Előző fejezet Következő fejezet

Az etnikai tényező és a roma kisebbség kriminológiai nézőpontból

 

1. Az etnikai mozzanat, mint lényeges kriminológiai probléma

A nemzeteket szétszabdaló nagyhatalmi önkény lenyomataként kusza államhatárok közé szorított kelet-középeurópai régióban, így Magyarországon is, mindig volt jelentősége és bizonyos - természetesen mindenkor relatív - értéktartalma az etnikai hovatartozásnak. Számos ok következtében ez ma is így van, sőt azt mondhatnánk, az etnikai hovatartozások és tartalmak jelentősége nem utolsó sorban kriminológiai okok miatt is valamelyest növekvőben van.

Magyarország korábban is jelentékeny átmenő és turista forgalmat bonyolított le, de 1990-től részben turisztikai, részben politikai és gazdasági okok következtében tömegesen jelentek meg, illetve tartózkodtak hosszabb-rövidebb ideig külföldi polgárok az országban. Évente átlagosan 40 millió beutazó lépi át határainkat. A határokon átlépő bűnözés Magyarországon a rendszerváltás előtti évtizedekben nagyobb részt ismeretlen volt, ha létezett, megmaradt a kishatárforgalomban és turizmusban mindig is mutatkozó kisebb szabályszegések keretei között. A határokon átlépő és fokozatosan egyre szervezettebbé váló bűnelkövetés első protostruktúrái a 80-as évek kezdetén alakultak ki, amikor a szocialista tervgazdaság a környező államokban és hazánkban is egyre több válságtünetet mutatott, vagy akár szélsőséges esetben, mint Lengyelországban összeomlásba sodorta a nemzetgazdaságot, így egyre inkább erőre kaptak a gazdasági liberalizálásra irányuló törekvések. A határok megnyílásával, a gazdasági liberalizmus és privatizáció első periódusában úgy tűnt, a korábbi csírákból valóságos regionális szervezett bűnözés fog kinőni.

Hazánkban 1990-ben indult robbanásszerű növekedésnek, majd 1993-ra tetőzött a külföldi állampolgárok bűnözése. 1993-ban az előző éviekhez képest alig növekedett az ismertté vált külföldi elkövetők száma, miközben cselekményeik száma megháromszorozódott, és csaknem elérte a 24.000-et. Míg 1990-ben egy elkövetőre átlagosan egy bűncselekmény jutott, addig 1993-ban már 4,2; 1990-ben az összes ismertté vált cselekmény 1,8 %-át, 1993-ban 5,8 %-át követték el külföldiek.

A legjelentősebb és egyben — úgy tűnik — legszervezettebb elkövetői csoportok a román állampolgárok közül kerültek ki, akik minden cselekményi területen vezető' helyet vívtak ki maguknak, és ma is több mint 30%-át valósítják meg a külföldi polgárok által elkövetett összes cselekményeknek. Megjegyzendőnek tartjuk, hogy a román állampolgárságú elkövetők döntő többsége ismereteink szerint nemzetiségi hovatartozása szerint is román. Ezért a schengeni rendszerbe való belépés keretében közbiztonsági szempontból elvileg nagyon is indokoltnak látszik Romániával szemben a vízumkötelezettség bevezetése, jóllehet ezt nemzetpolitikai okok igen aggályossá, végső soron valószínűleg kivihetetlenné teszik. A román polgárok bűnözési tevékenységétől messze elmaradt, de arányaiban mégsem teljesen jelentéktelen az ukrán és a délszláv, javarészt szerb elkövetők aktivitása, különösen a vagyon elleni, az erőszakos és a gazdasági bűnözés területén.

Bár általában kevés szó esik róla, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Nyugat-Európából is érkeznek szép számmal bűnelkövetők, bizonyítékaként annak, hogy a bűnözés a globalizálódó világban nem keletről nyugatra terjed, hanem egyfajta nivellálódásnak lehetünk tanúi.1 Az ismertté vált német és osztrák elkövetők - eltekintve vadnyugatias (sic!) közlekedési magatartásuktól és ittas vezetésből eredő tömeges közlekedési bűncselekményeiktől - ha a románokkal nem is, de a szerbekkel nagyon is felveszik a versenyt a gazdasági bűncselekmények számában. A német elkövetők a külföldi bűnelkövetés 1993-as csúcsévében több mint 700 cselekménnyel a külföldiek vagyon elleni bűnözésének 4%-át valósították meg.2 Más csoportokra is ráterelődött a bűnözés vélelme. Kelet-ázsiaiak, többnyire kínaiak jelentős szegmenseket hódítottak meg olcsó áruikkal a kiskereskedelem liberalizált piacán és jelentős -nem utolsó sorban feltehetőleg az üzleti konkurencia által mesterségesen is gerjesztett, mai ismereteink szerint jobbára megalapozatlan - bűnözési gyanú bukkant fel velük kapcsolatban.

Mára a külföldiek bűnözése jelentősen csökkenni látszik, és az 1995-1997 időszak statisztikai adatainak extrapolálásából kiindulva — körülbelül évi 5 000 bűnelkövető' és 10 000 bűncselekmény szinten valószínűleg stabilizálódni fog.3 A csökkenés ellenére ma Magyarországon a nemzetközi szervezett bűnözés valamennyi lényeges formája — illegális kábítószer-, fegyver- és üzemanyag-kereskedelem, számítógépes bűnözés, áru-, védjegy- és pénzhamisítás, ember- és leánykereskedelem, illegális szexüzlet, befektetési és hitelcsalás, stb. - jelen van. Bár ezek magját, okait és mozgatóit sokkal inkább a magyar viszonyokban és a magyar elkövetői körökben kell keresnünk, mintsem a határokon túl, az etnikai mozzanat, a nemzeti illetve állampolgári hovatartozás - nemzetközi tendenciák tükörképeként is - az utóbbi évtizedben egyfajta relevanciát nyert a magyar kriminológiában és a hétköznapi tudatban is.

Érthető ez, ha meggondoljuk, hogy a külföldiek egyre fenyegetőbbnek látszó jelenléte és bűnözése komoly félelmeket ébresztett a magyar polgárok körében. Az aggodalmak fokozásában jelentős szerepet játszottak a médiák, amikor mind a menekültekkel, mind a külföldiek bűnözésével kapcsolatos problémát annak valóságos súlyához mérten messzemenően felnagyították, és szemmel láthatólag nem minden tendenciózitás nélkül hozzáláttak egy xenofóbiával telt külföldi-kép kialakításához, amely szerkezetében igen hasonlatos a „külföldinek" Németországban vagy Ausztriában honos negatív észleléséhez. Komoly mértékben közrejátszott ebben az EU-hoz való csatlakozásra való felkészülés gondolatát szem előtt tartó, azt azonban sok tekintetben félreértelmező' politikai szféra is. Többé-kevésbé komolyan vehető politikusok megnyilatkozásaiban a külföldiek — természetesen főként a kelet-európaiak — közbiztonsági veszélyforrásként jelentek meg. Horn Gyula, az időközben leváltott szocialista-szabaddemokrata kormány miniszterelnöke egy 1998 tavaszi interjújában a Magyarországon elkövetett emberölések 80%-át külföldi elkövetők rovására írta, miközben az valójában a 4,5%-ot sem érte el. A „külföldit" negatívszínben feltüntetni akaró törekvés egybeesett a rendőrség e-gyes vezető köreinek érdekeivel is, és harsány támogatást kapott részükről, hiszen elterelte a figyelmet különösen a robbantásos merényletsorozatban megnyilvánuló szervezett alvilággal szembeni rendőri tehetetlenségről. Mint mondottuk, a krimi-nálstatisztika, legalábbis az utóbbi évek fejleményeinek tükrében, nem ad okot hisztérikus megnyilvánulásokra: 1997-ben csupán az összes bűnelkövető 3,4%-a volt külföldi, akik az ösz-szes cselekmény mintegy 2%-t valósították meg. Ennek oroszlánrésze, mint gondolható, vagyon elleni cselekmény volt.

A kriminalitás vagy felforgatás gyanúja azonban nem csak idegen állampolgárságú csoportokra terjedhet ki, hanem potenciálisan a mindenkori honos etnikai kisebbségekre4 is. Tágabb régiónkban a közelmúltban lezajlott polgárháborúk és etnikai konfliktusok ismételten rámutattak arra, hogy Európa, de különösen a keleti régió államai etnikailag messze nem egységesek. Határaik között politikai okokból következetesen kirekesztett vagy történelmi okokból szociálisan és gazdaságilag elszigetelődött, súlyosan hátrányos helyzetű kisebbségi csoportok és idegen kultúrájú, a többségitől eltérő, szilárd identitással bíró nemzetrészek is élnek, akiket az előítéletesség egész hálója vesz körül. E csoportok tagjait egyfelől az a veszély fenyegeti, hogy etnikai-szociális helyzetüknél fogva a nagynemzeti sovinizmus vagy a kiscsoportos szélsőjobboldali terror áldozataivá válnak, másrészt - az előbbitől nem teljesen függetlenül - az, hogy kényszerű okokból a nem ritkán szervezetten és a nemzetközi térben is tevékenykedő bűnlekövetői csoportok munkatársaivá és/vagy a szervezett vagy közönséges bűnözés áldozataivá lehetnek. E halmozott veszélyhelyzet elemei gyakran e-gyüttesen jelentkeznek. A kisebbséghez való tartozás bizonyos körülmények között egymagában is a deviáns magatartás egyik stimuláló tényezőjévé válhat. Világszerte számos etnikai csoportot ismerünk, amelyek a domináns népességtől való faji, etnikai vagy kulturális különbözőségeik egyik következményeként - látszólagosan vagy valóságosan - felülreprezentáltak a bűnözésben és a fegyintézetekben fogvatartottak között: az Egyesült Allamokban az afroamerikaiak, latinajkúak, indián őslakosok, Ausztrália őslakosai, de említhetnénk a fejlett nyugat-európai államokban élő délszláv, olasz, török vendégmunkásokat, vagy az egykori gyarmatokról bevándorolt csoportokat is.

A jelenség magyarázatára több elméletet is született. Egyes teoretikusok a jelenség okait a kisebbségek kiszolgáltatottságában, a rendőri és bírói eljárásban érvényesülő diszkriminációban, a többségi társadalmat megjelenítő középosztályok etnikai és szociális elzárkózásában, a kisebbséggel szembeni szelektív észlelési mechanizmusaiban vélik felismerni. A kulturális konfliktusok elmélete elsősorban az alulprivilegizált rétegek hiányos integrációjára és szocializációjára, alulképzettségére, és alulfoglalkoztatottságára mutatnak rá. Az elmélet képviselői szerint e rétegek tagjai a törvény áthágásával igyekeznek áthidalni a saját szegényes létmódjuk és a többség viszonyai között húzódó szakadékot, és birtokba venni a középosztály szimbolikus értékeit és anyagi javait. Az egyre gyorsuló modernizáció és társadalmi — tehát vertikális és horizontális — mobilizáció folyamán kétfajta civilizáció között elterülő mezsgyére csúszva saját, genuin etnikai kultúrájukat és társadalomszervezetüket egyre inkább elveszítik, miközben új helyzetükhöz való, még befejezetlen alkalmazkodásuk következtében időlegesen nem képesek azonosulni a többséggel, nem képesek megfelelően stabil társadalmi státuszt és orientációs mintákat találni, ami súlyos identitászavarok forrásává válik.

Arra is találunk azonban példákat, hogy kisebbségi csoportok éppen alacsony bűnözésükkel tűnnek ki. Valóban feltűnő, hogy milyen csekély bűnözést produkálnak az idegen országokban letelepedett japán és kínai közösségek. A kulturális konfliktusok elméletének hívei ezt azzal magyarázzák, hogy a voltaképpen fejlett társadalmi viszonyok közül érkező japánok és kínaiak idegenben is ragaszkodnak család- és közösségorientált életmódjukhoz, hagyományos kultúrájukhoz és értékrendjükhöz. Miután nem kívánnak feloldódni a domináns társadalomban, a kulturális interferenciákból és az önként vállalt gettólétből nem, vagy csak csekély mértékben következnek kulturális és normakonfliktusok. A jelenség magyarázatában az is szóba jöhet, hogy a japán és kínai közösségek zártsága, a többségi társadalom felé irányuló kommunikációjuk korlátozottsága következtében a befogadó társadalom bűnüldözése nem, vagy csak igen ritkán szerez tudomást az ezekben a csoportokban előforduló bűnelkövetésről. Annál is kevésbé, mert a közösség saját, a domináns társadalom felől nézve informális igazságszolgáltatási és konfliktuskezelési rendszerekkel, illetve módszerekkel rendelkezik. Másrészt a többségi társadalom részéről bűnösnek minősített magatartásformák, amilyen a kábítószerélvezet, a védelmi pénzek követelésének és adásának egyes módjai vagy a korrupció bizonyos formái, a kisebbség szemében természetes velejárói a társadalmi életnek; harmadrészt a közösségnek létfontosságú érdekei fűződnek a makulátlanság látszatának megőrzéséhez, ezért önvédelmi meggondolásból minden eszközzel akadályozza a bűncselekmények nyilvánosságra kerülését.

Jó okkal feltételezhető, hogy az ilyen önszabályzó, a többségi társadalom igazságszolgáltatásának megkerülését szolgáló mechanizmusok a viszonylag jelentős bűnözést felmutató kisebbségek körében is működnek, ezért elméletileg az a következtetés adódik, hogy magas bűnözési mutatóik mellé igen magas látencia társul.

Egy, a kultúrkonfliktus elmélethez szorosan kapcsolódó további magyarázat szerint a komplex és differenciált társadalmi közegből és kulturális környezetből - ennek fokmérőjét többen, a kérdést kissé leegyszerűsítve a történelmi időben mérhető és a társadalom nagyobbik részére kiterjedő íráskultúrában szeretnék megpillantani — érkező kisebbségi vagy bevándorló csoportok néhány nemzedéken belül kiegyenlítik hátrányaikat: feltéve, ha nem fűződik ezek fenntartásához többségi politikai érdek. Ezzel szemben az ilyen háttérrel nem rendelkező, naturális gazdasági és társadalmi közegből érkezett vagy ilyen kulturális hagyományt ápoló és örökítő közösségek sok nemzedékre megrekedhetnek, vagy esetleg egyre mélyebbre süllyednek hátrányos helyzetükben.5

Magyarországon és persze egész Kelet- és Kelet-Középeurópában a bűnelkövetésben és a börtönpopulációban való kirívóan magas részesedéssel kapcsolatos gyanú a honos etnikai csoportok közül a roma kisebbséget érinti. A romák - vagy bevett hazai, egyben a népesség önmeghatározásául is szolgáló szóhasználattal a cigányok - az egész közép- és délkelet-európai régióban igen nagy számban élnek, ennek ellenére a kívánatosnál jóval kevesebbet tudunk kultúrájukról, hétköznapjaikról, a bűnözésben való részvételükről és áldozattá válásukról. Véleményem szerint a fentiekben futólag körvonalazott elméleti kiindulásokra eredményesen támaszkodhatunk, amikor megkíséreljük meghatározni a romák aktuális társadalmi helyét, a társadalomba való beilleszkedésük, integrálásuk-integrációjuk esélyeit és lényeges kriminológiai jellegzetességeit.

A romák, tekintettel társadalmi, etnikai és földrajzi elszigeteltségükre, etno-öko6-szociális értelemben ma többszörösen hátrányos helyzetű peremcsoportot alkotnak. Integrációjuk korábbi pozitív tendenciái a 80-as évek közepére ellentétükbe fordultak. A rendszerváltást követően született kisebbségi törvény megnyitotta az utat a kisebbségek szabad politikai szerveződése, önigazgatása - jogi autonómia - felé, és az adott, viszonylag szűkös pénzügyi lehetőségek között anyagi eszközöket is bocsátott a kisebbségi önkormányzatok rendelkezésére. A pénzügyi háttér a kultúra és önazonosság megőrzésére szolgált, de nem lehetett alkalmas szociális feladatok ellátására, évszázados társadalmi hátrányok leküzdésére, különösen nem egy közel félmilliós népesség esetében. A nemzetiségi önkormányzatok egy része - nem csak a romáké - nem volt kellően felkészülve szakmailag a pénzforrások hatékony felhasználásra, körükben is érvényesült a jellegzetesen posztszocialista képlet: egyik oldalon pazarlás, a másik oldalon forrásszűke. A politikai fordulat és a gazdasági átalakulás jellegéből és körülményeiből adódóan felszámolódott a romák körül korábban szövődött, az integráció feladatait több-kevesebb zökkenővel betöltő társadalmi ellátó és segítő hálózat, a roma önkormányzatok rendelkezésére álló - a többi nemzetiség támogatottságához viszonyítva igen jelentős — pénzügyi eszközök pedig messze elégtelenek ennek újjáteremtésére. A rohamosan leépülő nagyiparban dolgozó, gyakran fegyelmi problémákkal küzdő és aluliskolázott roma munkavállalók már a 80-es évek közepétől tömegesen veszítették el munkahelyüket és a szocialista gazdaság helyére lépő szolgáltatói gazdaság modernebb, vagy gyorsan modernizálódó körülményei között nem találhattak megfelelő foglalkoztatást.7 Ennek következtében munkanélküliségük egyes hátrányos helyzetű alrégiókban8 elérte a 80%-100%-ot is. Jelentős hányaduk a hosszantartó munkanélküliség következtében kikerült a munkanélküli ellátások rendszeréből, megélhetésük jószerével egyedüli forrásává az önkormányzatok által folyósított segélyek valamint a gyermekek u-tán járó családi juttatások váltak. Ezek megszerzése, illetve az elvesztésüktől való félelem arra sarkall számos — nem csak roma — családot, hogy a gyermekvállalást egyfajta túlélési stratégia részeként fogják fel és alkalmazzák. A munkaerőpiacról kiszorult, megfelelő képzettség és tőke híján lévő romák többsége számára zárva maradtak a vállalkozóvá válás lehetőségei is, ezért leginkább a fekete vagy szürke gazdaság legalitás és illegalitás határán mozgó területein keresnek megélhetést.9 Számosan vándorolnak továbbra is jobb megélhetés reményében a nagyobb városokba.

 

2. Vajon kriminológiailag releváns csoportot képeznek-e a romák?

Az alcímben megfogalmazott kérdésre a romák fenti szociális helymeghatározására való tekintettel egyértelmű igennel kell válaszolnunk. Kriminológiai értelemben véleményem szerint a cigányság négy tekintetben mutatkozik relevánsnak. A.) mint elkövetői csoport;

B.) mint áldozati csoport, amelyben a bűncselekmény áldozatává válás esélye jóval meghaladja más társadalmi csoportok ilyen jellegű veszélyeztetettségét;

C.) mint a hétköznapokban és a rendőri illetve büntetőeljárásban érvényesülő diszkriminatív bánásmódtól különösen veszélyeztetett csoport;

D.) mint olyan csoport, amelyhez a társadalom részérói különösen erős, és nehezen megváltoztatható bűnözési félelmek kapcsolódnak.

Itt újólag le kell leszögeznünk, hogy számos kriminológus10 véleményével ellentétben álláspontunk szerint az etnikai tényező sem kriminológiai, sem szociológiai szempontból nem irreleváns. Hiszen a kriminológia lencséjén keresztül egy kisebbségi etnikum szociális folyamatai, valamint a közte és a többség közötti interakciók is élesebben látszhatnak. Nem is beszélve arról, hogy ilyen szempontból a többségnek a kisebbségről, annak deviáns magatartásformáiról, valamint a kisebbségnek a többségről alkotott véleménye, mint egymás közti interakcióik attitűdbeli háttere, nem hogy nem hagyható figyelmen kívül, hanem par excellence kriminológiai probléma.

A jelzett négy területtel kapcsolatban elméletileg megalapozott, de empirikus kutatásokkal csak hiányosan megtámogatott teoretikus kiindulópontokkal rendelkezünk. A szegénybűnözés, vagy megélhetési bűnözés elmélete primer módon az anyagi javak hiányára illetve elérhetetlenségére vezeti vissza a hátrányos helyzetű csoportok körében tapasztalható bűnelkövetést. A szubkultúrák és kulturális konfliktusok elmélete szerint az ilyen csoportokban vagy eleve a többségi társadalom értékrendszerétől eltérő értékek és viselkedésminták dominálnak, vagy a deviáns magatartások a többséggel szembeni egyfajta tiltakozást is megtestesítve szükségszerűen kitermelődnek. A bűnelkövetési alkalmak elmélete úgy véli, hogy a hirtelen megsokasodott, de a társadalom széles tömegei számára legális eszközökkel nem elérhető és gyakran hiányosan biztosított anyagi javak csábítása egyik jelentős tényezője a bűnözés ma szembetűnő növekedésének. Az áldozat-elkövető-cirkuláció elmélete felől tekintve a hátrányos helyzetű rétegek körében tapasztalható tömeges áldozattá válás - legalábbis részben - okozója az ugyanebben a körben tapasztalható elkövetői tevékenységnek, hiszen a mindenkori, gyakran gyermek- vagy fiatalkorú sértettekben működésbe lépő téves sérelemkiegyenlítő mechanizmusok azt eredményezik, hogy a rajtuk esett sérelmet a társadalom vétlen tagjain torolják meg, így válnak maguk is elkövető-vé. Az empirikus vizsgálatok hiányai miatt a roma kisebbség körében ezek az elméletek ma még csak részben vagy egyáltalán nem operacionalizálhatóak, ezért sok tekintetben becslésekre, vagy feltételezésekre hagyatkozhatunk, a társadalom fe-lől érkező kérdéseket pedig nem tudjuk megnyugtatóan megválaszolni. Ennek a bizonytalan állapotnak legalább részleges tisztázására indítottunk útjára 1997-ben egy szúrópróbaszerű kutatást, amely egy későbbi, átfogó empirikus kutatás előkészí-tését is szolgálta. Ennek eredményeit is felmutatva próbálunk választ találni a továbbiakban a fenti problématerületek által felvetett kérdések egy részére.

A kutatás előkészítése folyamán áttekintettük a korábbi ismereteket és a rendelkezésre álló adatokat. A cigány bűnelkövetőkről 1971-től kezdve egészen a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkig külön statisztika készült. E sok szempontból kárhoztatható statisztikai regisztrációnak köszönhetően vannak azonban adataink a rendszerváltás előtti, 1987-ig terjedő időszakra nézve, amelyek szolgáltatnak bizonyos kiindulópontokat.

Ha az akkori, a roma illetve többségi elkövetőkre számára és arányára vonatkozó adatokat Magyarország össznépességére és roma népességére vetítjük, az adódik, hogy erről a magas általánosítási szintről nézve az elkövetők között a romák mintegy kétszeresen felülreprezentáltak. Míg a többségi népesség 8,8 %o-e válik elkövetővé, addig a roma népesség körében ez az arány 16,8 %o. Jóval differenciáltabb képet nyerhetünk azonban a társadalmi rétegződés figyelembevételével. Feltételeztük, hogy 80-as években az ismertté vált elkövetők teljes köre a szegénynek mondható vagy igen szerény anyagi körülmények között élő népességből került ki, a roma népességet pedig teljes egészében szegénynek feltételeztük. Ezt véve az összehasonlítás alapjául az mutatható ki, hogy a szegény népesség 15%-át képviselő romák az elkövetőknek csak 9,1%-át adták, ami lényegesen kevesebb, mint teljes népességszámuk alapján várható volna.

Szegénység magyarok és romák között, valamint a magyar és roma bűnelkö-vetők száma és egymáshoz viszonyított aránya (1987)*

Magyarország össznépessége: 10.000.000 (100% )
Nem roma % Roma %
9.500.000 95 500.000 5
Szegény
3.340.000 30 500.000 Összes szegény 15%-a
Összes bűnelkövető : 92.643: 100%
84.206 90,9 8.437 9,1

*A táblázatokban szereplő adatokat a szemléletesség kedvéért mindenütt kerekítettük.

Ennek alapján azonban elsietett volna a következtetés, hogy a romák elkövetőként nem számítanak releváns csoportnak, a valós helyzet távolról sem ilyen vigasztaló. A fenti statisztikai alapú gondolatkísérlet ugyanis komoly módszertani problémákat vet fel. Mindenek előtt a meglepően alacsony érték arra utal, hogy a kiinduláskor figyelembe vett premisszák valószínűleg túláltalánosítások, ezért becslési módszerünk nem kellő-en megbízható, finomításra vár. Azután az a kérdés vetődik fel, hogyan lehet kapcsolatba hozni ezt a viszonylag alacsony e-redményt azzal a kutatási eredménnyel, hogy a fegyintézetekben fogva tartott bűnelkövetőknek mintegy 35%-a roma származású". Az utóbbi kérdésre részleges választ a következő táblázat ad.

Roma bűnelkövetők nem, kor és főbb bűncselekményi csoportok szerint

Év
1983 1984 1985 1986 1987
Romák az összes elkövető %-ában 8 8,2 8,3 8,8 9,1
Férfi 7,1 7,4 7,5 8,1 8,4
13,6 13,5 13 12,7 13,4
Gyermek 25 23 20 24 23
Fiatalkorú 18 17 17 18,5 20
Felnőtt 6,8 7,1 7,2 7,5 7,8
Roma elkövetők bűnismétlése az összes roma elkövető arányában
Visszaeső Átlag* 46
Többszörösen büntetett Átlag * 28
Roma elkövetők cselekményeinek aránya az összes cselekményhez viszonyítva
Erőszakos cselekmények 18,5 17,8 17,5 18,7 19,6
Szándékos testi sértés Átlag * 12
Garázdaság Átlag * 23
Rablás Átlag * 39
Vagyon elleni cselekmények Átlag * 12

* Ezeken a területeken a vizsgált időszakban csak jelentéktelen változások tapasztalhatóak.

Ebből egyértelműen kiderül, hogy a roma elkövetők igen gyakran olyan bűncselekményeket, rablást és más erőszakos cselekményeket követnek el, amelyek hosszabb szabadságvesztést vonnak maguk után. A kiszabott pénzbüntetéseket a bíró i-gen gyakran kénytelen szabadságmegvonással járó büntetésre változtatni, mivel az elítéltnek nem áll rendelkezésére olyan anyagi háttér, amelyből a pénzbüntetés és/vagy a sértettnek járó kártalanítás fedezhető lenne, az alternatív szankciók pedig egyáltalán nem kedveltek a magyar ítélkezési gyakorlatban. A roma elkövetők 70-75%-a egyszeres vagy többszörös visszaeső, ami arra enged következtetni, hogy a roma társadalomban ugyanúgy létezik egy kimondottan bűnelkövetésre professziona-lizálódott csoport, akárcsak a többségi társadalomban. Ebból a kriminális miliőből kerül ki a roma elkövetők döntő hányada. Ezek a csoportok uralják például hazánkban az utcai és a főközlekedési utak mentén virágzó prostitúciót. Meglepően magas a nők aránya a bűnelkövetők között, ezek gyakran házaló kereskedelemhez kapcsolódóan, figyelemelterelő módszereket alkalmazva követnek el lopásokat. Ugyancsak magas, és közvetett módszerrel végzett kalkuláció alapján 1990 óta is folyamatosan növekedni látszik a gyermekkorú és fiatalkorú roma elkövetők száma, ezek jobbára kortársaikkal szemben követnek el erőszakos és vagyon elleni cselekményeket.

Vizsgálatok megerősítik azt a közvélekedést, hogy igen jelentős a romák által elkövetett cselekmények körében a látencia, amit több ok is magyaráz. Egyfelől a roma elkövetők cselekményeinek sértettjei az esetek jelentős százalékában maguk is a roma etnikum tagjai, vagyis intra-etnikai jellegű cselekményekről van szó. A sértettek ezeket a cselekményeket csak ritkán jelentik fel, mivel mély bizalmatlansággal viseltetnek a rendőrség iránt, de azért is, mert általános tapasztalat, hogy a rendőrség igyekszik elhárítani a gyakran valóban igen bonyolult hátterű és nehezen kibogozható intra-etnikai cselekményekkel való foglalkozás felelősségét, kivéve, ha jelentős súlyú, vagy főbenjáró cselekményekről van szó. Különösen a tradicionális életformát folytató, de hihetőleg a városi roma közösségekben is működik egyfajta belső igazságszolgáltatás, büntető és konfliktuskezelő mechanizmus - romani chris -, amely e-gyes kriminológusok véleménye szerint12 bizonyos példaértékkel bírhat a modern kommunális és restauratív igazságszolgáltatási törekvések számára. Számos, a többségi társadalomhoz tartozó sértett sem tesz feljelentést a roma elkövető ellen. Gyakran azért nem, mert egyes sértettek maguk is súlyosan hibáztathatóak saját áldozattá válásukban és nem kívánják nyilvánosságra hozni a velük történteket: tipikus példái ennek a prostituáltak és kitartottjaik hálójába került, kifosztott, bántalmazott családapák, akik különben példás polgári életet élnek. Másrészt azért sem, mert a sértett oldalán a vagyon elleni cselekményekből keletkezett kár gyakran viszonylag csekély, a rendőri eljárás sikerébe vetett bizalom gyenge, a bűnüldözési procedúrában való részvétel pedig túlságosan megterhelő, vagy a sértett számára szégyenletes körülményekre deríthet fényt. Ugyancsak a feljelentéssel illetve a nyomozás sikerével kapcsolatos ellenérdekeltség irányába hat az a tarthatatlan helyzet, hogy az elkövető sikeres felderítése esetén a vagyon elleni cselekmény sértettjét nem kártalanítja a biztosító, a keletkezett kár általában csak külön eljárás keretében követelhető vissza, amit rendszerint meghiúsít az elkövető vagyontalansá-ga. Tehát a sértett végső soron a nyomozás sikertelenségében érdekelt, ha hozzá akar jutni a biztosítás jogosan járó összegéhez. A tanú nélkül zajló, csekélyebb súlyú erőszakos cselekmények felderítése ugyancsak kevés sikerrel kecsegtet.

A romák által megvalósított bűnözés kutatásában jelentkező legsúlyosabb probléma az, hogy a tíz éves vagy annál régebbi statisztikák alapján nem vonhatóak le a mai helyzetre nézve plauzibilis következtetések. A magyar társadalom 1990 óta jelentős változásokon esett át. Újra definiálta a tulajdonhoz fűződő jogokat, a gazdasági jószágok többsége jól azonosítható tulajdonosok magántulajdonává vált. A munka, mint olyan elvesztette önértékét, a munka-, adó- és biztosítási jog éles különbséget tesz legális és illegális munkavállalás között. Sejthető tehát, hogy a legális munkaerőpiacról kiszorult roma közösségek tagjai a létfenntartásukhoz (sic!) szükséges javakat fekete munkát vállalva vagy fekete kereskedelmet folytatva a gazdaság illegális vagy szürke zónájában termelik meg. Elhagyott ipartelepeken színesfémet, erdőn-mezőn gyógynövényt, gombát és más természeti javakat gyűjtenek, selejtes, nemegyszer veszélyes ipari termékeket forgalmaznak, idegen birtokon idegen jószágokból húznak hasznot, mindezzel kényszerűen és tömegesen szegnek meg jogszabályokat. Jelentős körükben a gyakran agresszív magatartással párosuló, kisebb-nagyobb súlyú vagyoni és gazdasági cselekményekben megnyilvánuló megélhetési bűnözés, amely az egy-egy cselekmény által okozott - feltételezhetően viszonylag - csekély, de összességében nem jelentéktelen kár ellenére komoly bűnözési félelmet kelt a többségi társadalomban.

A romák bűnözésében ugyancsak jelentős részt képviselnek az erőszakos cselekmények. Régebbi rendőri tapasztalat szerint is a roma elkövetők cselekményeik elkövetésekor gyakran indokolatlan mértékű erőszakot alkalmaznak, vagy felesleges rombolást hajtanak végre. Bár cselekményeik igen gyakran torkollanak súlyos testi sértésbe, véleményünk szerint a közhiedelemmel ellentétben a romák által megvalósított erőszakos cselekmények célja csak igen ritkán az élet kioltása. Amennyire megítélhető, a cselekményeikhez kapcsolódó szélsőséges brutalitás nem etnikai specifikumokkal, hanem az elkövetők alulcivilizáltságával és zabolátlan érzelmi túl-reakcióival magyarázható. Az erőszakos cselekmények elkövetői nem tanultak meg megfelelően gazdálkodni érzelmeikkel, ennek következtében érzelmi ingerküszöbük igen alacsony, konfliktushelyzetben pedig egész indulati gépezetük mozgásba lendül, és pusztító energiákat szabadít fel.

A kutatás megkezdése előtt azt vizsgáltuk, vajon a roma bűnelkövetők, hajlandóak-e vállalni roma identitásukat, mivel úgy gondoltuk, az identitás-választás szabadságának elve a-lapján ma már időszerűtlen az a közelmúltig használt módszer, miszerint valamely etnikai csoport tagja, adott esetben roma az, akit a környezete — vagy a kutatás vezetője — annak tart. A kis csoportban végzett kutatás kellemes meglepetésként azzal az eredménnyel szolgált, hogy a fogva tartott roma elkövetők teljes számban vállalták identitásukat.

1998 nyarán egy büntetésvégrehajtási intézet börtönrészlegében önkéntes jelentkezés alapján 27 személy vállalta a részvételt. Önbevallás alapján 17 nem cigányt (63%) és 10 cigányt (37%) találtunk. A felvétel személyes elbeszélgetés keretében történt. A cigányok között nem tettünk különbséget cigány csoportidentitásuk szerint. A szubidentitások azonosítását igen nehézkessé teszi, hogy a megkérdezettek jelentős része anyai és apai ágon más-más alcsoporthoz tartozik, így szubiden-titásuk is igen bizonytalan. Ez azt jelzi, hogy a cigányság körében előrehaladóban van a belső egységesülés.

Az igen kis minta alapján óvakodtunk végleges következtetések levonásától, mégis úgy látszott, hogy a cigányok létszáma jóval alatta marad a közfelfogásban vélelmezett 60-70%-nak, a Huszár-féle BV-tanulmány13 körülbelül 30%-os adata közelebb állhat a valósághoz. Valós számuk 30-40% között mozoghat -vélekedtünk. A válaszadók átlagéletkora 32 év volt, a nem cigányoké 36, a cigányoké 25. Utóbbiak 90%-a 1970 és 1980 között született, tehát átlagéletkoruk körülbelül 10 évvel alacsonyabbnak mutatkozott nem cigány sorstársaikénál.

A lakhely változása kapcsán megállapítottuk, hogy a nem cigány elkövetők 30 %-a Pest megyei születéssel és ottani állandó lakhellyel rendelkezett, életükben nem történt jelentékeny lakhelyváltozás. A cigány elkövetők 60%-a állandó budapesti lakos volt, de mind vidéken születtek: elsősorban Hajdú, Szabolcs és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Tehát a cigány elkövetők 80%-a egyenesen a fővárosba költözött az ország elmaradottabb vidékeiről. A cigányok esetében tehát nagy földrajzi mobilitás mutatkozott. Ez támasztotta alá, hogy a cigány elítéltek 60%-ának volt ideiglenes lakhelye vagy a fővárosban (30%) vagy vidéken, főként Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú megyékben. Ez kétlakiságra, illetve a főváros és Pest megye felé irányuló erős földrajzi mobilitásra engedett következtetni. A hátrányos helyzetű bevándorló csoportokkal szerzett amerikai tapasztalatok figyelembevételével elméletileg a megkérdezett elkövetők utáni első, még inkább a második generációban már a bűnözés alábbhagyásával számolhatunk.

Míg a nem cigány elítéltek 48%-a magasabb átlagéletkoruk ellenére nőtlen volt, addig az alacsonyabb életkor ellenére a cigányoknak csak 10 %-a volt nőtlen. Körükben a nősülés tehát i-gen fiatalon történt. A cigány elkövetők döntő többsége élettársi vagy házas kapcsolatban élt, tehát igen fiatalon családfenntartói kötelességeket vállalt. Itt jegyezzük meg, hogy véleményünk szerint mindannak nagy része, amit a köztudat ma cigány életformaként, etnoszociális jellegzetességként tart számon, nem sajátosan cigány, hanem a szociális fejlődésük a megkésettségéből adódik. Elsősorban a jóval korábbi magyar kubikos, szegényparaszti életforma bizonyos jegyeit utánozva alakul ki, és rögzül hosszú időre. Ide tartozik a viselet, a korai házasságkötés, a családban uralkodó szigorú nemi hierarchia, a gyermekek korai munkára fogása, az életszakaszoknak a többségi mintától eltérő tagoltsága stb.

A teljes mintában szereplő összes megkérdezett esetében tipikus — összesen 52% — volt az egy-két saját gyermek. 26%-uknak egyáltalán nem volt gyermeke. Cigány/magyar összevetésben: a 35% magyarral szemben csak a cigányok 20%-ának nem volt gyermeke. Az egy gyermekkel bírók aránya körülbelül azonos volt, de a négy gyermekesek aránya a cigányok között 10%, miközben a magyarok között csak ennek a fele. Tehát a cigány elkövetők körében lényegesen magasabbnak mutatkozott a gyermekszám.

Az elítéltek közül átlagosan 30%-nak volt valamilyen szakmája, feltűnően magas volt viszont azok száma, akik nem fejezték be az általános iskolát. A cigányok 80%-a nem, vagy éppen csak befejezte az általános iskolát. Köztük a szakmával rendelkezők aránya is jóval alatta maradt a nem cigányokénak, felsőfokú képzésben akár részlegesen is résztvevő cigány elkövetőt egyáltalán nem találtunk. A tanulmányok jellegzetesen az 5-7. általános iskolai osztály közötti időszakban szakadtak félbe. A cigány elkövetők majdnem duplája hagyta ekkor abba az általános iskolát, mint a magyarok. Ez az az időszak, amikor a cigány gyermekek felnőtt korba lépése megkezdődik, illetve megtörténik.

Az elítéltek döntő többsége (63%) - a nem cigányok majd 65%-a, a cigányok 60%-a - a büntetés megkezdése előtt rendelkezett valamilyen alacsony képzettséget igénylő munkából származó jövedelemmel.

A bűnelkövetés egyes területein a súlyos testi sértés, rablás, betörés, lopás, garázdaság kategóriáiban a cigány elkövetők messze felülreprezentáltnak bizonyultak a nem cigányokhoz képest. A cigány elkövetők között jóval kisebb volt az első bűn-tényesek aránya, viszont a duplája a többszörös bűnismétlőké, mint a nem cigány körben. A próbavizsgálat nem igazolta azt a feltevést, miszerint a cigány elkövetők átlagban súlyosabb büntetéseket kapnak, mint a nem cigányok: úgy látszott, inkább fordított a helyzet.

Az elítéltek a magyarokat, vagyis a többségi népességet egyértelműen pozitívan ítélték meg (magyarnak lenni jó, a magyarok rendesek), míg a cigányokat szinte egyöntetűen negatívan. A cigányok döntő többsége (80%) saját csoportját negatívan ítélte meg: sőt, saját csoportjukat valamivel negatívabbnak látták, mint a nem cigányok őket. A cigányok majdnem 70%-a számára a legrokonszenvesebb etnikum a magyar volt. A magyarok közül több mint 60% a németeket tartotta a legvonzóbbnak, csak 22% tartotta a magyart a legszimpatikusabbnak. A cigányok közel 55%-a számára a legellenszenvesebb csoport éppen saját etnikumuk volt. A megkérdezett cigányok többsége valamelyik cigány alcsoportot jelölte meg ellenszenve tárgyául: vagyis az intraetnikai és szubetnikai előítéleteik erősebbnek bizonyultak, mint az idegen etnikumok iránti ellenszenv. Egyikük sem látta a magyarokat ellenszenvesnek, 36%-uk viszont i-gen erős ellenszenvet nyilvánított a románok iránt. Eközben a nem cigányoknak csak 25%-a tartotta a románokat a leganti-patikusabbnak. A cigányság körében tehát erős asszimilációs hajlandóság mutatkozik. Erősen azonosulnak a magyarsággal, teljes mértékben osztják a magyarok hagyományos előítéleteit is. A cigányok egészében nagyon pozitív magyarságképpel rendelkeznek, vélhetően a magyarság példaképszerűen áll előttük, saját etnikum irányában öngyűlölettel vegyes megvetést éreznek.

Tapasztalataink alapján nem beszélhetünk maffiaszerű szervezettségről, inkább alacsony szervezettség jellemző: viszonylag rövid életű, lazán szervezett, 4-6 fős csoportok tevékenykednek, tagjaik egy nagyobb cselekmény, vagy cselekménysorozat erejéig lépnek szövetségre. E csoportok a rokoni, vagy szűkebb baráti körből szerveződnek, a klasszikus értelemben vett szervezett bűnözésnek azonban nem találtuk nyomát. Időnként bevonnak a bűnelkövetésbe gyermekeket vagy fiatalkorúakat is, hogy a felnőttek felelősségrevonásának esélyét és mértékét csökkenthessék. Nem megalapozatlan ugyanakkor az a feltevés, hogy — különösen a nagyvárosokban — bizonyos területeken a roma elkövetői csoportok a vizsgálatban tapasztaltaknál jóval szervezettebbek. Tipikus esete ennek az utcai prostitúcióval összefüggő cselekmények köre, úgy mint a prostitúcióra kényszerítés, a személyes szabadság korlátozása, kerítés, ki-tartottság, markecolás. Bár a roma elkövetők cselekményei jobbára ma még a kisstílű bűnözés kategóriájába tartoznak, félő a roma kriminális szubkultúrát érdekkörébe vonja az igazi szervezett bűnözés. Már ma is tudomásunk van olyan - gyakran fiatalkorú csoportokról, amelyek feltehetőleg külföldi megrendelők megbízásából autófeltöréssel mobiltelefonokat és más értéktárgyakat tulajdonítanak el.

Korábbi feltételezésekkel ellentétben a romák bűnelkövetésében.- egyetlen kivétellel - nem sikerült etnoszociális jellegek nyomára bukkanni, ezért nagy valószínűséggel kizárhatjuk azt az elterjed vélekedést, hogy a bűnözés a romák körében etnikai specifikum lenne. A kivételt a szexuális cselekmények köre képviseli. Ez minden valószínűség szerint azzal függ össze, hogy a roma kultúrhagyományban - amelyben részben a magyar társadalom egy korábbi fejlettségi szintje tükröződik - a 12 éves kislányok, különösen vidéken már nemileg érettnek, tehát házasságra, együttélésre vagy akár prostitúcióra is alkalmasnak minősülnek. Ezek a leánygyermekek, mint a kiskorú veszélyeztetése miatti ítéletek magas számából kikövetkeztethető, gyakran válnak a család vagy a baráti kör idősebb férfitagjai részéről nemi zaklatás vagy erőszakot áldozatává. Az i-lyen esetek döntő többsége azonban feltehetőleg ugyanúgy nem jut a rendőrség tudomására, mint a családon belül sűrűn előforduló, nem szexuális erőszak.

Mivel előfeltevésként a romák bűnelkövetésében a szegénybűnözés dominanciájával számoltunk, meglepetésként hatott, hogy megkérdezettek körében nem sikerült a bűnözés és szegénység között egyértelmű korrelációt kimutatnunk. Többségük sem gyermekkorában, sem a börtönbe kerülés előtt nem nyomorszinten, hanem inkább nagyon szerény, de azért kiegyensúlyozottnak mondható anyagi körülmények között élt. Ez arra mutat, hogy a roma bűnözői kör nem a legszegényebb, hanem a már a részleges integráció útjára lépett népességből kerül ki.

Sajnálatos módon a roma népesség áldozattá válása fehér folt a magyar kriminológia térképén, hiszen tudományos igénynyel senki sem foglalkozott a kérdéssel. Pedig a romák különösen az intraetnikai mezőben való, és látenciában maradó áldozattá válása sokkal lényegesebb kérdés lehet, mint elkövetővé válásuk. Ugyanez érvényes a romáknak az interetnikai térben történő sértetté válására, különösen a romák elleni rasszista, vagy etnocentrikus motívumoktól színezett erőszakos cselekményekre. Meglepő, hogy a magyar bíróságok még az egyértelműnek látszó esetekben is sokáig vonakodtak a Btk-nak a rasszista erőszak meggátolására irányuló paragrafusait alkalmazni.14 A romák elleni cselekmények jelentős hányadát azonban nem a közönséges bűnözés, hanem a hétköznapi diszkrimináció területén kell keresnünk. A jellegzetes esetek körébe tartoznak a munkavállalási pályázatok romákat kirekesztő elbírálása, a nyilvános, - főként szórakozó helyeken vagy az oktatási intézményekben alkalmanként érvényesülő diszkriminatív bánásmód. Az ilyen eseteket bűnüldözési módszerekkel felderíteni és büntetőjogi eszközökkel kezelni a meglévő szabályozások ellenére igen nehéz, hiszen az ilyen magatartások racionális, a politikai korrektség nyelvezetébe burkolt indoklására bőséges lehetőség kínálkozik, a valódi indokok pedig csak vélelmezhe-tőek.

Ezért is elengedhetetlen és egyre nagyobb jelentőségű az emberi jogvédő civil szervezetek munkája. A romák áldozattá válásával kapcsolatban rendelkezésre álló információk ezen szervezetek tevékenységének köszönhetőek.15 Nemzetközi és magyar civil szervezetek általánosságban és egyes esetekben is felhívták a figyelmet arra, hogy a rendőrség és igazságszolgáltatás körében szelektív észlelés és diszkriminatív elbánás érvényesülhet a romákkal szemben. Különösen a nyomozó hatóságokat érték súlyos bírálatok emiatt16, ezek azonban a kutatás mai állása csak korlátozottan bizonyultak kellően megalapozottnak. A rendőrség körében csak korlátozott mértékű előítéletességet sikerült felfedezni. A rendőrök előítéletei és megkülönböztetésre való hajlandósága a rendelkezésre álló vizsgálatok tükrében nem haladják meg jelentősen a társadalom egészében érvényesülő sztereotipizálás és a romákkal szembeni ellenszenv mértékét.17 Mindenképpen a rendőrség javára írható, hogy rugalmasan, túlzásoktól mentesen reagált mind a kritikákra, mind a korigényekre. Az ORFK-n és a megyei rendőrkapitányságokon tervbe vették etnikai tanácsadó irodák felállítását, amelyek kisebbségi, különösen romákat érintő ügyekben professzionális segítséget tudnak majd nyújtani.'* A Rendőrtiszti Főiskolán kötelezővé váltak a roma kisebbséggel kapcsolatos tanulmányok. A rendőri szakközépiskolákban, amelyek tehetséges roma fiatalok körében tehetségkutatást folytatnak és számukra ösztöndíjakat is kínálnak, a kriminológiai alapismeretek keretében ismerkedhetnek meg a leendő rendőrök a kisebbségekkel kapcsolatos tudnivalókkal. A rendőrségi középvezetők továbbképzések keretében szerezhetnek ismereteket a megfelelő kommunikációs modellekről és konfliktuskezelési módszerekről. A BRFK az utóbbi években a kisebbségekkel kapcsolatos problémák területén gyümölcsözőnek látszó tapasztalatcserét kezdett holland partnerekkel, ez azonban az utóbbi időben emberi és szakmai hiányosságok miatt abbamaradt. Annak megállapítására, vajon érvényesül-e a romákkal szemben diszkrimináció a büntető igazságszolgáltatásban, magam is végeztem kutatásokat. Büntető bírákkal folytatott tájékozódó beszélgetéseim során arra a következtetésre jutottam, hogy a bírák hajlanak arra, hogy az ítélethozatalban figyelembe vegyenek szociális szempontokat is. Egyes roma elkövetők esetében ez a megengedhető maximálisnál toleránsabb büntetéskiszabási gyakorlatot jelent. A bírák tudatában vannak annak, hogy a hosszúra nyúló szabadságvesztés az elkövetők családjának anyagi romlását és széthullását eredményezheti. Más esetekben a bírák - mint említettük - kényszerítő okok hatására nem kerülhetik meg a pénzbüntetések szabadságvesztésre való átváltoztatását.

Amint az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése19 is megállapítja, egyértelműen hátrányos helyzetben vannak a többi, szerény anyagi javakkal rendelkező gyanúsítottak kai egyetemben a roma gyanúsítottak is a védelem és jogi képviselet terén. Ez azonban döntően nem etnikai okokra vezethető vissza. A saját védelmükért fizetni nem tudó gyanúsítottak számára hivatalból kirendelt védőket a megalázóan csekély honorárium nem sarkallja hatékony munkára. Gyakran megesik, hogy a gyanúsított a bírósági tárgyaláson találkozik először védőjével, aki felkészületlen, az ügyet nem, vagy alig ismeri, és leginkább a bírósággal való gyors kompromisszum elérésére törekszik.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a romák hátrányos megkülönböztetése hazánkban elsősorban és nagyobb részt a társadalom mai, sok tekintetben még zavaros, súlyos negatívumokat hordozó és újrateremtő állapotával, a politikai korrektség területén mutatkozó hiányosságokkal függ össze. A társadalom alapszerkezetében meghúzódó negatívumokért a bűnüldözés és igazságszolgáltatás rendszere - alrendszer lévén -önmagában nem tehető felelőssé, bár megszüntetésükért sokat tehet. A negatívumok felszámolásához jelentős mértékben hozzájárulhatnak a társadalomtudományok, így a kriminológia is azzal, hogy kutatási eredményeik és következtetéseik népszerű formában való közzétételével elősegítik a köztudat és a nyilvános térben való cselekvés pozitív irányú változásait.

 

Jegyzetek:

1 Vö. Albrecht, H-J.: A nemzetközi bűnözés, mint a rendszerváltás következménye. 216. p.; Póczik Sz.: Nemzetközi szervezett bűnözés ... 32. f.

2 Pillanatnyilag nincs arra nézve adatunk, hogy a német elkövetők döntően a régi vagy az új tartományokból érkeznek-e. A rendőrök inkább az utóbbit valószínűsítik.

3 A szerző köszönetet mond Dr. Stauber Józsefnek, a Legfőbb Ügyészség Statisztikai és Informatikai Osztálya vezetőjének, amiért még a könyv nyomdába kerülése előtt jelezte, hogy az 1998. évi adatok feldolgozottsága alapján már látható, hogy a külföldi elkövetők száma, meghaladja, a 7000-et, cselekményeik száma a 12000-t. Ez nem kérdőjelezi meg alapvetően a prognózist helyességét, hiszen minden valószínűség szerint a koszovói konfliktussal van közvetlen kapcsolatban. Ennek következtében 1998-ban a jugoszlávok átveszik a, románok vezető helyét is.

4 Jóllehet általában igaz, hogy az ún. kisebbségek általában számbeli kisebbséget alkotnak a többségnek nevezett, uralkodó helyzetű társadalmi csoporthoz képest, ez mégsem tekinthető szabálynak. Ezért helyesebbnek tartanánk inkább domináns és nem domináns csoportokról beszélni, annál is inkább, mivel ez a pontosabb fogalomhasználat a mértékadó külföldi szakirodalomban is egyre jobban meghonosodik. E fogalomhasználat közvetve rámutat arra is, hogy rendszerint az etnikai mozzanatot kell a szociális-politikai folyamat alárendelt részelemeként kezelni, és nem fordítva. Az etnikai mozzanat főfogalomként való kezelése ugyanis egyrészt elfedi a társadalmi folyamat egyetemességét, és azt mint az etnikum képességét illetve teljesítményét jeleníti meg, ami ad absur-dum fajelméleti perspektívákat nyithat meg. Amint azt korábban kimutattam, ennek tudatosítása igen fontos fő témánkra, a cigányságra vonatkozóan is. Vö: Póczik Sz.: Navigare necesse est...

Hivatkozásul szolgálhat etekintetben az, hogy az USA-ban az afroamerikai népesség   irányában   évtizedek  óta  gyakorolt  pozitív   diszkriminációnak   affirmativ actions - számos kutató szerint alig-alig mutatkoznak pozitív eredményei.

Az „öko" szócska itt egyszerre utal ökonómiai és ökológiai helyzetükre.

A regisztrált munkanélküliek országosan ma 7,5%-os arányát kimutató statisztika a valós helyzetről semmit sem mond, és legkevésbé sem magyarázza, mi csökkentette 1993 óta felére a munkanélküliséget.

A fejlődő és leszakadó régiók és alrégiók problémájához Id. Nemes Nagy József: Vesztesek, nyertesek, stagnálok. In: Társadalmi Szemle, 1998. 8-9. szám 5-18. pp.

Tóth P.: A falusi cigányság és az informális szektor. In: Magyar Tudomány,1997. 6. szám 690-697. pp.

10Pl. az ismert német szociológus Fritz Sack kriminológiai szempontból teljesen irrelevánsnak tartja az etnikai hovatartozást.

11  Huszár L.: Roma fogvatartottak a büntetésvégrehajtásban.

12Vö: Verona Martinez: Culturas juridicas y justicia restaurativa: El caso de una communidad gitana en gipuzkoa című előadást, amely az 1998. augusztus 24-29. között tartott 12. Nemzetközi Kriminológiai Kongresszus IV-1. plenáris ülésén hangzott el. Id. The 12th International Congress on Criminology: Crime and Justice in a Changing World. Abstracts and Participant 's Directory (ed. by the International Society of Criminology, Soeul, 1998).

13Huszár L.: Roma fogvatartottak a, büntetésvégrehajtásban. Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám 124-133. pp. Id. 125. p.

14 Eredetileg a BTK (1978. Évi IV. tv) 165. §. (A nemzeti, népi, faji és vallási csoportok elleni bűncselekmények) Az 1996. évi XVII. tv. kibocsátása után ma a BTK174.b.§.

15 Különösen említésre méltó a Dr. Furmann Imre vezette NEKI (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda) tevékenysége, amely az ún. Fehér Könyvekben évről évre közé teszi a tudomására jutott eseteket. A diszkrimináció felszámolása és a roma emancipáció érdekében igen fontos tevékenységet folytat a Bíró András vezette Roma Jogok Központja, a Gettóellenes Bizottság és a Soros-Alapítvány Roma Programja is.

16 Legújabban Krémer B.: A cigányok és a bűnözés. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám. 40-51. pp. Id. különösen 46. p. Kutatásaim szerint Krémernek a jogszolgáltatásban érvényesülő diszkriminációval kapcsolatos vádjai minden alapot nélkülöznek.

17 Vö: a Csepeli György nevéhez fűződő kutatásokat.

18 Példaadó volt ebben a tekintetben a Szolnok megyei RFK tevékenysége a 90-es évek elejétől.

19 OBH 6564/1996. számú jelentése.

 

Irodalom:

Albrecht, H-J.: A nemzetközi bűnözés, mint a rendszerváltás következménye. In: Irk, F. (Szerk.): Társadalmi átalakulás és bűnözés. Magyar-német kriminológiai szimpózium 1995. Budapest, 1997. pp. 215-240.

Állami Bér és Munkaügyi Hivatal 2095/1984. V. 5. sz. tájékoztatója a cigány népesség foglalkoztatottságáról. Budapest, 1984.

Balogh Sándor: Kultúra, szubkultúra, bűnözés. In: Kriminológiai Közlemények 1993. No. 47. 73-79. pp.

Bársony János: A készülő kisebbségi törvény és a cigány kisebbség. In: Rendőrtiszti Főiskola Főiskolai Figyelő, 1993. No. 2. 206-209. pp. Bolyai János: A rendőrség és a kisebbségek. In: Főiskolai Figyelő, 1996. 1. szám 30-45. pp.

Cigány lét, tanulmányok. Szerk.: MTA Politikatudományi Intézet 1991. A cigány bűnözésről. Az OKKrI értesítője, No. 25. Budapest, 1982. Csalog Zsolt: Magyarországi cigányok szociális helyzete. 1993. No. 2.186-191. pp. Csányi Klára: A kisebbségi ügyek rendőri kezelése Magyarországon. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám. 111-119. pp.

Csepeli György: A kisebbségek diszkriminációmentes észlelésének esélyei. In: Főiskolai Figyelő, 1996. 1. szám. 9-15. pp.

Csepeli György; Örkény Antal; Székelyi Mária: Szertelen módszerek. In: Szöveggyűjtemény a kisebbségi ügyek rendőri kezelésének tanulmányozásához. Budapest, 1997. 130-172. pp.

Csire Tibor; Berkes, László: A cigány önkéntes rendőri csoport tevékenysége Hajdú-Bihar-megyében. In: Belügyi Szemle, 1989. No. 10. 36-38. pp. Csorba Zoltán: Kisebbségek és emberi jogok a hivatalos szervek gyakorlatában. In: Rendőrtiszti Főiskola Főiskolai Figyelő, 1993. No. 2. 210-215. pp. Dános, Valér: A fővárosi bűnözés szervezettsége. In: Belügyi Szemle, 1987. No. 6. 35-40. pp.

Dávid Gábor; Tauber István; Vigh József: A hátrányos helyzet és a bűnözés összefüggései. Budapest, 1984.

Dénes Sándor; Tauber István; Tóth Lajos: A fiatalkori bűnözés és a 80-as évek társadalma. In: Belügyi Szemle, No. 3. 1987. 7-17. pp.

Dénes Sándor, Tauber István; Tóth Lajos: A fiatalkori bűnözést meghatározó makrostruktúrális ellentmondások. In: Belügyi Szemle, No. 6. szám. 1987. 19-26. pp.

Enyedi György (Szerk.): A legnagyobb kisebbség. Tanulmányok a cigányokról. Magyar Tudomány, 1997. 6. szám.

Farkas, Endre: (Szerk.); Gyerekcigány. Budapest, 1994. 43-55. pp. Fenyvesi, Csaba: A nemi bűncselekmények sértetti jellemzői egy pécsi vizsgálat tükrében. In: Belügyi Szemle, No. 11. 1988. 36-39. pp.

Finszter Géza: A kisebbségi probléma a rendőrségi modellek tükrében. In: Főiskolai Figyelő, 1996. 1. szám 46-52. pp.

Garamvölgyi László: A fiatalkori cigány bűnözés megelőzésének problémáiról. In: Belügyi Szemle, No. 7. 1988. 13-17. pp.

Geskó Sándor: Rendőrök, romák, emberi jogok. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám. 102-110. pp.

Gönczöl Katalin: A hátrányos helyzet és a bűnözés. In: Valóság, 1982. No. 8. Gönczöl Katalin: A bűnelkövetés családban megvalósuló társadalmi reprodukciója, In: Kriminológiai Közlemények, 1986. No. 11. 4-36. pp. Gönczöl Katalin: Bűnös szegények. Budapest, 1991.

Gönczöl Katalin: A bűnözés és bűnmegelőzés Magyarországon a rendszerváltás időszakában. In: Magyar Jog, 1991. No. 11. 646-652. pp.

Gulyás, Sándor: Cigányokról pedagógus szemmel. In: Farkas Endre (Szerk.): Gyerekcigány. Budapest, 1994. 17-29. pp.

Gyergyói Sándor: A kirekesztéstől a beilleszkedésig. I.kötet. Budapest, 1990. Gyúró, Imre: A társadalmi beilleszkedés zavarai kialakulásának sajátosságai Szabolcs-Szatmár megyében. In: Kriminológiai Közlemények, 1990. No. 34-35-36. 5-16. pp.

Havas, Gábor: A cigányság és a területi hátrányok. In: Rendőrtiszti Főiskola Főiskolai Figyelő, 1993. No. 2. 195-199. pp.

Havas Gábor; Révész Sándor; Solt Ottilia: Nyerőviszonyok. In: Beszélő, 1995.11. Ili Márton: Civil társadalmi kezdeményezések szerepe a konfliktusok enyhítésében. In: Nagy G. T. (szerk.): Félünk. Konferenciakötet. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének, feloldásának lehetőségei. A Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának konferenciája. 1993. 01. 29. Humanitás Civitatis Alapítvány. Budapest, 1993. 45-47. pp. Huszár László: Roma fogvatartottak a büntetésvégrehajtásban. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám. 124-133. pp.

Kársai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a. cigány Holocausthoz. Budapest, 1992.

Kemény, István et al: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásokról. Az MTA Szociológiai Intézet Kiadványai. Budapest, 1976.

Kemény, István et al; [MTA Szociológia Intézet és MTA Közgazdaságtudományi Intézet] Beszámoló a magyarországi roma [cigány] népesség helyzetével foglalkozó 1993 októbere és 1994 februárja között végzett kutatásról. Munkaanyag. Budapest, 1995.

Kiss Mihály: Rendőrök és romák együttműködése Veszprém megyében. In: Belügyi Szemle. 1999. 7-8. szám 120-123. pp.

Krémer Balázs: A cigányok és a, bűnözés. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám. 40-51.pp. Kuratórium der Polizei Führungsakademíe Niedersachsen (Hg.): Polizei und ethnische Midnerheiten - ethnische Minderheiten in der Polizei. Schriftenreihe der Polizei Führungsakademie 2/95. Hannover-Lübeck-Münster, 1995. Ligeti György: Információ-integráció. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám, 52-61. pp. Miltényi László: A társadalmi beilleszkedési zavarok kulturális háttere. In: Kriminológiai Közlemények, 1990. No. 34-35-36. 49-67. pp. Münnich Iván; Moksony Ferenc (Szerk.): Devianciák Magyarországon. Budapest, 1994.

Az MSZMP KB PB határozata a cigány lakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról. 1961. VI. 20. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956-1962. Budapest, 1964. 497-499. pp. Nagy Gábor Tamás (Szerk.): Félünk. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének, feloldásának lehetőségei. Budapest, 1993.

Noszkai Gábor: A rendőrség és cigányság 1990 előtt és után. In: Rendőrtiszti Főiskola Főiskolai Figyelő, 1993. No. 2. 200- 205. pp.

Noszkai Gábor: Konfliktusmegelőzés, kezelés, békéltetés. In: Nagy G. T. (szerk.): Félünk. Konferenciakötet. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének, feloldásának lehetőségei. A Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának konferenciája. 1993. 01. 29. Humanitás Civitatis Alapítvány. Budapest, 1993. 103-110. pp.

Palásti Sándor: A diszkrimináció természete. A kisebbségek jogainak védelme a magyar jogrendszerben. In: Társadalmi szemle, 1998. 5. szám 67-77. pp. Póczik Szilveszter: Regionalism, Federalism and the National Minorities in East-Central-Europe. In: Kétnyelvűség - Nyelv- és Kultúrökológiai Szaklap, 2. évf. 1994. 4-5. sz. 68-80. pp.

Póczik Szilveszter: Egy kisebbség végzete - Cigány sors és cigány Holocaust Németországban. In: Valóság, 1996. június. 73-102. pp.

Póczik Szilveszter: Cigányság, nyomorúság, bűnözés. In: Népszabadság, 1996. szeptember 28. 17-18. pp.

Póczik Szilveszter: Cigányság, bűnözés, bűnüldözés: nyitott kérdések, adatok és tapasztalatok. In: Belügyi Szemle, 1997. 6. szám 5-11. pp. Póczik Szilveszter: Külföldi és cigány bűnelkövetők a rendszerváltáskori Magyarországon. In: Irk Ferenc (szerk.): Társadalmi átalakulás és bűnözés. Magyar-német Kriminológiai Szimpózium. Budapest 1995. augusztus 20-25. Budapest, 1997. 203-210. pp.

Póczik Szilveszter: Navigare necesse est. Válasz kritikusaimnak: megjegyzések és továbbvezető gondolatok egy hozzászólás kapcsán. In: Belügyi Szemle, 1997. 12. szám 106-119. pp.

Póczik Szilveszter: Nemzetközi szervezett bűnözés tegnap és ma. In: Társadalmi Szemle, 1997. november. 19-34. pp.

Póczik Szilveszter: Etnikai hátrányok és a roma kisebbség kriminológiai nézőpontból. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám 15-39. pp.

Raskó, Gabriella: A cigány bűnözésről, In: Kriminológiai és kriminalisztikai tanulmányok. Budapest, 1982. 5-58. pp.

Sárkány István; Tauber István: Egyes hátrányos helyzetű csoportok kriminológiai és előítéleti problémái Magyarországon. In: Rendőrtiszti Főiskola; Főiskolai Figyelő, 1994. No. 4. 447-469. pp.

Szikinger István: Rendőrség a demokratikus jogállamban. In: Mozgó Világ, 1998. 7. szám 19-28. pp.

P. Szűcs Julianna (Szerk): A rasszizmusról. Mozgó Világ, 1998. 1. szám Tájékoztató a cigány bűnözés alakulásáról 1983-1987 (Szerk.): A legfőbb ügyész titkársága. Budapest, 1988.

Tarján G. Gábor: Szolgálunk és (elő)ítélkezünk? In: Főiskolai Figyelő, 1996. 1. szám. 16-29. pp.

Tauber István: A cigány bűnözés kriminológiai problémái. In: Rendőrtiszti Főiskolai Figyelő, Budapest, 1982.

Tauber, István: Cigányság, társadalmi beilleszkedés, társadalmi problémák. In: Rendőrtiszti Főiskola Főiskolai Figyelő, 1993. No. 2. 192-194. pp. Tauber István: Kultúra - Társadalmi változások - Bűnözés. In: Kriminológiai Közlemények, 1993. No. 47. 50- 72. pp.

Tauber István: Szubkultúrák és konfliktusok Magyarországon. In: Nagy G. T. (szerk.): Félünk. Konferenciakötet. Etnikai és szociális konfliktusok elkerülésének, feloldásának lehetőségei. A Fővárosi Önkormányzat Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottságának konferenciája. 1993. 01. 29. Humanitás Civitatis Alapítvány. Budapest, 1993. 31-35. pp.

Tomka Miklós: Vélemények, előítéletek, társadalom. In: Belügyi Szemle, 1999. 7-8. szám 3-14. Pp.

Vabrik László: A gyermekkornak és az állami gondozottak bűnözéséről. In: Kriminológiai Közlemények, 1985. No. 5. 69-80. pp.

Vavró István: A cigány bűnözés vizsgálatának elméleti és módszertani kérdéseiről, ín: Belügyi Szemle, 1984. No. 2. 65-68. pp.

Vigh József; Tauber István; Madácsi Imre: A hátrányos helyzet és a bűnözés kapcsolata. Budapest, 1988.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet