Előző fejezet Következő fejezet

KULTÚRA ÉS MENTALITÁS CIGÁNY KÖZÖSSÉGEKBEN

 

Ez a fejezet voltaképp anyaggyűjtő munkám „melléktermékeit" tartalmazza, és arra szolgál, hogy az összes többi dokumentumot hitelesebbé tegye. Wlislocki Henriktől kezdve Erdős Kamillig és a Csenki testvérekig sok jeles gyűjtő foglalkozott a cigányság néprajzával, napjainkban Bari Károly végzett kiemelkedő munkát ezen a területen, és nekem nem volt szándékomban, hogy hozzájuk csatlakozzam. A felkészültségem is hiányzott hozzá, célkitűzésem is más természetű volt. Azt se tekintem feladatomnak, hogy a már hozzáférhető munkák alapján én kíséreljem meg felvázolni a cigány néprajz általános jellemzőit. Valószínű, hogy az eddig megjelent anyag ehhez nem is elég. Olyan mélyre ható vizsgálódások, amelyek támpontokat adhatnának az egyes cigány csoportok egymástól eltérő és egymással azonos kultúrájának elemzésére, még nem születtek meg. További elemzés tárgyát képezhetné az a jelenség, ahogyan az egyes vidékek paraszti társadalmának - a parasztság által már meghaladott, elfelejtett - kultúráját őrzik az ott lakó, még archaikusabb életet élő cigány közösségek. Mindez messze meghaladja vállalkozásom kereteit. Csupán arra szorítkozhatom, hogy felvillantsak mozzanatokat, amelyekkel jártomban-keltemben találkoztam, leírjam, amiket „adatközlő" barátaim elmondtak nekem, bemutassak helyzeteket, eseményeket, ahol jelen voltam. Ezt viszont nem mulaszthatom el, mert úgy gondolom, még ezek a rendszerezetlen benyomások is sokat elárulnak a cigányok etnikai karakterét meghatározó érzelmi értékekről, a többség értékeitől különböző kultúrájáról. Csak ennek átélésével lehet a cigányokat megérteni, s a megértés sok konfliktusnak elejét veheti. Elejét vehette volna azoknak is, amelyek a további fejezetekben olvashatók.

„Mi az Istené vagyunk" - hangzik el a nagyecsedi karácsonyi köszöntőben, s ebben az az igazság rejlik, hogy a cigány ember is érvényes törvényeket követ a maga törvényeiben.

Cigány telepeken nincs kerítés. Akik ott élnek, együvé tartoznak, amijük van, megosztják egymással, nincs határ „enyém" és „tiéd" között. Akik kijöttek már a telepről, és a putrit házra cserélték föl, azoknak többnyire kerítésük is van; de ha egy bokorban maradt a közösség, a kerítés nem sokat változtat a közösségi mentalitáson. A másiknál ugyanúgy eszik mindenki, mint otthon, ha főz, akkor magától értetődő, hogy abból bárkinek jut, aki betéved.

A keceli cigány iskolában vitatkozott a magyar és a cigány tanító.

 Ha azt a cigányt beültetik egy háromszobás lakásba, két év múlva ugyanolyan putri lesz - érvelt a magyar tanító.

- Ez természetes. Nem kell csodálkozni - válaszolt a cigány tanító.

- Na de miért? Mikor megkapja a lehetőséget, hogy kiemelkedjék a piszokból? Akkor miért nem igyekszik azt megtartani?

- Kaptak Békásmegyeren háromszobás lakásokat, ott vannak nyolc tíz gyerekkel, ráadásul ott van húsz rokon.

- Miért vannak ott?

- Valahol kell lenni azoknak is, nem?

- Ahol laktak azelőtt.

- Hát laktak valami putriban, azt otthagyták. Fölmentek Pestre a rokonokhoz. Végre kaptak egy lakást. Én nem oda mennék? Odamennék. Testvérem, nem idegen az nekem. Amíg nekem van, neki is van. Amíg neki van, nekem is van. A cigánynál nem úgy van az, hogy ez az enyém, ettől eddig, van kerítésem; ez nem úgy van. Elmegyek hozzájuk: na, testvérem, ezt elvittem. Jól van, elvitted. Ott a kocsi, vigyed. Elrontottad? Ott egye meg a fene, majd lesz másik.

- Honnan? Kitől?

- Majd lesz, na. Ad az Isten.

Kívülálló ezt nem érti. Ez csak azok számára érthető, akik ellenséges külvilággal szemben voltak kénytelenek erős közösséget teremteni. A közösség felbomlásának a jele, ha ez a mentalitás megszűnik. Ha például valakinek úgy sikerül a fölemelkedés, hogy már maga is azt tartja magáról, mint a környezete róla: „olyan rendes, hogy nem is cigány". Ilyen esetekben a kerítés funkcionálni kezd: a kikapart tulajdon szigorú őrzőjévé válik. Az is szomorú, amikor lepusztult (pusztított), bomló (bomlasztott) közösségekben jelenik meg a kerítés (például a dorozsmai telep nyomorúságos barakklakásainak némelyike előtt); jelezvén, hogy „mi nem olyanok vagyunk, mint a többi".

Értetlen kívülálló nem lehet illetékes a cigányok ügyeiben. Bomlást jelez az is, amikor a cigányok vitáikat, nézeteltéréseiket a hatóságok elé viszik, följelentgetik egymást. A cigány törvény (romanyi kris) valaha szigorúan szabályozta a közösség életét, maradványaiban ma is él. Nagyecseden még működött néhány évvel ezelőtt, míg meg nem halt két tekintélyes öreg. A mai huszonévesek így emlékeznek rá:

„Amit a két öreg el tudott intézni, abból soha semmi probléma nem volt. Ha nem tudták, összehívtak még több embert. Ha kellett, hívtak Fábiánházáról, máshonnét is okos öregeket, húsz-harminc ember összegyűlt. Nők is, de a nőknek nem volt olyan szavazati lehetőségük. Ha jónak látták, hogy az ügyet a cigány törvény elhallgassa, elhallgatták. Ha kiút nem volt, még adtak egy lehetőséget. Csak ha újra előfordult, vitték magyar törvény elé. Például valamelyik férfi félrelépett a feleségétől. A család ott maradt egyedül, árván, kénytelen volt a nő összehívni: hogy lesz, mint lesz. Vagy kupeckodtak, nem jól sikerült a csere, az egyik többet nyert, ezt el kellett dönteni. Vagy lakodalom után, lakodalom előtt, ha valami probléma volt: nem fért össze a két fiatal, a költséget vissza kellett fizetni. Vagy elvitte a fiú a lányt, s egy-két hétig lakott csak vele, akkor is összehívták a cigány törvényt: miért tette ezt a csúfságot? Vagy a kislány már nem kislány volt, hanem asszony..."

A nyírvasvári Rostás Ferenc is a tekintélyes öregek közé tartozik, akit néha még mostanság is meghívnak a cigány törvénybe. Fia, Rostás József, részben örökölte ezt a tekintélyt, részben a maga érdemeivel ki is vívta már. A hétfő hajnalban Pestre utazók körében gyakorta tesz igazságot. Valami összezördülés volt otthon hét végén, a férfi keserű szájízzel utazik vissza a munkába, mondja a magáét a vonaton, a többiek hozzászólnak, vitatkoznak: kell valaki, aki eldönti a vitát, akinek ítéletében mindenki megnyugszik. Rostás Józseftől még a pofont is elfogadják, emiatt sincs harag, mert ok nélkül nem osztogatja. Utána megisznak egy felest, összecsókolóznak, szent a béke.

Nemrégiben történt, hogy házasságtörő asszony fölött ültek törvényt Mátészalkán. A cigány törvény ilyen esetekben kegyetlenül szigorú és teljes mértékben férfipárti. Erre az ötgyerekes asszonyra is ítélet várt, és az ítélet feljogosította volna a férjet, hogy levágja az asszony haját, új feleséget hozzon a házhoz - teljesen kiszolgáltatta volna a nőt a férfi bosszúálló kedvének.

Rostás József ekkor szót kért. Kinyilvánította, hogy kegyetlen dolog csak a nőben keresni a hibát, amikor a férfiban is van.

Az öregek fölmordultak, odaszóltak az apának:

- Tudja a te fiad, hogy mit beszél?

- Gondolom, hogy tudja, ha beszél - állt rögtön az apa a fia igaza mellé.

Az építőiparban híres Rostás-brigád vezetője - valószínűleg először az ilyen témájú cigány törvénykezésben - a férfit állította pellengérre.

„Ahhoz elég vagány gyerek volt, hogy öt gyereket megcsináljon, de ahhoz már nem, hogy el is tartsa őket. A fizetését elitta, a családnak nem maradt, az a szegény nő rákényszerült, hogy férfiakkal barátkozzék, és ha tette, a gyerekeiért tette."

A hangulat nyomban megváltozott, a nőt nem ítélték el, és a bosszúért lihegő férjnek ebben meg kellett nyugodnia.

Ma már az együttélés modernebb változatai is szokásosak, de még mindig él a házasságkötés két hagyományos formája: a lakodalom és a szöktetés. Szöktetést nemcsak valamiféle családi akadályoztatás esetén csinálnak, hogy aztán utólag, kénytelenségből mégis jóváhagyják a frigyet, hanem praktikus meggondolásokból is: ez nem kerül pénzbe. Szertartása van annak is, ahogyan az elszökött fiatalok néhány nap múlva visszamennek a lányos házhoz - esetleg a fiú szüleivel együtt - bocsánatot kérni. A lányos szülők ilyenkor adják a sértődöttet, közben már felkészültek a vendégek fogadására és a megbocsátásra.

A Somogy megyei Orsós Klári tizennégy éves korában szökött el. A serdülő cigány lányokat tavasszal lepi meg a láz: hőemelkedéssel járó, nyugtalan, extatikus állapot - ilyenkor szoktak elszökni. A nagy felhevülés nem mindig maradandó. Klári is rövid ideig élt csak egy fiúval, aztán anyja hazavitte: nem tetszett neki se a fiú, se a családja, nem hagyta ott a lányát. Klárinak se kellett már a fiú, akitől terhes lett. A családban ez nem okozott semmiféle megrendülést. Klári anyja felnevelt kilenc gyereket, egy gyerekkel több itt már nem számít. A lány terhessége csak akkor szégyen, ha nem szökött el. Ha elszökött: minden rendben van.

Az esetek többségében azonban az első felhevülés életre szóló marad.

A menyasszonykéretés nagy játék: „elveszett a bárányunk". Amikor a vőfély kiáll, hogy jöttek a bárány keresésére, először kibotorkál, kisántikál két-három öregasszony. Megkérdezik: ez az? „Nem, nem." Utoljára megjelenik a menyasszony. „Ez az, ez az!"

A szülők között versengő, vitatkozó beszélgetés zajlik le. Egyik vitatéma, hogy hol fognak lakni a fiatalok. A lány szülei szeretnék, ha velük maradna a lányuk: bizonygatják, hogy van hely náluk is. A fiú apja ezt méltányosan fogadja, de azért tudja és finoman érezteti is, hogy itt most már ő a családfő. A lány szülei is tudják, hogy úgy van rendjén, ha a lány a fiú szüleihez költözik. Az anyós dolga, hogy fogadja a menyecskét, tanítgassa. Vesz neki ruhát, ajándékokat: „kecsesíti" magához. Helyre is igazítja, ha valamit nem jól csinál. Ez olykor rosszul esik a menyecskének, de nem mutatja. Ha nagyon megsértődik, hazamegy, de otthon se mondja el, mi a baj, hogy békesség legyen. Csak ha nagyon megharagszik, akkor mondja el. És akkor a szülők szépen megbeszélik a dolgot, nem bántják meg egymást.

Másik nagy téma kéretéskor: vállalják-e a szülők a felelősséget, hogy gyerekeik helyt fognak állni, hűségesek lesznek? Fiatal szülők mellett ott állnak az öregek is, és segítenek a felelősségvállalásban.

Egyes közösségekben fizetnek a menyasszonyért. Ha nem sikerült a házasság, a pénzt vissza kell fizetni. Komoly viszály tárgyát képezheti, ha lánynak adták el a menyasszonyt, de már nem volt az.

Nagyecseden sohasem fizettek a menyasszonyért. A ma élő lakodalmi szokás mintegy húsz éve van érvényben.

„Egybe van a kéretés, a lakodalom. Együtt bevásárolunk: a fiú anyja, a lány anyja. Abba benne van a ruha, a kaja, minden. A reggeli asztal a két első asszonyé, akié a két gyermek. Ahhoz nem teszen senki. A délutánit meg otthon készítik el az asszonyok: rántott hús, egy torta, egy tál ennivaló, hús krumplival, tészta hússal, kinek mi van. Most már nem a földön eszünk, mint régen, hogy leterítettünk abroszokat. Hozunk ki asztalt, és mindenki ráteszi a tálját. Már a férfiak akkorára ittak. Megjön a banda. A férfiak esznek előbb. Majd utána mehetnek enni a gyerekek meg az asszonyok. Amit az emberek otthagynak. Utána leszedik a csanakokat, mindenki megkeresi az edényét. Ha nem találja, majd meglesz. Kezdődik a menyasszonytánc. Nyomba. Mert rövid a nap, és reggelig nem tartunk lakodalmat. Félünk az éjszakától: jönnek a magyar fiúk részegen. Kiáll a nagy vőfély, azt mondja: szegény menyasszony, nincs fazokja meg lábosa! Megindul a menyasszonytánc. De nem tíz-húsz forint: ötszáz meg ezer. Teliszurkálják pénzzel a koszorút, ha megtelt, kiszedik. Utoljára megy a vőlegény, annak meg kell duplázni. Ha véletlenül valaki kétezret dobott, neki már négyet kell. Ha nincs pénze, kilopnak neki. De másért nem nyúlnak a menyasszony pénzéhez. Egy férfi leteríti az ujjasát a földre, abba dobják a pénzt az italra. Aki dobott bele, az jogot szerzett magának, hogy igyon. Mikor legjobb a lakodalom, akkor van vége. Mindenki elmegy, utána a két család összeül csendesen. De kijelenti ám a menyasszonynak az édesanyja: »drága testvéreim, még élek, még a koszorú a jányom fején van, ha szerettek, itt ne hagyjatok! Van még egy kis maradék a fazekamba, együk meg!« Észrevétlenül kell elmenni, ne vegye észre a társaság, hogy lelépett a menyasszony, ne legyenek szomorúak. Lelépett a menyasszony, éjfélre, virradóra, mikor milyen hangulat van, eltűnik; és akkor ki-ki merre, részegen, fáradtan hazafelé bandukolnak. Mondjuk utána: mishto has, shukares... (Jól volt, szépen...) És akkor az anyja elkezd sírni..." (Balogh Gusztávné közlése.)

Tanácshoz most már el-elmennek, de templomban nem esküsznek a nagyecsedi cigányok. Ha a pap emiatt a gyerekeiket sem hajlandó megkeresztelni, akkor sem. Az eskü halálosan komoly dolog a cigányoknál. A férfiak úgy vélik, a hűségesküvel átkot mondanának magukra: hiszen kevéssé valószínű, hogy egy életen át sose szegjék meg.

Fontos kelléke a házasságkötésnek az első kendő, amivel a vőlegény köti be a menyasszony fejét, ő is vásárolja. Megszólják, ha nem elég szép és drága. Szép, rózsás kásmírkendőért napjainkban négy-ötszáz forintot se sajnálnak. Az első kendő mindig a legkedvesebb marad.

Hagyományőrző közösségekben az asszonynak viselnie illik a fejkendőt. A szokástól eltérnek, ha hivatalos helyekre mennek; ilyenkor inkább „magyarosan" öltöznek fel, főleg a fiatalok. De viharban, még a mai fiatalok is félnek kendő nélkül.

Cigány népviseletben ma már aránylag kevesen járnak. Mondják a hozzáértő asszonyok, hogy nem is lehet kapni azokat az anyagokat, amikből régen az igazi cigány viselet készült. De ha együttes számára készülnek ruhák, nagyon odafigyelnek, hogy legalább megközelítse az eredetit. S ha egy cigány asszony fölvesz, mondjuk dzsörzéanyagból készült plisszészoknyát, egyszerű blúzzal vagy trikóval, kötött kardigánnal: ez az öltözet nyomban cigányossá válik, ha cakkos szélű, egyszínű selyem-, karton- vagy orkánanyagból varrt kötényt vesz hozzá és rózsás kásmírkendővel beköti a fejét. Hagyományos viselethez szokott cigány nőnek problémát okoz, hogy nadrágot vegyen fel, ha például elmegy dolgozni az építőiparba: szégyelli magát. Fiatalok között persze nem ritka már a szűk szoknya, szűk nadrág, de ezt az idősebbek nem nézik jó szemmel. Hagyományőrző közösségekben a nőnek hosszú hajat illik viselnie.

Cigány szülők ma sem sajnálják lányaikat, ha - európai fogalmak szerint - túl korán mennek férjhez, sőt, ez nyugtatja meg őket. Ma már a cigány lányok testi érése nem előzi meg az európai átlagot, de a cigány közösségek szemében ennyi elég az érettséghez. A cigány lányok tanulása többek között ezért is problematikus. A szülők számára fontosabb, hogy törvényesített szexuális élettel biztosítsák kislányuk tisztességét, mint hogy a gyerek befejezze az általános iskolát. Amelyik iskola szabadulni szeretne a cigány gyerekektől, kész örömmel tesz eleget a tanuló és a szülők kérésének, és fölmenti a kislányt ilyen esetben. Toleránsabb iskolákba férjhez menésük után is járhatnak a cigány kislányok, még terhesen is, illetve lehetővé teszik esti tagozaton való tanulásukat. Tizenhat-tizenhét éves fiú pedig, aki már dolgozik, pénzt keres, a cigányok normái szerint érett a házasságra. S ahol erősek a családi és a közösségi kötelékek, nem is kell attól félni, hogy a korai házasságból születő gyermekek elhagyottak, elhanyagoltak lesznek; mellettük állnak a fiatal szülők és az egész rokonság. A korai gyermekáldás csak széteső közösségekben tragikus. Számuk, sajnos, egyre szaporodik. Egyidejűleg szerencsére azok száma is gyarapszik, akik a házasságkötéssel megvárják érettebb éveiket.

A keresztelőt is megünneplik, mert a keresztelés rendkívül fontos szertartás a cigányoknál. Tradicionális közösségekben előre kiválasztják a keresztszülőket, és ezt a kiválasztottak megtiszteltetésnek tartják. Amikor megszületik a baba, az apa egy kis pálinkával felkeresi a leendő keresztszülőket, megbeszélik a keresztelőt, s ettől kezdve a két család között nem lehet viszály, veszekedés. Kialakult szokások szerint a keresztszülői megtiszteltetés több ezer forintos terheket jelenthet - ajándék az újszülöttnek, ebédek a gyermekágyas anyának -, mégis örömmel vállalják.

Budapest huszadik kerületében lakó, Borsod megyéből származó fiatalasszony mesélte:

„Amíg nincs a gyerek megkeresztelve, addig az ördögé. A Szilvike ott feküdt mellettem, vánkosba kötve, szophasson éjjel-nappal. Egyik éjszaka hallom, hogy sír. Nyúlok a vánkoshoz, nincs benne a gyerek. De hallom a sírását. Hát kint feküdt a konyhában az olajkályha mellett, meg volt már kékülve. Hogy ki tette oda, én nem tudom. De így mondják, hogy amíg nincs megkeresztelve, addig az ördögé. Lehet, hogy ez babona. Én azóta szentképet teszek a gyerek feje alá, míg nincs megkeresztelve, ne ártson neki a rossz. És igyekszünk a gyereket minél előbb megkeresztelni. Ez a kicsi is, míg meg nem keresztelték, mindig sírt. Azóta nyugodt. Cigányoknál az a szokás, hogy amikor megszültünk, jövünk haza a kórházból, bemegyünk a templomkába, magunkat is meghintjük szenteltvízzel, meg a gyereket is. Mikor Szilvikével az történt, hogy kivették a pólyából, én utána az egész lakást szenteltvízzel telehintettem. Szoktam kérni a paptól szenteltvizet, ad szívesen. Beszentelem a lakást, gyertyát gyújtok, távozzon tőlünk a rossz."

Kisbaba karjára piros szalagot kötnek „jakhenca marel" (szemmel verés) ellen. Egy dorozsmai asszony szerint, ez addig fontos, amíg nincs a gyerek megkeresztelve.

Sokáig szoptatnak a cigány asszonyok, két-három évig is. Azt tartják, amíg szoptatnak, nem esnek teherbe, de ez nemigen válik be, így aztán előfordul, hogy több gyereket is szoptatnak egyszerre. Hétéves gyereket se restellnek megszoptatni, ha jut neki. Öt-hat éves gyerekek üvöltve sírnak a „chuchi"-ért, az is elég, ha megfoghatják, akkor megnyugszanak és elalszanak. Amikor Hodászon cigány óvoda létesült, és az első időben még nem szoktak hozzá a szülők, az anyák odajöttek a kerítéshez, és azon keresztül szoptatták a gyerekeket. Nem saját gyereknek is odaadják a mellüket, ha nincs benne tej, akkor is. Elválasztáskor nagy szerepe van a gyerekhez közel álló asszonynak - nagymamának, nagynéninek -, aki a szó szoros értelmében elválasztja az anyjától, és a saját teste melegével kárpótolja, amíg leszokik a szopásról. Ha nehezen megy a dolog, kefét tesz a melléhez, s azt mondja: látod, ott a Kolku bácsi.

Halandzsanevű figura ez a Kolku, nem komoly a vele való ijesztgetés. Szokták hívni, ha rossz a kisgyerek, de inkább játékból, nem azért, hogy féljenek. Nem is félnek. Ismeretes még Ruva pajtás is; neve farkasra utal. (Ruv: farkas.) (Romungro közösségekben „Kobako" a mumus.)

A kisgyermek erotikus vonzalomnak is beillő, viharos szeretet tárgya a cigány közösségekben, ölelik, csókolják, nyalják-falják a szülők, nagyszülők, rokonok. Jellemző cigány becézés: „charav tye khulora" (nyalom a szarocskádat). A nők gátlástalanul játszanak a kisfiúk fütyijével, úgyszólván tanítják rá: „tordyol o pélo" (Tordyol: áll). A két-három éveseket már a szerelemre tanítják. Biztatják őket, öleljék-csókolják meg egymást, és kérdezik: „kames les" (szereted?).

A bensőséges testi kapcsolat, ami a cigány nőket a gyerekekhez fűzi, nagyon mély lelki kapcsolatot is jelent. Valóságos muzsika, ahogy a csecsemőhöz, kisgyerekhez beszélnek, ringatják, altatják. Hosszan elnyújtott „a" hang az altató, némelyek a nyelvüket is pergetik hozzá. A „tente baba, tente" cigány megfelelője: „Lulaj baba, lulaj." (Romungro közösségben: buva kerel e baba".) Az altatódalt is a legtöbb esetben improvizálják: annak és arról szól, akinek énekelnek. Magyar mondókák cigány nyelvű változatai ismeretesek a cigány közösségekben:

Chiroka-maróka,

So tadyan?

Kását. 

Mukhlyal mange?

Mukhlyom.

Andyal mange?

Andyom.

Sa xalyas o shimijako!

Ciróka-maróka,

mit főztél?

Kását.

Hagytál nekem?

Hagytam.

Hoztál nekem?

Hoztam.

Mind megette az egér!

A ritmusnak döntő szerepe van a cigány gyerekek nevelésében. Ahogy ringatják a pólyást, lovagoltatják az ülni még alig tudót, táncoltatják az épp hogy felállót: úgy örökítik tovább, örök lüktetésben, a nép élni akarását, életszeretetét.

A cigányok igyekeznek mellőzni mindenfajta erőszakot a gyerekek nevelésében. Kevés rendszabályt alkalmaznak, hagyják élni a gyereket, és azt tartják, hogy nem szabad őket bántani. Széthulló közösségekben fordul csak elő kegyetlenség a gyermekkel szemben. A másik véglet, az esztelen kényeztetés, a gyerek kívánságainak kritikátlan teljesítése a nyomorból kilábaló családokra jellemző.

Minden ellenkező híresztelés ellenére, a cigányok sokat és keményen dolgoznak. Más kérdés, hogy náluk a munka nem „becsület és dicsőség dolga", egyéb magasztos ideológiákat sem fűznek hozzá.. Dolgozni kell, mert másképp nem élnek meg, és eszerint nevelik a gyerekeket is. Tíz-tizenkét éves fiúk a hagyományos mesterségek idején is részt vettek már apjuk munkájában; ma is rájuk lehet bízni az állatok gondozását például. Ugyanennyi idős kamaszlányok megbízhatóan gondozzák kistestvéreiket, takarítanak, főznek.

Egyetlen cigány sem állítja, hogy szeret dolgozni, és szívesörömest nem dolgozik, ha nem muszáj. Cigány nők számára sem ez az „önmegvalósítás" eszköze. Péli Tamás festőművész édesanyja, a ragyogó Hilda asszony mondott erről gyönyörűen jellemzőt. Miután fölnevelt két művész gyereket, ápolt egy beteg férjet, tízévi munkaviszony után van egy kis nyugdíja. Magyar nászasszonya megkérdezte tőle: miért nem dolgozik, hogy több pénze legyen? Hilda azt válaszolta:

„Nem érted, hogy én cigány vagyok? Te csak dolgozz, mert neked kell a kocsi, az új bútor meg minden. Nekem nem kell. Veszek buszjegyet. Fölülök a buszra, az engem elvisz a Hármashatárhegyre, ott  lefekszem a fűbe, és enyém a világ."

Ami nélkül viszont igazi cigány nem tud meglenni: az ének, a zene, a tánc. Ehhez nekik nem kell különös alkalom, mert lényük legmélyéről fakad, életük természetes velejárója, személyiségük legigazabb megnyilatkozása; s mint ilyen, hétköznapjaik és ünnepeik kultikus szertartása is egyben. Rádió, magnó, lemezjátszó a putrikban is otthonos. Ágy nincs minden személy számára, zenének viszont szólnia muszáj.

Biztos, hogy a cigányok értékrendje más, mint a tulajdonviszonyokon alapuló, civilizált társadalomé. De hogy alábbvaló lenne, az egyáltalán nem biztos. Az érzelmi értékek sokkal előbbrevalóbbak a cigányok számára, mint az anyagiak. Sokszor elmarasztalják őket, hogy nem élnek beosztással, pénzük csak addig tart, amíg megkapják a fizetést. Arról nem esik szó, amit ez a „könnyelműség" más vonatkozásban jelent: hogy a cigány az utolsóját is odaadja, ha kell, annak, akit szeret, és nem törődik vele, mi lesz azután. Majd lesz valahogy, majd ad az Isten, majd rajta is segít valaki. Egy másik testvér. (Arról is kevés szó esik, hogy beosztani jobbára csak ott nem tudnak, ahol oly kevés a jövedelem, hogy nem lehet beosztani, de erről más helyen részletesebben lesz szó.)

A cigány mentalitás azokra a cigányokra is jellemző, akik nem beszélnek cigányul, nem élnek tradicionális közösségekben.

Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire eredeti a cigány folklór, de az is vita tárgyát képezheti, hogy mennyire eredeti a magyar. Ahol népek élnek egymás mellett, biztos, hogy hatnak egymásra, és ez a hatás biztosan kölcsönös.

Martin György néptánckutató szerint az egyes vidékekre jellemző táncok sokkal inkább különböznek egymástól, mint az azonos vidéken élő magyaroké és cigányoké. Könnyen elképzelhető, hogy például a nyírvasvári cigányok botoló tánca a szatmári magyar néptánc archaikus rétegeit őrzi. De ki bizonyítja be, hogy a magyarokra annak idején egyáltalán nem hatott a cigányok tánca?

Olsvai Imre népzenekutató megállapítja, hogy a Kárpát-medencében élő népek egyike sem rendelkezik olyan improvizációs készséggel, mint a cigányság. Hagyományos cigány közösségek éneklése instrumentális hatású: pergetéssel, szájbőgőzéssel, töltelékszavak, szótagok virtuóz alkalmazásával hangszerként használják hangképző szerveiket.

Néhány évvel ezelőtt örvendetes módon jelen volt a munkásszállón élő cigányok életében a közösséget összetartó ének, tánc. Az akkoriban elindult együttesek profivá lettek időközben, a közösségi együttlétek pedig rendezvényekké, fesztiválokká alakultak. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy bizonyos, nem túlzottan felelősségteljes „tudományos" hatásra, politikai illetékesek elkezdték „sovinizmus"-nak, „nacionalizmus"-nak, „szeparatista törekvések"-nek minősíteni a cigányok közösségi igényeit.

A nyírvasvári, immár világhírnek örvendő együttes (szerepeltek a cigányok történetéről szóló koprodukciós filmben is) id. Rostás Ferenc népes családja tagjaiból szerveződik, ő a művészeti vezető, ő neveli az utánpótlást, és közelében minden cigány felnőtt foglalkozik a gyerekekkel. Ahogy járni kezdenek, már táncra biztatják őket, két-három évesek ügyesen táncolnak, öt-hat évesek szinte úgy mozognak, mint a felnőttek. Az ének, a tánc magától értetődő, természetes közege a nyírvasvári gyerekeknek, mindig ezt csinálják. Ugyanígy van más hagyományőrző közösségekben is. Élő, születő folklór, amit énekelnek cigányul és magyarul, tükrözi a mindennapi, valóságos életet:

Ha felmegyek Budapestre,

hazajövök szombat este,

hozok neked karamellát,

a bukszában kétszáz dollárt.

(Építőipari segédmunkások ugyan ritkán kapják dollárban a fizetésüket, de a „második gazdaság" lehetőségei közül a piacokon, pályaudvarokon köthető üzletek valószínűleg megtalálják a cigányokat.)

Kétféle cigány ének van: hallgató és táncdal. Minden községnek megvannak az éppen népszerű dalai. 1985-ben ahányszor Nyírvasváriba mentem, ezt a hallgatót hallottam legtöbbször:

E lolyi mol, e panasza,

ťavel oba detehara,

e lolyi mol a panasza,

ťavel aba detehara.

A piros bor, a panasz,

legyen már reggel,

a piros bor, a panasz,

legyen már reggel.

An csak romnyi, muri chugnyi,

mukh te shinav ando kurvi,

mukh te shinav ando kurvi,

ande muri shukar gazhi.

Hozd csak asszony az ostorom,

hadd vágjak rá a kurvákra,

hadd vágjak rá a kurvákra,

az én szép feleségemre.

Xuter andre dereshone,

trade opre pe vuljica,

trade opre viljica,

pade shukar sunto ratyi.

Fogd be a dereseket,

Hajts fel az utcára,

hajts fel az utcára ezen a szép,

szent éjszakán.

Ezek a dalok természetesen vándorolnak községről községre, munkásszállóról munkásszállóra, s a népdal formálódásának törvényei szerint változnak. Az ismert együttesek interpretálása némileg rögzíti a formát, de inkább csak a kívülálló hallgatóság, mint a florklórteremtő közösségek számára. A cigányok éneklésében ugyanis alapvető tényező az improvizáció. Elkezdenek például egy hallgatót, ismert dallammal, ismert szöveggel, és folytatják valamivel, amit ott helyben rögtönöznek. A négysoros dal hömpölygő folyammá nő a végtelen strófák során, amelyekben aktuális bánataiknak adnak hangot. Az asszonyok elmondják, hogy sokszor maguk sem értik, honnan szakad fel ez belőlük. Leginkább akkor szeretnek énekelni, ha egyedül vannak. Dolgozgatnak csendben, elgondolkodnak, aztán egyszer csak énekké formálódnak a gondok, bánatok. Meg is könnyebbülnek tőle.

Tradicionális közösségekben élő és-felnövő kislányok tízéves koruk körül már képesek szövegimprovizációkra önálló dallamdíszítésre.

A fiúk improvizációs készsége inkább a táncdalokban érvényesül. Az a civilizációs - iskolai - ártalom, amelynek során a gyerekkori kreativitás serdülőkorban megszűnik, a cigány gyerekeket elkerüli.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a rögtönzésekben sok a sztereotip elem. Ezért van, hogy a cigány nők segíteni tudnak egymásnak: érzik már, hogy mi következik.

Mivel sok az azonos ritmusképletű, azonos szótagszámú dal, gyakori a strófák vándorlása egyik dallamból a másikba. A kettős nyelvhasználattal együtt járó jelenség, hogy gyakran keverednek magyar szavak, sorok, versszakok a cigány szövegbe.

1983-ban Kovalcsik Katalin lejegyzett egy dalt Kaposszentjakabon, amelynek utolsó strófája akkor így hangzott:

de   Udvarom, udvarom,

szép kerek udvarom, de jaj

ke   rodau mura gazha  (keresem a feleségem),

de   sehol nem találom.

Ugyanezt a dalt két évvel később mindenki ezzel a strófával kezdte Kaposszentjakabon:

Járom a világot,

a szép Magyarországot, de jaj

feleségem párját

de seholse találom.

Ugyanerre a dallamra az alábbi szöveggel kezdenek énekelni Nádudvaron:

Zhav tar, mamam, zhav tar,

zhav tar ande Peshta, de jaj...

(Elmegyek, anyám, elmegyek,

elmegyek Pestre...)

Jellemző a cigány hallgatókra az Istenhez és az anyához való fohászkodás. Gyakori fordulat:

Ahaj Devla, so te kerav,

chorro shero kaj te shuvav?

(Jaj, Istenem, mit csináljak,

szegény fejem hová tegyem?)

S az egyik legszebb válasz a költői kérdésre:

Shuvav shero pe phuvake,

T'avel pharo le mamake.

(Teszem fejemet a földre,

legyen nehéz az anyámnak.)

Cigány és román anyanyelvű közösségeknek napjainkban is megvannak a mesemondó alkalmai. Nevezetes alkalom a virrasztó. Román anyanyelvű (beás) cigányok ilyenkor csak meséket mondanak, az éneklés tilos. Oláhcigányok énekelnek is, kivéve a halott hozzátartozóit.

Ezenkívül bármelyik este, amikor többen összejönnek, és megfelelő a hangulat. Napjainkra a hétfő este lett az alkalmas időpont, amikor nincs tévéműsor.

Felgyűjtésre vár még, de már nem sok idő van rá, az a román nyelvű mesekincs, amelyet a beás cigányok öregjei őriznek. S úgy tűnik, kifogyhatatlan a cigány nyelven előadott mesék tárháza.

A cigány mesékben sok a vaskosság. Van egy bocsánatkérő formula, amellyel a mesemondó engedelmet kér a jelen lévő asszonyoktól, ha a mesében valami csúnyaság következik: „Ó, romnye, te jertisaren mange pe tumari shukar patyiv." - (Ó, asszonyok, bocsássatok meg nekem a ti szép becsületetekre.)

Cigány mesemondó sűrűn emlegeti az Istent; vulgáris szeretetnyilvánításokkal sóhajt fel hozzá:

„Aj, dragona Devla, charav tyo ratoro" (Drága jó Istenem, nyalom a vérecskédet). Vagy: „charav tye khulora" (fordítása már ismeretes); „chumidav tye kincseso, somnakune punre" (csókolom a te kincses, aranyos lábaidat).

Ez a földhözragadt istenimádat valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a keresztény vallások fiúistenét a cigányok a maguk módján adaptálták hitvilágukba. Tehát mélyen átélik és élénken elképzelik, hogy az Isten gyermekként megszületik, és ők ezt a gyermekistent ugyanolyan becézésekkel halmozzák el, mint a cigány gyermekeket.

A nyírvasvári Rostás családban természetesen Papu a legfőbb mesemondó. Szertartása van annak is, ahogyan a gyerekek kérlelik, hogy meséljen, ő kéreti magát, különböző kifogásai vannak, végül kötélnek áll. A gyerekek jól ismerik Papu meséit, tudják, melyiken lehet jókat nevetni, élénk reagálásaikkal hangolják mind jobb kedvre. A mesemondó készség és kedv folytatódik a fiúkban és az unokákban. A Rostás unokák szerepekre osztják és előadják az ismert elemekből rögtönzött meséket.

Sajátos folklorizációs folyamat, ahogyan a cigány anyanyelvű közösségekben felnövő gyermekek a magyarul hallott, olvasott vagy tévében látott meséket cigányul adják elő. Felnőttek is mondanak cigányul olyan mesét a gyerekeknek, amit magyar mesekönyvből olvastak.

Id. Rostás Ferenc nem akart túlságosan belemerülni abba a témába, hogy mi lesz az unokáiból. Inkább csak azt fejtegette, hogy a lányokról nem is érdemes beszélni, hiszen ritka eset, hogy időben^ elvégzik az  általános iskolát; ha ahhoz még hozzászámít három év továbbtanulást, az már túl sok idő, hogy addig ne menjenek férjhez. Más kérdés, ha a család jobbléte érdekében pénzkereső munkát vállalnak, és erre Nyírvasváriban meg is van a lehetőség, a nyírbátori cipőgyár kihelyezett részlegében.

A saját kultúrájukban értelmes, talpraesett, tehetséges gyerekek maguk is tisztában vannak azzal, hogy amit ők tudnak, annak az iskolában értékelhető tudáshoz semmi köze sincs, az ott legfeljebb csak kuriózum lehet, jó esetben szereplési lehetőség úttörő seregszemléken. A jelenlegi iskola, sajnos, alkalmatlan arra, hogy keresse a közöset, és hidat verjen a kétféle kultúra közé; nem is tekinti célnak a cigány gyerekek továbbjutását. A Rostás unokák ezt félreérthetetlenül érzik abból, hogy ők épp csak túljutnak az általános iskolán, egyikük kisegítőbe jár. A továbbtanulással kapcsolatban eleve lemondóak. A gyerekek tele vannak panasszal az iskolára: mindig ők a gyanúsak, mindig rájuk tesznek megjegyzéseket. Szerencsére nem ejtették őket a fejükre; a dögevéssel kapcsolatos megjegyzésekre rögtön rávágták: „Tanár bácsi talán élve eszi?"

A mesekezdő formula Nyírvasváriban, Hodászon, Nagyecseden: „has, kathar na has" (szó szerint: volt, honnan nem volt) némileg eltér a Magyarországon leggyakoribb cigány dialektustól, amelyben a „hol volt, hol nem volt" így hangzik: „sas, kaj nas". (Romungro közösségekben: „kaj sja, kaj na sja".)

Nagyecsedi asszony így jellemzi a különbséget:

- Mi hiázunk. Ők sziáznak. Meg csiáznak.

A létige (van: „sí", illetve „hi") és a tagadószó: („chi", iletve „na") használatáról van szó. Vannak szókincsbeli, kiejtési és ragozási eltérések is.

A tudomány a Magyarországon cigány nyelvet beszélők (az 1971-es felmérés szerint az egész cigányság 21,2%-a) körében öt dialektust különböztet meg. Ezek közül a vend (horvát és német kölcsönszavakat tartalmazó) és a német (szinto) dialektust elenyésző kevesen beszélik. Számottevő nyelvjárás három van, kisebb eltérés nagyon sok, szinte azt lehet mondani, hogy minden közösségnek megvan a maga sajátos nyelvhasználata.

  1. Romungro (kárpáti). Ma már ezt beszélik a legkevesebben, de a múlt században, az első cigány-magyar szótár elkészülése idején még ez volt az uralkodó dialektus. A városi szlengbe bekerült cigány szavak - csaj (chaj), csávó (chavo), vaker stb. - ebből a nyelvjárásból származnak. (Oláhcigányban ezek a szavak: shej, shavo, vorbij.) Ezt a nyelvet beszélték, akik a legkorábban érkeztek Magyarország területére, Szerbia felől, és a nyelvükben asszimilálódtak az elmúlt évszázadok folyamán. Főként Nógrád megyei és Pest környéki szegkovácsok körében lelhető még fel.
  2. Oláhcigány. Ez a XIX. században és XX. század elején Románia felől érkező cigány csoportok nyelve. A bevándorlás idején jellemző volt rájuk a foglalkozás szerinti törzsi megoszlás és a törzsek eltérő dialektusa. A különbség tükrözte a különböző mesterségekhez szükséges tárgyak - csak az egyes törzsek számára fontos - szókincsét is. A legnépesebb lovári (lókereskedő) törzs dialektusa lett az uralkodó, ennek szókincse és nyelvtana képezheti a cigány irodalmi nyelvet. Hasonló („sziázó", „csiázó") dialektust beszélnek a colári (szőnyegkereskedők), másári (halászok) és még néhány törzs leszármazottai is.
  3. Gurvári. A szó (guruvári) marhapásztort jelent; a dialektus a hajdan vándor fémművesek (drótosok, tepsikészítők, harangöntők) sajátja, akik marhákkal is foglalkoztak. A többi cigány nyelvjárástól eltérő szavaiban rokonságot mutat a romungro nyelvjárással. Jellemzője még a „hi" létige,  a „na" tagadószó, az eltérő igeragozás (pl. mondtam: lováriban phendem, gurváriban phendyom) és a sok magyar jövevényszó.

A cigány nyelv alapszókincsét az ind eredetű és a nagyon korai iráni, örmény és görög jövevényszavak alkotják. Újabb elemei, a román és magyar jövevényszavak a nyelv mobil részét képezik. Olyan közösségekben, ahol sok magyar szót használnak, figyelhető meg, hogy az élő beszédben, a cigányos ragozás folytán, ezek mégis cigány szavakká válnak. Pl.: „but szenvedingyom" - panaszolja egy asszony, aki sokat szenvedett. Betegségeit részletezve meséli egy másik: „téle bénulingyom, téle robbaningyom" (lebénultam, lerobbantam). Ritkább a cigány szó magyar ragozása, de előfordul: „te trajinas butáig" - éljünk sokáig.

Érdekes a magyar táj nyelv tükröződése a cigány beszédben. Tudvalévő, hogy csak cigányul egy cigány se beszél Magyarországon. A magyar nyelvet minden cigány annak a tájnak a nyelvén beszéli, ahol él. A Nógrád megyei szegkovácsok romungro nyelvén is érezhető az ottani magyar nyelvben használatos palócos „a" hang. A nyírségi cigányok nyelvében is jelen vannak az ottani magyar tájnyelv jellegzetességei. Pl.: „shorel avri-fele" (önti kifele).

Napjainkban a városi munkavállalás, a lakhelyváltoztatás következtében eltűnőben vannak a törzsi dialektus tiszta változatai. A munkásszállón élő férfiak gyakran beszélnek az öveiktől eltérő nyelvjárást használókkal, házasságaik révén is keverednek a más dialektust beszélőkkel. Valószínű, hogy megindult egy öntörvényű egységesülési folyamat. „Vegyes" házasságok esetében az a cigány dialektus lesz az uralkodó a családban, amelyik többet tartalmaz a cigány alapszókincsből, kevesebb benne a magyar jövevényszó.

A nyírvasvári Rostás család például a bodóc törzsből származik, és eredetileg a tudomány által „gurvári"-nak nevezett dialektust beszélte. A fiúk korán bekerültek a fővárosi építőiparba, és fogékonyaknak bizonyultak más nyelvjárások iránt.

A hodászi cigányok magukat pojáknak nevezik. A létige és a tagadószó használatát illetően hasonló a nyelvük a gurvárihoz, de a szókincs tekintetében nem.

Amikor a tizenhat éves Rostás Józsi udvarolni kezdett a tizenhárom éves Biszerkának Hodászon, már nem lehetett észrevenni a beszédén, hogy ő bodóc. Szerencsére, mert Biszerka családja ezt nem nézte volna jó szemmel. Egyszer vétett csak, amikor a sütemény édességét a „gulloj" szóval fejezte ki, ahelyett hogy azt mondta volna: „guglo hi". Az esetet azóta is élénken őrzi az emlékezet. Biszerkát hozzáadták Józsihoz, és Józsi tudta, mi a kötelessége a felesége családjával szemben. De tudta ezt az egész Rostás család, mert mindannyian elismerték, hogy a hodásziak nyelve az övékénél szebb. Lassan az egész család nyelve átalakult. A szülők gondosan ügyelnek a gyerekek cigány beszédének a tisztaságára, mert nem akarnak velük szégyent vallani Hodászon. Új és figyelemre méltó jelenségről van itt szó. Korábban az volt a jellemző, hogy minden cigány az általa beszélt dialektust tartotta az igazinak.

Rostás Tibi is Hodászról nősült. Katica eleinte nagy zavarban volt, sokszor nem értette, mit kíván tőle az anyósa. Az eredmény az lett, hogy a két nyelvjárás eltérő szavait - armi (káposzta): shaxa; kapel (kell): trobul; prekal (odaát): perdal stb. - kölcsönösen megtanulták, és használatos a családban az lett, amelyik a lovári nyelvjárással esik egybe: shaxa, trobul, perdal stb.

Cigányul tudó cigányok maguk között cigányul beszélnek. Ha valaki csak magyarul tud valamit kifejezni (ez nem a jövevényszavakra vonatkozik), engedelmet kér: „jertisaren mange". Másképp nagyképűnek tartanák: „no nézd, úgy tesz, mintha nem is tudna cigányul".

Hogy olvasnák nyelvüket, vagy írnának rajta, az még nem jellemző. A hetvenes években megindult és abbamaradt Rom Som című kiadvány közölt cigány nyelvű anyagokat. Choli Daróczi József lefordította cigányra Petőfi és József Attila néhány versét és a Kommunista Kiáltvány-X. Ezeknek a fordításoknak nem az a jelentőségük, hogy a cigányokhoz közelhozzák a műveket; hiszen az a cigány ember, aki eljutott odáig, hogy ilyeneket cigányul olvasson, az el tudja olvasni magyarul is. Értékmérője sem lehet ennek a teljesítménynek az, hogy a cigányok értik-e vagy nem. Alacsony iskolázottságú magyarok magyarul sem értik a Kommunista Kiáltvány-t. Azért fontosak ezek a fordítások, mert - szemben azokkal, akik az ellenkezőjét állítják - azt demonstrálják, hogy a cigány nyelv is alkalmas a kultúra közvetítésére. A 80-as évek elején jelent meg a Védd az egészséged (Losar tyo sastyipe) című népszerű, kétnyelvű kiadvány (dr. Szirtesi Zoltán és Choli Daróczi József munkája), a Cigány bölcsődal című kétnyelvű versantológia (Szegő László szerkesztése), a Csikóink kényesek című néprajzi gyűjtemény (Szegő László szerkesztése) és Bari Károly Tűzpiros kígyócska című néprajzi gyűjtése, ami - sajnos, kis példányszámban- cigány nyelven is megjelent. Mindez talán elindított egy szükséges és törvényszerű folyamatot. „Nyelvében él a nemzet" - mondták hajdan a magyar nép nagyjai. Érvényes ez azokra a kis népekre is, amelyek nem alkotnak nemzetet. Az 1986 óta megjelenő cigány újság, a Romano Nyevipe rendszeresen közöl magyar irodalmat cigány fordításban, és mai cigány nyelvű irodalmat.

A cigány nyelv ugyanolyan élő organizmus, mint minden más élő nyelv. Napjainkban válik írásbelivé, és nyilvánvaló, hogy az egyetemes kultúrába való integrálódása nyelvújítást tesz szükségessé. (Érdekes: a XVIII. században a magyar nyelvről is azt mondták, hogy nem alkalmas a kultúra közvetítésére, a bunkó magyarokról meg, hogy csak akkor fognak kultúremberekké válni, ha németekké lesznek.)

A nyelvújítás egyik módja: a hindi nyelvből átvett szavak, ahogyan a Védd az egészséged című kiadvány esetében történt. (Tanács: salah; fertőző: sankramak; gyulladás: sudzhan; védekezés: raksha; járvány: mahanari.)

Másik módja: a cigány szavakból összetett szó képzése, új fogalmak jelölésére. (Mashar: között; them: ország; -ipo, -ipe: -ság, -ség. Mashkarthemengipe: nemzetköziség.)

Természetes módja: a jövevényszavak beépülése, amelyek az országon belüli kommunikációban egyértelműek, csak a nemzetköziben nem.

Nincs kizárva, hogy ha a cigány nyelv írásbelivé válik, meg fog szűnni tolvajnyelvfunkciója, bár ez egyáltalán nem biztos. A cigányok nagyon leleményesek abban, hogy egy-egy közösségen belül egyezményes szavakkal jelöljenek olyan fogalmakat (pl. a rendőrt), amelyeket nem akarnak mások számára is érthetővé tenni.

Nagyecseden kétfajta cigányság él, egymással nem nagy barátságban: magyar anyanyelvű romungrók és oláhcigányok. A „romungro" szót már minden magyar cigány ismeri. Ha megjegyzést akarnak tenni rájuk, akkor a „sir" és „purum" (fokhagyma, hagyma) szóval emlegetik őket.

A ragadványnevek szokása is nagyon mélyen gyökerezik a cigányságban. Amióta a cigányokat is anyakönyvezik, gyakran előfordul, hogy egy-egy közösségben sok embernek van azonos vezeték- és keresztneve, tehát egyrészt az egyén azonosítását biztosította a közösségen belül. Másrészt az volt a funkciója, hogy a hatóságokat bizonytalanságban tartsa a cigányok személyét illetően. Ma már ennek nincs jelentősége (sokszor a hatóságok is jobban ismerik ragadványnevükről, mint rendes nevükről a cigányokat), mégis szokás maradt, hogy a születő gyereknek a családi és a hivatalos nevén kívül egy cigány-nevet is adnak. A Rostás unokák cigány nevei például: Jenő: Rendes;

Angéla: Biszerka; Tímea: Montyó; Ibolya: Jácinta; Tibor: Lucsi;

Apolka: Rályi; Edit: Gisztin; Miklós: Vakarcs stb.

Problematikus még a cigány nyelv helyesírása. Jelenleg háromféle lelyesírás használatos. A tudományos közlemények a cseh nyelvben alkalmazott ékezettel jelölik az „s", „cs", „zs", „dzs" és lágyító jellel a ,,gy", „ny", „ly", „ty" hangokat. Elfogadott a magyar fonetika szerinti lejegyzés is: eszerint olvashatók a Csikóink kényesek és a Tűzpiros kígyócska című gyűjtemények. A Védd az egészséged és a Cigány bölcsődal cigány szövegei - akárcsak az itt előforduló idézetek - a Cigány Világbizottság 197l-es kongresszusán elfogadott, egységes nemzetközi helyesírás szerint íródtak. Ennek megfelelően: ch = cs; dy = gy; s = sz; sh = s; zh = zs; x = hh; y = j; j = dzs. (Mivel a „dzs ritkán fordul elő, ezért az „y" inkább csak lágyító) élként szerepel, í „j" betű pedig a „j" hangot jelöli.)

A cigány néplélek nyelvben való tükröződésére szép példák a üdvözlések, a búcsúzások.

„T'aves baxtalo" - köszönnek, vagy ha nőnek szól az üdvözlés „baxtalyi"; légy boldog. A válasz rá: „t'aves vi tu": légy te is. „Lasho dyes te del o Dél": jó napot adjon az Isten - s a válasz rá: „te del Dél vi tuke": adjon az Isten neked is. Arra, hogy Isten veled, háron kifejezés is van. A távozó a maradónak ezt mondja: „ash Devlesa' maradj Istennel; a maradó a távozónak: „zha Devlesa" (vagy a „hiázó közösségekben: Devleha): menj Istennel. Este pedig: „soven Devle sa/Devleha": aludjatok Istennel.

„Köszönöm"-öt felületesen nem vetnek oda a cigányok. A „nais (hála, köszönet) szóhoz mindig hozzáteszik: „tuke" (neked); „tumenge" (nektek). A nagyobb nyomaték kedvéért gyakran még a „testvér szót is: „nais tuke, phrala". A cigány ember megadja a tiszteletet é a szeretetet annak, akinek köszönettel tartozik.

Hogy a nyelv és a hagyomány őrzése mennyire nem akadálya beilleszkedésnek, arra a nagyecsedi cigányság a legjobb példa. A védőnő szerint a község kétfajta cigánysága közül az oláhcigányok csecsemőtáplálási, gyermekgondozási kultúrája sokkal magasabb mint a tradíciók tekintetében gyökértelenebb romungróké. Hagyományőrzés és beilleszkedés összefüggésében fontos tényező a munka. A nagyecsediek hagyományos cigány foglalkozásukban szerzett készségeik révén sikeresen integrálódtak a modern építőiparba. Ugyanez nem mondható el például a kiskundorozsmai cigányokról. Dr. Szirtes Zoltán szerint ezeknek a cigányoknak nem is volt eredeti foglalkozásuk, nem képeztek sohasem igazi közösséget. Még a régi telep is úgy alakult ki, hogy ott telepedtek le a mindenhonnan elzavart cigányok Valószínűleg kimondható, hogy a hagyomány őrzése útján való integráció csak akkor lehetséges, ha erős a közösségi kohézió, és felruházta az egyént a munkaerőpiacon való érvényesülés készségeivel.

Gyógyításaikban, rontásaikban népi gyógymódok élnek tovább mágikus hit a szertartások erejében.

A nagyecsedi Balogh Gusztávné (Suta Mari) tanácsai:

„Ha megtelik a hóna alatt a gyereknek, vagy a nyakánál, combjánál pattanás van rajta: egy kis pici fej hagyma, pici, apróra megvágva, kis mosdószappant rásikárni egy kis papírba vagy a markodba - régen a markukban egykettőre megcsinálták -; egy kis hagymát, egy kis mosdószappant, egy kis búzalisztet összegyúrtak. Takarosan eldolgozták, rögtön már tiszta gyógyszernek vált. Rögtön tette rá anyám a sebre. Rögtön kivette a fájdalmat belőle, és kifakadt magától. Meg ilyen leveleket is tudok: mályvalevelet, az is kiszívja. Szederlevelet. Anyám mindig szedte a szederlevelet, rotyogtatta reggeltől estig. Rárakta a gyulladásos lábra, oszt az szedte ki a fájdalmat. Szedtük a székfűteát. Szalonnát is tett anyám a kelésre, az is kiszívja. Ha a szúnyog megcsípi a pulyákat, ecet is jó rá.

"Olyat tudsz, hogy begörcsöl a gyomrod, és csuprot vétel rá? Mondjuk, nincs Ridol. Nincs Nospa. Éjszaka van. De mán olyan görcse van a gyerekednek vagy neked, hogy nem tudod, mit csinálj. Öntől egy findzsába egy deci vizet. Teszel bele egy kis selyempapírt, hagyol ki annyit, hogy ne legyen vizes, meggyújtod. Rá a hasára. Rögtön vége a fájdalomnak. Még le se hunyod a szemed, már nincs görcsölés.f

Aladárom nagyon szép gyerek volt. Szégyelltem magam: mondták a magyar asszonyok, hogy ez nem az uramtól van. Olyan gyönyörű, kék szemű, szőke gyerek volt. A doktor úr se hitte el, csak mikor egyszer meglátta apámat: szőke, kék szemű cigány volt. Sokszor volt olyan, hogy megverték szemmel. Akkor kiöntöttem. Márna is kiöntöttem egy kis gyermeket: a Zsoltikát. Ólmot olvasztottam lábosban, keresztül a fején, vízbe. Ül az anyja ölében és hátra öntjük. És amitől megijedt a gyermek, kimutassa. Ha kutya, kutyától. Ha macska, macskától. És abból a vízből adok a gyermeknek. Azt a kis ólmot, amit kiöntök, a feje alá kell tenni éjszakára, vagy a nyakába kötni. Aladárral is jártam így. Megijedt. Veszekedett egy bácsi a feleségével. Annyira megijedt a gyermek, hogy felsírt, reszketett, kiöntöttem. A nagy bajusza is kijött. A nagy szeme, nagy kalapja. Belekötöttem a nyakába, adtam neki, amibe kiöntöttem, a vízből - semmi baja nem volt a gyermeknek.

Ha meghal valaki, amivel az állát felkötik, ha azt meg tudjuk szerezni magunknak, nagyon hatásos. Ha nagy bajba keveredel, meg akar az urad csalni: lekötöd a göbökkel. Vagy ha az asszony meg akar az urától szabadulni, de nem tud. Akkor venni kell egy tiszta lakatot. Pici biciklilakatot, kulccsal együtt. És kell rá kilencszer kilenc göböt kötni.

Kilenc madzagot levágol, mindegyikre kötöl kilenc göböt és rákötözöd. A kis lakatnak a fülét le kell kulcsolni, a kulcsot el kell hajítani, soha többet ne jöjjön kézbe. El kell menni a temetőbe, számolni kell a sírokat. Kilencedik sírnál megállsz. Csinálsz egy kis lyukat és eltemeted. Kilenc nap múlva nincs ereje. Ha iszik, akkor azt kötözöd le. Ha kurválkodik, akkor az erejét kötöd le. Elmegy a gusztusa attól a nőtől. Lekötöd az útját, hogy ne járjon kurválkodni. Ha pedig el akarod hagyni az uradat, azt a gondolatot kötöd le a kezeddel, rögtön úgy van, hogy elképzelted: megutál az urad, elhagyhatod. Ezt tiszta fejjel kell. Ne lássa, ne tudja senki. Senkinek elmondani nem lehet. Ha nem szereted az uradat, meg akarsz tőle szabadulni, a te két kezeddel kötöd le ezt a gondolatodat. Én nem köthetem le. Csak aki bajban van, az kösse le a maga gondolatát. És ha sikerül, adol valamit, ha nem, úgy is jó."

Napjainkban a kórházi orvoslásnak, gyógyszerszedésnek is „kultúrája" van a cigányok között. Lakáskörülményeik, munkakörülményeik, idegfeszültségeik következtében rendkívül betegesek. Az asszonyok szinte kivétel nélkül nagy dobozokat, zacskókat mutogatnak: „ennyi gyógyszerem van". Gyerekek és felnőttek egyaránt gyakran kerülnek kórházba. A kórházi látogatásoknak ugyanolyan szertartásuk van, mint a börtönbeszélőnek. Kipakolják az ennivalót, együtt van a család.

A nagybajomi kollégiumban lakó, román anyanyelvű cigány gyerekek - fiúk és lányok egyaránt - nagy átéléssel beszélnek a jósasszonyokról az álmok jelentéséről, babonás történetekről.

Kalányos Ibolya elmondta, hogy az ő mamája (nagymamája) is jósasszony. Két hosszú gyertyát szokott fölolvasztani, és azt a vízzel együtt a kutyára önti. Ha a kutya megrázza magát, meggyógyul a beteg, ha nem, akkor meghal. Előfordul, hogy valaki nem mer elmenni a jósasszonyhoz, ilyenkor az is elég, ha elküldi egy ruhadarabját, a kendőjét például. A jósasszony ebből is meg tudja állapítani, mi a baj és hogy meggyógyul-e a beteg. Hajszál is megfelel erre a célra. Beleteszik egy kis papírba, aztán a keresztútnál eldobják."

A gyerekek egybehangzóan állították: ha a kutya nyüszít, azt jelenti hogy siratja a gazdáját (vagyis meg fog halni). Ha a macska mosdik - vendég jön. Ha valakinek viszket a tenyere: pénzt kap vagy pofont ad. Ha a talpa viszket: táncolni fog. Ha a jobb szeme viszket: öröm éri.

Ha a bal szeme: bánat. Az álombeli vér azt jelenti, hogy rendőr jön a házhoz. Vagy szerencse... A kígyó: hogy valaki fázik.

Nagyon sok babonás történet főszereplője a kígyó. A gyerekek egymás szavába vágva mondták el ezeket a történeteket, érzékelhető volt, hogy közszájon forognak.

„Egy lány nyitott szájjal elaludt, bement a kígyó a szájába. Azt hitték, terhes, elvitték orvoshoz. Bevitték a röngenbe, látta az orvos, mi van a lánynak a hasában. A lánynak nem merték megmondani, de végül is megtudta, egyből meg is halt."

„Volt egy lány, mindig elment a fára, almáért. Ott volt egy kígyó, belenézett a szemébe. Lemászott a fáról, küszöbre ült, odament mindig a kígyó, a lány tejjel itatta. A kígyó belement egy nagy fába. Kivágták a fát, meg akarták ölni a kígyót, de nem tudták, mert bement a küszöb alá. Kicsalogatták tejjel, felszedték az egész küszöböt. Bement egy másik fába. Onnan is kicsalogatták, fejére rácsaptak egy nagy fejszét. Meghalt a kígyó, utána meg a lány is meghalt."

„A kígyó csak akkor döglik meg, ha lemegy a nap. Hiába ölik meg reggel, nem döglik meg, csak ha lemegy a nap."

„Volt egy gyerek, volt ott egy kígyó, mindig tejjel etették, mást nem ettek, csak tejet. Egyszer az apja meg az anyja azt mondták, hogy miért esznek mindig tejet. Kilesték őket, a gyerekek aludtak, és megölték a kígyót. Amilyen órában megölték a kígyót, abba az órába halt meg mind a két gyerek."

„Egy asszony, egy ember, betett egy hordóba egy kis kígyót. Addig nevelte, míg a fia nagy nem lett. Egyszer kinyitotta, de már nagy volt a kígyó, alig tudták megölni. Mikor megölték, a gyerek is meghalt."

„Testvéremre rátekeredett a kígyó, meg is álmodta, el kellett vinni jósasszonyhoz. Azt mondta a jósasszony, éjfélkor tegyük le anyu karikagyűrűjét egy kis pohárba, tegyünk bele egy kis vizet, éjfélkor meglátjuk a kígyó fejét, és akkor nem lesz a húgomnak semmi baja. Ez meg is történt."

Javasasszonyok, kuruzslók, „boszorkányok" a paraszti közösségekben is voltak. Ha cigány asszony szerezte meg az efféle tudományt, neki is tekintélyt és jövedelmet jelentett. A nagyecsedi Csíki Mámi elmondta, hogy az ő édesanyja „rontani, bontani" tudott; az egyik asszony tehenének a tejét elvitte a másik asszony tehenének, ismerte a füveket, tudta, mi hol terem, messzire is elment érte, nem is volt soha semmi gondja, mindennel ellátták a parasztasszonyok. Az állán volt egy szemölcs: Csiki Maminak ez a homlokán nőtt ki, amikor az anyja meghalt. Csíziót is örökölt tőle: ez kagylóforma kis porcelántárgy, bele kell fújni, akkor hangot ad, jósolni lehet belőle.

A magyar asszonyoknak szóló jövendőmondást más valami irányítja, mint a babonás hit vagy népi gyógymódok ismerete. Ne szépítsük a dolgot: a becsapás. És valljuk be: cigány, közösségekben mindig nagy öröm volt, ha sikerült becsapni a magyarokat - hiszen nem ritkán a létezésük függött tőle -, és nagy becsülete volt annak, akinek ez sikerült. A jósnő (drabárica) mindig is tiszteletnek örvendett.

Cigány asszonyok ma is foglalkoznak üzletszerű jóslással. Mindegyik azt állítja, hogy közel s távolban ő az egyetlen, aki ért hozzá.

Koros cigány asszonnyal együtt szállok le a vonatról Hodászon. Szatyorban hozza a motyóját, kendőjét átfűzi a szatyor két fülén, batyuként veszi a vállára. Én is megigazítom vállamon a tarisznyát, kezemben a szatyrot.

-  T'aves baxtalyi - szólítom meg; vihetjük a faluig a zajdát.

Fölcsillan a szeme: ki vagyok, honnan jöttem. Mondom, Pestről,Linához igyekszem az óvodába. Ő Nagykállóból jön, felülvizsgálaton volt a kórházban. Egy hónapig feküdt nemrég az idegosztályon. Van baja elég. Öt fia elment már a háztól, megnősültek, Pesten laknak. Férje tíz éve meghalt, egyedül maradt. Egyik fia biztatta, hogy menjen férjhez. Hát férjhez is ment négy éve, de nagyon rosszul járt; ő „tiszta ideg" lett azóta. Pesten dolgozik a férje, ott mind elrosszulnak a férfiak.

- Meg kéne állítani egy kocsit - mondja -, messze van még a falu. Várjunk egy kicsit?

- Várjunk.

Teherautó jön, megállítom, felkéredzkedünk, köszönjük a szívességet. A bolt előtt - zárva van - leszállunk.

-  Várjuk meg, amíg kinyit - javasolja -, ne kelljen újra bejönni. Üljünk le addig.

Letelepszünk a fűbe. Férjemet kérdezi, családomat. Nagy pszichológiai érzékre vall, ahogyan észrevétlenül beszerzi az információkat. Beszélgetünk, már tegeződő jó barátok vagyunk. Ő is mesél. Elmondja, fiának milyen gyönyörű lakása van Pesten, a Dohány utcában, tele van perzsaszőnyeggel. Meg kell ígérnem, hogy egyszer okvetlen meglátogatom őket. Csak a menyével nincs megelégedve, nem tud főzni. Micsoda pazarlás az: étteremből hozni a kosztot, arról nem szólva, hogy micsoda étel az? Kicseréljük főzési tapasztalatainkat - én savanyú káposztából főzöm a töltött káposztát, ő édes káposztából -, és előhozza a régi időket. Az volt az igazi, ahogyan régen készítették az ételeket a cigány asszonyok. Gyúrótáblájuk, sodrófájuk se volt, a kezük között nyújtották a tésztát, úgy szaggatták bele a forró vízbe, vagy főzték meg a krumplival együtt. Evőeszköz se volt, kis botokkal, pálcikákat faragott az anya minden gyermekének, körülülték a lábost, arra szúrták fel a tésztát, de hogy az milyen finom volt. Olyan ma már nincs. A pezsgős pogácsát is (a hagyományos pogácsa tésztájába szódabikarbónát tesznek, ettől „pezsgős") most már inkább csak zsírban sütik meg. Az volt az igazi, amikor hamuban sült meg, tiszta ruhába takarták, szépen leveregették róla a hamut, nincs az a kenyér, aminek olyan jó íze lenne, mint annak volt. Majd visszatér a mai világra, az elrosszult emberekre.

- Én már nem lakok vele többet - mondja az új férjre. - Ötvennyolc éves vagyok, nekem már nem kell ember.

Megkérdezi, jósoljon-e nekem. Kérdezem, szoktak-e itt jósolni az asszonyok. Á, csak ő egyedül, más nem ért hozzá. De őt sokan fölkeresik más falvakból is. Olyankor azt mondja a szomszédoknak, hogy fiától, férjétől hoztak üzenetet. Nem kell ezt tudni senkinek. Megígérem, hogy én se mondom el, és odanyújtom a kezemet.

Lilis szakavatottan vizsgálja a bal tenyeremet. Először a családról, a „páros élet"-ről beszél. Ügyesen felhasználja, amit megtudott, és kérdez, provokál. „Úgy-e, nem hazudok?" „Ne tagadd!" Aztán rátér az irigyeimre. Sokan vannak, de nem számít, rövidesen sok pénzem lesz, és kilencven évig fogok élni.

Tizennégy év körüli kislány jön arra nehéz csomaggal, köszön Lilisnek. Lilis megkérdezi, mit cipel. A kislány mutatja: nagyobbfajta csirkékkel van tele a szatyor. A baromfitelepen össze vannak zsúfolva, megfulladnak a jószágok, a cigányok olcsón elvihetik. A kislány húsz forintért kínál egyet. Lilis figyelmesen vizsgálja a dögöket.

- Miről ismered meg, hogy ehető-e? - kérdeztem.

- Ami kék, az már nem jó.

Kiválaszt egyet, odaadja a húsz forintot. Nézegeti, mutatja, hogy ez már kék. A kislány vissza akarja adni a pénzt, de Lilis nem veszi el, hanem kiemel a szatyorból még egy csirkét.

Közben kinyitott a bolt. Veszek Lilisnek kólát, kenyeret, ecet is kell neki. Mondja: nyugodtan vegyek magamnak sört, ha szeretem, hazamegyünk, ad nekem enni, utána megiszom. Neki nem kell, orvosságokat szed.

Rozzant kis ház a cigánytelepen a Lilisé. A szoba lakhatatlan, tele van lomokkal. A konyhában két fekvőhely, asztal, tűzhely, éjjeliszekrény. A falon, a szentképek között az M. S. poszter.

- Hol szerezted ezt a szép Mária-képet?

- Búcsúban vettem.

Előveszi a kenyeret, szalonnát hoz be, hagymát ad.

-  Egyél. Ehetsz nyugodtan, alhatsz is nálam, nem fogsz kapni semmit.

A dögöket leteszi a földre, a tűzhely mellé.

-  Majd főzök káposztát. Szereted?

Bejön Lujza. Oszlopos lábakon hordozza félelmetes méretű idomait. Negyvenegy éves, hét gyereket szült különböző apáktól. A legkisebb hároméves, egy magyar rabtársától lett, börtönben született.

-  A Koncz Zsuzsa - mutatja be a kislányt, és jókedvűen kivillantja fehér fogait.

Lujza nem dolgozik. A vendégmunkáslét újra felvirágoztatta az ősi ipart: időnként felruccan Pestre, fölszed két-három férfit, ebből él. Mit csináljon, az ő gyerekeinek is enni kell, kicsit megadóztatja a bűnös városban dolgozó apákat. A magnó felcsigázza a fantáziáját, mindenáron produkáltatni akarja a kislányt, aki ily módon talán még a tévében is látható lesz. De Koncz Zsuzsa nem akar megszólalni. Se vers, se ének, semmi. Utoljára az ujján számoltatja:

- Phen: jekh, duj, trin, shtar, panzh... Lilis kinyitja a sört.

- Igyál.

- Osszuk el háromfelé.

- Azt mondod, igyak én is?

(Boszorkányfajzat: azt hiszed, én nem tudom, te mit akarsz tőlem hallani?)

- Igyál, Liliském. Inkább ne vegyél be gyógyszert.

- Holnap jön hozzám egy szalkai ember. Jó kupec, velem fog lakni - újságolja Lujzának.

- Minek az már neked? Majd én bejövök, jól megnézem magamnak, aztán velem fog lakni - cukkolja Lujza.

- Na majd meglátod, hogy velem fog lakni...

Nagyecsedi barátnőm kártyából jósol. Cigánykártyája, mint mondja, csak neki van Nagyecsedben, édesanyjától tanulta a jóslást. A cigánykártyán romantikus figurák ábrái láthatók, és négy nyelven értesülhet az ember, hogy az ábra mit jelent. Jósnőm tisztában van vele, hogy ő most „adatközlő". Sztereotip szövegéhez felölti az üzletfélnek szóló modort.

„Asszonyom, szerencsét hozok magának. Megmondom a gondolatát, a bánatát. Emeljen kártyát. Emelje fel a szerencséjét, a gondolatát. Minden gondolatát, minden bánatát ki ne mondja senkinek. Szemébe jót szólnak, háta mögött pletykálkodnak. Vágyakozik a szíve, asszonyom, ne is tagadja. Szerencséje lesz, egy nagy utazás áll maga előtt. És ide figyeljen, asszonyom, látom a szemén, hogy maga nagyon szomorú. Jancsi, Józsi van a családjában? Van a messze távolban egy ismeretlen kedves, ki állandóan magára gondol. Három csomót emeljen. Keveseket, szépasszony. A gondolatát emelje. Tegye le, asszonyom, ne nézze meg. Kíváncsi vagyok, milyen kártyát húzott. Látja, hogy nem csalok. Készen van? A gondolata is, asszonyom? Van papírpénze? Nem sajnál a szerencsétől valamit? Borítsa rá. Melyik volt az első kártya? Nézze meg, nem csalok. Én egy betegséget látok. Maga állandóan vágyakozik. Mondja meg, hogy hazudok-e, vagy nem. Hogy hasonlít-e az életére, amit kihúzott. És egy bíróság áll maga előtt, asszonyom, nézze meg, nem hazudok. De ajándékot fog kapni, nagyon meg fog örülni. Vígság jön az életébe, ne féljen az élettől. Egy özvegyasszony van az életében, talán a párját szereti. Vagy pletykálkodik magára. Most már húzzon. Bele ne nézzen, de a gondolata legyen meg. Kilenc a párom, kilenc a határon, hírhallás, üzenet. Kétfelől nyughatatlansága van, szépasszony. Még egyszer kell. Közte van a szerencséje, kihúzhatja..."

Nagyon sajnálja, hogy nem tudott jobbat jósolni, de hát annak nincs értelme, hogy hazudjon. Vigasztal: nem kell ezt komolyan venni. Biztat, hogy húzzak még egyszer, hátha kihúzom a szerencsémet. Hogy megnyugszom sorsomban, megmutatja, hogyan szokta a szerencsét ábrázoló kártyát az asszonyok kezébe igazítani.

A cigányok lakásában sok a szentkép.

„Én nem vagyok hívő, én csak hiszem az Istent. Ha az Istent nem hiszem, a Szűzanya Máriát se hiszem. Mind a kettőt szeretem és hiszem. Nem is tudnék úgy lefeküdni, hogy ne imádkozzak" - foglalja össze a dolog lényegét egy pesterzsébeti asszony.

A cigányokat egyáltalán nem zavarja, ha Jézus és a Szűzanya társaságában szexfotók is vannak a falon. Mert - ezt ugyan nem fogalmazták meg, de így van - a szexualitást is kultikusan tisztelik.

Ezzel összefüggésben kell értelmezni a kisgyermekekhez szóló, erotikus tartalmú becézéseket és a mindennapi beszéd vulgáris kifejezéseit is. A cigányok beszédében nincs obszcén tartalma azoknak a szavaknak, amelyek a társadalmi konszenzus értelmében trágárnak minősülnek. A természethez még közel álló nép életében a nemiséggel kapcsolatos kifejezéseknek más az akusztikájuk.

A községek papjai általában megkeresztelik a cigányok gyermekeit, eltemetik halottaikat. Ha katolikus a pap, a községben lakó cigányok katolikusok lesznek. Ha református a pap, akkor reformátusok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a cigányok tagjai lettek az egyháznak, és elsajátítják a vallás tételeit. A magyarázat roppant egyszerű: a magyarokat még a megváltó Jézus se teszi képessé arra, hogy a cigányokat befogadják, velük egy templomba járjanak, együtt menjenek az Úr asztalához és - horribile dictu! - velük egy kehelyből igyanak úrvacsoraosztáskor.

Másfelől meg, a [cigányok se alkalmasak arra, hogy tételes vallást magukévá tegyenek. Az ő hitvilágukat számos olyan elem is alkotja - hasonlóan mindenfajta népi vallásossághoz -, ami a tételes vallásoktól idegen, számukra viszont lényegbevágó.

Így aztán, a cigányok vallásában sok minden keveredik: szokásaik, babonáik, egyes liturgiák és magyar népszokások, amelyeket magukévá adaptáltak, énekek, amelyeket átvettek az egyházi énekek közül és napjaink egyházi popműfajából, archaikus népi imádságok és saját folklórjuk szakrális darabjai. Református cigányok is tisztelik Szűz Máriát, kultiválják a szentképeket, és a búcsújáró helyekre is ugyanúgy eljárnak, mint a katolikusok.

Hogy a cigányok Mária-kultuszának van-e valami köze a hindu hitvilág Káli istenasszonyához, ennek tudományos bizonyítását vagy cáfolatát nem tekinthetem feladatomnak. Kézenfekvőbbnek tűnik azonban számomra, hogy a cigányok egyszerűen átvették ezt a kultuszt a paraszti társadalomtól. S hogy bennük mélyebb gyökereket eresztett, annak sokkal inkább számkivetettségük, hazátlanságuk, árvaságuk lehet az oka, mint indiai eredetük.

Ünnepeikben egyaránt tükröződnek a keresztény szokások és a népszokások. Cigányoknál is a karácsony a legszebb ünnep. Ilyenkor mindenki hazamegy, akármilyen messziről. A szülők sírva ölelik magukhoz régen látott gyermekeiket. Karácsonyfát ők is állítanak, de náluk nem a gyertyagyújtás és ajándékosztás az ünnep fénypontja.

Miután a magyarok leszoktak a betlehemezésről, a szokást a falvakban átvették a cigányok. A mai nagyecsedi, nyírvasvári fiatal felnőttek tíz-tizenöt évvel ezelőtt még javában jártak magyar házakhoz kántálni, pásztorjátékot játszani. A mai fiatalok és gyerekek nem csinálják már. A csobánkai gyerekek igen.

Egymást köszöntik a cigányok karácsonykor, ez az igazi ünnep. Elindul az egyik család, köszönti a másikat. Onnan is továbbmegy velük valaki, és így mind többen lesznek a köszöntők. Végül letelepednek valahol, és reggelig mulatnak.

A köszöntésnek szertartása van.

Kopogtatnak az ajtón:

- Szabad az Istent dicsérni?

Bentről szólnak:

- Szabad.

Elkezdik az éneket, közben belépnek. Először magyarul énekelnek. Az alábbi ének a nagyecsedi Balogh Gusztávné közlése:

Karácsony éjszaka,

elindult Szűz Mária,

elindult szállást kérni

egy gazdag kovácsnál.

 „Jó estét, bölcs kovács,

adjál nékem szállást!"

„Szállást nem adhatok,

mert sok vendégem van.

Tizenkét órakor született Jézuska,

tizenkét őrzőangyal fonja a koszorút.

Volt egy szűz vak lánya,

se keze, se lába,

bölcs vezette Szűz Máriát

barmok jászolába."

„Látod, apám, látod,

látod, anyám, látod,

mért nem adtál szállást

szép Szűz Máriának."

„Ha én tudtam volna,

hogy ő Szűz Mária,

aranyba, bársonyba

lefektettem volna."

Az ének alatt mindenki sír. Együttéreznek Szűz Máriával, hogy ilyen nehéz helyzetben kellett szülnie.

Ezután következik a cigány nyelvű köszöntés. Ezt szabadon adják elő, de megvannak benne a kötelező fordulatok. A nagyecsedi Balogh Sándorné (Róza) közlése:

- Lashi ratyi, ande bute bershende te resas adal jelesa rátya; ande zorate, ande sastymaste! (Jó estét, sok évben érjük meg ezt a jeles estét, erőben, egészségben!)

- „Zhutil amen o drago Dél, sode fáradozinde, adicomar te shorel o Dél tumari baxt, tumari lépési ande zorate, sastyimaste, sakkade te rakhadyuvas, o Dél soha te na mukhal amen, shavale. Sode lépési sudinde, s'andar rup, somnakaj te shorel o Dél tumari járda, kathar so lépinde tumari vurma, kathar so avle, kaj na bisterde man, kaj opre birinde te roden muro chorro hajléko. Beshen tele, shavale, maj féder loshavav tumenge, sar adal kerka molyake, adi shajrakas v'adyes, vi tehe, k'adi beng hi, de ame le Dévleske han. Shavale, so zhene ha, so Dél dyas, xasles. Pe bersheste vadj zhuvaha, vadj meraha, dikh, muro dad, o phuro Simon méng bershakana zhuvlas, pilas amencal, xaljas amencal, dikh, ado bersh na pijel amencal. No dikh, shorde leske adal kothe mol, te del o Dél les boldog feltámadási, vi padi luma, vi pe kaver." (Segítsen minket a jó Isten, amennyit fáradoztatok, annyiszor öntse Isten a szerencséteket, a lépéseteket, erőben, egészségben, mindig így találkozzunk, az Isten soha ne hagyjon el minket, emberek. Ahány lépést tettetek, ezüstből, aranyból öntse Isten a járdátokat, ahonnan léptetek nyomotokkal, ahonnan jöttetek, ahol nem felejtettetek el engem, ahol fel bírtátok keresni az én szegény hajlékomat. Üljetek le, emberek, jobban örülök nektek, mint ennek a keserű bornak, ezt megtaláljuk ma is, holnap is, mert ez az ördögé, de mi az Istené vagyunk. Emberek, ahányan vagytok, amit Isten adott, együk meg. Jövőre vagy élünk, vagy meghalunk, látjátok, apám, az öreg Simon még tavaly élt, ivott velünk, evett velünk, nézzétek, ebben az évben nem iszik velünk. No, öntsünk neki ebből a borból, adjon neki az Isten boldog feltámadást, ezen a világon is, a másikon is...)

A család halottairól minden házban megemlékeznek: öntenek egy kis bort a földre. Falat ételt is visznek ki a temetőbe, kezükkel kis gödröt ásnak, beleteszik: „egyetek ti is".

A kínálást minden házban el kell fogadni, utána mennek tovább a háziakkal együtt. Az otthon maradó gyerekeknek meghagyják, hova ment köszönteni a társaság, hátha bekopog még valaki. Van egy cigány nyelvű karácsonyi ének is, amit ilyenkor énekelni szoktak Nagyecseden:

Dévleski dej, dejori,

puterde balenca hili

do me raja, bare Dévla,

deshudunca le rashanca,

deshuduje diakonca,

do me raja, bare Dévla.

 

(Isten anyja, anyácskája,

kibontott hajjal,

[...] uram, nagy Isten,

tizenkét pappal,

tizenkét diakónussal,

[...] uram, nagy Isten.)

Megtartják a cigányok a nagypénteki böjtöt, húsvét reggelén pedig ételszentelésre mennek a templomba. Kosárba rakják a húsvéti ételt, italt, hímzett kendővel szépen letakarják, együtt mennek a templomba, s utána együtt esznek a szentelt ételből.

A népszokások közül megtartották a május éjszakát. Olyan szokás volt ez a nagyecsedi cigányoknál, hogy összeszedtek mindenféle lomot, ócska edényeket, rongyokat, vásároltak hentesnél disznó- és birkafejeket, kiszárították. A május elsejére virradó éjszakán elindultak a lányok, asszonyok olyan házakhoz, ahol korán lefeküdtek. Odahordták a szemetet, gerendára akasztották a disznó- vagy birkafejet az ajtó elé, aztán bekiáltottak, hogy itt a rendőrség. Aki ajtót nyitott, volt mitől elszörnyednie. De azt tartotta a szokás, hogy ilyenkor nem szabad szitkozódni, átkozódni, csak röhögni szabad és továbbhordani a szemetet máshová, lehetőleg annak a házához, aki odarakta. A lányos házakhoz meg májusfát állítottak a fiúk, ahány lány volt a házban, annyit. Akik a legtöbb huncutságot csináltak, és csak késő éjjel kerültek haza, reggelre nekik is ott volt a májusfa. Panaszolják a fiatalok, hogy ma már nincs meg az az összetartás, ami régen volt, nem mernének most már ilyen mókákat csinálni, nehogy átkot mondjanak rájuk.

Archaikus népi imádságok is tovább élnek a cigányok között. A nyíradonyi, magyar anyanyelvű Horváth Gyuláné így mondta el a „Fehér rózsa Mária" kezdetű imát:

Fehér rózsa Mária,

engem Jézus tanáljon,

szent igével igézzen,

aranygyűrűvel pecsételjen,

kelj fel, kelj fel, szép Szűz Mária,

mert megfogták szerelmes szent fiadat,

keresztfára feszítették,

három csepp vérét elejtették,

az angyalok felszedték,

őrizsálembe vitték,

örizsálem azt mondotta,

aki ezt a kevés imádságot

este lefektébe, reggel f elkeltébe elmondja,

vele lesz a kegyes, boldogságos Szűzanya.

Ugyanitt egy román anyanyelvű cigány asszony így ismerte ezt az imát:

Fehér rózsa Mária,

ütet Jézus tanálja,

szent igével igézi,

aranygyűrűvel jegyzi,

kelj fel, kelj fel, szép Szűz Mária,

mert megfogták a te szerelmes

szentséges szent fiadat,

keresztfára feszítették,

három csepp vérét elejtették,

az angyalok környeztették,

árizsálomba bevitték,

Krisztus Jézust elibe letették,

Krisztus Urunk azt mondotta,

aki ezt a kevés imádságot elmondja,

este lefektibe, reggel felkeltibe,

adjon az Isten örök nyugodalmat,

boldog feltámadást. Ámen.

Másik népi imádság, ugyancsak az előbbi asszony közlésében:

Adjon Isten jóéccakát

édesanyámnak, édesapámnak,

testvéreimnek, bátyámuramnak, nénémasszonynak,

minden jó kereszténynek, énnekem is,

én Istenem, jányod vagyok,

minden jókat tőled várok,

ha megélek, adj eledelt,

holtom után idvességet,

drága kincsem, szép Jézusom,

vedd szivedbe óhajtásom,

az egekbe vidd lakásom. Ámen.

 A „szent helyek" látogatása fontos esemény a cigányok életében.

Máriapócs, Csatka, Hasznos - ezek a cigányok által leginkább látogatott búcsújáró helyek\ Buszt bérelnek közösen, kocsival is mennek sokan. Évente felkészülnek a nagy napra, de ha különös baj, betegség van a családban, év közben is elzarándokolnak. Visznek magukkal üveget, demizsont, hogy haza is vihessenek a gyógyító vízből.

Nógrád megyéből származó, Foton élő oláhcigány család tagjai mesélték a hasznosi csodatévő víz történetét. Volt egy cigány asszony, úgy hívták, hogy Klári néni. Egyszer azt mondta a rendőröknek: az Isten meg fog büntetni benneteket, mert bántjátok a cigányokat. Akkor börtönbe zárták Klári nénit, kezét-lábát levágták. De a börtönről lehullott a lakat, lett ott egy forrás. Klári néni a víz fölé hajolt, kinőtt keze-lába.

Valószínű, hogy ez a legenda abban a családban született: néhány tagja lopásért mindig börtönben van. A Hasznossal közös igazgatású Pásztón nem ismerik a cigányok ezt a történetet. Ismerik viszont Klári nénit: magyar asszony, Hasznoson gyógyítja a betegeket, a cigányok gyakran fölkeresik olyan bajokkal, amiken az orvos nem tud segíteni.

A nyíradonyi Horváth Gyuláné így mesélte el a mátraverebélyi szent kút legendáját:

„Hallottam egy juhászgyerekről. Nyomorék volt az a gyerek. Oda vitte az édesanyja, hogy ügyeljen a bárányokra. Ilyen nyárfa volt ott. Egy szép asszony, szép öltözékbe ott megjelent. A gyereknek. Hát nyilván Mária volt. A gyermek sírt. Kérdi tőle a szép asszony, hogy miért sírsz, gyermekem. Azt mondja, nénikém, sírok, mert tetszik látni, nyomorék gyermek vagyok. Az én édesanyám kihozott, hogy ügyeljek a bárányokra. De ha elmennek a bárányok, nem tudok értek menni. Azt mondja, nyomorék vagy, kisfiam. Látom én, tudom én, hogy nyomorék vagy. Ahogy állt, a lábával meghúzott a porba egy vonalat. Egy kis folyóalakra volt az a porhúzás, ott felbugyogott a víz. Kisfiam, azt mondja, állj fel, aztán igyál ebből. Azt mondja, nénikém, már mondtam, hogy nem bírok felállni, hát nyomorék vagyok. Azt mondja, tudom én azt, de próbáld csak. Felállt a gyerek. Felálltam, azt mondja, nénikém. Na most, kisfiam, igyál ebből a vízből. Letérdepelt a gyerek, és ivott a vízből. A kisfiú háromszor letérdepelt, háromszor ivott a vízből, erőre kapott, meggyógyult, elkezdett szaladni az anyja után. Mutatta azt a fatörzset, hogy hun van a szép asszony, de már a szép asszony nem volt ott. A forrás megvan, hát csapra folyik már az a víz, oda egy Mária-szobrot csináltak, a gyerek a mankóval, szóval a juhászbotjával, meg a bárányokkal, ez a szobor is megvan. Jézuska Máriának az ölibe, és hét csap van körül, augusztusban van a búcsú, minden vasárnap mennek, inkább magyarok. Szálló van ott, templom. Külföldről is járnak oda, Cseszkóból.

A sok munkától kimerült voltam, és itt nekem egy ér kijött. Olyan fáradt volt a kezem, hogy én tésztát gyúrni nem tudtam, egy kétkilós kenyeret a boltból nem bírtam hazahozni, ha mosogattam, a tányért többször leejtettem a kezemből, olyan gyenge voltam. Mentem orvoshoz, azt az eret, ami kijött, visszahelyezték, de utána újra kijött. Parasztasszony, katolikus asszony mondta: gyere velem, fiam, Szentkútra. Most is csoda történt. Huszonnégy éves néma gyerek szólalt meg. A vágyam nagyon ott volt. Másik évbe megint szólt, már akkor nekem se volt maradásom. Hazahoztam a vizet. A kis unokámnak a szemin mindig feljött egy kis púp, azt se tudta az orvos gyógyítani. Na, én azt a szent vizet, ahogy öntöttem, egy tányért alátettem, abban a vízben én a gyermeket megmostam. Hála legyen a Jóistennek, lekopogom, elmúlt a púp, nem jött vissza sohase. Ugyanúgy voltam én is a kezemmel."

A pálmajori, román anyanyelvű Orsós Jánosné (Lálu Mari) a csatkai búcsújáróhely történetét mondta el.

„Volt egy lány, világtalan volt az a lány. Nem is hallott, nem is látott. Aztán Csatkán - ez egy szép, szent hely, azt mondják, van cigány templom is, magyar templom is van, a cigányok külön vannak, a magyarok is külön vannak - elment az a lány is oda. Aztán, tudja a Jóisten, a Jóisten vezérelte, a Szűz Mária, volt egy nagy mocsár ott. Aztán kiment a lány, az anyja meg az apja nem vette észre. Hát kiment, odament abba a mocsárba. Odament. Aztán beleesett abba a mocsárba. Hát volt legalább egy félóráig abba a mocsárba, és kijött a lány, már látott meg hallott. Odamegy az anyjánál, az apjánál odamegy, tiszta víz volt. Azt mondja, hol voltál, lányom? Hát, azt mondja, elmentem, ki - már beszélt -, gyere, apukám, anyukám, megmutatom, hová estem le. Abba a mocsárba. S megmutatta nekik. De cigánylány volt. Aztán attól a mocsártól egész a templomig olyan szép szőnyeget vett az anyja meg az apja, tudja a Jóisten, hogy milyen szép. Tiszta perzsa. Mert hallott a lány, meg látott."

A cigányok hitvilágának legfontosabb tényezője: a halottak tisztelete. Betegeiket, öregeiket nem engedik kórházban meghalni. Otthon gondozzák őket, otthon adják meg nekik a végtisztességet.

A nagyecsedi Balogh Sándorné (Baba) fél évig ápolta édesanyját, két kisgyerek mellett. Fiatalon kapott súlyos betegséget, magatehetetlen volt. A rokonságból valaki mindig segített Babának. A haldokló és a halott körüli tennivalókról Balogh Gusztávné számolt be.

„Amikor a nagy baj megtörténik, most már észrevesszük, hogy meghal, még a percet, a pillanatot is tudjuk: már félünk Babától, Ibolyától, Ágitól, hogy megesznek minket az anyjukért. Kifakadnak a sírástól, megőrülnek. Még attól is félünk, az állát felkötni, mert megöl a lánya: miért kötöd fel az anyám állát, mit akarsz vele? Az Ilonka fel volt polcolva. Nem tudott meghalni. Ki kellett venni alóla a párnát. Aztán megfordítani, az ajtó felé legyen a lába. Azonnal megnyugszik a beteg, és hamarabb el tud hunyni. Szépen elaludt. Megvártuk még egy kicsit, hogy hűljön, de nem sokáig. Mert ha megmered a halott, nem lehet öltöztetni. Ha meleg, még hajlik. Súgtam a Maminak: na, rendezkedjünk. Baba megmosta aznap, kikészítette a ruháját. Gyorsan felöltöztettük, szépen bekötöttük a fejét, nem göbre. A régi hagyomány azt tartja, ha göb van neki, a másvilágon nem tud könnyen menni. A tüllön is keresztet vágnak, nehogy letakart arccal menjen a másvilágon. Pénzt tesznek az ujjai közé, hogy ha megy a másvilágra, az útját váltsa meg. Ha meghal valaki, azon az éjszakán kinyissák az ablakot, vizet meg kenyeret szoktak tenni az ablakba. Szerintem azért, hogy vissza ne járjon. Nem szabad az ajtót bezárni. A tükröt meg le kell takarni. A halottakra azért nem húznak ajtót, mert virrasztják. Régi hagyomány: hogy nem árva az a halott, hanem együtt\ vagyunk. Nyitott ablak, nyitva előtte az ajtó, útnak indul. Kifele lábbal van terítve. Két éjszaka virrasztanak, énekelnek. Van, aki kihagyja, mit danoljanak neki. Anyám is kihagyott, négyet. Haldoklik, azt mondja: ide hallgassatok, meg tanálok halni, de nekem szépen danoljatok. És melyik a nótád? Ez és ez és ez. Csak hallgatót szoktak énekelni, de ha kívánta, akkor vágósat. Azt mondta anyám: addig danoljatok nekem, míg le nem szegeinek. Mondjátok el azt a nótát. Elmondtuk neki, azt mondta, így bizony. Mikor meghalt, azt a nótát kellett danolnunk: a testvérem meg én, meg az egész család. Csak akinek kihagyta a halott. Azt is mondta anyám, ha szépen megy a nóta, még én is segítek nektek. És én is azt mondom. Mikor az együttessel hazajöttünk, azt mondtam, Gusztikám, ha meghalok, így álljatok a koporsóm mellett, ugyanilyen szépen énekeljetek. Utána nem bánom, ha táncoltok is a temetőben. Érezzétek magatokat jól. Ez az érzésünk: hogy ha szépen megy a nóta a virrasztóban, nincs csóróság. Mintha nem is halt volna meg, csak mulatni akar az a halott. Még van olyan is, hogy verve legyél az Istentől, ha nem így fogol danolni, mikor meghalok. Ha egy halottnál eldanolunk, akkor egy következő beteg néni, vagy én érzem, hogy nem sokáig élek - na, figyeljetek ide. Ha meg tanálok halni, az Isten verjen meg benneteket, ha nekem is nem ilyen szépen fogtok danolni. »Ne haljál meg, de fogunk danolni.« Még azt is mondtam a lányoknak, verjen meg az Isten benneteket, ha hagyjátok, hogy a hullások vigyenek, mikor leszegelnek. Vigyetek tik, erős jányok vagytok, és tik tegyetek le. És ne hagyjatok, hogy addig behúzzanak, míg egy nótát el nem mondtok szépen. Üljetek le karikában, és akkor hagyjátok, hogy hányjanak befele, de a nóta menjen. Úgy hányjatok befele, hogy a nóta meg ne álljon. S ne szaladgáljatok kifele a temetőből. Ne siessetek, ne hagyjatok ott."

A Köjál rendelkezése szerint a halottat két óra múlva ki kell vinni a házból. A cigányok inkább azt mondják, hogy nincs pénz koporsóra, de nem engedik kivinni, míg két éjszaka nem virrasztották. Hogy is lenne az: megjön a fia Pestről, és akkor a halottasházba menjen virrasztani?

- Én el vagyok készülve a halálra - mondja Mari. - Mert az elérheti az embert húszéves korában, negyvenéves korában, nyolcvanéves korában is. Egyszer csak megjön és köszön.

- Mi lesz veled halálod után?

- Megyek a másvilágra.

- Milyen az?

- Van olyan, hogy pokol. Van mennyország. Szent Péternek ott a kulcs a kezibe. Így fog a mennyországkapuba állni, hidd el nekem, én tudom. Így fogja a kulcsot a kezibe. És azt enged be, testvérem, aki megérdemli.

- Mivel lehet megérdemelni?

- Hogy tiszta a lelkiismereted. Nem csaltál, nem loptál, nem öltél embert, gyóntál, áldoztál, mindig az igaz úton jártál. Elmensz előbb a tisztítótűzbe, leégetik a bűnödet. A földön mindenki bűnös. És mikor a tisztítótűzön keresztülmegyek, leégetik a bűnömet, és megváltozók a másvilágon. Odamegyek Szent Péter elébe, azt mondja nekem: gyere, kinyitom a mennyországkaput, és gyere be. Itt a helyed. Érzem, hogy oda fogok menni. Mert tiszta a lelkiismeretem. Igaz: egy kicsit jósoltam. Egy kicsit hazudtam. Mert muszáj volt. A gyerekekért. Eladtam, kevesebbet mondtam, de értékes dolgokat sohasem loptam.

Este virrasztóba megyünk Linával, Hodászon. Egy kiló húsz dekás, koraszülött baba halt meg, két napig élt. Nagy költséggel, hercehurcával hazahozatták Debrecenből, és már harmadik éjszaka virrasztják. A virrasztói vendéglátás sem kevésbe kerül a háziaknak, még ha a vendégek egyike-másika hozzájárul is egy kis pálinkával. Akkor is kell, hogy legyen otthon erős pálinka, édes pálinka, sör ládaszám, kávé, éjszakánként legalább ötven ember számára. De ilyenkor semmi se számít. Ha százszázalékos kamatra kérnek kölcsön pénzt, nyögik utána egy évig, kettőig, az se baj. A szokásos tisztességet akkor is meg kell adni, s az ő vérük az is, aki csak egy kiló húsz dekával és csak két napig élt ezen a világon. Rágondolni is szörnyűség, hogy Debrecenben elégessék, és ne a család, a rokonság, a barátok szeretetétől övezve tegyék a földbe. Így megnyugszik a szülő lelke is: angyalka lett belőle.

A telepen Lina cigányul szól a kutyákra: „zha tar, zhukhelo!" Aki csak magyarul tud, félhet itt éjszaka. Ezek cigány kutyák.

A szegényes „cs" házban nagy a tolongás. A „cs" házak se egyformák, nagyon meglátszik, hol telt többre saját erőből. Itt földesek a szobák, és nagyon rozzant parasztbútorokkal vannak berendezve. Az egyik szoba közepére ócska éjjeliszekrényt húztak, erre tették a kis koporsót. Fóliába van burkolva, tüllterítővel letakarták. Födele a szekrény tetején van, rajta a cifra felirat: Lakatos Regina. Aki bejön, fölemeli a szemfödőt, megnézi a kis halottat. Fehér pólyában van, fehér ing, rékli, sapka rajta és koszorú a fején. Nőnemű kis emberi lény, akiből soha nem lesz asszony; mi más lehetne, mint menyasszony. A nagyszülők büszkék, milyen szép. Mi lehetett volna belőle!

A falon három kis művirág koszorú. A falak mellett székek, ebben a szobában zömmel férfiak ülnek. Itt van az öreg Görög bácsi is; Lina kérdezgeti, milyen volt régen a virrasztó. Az öreg, a magnó tiszteletére, dicséri a rendszert: hogy most már mennyivel okosabbak a cigányok. Régen mit tudtak? - csak meséket.

Az egyik férfi tizenegy hónapos unokáját tartja az ölében, beszél hozzá, játszik vele. Az ajtóban asszonyok állnak, és a szomszéd szobában zömmel nők vannak. Az ajtó közelében kislányok csoportja éneke szent énekeket, többek között az „A keresztfához megyek" kezdetű egyházi népéneket, cigányul: „Angla trushul aba zhav..."

Lina nővére, Mili, a Miatyánkot kezdi énekelni, ahogy Hodászon szokták: „Amaro Dad Dévla, ko han ando cheri..."

Megjön Lilis. Kérdezem tőle a szalkai embert, akivel lakni akart, Sajnos, nem jött össze a dolog, megint az elrosszult emberrel lakik, Görög bácsit szeretné elcsábítani, de az öreg nem hajlik.

A háziasszony időnként megjelenik pálinkával, kávéval. Aki kér, iszik. Férje a sört bontogatja. Mellettem áll, elmondja közben a halott kiadatásának viszontagságos történetét.

Huszonöt-harminc nő szoronghat a másik szobában. Itt fekszik a kétszemélyes heverőn, ágynemű tetején a kismama. Fekete szövetruha, fekete neccharisnya, fekete, magas sarkú cipő van rajta. Előző nap jött ki a kórházból, nagyon sápadt. Gyönyörű, bibliai arc. Láthatóan fáradt, mégis jól érzi magát a tolongásban: együttérző szeretet vesz körül. Menye a háziaknak: mert hisz az a rend, hogy az asszony a férje szüleihez költözzék. Mellette alszik hatéves kislánya.

Másnap mindenki a temetésre készülődik. Akadt gyerek, aki emiatt nem ment iskolába, vagy korábban elkéredzkedett.

Piliscsabai szegkovács asszonyok mesélték:

Az anya, akinek halott gyermeke van, az első cseresznyét szétosztja olyan korú gyermekeknek, mint az övéi voltak, mikor meghaltak. Addig nem eszik cseresznyét.

Kedves halottaikról úgy emlékeznek meg, hogy mindenszentekkor süteményt vagy más ételt, italt adnak valaki szegény cigánynak. Az illető nem is tudja, miért kapja, csak aki adja, tudja, hogy ő ezt most a halott apjának, anyjának, férjének, gyermekének szánta.

Nyugdíjas szegkovács mesélte:

Amikor költözni akartak Csobánkáról Pestre, fölpakoltak a lovaskocsira. A lovak az úton összeestek, elpusztultak. Ezt a Csobánkán meghalt gyermekek szellemei tették, mert nem akarták, hogy a szüleik elköltözzenek.

A keresztény hittel kapcsolatos legendáik a cigányoknak is vannak. A legismertebb, hogy miért van a mi Urunk Jézus Krisztus három szeggel fölfeszítve. A történetnek körülbelül annyi változata van, ahányan mesélik, és sokan tudják. Arról szól, hogy amikor Jézust föl akarták feszíteni, elküldték a katonákat, hogy szerezzenek négy szeget. A katonák elmentek a cigányhoz, és ráparancsoltak, csinálja meg a négy szeget. A cigány sajnálta nagyon a mi Urunkat, de mit tehetett, ott álltak a fegyveres katonák, a parancs az parancs. Hanem annyit azért mégis megtett, hogy legalább egy szeget ellopott a négyből. Ezért van Jézus két lába egy szeggel fölszegezve a keresztre. Együttérzéséért azzal jutalmazta a cigányt, hogy örök időkre engedélyezte neki a lopást. Csak arra intette, hogy háromszor egymás után meg ne próbálja, mert a harmadik nem fog sikerülni.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet