Előző fejezet Következő fejezet

Tévutak és zsákutcák

Kritikai gondolatok a roma jogvédelem ellentmondásai és a kriminológiai kutatásmódszertan kapcsán

 

A magyar társadalomban tagadhatatlanul jelen van a cigánysággal szembeni fenntartás, előítéletesség, hétköznapi és hivatali diszkrimináció, több-kevesebb gyakorisággal előfordulnak cigány emberek elleni erőszakos cselekmények, ezek egy részének motívumai között sejthetően, vagy egyértelműen jelen van e kisebbséggel kapcsolatos ellenszenv. Ezeknek a jelenségeknek a bírálatában, leleplezésében és leküzdésében elengedhetetlenül fontos szerepet játszanak a civil szervezetek: azok amelyek etnikai és más kisebbségei csoportok jogvédelmével foglalkoznak valamint azok, amelyek konfliktus-megelőzésre, konfliktuskezelésre, mediációra, békéltetésre szakosodtak. A cigány jogvédelem és a civil szféra egyes — szerencsére csak törpe kisebbséget alkotó - szervezetei és vezetői azonban éppúgy nem mentesek a fekete-fehér gondolkodástól, az előítéletességtől és negatív túláltalánosításokra való hajlandóságtól, mint a többségi társadalom egyes sokat kritizált csoportjai, írásaikban és nyilatkozataikban olykor tudatosan tesznek erősen túlzó vagy a valósággal nem összeegyeztethető megállapításokat. Megállapításaikat nem csak szemellenzősség, a többségi társadalomtól való csalódott elfordulás magyarázza, hanem igen gyakran a többségi társadalmi és intézményi környezet akár nemzetközi szinten való rossz hírbe hozásának, diffamálásának és érzelmi vagy politikai megzsarolásának szándéka. A jelenség mellett azért nem mehetünk el szó nélkül, mert az ilyen megnyilvánulások szimmetrikusan képezik le a többségi társadalom előítéletekkel terhelt részének gondolkodási mechanizmusait, ezért pillanatnyi győzelmeken túl újabb, hosszabb kifutású konfliktusokat termelnek. Végeredményükben nem csak a többségi társadalomra ütnek vissza, hanem fokozottan hátrányosan érintik az össztársadalom részét képező cigányságot és a többi kisebbséget is. Az igaztalan vádak kijelentésével az említett, szerencsére nem túl számos szervezetek és személyek a pártpolitikai küzdelmek kevéssé ízléses, de a nagypolitikában inkább elfogadott gáncsvető harcmodorával élnek, de mivel annak nincs helye a kisebbségi érdek- és jogvédelemben, voltaképpen saját ügyük ellenségévé válnak.

A jelzett hiperkritikák hemzsegnek a tévedésektói, félreértésektől, legfőképpen azonban a tudatos félreértelmezésektől és torzításoktól. Ezzel szemben rögtön szemet szúr kevéssé elegáns, arrogánsán kioktató, agresszív hangvételük. A következőkben ezeket gyűjtöm csokorba, rekonstruálom összefüggéseiket és megkísérlem felmutatni a mögöttük meghúzódó taktikák mellett logikai tévútjaikat és az általuk okozott potenciális vagy nagyon is valós károkat.' A bírált kijelentések csak inter-kontextuálisan szövődnek konzisztens rendszerré, elemeik külön-külön és együttesen is előfordulnak.

A vádak és csúsztatások a következő mozzanatokban re-konstruálhatóak:2 A magyarországi többségi társadalom híján van a demokratikus hagyományoknak, nem nyugatias, nem európai, hanem sokkal inkább keleties, sőt balkáni jellegű társadalom, ezért egészében rendkívül hajlamos a kisebbségekkel szembeni agresszív, autoritárius, kirekesztő és diszkrimináló magatartásra. E társadalom egészét történelmi hagyományiból is eredően áthatják a szélsőjobboldali, mi több fasisztoid vagy kimondottan fasiszta gondolkodási és cselekvési minták, ezért különösen fogékony a szélsőjobboldali propagandára és szimpátiával figyeli, sőt passzívan vagy aktívan támogatja az agresz-szív szélsőjobboldal, nevezetesen a szkinhedek mozgalmát és tevékenységét. Az ilyen társadalmakban a gazdasági érdekütközések jellemzően etnikai színezetet öltenek. A vádlók lényegében ugyanezt ismétlik el az intézményrendszerrel, különösen a bűnüldözés és igazságszolgáltatás egészével kapcsolatban, amely véleményük szerint a rasszizmus, előítéletesség és kisebbségellenes agresszió fellegváraként aktív támogatást és bátorítást nyújt a szkinhed szervezeteknek, amelyek Magyarországon féllegális, féllegitim státuszt vívtak ki maguknak. A rendőrök rendszeresen törvényellenesen, tömeges agressziót alkalmazva lép fel a romákkal szemben, lesik az alkalmat az ilyen fellépésre, a cigányverés már-már a rendőrök hobbijává vált. A rendőrség jóindulatú szemhunyása mellett kidobó- és verőemberekból álló rohamcsapatok szerveződnek, és támadnak meg minden ok nélkül cigány kolóniákat. A romák együttműködése a rendőrséggel nem más, mint kollaboráció, a rendőrré vált romák pedig a hatalom kezében szembefordulnak saját népükkel, a végeredmény: a rendőrség romákkal veret romákat. Az etnikai konfliktusokat a médiák nemcsak szítják, hanem egyenesen kreálják, amikor beszámolnak a cigányság hátrányos helyzetéről, nyomoráról vagy cigányok által elkövetett bűncselekményekről. A magyar társadalom és intézményei a rendszerváltás előtt és azután is a cigányság identitásának, kultúrájának, hagyományának, szokásrendjének, életmódjának, másságának elpusztítására törekedtek. A szocialista időszakban felszámolták a cigányság hagyományos társadalmi szervezetét, és tudatosan süllyesztették a cigányságot a társadalom legalsó régióiba, miközben tudatosan megalázták és gettóba zárták őket. A rendszerváltás után a kisebbségi törvény szolgálja ugyanezt a célt. Az egymást követő kormányok anyagilag és erkölcsileg tönkre akarják tenni a cigányság szervezeteit. A gettósodás nem egy társadalmi automatizmus negatív e-redménye, hanem a többségi társadalom gazdag részének ösz-szeesküvése a szegények, főként a kisebbségek ellen. Közvetlen párhuzamot vonva az USA négerkérdése és a magyarországi cigányok problémái között, kijelentik, hogy érlelődőben egy nagyszabású, a Los Angeles-i zavargásokhoz hasonló etnikai konfrontáció: más fogalmazásban gettólázadás, éhséglázadás vagy polgárháború. A cigány bűnelkövetőkről és áldozatokról szót ejtőket az a vád éri, hogy a kriminológiai kontextus emlegetésével szándékoltan be akarják mocskolni a cigányság amúgy makulátlan hírnevét. A vádlók pedig megdöbbenésüket fejezik ki, hogy a sajtóban egyáltalán megszólalhatnak az igazságügy és a bűnüldözés szakemberei, akik eleve aljas szándékkal viseltetnek a kisebbségek iránt, hiszen ugyanolyan fasiszták, mint mondjuk a székesfehérvári önkormányzat képviselőtestülete, amely konténerlakásokat ajánlott fel a fertőzés-és életveszélyes Rádió úti szükséglakások helyett. Nincs hiány minősítő jelzőkben, boldog lehet az a szerencsés, akiről csak azt derítik ki, hogy elbagatellizálja a cigányság problémáját, és közvetve hozzájárul a cigányság diszkriminációjához. Rossz szándékúnak, mi több - hivatkozással az adatvédelmi törvényre — törvénysértőnek minősül az, aki olyan kutatásokat végez, amelyek az említett kör számára esetleg kellemetlen eredményeket hozhat.

Ahol gyalulnak, ott persze hullik a forgács: a polgárjogi aktivista harcos elszántságához hozzátartozik szükség esetén a kemény hangvétel is. Az attribucionális vitastílus azonban még jelentéktelen dolgokban is lehetetlenné teszi a kommunikációt a vitázó egyének között általában, és adott esetben elmérgesíti a párbeszédet a társadalom többségi és kisebbségi része között. Az említett beszédmód a többségi oldalon sem ritka. Számosan vannak, akik orákulumként kinyilatkoztatnak, felelősségre vonnak, vádolnak, bűntudatot keltenek, ledorongolnak. Gyakran előfordul és különösen káros, ha írott munkák kritikusai kiforgatják az eredeti állításokat és végül saját (félre)olvasatu-kat kritizálják. Tipikus példája ennek, ha valaki tudatlanságból, vagy sandaságból rasszokról olvas és rasszizmust ért. A többségi társadalom széljobboldali köreiben - hogy megnézzük az ellenoldalt is! - például egyesek relativitásról olvasnak, és relativizmust értenek.

Ez a verbális össztűz, amely a valóság elferdítésére alkalmas kisebb részigazságok és nagyobb részhazugságok gyűjteménye, elsősorban arra irányul, hogy mindenkit elhallgattasson, aki a többségi társadalom oldaláról akár — a cigányok érdekében is — megnyilatkozni merészel. Egyfelől a cigányokkal kapcsolatos kutatás és megalapozott véleményalkotás elé kíván a többségi társadalom számára beszédtabukat emelni, másrészt a cigányokról való diskurzus egyedüli jogát a cigányoknak - mint rendszerint kiderül, az ilyen módon nyilatkozó a cigányokon belül is kizárólag önmagának - kívánja fenntartani. A beszédtabu célja a többségi társadalom puszta elnémí-tásán, bűntudatba kergetésén túl a cigány értelmiség identitásképző legendáriumával szembeni kritika lehetőségeinek meggátolása, a cigány értelmiség önértelmezésének eszmei körülbástyázása is.

A cigány értelmiség és a formálódó politikai elit egy része a kezdetektől igen nehéz helyzetben volt. Nem álltak rendelkezésére az etnikum, illetve nemzetiség identitásbeli integrációjához szükséges elemek. Nem volt közös nyelv, közös eredettudat, közös történelmi múlt, közös szellemi kultúra, vallás, stb. Ami közös volt, az a periférikus létmódba ágyazott marginális, vegyes megélhetés minden cigány csoportra egyaránt kiterjedő hagyománya, amely köztudomásúlag szegénységkultúra, de etnikai kultúrának tekinteni több mint nehézkes.' Tehát mindezt meg kellett konstruálni és el kellett hitetni a cigány tömegekkel ahhoz, hogy a cigány értelmiségi szerephez társadalmi háttér, a politikai elit szerepéhez választói támogatottság keletkezzen. Így jött létre az a történelmi legendárium, amely a történelemtudományi kutatás követelményeinek minimumát is nélkülözve a cigányság őshazáját megkérdőjelezhetetlenül Indiában lokalizálja, vándorlásaihoz önkényes időpontokat és helyeket rendel hozzá, a cigányság történelmi útját kivételesnek, az oktalan üldöztetések történetének, kulturális szerepét nélkülözhetetlennek rajzolja meg.4 A szellemi kultúra hagyományainak gyűjtésével a 70-es évektől kísérlet történt a cigány hagyomány újjá- vagy inkább megteremtésére. A hagyományos cigány életmód maradványainak összegyűjtése nem csak etnográfiai, hanem azon messze túlmenő, a cigányság etnikai eszmélésének szolgálatában álló, illetve e célra felhasznált ideológiai célokat szolgált. E részben felderíthető hagyománytöredékeken, részben a 19. századi romantikából merített irodalmi motívumokon nyugvó, részben pedig legendákból újjávarázsolt etnikai identitástudat lényeges elemeivé váltak többek között olyan mozzanatok, mint az egykori cigány nyelvi egység feltételezése, a lovakhoz és gyermekekhez való különös cigány érzék és vonzalom „elmesélése". Ugyanebbe az irányba mutatott a máig tartó cigány nyelvújítás, amely a cigány nyelvjárásokat emeli irodalmi szintre és pótolja ki a mai hindiből vett szavakkal.5 Mindezek a mozzanatok egy kései nemzetiségi ébredés természetes velejárói,  alapjaikat azonban nem annyira cigányok, sokkal inkább gádzsók — vagyis a többségi társadalomhoz tartozó tudósok és irodalmárok - teremtették meg. A beszédtabura való törekvésben a cigány értelmiségnek a cigányságról és önmagáról való ismeretszerzés és ismeretalkotás visszahódítására való igénye is megnyilvánul, jóllehet megfelelő szakemberek és szakapparátusok hiányában ennek szükséges feltételei még nem teremtődtek meg, de folyamatosan bővülnek.

A cigány értelmiség és a politikai elit egyes kezdeményei nehéz helyzetben érezhették magukat azért is, mert a cigányság tömegei nem, vagy csak részben osztották tisztán etnikai önmeghatározásra való törekvéseiket. A cigány vezető rétegnek nem annyira a többségi társadalom - a szocialista érában politikai szinten tagadhatatlanul létező, de társadalmilag ki nem kényszeríthető — asszimilációs igényével kellett szembenéznie, hanem saját társadalmi bázisának a többség felé irányuló asz-szimilációs vágyakozásával. Ez ellen csak az asszimilációval, szélsőséges esetben az integrációval szembeni teljes elzárkózás eszközeivel tudta csak felvenni a harcot. Érthető lelki gesztussal be kellett hát zárkózni a definiálatlan és differenciálatlan „másság" tudatába, amely egyszersmind visszaigazolta az ül-dözöttség historikusan megalapozott sztereotípiáját. A másság és üldözöttség mesterségesen felszított tudata, amely most már az egész cigány etnikum jellemzőjeként jelent meg a szóban forgó értelmiségi csoport számára, kvázi feljogosította az „üldözöttet", hogy szembeforduljon üldözőjével és kikényszerítse differenciálatlan másságának elismerését. Ez a folyamat tükröződött vissza a 90-es évek elejének politikai vitáiban, amelyek a másság elismerése és tisztelete körül folytak, miközben nem határozták meg sem a kulturális kontextust, sem a másság tartalmát. Miután a cigány értelmiség egy részének képzeletében a többségi társadalom imigyen ősellenséges környezetté vált, formálisan logikus volt részükről a következtetés, hogy érdekharcukban és a jogvédelemben az ellenségnek azt az - imagi-nárius - eszköztárát kell alkalmazni, amely nékik vélt, vagy valós sérelmeket okoz, illetve okozott. Látszik tehát, hogy a többségi társadalmat szélsőségesen vádló (elő)ítélet- és sztereotípia-alkotás egyes kisebbségi vezetők részéről nem csupán hatalmi technika, hanem immanens szociálpszichológiai folyamatok eredménye is. Hozzá kell tenni, hogy a bírált stílusban nyilatkozók nem a 70-es és 80-as évek révbe ért és gyakorlott cigány politikusai és irodalmárai, hanem ifjú titánok, akik az „öregek" hatalmi pozícióitól is fenyegetve érzik magukat, ezért úgy hiszik, fokozott erőfeszítést, dinamizmust és hangerőt követelő kétfrontos harcra kényszerültek. Ezt jelezte, hogy a már korábban tekintélyessé vált cigány politikusokat minden huzavona nélkül renegátnak, árulónak minősítették. Miután az ifjú titánok a rendszerváltás körüli időkben szinte a semmiből bukkantak fel, komoly szakmai végzettség hiányában nincs visszavonulási területük, sokuk egyetlen megélhetése és pozíciót nyújtó tevékenysége az önkormányzati vagy jogvédő politizálás. Tehát, mind a mögöttük álló társadalmi bázis, mind saját maguk számára is hihető módon folyamatosan fenn kell tartani és lehetőség szerint erősíteni is kell a kirekesztettség, üldözött-ség, fenyegetettség hitét. A hagyomány nélküli politikai szervezetek neofita buzgalmával hiszik és - egy régi osztályharcos tézist parafrazálva - terjesztik, hogy a cigányellenesség, valamint a jogvédő harc egyre fokozódik. Ha netán hiány volna üldöztetésben, akkor ki kell találni, illetve a tényeket úgy kell tálalni, hogy az üldöztetés ténye kézenfekvőnek tűnjék. A kíméletlen hangnem azt is feledtetni hívatott, hogy az ifjú titánok időközben megkötötték a maguk politikai kompromisszumait, és beverekedték magukat nagyobb politikai mozgalmak vezető csoportjainak érdekkörébe, bár pozíciójuk nem vált meg-kérdőjelezhetetlenné.

A kíméletlen és igaztalan, de hihetővé stilizált kritika természetesen főként hatalmi technikaként (pressure method) működik, amelynek alkalmazásához a többségi társadalom említett politikai mozgalmai saját pozícióik védelmében és érdekeiket érvényesítendő támogatást nyújtanak. Nézzük meg ezután a tárgyalt kijelentéshalmaz igazságtartalmait!

Bátorkodom kétségbe vonni, hogy Magyarországon hiányoznának a demokratikus hagyományok. A demokratikus hagyományok hiányának tézise a 60-as, 70-es és 80-as éveknek a polgárosodás problémája körüli, politikai töltetetektői messze nem mentes ideológiai és történész vitáiból származik. A kommunista hatalomhoz közelállók erre a tézisre támaszkodva kívánták bizonyítani, hogy Magyarországon nem a szovjet beavatkozás eredménye, ha történelmileg és társadalmilag immanens túldeterminált volt népi demokratikusnak nevezett fordulat bekövetkezése. A másik oldal úgy gondolta, a magyar társadalomnak és politikának a korábban a demokráciában (és a polgárosodásban) félbeszakadt folyamatok szálát kell újra felvenni, és a szocializmusban jelentkező' demokratikus deficiteket leküzdeni. Mélyebb történeti elemzéssel természetesen kimutatható, hogy a magyar történelem utóbbi évszázadaiban voltak bizonyos demokratikus hiányok, ezek azonban a kimondottan nyugati társadalmakkal való összevetésben nem mutatkoznak jelentékenynek. Az ezeréves alkotmányossággal és az egyes korok eltérő szintjén és mértékében parlamentáris-demokratikus politikai hagyománnyal rendelkező' Magyarország Európa legrégibb államalakulatai közé tartozik. Hagyományai a 19. században a polgári jogállam eszméjében kristályosodtak ki újra. Ezt a — nyugat-európai mércével mérve is igen toleráns, befogadó, elveiben teljesen, gyakorlatában döntően ki-sebbségvédő - jogállamot rombolta szét az 1918 után az európai demokráciák általános válsága és Magyarország egyéni katasztrófája, valamint a kibontakozó trianon-pszichózis. Horthy rendszere szintén igyekezett megőrizni a jogállami kereteket, de e homlokzat mögött a zsidótörvényeknek a numerus clau-sus-szal kezdődő sora szétzúzta a jogállamiság lényegét. Ennek ellenére a két világháború közötti konzervatív-autoriter magyar állam a nemzetiszocialisták és nyilas bérenceik katonai államcsínyéig nem vált fasisztává. 1945-ben rövid életű kísérlet történt a demokratikus jogállam rekonstrukciójára, amit derékba tört a szovjet mintájú totalitarizmus, majd Kádár 1956 utáni korporatív-autoriter kettős állama (E. Fraenkel), amely egyfelől viszonylag kiszámítható szabályok szerint működött a gazdasági és társadalmi területen, de a párt, mint a jog felett álló intézmény fenntartotta az önkényes, akár terrorisztikus beavatkozás lehetőségét. 1989-ben helyreállt a magyar jogállamiság folyamatossága, bár a jogállam újjáépítése máig nem fejeződött be. Magyarországon és a mai visegrádi országokban éppen a több évszázados alkotmányosság és a polgárok attitűdjeiben és magatartásában rögződött jogkövető hajlandóság tette lehetővé az erőszakmentes politikai átalakulást, valamint nem utolsó sorban a kisebbségi kérdés törvényileg szabályozott, pozitív diszkrimináción nyugvó, toleráns kezelését. Ezek az országok társadalmaik szerkezete és reflexei tekintetében élesen elhatárolódnak a vallásilag színezett totalitárius-nacionalista ortodoxia által dominált balkáni társadalmaktól, amelyeknek átalakulási kísérletei politikai erőszakba, szélsőséges nacionalista hisztériában, végül polgárháborúba torkolltak, amelyből kiemelkedve két, részben a horvát-magyar, részben a habsburgiánus jogállamiság hagyományait követő állam -Horvátország és Szlovénia — visszacsatlakozott a dominánsan nyugati vonásokat hordozó közép-európai demokratikus rendszerek sorába. Kétségtelen persze, hogy a jogállamiság 70 évig tartó megszakadása, különösen pedig a 40 éves kommunista uralom, valamint a rendszerváltás kaotikus folyamata nagyban lerontotta a társadalom morális állapotát.

Magyarország a 18. század végétől kezdve komoly társadalmi problémának tekintette a cigánykérdést és — mintegy kategorikus imperatívuszként értelmezve a feladatot - pénzügyi eszközökkel megtámogatott, határozott, jogilag megalapozott lépéseket tett annak megoldására, a cigányság emancipációjának előmozdítására. Ezzel szemben Nyugat-Európában véres cigányüldözések, Kelet-Európában rabszolgaság alakította a roma történelmet. Nyugat-Európa számos országában a kisebbségek egyéni, jogi, kulturális és területi autonómiához való jogát máig sem ismerték el és máig igen rossz szemmel nézik a magyar törekvéseket. Ahol pedig elismerték, az is az utóbbi, jogvédelmi és érdekharcokkal tarkított néhány évtized eredménye volt. Álláspontom szerint, amelyet nem egy nyugati szakértő is alátámaszt, Magyarország nem hátul kullog, hanem éppen hogy élen jár a kisebbségek különjogokkal való felruházásának területén. Ez persze nem jelenti azt, mintha a hétköznapok érintkezésében és az intézményi gyakorlatban az etnikai diszkrimináció ismeretlen volna, igen ritkán, csupán véletlenszerűen fordulna elő. Hiba volna túlértékelni a gazdaságilag fejlettebb nyugati államok régebbi demokráciáiban szocializálódott polgárok kisebbségekkel vagy más etnikai és nemzetiségi csoportokkal szembeni toleranciáját. Talán elég példaként megemlíteni a németek által megszállt Franciaországot a resistance mellett mélyen átszövő collaboration-t, amelynek történelmi feldolgozása máig sem fejeződött be teljesen, vagy a néhány évtizede még halálos áldozatokat követelő utcai összecsapásokat Belgium flamand és vallon közösségei között.

Legkevésbé sem állja meg a helyét, hogy a magyar lakosságot szélsőjobboldali vagy fasisztoid gondolkodásmód jellemezné. Sokkal inkább jellemző minden nacionalizmus és sovinizmus elítélése, ami világosan kirajzolódik a fősodorban elhelyezkedő sajtómédiák hangvételéből csakúgy, mint a jobboldal - a mérsékelt középjobbot is beleértve - sajtójának alacsony keresletéből és a szélsőségekre hajlamos bal- és jobboldali politikai szervezetek népszerűtlenségéből. A magyar médianyilvánosság igen érzékenyen és ellenségesen reagál a politikailag nem vagy nem teljesen korrekt, történelmi terheket hordozó diskurzusokra és fogalomhasználatra, ezért is érzi mindenki, akit lefasisztáztak, szükségét annak, hogy - egy cigány vezető szavával élve - „mosakodni" kezdjen. Jelentős apparátussal, bár messze nem viták nélkül, megkezdődött a kommunista és világháború előtti múlt történelmi terheinek feldolgozása. Hogy a magyarság mennyire elutasítja az agresszív szélsőségeket, az igen pontosan látható abból, hogy a sokat emlegetett szkinhed-mozgalom a Szálasi-hívő „világ-nemzetista, népural-mista" neonáci szervezetekkel egyetemben utánpótlás és társadalmi támogatottság hiányában az utóbbi néhány évben szép csendben kimúlni látszik. Temetésükre persze még korai volna koszorút rendelni. Semmi sem támasztja alá, hogy szkinhedek, vagy verőemberek féllegitim státuszhoz jutottak volna bárhol az országban, az viszont kitűnik, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás ugyanolyan nehézkesen és bizonytalanul tudja csak kezelni az agresszív szélsőjobboldal megnyilvánulásait, mint az etnikai színezetű problémákat. A rendőri kezelés egyik fő nehézsége egyrészt abból adódik, hogy a szélsőjobboldal megmozdulásai esetében gyakran nem sikerül büntetőjogilag releváns mozzanatokat találni, másrészt abból, hogy a többségi társadalomhoz tartozó és a cigány személyek, vagy csoportok közötti konfliktus nem eleve etnikai konfliktus. A-dott esetben egy magyar elkövető kisebbségellenes motívumait, vagy fordítva, rendkívül nehéz, de nem reménytelen bizonyítani, és büntetőjogilag feldolgozni. Ennek ellenére nem látok más utat, mint az ilyen esetek jogi útra terelését, és - legyen bármilyen hosszadalmas - a vizsgálat következetes végigvitelét, annál is inkább, mivel a jog, beleértve a büntetőjogot is, a modern társadalmak legfontosabb formalizált kommunikációs mechanizmusa. Tehát a jogi utak keresésében valamint a tárgyilagosságra és megfontoltságra törekvő' médiamunkában, illetve a törvényhozási hiányosságok és ellentmondások felmutatásában látom az eredményes kisebbségi jogvédelem legfontosabb feladatát és lehetőségeit. Önmagában messze nem elégséges azzal érvelni, hogy hány cigány személyt ért valamilyen sérelem többségiek részéről, hiszen ezzel szemben áll azoknak a többségieknek és etnikailag semleges jogtárgyaknak a magas száma, akiket, illetve amelyeket a kisebbséghez tartozók részéről ért jogsérelem. Tehát hitelt érdemlően bizonyítani kell, hogy a mindenkori egyéni vagy intézményi aktornak felróható cselekmény mozgatója kisebbségellenes indulat volt.

Ezért megalapozatlannak látom a bűnüldözést és az igazságszolgáltatást generalizáló módon diszriminatívként elmarasztalni. Több kutatás mellett saját kutatásaim is azt látszanak igazolni, hogy a rendőrség köreiben működik bizonyos előítéletesség és diszkrimináció a cigány kisebbséggel szemben, ennek azonban nyomát sem találtam az igazságszolgáltatás és a büntetésvégrehajtás esetében. Kutatási eredményeimet azonban további és a következő években és évtizedekben folyamatos kutatásnak kell majd újra és újra igazolni vagy revideálni. Emlékeztetve a belügyi és rendőri körökben az elmúlt években lezajlott és mai mozgásban lévő' reformtörekvésekre és reformeredményekre mindenképpen cáfolnom kell, hogy a rendőrség a kisebbségellenesség és agresszió fellegvára, a szélsőjobboldal szövetségese volna. Elkeserítően ízléstelennek tartom a roma rendőrökkel szembeni szemrehányást, hiszen a rendvédelmi szervezetekben való részvétel lehetősége a kisebbséghez tartozók számára nem csak a tanulás és társadalmi felemelkedés egyik útját kínálja, hanem azt a lehetőséget is, hogy etnikai csoportjuk informális szószólóivá, mi több egy új, a kisebbségek érdekeit is tekintetbe vevő, - lehetőleg kommunális alapokon nyugvó - bűnmegelőzési koncepció képviselőivé léphetnek elő egy meghatározó jelentőségű államigazgatási apparátusban.

Természetesen nem vitatható, hogy bizonyos körülmények között gazdasági érdekellentétek etnikai köntösben jelentkezhetnek, amint ezt a zsidó diszpóra tragikus sorsából is jól ismerhetjük. A cigányság esetében viszont épp az a legsúlyosabb probléma, hogy a legkevésbé sincs versenyhelyzetben a legális munkaerőpiacon, hiszen többségüket az alacsony iskolázottság eleve kizárja onnan: a magyar etnikumú munkavállalónak nem kell szembenéznie cigány konkurenciával. Az érem másik oldala, hogy a cigány munkavállalókkal szemben akkora a bizalmatlanság, hogy akkor sem alkalmazzák őket, ha volna számukra feladat, hiszen a Magyarország jellemző gazdasági szereplői, a kis- és középvállatok olyan piaci kihívásokkal kénytelenek szembenézni, hogy munkáltatóként a legkisebb rizikót sem engedhetik meg maguknak. Ennek szomorú eredményei közé tartozik, hogy a megbízhatónak tartott munkavállalók több ember feladatát, sőt végezettségüket messze alulmúló feladatokat kénytelenek ellátni, míg a másik oldalon a regisztrált és látens munkanélküliség hatalmas méreteket ölt.

Mint jeleztem, a közigény és az igen szigorú követelményeket állító hazai média-etika6 által vezérelt tömegtájékoztatás és hírközlés érzékenyen reagál a politikailag korrekt szóhasználat betartására és betartatására, de a hangmagasságra is, hiszen a magyar társadalom elutasítja az agresszív hangvételt. Ebben a helyzetben még az igaztalanul és durva hangnemben megtámadottakkal szemben is elvárás, hogy a támadásra higgadt, kulturált hangnemben, a gorombáskodást nem viszonozva válaszoljanak. Ezt a helyzetet használják ki egyes nyilatkozók, hiszen az elvárásokat áthágó, felindult, esetleg igaztalanul vádaskodó ágálás a vizuális médiában a néző számára mégis sokszor hihetőbbnek tűnik, mint a tárgyilagos hang. Itt kell megjegyeznem, hogy az egyes cigány jogvédők részéről időnként felharsanó fasisztázás, ahogy az például a Rádió úti romák kapcsán a székesfehérvári városvezetés irányában elhangzott, a többségi társadalom szélein előforduló gyűlöletbeszéd pontos megfelelője. E kettő szembenállásából sohasem lesz kommunikáció. A média nem kreál és nem gerjeszt konfliktusokat7, hanem a valóság egyes szeleteivel, metszeteivel, érvekkel és véleményekkel szembesíti a nézőt, de nem általánosít. Ha a hír, legyen bár politikailag korrektül fogalmazva és kontextusba ágyazva, akárcsak potenciálisan kényelmetlen információkat hordoz, vagy ilyen következtetéseket is megenged, egyes cigány jogvédők rögtön cenzúra után kiáltanak.

A tények jóvátehetetlen félremagyarázása, hogy a rendszerváltás előtti kormányzatok a cigányság és kultúrája elpusztítására törekedtek volna, hiszen éppen abban az időben teremtődött meg a cigányság kulturális önmeghatározásának számos eleme és kezdődött meg a gettóként működő cigánysorok felszámolása. A cigányság gettósodása, mint a gettósodás a demokratikus társadalmakban általában nem a gazdagok összeesküvése a szegények ellen, hanem kétoldalú szociális automatizmus, társadalom rétegeiben és etnikai csoportjaiban munkáló természetes elkülönülési (nem feltétlenül kirekesztési!) mechanizmusok szélsőségesen negatív mellékterméke, amelynek eredménye olyan elkülönült lakókörnyezet, ahol a szociális és etnikai hátrányok egyidejűleg kulminálnak. Nézetem szerint jelenleg nem állnak fenn egy gettólázadás feltételei, amellyel egyesek a többségi társadalmat folyamatosan ijesztgetik. Magyarországon nincsenek az Egyesült Allamok nagyvárosaiban kiépültekhez hasonló, szinte tiszta etnikai gettók, még a lepusztult pesti kerületekben is meghatározó a többségi társadalomhoz tartozó lakosság. A cigányság peremhelyzete u-gyan nagyon súlyos, de még mindig kevésbé súlyos, mint az afroamerikaiaké. A cigány kisebbség az ellentétek mellett érzékeli a többségi társadalom segítségnyújtási szándékát is. A legitim kisebbségi önkormányzatok képesek tompítani és kezelni a feszültségeket vagy azok egy részét, és alkotmányosan beágyazott szervezetekként létükkel demonstrálják a jogok és külön-jogok meglétét. Az egyes cigány vezetők által hirdetettek ellenében azt mutatják fel, hogy nincs jogfosztottság. A Los Angelesben történtek tapasztalatait természetesen le kell vonni, és ügyelni kell arra, hogy idehaza hasonló körülmények ne adódhassanak elő.

Ugyancsak rossz-szándékú félremagyarázás, hogy a kisebbségi törvény ma a cigányság szétzilálását célozza meg. A kisebbségek országgyűlési képviselete — minden egyéb híreszteléssel ellentétben - nem a politikai akarathiány miatt nem valósult meg, hanem mert beilleszthetetlen a jelenlegi alkotmányos rendbe. Bár sem a létező szocializmusra, sem a kisebbségi törvényre vonatkozó állítás nem tartalmaz valóságos elemeket, néhány logikai bukfencre és sok tudatlanságra építve némileg hihetővé tehetőek. Az első állítás belesimul a kommunista rendszer egészét kötelező penzumként, de tévesen általánosítva nemzet-, kisebbség- és társadalomellenes, totalitárius összeesküvésként leíró zsurnalizmusba. A második állítás azon a ki nem mondott, de utalásként érzékeltetett vélelmen alapul, hogy mai társadalmunk és politikai életünk a rendszerváltás előtti világgal, sőt az 1945 előtti rendszerrel is közvetlen kontinuitásban áll, a lényegét és törekvéseit tekintve annak egyenes folytatása. Mindebből kiviláglik, milyen súlyos terhet jelent és milyen mértékben instrumentalizálható az, hogy a rendszerváltásnak sem társadalompolitikai, sem gazdasági, sem alkotmányozási szinten nem sikerült egyértelműen demonstrálnia diszkontinuitását a régi rendszerrel. Azt a vádat, hogy a demokratikus kormányok tönkre akarják tenni a cigányság szervezeteit, azok fogalmazták meg, akik kizárólagos igényt tartottak volna a cigányság képviseletére, ezt azonban demokratikus úton nem sikerült kivívniuk, ezért politikai beágyazottságuktól függően valamelyik kormánypárton keresztül igyekeztek a mindenkori koalíciós kormány egészével szövetséget kötni a cigányság demokratikus választásokban nyertes, legitim vezetése ellen. Miután ezt egyetlen kormány sem vállalhatta fel, nem maradt más hátra, mint a nyilvánosság előtt megvádolni és elítélni mindet.

A kriminológiát és kutatóját, amelyet, illetve akit a szóban forgó beszélők legszívesebben áltudományként kipellengéreznének és elhallgattatnának, azzal vádolják, hogy kriminalizálni akarja a cigány kisebbség egészét, és visszakívánja a cigányság bűnügyi nyilvántartását. A kriminológiát, mint korrekt kutatásmódszertanon, és egzakt következtetések levonására alkalmas kutatásokon nyugvó szociológiai tudományágat közvetett és közvetlen megtámadtatás okán is kényetlen vagyok védelmembe venni. Szerencsére demokratikus jogállamban é-lünk, kutatási szabadság van, és nincsenek tudományos tabuk, még ha ilyenek kialakítása némelyeknek érdekében állna is, bár előfordul, hogy a kutatót vagy a médiát bizonyos megfontolások, például a stigmatizáló megtámadtatástól való félelem, visszatartják az eredmények publikálásától. A tudományos kutatás, mint köztudott, nem azonos az intézményes adatgyűjtéssel. A kriminológus nem kívánhatja vissza a korábbi adatolási rendszert, hiszen e tudományág egyik korábbi mellékága - ma a fősodor egyik áramlata - mutatott rá az etnikai címkézés diszkriminatív és kriminogén hatásaira.8 Ez azonban nem jelenti azt, hogy kisebbségi problémának ne volnának kriminológiai vonatkozásai.

A diskurzus eddigiekben kritizált mozzanataival a következő téziseket kívánom szembeállítani: 1. A cigányság problémája alapjában és primer módon nem bűnüldözési vagy kriminológiai probléma, ennek ellenére szekunder módon számos kriminológiai vonatkozással rendelkezik. 2. A faji, biológiai interpretációnak nincs keresnivalója a kérdésben, minden ilyen törekvés megalapozatlan, megalapozhatatlan és súlyos veszélyekkel terhes. 3. A cigányügy elsődlegesen szociális probléma, amely a halmozottan hátrányos, egyben szegregált helyzetből adódik. 4. A cigányság döntő többsége underclass helyzetbe jutott, aminek súlyos össztársadalmi következményei várhatóak a belátható jövőben. 5. A cigányság helyzete teljes, minden jellegét figyelembevevő politikai odafigyelést és segítségnyújtást tesz szükségessé. 6. A Kádár-korszak a cigányság esetében jelentős pozitív elmozdulást hozott, amit a rendszerváltás visszafordított, de cserébe a citoyen szerveződés lehetőségét nyújtja. 7. A közvélekedés egyenlőségjelet tesz a cigányság és bűnözés közé, ennek megváltoztatásához, differenciált értelmezés kialakításához és alátámasztásához kutatásra van szükség. A kérdés egyik közvetett kriminológiai vonatkozása, hogy krimi-nálpolitikai és benne bűnmegelőzési célkitűzések csak úgy érhetőek el, ha ismerjük a bűnözés valóságos helyzetét. Szorosan ide tartozik a megalapozatlan, például a kisebbségekkel kapcsolatos társadalmi félelem csökkentése, a lehetséges veszélyek tárgyilagos bemutatása és a mind a többségiek mind a kisebbségiek áldozattá válásának megelőzése, csökkentése. 8. A cigányság azonosítása a bűnözéssel megalapozatlan: a cigányok bűnözése nem, vagy csak valamivel magasabb a társadalmi részarányuk és réteg-hovatartozásuk együttes elemzése szerint várhatónak. A körükben tapasztalható bűnözés döntő hányada egy kimondottam kriminális csoport számlájára írható. Ilyen a többségi társadalomban is létezik. A cigányok által elkövetett cselekmények másik - egyébként kisebb - része a megélhetési vagy szegénybűnözés kategóriájába tartozik: ezek döntően apróbb vagyon elleni cselekmények. 10. A cigányság helyzete súlyos aggodalmakra ad okot. A szegénységből és etnikai gettó-helyzetből fakadó lényeges veszélyforrás, hogy az ilyen helyzetben élők távlatban egyszerre válhatnak a szervezett bűnözés „munkavállalóivá" és áldozataivá. A cigány származású elkövetők számára (is) egyre szűkülnek a büntetés letöltése utáni társadalom-konform visszailleszkedés lehetőségei. 11. A tájékoztatásban különös felelősség hárul a médiákra.

A bírált nyilatkozók természetesen elutasítják, hogy a cigányság problémája elsődlegesen szociális probléma. Figyelmen kívül hagyják, hogy a szociális fogalma nem szűkíthető le a szegénységgel, segélyezéssel, gondoskodással, stb. kapcsolatos tartalmakra, ahogy azt gyakran a köznyelv teszi: elsődleges jelentésében társadalmit jelent. Amikor tehát a cigányságról, mint szociális problémáról szólunk, e népcsoport társadalmi minőségeit vesszük vizsgálat alá, nem kizárólag anyagi életkörülményeit. A fogalmak hierarchiájában való eligazodás gyakorlati szempontból is fontos. Hiszen a szegénypolitika önmagában egyetlen hátrányos csoport esetében sem elegendő' szociális minőségeinek, illetve ezek releváns elemeinek megváltoztatásához, viszont a szociális részminőségek (iskolázottság, foglalkoztatottság, egészség, lelki integritás, stb.) rendszerint lassú, de kedvező változása csökkentheti a szegénypolitika szerepkörét.

A kisebbségi vezetők itt bírált csoportja számára az etnikai — voltaképpen politikai — önazonosság fontosabbnak, könnyebben körülírhatónak és politikailag könnyebben képviselhető-nek látszhat. A kizárólagosan etnikai definíció azonban csak részmozzanatokat árul el a fennálló probléma valós szociális tartalmáról, ugyanis a társadalmi többség szemszögéből a releváns mozzanat elsődlegesen egy embercsoport társadalmi helye. Ehhez kapcsolódnak hozzá - gyakran fogalomhelyettesítőként is — egyéb toposzok és konnotációk: faji, etnikai, vallási hovatartozások és ezekkel összefüggő értéktartalmak, jelző- és képzetrendszerek, amelyek utóbb megerősítőleg, pozitív vagy negatív módon visszahathatnak a csoport adott helyzetére. Amikor ezek az említett módon szubsztituálnak, jogosan beszélünk előítéletről vagy annak kezdeményeiről. A járulékos értéktartalmak objektív feltételeik módosulásával és célirányos felvilágosító munkával megváltoztathatóak, jóllehet az ilyen konstrukciók — szubjektív társadalmi valóságok — nagyon életképesek és messze túlélik tényleges okaik kihunytát. Mivel e virtuális komplexumok nem rendelkeznek tisztán strukturált szerkezettel, részelemeik nem változtathatóak meg külön-külön, hanem csak összehangolva, az egészet tekintetbe véve. Ez az oka, amiért nem választható el a cigányság esetében a szegénypolitika az etnikai, oktatási, munkaerőpiaci és médiapolitikai stratégiáktól olyan élesen, ahogy azt sokan gondolják.

A cigányság természetesen definiálhatja magát kizárólag etnikai tartalmak mentén: ebből azonban inkább hátrányok származnak. Ebben az esetben ugyanis a cigány etnikum egy lesz a magyarországi kisebbségi csoportok közül, sem több, sem kevesebb, mint akármelyik másik, amelyiket átlagos vagy afeletti szociális mutatóinak köszönhetően nem terhelnek egyéb hátrányok, negatív előítéletek, ezért nem is tarthat igényt kivételezett elbírálásra sem. A pusztán etnikai öndefiníció bezárja a roma kisebbség előtt a kifelé vezető kapukat, és annak minden megnyilvánulását etnikai „lényegére" vezeti vissza: adott esetben a roma ember minden cselekedetében romasága, és nem társadalmi helye nyilvánul meg. Voltaképpen történelmi visszalépés történik: az „ember" fogalmának behelyettesítése a „cigány" és a „magyar", a színesbőrű és fehérbőrű fogalmaival - amit egyébként is gyakran hallunk mindkét oldalon -, más szóval az etnikai öndefiníció és önkép merev, kontradiktó-rikus szembehelyezése a többségi társadalom kisebbségképével. Az eredmény éles elhatárolódás és a kommunikáció lehetetlenné válása, szélsőséges etnicizálódás. A roma ember megnyilvánulását a többségi társadalom is kényszerűen az - adott esetben negatív - etnikai minőség megnyilatkozásának fogja tartam. Ad absurdum a szegénység, elesettség, putriban lakás, tisztátalanság, betegség, bűnözés a roma mivolt elválaszthatatlan jellegzetességeinek fognak tűnni. Innen már csak egy ve-rébugrásnyira vannak az emberevés, kútmérgezés, szexuális kicsapongás vádjai, és a „tisztogatási" megoldás lehetőségének latolgatása. A kör ezzel bezárult, csak nézőpont kérdése, hogy ezzel a cigányság lépett-e ki a társadalomból vagy az zárta-e ki őt magából. Ezzel a cigányság pontosan abba a lelki-ideológiai zsákutcába masírozna be, amelyből a többségi társadalom ügy-gyel-bajjal kihátrálni igyekszik, és hátráltatná ezt az önkorrek-ciós igyekezetet is. Ebből is látható a többség-kisebbség viszony dinamikája.

A szegregáció létrejöttében nem feltétlenül játszik szerepet a kényszer. Egy kisebbség kirekesztettségéért a többségi társadalom viseli a felelősség nagyobb hányadát. Mégsem volna jó elfeledni, hogy ez nem egyirányú utca, a kirekesztettség a kisebbségi oldalon gyakran bezárkózást, a többséggel szembeni súlyos előítéletességet, kulturálisan meghatározott alkalmazkodási hiányosságokat vagy tévutakat jelent. Nem mentes ezektől a cigányság sem, még ha egyes vezetői párbeszéd helyett minden hátrányért a többségi társadalmat akarják is pellengérre állítani. A szociális tartalmú többletdefiníciók — nem véletlenül hangoztatják időnként egyes OCKO-n (Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat) kívüli és belüli roma vezetőit, hogy a cigányság számára nem kielégítőek a kisebbségi törvény nyújtotta keretek, - éppen a pozitív diszkrimináció megerősítésére hivatottak még a kisebbségekkel szemben érvényesülő pozitív kü-lönjogok rendszerén belül is. Ezért kell a cigányság problémáját elsődlegesen szociális, és össztársadalmi problémaként definiálni. Természetesen elengedhetetlen a jelenség etnikai és egyéb mozzanatainak számba- és figyelembevétele is a pozitív megkülönböztetés gyakorlásához.

A pozitív diszkrimináció kiterjesztésére azért van szükség, mert: 1. a cigányság legnagyobb része a társadalmi átrendeződés folyamán mára (újra) valóságos underclass helyzetbe jutott. Legalább 80%-uk nyomorog. Már nem képezik, mint néhány évtizeddel korábban a munkanélküli tartaléksereg részét. Ma az ellenkezője igaz. A munkanélküliség néhány százalékpontos csökkenéséhez legalább 10% gazdasági növekedés kellene évente. Ha valóra válna is a kínaihoz hasonló növekedési pálya Magyarországon, a gazdaság szerkezeti okokból akkor sem tartana igényt tömegesen a cigányság mai átlagos, igen alacsony képzettségi szintjén álló munkaerőre. A korábbi rendszer munkafogalma gyökeresen átértékelődött: a munka bizonyos formái, amelyek jövedelemszerző és értékteremtő tevékenységként nem kapcsolódnak az állami elvonási és újraelosztási rendszerhez, piacetikai okoknál fogva normasértő magatartássá váltak. Ez - ezúttal jogi formában - egyrészt fokozza a cigányság gazdasági elszigeteltségét, más oldalról viszont a legális munkavállaló resszentimentjét erősíti a féllegális területen tevékenykedő és alkalmasint a legálisan elérhetőnél magasabb jövedelmet realizáló cigány munkavállalóval szemben. A viszonylag alacsony képzettséget igénylő legális munkatevékenységgel és a munka nélkül elérhető jövedelem csekély különbsége a legális munkaerőpiacról kiszorultakat nem az oda való visszakerülésre, hanem a szürke/fekete zóna felé, vagy a munkatevékenység teljes feladására motiválja. Ez hozzájárul a cigányság szakmai képzettségi szintjének és munkaerő-potenciáljának további leépüléséhez, ami visszaható módon tovább rontja munkaerőpiaci helyzetét.

2. Feltehetően a cigányság létszáma a következő 50 évben ugyanúgy megduplázódik majd, ahogy ez az elmúlt mintegy 50 évben történt. Vagyis 2050 körül közel egy milliós cigány népességgel kell számolnunk. A társadalom nagyobbik részének lassú lefelé csúszása és halmozottan hátrányos valamint etnikailag is körbefalazott részének növekedése tovább fokozhatja a társadalom szétforgácsolódását, belső ellenteteinek éleződését. A társadalom egészének érdekei — azok közé tartozom, akik ellenkező vélekedésekkel szemben úgy hiszik, van ilyen —, vagy ha jobban tetszik, a többségi társadalom érdekei (engedtessék meg, hogy én személyes helyzetem okán innen is nézzem a dolgot) ennek a szélhelyzetnek a megszüntetését vagy enyhítését, a cigányság integrációját (sic!) diktálják. Politikai szempontból is megengedhetetlen, hogy egy ekkora csoport végérvényesen peremre szoruljon, hiszen ez hosszútávon aláássa a demokratikus jogállam legitimációját is. Számos történelmi példa igazolja, hogy a belső szociális nyomás ellensúlyozásának igénye teret adhat egy autoriter vagy diktatórikus államhatalom kiépítésére irányuló kísérletnek, de arra is találunk számos példát, hogy alapjában demokratikus berendezkedések nyúlnak időlegesen autoriter eszközökhöz. Ez nem csak a magyar, hanem minden piacgazdasági társadalom jövője szempontjából figyelmeztető jel, de itthon és közvetlen nemzetközi környezetünkben ma még nincs közvetlen aktualitása.

A helyzet súlyával és legitimációs veszélyeivel tisztában volt a pártállam is és autoriter-paternalista eszközeivel valamint ideológiai kereteiben igyekezett megoldást találni: nem eredménytelenül, amint a cigányság szociális mutatóiban akkor bekövetkezett változások jelezték. Ellenérzéseink nem mentenek fel a Kádár-rendszer tárgyilagos megítélése és a historikus szemlélet kötelezettsége alól. Vitathatatlanok a korabeli intézkedések visszásságai. Tévedés azonban azt hinni, hogy az akkori rendszer egészében tekintette lumpennek a cigányságot, szétverte hagyományos létalapjait, politikai céllal hátráltatta beilleszkedését, tudatosan aluliskolázta és rasszista célok érdekében instrumentalizálta, miközben erőszakos asszimilatív céljait takargatva üres sikerpropagandát folytatott a pozitív diszkriminációról.9

A cigány háziiparra és vándorkereskedelemre már évtizedekkel korábban sem volt piac. A cigányság eredeti társadalomszerkezetét keleten és nyugaton egyaránt a gazdasági modernizáció verte szét függetlenül a politikai rendszerek minőségétől. A folyamat jóval 1945 előtt megkezdődött. A cigányság etnikai tudatának megerősödése és a szubetnikai csoportjainak egységesülése pedig éppen a szocialista időszakban veszi kezdetét. Ekkor emelkedik ki az a csoport is, amelyik ma eredményesen képviseli a cigányság érdekeit. Vajon honnan keletkezett volna különben Magyarországon az a cigány értelmiség, amely létszámát tekintve egyedülálló Európában. A kommunista rendszer kezdetben támogatta a — távlati — asszimilációt, de nem erőszakos eszközökkel, csupán gyengéd nyomásgyakorlással, a többségi társadalom irányába is. Idő múltán és látszólagos sikertelenségük okán az asszimilációs törekvések csendben ad acta kerültek. Az etnikai másság persze nem számított értéknek. A lenini nemzetiségpolitika elvei az etnikai különbségeknek az osztályban való feloldódását és muzealizá-lódását irányozták elő, — nem éppen dialektikus módon.

A cigány gyermekeknek legfeljebb a segédmunkás-léthez elegendő (alul)iskolázottsága nem csak az ideológia által korlátozott pártállami oktatáspolitika bűne volt. A társadalmi csoportok státuszában bekövetkező változások csak több nemze-déknyi idő alatt érlelődnek meg. A cigányság számára korábbi helyzetéhez képest az alacsonyan képzett ipari munkásság soraiba való bekerülés egészében - lassú és csekély, a hátrányokat sokban újratermelő — emelkedést jelentett: bekerült a modern társadalmi munkamegosztásba, ipari munkával szerzett, rendszeres jövedelemhez, kiegyensúlyozott megélhetéshez jutott. A cigány gyermekek többségét nem az oktatáspolitika zárta ki a magasabb szintű oktatásból, hanem - tapasztalatból tudom - részben települtségükból adódó hátrányok, amiben egyes területeken a többségi népességgel osztoztak, az iskoláztatás tekintetében alacsonyan motivált családi hátterük, a speciális, kognitív jellegzetességeiket figyelembevevő oktatásra felkészületlen iskolarendszer, nem utolsó sorban pedig az iskolán is átszüremkedő előítéletesség. Hasonló problémákkal küszködnek ma is a cigány gyermekek kapcsán hazánknál jóval fejlettebb és gazdagabb társadalmak iskolái is, amint a nemzetközi szakirodalom is tanúsítja.

A szocialista időszak a maga ellentmondásos módján tudatosította, hogy a hátrányos helyzet többlettámogatást igényel, és — az adott lehetőségek és korlátok szerény mértékében — a többségi társadalom ellenállása ellenére is igyekezett azt nyújtani. A cigányság sokat emlegetett önértékelési zavarait nem a korabeli nyilvános politikai megbélyegzés okozta, hanem a társadalmi mobilitásukkal kapcsolatos elkerülhetetlen érték- és normakonfliktusok, amilyeneket minden nagyszabású társadalmi változás és helyváltoztatás produkál. A cigányságot nem érte nyilvános politikai megbélyegzés, bár a sajtóban elszórtan felbukkantak látensen etnocentrikus megnyilvánulások, mani-pulatív szándékok: példának okáért a cigány holocaust módszeres elhallgatása. Ellenben ma is mértékadónak számító etnográfiai, szociológiai, nyelvészeti és történeti kutatások kezdődtek, jeléül annak, hogy e népcsoport a társadalmi figyelem középpontjába került. A megbélyegzés azért sem ölthetett látványosan rasszista formát, mert a kommunizmus deklarált -sokban álságos és álszent — antifasiszta hagyományai legalábbis elvben szigorúan tiltották ezt. A szocialista időszak konszolidált szakaszában egyedül a zsidóságot érte — újra — atrocitás, amikor politikai tudatossággal instrumentalizálva a látens antiszemitizmust, szégyenbélyeget ragasztottak a külföldi és hazai (politikai) intézményeire, csoportjaira, eszméire, nem utolsó sorban azért, hogy a pártállam rátehesse kezét a meg- és el-hurcoltaknak visszajáró pénzeszközökre. Magyarországon — más egykori szocialista országokkal ellentétben sem nevelőintézetekben, sem börtönökben nem folytak rassz-genetikai, vagy rassz-biológiai kutatások. Folytak viszont egyes gyógypedagógiai intézetekben roma gyermekekkel kapcsolatos pszicho- és etnopedagógiai kutatások. A kriminalisztikai területen egyetlen esetben, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban indultak kísérletek a cigány bűnelkövetők dermatológiai jellegzetességeire vonatkozóan, ennek is hamarosan gátat vetett az egyre nyíltabban fellépő hatalomkritika.

Az 1961-es párthatározat fellépett a cigány lakossággal szembeni előítéletek és kiközösítés megszüntetéséért, kulturális és anyagi létfeltételeik hangsúlyozottan nem erőszakos eszközökkel történő javításáért. Nem tekintette azonban a cigányságot lumpennek, csupán egyes, a korabeli megítélés szerint társadalomra veszélyes, „be nem illeszkedett" elemeit10 ítélte átnevelendőnek. Fellépett a többségi társadalom kriminalizáló hajlandósága ellen is és leszögezte, hogy „a bűnügyi statisztika ... szerint ... alig valamivel nagyobb közöttük a bűnözők aránya, mint a nem cigány állampolgárok között." A határozat mögött ideológiai és eszmetörténeti mozzanatok is húzódtak. A kommunista rendszer a klasszikusokra hivatkozva eleve társadalomra veszélyesnek tekintett minden nem ellenőrizhető, az idealizált szocialista rétegstruktúrába nem illeszkedő életformát. Marx a Tőke I. kötetében a prostituáltakról, bűnözőkről, csavargókról, lumpenproletárokról kijelenti, hogy megtagadják osztály-hovatartozásukat, elvetik saját proletár létmódjukat, a burzsoázia viszonyaihoz alkalmazkodnak, és helyzetük ellen nem osztályuk eszközeivel tiltakoznak, így a burzsoáziához hasonló módon elégítik ki szükségleteiket. Ezért a kádárizmus a cigányságban egy kisebb részében bűnözési veszélyforrást is látott és kizárólag osztályproblémának vélve, nem vett tudomást a jelenség komplex, egyebek között kisebbségi-etnikai mozzanatairól.

A Kádár-rendszer egyénileg nem tette felelőssé a cigány állampolgárt sorsának alakulásáért. A kollektivista eszmeiség inkább belemosta az egyén felelősségét a társadalmi csoport és a társadalom-egész közös sorsába. Nem véletlenül beszélhetünk a kommunista rendszerek kapcsán a „felelőtlenség társadalmáról". Ideológiájuk nem vett tudomást az egyenlőtlenségek valós természetéről és szociológia helyett társadalom-fizikában gondolkodott. Ebben egyik okán látom annak, hogy a cigányság egyik, úgy hiszem, nagyobb része esetében súlyos hiányok mutatkoznak — az időközben elkerülhetetlenné vált — egyéni felelősségvállalása való hajlandóság és képesség tekintetében. Más oldalról viszont a mai, szélsőségesen individualista, tulajdonorientált, kompetitív viszonyok között fennáll a veszély, hogy az egyéni felelősség fetisizálódik, hiszen helyzetünkre ráillenek - hogy a marxizmus klasszikusainál maradjunk - Engels szavai: „a társadalom (ahogy Engels értelmezte - P. Sz.) ... felbomlóban van, ... kitört a társadalmi háború, mindenki magáért áll helyt és egymagában harcol mindenki más ellen, ... függetlenül attól, akar-e nekik személyesen ártani vagy sem."

A fentiekből érthető, miért került a korabeli rendőri statisztikában külön gyűjtésre a cigány elkövetők csoportja, mégpedig az a „cigány, akit a környezte annak tart" elve, tehát a külső szemlélő megítélése alapján. Érdemes tudni, hogy a hasonló statisztikák vezetését a nyugat-európai államokban is csak a 80-as években folyamán szüntették meg, néhol - nem nemzetiségi, hanem bizonyos tipikus — életmódbeli, szociális vagy kriminalisztikai kritériumok alkalmazásával ma is folyik adatgyűjtés. Magyarországon e tekintetben nem jelentkezik jelentős demokratikus deficit, vagy megkésettség. Az adatgyűjtés 1988-ban megszűnt, a tényleges állapotot később belügyminiszteri rendelet erősítette meg. A mai, nem rendszeres hivatali adatgyűjtésen alapuló kriminológiai kutatások a kisebbség érdekeit szolgálják, és három fő területen segíthetik elő a változásokat. Ezek: a) a többségi társadalom kisebbséghez való viszonyának tisztázása, illetve szükség szerinti megváltoztatása; b) a kisebbség önmagához és a többségi társadalomhoz való viszonyának és saját belső és külső feltételeinek tisztázása, szükség szerinti újjárendezése; c) az állam koordináló, támogató funkcióinak megalapozása.

Mindezek előfeltétele, hogy rendelkezzünk viszonylag megbízható ismeretekkel a problémák természetéről, súlyáról, a várható ráfordítások és intézkedések minőségéről, nagyságáról és súlypontjairól. Kutatni csak úgy szabad, hogy ne kerüljünk ellentmondásba korunk etikai imperatívuszaival, egyebek között az emberi és kisebbségi jogokkal. A kutatás célja - ellentétben az intézményes adatgyűjtéssel - nem az egyén megragadása és ellenőrizhetővé tétele, hanem társadalmi mennyiségek és minőségek felmutatása, a többségi és kisebbségi társadalom valamint a politika számára való tudatosítása. Ezért nem akkor járunk el helyesen, ha - amint az egyfajta félreértett politikai korrektség nevében történik — eufémizáló fogalmakba csomagoljuk mondandónkat A halmozottan hátrányos helyzet vagy a veszélyeztetett marginális csoportok fogalmai szummá-rikus főfogalomként magukban foglalják a cigányság hátrányos helyzetű csoportjaira vonatkozó kutatásokat, de a kimondottan a cigányságra vonatkozó kutatásban csak alfogalomként jelenhetnek meg, mivel tartalmuk ebben a helyzetben jóval konkrétabb, egyszerre szűkebb és bővebb is főfogalmi tartalmaiknál. Ezért eufemisztikus használatuk zavarja értelmezésüket mind a többségi mind a kisebbségi társadalom köznapi és média nyilvánosságában. Súlyos probléma, hogy a politikai korrektség leggyakrabban csak a szóhasználatban jelenik meg, ezzel elfedi a gyakorlatban olykor kézzelfoghatóan érvényesülő' politikai és magánéleti inkorrektséget, amelynek valós motivációit egyes aktorok aztán a political, vagy economical correctness szóhasználatával és tartalmaival indokolják meg. Konkrét példaként: az étterem tulajdonosa zárórával, zártkörű rendezvénnyel, a munkaadó szakmai, az iskola pedig pedagógiai, higiéniai hivatkozásokkal fogja indokolni a cigány kuncsaft, munkavállaló, tanulójelölt visszautasítását. Ezért is tartom felületes megoldásnak a bűnüldözésben etnikai, vagy rassz-jegyekre vonatkozó hivatkozások tilalmát. Az intézmények szociológiájából tudott, hogy a tilalmas vagy negatív tartalmakkal telítődött fogalmak helyére olyan helyettes fogalmak kerülnek, amelyek voltaképpen a régi tartalmakat takarják és közvetítik, akárcsak a többségi társadalom hétköznapi nyelvhasználatában, amely az új - gyakran oktrojált - fogalmakat burkoltan ironikus mellékízekkel telíti. Tehát a kutatásban, a médiális és hétköznapi diskurzusban konkrétan, és a szükséges mértékben kell definiálni, ha a cigányság problémáiról beszélünk.

Nézzük ezután a fentiekben felvillantott három problémacsokor néhány összefüggését: Bár az etnikai-nemzetiségi, életmódbeli, szexuális preferenciák szerinti kisebbségi vagy kvázi kisebbségi helyzet önmagában és általánosságban kriminológ ailag valóban nem releváns,  számos történelmi és jelenkori példát - indiánok, ausztrál aboriginek, afroamerikaiak, bevándorlók, vallási és politikai csoportok, homoszexuálisok,  nők, stb. - találunk arra, hogy (kvázi) kisebbségi csoportok (különös)   társadalmi   hely(zet)ük,   másokhoz   viszonyítva   eltérő, esetleg deviánsnak minősülő magatartásformáik, a többség elzárkózása (és vice versa), kriminalizáló hajlandósága következtében elkövetőként vagy áldozatként, valós, vélelmezett, esetleg politikai okokból a kriminológiai kutatás látókörébe kerülnek. Csak példaként említem, hogy megtörtént ez az USA-ba bevándorló magyar közösségekkel is. Európa-szerte ma is folynak a bevándorolt és ma már véglegesen letelepült kisebbségekkel, ezek generációváltásaival és beilleszkedésével kapcsolatban igen fontos szociológiai és kriminológiai kutatások. Ezek létjogosultságát éppen pozitív módon hasznosítható eredményeiknek köszönhetően nem kérdőjelezi meg senki. A kriminológiai szempontokat kárhoztatandó, egyesek a zsidóság esetét említik. Egyrészt elfelejtik, hogy a kriminológia része a viktimilógia, tehát az áldozat- és sértett-kutatás is, másrészt a zsidóság említésével a legrosszabb példát találják meg. A zsidósággal kapcsolatos két háború közötti, politikailag motivált bűnözéskutatás a nagy igyekezet ellenére nem talált semmiféle negatívumot még gazdasági területen sem, legfeljebb azt, hogy a zsidóságot kiemelkedő évezredes életmódbeli, vallási, etikai és kulturális hagyománya képessé tett a befogadó társadalmakba való maradéktalan integrációra, mégpedig olyképpen, hogy a befogadó társadalmak anyagi és kulturális szintjének emelkedéséhez is jelentősen hozzájárult. Éppen ezért a zsidóságot a nácik nem is kriminalizálták, hanem ideológiai módszerrel zárták ki a társadalmi közösségből. Amennyiben a bűnelkövetés és társadalmi beilleszkedési zavarokban mutatkozó feltűnően alacsony reprezentáltság okaira kérdezünk, akár a zsidóság is lehet kriminálszociológiai kutatás tárgya.

A kriminológia történetének minden ismerője tudja, hogy ez a tudományág - és benne a kriminálszociológia - közel 40 éve kilépett a büntetőjog szolgálóleányának szerepéből és önálló, interdiszciplináris társadalomtudományi területté vált, amelya kritikai kriminológia megjelenésével nemcsak a társadalmi, büntetőjogi, végrehajtási folyamatok objektív és szubjektív megértése, hanem önmaga reflexív vizsgálata és értelmezése felé is jelentős lépéseket tett.

Elvben bármely nép, nemzetiség, kisebbség fogalmához hozzácsapható a bűnözéssel kapcsolatos vélelem, azonban mégsem minden kisebbséghez csapódik hozzá. A cigányságot a bűnözéssel azonosító közvélekedés társadalmunkban dominánsan jelen van, tehát a szubjektív társadalmi valóság elemének kell tekintenünk: a világ csak tudatállapot - mondta a boldog emlékezetű századforduló filozófusa, Ernst Mach. Ha e közhiedelem megalapozott volna, úgy ennek okait kellene vizsgálnunk. Ha nem az, a kritikai kriminológia (labelling approach) eszközeivel arra kell választ keresnünk, mi teszi a cigányságot alkalmassá az ilyenfajta címkézésre, mi váltja ki a vele kapcsolatos diffúz és speciálisan bűnözési félelmeket, ezek hogyan kapcsolódnak önerősítő módon egymáshoz. A megszerzett ismeretek birtokában lehet és kell felvenni a harcot a tévhitekkel és az általuk motivált elutasítással, valamint a bűnüldözésben érvényesülő „szelektív" észleléssel és problémamegoldással. Más oldalról viszont jogos feltenni azt a kérdést, mennyiben járul hozzá a társadalmi és látens intézményi elutasítás az adott csoportban a normaszegő magatartáshoz, illetve a normaszegés mennyiben vezethető vissza egyediekben és általánosan a csoport által elfoglalt vagy számára kijelölt társadalmi hely(érték)ből eredő hátrányokra, a vele szembeni extern és intern kriminalizáló, vagy kriminális magatartásformákra.

A cigány kisebbség ma sokkal inkább potenciális áldozatként veszélyeztetett, mint elkövetőként veszélyes. Az ezzel ösz-szefüggő viktimológiai kutatás gyermekcipőben is alig jár ma még idehaza. A számos lehetséges vizsgálati terület közül hadd említsem végül az áldozat-elkövető-cirkuláció elméleti megközelítését, amely egyfelől azt vizsgálja, hogy az áldozattá válás mennyiben predesztinálja az érintettet arra, hogy mintegy igazságtevő bosszúállással elégtételt véve a támadón vagy - alkalmasint freudi „tárgyeltolással" - harmadik személyen, maga is bűncselekményt kövessen el. Az elmélet szerint a korábban áldozattá vált elkövetők cselekményei minőségi és strukturális összefüggést mutatnak az ellenük elkövetett cselekmények jellegével, részben ezek strukturálják olyan markánssá a hátrányos helyzetű kisebbségi csoportokban felbukkanó cselekmények szerkezetét.

Amikor egy kisebbségről kialakult negatív társadalmi kép elemeit vizsgáljuk, egyben konzisztens formában újrarajzoljuk azt. A külső kép ismeretére — még ha torz is — elengedhetetlen szüksége van a kisebbségnek. így nyílik lehetősége, hogy a kül-képet szembesítve önképével, letisztogatva mindkettőről az ideologikus elemeket új, valósághűbb képet alakítson ki önmagáról, és pozitív jellegeit hangsúlyozva, diszkurzív módon azt helyezze szembe a többségi elutasítással. Számos történelmi példát ismerünk arra, hogy egyes csoportok énképének pozitív változása hozzájárult létviszonyaik és külső megítélésük jobb-rafordulásához. A külső kép ismerete és az önképpel való szembesítése nélkül nem végezhető sem eredményes önnevelés, sem sikeres társadalompedagógiai, önvédelmi, polgári jogi és szociális munka. A jogvédő politika is csak akkor eredményes, ha valósághű háttér-információkra támaszkodhat. Ezek híján az önkormányzati tevékenység értelme kérdőjeleződik meg, elutasításukban egy kisebbségi elitcsoport önös érdeke fejeződhet ki. Csak a tényeken nyugvó valóságismeret birtokában ragadhatja meg adekvát módon a kisebbség a többségi világhoz való kapcsolódási pontokat és változtathat saját helyzetén és askriptív társadalmi helyén. Nem szükséges tizedes pontossággal ismerni a kisebbség létszámát és arányát, a munkanélküliek, alkoholisták, bűnelkövetők, áldozatok, TBC-sek, iskolaéretlen gyermekek számát, de nagyságrendjüket igen, hogy helyzetük és megítélésük megváltozzon és a pozitív diszkrimináció gyakorlása lehetővé váljon, elfogadottsága növekedjék.

Végül itt van a kérdésben az állami szerepvállalás problémája. Senki nem vitatja, hogy az állam a társadalom funkciója, és nem megfordítva, de ettől még igaz, hogy az állam és a közszféra a maga szakapparátusaival az egész társadalmat átfogó cselekvési és intézkedési rendszerek legfőbb koordinátora. A jog eszközei, bár jelentős segítséget nyújthatnak, önmagukban elégtelenek bármely csoport hátrányos, diszkriminált helyzetének megváltoztatásához, annak legfeljebb keretfeltételeit teremthetik meg. A politikának és az államnak, különösen a kialakulóban lévő szolgáltató államnak, mint a jövedelmeken túl lehetőségeket és esélyeket is újraelosztó rendszernek ismeretekkel kell rendelkeznie a vele szemben fellépő, akárcsak potenciális igényekről is: különösképpen akkor, ha többdimenzi-ójú problémakezelésre van szükség. Tévedés azt hinni, hogy a cigányság esetében különválasztható az etnikai és az — itt a szegénységkezelés értelmében vett - szociális mozzanat. A cigányság esetében a hátrányos helyzetet ellensúlyozó intézkedések nagyságrendjét nem lehet az erre igényüket kimondottan bejelentők számához igazítani, mivel éppen a hátrányos helyzetből fakadóan a rászorulók jelentős tömege nincs is tisztában lehetőségeivel. Ennek következtében a szociális juttatások igénybevétele terén kevésbé rászoruló csoportok bizonyítottan sokkal eredményesebbek náluk. Az emberi, polgári és kisebbségi jogokat tiszteletben tartó jogállam a számára tilalmas területeken csak közvetett, tudományos - sine ira et studio -kutatással szerzett információkra támaszkodhat, ezekre viszont szükségképpen támaszkodnia kell.

 

Jegyzetek:

1 Az alább felsorolt néhány munkában hellyel-közzel megjelentek olyan következtetések, amelyek nézetem szerint részben tévedésen, részben tudatos torzításon alapulnak. Hangsúlyozni kívánom, hogy a nevezett a munkák egyikéről sem állítható, hogy teljes egészében csúsztatásokon nyugvó konstrukció volna. Ld. Ladányi János, Horváth Aladár munkáit Nagy G. T. (szerk.): Félünk.. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének, feloldásának lehetőségei. A Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának konferenciája. 1993. 01. 29. Humanitás Civitatis Alapítvány. Budapest, 1993. című konferenciakötetben.; Kőszegh Ferenc/Magyar Helsinki Bizottság (ed.): Jogfosztottan. Romák Magyarországon. A Humán Rights Watch /Helsinki jelentése. Budapest, 1996. Horváth A.-Bársony J.: Hozzászólás: Dr. Póczik Szilveszter „Cigányság, bűnözés, bűnüldözés", valamint Dr. Bolyai János „A rendőrség és a cigányság viszonya Magyarországon" című tanulmányainak megállapításaihoz. In: Belügyi Szemle, 1997. 6. szám. 36-42. pp.; Lakatos E.: A hagyomány és az ország törvényei. Hányszor kell megszegnie az előírásokat egyromának, ha a szokásjog szerint akar élni? Népszabadság, 1997. 06. 07. 21. p.; Czene G.: Székesfehérvár közel állt az etnikai konfliktushoz. Ladányi János, a jogvédők szakértője a gettóvita tanulságairól nyilatkozik. In: Népszabadság, 1997. 12. 03. 8. p. Seres L.: „Ördögűző szertartás". Beszélgetés Horváth Aladárral, a Roma Polgárjogi Alapítvány és a Gettóellenes^ Bizottság vezetőjével. Kritika, 1998. 2. szám. 14-16. pp.; Bársony J.-Daróczi Á.: Romaügy: jogállam vagy diktatúra. In: Népszabadság, 1999. október 11. 10. p.;

Már korábban is kifejtettem ezzel kapcsolatos kritikai álláspontomat,  ld.Póczik Sz.: Navigare necesse est. Válasz kritikusaimnak: megjegyzések és továbbvezető gondolatok egy hozzászólás kapcsán. In: Belügyi Szemle, 1997. 12.szám. 106-119. pp.

Vö: a problémához Szuhay P.: Akiket cigányoknak neveznek - akik magukatromának, muzsikusnak vagy beásnak mondják. In: Magyar Tudomány, 1997. 6. szám 656-674. pp.

Vö: Nagy P.: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998. 7. p.

Ezt a módszert követi pl. az ismert cigány költő és műfordító Ruva-Farkas Sándor.

Vö: Márványi P.: A média szerepe az etnikai konfliktusok kialakulásában.Nagy G. T. (szerk.): Félünk.. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének,feloldásának lehetőségei. A Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának konferenciája.  1993.  01.  29. Humanitás Civitatis Alapítvány. Budapest, 1993. 39-44. pp.

Márványi P.: i. ni. 39. p.

8 A Labeling approche - mert hogy arról van szó - könyvtárnyi irodalmából ízelítőként csak néhány német dolgozatot említek az utóbbi évekből. Löschper, G.: Rasse als Vorurteil versus Diskursanalyse des Rassismus. In: Kriminologisches Journal, 1994. Heft 3. 171-209. pp.; Brockhaus, G.: Fremdenfeindliche Gewalt und Sentimentalitát moralischer Appele. In: Kriminologisches Journal, 1994. Heft 1. 3-10. pp.; Kaluszynski, M.: Das Bild des Verbrechens am Ende des 19. Jahrhunderts. Kriminologisches Wissen und politische Anwendung. In: Kriminologisches Journal. 1994. Heft 1. 13-35. pp.; Schüler-Springorum H.: Kriminalitat der Randstándigen. In: Kriminologisches Journal. 1995. Heft 3. 163-185. pp.; Frehse, D.: Zur Abweichung der Angepafíten. In: Kriminologisches Journal, 1990. Heft 2. 25-45. pp.; Cremer-Schafer H.: Einsortieren und Aussortieren. Zur Funktion der Strafe bei der Verwaltung der sozialen Ausschliefiung. In: Kriminologisches Journal, 1995. Heft 3. 89-119. pp. Stehr, J: Soziale Ausschliefiung als Abwehr der Herrschaft. In: Kriminologisches Journal. 1994. Heft 1. 273-295. pp.;

 9  Vö: Horváth A.-Bársony J. i. m. és Bársony J.-Daróczi Á. i. m. 10 Vö: a határozat I. c. pontját.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet