| |
Az utóbbi évtizedekben nagy missziós mozgalom indult el a cigányok irányába. Ennek a jelenségnek is számos összetevője, sok ellentmondása van. Nagyjából az alábbiak körvonalazhatók.
Az egyházak ez idáig nem foglalkoztak a cigányokkal, noha a keresztség révén a cigányok mindig is egyháztagok voltak. Ugyanúgy, mint az iskolák, az egyházak sem vállaltak magukra megoldhatatlan feladatokat. Ennek folytán a cigányság „szűzföld" maradt mindenfajta térítő törekvés számára.
Jelenleg a cigányokat egyaránt éri hatás a tanulatlan fanatizmus és a művelt, vallásos progresszió irányából. Ők maguk különbséget tenni nem tudnak, minden esetben az egyes lelkészek, prédikátorok személyi hitele a perdöntő. S megtalálható mindkét oldalon az egyszerű hívő emberek jóindulata.
A békési pünkösdista gyülekezet cigány tagjai elmondták, hogy ők mindenütt érzik a hátrányos megkülönböztetést, csak a gyülekezetben, nem. Egyedül ebben a közösségben mindegy, ki magyar, ki cigány, mert itt az emberek valóban egyformán szeretik egymást.
A missziók sok esetben társadalmi hibákat korrigálnak. S már az állami szervek, intézmények, hatalmi pozícióban lévő emberek is úgy vannak vele, hogy - tulajdon kudarcaik láttán - az „inkább oda menjenek, mint a kocsmába" elv alapján tolerálják a vallási buzgalmat; mivel a „megtért" cigányok valóban leszoknak az italozásról, garázdaságról, és családjuknak élő, békés állampolgárokká válnak.
A fiatalon elhunyt etnográfus, Matolay Magda az uszkai „szabad keresztyén" cigányok között végzett kutatómunkát. Az alábbi részletek a prédikátorrá lett Kócé Józseffel készült interjúból valók.
- Mi a különbség szerinted a Jehova tanúi és a ti hívőségtek között?
- Hát, szerintem csak annyi van, hogy ők valamit kivesznek a Bibliából, és ahhoz ragaszkodnak. Például fegyvert nem fognak - szemben állnak a törvénnyel, mert nem mennek katonának...
- A mindennapi életben hogy élte anyád a hívő életet?
- Édesanyám, az semmit nem mutatott meg nekünk abbul, hogy hívő édesanya vagy nem hívő édesanya. Teljesen semmit nem kaptunk a hívő édesanya életéből, azt, hogy ő ilyen példát mutatott volna, vagy ehhez hasonlók, nem is tudtuk, csak beszédbűl hallgattuk, hogy ő alámerített hívő. Szóval nem képzeltük el se ezt, mert hát ő nem mutatta be, nem tudta biztos bemutatni. Úgyhogy úgy nőttünk fel, minden gyermek, részegesen, minden rosszba... Aztán én a feleségemnek nagyon nekiestem, nem leszel hívő, mert akkor sok mindent mondtak, hogy milyenek a hívők, összejárnak, aztán szerelmeskednek...
- Ezt kik mondták?
- Hát akkor így mondták - milyen estének mondják? Nem tudom már, hogy csúfolják azt az estéket a nem hívők, és nekem nem pászolt.
Aztán feleségem nem fogadta meg a szavamat, ő járt, és imádkozott értem is, akármit csináltam vele, nem, ő már döntött. Sokat megvertem érte. És én azt mondtam neki, hát ha hívő akarsz lenni, nem leszel nekem, se baktista, senki - esetleg lehetel olyan, mint az én anyám, Jehova tanúja. És gondoltam azt, hogy Jehova tanúja iszik is, cigarettázik is, és gondoltam, hogy na, ez se jó. És ő nem, csak folytatta, és nagyon sokat imádkozott, sokat. És gyülekezet előtt megvertem, és ő Csak elment, és szóval ez így ment sokáig, majd csak egy évig, míg ő ilyen életet élt.
- Ez mikortól volt, 76-tól?
- Igen. És én még jobban elkeseredtem attól, hogy a feleségem hívőnek állt be - sok mindent mondtak, aztán még jobban nem törődtem a családommal, hogy ha te hívő leszel, aztán legyél hívő, és engem nem érdekelsz. Sok minden megtörtént az életben, és egyszer hazajöttem szabadságra, és éppen viszont a Kopasz testvér jött, és azt mondtam, hogy ha ide jön a Kopasz testvér, akkor én baltával vágom össze kocsijának a kerekít, hogy ide ne tegye, az én feleségemből ne csináljon bolondot. Aztán odaállottam az ajtóba, hallgatóztam, és pont akkor imádkozott a feleségem értem. Aztán én kívül hallgatóztam, és akkor mondta, hogy Uram, te hordjad az én férjemet és te törd meg őtet, mert ez így nem megy, nem bírom Úr Jézus! És sírva imádkozott a feleségem. [Sír.] Aztán én mondtam Istennek, hogy Uram [érthetetlen], én nem bírom ki, és bementem a gyülekezetbe, és attól az estétől Isten énbennem is elvégezte a munkáját. Az volt az az este. És jött Kopasz testvér, de Isten legyőzte az én életemet, így nem történt a balta, hogy összevágom a kocsiját. Attúl kezdve jártam én is a gyülekezetbe, mindég beljebb, mindég közelebb - és ezáltal ide jutottam, hogy most már én vagyok a gyülekezetvezető. És Isten valóban olyan munkát végzett a családomban, hogy nem lehet elmondani, csak átélni.
- Dezső is megtért?
- Hát, ő is nagyon szeretné szolgálni az Urat, csak ő még erőtlen abba - még a kéziben van a pohár is. Hát olyan nagy mértékben már nincsen, mint volt, de azért még meg-megissza a pálinkát is. A megtérés az, hogy megtérünk valóban. Hívőnek lenni nemcsak szájjal; ha nem cselekedet az, hogy megtérek.
- Te attól a naptól kezdve elhagytad az italt, hogy megtértél?
- Én attúl a naptúl, hogy elkezdte Isten a munkát az én életemben, azon az este a gyülekezetben, és mindég többre vágytam, és lépésről lépésre, ugye, eljött az az idő is, hogy a cigarettát is letettem, aztán az alkoholtól szabadságot kaptam.
- Attól az estétől kezdve?
- Nem, még utána egy darabig, nem olyan mértékben, de még meg-megkóstolgattam, de aztán megmutatta Isten, hogy neked egy cseppet sem szabad, és attúl nekem egy csepp se. Két éve, mikor teljes szabadságot kaptam, és két és fél éve a dohány, a cigarettárúl hogy teljesen megszabadultam. Hát így, Istennek ez a kedves, és Isten is így akarja, hogy vagy igen, vagy nem.
- Sokat cigarettáztál?
- Hát, doboz cigarettát elszívtam mindennap. Sőt, a feleségem is. Ő is.
- A feleséged már előbb abbahagyta, nem?
- Ő előbb abbahagyta. Ő hamarább döntött Isten mellett...
Az alábbi interjúrészletben Kócé József felesége mondja el a cigarettától való megszabadulása történetét.
- Hány éve nem szívod?
- Mán harmadik éve. Az Úr Jézus vette el tőlem. Mer hát nagyon-nagyon vékony vótam, és én magam is azt mondtam, hogy Istenem, hány gyerekem van, és hát ezeknek én az anyjuk vagyok? Ilyen anya, mint én?! Nagyon vékony vótam, és én úgy elkönyveltem magamban, hogy - ó, ilyen nincsen, mint én! Hát ilyen anyja, ennyi gyereknek?! Hát még el se hiszik, hogy ha kérdik. Mer mondták sok helyen, ha elmentem, hány gyereked van, Edit? Hát osztán mondtam, hogy három vagy négy van. - Ó, hát ilyen kis semmi asszonnak? - Osztán restelltem magamat. És hát nagyon sokat valóba cigarettáztam. Összevesztünk Jóskával a cigarettán. Ha ő többet elszívott az övébűl, akkor megcseréltem az enyémmel, ha több vót. Aztán hát valóban az Úr Jézus az adott szabadságot belőle, másképp nem szabadultam vón meg tőle. Megismertük a drága Úr Jézust valóba, és ő jött, szabadságot adott nékem abban is. De nagyon-nagyon hatalmasan. Mert a férjem, annak el kellett menni más országba, hogy a cigarettát tegye le. Mikor ő elment, énnekem hiába, valóba mondta a Lélek, hogy - ő most elment. Hát ha hazajön, én fogom őelőtte szívni? Hát vissza fogja venni, ha ő énnálam meg fogja látni, meg aztán mindenütt le látja rakva a cigarettát. Mer úgy szoktuk, hogy vót úgy, hogy itt is, ott is vót ledobálgatva, és hát ha bementünk, bent gyújtottuk meg, ha kijöttünk, kint vót. Szóval mindenütt vót.
- Pedig akkor ti már hívők voltatok?
- Hívők vótunk, és még mindig cigarettáztunk. És az Úr Jézus minket megkeresztelt, és a cigarettát még szívtuk akkor is. És mi ezen nagyon sokat törekedtünk. Sírtam! Nagyon sírtam! Nem bírtam a magam erejitűl letenni. Akartam, hogy én ne cigarettázzak, hát mit mondanak. Hát azt mondják, ilyenek a hívők, hogy cigarettáznak? Hát a kívülállók mit mondanak, a hitetlenek hogyha látják, hogy a hívők is cigarettáznak? Mer ez vót. Azt kérdték sok helyen tőlünk, hát a hívőknek szabad cigarettázni? Hát mi mondtuk, hogy nem. Mer nem szabad, így írja a Szentírás is. És aztán hát csak mondtuk azt, hogy mi még nem bírjuk letenni, de hisszük, hogy az Úr el fogja venni tőlünk. És én valóba úgy vótam, hogy nagyon sírtam. Úr Jézus! Uram, mi lesz énvelem? Magam, bejöttem, hogy ne lássák a cigányok, hogy én annyira sírok. Űr Jézus, hát ha hazajön, hát vissza fogja venni a cigarettát? Hát akkor hiába megyén el akarhova, ha hazajön, azt itthon már szíjjá, mer látja énnálam.
- Ez akkor volt, mikor Szlovákiában voltak M. nénivel?
- Igen, igen. És elmondtam neked, hogy mennyi cigarettám vót, és hogyan szabadított meg az Úr, milyen csodálatosan. Olyan csodálatosan szabadított meg az Úr tőle engemet osztán. Mer én hogy bejöttem, kiabáltam az Úrhoz - de két dobozzal meg vót véve. Éjjel is felkeltem, meggyújtottam a cigarettát, hogy a fejem el volt bódulva, meg fele, Szóval annyira köhögtem, hogy majd megfúltam a cigarettától, mégis szíttam. Korán reggel, éhomra rengeteget elszíttam, hogy nem kívántam az ennivalót. Nagyon tönkretette az életemet akkor a cigaretta. És még nagyon sovány vótam, hogy azt mondtam, elpusztulok. És nem tudtam lefele tenni róla. És akkor valóban éreztem az Úrnak a jelenlétit, hogy most az Úr énvelem valamit akar tenni, mer akaratlanul is mondanom kellett a cigarettára - meggyújtottam az egész cigarettát, szíttam egyet vagy kettőt, eldobáltam a padlóra, és azt kellett mondanom, hogy - most sok van. És így ment, egy dobozzal eldobáltam, hogy a Kati, mikor bejött, azt mondta: jaj, hát mit csináltál te? Mon dom: mér? Hát így eldobáltad a cigarettádat. Hát ennyi rengeteg van most neked? Mondom, most sok van. És ő felszedte a padlórúl és eltette. Én meg, ahogyan felálltam az ágyambúl, még vót egy dobozzal, feltettem a sifon végibe. És azt kellett nekem oda mondani: no, üljél ott! A cigaretta. És az vót egész nap. Való, jött a Gonosz, hogy odanéztem, hogy valóba még ott van? És levettem a szemem róla, és kellett mondani, hogy a Jézus nevében távozz el tőlem! És így imádkoztam egész nap. Ha nem kívántam az ennivalót, akkor is ennem kellett. És valóba nem jött nekem olyan nagy kívánságom, hogy oda menjek, ászt levegyem, ászt meggyújtsam. Nem. És ez így vót vagy négy napig. Aztán bejött a Kati, de én nem mondtam senkinek, hogy énvelem mi van, mer hát olyan bíztalan vótam még akkor is, pedig már akkor tudhattam vóna, mert a Szentlélek ott vót, és nem engedte. Mert ő vezényelt valóba, a Szentlélek. Bejön a Kati, hát mondón neki, kell cigaretta? Mér, neked nem kell? Mondom, nekem már nem kell, hál' istennek. Miért, talán leszoktál a cigarettárúl? Mondom, már én most mán merem mondani, az Úr segítségével, mondom, én már nem teszem a számba.
- Ez négy nap után volt?
- Négy nap után. És akkor nézett rám a Kati, hát ő átvette cigarettát, és elvitte. És énnekem nem is vót azóta a számba. A Jóska mikor hazajött - mer mikor elfelé ment, azt mondta, hogy nem is tudja, mit megvenne nekem, ha én nem cigarettáznék, meg mit is csinálna énvelem, ha nem cigarettáznék. És mikor hazajött, azt se tudta az örömtől, hogy mitévő legyen, mikor nékem hallotta a számbúl, hogy nem cigarettázok.
- Jóska meg úgy szokott le, hogy Szlovákiában nem cigarettázhatott a többi testvér előtt?
- Nem cigarettázhatott, mert errűl kellett neki hagyni mindent. És által nem vihette eztet. És hát ő, mikor hazajött, még akkor is bánkódott érte. Bánkódott, de már akkor én is erősítettem.
- Akkor már ő se gyújtott rá többet?
- Nem. Én már akkor mondtam, hogy nem szabad - hát akkor mit tanítol te? Akkor mit tudsz elmondani bizonyságul: hogy cigarettázzatok, mer szabad? Mondom, hát hogy képzeled ezt? Mer aztán sok mindenre ráakadtunk a Bibliában, hogy Isten templomát kormozzuk? Füstöljük? És énnekem ez nagyon meghatotta a szívemet, hogy hát az Úr Jézus templomát mi befüstöljük?
Más uszkai asszony álmáról, bemerítkezéséről beszél: „Álmodtam, hogy a hívőket összeszedték, és a rendőrök itt voltak, és nagyon gyönyörű szép fehér ruhában mind letérgyelt az összes uszkai hívő. És én is siettem odafelé, hogy éngemet is hadd öljenek meg, én is megyek haza az Úr Jézushoz. Akkor mondtam, aki meghalt, a Rózsi férjinek, mer az nem volt hívő, azt mondtam: Elemér, mondja meg a Jóskának, ha hazajön,a két szeme legyen a négy gyermek. Aszt 'azt mondta: jó. De bejött egy rendőr, egy gyufát kigyújtott, és így ide tartotta a szemem alá. És azt mondta nekem, hogy: hívő vagy? Aszt azt mondtam: igen, hívő! Akkor gyere csak te is ide ki! És akkor azt mondtam, hívő vagyok, megyek én is ki, megyek én is a többiekkel haza az Úr Jézushoz! És mikor kijöttem a kapuba, mondtam, na, Elemér, mondja meg a férjemnek, a két szeme legyen a négy gyermek! És akkor mentem oda a többiek közé letérgyelni, de mind tiszta fehér ruhába vót, gyönyörű fejér slájer, és én is közéjük. És nekem, én hajadonfőtt térgyeltem le, de fejér ruha vót rajtam, és mikor letérgyeltem, összetettem a kezemet, vártam én is, hogy mi lesz a többiekkel, mit csinálnak velük. Akkor szállott a slájer így - így jött lefele, a lejemre, egyenesen rá. így álmodtam. De örömmel mentem oda fel többiek közé, hogy engemet is hadd öljenek meg. És mikor én ezt, hazajött a férjem, elmondtam neki, hogy én mit álmodtam, akkor rákezdte a sírást, ha elvisznek téged, engemet is veled hadd vigyenek együtt akarok veled meghalni! Együtt akarok menni a mennyországba! És akkor este tért meg. Már látott sátányt, tudod, akkor este jött neki Mer sírva imádkozott, hogy éngemet is fogadj el, mint a feleségemet Úr Jézus! És akkor jött neki egy látomás. Szóval csúnyákat látott érted. De azért, hogy az Úr Jézushoz menjen, hogy távozzon el tőle minden ördögség. Énrajtam mit látott? Egy csokor virágot a fejem tetején. És imádkoztam még jobban, és akkor, látod, két hétre, mikor hazajött, akkor ő is megkapta a szentlélek keresztséget. Ott vót a gyülekezet, és úgy imádkozott, ott fordult el a nyelve. Hát. Majdnem hanyatt esett, annyira imádkozott, és akkor kapta meg a szentlélek keresztséget. Én meg itthon, magamban, hogy olvastam. És utána ugye, jöttek a testvérek, hogy alámerítkezzünk. Ki érdemli meg, ki nem, ki mehet, ki nem. Aki még cigarettázik, nem mehet. Hát ugyis én még azt mondtam legelsőbe, én még nem, mert énbennem még bennem van egy kis felfuvalkodottság. Én ezt gondoltam. A Sátán azt súgta, hogy te még nem mehetsz. Mondtam, távozz, Sátán, engem ne méregess, semmi közöd énhozzám nincs! És amikor készültünk reggel, rákezdtem én ordítani, sírni, imádkoztam én is, csak úgy mentem hogy megnézem őket. És mit gondolsz, az Úr Jézus milyen csodát tett Hogy azt mondtam, ha nem merítenek alá, beleugrok úgyis a vízbe oda. Egész vonaton, egész buszon csak sírtam és imádkoztam, és olyan még életembe sose ériztem én!"
(Matolay Magda interjúi 1980-ban készültek. Munkássága megérdemli, hogy ez a kötet is kegyelettel adózzék emlékének.)
Határozottan kirajzolódik a törekvés, hogy a cigányok által elszenvedett diszkriminációk kompenzálására, a mindenkit egyesítő krisztusi szeretet jegyében, a missziók erősítsék a cigányok cigányságtudatát emberi öntudatát.
Erről tanúskodnak egyes egyházi, vallásos énekek, amelyek napjainkban népszerűek a cigányok között; például a már idézett Kóc József egyik szerzeménye (hívő szóhasználattal „kapott" éneke):
Cigány vagyok, nem bánom,
Jézust a szívembe bezárom.
Cigány vagyok, nem szégyellem,
Jézus meghalt érettem.
(...)
Cigány vagyok, nem bánom,
Jézus elébe vágyom.
Cigány vagyok, nem szégyellem,
Szeret az én Istenem.
Amennyire erősítik az önjelölt prédikátorok a cigányok biztonságát, önbecsülését azzal a hittel, hogy Jézus értük is meghalt, ugyanúgy, mint a többi emberért, tehát ők se alábbvalóak, legalább annyi zavart, torzulást is idéznek elő. Különösen, ha többféle, egymástól különböző, esetleg egymásra acsarkodó hatás éri a cigányokat: a végén már permanens félelemben élnek, hogy semmi se elég az üdvösséghez, és mindent meg kell tagadni, ami a „régi élet"-hez tartozik.
„Mióta mink megtértünk, nem szoktunk ilyen cigány nótákat danolni. Tíz-tizenegy éve, mióta Isten kegyelmében vagyunk, ezzel teljesen felhagytunk. Azért, mert ha Isten útját járom, akkor az én életembe nem megy, ez a cigány hallgatók meg ez a tánczenék. Sokszor vagyok a házba egyedül, amikor eszembe jut az otthoni helyzet: hogy éltünk a családban, míg hívők nem voltunk. Nem tudtunk örülni, csak ha lakodalmat láttunk, táncolhattunk, mulathattunk, alig vártuk a karácsonyt, az újévet, a húsvétot, hogy ihassunk. Utána összeverekedtek. Hála legyen az Úrnak, ezekből teljesen kimentünk. Érzem én azt, erről az oldalról, mikor otthon elkezdek énekelni. Cigányul. Eszembe jut az anyám, az apám, aszt úgy elkeseredek. A könnyeim csattognak a földön, úgy hallatszik, mikor pereg a könnyem lefelé. Otthon vagyok, gondolatba. Kisírom magam, kidanolom magam, mert jólesik, ebbe születtem, ebből a származásból vagyok. Kisírom, szó szerint elmondom a panaszaimat anyámnak, mintha csak ott látnám az arcát magam előtt. Utána jön: kellett ez nekem? A bőröm felborsókázik: ez most mind az ördög volt. Ezt mind a sátán akarta, hogy így elkeseredjek. Ő akarta, hogy nekem most teljes magas vérnyomásom legyen. Senki nem lát, és szégyellem magam. Én azóta vagyok boldog, mióta megszabadultam, Istent megismertem, és ezen az úton járok. Annyira félem Istent, hogy nem merek egy moziba elmenni. Annyira félem Istent, hogy én egy lakodalomba nem vennék részt. Szeretem bámulni, mert fiatal vagyok, ászt mulatós voltam, hallottam egy nótát, én végigtáncoltam az utat. Sajnos - nem sajnos, hálaistennek! -, megszabadultam tőle. A sátán olyan, ha egy kicsit engedel, ő annál nagyobbat akar tekerni. Amíg az embert tiszta romba nem viszi, ő egy részeges volt. Rabja volt az italnak. Hazajött -veszekedett, kiabált, ekkora késeket úgy hajigált hozzám, hogy a gyerekek mellé bújtam, belém ne menjen a kés. Ez mind abba az életbe volt, amíg az Urat meg nem találtuk."
Az alábbiakban olyan egyházi törekvésekről szeretnék hírt adni, amelyek összecsengenek az állami oldalról is kívánatos politikával.
Iványi Gábor metodista lelkész mondja:
„Az indította el bennünk ezt a dolgot hatvannyolcban, hogy megértettük, milyen szomorú és hátrányos helyzetben van a mi országunkban egy jelentős népcsoport, és úgy láttuk, hogy tartozunk ezeknek az embereknek. Szerepe van ebben annak is, hogy nem történelmi egyház az egyházunk. Az én egyházam, hagyományait tekintve olyan egyház, amely a társadalom alsóbb rétegeit vette mindig célba. A metodista egyház a XVIII. században Angliában, a szénbányászok között kezdett el munkálkodni. Egy anglikán lelkész alapította, akit a XVIII. századi Anglia legkeservesebb társadalmi igazságtalanságai rendítettek meg: az adósok börtöne, a szénbányászok helyzete. Az ő ötlete volt a szakszervezet is, ő volt, aki Angliában először ingyenes iskolákat, gyógyszertárakat létesített. Tehát olyan ember volt, aki úgy érezte, az egyház romlottsága jórészt abban mutatkozik meg, hogy érzéketlen a társadalmi igazságtalanságok iránt. Harcolt a rabszolgaság eltörléséért is. Szintén metodista volt az a képviselő, aki ezt az angol parlamentben ki is vívta."
1975-ben kettévált a mintegy háromezer lelket számláló magyar metodista egyház. Progresszívebb (nagyobb) csoportja Magyarországi Evangélikus Testvérgyülekezet néven alapított új egyházat; négy-öt fiatal lelkésze foglalkozik cigány misszióval. Járják az országot, kéthetenkint rendszeresen visszatérnek ugyanazokba a gyülekezetekbe. Házakban gyűlnek össze az emberek, ahol az istentiszteleten kívül evilági gondjaikat, panaszaikat is előadják. A lelkész értelmezi a hivatalos papírokat, kérvényeket ír, segít az ügyes-bajos dolgok intézésében.
Iványi Gábor eszménye az a magatartás, ahogyan Jézus beszállt a halászok bárkájába, leült a sokaság közé a piacon - saját közegükben kereste meg azokat, akikhez szólni akart.
„Egyik konfliktusom az egyik, közöttük dolgozó misszionáriussal az volt, hogy szüntelenül mondta: miért nem mosakodtok. Azzal kezdte mindig a találkozásait, hogy menjetek a kúthoz, istentiszteletre nem lehet így jönni. Jakab levelében van erről szó, olyasmit mondott Jakab, hogy amikor az ember így áll hozzá a szegényhez, akkor annak a teremtőjét bántalmazza. Úgy érzem, hogy a segítés e helyett a korholó és helyzetükre állandóan mutogató magatartás helyett az lenne, ha az ember ott tudna többet élni. Például megfigyeltem egy helyen, ahol többször aludtam, és fogat mostam mindig, egy idő múlva elkezdtek ők is fogat mosni. Többször mondták, mikor asztalhoz invitáltak, hogy ne féljek, el van mosogatva az evőeszköz. Mondjuk, én akkor se árultam volna el megrendülést, ha azt látom, hogy nincs elmosogatva. Az ember pozitív jelenléte, amikor nem ítélettel van együtt, kihozhatja azokat a minden szívben ott lapuló pozitív dolgokat, amikre talán a fásultság miatt nem jön válasz a mindennapi életükben. Annyi megalázó tapasztalatuk van, hogy nem látják értelmét, hogy kikapaszkodjanak ebből az igénytelen életből. Én azt láttam, ha az ember beáll, jelképesen akár, egy építkezéshez, mint ahogy többször beálltam cementet hordani, alapot ásni: akkor ez elindítja bennük, hogy legyenek igényesek, és hajtsanak rá arra, hogy a körülmények megváltozzanak. Szóval úgy gondolom, hogy megjelenni kívülről, és ott eltölteni egy órát, tartani egy prédikációt, meg ostorozni a hiányaikat, inkább dacot vált ki, hideg falat emel a két fél közé, és azt az érzést kelti, hogy én sose tudok abba a helyzetbe kerülni, amiben ő van. Míg ha az ember ott él köztük, látják ágyba bújni, mosakodni, és így tovább, egyrészt érezteti azt, hogy mi tényleg egy nagy családhoz tartozunk, emberek, másrészt esetleg átadható így észrevétlenül sok hasznos szokás, amiket se felvilágosító filmekből, se dörgedelmekből nem lehet megtanulni."
- Mit találtál bennük, amire építkezni tudsz?
„Az mindenütt látszott, hogy akármilyen formában is, de van bennük egy mély istenhit. Szűz Máriának is fontos szerepe van ebben a hitben. És úgy láttam, hogy főképpen a halál és az eltávozottak jelenléte, illetve annak hiedelme az, ami leginkább betölti az egész vallásos világukat. Történeteik nagy része, a saját hitükkel kapcsolatosan is, valamelyik hozzátartozójuk elhunytához kötődik. Még álmaikhoz is: ahogy álmodtak azok visszatértéről. Ahogy állítják, hogy hallanak kopogásokat, hangokat, üzeneteket: nagyon érzékeny belső világra vall. A faégetés: az elhunyt halála után fát égetnek az udvaron, hogy távol tartsák a szellemét. Van olyan hely, ahol a temetés napján este hétkor eloltják a lámpát, kinyitják az ajtót, és imádkoznak; közben az elhunytnak a lelke távozik a házból. Engem is hívtak ilyen szertartásra, menjek el és én vezessem az imádságot. Elfogadtam a meghívást, és elmentem teljes ünnepélyességgel, mint ahogy egy gyászszertartásra, palástot vittem. Noha nagyon jól tudom, a keresztyének jó része itt már sápítozni kezdene, egyáltalán, hogy elmegy, mondván, hogy ez babonaság, sötétség, bűn, és én azzal, hogy elmentem, támogatom őket, hogy ilyen babonaságokhoz ragaszkodjanak. De én úgy gondolkoztam, ha tiltakoznék, az olyan érzést keltene bennük, hogy megint egy dolog, amiben ítélettel tekintenek rájuk. Én magam nem hiszek abban, hogy a halott lelke este hétkor a nyitott ajtón át távozik, de mivel kértek, hogy vezessem az imádságot, arra törekedtem, hogy az imádságban elmondjam mindazt, amit én gondolok. Elmondjam azt is, amit ők gondolnak. Amit ilyenkor gondol az ember: milyen kár, hogy annyi mindennel megbántottam, aki elment. És a másik: hogy mennyi mindennel megbántott ő engem. Ezért szoktam elmondani ilyen alkalommal, hogy ha ő egyszer még megszólalhatna, akkor bocsánatot kérne azért, amit szerettei ellen vétkezett, és megbocsátana mindazért, amit őellene vétettek. És megköszönné, amit érte tettek. Nagyon szépek és érdekesek a saját imádságok. Van egy visszatérő fordulat benne: »nyalom a te piros véredet«. Általában, ha megoldódik a nyelvük, és elkezdenek szabadon imádkozni, nagyon szép, költői gondolatok hangzanak el."
- Te nem iszol és nem cigarettázol. Van-e ennek valami köze a missziódhoz?
„Az alkoholtól való tartózkodás metodista hagyomány. Annak idején azért határozott így az az anglikán lelkész, mert látta azokat a károkat, amiket a szegény családokban az alkohol fogyasztása vitt véghez, és úgy vélte, hogy nem tud másképpen segíteni, mint hogy példát ad ebben is. Hasonló ártalom a dohányzás is. Nagyon sok légzőszervi megbetegedést láttam a cigányok között; az egyébként is rossz levegőjű, vizes helyiségekben rengeteg asztmás ember dohányzik. Sokszor elbeszélgetek szegény családokkal arról, hogy ezerötszáz forintot elfüstölnek egy hónapban, ha a család nélkülözik is, a cigarettát mindenképpen meg kell venni. Megértem, hogy ez egy nagyon erős szenvedély, de úgy érzem, hogy nem tartozik az élet nélkülözhetetlen dolgai közé. Jóllehet nem beszélek az embereknek soha arról, hogy szokjanak le a dohányzásról, mert úgy érzem, hogy ezek ellen a dolgok ellen nem szabad prédikálni. Tudok olyanról, aki elvette, földhöz vágta a cigarettát és rátaposott. Ezzel legfeljebb annyi érhető el, hogy titokban fognak dohányozni, és kevés rosszabbat ismerek, mint amikor valaki titokban folytatja azokat a dolgokat, amiket eddig nyíltan csinált. Hanem ha szemléletváltozás következik be az életükben, akkor a felismerés erő ezen a téren is. Elmondják többen, hogy a megtérésük anyagi életük rendeződését is segítette, és az ilyen dolgokból is összetevődhet, hogy valaki nem issza el a keresetét, és nem dohányzik el ezerötszáz forintot egy hónapban."
A különböző missziók működése, a kis egyházak kezdeményezései a hagyományos egyházak figyelmét is a cigányokra irányították. Számos községben belvillongás tört ki a „juhokért". Az egyházak vezetői ma már elvben támogatják a cigányokkal való foglalkozást. A gyakorlatban nehéz helyzetbe kerül a pap, aki ezt a feladatot komolyan veszi.
Hadházy Antal református lelkész Nyíradonyban vezet magyar anyanyelvű cigány gyülekezetet. Ő is abból indult ki, hogy Jézust követő ember nem mehet el közömbösen szerencsétlen sorsú embertársai mellett. Teológiai disszertációja a cigányok társadalmi integrálásáról szól. Kezdettől fogva úgy vélte, hogy olyan össztársadalmi feladatról van szó, amelyből az egyházak - így a református egyház is - részt kell hogy kérjenek. Erre kötelezik őket a bibliai normák, de az is, hogy a cigányok az egyház tagjai közé tartoznak.
Részletek a disszertációból:
„Egy dolog van, amire oda kell figyelni: a cigány a saját törvényeit megtartja. Arra a kérdésre, hogy mi, mint egyház, hogyan segíthetjük a társadalmat abbéli törekvésében, hogy a cigánykérdést megoldja, úgy is felelhetünk, hogy az előítéletek elleni küzdelemmel, mért a cigányság mai helyzetének kialakulásában, illetőleg a változtatás akadályozásában jelentős szerepe van az előítéleteknek. Ahhoz tehát, hogy valamit is tegyünk, nem csak a cigánykérdést kell megismerni, a cigányok megismerése sem elegendő, mert elengedhetetlenül fontos azoknak a nem cigány embereknek is a minél mélyrehatóbb megismerése, akiknek gondolkodásában, cselekedeteiben valami változást szeretnénk elérni. Nagyon elgondolkoztató, hogy a megkérdezett gyülekezeti tagoknak csak igen kis hányada (Nyíradonyban 7,9%) értett egyet azokkal az állami és társadalmi intézkedésekkel, amelyek a cigányság felemelkedését szolgálják. A lelkészek vonatkozásában ez azt jelenti, hogy több »politikai« igehirdetésre van szükség, amelyekkel talán emelni lehet a gyülekezeti tagok elég alacsony szinten lévő társadalmi felelősségét. A Biblia normáinak komolyan vétele tehát feltétel arra nézve, hogy az egyház, illetve annak tagjai tegyenek valamit az előítéletek ellen. Emiatt különösen elszomorítók azok a tapasztalatok, amelyek azt mutatják, hogy mai egyházak tagjai menynyire távol állnak ezektől az életeszményektől. Kétségtelen, hogy nem könnyű az azok szerinti élet. Egyfelől azért, mert papos megfogalmazásban »a bűn uralkodik«. Másfelől viszont vállalni kell azt, hogy nem úgy élünk, mint mások, nem ugyanazért lelkesedünk stb., s ezzel önmagunk válunk először »csodabogarakká«, később esetleg előítélet tárgyává. E tekintetben viszont »vigasztaló« az a tudat, hogy adott esetben a nem keresztyén alapon megélt etikus magatartás is hasonló problémákat okoz. A cigányok között végzett munka leglényegesebb alapelveit a »cigánynak cigánnyá lenni«, illetőleg a szeretetben látom. Ahhoz, hogy valaki szeresse a cigányokat, az kell, hogy először ő maga változzék meg. Integrálást, missziót jól csak az végezhet, aki maga is integrált, illetve misszionált."
Lelkipásztori munkáját Hadházy Antal ugyancsak szociális, kulturális feladatnak tekinti. Kórust szervezett a nyíradonyi cigány gyerekekből: egyházi dalokat és magyar nyelvű cigány folklórt énekelnek. Három-négy szólamú műveket két-három óra alatt megtanulnak a gyerekek, éneküket gitárral kísérik, egyik-másik furulyázik. Hadházy Antal hegedül, és a közös zenélésbe bevonta saját gyerekeit meg a rokon gyerekeket is. Együttese többször föllépett már nyilvános istentiszteleteken, s a református gyülekezet előtt az egyházi énekek mellett a cigánydalokat is elénekelték. Évenként cigány vasárnapot rendez a templomban, meghív cigány költőket, cigány témával foglalkozó filmeseket, zenészeket. S miközben mindent megtesz az előítéletek leküzdése érdekében, a faluban már összesúgnak mögötte: biztosan benne is van cigány vér. Egyházi feletteseinek pedig nyilván fontos az a 92,1%-nyi gyülekezeti tagság is, akik nem értenek egyet a cigányok felemelkedését szolgáló állami és társadalmi intézkedésekkel.
A legrégibb cigány gyülekezet a hodászi görögkatolikusoké. Sója Miklós esperes negyven éven keresztül működött itt, ő hozta létre ezt a közösséget, ő eszközölte ki a pápai engedélyt a görögkatolikus liturgia cigány nyelvű gyakorlására, és a fordítást is ő végezte. Utóda Mosolygó Béla:
„Nem magamtól vállaltam, hanem a püspök úr kereste, hogy ki az, akit ide tudna helyezni, és aki a Sója esperes úr nyomaiba lépne. Budapesten voltam lelkész, amikor ezt nekem vázolta, mondta, hogy el kell fogadnom, elfogadtam. Megkaptam a liturgia szövegét, gépelve is, magnószalagon is, annak a hallgatásával, olvasgatásával készültem, két hónapom volt rá. Nagyon megrázó élmény volt az első liturgia, az embernek szinte libabőrös volt a háta a gyönyörűségtől, ahogyan énekeltek, ahogyan a liturgia mélységét az ember át tudta élni ebben a kápolnában, ebben a közösségben. Gitárral végezzük a liturgiát, hangerősítőink vannak, ezt még az esperes úr szerezte be. A hangszer használata a bizánci liturgiában nem szokásos, de az esperes úr, hogy az itteni cigány híveknek a muzikalitását még jobban kifejezésre juttassa, azért vezette ezt be. Három gitáros szokott közreműködni, van dobfelszerelésünk, szoktak bálokat rendezni, évente négyszer. Igénylik, és a püspök úr ebben nem látott semmi problémát. Rendszeresen tartunk foglalkozást. Ebben van énekgyakorlat, hittan, és szoktunk mindennapos témákat is elővenni. Végigvettük a Védd az egészséged című, magyar és cigány nyelvű kiadványt. Nem volt mindig szerencsés, mert felnőttek és gyerekek együtt vannak; ha a harangot meghúzzuk, akkor, akinek szabad ideje van, mind odajön. Megmondtam, hogy bármikor lehet a templomban TIT-előadást tartani. Nagy élmény volt a Köjál főorvosának, hogy harangszóra jöttek az előadásra. Két istentiszteleti helyiségünk van: a kápolna - a cigány lakosság és a környező magyar lakosság jár oda - és a templom, ami a falu központjában van. Itt csak magyar nyelven végezzük a liturgiát, viszont itt kereszteljük a cigány gyermekeket is, itt esküsznek, itt tesznek fogadalmat. Ez görögkatolikus szokás, cigány férfiak gyakran élnek vele. Van úgy, hogy ott áll mellette a felesége, amikor ő térden állva megfogadja, hogy felhagy az italozással, házasságtöréssel. Általában egyéves időtartamra, és megújítja. Ide hozzák a gyermeket, amikor hathetes elmúlt, bemutatni a templomban. Legelőször a templomban találkoztam a közösséggel, azután pedig az otthonokban. Ház-szentelésre járok vízkereszt után, ilyenkor mindenkinek a házába bemegyek. Negyedórát, félórát eltöltők a család körében, nagyon hamar előjönnek a problémák, gondok, bajok, az ember látja a szociális körülményeket, az erkölcsi hiányosságokat, negatív és pozitív vonásokat. Megkönnyíti a velük való foglalkozást, hogy nagyon jólelkűek, nagyon hallgatnak a jóra. A rossz akkor jön elő, ha olyan körülmény keletkezik, amikor ingerültek, idegesek. Sokáig az volt a kérdés, szeretem-e őket. Szeretem. De hiába mondja az ember, hogy szereti őket, ha undorodik tőlük, lenézi őket. Bennem ilyen érzés nem is volt. Mint ahogy az ember szimpatizál a négerekkel, ha küzdelmeiket látja, ugyanúgy látom, hogy itt, ebben a faluban is nagyon sok segítségre szoruló ember van, akinek nem mindig pénzt kell adni, ruhát. Azt mondom, ahhoz, hogy jó eredmény legyen az életükben, teljesen köztük kell élni, nap mint nap, mindenkinek a problémáját meglátni, megismerni és azon segíteni. A tanáccsal nagyon jó a kapcsolatom, a Népfrontba meg-meg szoktak hívni, ha valami, teljes falut érintő probléma van. Ha az elnök úr valamivel előáll, nagyon szívesen a segítségére vagyok. A védőnőtől kaptam egy kéziratot, amely számadatokkal ismerteti ennek az egyházközségnek a létezését. Az esperes úr munkája kezdetben nem volt zökkenőmentes. A püspök úr elődje nem értette, miért kell ezt csinálni. Eleinte úgy tűnt, hogy neheztelnek érte. Több búcsú van Máriapócson évente, szeptember 14-én van a cigány búcsú. A szent liturgiát én vezetem, cigány nyelven, öt-hatezer ember lehetett a tábori oltárnál. Innen két autóbusszal mentünk. Sokan mentek vonattal, kerékpárral, szekérrel. Az egyház életében az a jelentősége, hogy összejövünk sok helyről, és találkozunk. Azoknak a cigányoknak, akik máshonnan jönnek, külön öröm, hogy évente legalább egyszer a liturgiát cigányul végzik."
A nagyecsediek a téesztől béreltek buszt. Szombaton Iboly összeírja a jelentkezőket, beszedi a pénzt: nyolcvan forint fejenkint oda-vissza a költség, gyerekekért nem kell fizetni. Baba sült húst készít az útra és lekváros „bokolyit", becsomagol egy kétkilós kenyeret. Reggel fél ötkor kelünk, Papuéknál gyülekezünk, előttük áll be a busz. „Zhutil amen o drago Dél" (Segítsen minket a jó Isten) - fohászkodik Baba, amikor becsukja mögöttünk a kaput. Fél hat után szállunk be a buszba. Megállapodnak, hogy senki sem fog cigarettázni. Egyesek szerint a dezodor még a cigarettánál is rosszabb. A legrosszabb a kettő együtt. De hát várni kell, míg mindenki megérkezik, aki feliratkozott és befizette a pénzét. Baba szidja a cigányokat: ezekkel soha nem lehet pontosan elindulni. Ételszentelésre is, mikor mennek a templomba, mindig várni kell a későn jövőkre. Most is. A fél busz leszáll cigarettázni. Iboly névsort olvas. Babáék most eszmélnek rá, hogy Rozáék se jöttek még. Páki elszalad a szüleiért. Csiki Mami lent pipázik. Gyönyörű, rózsás kasmírszoknya van rajta, cakkos szélű, fényes kötény, mellény. Minden asszonynak előre van kötve a fej kendője, a fiataloknak is. Megérkezik Roza. Rosszul van, fullad; leültetik, jobban lesz. Leszáll cigarettázni. Kocsiján érkezik oda a pap. Beszáll a buszba, elmondja a programot, aztán továbbmegy a fábiánházi híveihez. Utoljára Elviráék is megérkeznek, elindulhatunk. Végig az úton éneklik a pócsi énekeket. Pócshoz közeledve imádkozni kezdenek. Mari arca üdvözültté válik, amikor megpillantja a pócsi templomot. Fontos ünnepnap ez az életükben, és nagyon megszólják, ha valaki nem veszi komolyan. Szidják az öreg Pistát; nem is a templomba jön, csak a kocsmába. Leszállunk. A pap is ott van már, fölveszi az ornátust. Előkerül a Mária-kép, két rúdon áll, négy lánynak kell vinnie. Ők is beöltöznek. Elindul a menet. Elöl megy a négy lány a Mária-képpel, mögöttük a pap, utána a nép. „Ékes virágszál, hozzád esdeklünk" - éneklik mélységes átéléssel, ahogy a templom felé haladunk. Bent már folyik a szertartás. Rengetegen vannak, és folyton érkeznek újabb, éneklő csoportok. Ez a nap a cigány búcsú, de sokkal több a magyar, mint a cigány. Szegénységben felnövekedett, gyötrelmes munkában megöregedett, keservesen kikapart jussukban megkeményedett emberek sorakoznak végtelen sorban, hogy megcsókolhassák a könnyező Máriát. De ők azért mégiscsak megvetették a lábukat ezen a földön, és ezért a hitük, ami idehozta őket, merőben más, mint a cigányoké. Mert nekik nem otthonuk ez a föld. Ők ahhoz jöttek el, akibe egyetlen reménységüket vetik: aki istállóban szülte meg a szegények istenét, hogy aztán föláldozza a szegényekért.
A hodásziak már fölszerelték az erősítőberendezést a tábori oltárnál. Elfoglalta helyét az emelvényen a zenekar és az énekes szólisták. A lányok egyházi díszben, az asszonyok civilben, bekötött fejjel. Az oltár előtt a hodászi, nyírvasvári, nagyecsedi, fábiánházi, kántorjánosi és még ki tudja, hová való cigányság, közöttük néhány magyar. A hodászi pap szépen, méltósággal énekli a cigány szöveget, a szólistákkal és a közönséggel felváltva, közösen. A hodászi cigányok az oltárra függesztik a szemüket, és olyan átéléssel énekelnek, mint akik tökéletesen eggyé váltak azzal, amit csinálnak. Lina is itt van Melindával. Nem mer közel menni az oltárhoz, nehogy számon kérjék a tanácsnál, de azért énekel.
A prédikációt a kántorjánosi pap mondja. „Mure phrala" - kezdi, ennyit nagy nehezen megtanult, de ettől kezdve semmi köze sincs a szent szövegnek azokhoz, akiknek mondja. A „cigány" szót óvatosan körülírja: „más bőrszínű, másfajta emberek"-ről beszél; és ebben benne van a falusi és városi magyarok, egyházi és állami emberek minden viszolygása, ami ennek a másfajtaságnak szól, amibe nem tudják beleérezni magukat, amihez a legjobb esetben is csak úgy közelednek, mint oroszlánszelídítők a vadakhoz.
A templom körül egyre több kisfiú szaladgál cowboykalapban, játékpuskával. Fogadalmat tesznek, akik arra szánták magukat, vagy átkot mondanak valakire egy Szűz Mária-szobor előtt. A családok letelepszenek a fűbe, megeszik a hazulról hozott ennivalót, és sört vesznek, kólát. A kólásüveget kimossák, és megtöltik szent vízzel. Beszerzik a szükséges kegytárgyakat, szentképeket a falra.
Aj, pócsaki kangheri,
othe si jekh luludyi,
sidyaras, te dikhas la,
amara da, Mariya!
Sidyaras, te dikhas la,
amara da, Mariya!
(Aj, pócsi templom,
ott van egy virág,
siessünk, hogy meglássuk
a mi anyánkat, Máriát!)
| |