyisszantotta a nyakát.

Miután vérét engedte az állatnak, beállított a királyhoz:

- Nagyságos királyúr, megtettem az akaratodat! Gyere, megdöglött a bika!

Nézi a király: tényleg megdöglött!

-  Derék ember vagy, Burláj vitéz! Mit kívánsz a szolgálatodért?

Feleli a cigány:

- Nem kérek én tőled se kincset, se vagyonságot! Annyi bagót adjál, hogy

soha többet ne szenvedjünk szükséget, se én, se a feleségem! Ráadásnak pedig elfogadnék egy jó kövér birkát, meg egy hordó pálinkát!

- Jól van, Burláj vitéz! Legyen, ahogy akarod! - felelte a király és egy életre ellátta a cigányt meg a feleségét bagóval. Birkát és pálinkát is kaptak.

Ha nem haltak meg, máig élnek.

Jakab József Cino, sz. 1922. Kalocsa, Bács-Kiskun m.

 

 

27. AZ ELKÁRHOZOTT KIRÁLYKISASSZONY

Volt egyszer egy király és egy királyné.

Nagyon nagy vagyonsággal bírtak, mindenük megvolt, amit csak szem-száj megkívánhat, szomorúságban teltek mégis a napjaik. Hiába szerettek volna gyermekutódot, nem akarta őket megáldani az ég. Elmentek a leghíresebb szent búcsúkba, fölkeresték a legmagasabb tornyú templomokat, hogy ott imádkozzanak, egy koldusasszony tanácsára még böjtöltek is, de nem segített az sem, nem született kisbabájuk. Már kezdtek beletörődni a sors rendelésébe.

Eljött a tél, s vastag, fehér hó borított be hegyeket és völgyeket.

Egy reggel a királyné asszonyság fogta magát, fölhúzta a rolókat, sarkig tárta az összes ablakot, aztán a párkányra könyökölt, hogy nézegesse egy kicsit a téli tájat. Ahogy kihajolt az ablakon, egyszer csak azt érezte, hogy rossz lett a szája íze, s leköpte a nyálát a hóba. Meglepetten látta, hogy azon a helyen rögtön megpirosodott a hó: vért köpött.

Fölkiáltott a királyné:

-  Ó, ti mennyben és pokolban lakók, Isten és Ördög, amelyikőtök hallja most a szavamat, az adjon nekem egy leánykát. Olyan szép piros legyen a két orcája, mint amilyen szép pirosat én köptem ebbe a hóba!

Alig szólta ki ezeket a szavakat a száján, azonnal teherbe esett és született is egy leánykája. Elmúlt egy év, elmúlt két év, elmúlt a tizenhetedik év, s a kicsi leánygyermekből hétországhírű gyönyörű hajadon lett. Szépségének híre messzire elterjedt, sorakoztak előtte a legények, ám ő váltig azt hajtogatta, hogy nem akar férjet választani, s nem is ment senkihez, hiába unszolták a kérők.

Azt mondta egyszer a királyleány:

-  Anyám és apám! Csináljunk nekem nagy vendégsereggel lakodalmat, de abban a lakodalomban vőlegény ne legyen, csak koszorúsleány és vőfély!

A király és a királyné lakodalmat állítottak, uszályos fehér ruhába felöltöztették a kisasszonyt, mulattak, táncoltak. Éjféltájban megszólalt a leány:

-  No, királyapám, készíttesd el a koporsómat, mert amikor tizenkettőt üt az óra, én meghalok!

El is készítették a koporsót, behozták a vendégek közé és felravatalozták. Kérdezte a leány:

- Hány óra van?

- Mindjárt tizenkettő! - hangzott a válasz.

Akkor a kisasszony szépen belehelyezkedett a koporsóba.

-  No, királyapám! - azt mondja. - No, királyanyám! Pontosan éjfélkor bevégzem az életemet! Amikor az óra elüti a tizenkettőt, én már nem élek. Ha meghalok, ne temessetek a földbe, tegyetek a kápolnánkba az oltár elé és minden éjszakára állítsatok mellém egy őrző katonát!

Miután az apja meg az anyja fogadságot tettek, hogy ügy lesz, ahogy kéri, a leány hanyatt vágta magát és meghalt. Elvitték a kápolnába az oltár elé, s a király azonnal egy fegyverest küldött őrségbe, s az kivont karddal őrizte reggelig.

És eljött a másik éjszaka és őrködtek megint. Éjfélkor a leány egyszer csak fölrúgta a koporsófedelet, elkapta a posztoló katonát, azon nyomban elharapta a torkát és lerágta róla az összes húst, a csontjait meg az oltár mögé dobálta.

Tudod, testvérkém, a halottak csak éjfél után két óráig járhatnak az emberek között, azután letelik az idejük. Hajnali kettőkor a királyleány is hanyatt vágta magát a koporsóban és elaludt.

Megvirradt a reggel, de az őrszolgálatos nem jelentkezett. Nem jöhetett ugye, mert megette a halott leány! A király utána küldött egy alabárdos vitézt, hogy megnézze, hol maradt, de az hiába járkált összevissza a kápolnában, nem talált még egy lelket sem!

Visszatért a palotába és jelentette:

-  Nagyságos király, egyáltalán nem láttam senkit!

- Nem láttál?

- Nem!

- No, akkor ma te mégy szolgálatba! - felelte a király.

És fordult estére az idő, indult az újabb katona a vigyázóhelyre, de a halott királyi leány ugyanúgy bánt azzal is, mint az előzővel: megragadta és megette. Minden éjszaka kivégzett valakit a világból, különbnél különb daliák pusztultak a kápolnában. Annyira-mennyire, hogy fölfalta az egész századot! Utána az egész ezredet! Végül a királynak már nem maradt katonája, csak egyetlenegy, azt meg Jancsinak hívták.

Azonnal magához rendelte és parancskiadást végzett:

-  No, Jancsi, most neked kell szolgálatba lépned, rajtad a sor!

-  Jaj, nagy a te parancsod, koronás királyatyám! - válaszolta Jancsi. - Van nekem egy öreg édesanyám, nyolcvanöt esztendős! Ki fogja őt eltartani, ha engem is fölfal a leányod? Éhen hal majd szegény nélkülem!

Reá förmedt a király:

- Te ne ővele törődj most, hanem az őrségi kötelezettségeddel!

Elbúsulta magát Jancsi, lehorgasztott fejjel szótlankodott egész nap, de nem volt mentség, szolgálatba kellett lépnie. Hogy búját verje, kiment sétálni a virágos rétekre, ám a gondtól ott sem tudott szabadulni. Azt mondta akkor:

- Ej, elindulok hamarább, hadd legyek túl rajta minél előbb!

Ahogy haladt az úton, szembetalálkozott egy szegény koldussal.

- Adjon Isten jó napot, jó ember! - üdvözölte a koldus. - Hát te hová mégy?

- Hej, nagy eset ez! - felelte Jancsi. - Ne is kérdezd! Van nekem egy öreg édesanyám, nyolcvanöt esztendős! Én vagyok az ő eltartója, és nézd meg, ez a király a mellé az emberevő halott leánya mellé akar engem őrségbe küldeni! Ha nem veszem föl a szolgálatot, lefejez a kardjával vagy felakaszt az akasztófára!

- Nyugodtan őrségbe állhatsz, Jancsi! - biztatta a koldus. - Ha az én szavamra reá hallgatsz, nem lesz bántalmazásod! Amikor bemégy a kápolnába, ne csinálj semmit, csak eredj fel a karzatra! De se jobbra, se balra ne tekintsél, csak mindig előre! Vedd magad elé a szent zsoltároskönyvet és nézzed és orgonálj! Mindaddig orgonálnod kell, amíg ő hanyatt nem vágja magát megint a koporsóban!

A katona megköszönte az őszöreg koldusnak a tanácsát és úgy tett, ahogy az tanította: fellépdelt a karzatra és kezdett ott orgonálni.

Amikor elközeledett az éjfél, a leány fölugrott a koporsóból, észt vesztve kereste a katonát, szaladgált összevissza a kápolnában, de nem lelte sehol. Egyszer csak fölfedezte, hol van: meglátta, hogy a karzaton orgonái!

- No, te mocskos! - rivallt a katonára. - Hát ide merészkedtél? Tudd meg, hogy a holnapi napjöttét nem éred meg élve! Mert megeszlek!

Ám a legény nem válaszolt. Meg se mukkant, csak orgonáit, s így a királykisasszony nem juthatott hozzá, de még csak meg sem érinthette, mert a zsoltároskönyv ki volt nyitva előtte és orgonálta belőle a szép szent énekeket.

Az elkárhozott hajadon hajnali kettőig ijesztgette a katonát, hogy fölfalja, de amikor elmúlt a halottak ideje, megint hanyatt vágta magát a koporsóban, s csak annyit tudott mondani:

- Anyám és apám! Átkozottak legyetek, amiért nem adtatok enni ma éjjel!

Reggelre virradva fölszedelőzködött a legény, s visszaindult a palotába, hogy jelentkezzen.

- Mit láttál, Jancsi? Mit tudsz? - tudakolózott a király.

- Se nem láttam semmit, se nem tudok semmit! - felelte amaz.

Nem mondhatta el, mi történt, mert a koldus reá parancsolt, hogy akármi fog megesni véle, nem beszélhet róla senkinek.

- Tényleg nem láttál semmit?

- Nem.

- No, akkor holnap este megint te mégy szolgálatba!

És Jancsi lefeküdt és nappal jól kialudta magát.

Fordult alkonyatra az idő, eljött az este, indulnia kellett ismét az őrzőhelyre. Ahogy ment, mendegélt bandukolva, útközben megtalálkozott az őszöreg kéregetővel.

Kérdezte tőle a vénség:

- Hová, hová, jó ember, ilyen búnak eresztett fejjel?

- Hej, öregapám, őrségbe kell mennem! - válaszolta elcsüggedten.

-  Nem baj, Jancsi! - vigasztalta a koldus. - Ne félj semmit, mert én újabb feladatot adok neked! Csinálj magadnak az oltár mögött egy varázskört és feküdj abba bele! Hiába fog riogatni a királyleány, a varázskörtől nem fér oda hozzád, csak meg ne mozdulj vagy reá ne nézz valahogy!

Hogy mi volt az a varázskör?

Szentelt vízbe mártotta a mutatóujját és rajzolt véle egy akkora kört, amibe belefekhetett. Ahogy a várat kerekítette magának a pádimentumon, az oltár mögött reá bukkant annak a rengeteg sok katonának a maradványaira, akiket az elkárhozott királyi leány megölt. Lerágta róluk a húst, a csontjaikat meg rakásra hányta. Miután a katona kiszórta onnan az összes lábszárat meg koponyát, lefeküdt a varázskörben.

Eljött az éjfélóra, fölpattant megint a koporsófedél, s előugrott a királykisasszony. Hová szaladt, hová nem? Egyenesen a karzatra, mert azt gondolta, hogy most is ott találja a legényt és végezni tud majd véle. Kereste, kereste, reá is akadt, de nem a karzaton, hanem a szent oltár mögött. Elkezdte dobálni a halottak csontjait erre is, arra is.

-  Megállj, te katona! Most megeszlek! Így meg így teszek véled, s halálnak halálával halsz! - acsarkodott a fogait csattogtatva.

De a katona nem vetette feléje a tekintetét és nem adott feleletet sem. Ha megszólalt volna, széttépte volna! Így a királykisasszony hiába zargatta-rémísztgette a katonát, éjfél után két órakor lejárt az ideje, s vissza kellett feküdnie. Az Istentől eltaszított lelkű fehérnép hanyatt vágta magát a koporsóban és azt mondta:

-  Apám és anyám! Legyetek átkozottak, amiért ma sem adtatok enni!

Alighogy pitymallani kezdett, az én árva Jancsim fogta magát és hazaballagott, jelentkezett a királynál.

- No, Jancsi, mit láttál? Mit tudsz?

- Nagyságos király, se nem láttam semmit, se nem tudok semmit!

- No, akkor holnap is te fogsz menni szolgálatba!

Most jön a harmadik éjszaka, a harmadik veszélyes próbatétel!

Mihelyst bealkonyodott, útnak indult a legény, s megtalálkozott megint a koldusemberrel. Az a koldusember pedig a Szent Isten volt, ő irányította, hogy mit cselekedjen.

- No, Jancsi! - azt mondja neki a Szent Isten koldus képében. - Ez az egy éjszaka még hátravan. Figyelj ide, mert én felokosítalak, s ha még ezt az utolsó próbát is teljesíted, meg fogsz menekülni! Menj be a kápolnába, bújj le a főidre a koporsó mellé! Amikor felvágódik a koporsó teteje, s ő kiugrik belőle, foglald el a helyét! Eztán a királyi leány háborgatni fog téged, mindenféléket elkövet, hogy megöljön és megegyen, de nem tud majd a közeledbe férkőzni, nem tud még megérinteni sem! És ne beszélj egy szót se addig, amíg nem dob hozzád egy fehér zsebkendőt! Akkor te megfogod azt a zsebkendőt, letörlöd háromszor az arcodat, aztán fölpattansz és elkapod a leányt! Hétszer fog változkodni a kezedben, kígyónak, békának, mindenféle csúfságos állatnak, de el ne merd engedni, akármivé válik is, mert ha azt az állatot kiereszted a kezedből, akkor neked véged!

Fogta magát a legény, elment a kápolnába és lebújt a koporsó mellé. Alighogy elérkezett az éjfél, s elütötte az óra a tizenkettőt, ismét előugrott a királyleány. Szaladt az oltár mögé, mert azt gondolta, hogy a legény ott van, pedig a koporsó mellett rejtőzködött. Keresi, keresi a leány, nem találja sehol. Egyszer csak meglátja!

-  Ej, te piszkos! - ordítja éktelen haragra gerjedve. - Hogy mertél a helyemre feküdni? Pusztulj onnan, mert így meg így teszek véled!

Szaladozott körülötte, hadonászott, fenyegetőzött, ömlött a szájából a káromkodás, de a katona nem adott neki feleletet. Többről-többre, többről-többre, végül a leány már nem bírta türtőztetni magát, odadobta hozzá a zsebkendőjét. Elkapta a legény a hímzett selymecskét, háromszor megtörölte az arcát, aztán fölkelt a koporsóból és megmarkolta a leány haját. Ezt bizony nem állhatta a királykisasszony, hiszen ördögnek volt elragadva, ám a fiú mégsem engedte ki a kezéből. Sikoltozott, vergölődött, változkodott gyíkká, kígyóvá, mindenfélévé a világon, nem is lehet elmondani, miféle csúf alakokat mutatott! A legényen majdnem kiütött a csúnya betegség a félelemtől, mert irtózatosnál irtózatosabb sátánállatok képeibe öltözött, hétszer egymás után! Nyolcadszorra aztán elkezdett igazi leánnyá tisztulni, bokájától a fejéig. Amikor föltisztult és visszaváltozott, pontosan olyan lett, mint életében volt.

Megölelte a legényt és mondta neki:

- No, Jancsi, megszabadítottál! Én a tiéd, te az enyém!

És mentek és térdet vetettek az oltár előtt és hálát adtak az Istennek.

Azon a napon Jancsi nem úgy ért haza, mint máskor. A király megsokallotta a késést, aggódni kezdett. Volt a palotában egy sánta, együgyü szolga, őt küldte el, hogy nézzen utána. A kápolnához érve, a szolga belesett a kulcslyukon, s azt látta, hogy a katonalegény az oltár előtt térdel egy szépséges leányzóval.

Hazafutott a palotába.

- Nagyságos király, Jancsi egy szépséges leányzóval térdepel az oltár előtt!

- Ejnye, te szolga, ha nem lesz igaz a beszéded, karóba huzatom a fejed!

- fenyegette meg a király.

Felelte a szolga:

-  Nagyságos király, ha nem lesz igaz, tehetsz vélem, amit akarsz!

Kapta magát a király, befogatott a hintóba, s indult a feleségével együtt a kápolnához. Bizony, igazat szólt a szolga, mert Jancsi és a leány valóban ott térdelt az oltár előtt! Mondta akkor a király:

-  No, Jancsi, ez a leány a tiéd, te meg az övé! Mától fogva te kormányzod az országot!

Ahogy kiörvendezték magukat, hazatértek. Jancsit kinevezték királynak és meghirdették a hétországra szóló lakodalmat. Magukhoz vették a legény öreg édesanyját, s ha nem haltak meg, máig élnek.

Kolompár Ferenc Ferkina, sz. 1920. Csácsbozsok, Zala m.

 

 

28. JÓSKA KIRÁLY

Honnan volt, honnan nem volt, volt egyszer egy szegény öreg cigány meg egy cigányasszony, volt nekik egy fiuk, Jóskának hívták. Olyan ágrólszakadtak voltak, hogy még egy rendesebb ruhájuk sem akadt, amit magukra vehettek volna, rongyosan, nyomorúságosan tengődtek a világban. Bizony, testvérkém, abban az időben nagy szegénység sújtotta az embereket, örültek, ha mindennapi betevő falat került a számukra! Mondja a vén cigányember a fiának:

-  Ahaj, fiam, látod, milyen szegények vagyunk! Nincsen egyebünk, csak ez a négy kecske! Eredj, hajtsd ki őket legelni, hadd gyepeijenek egyik dűlőn is, meg a másik dűlőn is, legalább este nem kell őket megetetni!

Szót is fogadott Jóska, kicsapta a nyájat a mezőre. Ahogy terelgette, legeltette naphosszat a kecskéket, úgy tanítgatta őket mindenféle katonás menésre, tisztelgésre, bokacsattogtatásra, mindenre, ami csak egy katonának a napi foglalkozása lehet. Ha a kecskéknek azt mondta, hogy jobbra át vagy balra át, a kecskék megtették, amit parancsolt. Tömérdek nép összejött a csuda látására, s álmélkodtak, hogy mikre tudja oktatni az állatait, még meg is éljenezték. Addig-addig regulázta és küldözgette a kecskecsapatot jobbra át meg balra át, addig-addig rittyegtetett a szíjostorával, mígnem egyszer úgy elmasíroztak tőle valahová, hogy hiába kereste őket az egész környéken, nem lelt közülük még egyet sem. Nem tehetett mást, hazament nyáj nélkül.

Kérdi az apja:

- Hát a kecskék hol vannak, fiam?

- Azok bizony elkódorogtak! - vallotta be Jóska.

Hej, fölmérgelődött az apja, majd a méreg vetette szét, amiért az állatokat így elengedte. Rögtön kiadta az ő útját is:

-  De akkor te is eltakarodj ám a háztól, hallod-e! A szemem elé se merészkedj többet!

Fogta és elűzte. Az meg országot és világot a nyakába vett és elindult menni, mendegélni, róni kezdte az utakat. Vándorolt hegyeken és völgyeken, erdőkön és mezőkön keresztül, s ahol reá esteledett, ott heveredett le a puszta földre az Isten szabad ege alatt.

Egyszer előtalált egy országos nagy hegyet. Megállt előtte, s hirtelen fényesedni kezdtek a kövek. Ragyogott az egész hegy, majd elvette a látóképességét a nagy tündöklés, de ilyesmivel ő még nem találkozott sohasem és csak bámulta a sziporkázó csodát. Ledobta magáról egyetlen vászoningét és telepakolta azokból a csillogó szikladarabkákból, amik a hegy lábánál voltak. Azok pedig gyémántok voltak, de Jóska ezt nem tudta. Csak belerakta a köveket az ingbe, aztán összecsongojította és a hóna alá fogta. Azzal folytatta tovább az útját.

Elérkezett egyszer egy falucska végére, ahol volt egy zsidókocsma. Bement a kocsmaudvarra, le a szérűskertbe, a tündöklő köveket eldugta a szalmaboglyába a disznóól mellett, aztán behúzódott a kocsmába melegedni, merthogy igen nagy tél volt, didergett, reszketett a kegyetlen hidegtől. Ahogy ott üldögél, látja, hogy egy paraszt a sok italtól, amit megivott, odaokádik a földre.

Mondja Jóskának a zsidó kocsmáros:

-  Ahaj, szegény ember, most szólj hozzá, mit művelt itt ez a paraszt! Egye meg a fekete pusztulat, amiért nem tudja, mi az elég! Fogd a törlőrongyot és töröld fel, takarítsd el az okádékot, megfizetek érte!

Bizony, Jóska legény annak rendje szerint takarított, csinált mindenfélét, megtetszett a zsidónak.

-  Figyelj ide, cigány! Látom, nagyon ügyesen forgatod magad, szívesen befogadnálak inasnak! Maradj itt nálam szolgálni, megfelelő fizetést adok neked!

Nem kellett kétszer sem mondania, mert a cigánylegény örömmel beszegődött hozzá, márcsak azért is, hogy ne kelljen az utakon fagyoskodnia a hidegben. Kezdte a poharakat mosogatni, törölgetni az asztalokat, kezdett takarítani. Néha már a sört is árulta, sőt a pálinkát is mérte, olyan nagy becsülete volt. Még külön szobát is adott neki a kocsmáros. Volt benne ágy, asztal, szék, de a lámpáról elfelejtkezett, szegény Jóska nem tudott mivel világítani, ott gubbasztott a sötétben. Volt a lajbija zsebében egy szem gyémántkövecske. Egyszer eszébe jutott és elővette. Ahogy játszadozni kezdett véle, fölragyogott az egész szoba. Miután megunta a játszadozást, elaludt, ám a gyémántkövecske ott maradt az asztalon. Amikor a kocsmáros ébreszteni jött hajnalban, észrevette, hogy a kulcslyukon át szüremlik kifelé valami fényesség.

Mondja magában:

-  Ahaj, nagy Isten, mi lehet ez a ragyogás ebben a szobában?

Amint kíváncsian bekukucskált a kulcslyukon, látta, hogy bent az asztalon egy darab gyémántkő van. Olyan izgatott lett a látványtól, hogy kopogtatás nélkül állított be a szobába.

- Jó reggelt, Jóska!

- Adjon Isten! - fogadta amaz.

A kocsmáros nem tudta türtőztetni a kíváncsiságát:

- Mondd már, Jóska, mi ez itt az asztalon?

- Mi lenne! - feleli a legény. - Láthatod magad is, hogy egy darab kő, csak fénylik egy kicsit!

Ezekből a szavakból a kocsmáros rájött, hogy a legény nem ismeri a gyémánt értékét. Azt mondja:

- Add el ezt a kövecskét, te Jóska!

- Aztán mennyit adnál érte? - kérdi a legény.

- Adok érte egy százast! - feleli a kocsmáros.

A cigányfiú gondolóra vette a dolgot:

- Ohohó! Ha neki megér egy százast, akkor nekem kettőt!

És mondta a kocsmárosnak hangosan:

- Talán ha rászánnál két százast!...

- Megadom a két százast! - csapott le a szóra a kocsmáros, de a legény visszakozott.

- Nem, nem! Mégsem válok meg tőle!

Magában meg azt gondolta: „ha már megadod a kettőt, majd megadod te a hármat is!" És igaza is volt, mert a zsidó csak nem hagyta békén:

-  Jóska fiam, megadom a három százast, csak hadd legyen enyém a kövecske!

Látta a legény, hogy a kocsmáros nagyon szeretné, belement hát a vásárba.

-  Jól van, no! Itt van, legyen a tiéd!

Akkor a zsidó kocsmáros felragadta a gyémántkövecskét, kifizette érte a háromszáz pénzt, aztán elsietett. A cigányfiú pedig fogta magát, elment az ivószobába, kezdett takarítani, s kezdte kiszolgálni a népeket. Nap nap után ő vette fel a rendeléseket, végezte a dolgát rendje szerint. Egyszer az egyik nagy gyémántból megint letört egy darabot, s bevitte a szobájába, hogy alkonyat után világítson neki. A kocsmáros ismét észrevette a világosságot, oda-lopódzkodott az ajtaja elé, s belesett a kulcslyukon. Bizony, egy szép darab gyémántot látott az asztal közepére helyezve.

Belépett a szobába.

- Drága Jóska fiam, mondd már meg, honnan vannak neked ezek a kövek? Nincsen nálad több?

- Ó, dehogy van! - feleli amaz. - Honnan lenne több? Ezt is idefelé jövet találtam az úton!

-  Mennyit kérsz érte? - kérdi tőle amaz. - Megvenném tőled ezt is!

Fölfelel erre Jóska:

-  Figyelj ide! Ma reggel elment itt a kocsma előtt egy nagy dölyfös ember.

Lógott valami vasdarab az oldalán cifra tokban és igen-igen szép ruhája volt.

Csináltass reám is egy ugyanolyan öltözéket, mint amilyen azon a kevélykedőn volt! Csak akkor adom neked ezt a követ!

A zsidó kocsmáros rögtön gondolta, hogy az a kevély ember senki más nem lehetett, csak a király. Mondja a cigány legénynek:

-  Jól van, Jóska fiam! Add nekem ezt a fényes kavicsot, én pedig megcsináltatom azt a viseletet, amire vágyol!

A legény odaadta a gyémántot a kocsmárosnak, az pedig fogta magát és csináltatott neki egy huszonhét országos öltözetet királyi koronával, karddal. Amikor már fel lett öltöztetve bársonyba és aranyba, sokkal vitézebb kinézete lett, mint a valódi királynak, csak hát barna volt, akár a cigányok.

Mondja akkor a kocsmáros:

-  Figyelj ide, Jóska fiam, mert én most kitanítalak téged, hogyan kell tisztelegni, ha egy koronás személlyel összetalálkozol! Indulj el ezen az utcán fölfelé, s majd látni fogod, ha közeledik a király! Amikor már csak tíz méter re leszel tőle, rántsd ki előtte a kardodat, suhints két oldalra, suhints hátrafelé, aztán suhints magad elé, majd tedd vissza a kardhüvelybe! Utána menjél oda a királyhoz és köszöntsd őt így: „Jó napot adjon az Isten, nagyságos király!" És jelentsd ki előtte a nevedet, hogy te vagy a Jóska! A király ugyanígy fog tenni!

Amikor másnap eljött a tizenkét óra, a cigánylegény fogta magát, s elindult a találkozóra. Járkált végig-hosszig az utcán, végezte a sétáját. Ahogy sétálgat ott föl, s alá, látja egyszer, hogy szembejön véle, akit vár. Ahogy a király megpillantotta Jóskát, azt gondolta, hogy valami hatalmas birodalom uralkodója, merthogy a cigányfiún huszonhét országos öltözék volt, rajta meg csak huszonöt. Előrántotta a kardját, elkezdett tisztelegni Jóska előtt. Ahogy ott az égtájak felé villogtatott, a cigánylegény teljesen megrémült, azt gondolta, őt akarja szétdarabolni és lebújt egy telefonpózna mellé. Amaz meg nem tudta mire vélni a viselkedését, s annyira megrestellte magát, hogy sarkon fordult. Hazament Jóska is.

Kíváncsiskodik otthon a kocsmáros:

- Sorold el nekem, Jóska fiam, hogyan esett meg a találkozás!

- Ó, hallgass ide, elbeszélem! - azt mondja Jóska. - Ha nem vagyok olyan ügyes, amilyen vagyok, és nem bújok le a telefonpózna mellé, az a király engem teljesen szétvagdalt volna a kardjával!

- Hát mit csinált az a király? - kérdezte meglepetten a kocsmáros.

- Kirántotta azt a nagy kardját és elkezdett felém vagdalkozni, én meg elbújtam félelmemben! - felelte a legény.

- Nem igaz ez, amit gondolsz! - okosítgatta a kocsmáros. - Nem akart az téged bántani! Kirántotta a kardját és köszöntött téged. Egy szabályos tisztelgést csinált, mert a nevét akarta kijelenteni előtted!

- Ó, én ezt nem tudtam! - mondta a legény.

- Nembaj, Jóska, máskor majd jól csinálod! -nyugtatta meg a kocsmáros.

Elkövetkezett a másnap, a legény megint elment sétálni. Megtalálkozott ismét a királlyal, de amikor az előrántotta a kardját és elkezdett előtte tiszte- legni, most már ő is viszonozta a tiszteletadást. Összeköszöntek, bemutatkoztak egymásnak. A cigányfiú azt mondta:

- Jóska vagyok, huszonhét ország királya!

Ezután elárulta a nevét az igazi király is, majd sokáig beszélgettek, végül barátságot kötöttek.

Búcsúzáskor így szólt a király:

- Hallod-e, Jóska, megnyerted a kedvemet! Gyere el hozzánk holnap ebédre!

- Elmegyek szívesen, nagyságos király! - felelte Jóska. - Miért ne! Elvárhatsz, mert pont tizenkét órára nálad leszek!

Másnap fölszedelőzködött Jóska, s tizenkét órára elment a palotába. Mindjárt betessékelték a szobába a többi vendéggel együtt, megterítették az asztalt, finomabbnál finomabb ételeket adtak elébük. Jóllaktak, ittak, azután elkezdték olvasni az újságokat. Jóska ugye csak a képekre volt kíváncsi, az oroszlánokat nézegette, meg a repülőket, a királyok meg valóban olvastak. De ahogy Jóskát látták, rögtön megszégyellték magukat, mert ő egykettőre átnézett egy újságot és már fogta is a másikat. Ezzel a tudásával nagy becset nyert a királyok előtt. Letelt a vendégség ideje, hazament a cigánylegény is, meg volt elégedve mindennel.

Kérdi a zsidó:

- Hogy, s mint volt, fiam? Beszéld el nekem, mert igen kíváncsi vagyok!

- Nagyon finom vendégség volt! Bőségesen kaptam enni-inni, társalogtam is, aztán eljöttem magamnak haza!

- Így is kell, Jóska fiam! Ügyesen forgattad magad! - dicsérte meg a kocsmáros.

És Jóska legény tovább szolgálóskodott, végezte a dolgát rendesen.

Egy alkalommal megint ellopódzkodott a disznóól mellé, elhozott onnan egy jó nagy darab gyémántkövet, volt benne vagy két-három kiló. Alkonyatkor azt tette ki az asztalra. A kocsmárost már nagyon birizgálta a dolog, nem tudta elképzelni, honnan veszi ez a cigánylegény a nagy értékű gyémántokat. Sötét éjszaka volt még, alig hasadt a hajnal, de már indult leskelődni. Ahogy benézett az ablakon, látta, hogy egy darab csillogó kő megint ott van az asztalon.

A kocsmáros bekopogott a legényhez:

- Ébredj, ébredj, Jóska fiam! Jó reggelt!

- Adjon az Isten neked is! - fogadta a legény.

- Áruld már el, honnan való ez a szép kő! - tudakolózott színeskedve a kocsmáros.

- Hmm! Hát a királynak honnan van a vára? Nekem is ugyanonnan van ez a kő! - kelletlenkedett a legény. - Isten akaratából!

A zsidó nem akart összeveszni vele, szó nélkül lenyelte a foghegyről vetett választ.

- Jól van, édes gyermekem! Azt mondd meg akkor, mennyiért adod nekem!

- Hű, ez nagyon drága ám! - válaszolta a fiú.

-  Mégis! Mennyit gondolsz érte? - érdeklődött a kocsmáros.

Fölfelelt erre Jóska:

-  Nem pénzt kérek érte! Az a feltételem, hogy csináltass nekem egy ugyanolyan szekeret, mint amilyet ma reggel húzott el itt hat ló az ablak előtt!

Azt a szépet csináltasd meg nekem!

Nem tudta megnevezni, hogy hintót látott.

-  Jól van, Jóska fiam, vedd úgy, mintha már kész lenne! - nyugtatta meg a kocsmáros.

És csináltatott is a legénynek egy gyönyörű hintót, drágakövekkel kirakottat; négy lovat fogtak a rúd mellé, ficánkoló almásdereseket. Felült Jóska a bakra, hajkálta a lovakat előre-hátra, tetszett neki nagyon. De mivel az urak sem maguk hajtják a lovakat, amikor eljött a vasárnap, a zsidó kocsmáros kocsist fogadott a hintóra, úgy vitette Jóskát a templomba. Hová talált ülni a cigánylegény, hová nem, pontosan a királynak a székébe, amit a közönséges népeknek nem volt szabad elfoglalni, mert az kizárólag csak a koronás uralkodó számára volt fenntartva. Talált ott egy könyvet, aminek a lapjai ki voltak lyukasztgatva.

Amikor a király megérkezett a misére, s látta, hogy a székébe belehelyezkedett valaki, mit tehetett egyebet, ment, leült egy másikba. A leányának meg annyira megtetszett a cigányfiú, hogy már majdnem összepisilte magát a nagy igyekezettől, annyira tolakodott a népek között, hogy odakerüljön Jóska mellé és beszélni tudjon véle. Végül csak odafurakodott melléje és megszólította:

- Ahaj, nagyságos király! Látom, nagyon szép könyved van, szépen tudod olvasni! Nem is hallottam még ilyen betűkről, hogy a lapok teljesen ki vannak lyukasztgatva! Megtanítanál-e egy-két szóra ebből a könyvből?

- Már hogyne tanítanálak, királykisasszony! Mondod-e utánam?

- Ó, már hogyne mondanám! Csak erre vágytam egész életemben, hogy ezeket a szavakat megtanuljam!

- No, mondjad: „Me kamav lesz!"

- Me kamav lesz!

- Nagyon jó! Most utánozd meg ezt a mondatot: „ Voj kamel ma!" Emez meg ismételgeti elégedetten, s boldog, hogy az idegen király milyen szép idegen szavakra tanította meg. Amikor ez is letelt, Jóska hazament. A leány pedig eldicsekedett otthon:

- Ahaj, kedves apám, ez a külországbeli király megtanított engem két-három idegen szóra!

- Nagy dolog ám ez, szép leányom! Mondd csak föl nekem, mit tanultál!

- Me kamav lesz!

- Nagyon jól van, leányom! Helyes!

- Voj kamel ma!

- No, ez még jobb mondat! - állapította meg a király. - Nagyon jól megtanultad tőle!

Nem tudta ugye, mit jelentenek ezek a szavak, mert cigányul voltak mondva, ők meg magyarok voltak, nem értették.

Bizony, a királynak nagyon megtetszett Jóska. Egyszer kapta magát, beült a hintóba és elment a zsidó kocsmároshoz.

- Adjon Isten jó napot, kocsmáros! - köszöntött be hozzá.

- Legyél egészséges és szerencsés! Milyenjáratban vagy? -kérdezte tőle a kocsmáros.

- Ó, hát mondanám is, meg nem is! - tétovázott a király.

- Nyugodtan mondhatod, nagyságos király! Meghallgatlak! - szívélyeskedett a kocsmáros.

- Mit szólnál ahhoz, ha a szolgád elvenné a leányomat és csinálnánk egy szép lakodalmat! - bökte ki végül a koronás király. - Hadd keljenek egybe, hiszen olyan jól megvannak egymással!

- Én beleegyezek! - felelte a kocsmáros. - Csináljuk úgy, hogy jó legyen!

- Hát te, Jóska fiam, mit mondasz? - fordult oda a cigánylegényhez, mert hogy egy ideje már nem mint cselédet, hanem mint fiát számította. - Belemennél-e egy ilyen dologba, hogy elvedd a királykisasszonyt?

- Miért ne venném? - válaszolta amaz. - Ha ő szeret engem, én is szeretem őt! Úgyhogy nyugodtan egybekelhetünk!

- És te, leányom? Szereted-e te ezt a Jóskát? - kérdezte a király.

- Már hogyne szeretném, kedves apám! Nagyon szeretem! - válaszolta a leány.

- Akkor tűzzük ki a lakodalmat! - mondta az apja. - Legyen a ránk következő héten és doboljuk ki a hétországos dobon, hogy vakok, nyomorékok, kiváló cigánylegények, királyok, hercegek, bárók, mindenki eljöhet a lakodalomra, mindenki részt vehet rajta!

Úgy is történt. Kihirdették a nagy eseményt, hétországhírű lakodalmat állítottak, s annyira táncoltak, hogy teljesen szakadt róluk a víz! Ettek, ittak, mulattak, jókedvűek voltak. Úgy van a szokás, hogy a lakodalomban ebédelni is kell. Kihúzták végig az asztalt, tytíkhúst, disznóhűst, ökörpecsenyét, kecskehtíst, s minden más egyebet, amit csak ki tudtak rakni, azt mind odatették az asztalra, kenyérből és süteményből is volt bőven. De a cigányfiú csak mustrálgatta az asztalt, keresett valamit.

Kínálja Jóskát a király:

-  Fiam, itt van előtted minden! Nyugodtan eheted mindegyiket, amelyiket csak megkívánod!

De a legény azt mondja:

-  Én nem eszek! Az én ételem a bokolji, az pedig nincsen!

Erre aztán leállnak az evéssel az összes koronás királyok. Mi az, hogy „bokolji"? Erről még nem hallott senki! Mindjárt fogtak egy ceruzát és hogy el ne felejtsék, mindenki leírta magának egy papírra: bokolji, mert ez bizony igen értékes szó lehet! A király is takarosan följegyezte egy aranycédulára, aztán azonnal lóra ült, s elindult lóhátasan mendegélni, hátha tud venni valahol. Be is tért a legelső vendéglőbe, kérte a bokoljit.

-  Ó, felséges királyom, ilyen nevű dolog még a világon sincsen! - mondta a vendéglős, de a király tovább indult.

Már egy teljes napot eltöltött a hiábavaló keresgéléssel, üres kézzel fordult visszafelé.

Testvérkém, valamikor úgy éltek a cigányok, hogy állandóan vándoroltak, s ahol letelepedtek, ott maradtak egy darabig, ott főztek, ott sütöttek. Vándorcigányok voltak egy árok mellett letáborozva.

Mondja ott az egyik cigányasszony:

-  Ó, kedves leányom, eredj már, fordítsd meg a bokoljit!

Meghallotta ezt a király. Nézi a papírt, ugyanaz a szó van reá fölírva: bokolji- Azonnal leszállt a ló hátáról, odament a táborozó cigányokhoz.

- Hé, te vén cigányasszony! Ismételd csak el nekem is, amit a leányodnak kiáltottál!

- Ó, nagyságos király, nem kiáltottam én semmit! - feleli rémülten a cigányasszony.

- Éppen most parancsoltál neki valamit! - erősködött a király. - Azt szeretném még egszer hallani tőled!

A cigányasszony vonakodva válaszolt:

- Hát azt mondtam az előbb, hogy „eredj már, te leány, fordítsd meg a bokoljit!"

- No, ez az! - rikkant föl a király. - Ez kell nekem: bokolji! Hozd csak ide, hadd lássam, mi az!

Akkor a cigányok előkotorták a parázsból és a hamuból a bokoljit, a király pedig mohón kikapta a kezükből és rögtön beletette egy aranykendőbe.

Megcsóválja a fejét a cigányasszony:

- Ahaj, nagyságos király, ne vidd el így ezt a bokoljit! Legalább kaparjuk le egy kicsit, hogy ne legyen olyan kormos, hiszen meg van égve!

- Jó lesz ez így is, elviszem, ahogy van! - válaszolta a király.

Azzal kimarkolt a tarisznyájából egy marék pénzt és odaszórta a cigányoknak a fűre, hadd szedjék föl és hadd éljenek belőle.

A bokoljit hazavitte a szakácsasszonyoknak, azok meg elkezdték vakar-gatni róla a kormot és elkezdték egy asztalkendővel dörzsölgetni. Miután megvoltak a tisztítással, fölszeletelték egy tányérra. Dehát nem úgy volt, mint ahogy most nálunk, hogy te veszed a villát meg a kést és eszel urasan. Jóska azzal a nagy fekete kezével megragadta a tyúkcombot, a bokoljit meg harapta hozzá, s úgy evett, cigányosan. Nagyon jóízűen falatozott, mert a menyasszonya is megkívánta tőle!

Azt mondja neki:

- Adjál egy kicsit, Jóska, szeretném megkóstolni!

Ki is vett a tányérból néhány szem pogácsát és elkezdte eszegélni. De a koromtól meg a füsttől olyan keserű volt, hogy nem bírta lenyelni. Amikor nem néztek oda, fogta az aranyzsebkendőjét és beleköpte a szájából a falatot.

Miután a vendégek ettek és jóllaktak, s letelt a lakodalom, kezdték élni az életüket. A király elment nyugdíjba, Jóskát meg felkoronázták királynak, s már ő vezette az egész országot. Eltelnek hetek, eltelnek hónapok, eltelik esztendő, eltelik öt esztendő, egyszer csak eszébe villan Jóskának, hogy van neki egy anyja is, meg egy apja is, akiket jó néhány esztendeje nem látott már. Elkezdte emészteni magát bújában.

Faggatózik a felesége:

- Ejnye, Jóska, hát mi van véled? Mostanában te nem olyan vagy, mint azelőtt! Látom, hogy búnak-bánatnak adtad magadat, mintha epesztene valami! Talán nem szeretsz már engem és reám untál, s azért nem vagy hozzám olyan kedves, mint régen!

- Ó, drága feleségem, már hogyne szeretnélek! - feleli erre Jóska. - És miért ne lennék véled megelégedve? Csak eszembe jutott az anyám meg az apám, nagyon vágyakozom utánuk!

- Jóska, kedves uram, hát miért nem beszéltél erről hamarább? Minden további nélkül elmehetsz hozzájuk! Itt a kocsi, a lovak, fogass be, vegyél magad mellé kocsisokat, katonákat és indulj, nézd meg az otthoniakat! - biztatta.

Így is volt. A kocsissal befogatott a hintóba, összekürtöltette a katonákat, a száz legvitézebbet maga mellé vette, felszerelkeztek ágyúkkal, puskákkal, aztán elindultak menni, mendegélni, megkezdték az utazást hazafelé. Számtalan sok évig vándoroltak, egyszer csak előtaláltak egy országos nagy erdőt. Az az erdő pedig arról volt hírhedt, hogy rengeteg embert megöltek az útjain, mert gonosz betyárok lakoztak benne. Itt telepedett le Jóska az erdő fái alatt. A tábor köré őröket kellett volna állítania, de bizony nem tudta, hogy ez a szokás, ha sátrat ütnek valahol. Azt parancsolta a katonáinak, hogy mindnyájan feküdjenek le és aludjanak, mert másnap tovább kell menniük. A vitézek így is tettek, s lepihentek mindnyájan. Ezt várták csak a betyárok. Reájuk rontottak, leöldösték őket és elrabolták mindenüket. Jóskát pedig megfogták, bevonszolták egy barlangba, levetkőztették szűz anya meztelenre, s bezárták egy kamrába. Amíg a szomszédos helyiségben a betyárok összeültek tanakodni, s arról beszélgettek, hogy miféle halállal fogják elveszejteni, Jóska az ajtó mögött hallgatózott. Egyszer csak megpillantott egy ablakot. Fogta magát, kinyitotta a táblákat, kiugrott, s gyorsan futásnak eredt. Meg sem állt hazáig félelmében. De mivel nem mert bemenni, lekuporodott az ablakuk alá, ott húzódott meg.

Odabent azt mondja az anyja az apjának:

-  Látod-e, te cigány, milyen szívtelen voltál ahhoz a szegény fiúhoz, elűzted a háztól! Ha most itthon lenne, milyen jóízűen tudná enni ezt a kis bableveskét! Ki tudja, merre éhezik!

Nem állhatta meg a fiú, hogy be ne kopogjon az ablakon:

-  Ahaj, kedves anyu, visszaérkeztem, itt vagyok! Add hát ide azt a bablevest, mert bizony rettentően éhes vagyok!

Azzal bement a szüleihez, akik elébe is tették az ételt. Miután megette, az apja reá szólt:

- No, ha megjöttél, tudd meg, hogy megint vannak kecskéim, és őrizni fogod őket továbbra is! Most pedig, kedves fiacskám, add elő nekünk, hol voltál idáig!

- Ó, kedves szüleim, hát én király voltam! - felelte a legény.

- Király? - kérdezték megrökönyödve az öregek. - Miféle király?

- Valódi király, akinek kardja, koronája és palástja van! - válaszolta Jóska. - Én vezettem az országot, én parancsoltam a népeknek! Van már nekem feleségem is! Éppen látogatóba indultam hozzátok a katonáimmal, amikor nem messzire innét megölték őket a betyárok, én alig tudtam elmenekülni!

Nem hitték el neki a szülei, sőt az apja még gúnyolni is kezdte, hogy mindezeket csak bolondságból mondja. Mert bizony azt tartották róla, hogy ő a legegyügyűbb lélek a faluban!

De hagyjuk most Jóskát, s menjünk vissza a feleségéhez!

A felesége nap nap után várta, hogy hazatér, de hiába reménykedett, mert nem érkezett vissza még a híre sem. Nem tudta elgondolni, hol van, megsokallotta a távolmaradását.

-  Figyelj ide, apám! - fordult egyszer az öreg királyhoz. - Amit reám ad az Isten, azt ad, de én most elmegyek és megkeresem Jóskát!

Azzal befogatott a hintóba, maga mellé vett ötszáz katonát, s elindult utána, ők is pontosan ugyanoda telepedtek le, ahová Jóskáék, de a fiatal királyné már fegyveres őröket állított fel a tábor köré, s elrendelte a katonáknak, hogy készültségben legyenek. Éjfélkor megint eljöttek a betyárok és körülfogták őket. Hej, elkezdett akkor parancsolgatni a királyi asszonyka! Csak úgy kiáltozta a rettenetes vezényszavakat, hogy azonnal kaszabolják le, lövöldözzék le a támadókat, mindet az utolsó szálig! Amikor leölték az egész betyárbandát, a királynő bement a barlangba, hogy megkeresse az urát. Lép az egyik terembe - ott embercsontok vannak. Kukkant a másik terembe - abban halottak vannak. Fordul erre, fordul arra, mindenütt csak a gyilkolás jelei. Hirtelen megakad a szeme egy fogason, s látja, hogy a szegen ott van a férje öltözete.

-  No, ezek az én uram ruhái, ezekben szokott királykodni! - mondja magában. - De nem látom itt sehol a holttestét, egészen biztos hát, hogy elmenekült!

Fogta az aranyviseletet, magára öltötte szépen, s indult egyenesen a faluba, ahová Jóska való volt. Hová ment? Hová nem? Bement a tanácsházára és előparancsolta a tanácselnököt.

-  Hé, te tanácselnök, vedd csak fel azt az anyakönyvet és nézd ki nekem, hányan laknak nálatok a faluban! Olvass fel belőle minden nevet!

A tanácselnök fel is olvasta, de Jóska neve hiányzott a névsorból.

A királyi asszonyka akkor puhatolózni kezdett:

-  Ez és ez az ember véletlenül nem lakik itt?

Elcsodálkozott a tanácselnök:

- Hogyne lakna már! Dehát ez olyan szegény, hogy még az anyakönyvben sincs benne! Kint van a házuk a falu végén!

- No, menjetek csak el érte, hozzátok ide nekem! - utasította őket a királyi asszonyka, s a tanácselnök menesztett is érte mindjárt.

Mondták neki a fullajtárok:

-  Gyere, Jóska, mert itt van a koronás király és tégedet hívat!

Siránkozni kezdett az apja és az anyja:

- Ahaj, kedves fiam, Jóska! Lehet, hogy te elkövettél valamit, csak nem merted nekünk bevallani, azért kerestet ez a királyi személy! Most már egészen biztos, hogy az akasztófára fognak felakasztani! Jaj, mi lesz véled? Jaj, mi lesz véled?

- Ne féljetek, kedves szüleim! - nyugtatta őket Jóska. - Ha ő királyi személy, én is az voltam valamikor, csak engem a betyárok kifosztottak mindenemből! Nézzétek majd meg, hogy újra király leszek még! Jól jegyezd ezt meg, kedves apám, mert te csókolgatni fogod még a csizmám szárát is, olyan nagy király válik belőlem!

És a tanácselnök bevezette a legényt a községházára. Jóska egyáltalán nem ismerte meg a feleségét, még az sem tűnt fel neki, hogy az ő ruháját öltötte magára.

Csak annyit dünnyögött:

- Nekem is pont ilyen ruhám volt, mint amilyen ezen az emberen van!

- No, Jóska, volt-e feleséged? - teszi fel a kérdést a királynő.

- Volt bizony! - feleli a legény. - De az olyan gyönyörű volt, hogy te olyanról még csak nem is hallottál az életben! Ő volt nekem a legkedvesebb, bárcsak láthatnám még egyszer!

- Aztán miről ismernéd meg, ha elédbe állna? - kérdezte a királynő.

- Van neki a mellén egy szemölcs, arról megismerném! - válaszolta Jóska.

- Másképp nem ismernéd meg?

- Másképp nem!

Akkor a felesége lekent neki egy olyan nagy pofont, hogy majd kiugrott a szeme.

- Még egyszer megkérdem: más jelről nem ismernéd föl?

- Nem! - válaszolta a fiú. - Csak úgy ismerném föl, ha meztelenre vetkőzne előttem, s meglátnám a mellén azt a fekete szemölcsöt! És van még a combján is egy nagy, hosszú szőrszál, arról is megismerném!

Akkor a felesége még egyszer pofon hajintotta és kiadta a parancsot a tanácselnöknek:

-  Öntsetek csak tele egy kádat tejjel!

Egy-kettőre teleöntöttek egy kádat tejjel, a királyi feleség pedig arra utasította Jóskát, hogy vetkőzzön le szűzanya meztelenre.

-  Jaj, hát előtted vegyem le a ruháimat, nagyságos király? - húzódozott a legény.

-  Azt csinálod, amit én dirigálok! - rivallt rá a királynő.

Félelmében a cigányfiú levetkőzött teljesen meztelenre, s beleült a kádba.

A királynő meg lefürdette tetőtől talpig, ahogy valamikor olyan sokszor tette. Jóska nem tudta mire vélni a dolgot, mert még akkor sem ismerte meg a férfiruhába felöltözött feleségét, s elgondolása sem volt, miért mosdatja őt saját kezével egy koronás személy! Miután a királynő elvégezte a fürdetést, reá szólt:

-  No, gyere ki onnan!

Akkor megtörölgette szépen egy aranytörölközővel, majd levetette magáról a felsőruhát.

-  No, ezeket vedd föl! - mondta Jóskának.

Az meg kezdte magára szedni a ruhadarabokat. A felesége sorban adogatta neki az atlétatrikót, a nadrágot, a kabátot, a csizmát, a koronát.

-  Fölismered-e már a feleségedet? - kérdezte megint az asszony.

De a legény ismét csak tagadólag rázta meg a fejét:

-  Az Isten áldjon meg téged, mondtam már neked, hogy csak úgy ismerném föl, ha teljesen mezítelenül állna előttem és meglátnám azt a fekete szemölcsöt a mellén!

Megint levágott neki egy pofont a felesége.

-  No, nézd meg akkor, ki vagyok én valójában!

És fogta, levetette magáról a kombinét, levetkőzött tiszta csupaszra.

-  No, most már megismersz-e?

Hej, meglepődött Jóska, amikor a feleségét látta maga előtt állni, még a kezét is összecsapta, úgy csodálkozott.

- Jaj, kedves feleségem, szívem szép szerelme, hogy kerültél te ide?    - Eljöttem utánad, hogy megkeresselek! - felelte az asszony. - Mert bizony te nem tudtál magadtól hazajönni!    De Jóska elsorolta, mi történt véle:

-  Azért nem tudtam visszamenni, mert itt meg itt az erdőben megleptek engem a betyárok, s leölték a katonáimat! Bementek tanakodni egy másik szobába, én meg hallgatóztam az ajtó mögött, s amíg rólam beszélgettek, hogy hogyan fognak kivégezni, kinyitottam az ablakot és megszöktem. így maradtam életben!

-  No, látod! - rótta meg a felesége. - Milyen ügyetlen voltál! Hagytad a katonáidat legyilkolni! Én mind megöltem a betyárokat!

Jóska meg azt mondta akkor:

-  No, feleségem, gyere, készülődjünk, menjünk vissza a palotába!

Nekifogtak szedelőzködni, hogy útnak indulnak, de mielőtt fölkerekedtek volna, betértek a legény szüleihez. Amikor nagy rangosan beállítottak Jóskán olyan szép ruha volt, hogy az apja rögtön letérdepelt előtte és ügy kezdett el térden csúszni feléje. Még a csizmája talpát is csókolta volna! Jóska lehajolt hozzá, fölemelte és magához ölelte az öreget.

-  Ne csúszkálj előttem, kedves apám! Igaz, te nem hitted el, amit mondtam, de most már láthatod, hogy én valóban egy huszonhét országos király vagyok! En vezetem a rengeteg népeket, én parancsolok nekik! És most, kedves szüleim, üljetek föl a hintóra, mert jöttök hozzám! Ott aztán lesz miből élni!

Amikor hazamentek, Jóska megint átvette a királyságot és ő kormányozta tovább az országot. Ha nem haltak meg, talán még ma is élnek.

Balogh Elek Moldovány, sz. 1943. Kántorjánosi, Szabolcs-Szatmár m.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet