| |
Amikor biztos volt már, hogy e kötet megírásának a feladata végül nekem jutott, Lakatos Menyhértet is fölkerestem. Hallottam, nem örül, hogy én fogom megírni ezt a könyvet. Eljuttattam hozzá két írásomat - egyik a Valóság-ban, másik a Mozgó Világ-ban jelent meg -, kértem, olvassa el ezeket; bármilyen kritikát örömmel fogadok el olyantól, aki illetékes a témában.
A megbeszélt időpontban becsöngettem a békásmegyeri lakásba, elfoglaltam a kínált helyet szemközt az első magyarországi cigány íróval, a nagy sikerű Füstös képek szerzőjével.
- Tudom, hogy bizalmatlan velem szemben - kezdtem a közepén -, és nem haragszom érte.
- Nem bizalmatlanság ez - válaszolta -, nem is volna jó, ha a cigányok ügyeivel kizárólag cigányok foglalkoznának; inkább csak fenntartásaim vannak.
- Jogos. Mert én ugyan tisztában vagyok vele, mi közöm ehhez az egészhez, miért érzem magam illetékesnek benne, de ezt egy cigány író nem köteles tudni. Azonkívül, az én megközelítésem csak egy a lehetséges sok közül. Remélhetőleg tudok olyat, amit más nem, viszont sok minden van, amit nem tudok, vagy mások jobban tudnak nálam. Azért jöttem, hogy tanuljak. Hálás lennék, ha elemezné az írásaimat, és ezek alapján mondaná meg, mi okozza fenntartásait, mi az a látásmódomban, amivel nem ért egyet.
Azzal kezdte, hogy az interjúzás most divat. Azt hiszik a szociológusok, hogy ha odatartják a mikrofont Kolompár Jóskának, és az belemond valamit, akkor megragadták a valóságot. Meg se fordul a fejükben, hogy Kolompár Jóska nem az igazat mondja. Ő például biztos benne, hogy ez a Krausz Jóska is, akinek a szövegét közlöm, nagyon sokszor elmondta ezt a történetet, és jócskán kiszínezte, én viszont úgy idézem, mint társadalmi valóságot. A magyarok pedig semmi mást nem fognak megérteni belőle, csak azt, hogy lám, ilyenek a cigányok. Ilyen agresszívek.
Félszegen próbáltam védelmezni a módszert: hogy azért az nemcsak annyiból áll, hogy az ember odatartja a mikrofont, hanem sok szövegből kell kiszűrni a jellemzőt. Ami Krausz Jóskát illeti, még ha esetleg kiszíneződött és szinte népmeseivé vált is ez a „háromszor verte meg" történet, ez semmit nem von le az igazából. Sőt, éppen a mesei voltával emeli a valóságot egy általánosabb szintre.
Innen aztán Lakatos Menyhért hamar eljutott véleményének summájához: hogy a szociológusok szemlélete nagyon káros. Kemény István vizsgálata is rengeteget ártott a cigányságnak, mert megerősítette azt a köztudatot, hogy a cigánykérdés csupán szociális kérdés. Holott ez etnikai kérdés is.
A párt először 1961-ben fogalmazott meg állásfoglalást a cigányság helyzetével kapcsolatban. Ebben olyan tárgyilagos megállapítások szerepelnek, hogy a beilleszkedett és beilleszkedésben lévő cigányok 30-30%-a mellett még 40%-ra tehető a be nem illeszkedettek aránya, egyes megyékben 60-70%; hogy 2100 a cigánytelepek száma, ahol emberi lakásra alkalmatlan körülmények között élnek az emberek; hogy a munkaképes cigány lakosságnak 33%-a van állandó, 32%-a alkalmi munkaviszonyban, és a vállalatok, szövetkezetek elzárkóznak foglalkoztatásuk elől; hogy a fiatalok nagy része csak két-három osztályt végzett, sok esetben ennyit sem, így nincs is lehetőségük szakma tanulására; hogy jogszabályaink nem tartalmaznak ugyan olyan rendelkezéseket, amelyek a cigány lakosság hátrányos megkülönböztetésére alapot adnának, mégis - különösen falun - a cigányok még mindig előítéletek falába ütköznek, s helyenkint sok önkényeskedésnek vannak kitéve. S arra a következtetésre jut, hogy nemcsak tévesek, de károsak is azok a nézetek, amelyek ezt a kérdést nemzetiségi kérdésnek fogják fel, mivel konzerválják a cigányok különállását, és lassítják a társadalomba való beilleszkedésüket. Ez okból megszüntette az 1957 óta létező Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mint amely nem alkalmas arra, hogy a cigány lakosság átnevelésében jelentős szerepet töltsön be. Helyébe az Országos Cigányügyi Bizottság lépett, amely - elődjéhez hasonlóan - a művelődésügyi miniszter felügyelete alatt állt. Több tárcát érintő kérdésben megfelelő koordinációt, irányító munkát ellátni nem tudott. Ezért a kormány később ezt is megszüntette, és 1968-ban létrehozta a Tárcaközi Koordinációs Bizottságot. A 70-es évek elején a megyei tanácsoknál is megalakultak a koordinációs bizottságok.
Kemény István 1971-ben végzett cigányvizsgálatot, ezzel párhuzamosan szegénységvizsgálatot is, az MTA Szociológiai Intézete keretében. Ez volt az első tudományos igényű vizsgálat a témában. A hangsúly a szociális helyzet tényeire esett, mert ez volt a legkiáltóbb; a tényeket pedig az ismert legmodernebb szociológiai módszerekkel közelítették meg. Ekkor térképezték fel a magyarországi cigányság nyelvi megoszlásának arányait is. Azok az emberek, akik akkor Kemény István tanítványai és munkatársai voltak, életre szóló tanítást merítettek az akkor megismert tényekből, s valószínűleg sosem fognak kigyógyulni az akkor megélt döbbenetből.
A mintavételhez szükséges egyik technikai szempont az volt, hogy olyan cigányokra kell kiterjeszteni a vizsgálatot, akiket a környezetük cigányoknak tart. A cigány értelmiség - fokozott és érthető érzékenysége miatt - ezt a megközelítést előítéletesnek érezte. Úgy vélte, hogy az a közvélemény ölt benne testet, amely szerint a cigányokat a környezettől eltérő negatívumok jellemzik. Tehát a szociológusok és a cigány értelmiség között éles szemléletbeli ellentét fogalmazódott meg a vizsgálattal kapcsolatban.
Lakatos Menyhért aggodalma abból adódik, hogy a cigányság szociális helyzetének hangsúlyozása alapot ad olyan téves nézeteknek, amelyek szerint a „cigány életmód" egyenlő ezzel a szociális helyzettel; ha ez megjavul, nem lesz ok előítéletre, megoldódik a cigánykér-3és. Holott a „cigány életmód" nemcsak hátrányos szociokulturális helyzetet jelent, hanem jelenti azt a kultúrát is, amelyből ez a nép táplálkozott és amelynek révén mindmáig fennmaradt. Nem alaptalan az aggodalom: ha a figyelmet csupán a hátrányokra és hiányokra fordítjuk, akkor elvész egy nép karaktere, lényegében megszűnik egy nép.
Számomra egy pillanatig se okozott soha dilemmát, hogy a cigánykérdés szociális kérdés-e, vagy etnikai kérdés. Úgy láttam, hogy ez a két dolog bonyolult kölcsönhatásban van egymással, döntő tényező pedig az előítélet. Amennyiben az előítélet az etnikai másságnak szól, nagymértékben befolyásolja a szociális helyzet alakulását. Ha a szociális helyzetnek, akkor ezt okvetlenül etnikai mivoltukkal hozza összefüggésbe. Meggyőződhettem arról is, hogy az előítélet a gazdag cigányokat se kíméli. A tanult cigányokat sem.
Órákon keresztül beszélgettünk, de mindvégig úgy éreztem, nem feltételezi rólam, hogy értem, miről van szó. A végén megkérdeztem: miért nem vállalta el ő annak idején ennek a könyvnek a megírását. Elmondta, hogy a szociográfiát nem tekinti műfajának és feladatának. S megnyugtatott, ne zavartassam magam az ő fenntartásaitól, csak tegyem a dolgom legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint. Hagyjam a csudába a magnót, nem használták azt a szociográfia klasszikusai sem, csak figyeljek, és szűrjem át magamon, amit megfigyelek, akkor lesz igaz, amit írok. Ne siessek az írással, lehet, hogy két év múlva egészen másképp fogom látni azt, amit ma sietve leírnék. És ne törődjek vele, akármit mondanak majd a cigányok. Csinálták volna meg maguk, önmagát is beleértve.
Az 1961-es párthatározat nyomán kialakult közfelfogás embertelenül nehéz helyzetbe hozta az épphogy ébredező cigány értelmiséget. Ugyanis azt a jogát vonták kétségbe, ami nélkül egy nép értelmisége nem értelmiség: hogy őrizze, ápolja, fejlessze nyelvét, kultúráját. Ha mégis ragaszkodott ehhez az alapvetőnek mondható jogához, nyomban rásütötték a bélyeget: nacionalista. Ebben a légkörben kellett mégiscsak elfoglalnia helyét a kulturális és közéletben - nyilván iszonyatos kompromisszumok és tudathasadások árán -, de jelenlétével elérte, hogy az 1979-es párthatározat már etnikai csoport-nak minősítette a cigányságot, a Hazafias Népfront keretében Cigány Fórum, majd ehelyett 1985-ben Országos Cigány Tanács alakult, és kulturális szövetség is újra. Más kérdés, hogy alkalmasak-e ezek a szervezetek érdekvédelemre, és hogy mire alkalmasak egyáltalán.
A 70-es évek végétől került a köztudatba a beilleszkedés két módja: az asszimiláció - tehát, hogy egy cigány embernek joga és lehetősége legyen azt mondani, hogy ő nem cigány, hanem magyar - és az integráció, amely a cigány azonosságtudat, adott esetekben a cigány nyelv és kultúra megőrzése melletti helyfoglalást jelenti a szocialista Magyarország társadalmában.
A gyakorlatban pedig a környező társadalom csak abban az esetben fogadja be a cigányokat, ha azt mondhatja rájuk: „már nem is cigányok". Ebben az is benne foglaltatik, hogy közben az illető cigány nagyon is legyen vele tisztában, hogy ő cigány, ne felejtse el, hol a helye, legyen mindig hálás azért, hogy fölemelkedhetett.
Ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a cigány értelmiség tudatos harcot kezdett a cigány nyelv és folklór elismertetéséért, a cigányság vállalhatóságáért. A jogos törekvésnek akadtak túlzásai: például, olyan cigányokon is számon kérték a cigány nyelvet, akik azt sosem beszélték. A túlzások megosztották a különböző anyanyelvű, különböző módon politizáló emberekből álló, igen csekély létszámú csapatot, és alkalmat adtak olyan vádaskodásokra, hogy a cigány értelmiség „nacionalista", „soviniszta", „szeparatista".
Ezek a körülmények tovább fokozták a feszültségeket, nem segítették a problémák tisztázását, tanácstalanságban hagyták a valamilyen beilleszkedésre - tehát normális életlehetőségekre - áhítozó cigányságot.
Azok között, akik a cigányság átlagánál kedvezőbb starthelyzetből indultak, egyre többen vannak az asszimilációra törekvők. Álláspontjuk: „ugyanolyan vagyok, mint más, ugyanúgy beszélek, dolgozom, élek, mint a többiek, felejtsük már el, hogy honnan származom, ember vagyok és kész".
Mások azt mondják: „attól, hogy cigány vagyok, én se vagyok alábbvaló másoknál, én is a két kezem után élek, ahogy én megadom a tiszteletet, úgy adják meg nekem is".
Azután, akik azt látják, hogy hiába élnek ugyanúgy, mint mások, mégsem tartják őket ugyanolyanoknak, hiába adják meg a tiszteletet másoknak, nekik azt nem adják meg, sok esetben maguk is a többi cigány ellen fordulnak, akikkel őket „egy kalap alá veszik".
Mert van egy nagy tömeg, amely azt tapasztalja, hogy hiába tesz emberfölötti erőfeszítéseket sorsa megjavításáért, ugyanoda süllyed mindig vissza: rossz körülményei csak rossz lehetőségeket kínálnak, és a rossz lehetőségek bővítve újratermelik a rossz körülményeket. Sorsuk az általánosítások példatára: rájuk mutatva bizonyítják, hogy az állam hiába támogatja a cigányokat, mégse bírnak fölemelkedni, mert nem is akarnak, nekik jobb, ha a társadalom nyakán élősködnek, és a becsületesen dolgozó állampolgárok terhére csinálják a gyerekeket. Ők pedig, szerencsétlenek, lassan feladják a harcot az emberibb életért, napjaikat megüli a reménytelenség és minden, ami ebből következik.
A beilleszkedés kudarcai egyre jelentősebb mértékben hívják életre a „csak azért is" cigányságtudatot. Az egyes ember helyzetétől, intelligenciájától függően, sokféleképpen megnyilatkozhat: az agresszivitástól, normasértő devianciától kezdve a népe fölemelkedését szolgáló elkötelezettségig vagy a népét más népek fölé helyező hamis öntudatig.
S mialatt a szocialista magyar állam küzd a nacionalista kinövések ellen, a cigány gyerekek bizonyítványába azt írják, hogy „anyanyelve: magyar". Azokéba is, akiknek cigány vagy román az anyanyelvük.
Miután az 1961-es párthatározat leszögezi, hogy a cigányság nem tekinthető nemzetiségnek, akadtak, akik „tudományosan" is alátámasztották, hogy a cigányság nem is felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján egy népcsoport nemzetiségnek minősíthető. Bizonygatták, hogy a cigányságnak nincs egységes nyelve, mert a különböző dialektust beszélők nem is értik egymást, s a cigány nyelv amúgy is olyan szegény, hogy nem alkalmas a kultúra közvetítésére; hogy amit kultúrájuknak hisznek a cigányok, az nem a sajátjuk, csak átvették a környezettől. „Döntő" érvként pedig leszögezték, hogy a cigányságnak nincs anyaországa, ahol magyar kisebbség él.
Biztos, hogy ezek az érvek revízióra szorulnak. Valószínűleg e kötet dokumentumai is adalékul szolgálnak a kérdés eldöntéséhez: nemzetiségnek tekinthető-e a cigányság, vagy nem.
Magam nem kívánok ebben állást foglalni, mert úgy vélem, az természetes kell hogy legyen egy szocialista államban, hogy az emberi jogok minden embert megilletnek, tekintet nélkül arra, hogy milyen etnikumhoz, valláshoz, nemzetiséghez tartozik vagy nem tartozik. S ha ebben sérelmet szenved, akkor megilleti az érdekvédelem és a jogorvoslás. A cigányság érdekében eddig létrehozott szervezetek is alkalmasak lehetnének erre a feladatra. Amennyiben alkalmatlanok, meg kell vizsgálni, hogy ezt mi okozza, és el kell hárítani a működésük útjában álló akadályokat. Enélkül nincs biztosíték arra, hogy amennyiben a cigányság nemzetiséggé válna, egy nemzetiségi érdekvédelmi szövetség nem ütközne ugyanazokba az akadályokba.
Ami engem a cigányság mellé állított, az nem a nemzetiségi jogokkal, „csupán" az alapvető emberi jogokkal kapcsolatos. Katartikus élmény nyitotta fel a szemem arra a kiszolgáltatottságra, amelyben ez a nép él. Egyszersmind arra, hogy ezzel nem lehet megbékélni.
Olvasásszociológiai vizsgálat munkatársa voltam 1977-ben; egy Szabolcs megyei községben kérdezgettem a tíz-tizennégy éves népességet olvasási szokásai, ízlése, érdeklődése felől - a mintegy negyven magyar gyermek között két cigányt is. Arra a kérdésre, hogy mi az, „ami nélkül nem tudnál élni", a konszolidált jólétben élő gyerekek anyagi természetű dolgokat soroltak fel; az alapvető dolgokat is nélkülöző cigány gyerekek pedig azt válaszolták, hogy ők zene és tánc nélkül nem tudnak élni. Megrendítő tapasztalatomat közöltem a kutatás vezetőjével, aki szintén figyelemre méltónak találta ezt az értékrendet, és megbízott, hogy csináljam meg a vizsgálatot ugyanabban a községben negyven cigány gyerekkel. A községi iskolával előre egyeztetett időpontban utaztam le újra, az iskola engedélyezte, hogy a vizsgálatban részt vevő gyerekek ne menjenek aznap a többiekkel almát szedni. Mielőtt az iskolások elindultak volna, átöltöztek az iskolában, ruhájuk, táskájuk bezáratlanul az osztályban maradt. A gyerekeket csak egyenként lehetett végigkérdezni, akire még nem került sor, rajzolgatott, olvasgatott, énekelt magnóra, vagy játszott az udvaron. Mire délután megjöttek a többiek, kiderült, hogy eltűnt egy farmernadrág, néhány filctoll és egy labda. Semmi kétség: a tettesek a cigányok voltak. A tanulószobás gyerekek előtt kezdődött a fülrepesztő, falakat rengető vallatás. A magyar gyerekek mint jogos ítélkezők néztek cigány iskolatársaikra, akik sápadtan, reszketve bújtak hozzám védelemért. Az iskolában eluralkodott a pogromhangulat. Felbőszült szülők sipítoztak elégtételért; cingár kisfiút rendőrök vittek el, vézna kislányt az igazgatónő saját kezűleg pofozott orrvérzésig. Úgy álltam ott a cigány gyerekek között, mint aki nem tudja, melyik világrészre került hirtelen. A legelképesztőbb az egészben az volt, hogy mindenki másnak ez volt a természetes cselekvés. A pedagógusokon látszott, meg sem fordul a fejükben: ha a konszolidált réteghez tartozó gyerekek követték volna el ugyanezt, szép csendben, a gyerekek és a szülők iránti tapintattal intéződött volna el a dolog, a tettesek megbélyegzése nélkül. Az se tűnt fel, hogy a történtekre való reagálásuk nemcsak a cigány gyerekeknek okoz múlhatatlan ártalmat, hanem a magyaroknak is. Hogy mennyire különböző elbírálásban részesíti az iskola a különböző rétegekhez tartozó gyerekeket, ekkor vált számomra kézzelfoghatóvá. S az is, hogy ilyen véres fordulatot akkor se vettek volna az események, ha állami gondozott magyar gyerekekről van szó. A gyűlöletnek ez az elszabadult pokla a cigányoknak szólt. Nem tudtam magamhoz térni az iszonyattól: hogy gyerekek a szocialista Magyarországon ugyanolyan traumákat élnek át, amilyenekre a nácizmus üldözöttei emlékezhetnek; hogy abban a végső kiszolgáltatottságban élnek, amelyben bármi ok elég arra, hogy az emberrel akármi megtörténjék, s még ok sem kell, csak alkalom, csekély ürügy, hogy diadalt ülhessen az elvakult gyűlölet. Alkalmat pedig, ha társadalmi igény van rá, rendezni is lehet.
Három napig elcsuklott a hangom, ha megszólaltam. Ezalatt megírtam a történteket, és írásom címéül és mottójául azt a dalt választottam, amit akkor, ott gyűjtöttem egy tizennégy éves kislánytól:
„Kígyó kebelembe, / jaj de félek tőle; / gyere feleségem, / mentsd meg életemet. / Mentsd meg életemet, / ne hagyjál meghalni, / két fegyver közt állok, / az lesz a halálom."
Mert az események nyomán világosodott meg a dal mély értelme: mit jelent, ha egy békés és derűs nép fegyverek között kénytelen élni: az egyik kívülről szegeződik rá, a másikat magában kell kikovácsolnia gyűlöletből, védekezésül, és attól fél jobban, ami belül van.
De még mindig nem akartam hinni a szememnek, olyan nehéz volt elhinnem, hogy egy iskola, ahol az érvényes törvények szerint szocialista nevelés folyik, fajgyűlöletre szoktasson. Kerestem a kapcsolatot a cigány értelmiséggel, hogy megkérdezzem: valami rendkívüli dolgot tapasztaltam-e, vagy szokásosat. Daróczi Ágnes a Népművelési Intézettől és férje, Bársony János a Fővárosi Tanácstól - munkakörüknél fogva mindketten a cigányság ügyeivel foglalkoznak - eljöttek hozzám. Miután „megnyugtattak", hogy teljesen szokványos, mindennapi eseményben volt részem, bocsátottam nyilvánosságra Kígyó kebelembe című írásomat. Helyem és feladatom többé nem lehetett kérdéses: a történtek után én már soha az életben nem állhatok máshol, mint ahol akkor, ott, abban az iskolában álltam, és nem tehetek mást, mint hogy védem azokat, akik akkor védelemért belém kapaszkodtak. Egyszerűen azért, mert ami akkor, ott történt, az nemcsak előttem, de velem is történt.
Elhatároztam, hogy követni fogom azt a kisfiút, akit akkor rendőrök vittek el. Megpályáztam egy félzárt intézet nevelőtanári állását, és a reménykedés jóhiszeműségével léptem be a Róbert Károly körúti nevelőotthonba: az nem lehet, hogy ne humánus körülmények közé kerüljenek ezek a szerencsétlen gyerekek. Ott töltött, viharos másfél évem dokumentuma a Szürke falak, szürke rácsok című hírhedett szociográfiám. Amit tapasztaltam, attól végképp ki kellett józanod-nom, mert azt láttam, hogy súlyos társadalmi problémáink kezelésére nincsenek megfelelő eszközök, hogy a jelenlegi struktúra életteret biztosít fasisztoid megnyilvánulásoknak és kapcsolatrendszereknek, aki pedig az állam és társadalom deklarált elveire és ígéreteire építve akar az elvek szellemében cselekedni, annak meg kell buknia. Szemtanúja voltam egy koncepciózus, marxista elkötelezettségű vezető pedagógus pokoljárásának; a vele szemben álló erők olyan helyzetet voltak képesek kialakítani, amelyben úgy tűnhetett, minden bajnak ő az oka.
Az intézetből való távozásom után tovább követtem, most már azoknak az útját, akik ilyen helyekről kikerülnek. (Erről tanúskodik Hetedíziglen című kötetem.) Közben részt vettem cigány témájú szociológiai kutatásokban, elolvastam minden lényegeset, amit e témában leírtak, megismerkedtem emberekkel és nézetekkel - nem ért készületlenül a biztatás, hogy írjam meg ezt a könyvet. Voltaképp egy megkezdett gondolatsor következetes végiggondolásáról volt szó.
Lakatos Menyhért fenntartásai mégsem voltak alaptalanok, mert ekkor még az igazságtalanságok miatt érzett felháborodás vezérelt. Ez pedig alkalmatlan munkahipotézis, mert előítéletekhez vezet: nemcsak azokkal szemben, akik az igazságtalanságokat elkövetik, hanem még azokkal szemben is, akik szenvedő alanyai. Magyarok és cigányok viszonya társadalmunkban jelenleg, sajnos, rendkívül ellenséges. De ez nem azt jelenti, hogy jók és rosszak, ártatlanok és bűnösök állnak egymással szemben. Inkább arról van szó, hogy egy meggyökeresedett, de avult szokásrendszer alkotta struktúra működési mechanizmusa produkálja azokat a magatartásokat - mindkét oldalon -, amelyekkel lépten-nyomon találkozunk.
Félretettem hát azokat az érzéseimet és indulataimat, amelyek miatt magától értetődő volt a cigányokkal való azonosulásom; hogy bele tudjam magam élni azok érzéseibe, múltjába, neveltetésébe, gondjaiba, nehézségeibe is, akik indulataimat kiváltották. Úgy indultam el erre az egyszemélyes expedícióra, hogy nyitott maradjak minden irányba: képes legyek a cigányokat a magyarok szemével, a magyarokat a cigányok szemével, a különböző anyanyelvű, foglalkozású, a hagyományokat különböző fokon, őrző és különböző szinteken beilleszkedett cigányokat egymás szemével nézni S főleg, hogy lássam őket olyan helyzetekben is, amikor nem éri őket semmiféle jogtalanság. Vagy netán azt épp ők követik el. Úgy raktároztam el korábbi impulzusaimat, hogy ne gátoljanak meg a dolgok újrafelfedezésében. Nyitva hagytam annak a lehetőségét is, hogy mindannak az ellenkezője derüljön ki, amit eddig igaznak hittem. Rábíztam magam az életre.
Sok mindenben megfogadtam Lakatos Menyhért tanácsait. A magnót nem iktattam ugyan ki, de nem is hagyatkoztam rá teljesen.
Egyébként úgy láttam, hogy sosem állt a kapcsolatteremtés és őszinteség útjába (csak használni kell tudni). Az emberek szemében inkább nyomatékot adott annak a ténynek, hogy rájuk most figyelnek. Néhol csak a panaszáradat ömlött belőlük, és hordták elém garmadába a hivatalos papírokat, amiket nem értettek. Máshol meséltek, énekeltek, munkájukról, szokásaikról beszéltek. Tartós és mély kapcsolatom természetesen csak azokkal a cigány családokkal alakult ki, amelyekhez többször is elmentem. Bár vannak emberek, akiknél csak egyszer jártam, de bármikor fel tudom idézni arcukat, hangjukat, mozdulataikat, és tudom, ha beállítanék hozzájuk, régi barátként fogadnának. Az anyaggyűjtés második évének második felében kezdtem úgy érezni, hogy elrendeződtek bennem a benyomások. Ez volt az az időszak, amikor a Nyelvtudományi Intézet kutatásába bekapcsolódhattam, és olyan értékekre nyílt ki a szemem, amelyektől szinte megvilágosodott és helyére került az egész, addig gyűjtött anyag.
Elég sok helyen megfordultam, és elég sokféle szempontból figyeltem mindenütt az embereket. Összbenyomásként azt könyvelhetem el, hogy nagyon kevés az olyan helyzet, amelyben cigányok és magyarok kedvező tapasztalatokat szerezhetnek egymásról. Nem azért, mert nincsenek kedvező tulajdonságaik, hanem azért, mert rossz a szituáció, amelyben megnyilatkoznak egymás számára.
Az 1945 előtti Magyarországon a cigányoknak „stabil" helyük volt a társadalom peremén. Ehhez hozzátartoztak bizonyos munkák és szolgáltatások, amelyeket ők végeztek, és hozzátartozott a távolságtartás, a kölcsönös bizalmatlanság. Velejárt, hogy a társadalom minden rétege lenézte a cigányokat, még a legkisemmizettebbeknek is megadatott az az elégtétel, hogy nem ők vannak a létra legalsó fokán.
Ezek után a szocializmust építő Magyarország elvben és rendeletekben biztosította annak a lehetőségét, hogy a cigányok a társadalom egyenjogú tagjaivá válhassanak. Ám az elvek nem hoznak mozgásba olyan tendenciákat, amelyek révén gyakorlattá válhatna a cigányok egyenjogúsága. A cigányság többsége nem a ,,múlt átkos öröksége", nem is saját hibája, folytán tart még mindig ott, ahol tart. Hanem amiatt, hogy az elvek és rendeletek nem változtatták meg a viszonyt cigányok és magyarok között inkább csak rontottak rajta azzal a szándékkal, hogy a cigányok ne maradjanak meg ä társadalmon kívüliség hagyományos állapotában.
A kisebbség másságát a többség csak úgy tudja elviselni, ha a kisebbség alárendelt helyzetben van. Ennek az állapotnak a fenntartására a többségben formális vagy informális konszenzus alakul ki. A cigányság esetében az etnikai jegyek, az óriási szociokulturális elmaradottság miatt a különbség annyira kiáltó, hogy a többségi köz-megegyezés ebben az esetben mindennél határozottabb. Előítélet övezi őket akkor is, ha putriszinten élnek - „nem is képesek másra"_-; és akkor is, ha gazdasági, netán szellemi erőkre: tesznek szert - ,,az hiányzik még, hogy a fejünkre nőjenek". |
Ugyanakkor a cigánykérdést sem lehet elválasztani térségünk többi kisebbségi problémájától, amelyekben szintén szerepet játszott a szociokulturális különbség. A Bácskába, majd a Dunántúlra telepített bukovinai székelyek Magyarországon is kisebbségi sorsot éltek meg. Az 1945 utáni Csehszlovákiában háborús bűnösnek minősült az egész ott élő magyar kisebbség. 1946-47-ben, a lakosságcsere előtt, 9610 családot telepítettek át cseh országrészekbe.
„A deportálások során főleg munkásemberek kerültek ki Csehországba. Munkáskézre volt szükség. Csehországból ugyanis a szudéta-németeket ugyanúgy kidobták, mint innen Magyarországról a svábokat. A földek meg ottmaradtak, és nem volt, aki dolgozzon. Amikor egy-egy szerelvény megérkezett, lezajlott az embervásár. De szó szerint! Ez azt jelentette, hogy jöttek a nagyobb cseh gazdák, a nagyüzemek intézői, és megnézték, melyik vagonban hány család van. Ezek között hány olyan ember, aki dolgozni tud. Ha megfelelt nekik, ráírták a vagon oldalára a címet, és oda irányították a kocsit a benne lévő emberekkel." (Albert Gábor: Emelt fővel című könyvéből.)
Többség és kisebbség viszonyában mindig a többség magatartása a döntő. A kisebbség viselkedésében a többség tudati arca és annak megnyilatkozásai tükröződnek - az illető kisebbség temperamentuma, kultúrája, szokásai szerint. A cigány viselkedését még az a tudathasadás is meghatározza, hogy míg az államhatalom őt jogairól biztosítja, a környező társadalom részéről jogfosztást tapasztal. Elv és gyakorlat különválása itt a legördögibb ördögi kört hozza létre: mert a cigányokat segítő rendeletekre azok is hivatkozhatnak, akiknek a kezén, a végrehajtás során meghiúsul a rendeletben megcélzott program, és senki sem bizonyítja be, hogy a kudarc nem a cigányokon múlt.
A környezet gyakran hangoztatja, hogy a cigányok nem is akarnak beilleszkedni. Az emberek nem veszik észre azokat az akadályokat, amelyeket elutasító magatartásukkal ők maguk állítanak a cigányok elé. Az előítélet, a másság elutasítása borzasztó mélyen gyökerezik az emberben, a cigányok társadalmon kívüliségének még történelmi hagyományai is vannak. Valószínűleg ezért nem ismerik fel az emberek gondolkodásukban, magatartásukban az előítéleteket. Könyörtelenségüket magyarázza, hogy többségükben maguk is elnyomott, kizsákmányolt elődök nyomdokain, véres verejtékkel és önmaguk kizsákmányolásával teremtették meg jelenlegi életkereteiket. Semmi sem készteti őket belátásra azok iránt, akik - szerintük - ha dolgoznának, ugyanezt elérhetnék. Nem veszik figyelembe, hogy a cigányok össze- hasonlíthatatlanul mélyebbről és kevesebb eséllyel indulnak, hogy még segédmunkásként való elhelyezkedésük sem problémamentes hogy alacsony jövedelmükből nem tudják eltartani nagy létszámú családjukat, hogy sokszorosan rászolgálnak arra a támogatásra, ami miatt a társadalom kivételes kedvezményezettjeinek tűnnek fel. S hogy még ez sem elég nekik a fölemelkedéshez, készen vannak az ítélettel: nem is tudnak, nem is akarnak fölemelkedni. És nem mérik fel, hogy ez az ítélet téves premisszákból ered.
A hivatalok emberei, a községek vezetői rendkívül nehéz helyzetben vannak, mert a cigányokat segítő rendeleteket összhangba kell hozniuk a többség érdekeivel, kívánságaival, indulataival - vagyis a közhangulattal.
A tömegtájékoztatás abból indul ki, hogy vannak a cigányokat segítő rendeletek, és vannak szervek, intézmények, amelyek ezeket végrehajtják; a bonyolult ellentmondások elől általában kitér. Az elért eredményeket olyan eseteken demonstrálják, amelyek nem tükrözik a teljes valóságot. Így aztán az a tömeg, amellyel nem lehet eredményeket felmutatni, olyan színben tűnik fel, mintha nyomorúságából saját hibája folytán nem tudna kilábalni, illetőleg, hogy esetükben olyan nagy mértékű a múlt átkos öröksége, amit nem lehet ennyi idő alatt felszámolni.
1981 novemberében jelent meg a sárkeresztúri cigányok helyzetét elemző szociográfiám a Valóság-ban. A község vezetői - a tanácselnök, az iskolaigazgató és a téeszelnök - válaszcikkben reagáltak írásomra, amit ugyancsak közölt a Valóság. Ebből a cikkből homlokegyenest ellenkező kép bontakozott ki ugyanarról a tárgyról, anélkül hogy megállapításaim téves volta bebizonyosodott volna. Az új nyolcadik osztályos Történelmi és állampolgári ismeretek című tankönyv, egyéb szemelvények mellett ebből a válaszcikkből is közöl részleteket. De az én szociográfiámból nem.
A helyzetnek ez az önkényesen egyoldalú beállítása, amely nem teszi lehetővé a teljes valóság tudomásulvételét, a problémák megoldását nem segíti. A hamis felszín alatt a helyzet tovább romlik, felszabadulnak az agresszív indulatok.
A cigánykérdés nagyon könnyen eljuthat odáig, hogy csak rendőri kérdés legyen. A cigányság „két fegyver közt" él. Helyzete minduntalan olyan magatartást provokál belőle, ami megerősíti a környezet vele szembeni előítéletes magatartását, gyűlöletét, uralkodóvá teszi a szankcionális megoldásokat. Magyarok és cigányok viszonya katasztrófába torkollhat, ha ebből az ördögi körből nem lesz kiút. Ha ezt a viszonyt nem lehet emberivé tenni.
Ezek a körülmények körvonalazzák könyvem célját.
Arra törekedtem, hogy konkrét legyek: ne általánosságban beszéljek a telepfelszámolásról, munkakörülményekről, oktatási helyzetről és egyéb sarkalatos kérdésekről, hanem pontosan mondjam meg, hogy hol mi a helyzet, és ezt hogyan éli meg X. cigány és Y. magyar ember. A néprajzi anyag közlésénél is óvakodtam attól, hogy gyűjtéseimet, megfigyeléseimet „a cigányoknak" tulajdonítsam általában; megjelöltem, mit kitől és hol hallottam. Név szerint szólaltatom meg a muzsikus cigányokat is. Minden témában körképet igyekszem adni -amennyire ez egy ember képességeitől és lehetőségeitől telik -, hogy világossá váljék a cigányok sokfélesége. Amit közlök, az - legjobb tudásom és lelkiismeretem szerint - jellemző.
Tudnia kell az olvasónak azt is, hogy mindaz, amit megragadtam, folyamatban zajlik. Ezért jelöltem meg, ahol csak lehetett, az időpontokat. Nem örök igazságokat hirdetek, ha nem-adott időben és helyen tapasztalható, változásban lévő jelenségeket dokumentálok. Természetesen nem lehettem ott mindenütt, nem beszélhettem mindenkivel, figyelmem nem terjedhetett ki mindenre. Kiegészítésre és folytatásra szorul, amit elkezdtem, magam is folytatni szeretném, mert benyomásaim túlnőnek e kötet keretein.
Biztos, hogy amit közlök, az nemcsak a tényekre jellemző, hanem rám is. Ugyanezt a könyvet másképp írta volna meg egy nálam sokkal tudatosabb szociológus, etnográfus vagy egy igazi író. Másképp egy cigány. Valószínűleg más dolgokat tartana inkább fontosnak egy férfi. Azt gondolom azonban, hogy olyan embereknek, akik a maguk módján és a maguk eszközeivel egyaránt a valóság hű feltárására törekednek, nincs egymással nagy vitájuk, a megközelítés különbözősége ellenére sem. Jó néhány nevet fel tudnék sorolni, akik ezt a könyvet másképp írták volna meg, mint én, és mégis azt mondanám, hogy lelkemből beszéltek. Hiszem, hogy ők is így vannak velem.
Még többen vannak, akik ezt a könyvet másképp írták volna meg, és én nem mondanám, hogy lelkemből beszéltek, ők sem fognak szeretni engem. Ezúttal nagyon sokakat fognak válaszra ingerelni az alább következő dokumentumok, hiszen a cigányok sérelmére elkövetett dolgokkal kapcsolatban sem „a társadalom"-ról beszéltem általában, hanem X. város tanácsáról, Y. község iskolájáról és így tovább, és ez mindenütt embereket érint, akik jelentéseikben, beszámolóikban egészen másképp festik le a helyzetet, mint ahogy az előttem feltárult.
Hol van az igazság: az egyik oldalon-e, vagy a másikon, vagy a kettő között? - kérdezheti a kívülálló, az olvasó.
Melyik szemlélet épületesebb a felnövekvő ifjúságnak: a tanácsi beszámolóké-e, vagy az elemző szociográfiáké? - kérdezhetem én.
Mi nehezebb: megjelenni valahol, és ott „feltárni a valóságot", aztán odébbállni, vagy egy helyben küzdeni meg az egymástól különböző, egymásnak ellentmondó, ám egyidejűleg jelenlévő szempontokkal? - kérdezhetik a hivatalban lévők.
Nem adható egyértelmű válasz ezekre a kérdésekre. A valóság a „fekete-fehér, igen-nem"-nél sokkal bonyolultabb. Az igazságnak annyi arca van, ahány ember ahány helyzetből von le következtetéseket az általa tapasztalt valóságból.
Ismerős cigány asszonnyal és két lányával szálltam fel együtt a vonatra Nyírbátorban. Úgy helyezkedtünk el, hogy ők az egyik ablaknál lévő négy helyből foglaltak el hármat, egy már ott ülő magyar asszony mellett, én pedig a másik oldalon lévő ablaknál, ahol szintén voltak már. A következő állomáson leszállt, aki velem szemben ült, ekkor a barátaim mellett ülő asszony gyorsan áttelepült hozzám. „Úgy elterpeszkednek, hogy nem lehet mellettük megmaradni" - mondta magyarázatképpen, és várt valami egyetértő megnyilatkozást, egy cinkos főbólintást csak, amivel jelzem, hogy „hajaj, ezektől már lassan nem lehet megmaradni". Ehelyett én átmentem barátaim mellé. A szokatlan gesztusra többen felfigyeltek. Az asszony mentegetőzni kezdett: ő nem azért ült át, hanem csak azért, hogy mert minek szorongjon az ember, ha kényelmesen is utazhat. Elővettem a magnót, kérdeztem, milyen nóta járja most a nádudvari cigányok között; oda költöztek rokonokhoz, mert a nyírvasvári tanács nem javasolt nekik építési kölcsönt. Annus énekelni kezdett, hogy: „Zhav tar, mamam, zhav tar, zhav tar ande Peshta, de jaj...", és már mindenki az énekre figyelt, amelyben a cigány elmegy Pestre munkát keresni. A hallgató után pergetőt is énekelt Annus a lányaival, úgy szóltak hárman, mint egy kórus. Egy asszony fölkelt a helyéről, közelebb jött.
- Szereti őket? - kérdezte meglepetten.
- Szeretem - válaszoltam.
Látszott rajta, hogy teljesen új volt számára a gondolat: a cigányokat szeretni is lehet. De az is látszott, hogy ez már nem képtelenség a számára.
Ilyesféle missziónak szánom ezt a könyvet. Szeretném szembesíteni hazám társadalmát a szóban forgó probléma bonyolultságával; hangot adni azok igazának is, akikről azt tartja a közvélemény, hogy nyomorúságuknak ők maguk az okai; megmutatni valamit a cigányok kultúrájából, mentalitásából, hogy érthetőbbé, szerethetőbbé váljanak.
Sokat gondoltam arra munka közben, hogy micsoda értéket veszített a „művelt Nyugat" azzal az erőszakkal, amelyet a gyarmatosítások során az alacsonyabb civilizációs szinten élő népek ellen elkövetett. S arra is, hogy nem véletlenül fordul válságos korszakokban az emberiség a népi kultúrák, ősi művészetek felé.
Mi együtt élünk egy néppel, amely a civilizációs fejlődésben lemaradt ugyan Európa mögött, és ezzel temérdek feszültség okozója, viszont ma is élő, születő folklórja van, és olyan értékek hordozója, amelyekre elanyagiasodó, elmagányosodó világunkban nagyon nagy a szükség.
Ezekkel a gondolatokkal teszem munkámat a jóakaratú emberek kezébe.
| |