|
|
ROMÁNIAI KALDERÁS ROMÁK
Időszámításunk előtt a legtöbb ősi kultúra a halált az örök életbe való átjáróként értelmezte. Élet és halál örök körforgása, egy újfajta lét elérésének vagy még inkább egy végtelen szellemi lét elérésének útja, fájdalmak, kételyek, félelmek nélkül; az egyéni lélek közösségi énbe történő emelkedése általi végső beteljesülése. Közösségi energiaként megjelenítve, ezzel nyomatékosítva Isten egyedülálló voltát.
A keresztény gondolkodásmód hozta meg a haláltól való félelmet, a rettegést, melyet a test elsorvadása okoz; az elképzelést, hogy a halál az eredendő bűn rémítő következménye, amelyért a kizárólagos felelős az ember önmaga.
Egyetlen korunkbeli tradicionális kultúra sem tudja elkerülni a második perspektíva befolyását, végül megpróbálják összeilleszteni a két nézetet, azzal a szándékkal, hogy kijavítsák az elsőt.
Ezt teszi a roma kultúra is azzal, hogy a halál jelenségét két elhatárolható részre osztja; a közösségi rituális megközelítés a test halálát teljesen elveti. A szellem és a tisztátalannak (biujo, mahrime) tartott test szétválása, továbbá a szellemnek a holtak országába (o them e mulenqo) való útja az összetett temetkezési szokásokkal együtt az ősök kultúrájára irányuló közösségi memória fejlesztését célozza.
A tradicionális kalderás roma közösségekben a halál nem beszédtéma. Ha valaki ez ellen tesz, akkor azt olyan rossz jelnek tekintik, amely a házra és lakóira hozhatja a romlást. Ez a nézet a romák szerencsébe, véletlenbe és sorsba (baht) vetett erős hitén nyugszik. Nem könnyű nekik a balszerencséről (bibaht) sem beszélni. A halálról való beszélgetés halált hoz, mivel a szó számukra maga a teremtés, mely használója szándékai szerint képes alakítani a valóságot. Az olyan témák, mint halál, betegség és hasonlók elkerülése balszerencse (bibaht) elleni védelmet jelent saját maguk, családjaik és közösségük számára.
A nyelvi tabuk kifejlesztettek eufemisztikus (szépítő) utalásokat a halálra, például: az idős asszony (i phuri), a csúnya asszony (i jungali), az ördögi asszony (i bengali). A halál mindig asszonyként jelenik meg, többnyire tisztátalannak (biuji) vagy szerencsétlenséget hozónak (bibahtali) tekintik a roma kultúrában. Vannak egyéb gesztusok és viselkedésmódok is, melyek halálos veszélyt hozó voltuk miatt tilosak. Egy halott ember nevének felemlegetése visszahozza annak szellemét (ciohano), hogy az elvigyen az illető családjából valakit a mulenqo them-be. A sírról felszedett virág hamarosan elpusztít, és ugyanez történik akkor is, ha áthaladsz egy kereszt vagy egy síremlék árnyékán, ha megszagolsz egy síron lévő virágot elveszted a szaglási érzékedet. Ha tűzre köpsz, halál jön a családodra. Ha megölsz egy lovat és megeszed a húsát, meg leszel átkozva és a családod kilenc generációjának gyermekei váratlan halálával kell szembesülnie. A tabuk e példáit számos hasonló követi, azon alapulva, hogy példázat által elkerüljék a mágiát (a sír szimbólum, és a halott ember neve) és hogy megtiltsák a roma kultúra szent elemeinek (tűz, ló) a megsértését.
Nem a haláltól való félelemről van szó, hanem arról, hogy megelőzzenek mindent, ami váratlan vagy szokatlan kilépés lenne a fizikai életből, beleértve a közösségből való kizárást is.
Az, hogy nem beszélhetsz róla nem azt jelenti, hogy nem lehetnek előérzeteid ezzel kapcsolatban, ellenkezőleg rengeteg olyan jel van, ami előrevetíti az egyén vagy egy családtagja halálának közeledtét. Például az éjszakai álom, vagy a nappali álmodozás (a megtestesült 'kana dikhes sune), mindkettő nagyjából azonos szimbólumokat ölel fel. A kialudt tűz (jag muli), mely a közösségi lét végét jelenti, vagy a holtak világát védelmező fehér kutya (parno jukel); az elpusztult ló (grast mulo), mely a szent állat halála általi beszennyeződést nyomatékosítja; a tiszta elemek beszennyeződése jelentéssel bíró 'paj méla' (piszkos víz); a szellem (ciohano); a halott, aki saját országába hív téged (o mulo kaj akharel tut t-aves and-o mulenqo them), egy módja annak, hogy egy elhunyt a test nélküli világba hívjon; a villámcsapta fa (kasht pharavdo), mely feléleszti a vihart, egy rossz égi jel, mely lángra lobbantja a fákat; a véres eső (brishind e ratesquo) vagy véres mocsár (len e ratesqi) a tisztátlan elemet jelképezi; a tisztátlan vér (o rat mahrime) a halál jele; a nomád életmódra emlékeztető felborult szekér (jekh vurdon e trujantsa amboldine opre), ez időben a szekér jelentette a házat, a közlekedési eszközt és az életstílust is, tehát ha tönkre akarod tenni, valójában az életedet veszélyezteted.
A szív végeként (o agor e gie sqo), a vég nélküli alvásként (biagoresqi lindri) vagy a végtelen útként tekintett halált a roma kultúrában a szellemnek a tisztátalanná váló fizikai testtől való végső elszakadásaként értelmezik. A szellem megkezdi útját a szellemi világban.
A tisztátalan (biujo) holttest veszélyforrás a közösség számára, ezért hamarosan átnyújtják egy többnyire nem a roma közösséghez tartozó, vagyis gádzsó (nem roma) papnak. Mindez csak azután történik meg, miután az élettelen testet felkészítették az elidegenítésre, vagyis megmosták sós vízben. Ugyanezzel a vízzel mossák meg a háztartás állatait, hogy megtisztuljanak a környezettel együtt. (Mindkettő, a só és a víz is, nagyon hosszú történetre tekint vissza a tisztítóelemek között.) Ezt követően - jelezve a család társadalmi hovatartozását - a testet új ruhákba, vagy a halott legjobb ruháiba öltöztetik majd keféjével és ollójával együtt koporsóba helyezik. Figyelembe véve azt a roma nézetet, hogy a haj a jelképe a tisztátalan fizikai szerelemnek, a kefe a legszennyezettebb személyes tárgyaink egyike. Az vasból készült olló a hasonlóság varázsa által megvéd a rossz szellemektől, ugyanúgy, ahogy a vas is köztudottan hárítja a villámlást. A lezárt szemekre két érmét helyeznek, egyet-egyet mindkettőre, fizetségképp a 'them e mulenko'-ba való útért és azért, hogy megvédjék az elhunytat a napfénytől, mely arra csábíthatja, hogy szellemként (ciohano) visszatérjen a Földre és ártson a közösségnek.
Szájába vörösbort öntenek, ezzel jelképezve, hogy a vér visszatér gyökereihez, és hogy a földi űzetés befejeződött. Egy kendővel letakarják az arcát, a szájánál lyukat hagyva, hogy a szellem megtalálja a testből kifelé vezető utat, mert az elkülönülés pillanatában a szellem részeg (sar mato), határozatlan, rémült és könnyű becsapni, ezért védelemre szorul. Egy másik nagyon fontos rituálé az, hogy a halottat nem az ajtón keresztül, hanem egy falon vert lyukon (te keras jekh muj and-e pereta ai te nakhas les anda-i pereta) át viszik ki a házból, esetleg a hátsó ajtót akasztják le a keresztvasról, megnyitva a hajlék oldalát, ahogy egykoron a nomád időkben volt szokás, majd visszahelyezik azt, miután az elhunytat kivitték a házból, de az elszállítás történhet akár az ablakon keresztül is. Mindezt azért, hogy megakadályozzák, hogy a halál mást is magával ragadjon a családból, miközben a bejárati ajtón áthalad. Azzal, hogy pénzérméket szórnak a sírhoz vezető úton, és azt helyeznek a koporsóba is, valójában lefizetik a halált. Úgy gondolják, hogy a halál ezt a pénzt a holtak világába visszavezető útjára fordítja.
A temetési szertartást olyan személyek (pap és segítői) végzik, akik nem tartoznak a roma közösséghez. Ez a következőképpen magyarázható: A tisztátalan testről beszennyezett kívülállók gondoskodnak. így az nem szennyezi meg a közösséget. Hajdanvolt nomádidőkben a holttestek elhamvasztása és birtoktárgyainak elégetése - ezeket tisztátalannak (bibaht. mahrime) tekintették -bevett szokás volt. Ily módon a test, miután a felélesztés minden lehetőségét kimerítették, elhagyatottan bomlik a földben.
A női hozzátartozók többször kiemelik a halottat a koporsóból és testére alkoholt vagy 9 kútból vagy folyóból származó vizet szórnak. Egy fiatalabb és erősebb rokon megragadja az elhunyt kezét és fennhangon néven szólítja, hogy energiát és motivációt adjon neki az élethez, és hogy visszahozza a halálból. A rokonok amennyire csak lehetséges erőszakkal megpróbálják halogatni a koporsó lezárását és elföldelését.
Másrészről vannak olyan szokások, amelyek a haldoklás folyamatának könnyítését, fájdalommentessé tételét és hasztalan megnyújtásának elkerülését szolgálják. Minden a haldokló számára fontos dolgot kivisznek a szobából azért, hogy kikerüljenek a látómezejéből és így ne befolyásolják abban a döntésében, hogy elinduljon a halál felé vezető úton, ugyanezen okból a szeretett rokonok is elhagyják a szobát, megadják a haldoklónak a döntés szabadságát, hogy mindenféle érzelmi ráhatás nélkül kövesse azt az utat, amit szándékszik; a kölcsönös megbocsátási rituálé lezajlik, mely során a haldokló megbocsátja rokonainak minden bűnüket és az általuk okozott károkat, a hozzátartozók is elnézik az általa elkövetett hibákat, így a szelleme megszabadul minden bűntudattól. A haldoklót közvetlen kapcsolatba helyezik a földdel, a talajra fektetik, esetleg adnak neki egy botot, asztalt, széket vagy valamilyen egyéb tárgyat, amit megmarkolhat. A tárgyat is beleszúrják a földbe, teszik ezt azért, hogy a haldokló hozzászokjon jövőbeli helyzetéhez. A fehér kutyát, mely, mint pszichopomp szimbólum a halottak világának őrzője, aki elviszi a lelket a haldokló testtől, a haldokló elé küldik, hogy megkönnyítse a haldoklás folyamatát.
Van néhány temetési szokás, amelyeket már nem gyakorolunk, ugyan részben megőrződtek az idős emberek emlékezetében, de ritkán vannak jelen a közösségi tudatban: ilyen például, amikor a halott fejéhez közel egy botot vernek a földbe, hogy megállapítsák a halál okát: „kadia mukhla o Del" = Isten akarata vagy „sas mudardo", ami azt jelenti, hogy a halottat meggyilkolták. A botot egy személyes tárggyal ütögetik, és azt kérdezik „sosta muro" (Miért halt meg?) A temetésen lukat készítenek a síron, hogy kenyeret, sót és bort - az eukarisztikus ételeket - tegyék oda és végül az egészet betemetik földdel, ez az élet szimbolikus meghosszabbítása a halál után. Ez a szokás megújult mostanában: szoba vagy éppen házjellegü sírhely formájában, ami a lehetőségekhez képest minél jobban szeretné reprodukálni az élet színhelyét.
A kalderás romák a virrasztás mindhárom éjszakája alatt együtt ülnek, isznak és énekelnek abban a reményben, hogy elveszik az elhunyt energiáját „te tsirdas Iseqi zor avri" és megvédik őt a kísértéstől, attól, hogy az élethez kötődjön és szellemként (ciohano) jöjjön vissza. A virrasztás alatt nincs szervezett lakoma, egyszerű roma kenyeret (manro), amelyet egy tiszta asszony készít el és általában ,,bokoni"-nak neveznek, esznek külön-külön. A temetést követő tor a „pomana" vagy más szóval „az emlékezés lakomája" felvett szokás csupán, a kultúrák keveredésének jellegzetessége. Az elhunyt javait, mint tisztátalan javakat elégették, legalábbis a nomád időkben, de még ma sem szokták örökségként adni.
A gyász a ház kimeszelésével, megtisztulásra való megerősítésével és a tükrök letakarásával kezdődik. (Ez születési szokás is.) A mai hiedelem szerint a tükröket és minden fényvisszaverő felületet a másvilággal való kapcsolat eszközének tekintenek, le kell tehát takarni ezeket, hogy a lélek követhesse útját a halottak birodalmába. Ezért nem szabad, hogy a halott lássa magát a tükörben, hogy ne essen kísértésbe, és ne akarjon visszajönni, ahogyan a jól ismert „ciohano". Ezeket az egy hónap szigorú gyász követi a legközelebbi hozzátartozók számára, ekkor nem lehet táncolni, nem lehet új ruhákat viselni, a férfiak nem borotválkozhatnak, és nem vágathatják le a hajukat, nem lehet házasságot kötni, kevesebbet kell beszélni és fözni is. Ezután egy éves részleges gyász következik, mikor a tilalmak már nem olyan szigorúak.
Néhány hiedelmet és gyakorlatot, melyek kiveszetek a mindennapos társasági életből, folkiorisztikus szövegekben megőriztek, esetünkben ez a 'roimata'. A szellemet hallhatatlannak tekintik, így az tovább él a 'them e mulenqo'-ban, végső fokon egy új földi életre készíti fel magát (kam aves andr-iphuv sar aver ciavo), a reinkarnáció különösképpen a beteljesületlen életeknek (házasság előtt elhunyt fiataloknak) elérhető. Vagy visszatérhet szellemként (ciohano), hogy ártson a közösségnek, és hogy a többieket a halálba vezesse, mindez a fent említett rituálékkal elkerülhető.
Végül levonva a következtetést a halál roma tradicionális kulturális megközelítéséből, két fö fogalmat kell mérlegelni: a dualizmust és az időtlen jelent. A dualizmus a világot Istenre (Del) és Ördögre (Beng) osztja, jó és rossz, lélek és test, igazság és hazugság, tiszta és tisztátalan, mindkettő fontos az egyetemes harmónia megteremtésében. Ennek a paradigmának megfelelően a test szennyezett, így meg kell halnia, de a lélek tiszta, ezért az sohasem hal meg, csak áttér szellemi útjára. Másrészről a romák élettartam fogalmában az időtlen jelennek köszönhetően, mindazon tények ellenére, hogy a közösség számos halállal összefüggő rituálét hoz létre, melyek magukba foglalják az előkészületi és a előérzeti gyakorlatokat, a roma egyének nincsenek felkészülve a halál megérkezésére, még akkor sem, ha nagyon idősek vagy betegek, mivel a halál valójában nem is létezik, az csupán egy illúzió a test haláláról, lévén hogy a test maga is illuzórikus, mint ahogy minden tisztátalan dolog az.
THE KALDERASH RROMA IN ROMANIA
Before Christ, most of the ancient cultures used to understand death as a passage in the eternal cycle life - death - life, as a necessary way to a new existence on Earth or, even better, to an endless spiritual life, without pain, without doubts or fears, a final fulfillment of the individual soul by emerging into the collective ego, represented as a common energy prolonging the divine uniqueness.
The Christian pattern of thinking brought the fear of death, the terror caused by the body's decay, the image of death as a dreadful consequence of the original sin, for which the only guilty one is the human being itself.
None of the contemporary traditional cultures can avoid the influence of the second perspective, finally trying to put together both views, in the attempt of restoring the first one.
So does the Rroma culture, by splitting the death phenomenon into two distinct parts: the death of the body, totally rejected by the community's ritualistic approach, the dead body being considered unclean - „biujo" or impure - „mahrime", and the separation of the soul from the body, together with the soul's journey to the world of the dead - „o them e mulenqo" -, encouraged by complex funeral customs, meant to develop the collective memory of the ancestors' cult.
In the Kalderash Rroma traditional communities, death is not at all a topic to openly discuss about. If one does so, it is considered a bad sign, which can bring the Evil upon the house and its inhabitants. This view is based on the Rroma's strong belief in luck, chance or fate - „baht" - or, also not easy to speak about, bad luck - „bibaht". Talking about death will bring the death, because the word is seen as purely creative, able to shape reality after the will of its user. To avoid speaking on such subjects as death, illness or the like, means to protect yourself, your family and your community against the „bibaht".
Beyond the language taboos that develop euphemistic ways of speaking refering to death, such as „i phuri" (the old woman), „i jungali" (the ugly woman), „i bengali" (the devilish woman), always in the appearance of a woman, most of the times seen as „biuji" (unclean) or „bibahtali" (bringing the bad luck) in the Rroma culture, there are many other gestures and patterns of behaviour which are forbidden under the threat of death's danger. Speaking up the name of a dead person will bring his ghost - „ciohano" - to take someone from the family into the „mulenqo them". Picking-up a flower from a grave will kill you soon and so will the gesture of passing over a cross's shadow or a tomb's statue. If you smell a flower from a grave, you will lose your sense of smelling. If you spit on fire, death will come upon your family. If you kill a horse and eat its meat, you are cursed for nine generations to face your family children's unexpected death. Fundamentally based on avoiding magic by similitude (the grave symbol and the dead person's name) and on forbidding the offence against sacred elements of the Rroma culture (fire, horse), these examples of taboos might be followed by many other similar ones.
It is not about being frightened of death, but about preventing anything that might cause sudden or unusual departure from the physical life, meaning also exclusion from the community.
To avoid speaking about death does not mean that your access to premonition is denied, on the contrary, there are a lot of signs by which one can interpret the death's arrival upon the individual or the family, signs manifested „kana dikhes sune" (when you dream), in night dreams or in broad daylight dreams, both covering relatively the same range of symbols: ,jag muli" (dead fire), meaning the end of the community center; „parno jukel" (white dog), the gardian of the dead world; „grast mulo" (dead horse), signifying the pollution by death of the sacred animal; „paj melalo" (dirty water), meaning again the pollution of a pure element; „ciohano" (ghost), „o mulo kaj akharel tut t-aves and-o mulenqo them" (the dead who calls you to come into the dead world), considered a way by which death calls somebody from life to come to the bodiless world; „kasht pharavdo" (thunderstruck tree), evoking the stormy weather and the bad sign of the sky, fire striking the woods; „brishind e ratesqo" (rain with blood) or „len e ratesqi" (marsh with blood), both presenting the unclean element, the impure blood - „o rat mahrime" - as a sign of death; ,jekh vurdon e trujantsa amboldine opre" (a waggon with its wheels upsidedown), memory from the nomadic life, in which the waggon was house, means of transport and way of life, so if you break it, you actually endanger your life.
Seen as the end of the heart - „o agor e giesqo" -, the endless sleep - „biagoresqi lindri" - or the endless way - „biagoresqo drom" -, death itself proves to be, in the Rroma traditional culture, the final breaking off between the physical body, which becomes impure - , jnahrime" - and the soul, which begins its journey to the spiritual world.
The unclean - „biujo" - dead body turns into a potential danger for the community, so it is to be soon handed to the priest who, most of the times, is a „gajo" (non- Rroma), so he belongs to the world outside the Rroma community. This is done only after the dead body is prepared for this estrangement. It is washed with salted water, the same water being used to wash the animals of the household, in order to be purified, together with the whole environment (both water and salt have a very long history as purification elements). It is dressed up in new clothes or in its best clothes (sign for the social status of the family). It is put in the coffin together with the dead's comb (one of the most unclean personal things, considering the Rroma view of the hair as a symbol of physical impure love - „mahrime") and a pair of scissors (being made up of iron, it protects from bad spirits, by the magic of likeness, just as it is known that iron things can keep away the lightning). Two coins are put on the closed eyes, one on each eye, to pay for the journey to the „them e mulenqo" and to protect the dead's eyes from the sun's light which might tempt the dead to come back on Earth as a ghost - „ciohano", able to deadly harm the community. Red wine is poured into the dead's mouth, signifying the blood of life going back to its roots and ending the living thread. A cloth is put on the dead's face, with a hole cut in front of the mouth, for the soul to find the way to get out from the body, because, in the moment of the separation, the spirit is drunk - „sar mato" -, undecided, frightened and easy to be cheated, so it needs to be protected. Another very important ritualistic behaviour is the fact that the dead is not taken out from the house through the regular door, but through a hole made in the wall („te keras jekh muj and-e pereta ai te nakhas les anda-i pereta"), through the back door, taking out the door out of its hinges and putting it back after the dead's passing, opening a lateral side of the tent, as it used to be during the nomadic times, or even through the window, all these to stop the dead to take other members of the family with him, as they normally pass through the regular door. Death is actually paid not to take anybody else from the family, by throwing coins on the way to the graveyard and on the coffin at the burial, money considered to be used also by the dead to pay his journey to the dead's world.
From the ritualistic point of view, the burial itself is a procedure carried out by persons which do not belong to the Rroma community, the priest and his assistants, the fact being easy to be understood under the following pattern: the polluted dead body should be taken care of by the polluted outsiders, not to pollute the community. In the old nomadic times, the dead bodies' cremation and the burning of the deceased's possesions, considered to be „bibaht" holders and „mahrime" (impure) were common practices. This way, the body is abandoned to the soil's decay and to the outside world, but never before all the possibilities of its resurrection were exhausted. The female relatives of the dead raise him from the coffin several limes and spread on his body alcohol or water brought from nine wells or rivers. A younger and stronger relative grasps the hand of the dying person or even of the dead, loudly calling his name, so to give him the energy and motivation for life and to bring him back from the dead. The relatives violently try to delay, as much as possible, the sealing of the coffin or even its placing in the ground.
On the other hand, there are, of course, rituals that embody the attempts to ease the dying process, to make it less painful and to avoid its useless prolonging: all the things which were important for the dying person are taken out from the room, in order to be out of his sight, so as not to influence him to return from the decided way to the dead; the beloved relatives go out of the room, for the same reason of not influencing the unusual returning to life, so to give the dying person the freedom to decide, without any emotional constraint, what way he wants to follow; the mutual forgiveness ritual is performed, by which the dying person forgives his relatives of all the sins that might have caused him any harm and the relatives also forgive him of all his faults towards his family, so to free his soul from any remorse; the dying person is put in direct contact with the earth, by laying him directly on the ground or by giving him a stick, a table, a chair or another object to grab, the object being also stuck in the ground, the gesture being done in order to make the dying person accustomed to his future condition of emerging in the mother - earth, the feminine ,,i phuv"; a white dog, known as a psychopomp symbol, the gardian of the dead's world -,,o pamo jukel rakhel o them e mulenqo" - in ,,roimata" (mourning cry / weeping / keen / lament), meant to take the soul out from the dying body and to ease the death process, is brought in front of the person on the verge of dying, so as to be seen by him or even to let the white dog lick the dying body.
There are a few old funeral customs, nowadays lost from practice, partially preserved in the old persons' individual memory, but rarely present in the collective memory: to put a stick in the ground, near the dead's head and to find out the cause of the death - ,,kadia mukhla o Del" (God's will) or „sas mudardo" (he was murdered) -, by hitting the stick with a personal thing of the deceased and loudly asking the stick „sostar mulo?" (why died?); at the burial, to make a hole in the grave, to put there bread, salt and wine - the eucharistic food - and to finally cover the hole with soil, symbolic way of prolonging the life after death, custom renewed today by the style in which the graves are built up: a tomb as a regular room or even house, attempting to reproduce, as much as possible, the life conditions.
During the wake, the Kalderash Rroma sit together all the three nights, drink and sing together, in order to take out the deceased's powers - ,,te tsirdas lseqi zor avri" - and to prevent him from being tempted to remain attached to life and to come back as a ghost - „ciohano". There is no organized eating feast at the wake, simple Rromano bread - „manro rromano peko e rromniantar uje" -, made by clean Rroma women and usually called „bokoli" can be individually eaten. Even later after the burial, the so-called „pomana" (feast of remembrance) is just a borrowed custom, sign of the acculturation phenomenon, mostly because the deceased belongings, seen as impure, used to be put on fire, at least during the nomadic times, but even nowadays are kept from being given as legacy or remembrance gifts.
The mourning begins with the house's white washing and temporary sealing for purification and with the mirrors' covering (birth ritual also). The last practice is due to the fact that the mirrors and any reflecting surface are considered to be ways to the other world, so they must be closed to let the soul follow its pass to the dead's world. That is why the dead shouldn't see himself in the mirror, not to be tempted to come back as the well known „ciohano". These are followed by the usual one month full mourning for the most close relatives, with no dancing, no new clothes, no shaving and no haircutting for men, no marriage, less talking and cooking, and by the one year partial mourning, during which the interdictions are less strictly applied.
Some of the beliefs and practices, lost from the active social life of the community were preserved by means of the folkloric texts' memory, in our case by the „roimata". The soul is seen as immortal, so it will continue to live in the ,,them e mulenqo", eventually preparing itself for a new life on Earth - ,,kam aves andar-i phuv sar aver ciavo" -, reincarnation being especially available for unfulfilled lives (young persons dead before marriage). Or it can come back as „ciohano", to harm the community and to lead others to death, fact avoided by the rituals mentioned above.
To conclude, two main concepts concerning the Rroma traditional approach to death must be taken into account: dualism and the timeless present. The dualism splits the world into „Del" (God) and „Beng" (Devil), good and evil, soul and body, truth and lie, pure and impure and both are considered necessary for the universal harmony. According to this paradigm, the body is impure and it should die, but the soul is pure, so it never dies, but only converts for the spiritual journey. On the other hand, due to the timeless present of the Rroma concept of life duration, in spite of the fact that the community develops a lot of rituals around the death, including preparative and premonitory practices, the Rroma individual, not even when very old or ill, is actually prepared for the arrival of death, because, in fact, death does not exist, it is just the illusion of the body's death, body itself being illusive, as all impure things are if you forbid their empowering.
GROPPER,RENAC.
1975 Gypsies in the City. The Darwin Press, Princeton, New Jersey, 1975.
STEWART, MICHAEL
1997 The Time of the Gypsies. Westview Press, Colorado, 1997.
WLISLOCKI von, HEINRICH
2000 Despre poporul nomad al rromilor. Editura Atlas, Bucuresti, 2000.
|
|