| |
Arról a rétegről van szó, amely sosem tette ki a magyarországi cigányságnak még a tíz százalékát sem, de sajátos tehetségénél fogva legkorábban integrálódott a magyar társadalomba.
Helyzetéből adódóan a többsége nem válhatott igazi alkotóvá, zenélése nem emelkedhetett művészi rangra; eltartói szolgálattevőjeként mindig a művészet perifériáján, a szórakoztatóiparban foglalt helyet.
Azokról a cigányokról van szó, akiket mindig megtagadott a cigány nyelvet beszélők, cigányhagyományokat őrzők közössége, s akik maguk sem vállaltak soha közösséget az oláhcigányokkal; akik mindig művészien alkalmazkodtak mások kultúrájához, ízléséhez, kívánságaihoz, de eközben mégiscsak kialakítottak valamit, amiről időnként el kell gondolkodni.
Művészek? Vagy szórakoztatóiparosok csupán? Mi határozza meg sorsukat inkább: az, hogy zenészek, vagy az, hogy cigányok? Van-e esélyük arra, hogy identitásuk megőrzésével integrálódjanak a művészek társadalmába; s miben áll az, önmagukkal való azonosságuk? Mennyire kötődik tehetségük az általuk képviselt műfajhoz? Mi a műfaj perspektívája? Mi a tehetségé?
A „magyar-e a cigányzene" évszázados vitájában először Liszt Ferenc 1859-ben megjelent könyve, A cigányokról kavart nagy viharokat: a könyv túláradó hévvel arra szavazott, hogy a magyar zene megteremtői a cigányok, mivel a zenélés idegen a magyar karaktertől.
„A magyarok bőkezű vendégszeretete a cigányokkal szemben annyira szükséges volt zenéjük létezéséhez, hogy az éppen annyira a magyaroké, mint a cigányoké, mert sem ezek, sem amazok nélkül nem lehetett volna el. Magyarország tehát joggal követelheti magának ezt a művészetet, amely az ő búzájából, az ő szöllejéből táplálkozott, az ő napjától és az ő árnyékától ért meg, az ő csodálatától bátorodott fel, az ő szeretetétől és támogatásától lett díszesebb, nemesebb, s annyira beleszövődött erkölcseibe, szokásaiba, hogy éppúgy kapcsolódik a haza legdicsőbb emlékeihez, mint minden magyar legbensőbb emlékeihez."
Abban a kérdésben, hogy mi lehet az oka a cigányok térhódításának a zenélés területén, Sárosi Bálintnak lehet igaza Cigányzene című könyvében:
„A reformáció után az egyházak fokozottabb ellenszenvvel nézték a zenés, táncos szórakozást és annak zenés kiszolgálóit, mint a középkor papjai. Prédikátoraink a »bujálkodó tánc<<elharapódzásában látják az ország romlásának okát. [...] Kétségtelen, hogy a cigányoknak szórakoztató zenénkben való hatalomra jutását nagyban elősegítette a társadalomnak a szórakoztatók iránt tanúsított lenéző, elítélő magatartása. Ami a társadalom kereteibe szorosan beletartozók számára meg-alázkodásnak, lecsúszásnak számított, az ő viszonyaik között éppen a társadalomba való bejutás, az érvényesülés legjobb útját jelentette. A XVIII. század végére, a cigánybandák első sikeres megszólalásával valóban eljutottak odáig, hogy a cigányfoglalkozások között (az addigi kovácsmesterséggel szemben) a zenélés lett a legrangosabb, a cigányok számára is legvonzóbb foglalkozás. De az is kétségtelen, hogy csupán társadalmi helyzetük nem lett volna elég a zenében való ilyen nagyfokú érvényesüléshez. Megfelelő hajlam, rátermettség kellett hozzá. Zenei tehetségük fő titka, hogy náluk a zenészmesterség apáról fiúra száll nemzedékeken keresztül..."
1896-ban jelent meg Markó Miklós könyve, a Cigányzenészek albuma: „45 elhalt és 65 fővárosi és vidéki élő prímás arczképével, életrajzával, 13 zenekari képpel és 180 segédzenész arczképével". Mottója: „Blaha Lujza szavai a cigányzenészekhez":
„Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekben; ti, akik zokogó hegedűiteket annyi századokon át hűségesen megosztottátok a nemzet minden bújával és minden gyönyörűségével, dicsőségével, ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben megörökítsenek benneteket, és kedveseinek legszebb emlékei között őrizzen a magyar."
A magyar muzsikus cigányok zenélése magyar zeneként lett világhíres. Ez az oka, hogy még napjainkban is nagyon sokan - és nem csak a félműveltek, hanem a műveltek is - azonosítják a magyar népzenével.
Érthető Bartók Béla indulatos kitörése 1931-ben, a Magyar Néprajzi Társaság közgyűlésén tartott előadásában:
„Szíves engedelmükkel minden bevezetés nélkül in medias res kezdem meg mondanivalómat, és kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene, amit pénzért csakis cigányok játszanak (mert - a hagyomány szerint - pénzért muzsikálni nem úri dolog); azért magyar ez a zene, mert szinte kivétel nélkül magyar úriembereknek a szerzeménye."
Nyilván tudta Bartók, hogy a cigányok nemcsak úriembereknek, hanem parasztoknak is muzsikálnak, és hogy nótaszerzők a parasztok között is akadtak. Persze attól még, hogy parasztok szerzeményei, lehet, hogy a nóta ugyanolyan népies műdal, mintha úriember szerezte volna. Tény, hogy mialatt ez a műzene, a cigányok virtuóz interpretálásában diadalútját járta a világban, és magyar népzeneként került be a művelt köztudatba, addig senki se figyelt oda a sokkal nagyobb kincsre, a folklórra. Se a magyarra, se a cigányra. Efölött érzett jogos indulatában Bartók (aki viszont mindkettőre odafigyelt) meglehetős sommásan intézte el a „cigányzenekérdést".
Hogy erre replikázott-e Molnár Antal 1937-ben megjelent, nem kevésbé indulatos tanulmánya (Magyar-e a cigányzene?), nem tudom:
„Muzsikáról helyesen ítélkezni csak úgy lehet, ha az ítélkező tökéletesen beleélte magát az alkotó akaratba. Művészetet megérteni csak művészi élvezet alapján lehet, művészetet élvezni csak »teljes beleérzés« útján. Megértés nélkül pedig nincs helyes ítélkezés. Ez az axiomatikus tétel arra tanít, hogy aki előzetesen nem képes teljes mértékben élvezni a művészeti terméket, és erről merészkedik mégis ítéletet formálni, az: kontár. A cigányzene esetében pedig szóba sem kerülhet az a lélektani akadály, hogy maga a művészi termék élvezhetetlen volna. Ez a közbevetés csak az értetlen bíráló lomha kibúvója. Már hogyan is volna élvezhetetlen ez a zene, amelynek vonzereje szinte közmondásos?"
Abban minden szakértő egyetért, hogy a cigány zenészek tehetsége önálló, alkotó módon az előadásmódban nyilvánul meg. Molnár Antal - aki szerint az „alkotó akarat" a cigányzene esetében a muzsikáltató magyaroké - az előadásmódot is mint a magyar nemzeti vérmérséklet szelepét teszi elemzés tárgyává:
„Általában, ahol erős egyéni képesség nem érvényesülhet, vagy csak álutakon törhet elő, ott különc modor, elferdülés lép fel. Miért hazája Magyarország annyi különcnek? Mert a történelmi sors itt állandó hóhérja a tehetségnek. [...] Nos, a cigányzene úgy a félbemaradt magyar zenetehetség, mint általában a százados szorítóban vonagló magyar élet érzelmi csatornája [...] A cigányzene előadómodora azért szertelen, mert formája túl egyszerű, túl csökevényes ahhoz, hogy kifejezhesse a beleölt szenvedély túlságát. Ez a szerény forma önmagában meg se tudja közelíteni, amit óhajtana: mert amit elérni akarna az valami óriási, fennkölt, csodálatos, mint maga az elmulasztott magyar élet. [...] A szív minden vágya és dühe az ornamensbe menekül, és ott épít magának káprázatos - kártyavárat."
Az első magyar muzsikus cigányok megjelenése óta sokat változott a zenekarok hangszeres összetétele. A ma használatos hangszerek hegedű, brácsa, cimbalom, bőgő, klarinét, cselló a múlt században lettek szokásosak. Az együttes adottságai, a muzsikáltató igényei lehetőségei szerint ez csökkenhet, módosulhat. Kimarad a cselló, klarinét, esetleg a bőgő is; a cimbalom helyét átveszi a zongora A mohácsi tamburazenekarban pengetős hangszereket - tambura prím, tamburabrács - használnak a vonósok helyett. Ezt az együttes nem is igen tartják maguk közé valónak a muzsikus cigányok: szeri cigányoknak nevezik őket, noha ugyanazt a zenét játsszák. Külön helyet foglal el a muzsikus cigányok között az országban élő két három hárfás. Gertner János ugyancsak Mohácson él, nyugdíjban van már. Német eredetű cigány, németes zenét játszik; hárfáit mindig maga készítette. Fia, Strausz József ugyancsak hárfás; zenélését a világon mindenütt jól megfizették. Ausztráliában élt sokáig, most újra itthon muzsikál.
A klasszikusnak számító Bihari verbunkosai óta nagyot alakult a repertoár. A múlt század közepén indult virágzásnak a hallgató és a csárdás. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején ezekhez társult a bécsi operett és keringő. Később a táncdalok. Színvonalasabb együttesek operarészleteket, nyitányokat is megtanultak. Amikor a felszabadulás „népi" zenészekké léptette elő a cigány zenészeket, és kultúrpolitikailag akarta megreformálni az úri Magyarország zenei kiszolgálóit, akkor megtanulták a magyar népdalokat, a „Bartók-Kodályt". Újabban cigány dalokat is játszanak, amelyeknek körülbelül annyi közük van a cigány folklórhoz, mint az „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék' kezdetű dalnak a magyarhoz.
Az ötvenes évek kultúrpolitikája Budapesten lényegében három nagy zenekarnak kegyelmezett meg: Járóka Sándoré a Belügyminisztériumhoz került, Boross Lajosé az Állami Népi Együtteshez és Lakatos Sándoré a Rádióhoz. Ebbe a háromba tömörült, aki csak tudott; a többiek állami gazdaságokba, ipari üzemekbe, építkezésekhez kerültek, emellett esetleg szerződés nélküli muzsikálgatással kerestek egy kis pénzt. Eltűntek, elnémultak a hajdani mulatós kedvűek; a történelmi helyzet még a sírva vigadásnak sem kedvezett. Segédmunkások lettek azok is, akik húzták, meg azok is, akik húzatták valaha. A körülmények nemcsak az úri osztályt deklasszálták, hanem a cigány zenészeket is. Kicsúszott a talaj még a nagyon szegény, kis falusi muzsikusok alól is, akiknek mindig is volt valami kiegészítő, kereső foglalkozásuk: vályogvetés például. Az „állandó munkaviszony", a szervezetükről, lelki alkatuktól idegen munka kizökkentette őket meggyökeresedett életritmusukból, és sok olyan betegség okozója lett, amit pszicho-szomatikusnak nevez az orvostudomány. Viszont ekkor lett sok zenészdinasztia gyerekéből ipari szakmunkás. A hivatásos zenéléshez szükséges működési engedélyt kategóriavizsgához kötötték, és a követelményéknek nem mindenki felelt meg, aki azelőtt zenélésből élt. A cigányzene társadalmi presztízse az úri Magyarország bukásával együtt zuhant. A politikát esztétikailag a bartóki szemlélet támasztotta alá. A cigányok muzsikája giccsnek minősült, ők maguk pedig az urakat kiszolgáló és hozzájuk hűséges cselédekkel kerültek egy elbírálás alá.
A szellemi életet felszabadító hatvanas évek az ő sorsukat is kedvezően befolyásolták. A gazdasági föllendülés sok zenészt visszajuttatott szakmába. Megalakult az Országos Szórakoztatózenei Központ, segített kihozni az embereket a gyárakból, mert kellett a muzsikus. A jobbak egzisztenciáját külföldi szerződések tették biztonságossá. A felfutás a nyolcvanas évekig tartott. Az áremelkedések és a kisvállalkozások megindulása miatt újra válságos helyzetbe kerültek. Vacsorázóhelyeken szórakozni egyre nagyobb luxus, s akik megengedhetik maguknak, nem biztos, hogy cigányzenét igényelnek. A kisvállalkozóknak nem éri meg, hogy zenekarnak fizessenek minden este, ha a vendégeknek egy zenegép is megfelel. így aztán sok zenész lett munkanélküli. Az elhelyezkedésért - hogy egy-egy szerződésben lévő prímás, valakit bevegyen a bandába - nemritkán busás összegeket kell fizetni.
Nem tartoztam azok közé, akik nótaszónál bekapcsolják a rádiót, tévét, sőt inkább azok közé, akik ilyenkor kikapcsolják. Ezzel a szokásommal fel kellett hagynom, és önkritikus vizsgálat tárgyává tennem „Bartók-Kodályon" iskolázott zenei ízlésemet: nincs-e benne sznobizmus. Azokhoz, akiket meg akarunk ismerni és meg akarunk érteni, csak szeretettel közeledhetünk. Cigány zenészeket szeretni csak a zenéjükkel együtt lehet. Ez a zene annak ellenére is sajátjuk, hogy kiszolgáltak vele urat és parasztot, kettétört magyar tehetséget és honfibút, eleget tettek a szocialista, kultúrpolitika követelményeinek is. Mert örökös szolgálatuk közben szuverén világot alkottak maguknak, s ha magukban vannak, maguknak, egymásnak muzsikálnak. Ugyanazt a zenét. De nekik az mást jelent.
A zenélés a zenész cigány családokban öröklődik. Ahol meghalt az apa, vagy más foglalkozásra tért át, és már nem alkalmas a tudás továbbadására, ott átveszi a szerepét a nagyapa, a testvérek, rokonok. Szívén viseli a muzsikálás ügyét az anya; s ha a szűkebb vagy tágabb rokonságban nincsen alkalmas személy, fizetett oktatót keres a fia számára. Emellett zeneiskolai taníttatásáról is gondoskodnak a szülők, mert tisztában vannak vele, hogy enélkül már a pályán boldogulni nem lehet.
Bangó Géza az idősebb korosztálynak ahhoz a részéhez tartozik, amelyik még csak „natúrból" tanult. Egy Nógrád megyei községben, cigánytelepen született, ahol muzsikálással, mezőgazdasági munkával foglalkozó cigányok éltek. Tízéves volt, amikor édesapját elvesztette, ekkor Pestre - illetve Pest külvárosaiba - költözött a család. Tizennyolc éves bátyja zenészként tudott elhelyezkedni, édesanyja bejárónő lett. Albérleti szobákban laktak Rákoscsabán, Kispesten, Lőrincen, Erzsébeten; a szállásadó bármikor felmondhatott, és akkor odébb kellett állni.
Most a hetedik kerület egyik öreg bérházában lakik, szépen felújított, perzsaszőnyeges lakásban. Gyerekei felnőttek már; fia muzsikus lett, lánya muzsikushoz ment feleségül. Állandó munkahelye van: prímás a Hági sörözőben.
- Hogyan tanult meg hegedülni?
- A hegedűt anyám vette nekem, még a régi Teleki téren, talán hat pengőért vette annak idején, vonóval, tokkal együtt, háromnegyedes, elég jó hangú hegedű volt, azon tanultam. Anyám keresett egy muzsikust, akitől tanuljak. Kispestről Márkus Bálint vállalta a tanítást tíz pengőért. Egy órát tartott naponta. Először megmutatta, hogyan tartsam a hegedűt, hogyan fogjam a vonót, hogyan kell húzni. Mikor ez megvolt, megmutatta a hangokat. Megmutatta az egyik húron, aztán a másikon, így mind a négy húron. Azt mondta, ennek másnapra menni kell, mert ha nem, elveri az ujjam. Hát aztán igyekeztem, hogy ne verje el az ujjam. Másnap már nótát tanultam. Kondorosi csárda mellett - ez volt az első nótám. Egy részt elmuzsikált, utána meg kellett tanulni. Mikor ez megvolt, haladtunk tovább. Minden nap tanultam egy nótát, de közben mindig megismételtette velem az előző napit. Mikor már két-három nótát tudtam, mentem zónázni: villamosokon játszottam, ünnepeket köszöntöttünk. A címeket leírtam és megjegyeztem magamnak. Magyarázta nekem a mesterem, hogy okvetlenül kell tudni a címeket, mert a vendég csak azt mondja, hogy ez és ez a nóta, megmondja a címét, és azt tudni kell. Ment ez a tanulás két hónapig, hogy minden nap tanultam egy nótát, akkor adódott egy alkalom a Ferihegyi repülőtéren, mert ott laktunk. Volt ott egy kantin, ilyen bódészerű épület, egy fiatalember a húgával vezette azt az üzletet, munkásoknak volt. Oda-odamentünk fizetésnapokon, és muzsikáltunk az embereknek. Kérték a nótát, amit tudtunk, elhúztuk. Ez a kantinos meghívott bennünket, hogy menjünk oda muzsikálni, hármasban: bőgő, brácsa és én, hárman. Jó, megalkudtunk egy pengőért minden napra. Az egy közepes fokú zenésznek a fizetése volt annak idején. Még azt is kikötöttük hozzá, hogy minden nap ki kell fizetni. Beleegyezett. Vacsorát is kaptunk, és egy málnát. Jól kerestünk. Volt két-három ember, aki az egész fizetését otthagyta, sőt, előre ivott, és mikor jött a fizetés, akkor nekünk is, amit megígért, és a kocsmárosnak is, megadta. Tömve volt az a kis kantin, még kerthelyiséget is csináltak hozzá később.
- Hány éves volt akkor?
- Tizenhárom éves voltam. A társaim, az egyik egy évvel fiatalabb, a másik két évvel idősebb volt, mint én. Délelőtt gyakoroltunk.
- Hogyan tanulták meg a számokat? Hogyan hangszereltek?
- Amit tudtam nótákat, elmuzsikáltam, próbáltuk, hogy kellene, már akkor a fül érezte a hangokat. Ha nem tudtuk megoldani a helyzetet, mindig megkérdeztük valakitől, milyen akkord kell oda, és hasonló dolgokat. De elég kevésszer akadt, hogy nem tudtuk megoldani. Úgy veszem észre, csak a magyar nóta adja meg azt az adottságot, hogy teljesen nyílt fülű legyen az ember.
- Többet nem is tanult?
- Tanultam én még további két hónapot, az volt az összes. Közben akadt egy ember, aki látta, hogy szorgalmasan járok minden nap tanulni, majdnem minden nap találkoztam vele. Megállított egyszer, hogy hová járok én minden nap. Mondtam, hogy tanulni. Ide és ide, ehhez és ehhez az emberhez. És tanít-e engem kottára? - kérdezte. Mondtam, arra tanítani nem tanít, csak nótákat tanulunk. Megkérdezte, volna-e kedvem kottát tanulni. Mondtam, hogy volna kedvem, csak nem tudom, hogy meg tudnám-e tanulni. Kérdezte, hogy tudok-e írni, olvasni, mondtam, hogy igen. Azt mondta, menjek el hozzá egy héten kétszer, ő nagyon szívesen tanít engem kottára. A vasutas zene karban fúvós volt. Elfogadtam az ajánlatot, így tanultam meg a kottát.
- Hány osztályt végzett?
- Gyerekkoromban négy osztályig folytattam az iskolámat, akkor már be kellett állni rendesen, mint zenész. Utána még elvégeztem kettőt negyvenhétben, akkor már családom volt. Letettem a kategória vizsgát.
- Zenét összesen négy hónapig tanult. Hogyan fejlődött tovább a pályán? Hogyan alakult ki a repertoárja?
- 42-ben el kellett költöznünk Lőrincről. Szőnyegbombát kaptunk azon a részen, anyám megijedt, elmentünk haza. Bátyámékkal, meg a többiekkel eljártunk esküvőkre, kerestünk szépen, mert akkor még minden nap volt esküvő. Gazdagabb helyeken reggel kilencre kellett menni, és másnap nyolcig, kilencig. Fárasztó volt. Állandóan csárdást, gyors csárdást, esetleg foxot, nem tudtak semmi mást táncolni, énekelni se nagyon tudtak, kimerítő volt. Fél év után bekerültem egy bizonyos intelligencia körébe. Volt egy ilyen bankettszerűség nekik, és meghívtak minket oda. Egy kántortanító szólt nekem, hogy menjünk el négyen. Már akkor sok pesti számot ismertem, magyar nótám rengeteg volt, tudtam nekik muzsikálni. Meg is fogadtak, hogy ezután mindig mi leszünk az ő körükben. Egy héten kétszer-háromszor mentünk: névnap, születésnap, és rengetegen voltak, hatvanan-hetvenen. Egy körzet gazdatisztjei, intézők, jegyzők, segédjegyző, különböző adminisztrátorok, tanítók. Csepelről is megjelent minden héten egy ember, fűrészgyáros volt, annak is kellett muzsikálni. Majdnem minden héten följártam Pestre. Voltak barátaim, kottát szereztem, vagy megtanultam egy nótát, amire éppen szükségem volt. Kérték a nótát, nem tudtam, felírtam magamnak, és addig mentem, amíg az a nóta meg nem volt. A legszebb magyar nótákat kérték. És nagyon tudtak, sok nótát tőlük tanultam. Madár vígan dalol a lombos ágon. Kétszer elénekelték, harmadszor már tudtam. Most? A legnagyobb magyar nótákat sem ismerik. És így, hogy nem folytatjuk, nem kérik a nótát, sokat el is felejtünk. Aztán, ha valaki mégis húsz év után visszakéri, halkan kell megpróbálni, pengetem vagy magamban dúdolom, úgy játszom el. Elmegy a kíséret is, ha nem is százszázalékosan, de úgy nyolcvan százalékig elmegy. Ha van benne két-három akkordhiba, mert nehezebb a nóta, azt legközelebb ki tudjuk küszöbölni. Ha újra elővesszük, amikor odakerülünk, ahol volt az a rossz hang, akkor mondom nekik, halkan pengetve, hogy a vendégek ne hallják, hogy milyen hang következik.
- Mitől alakul ki a cigány zenészeknek ez a képessége, hogy bármit, bármilyen hangnemben azonnal el tudnak játszani?
- Tizennégy-tizenöt éves korban el kell érni, míg a fül bontakozni kezd, nyílni. Mikor ez beugrik, már akkor jön magától. Tizenöt-tizenhat éves voltam, mikor mondta nekem a bátyám, hogy a szomszéd községben hallott egy nótát, nehéz hangból játszották, muzsikáljam el azt a nótát abból a nehéz hangból, egy bizonyos cisz mollból. Nem tudtunk rájönni egy hangra. Kínlódtunk órákig a bátyámmal, nem tudtunk rájönni, meguntuk, abbahagytuk. Átmentem egy szomszéd házhoz kicsit beszélgetni, volt ott egy lányismerősöm. Beszélgetünk, beszélgetünk, egyszer csak az agyamba vágódott, hogy megvan a hang. Mentem haza, mindjárt megpróbáltam, hogy jó-e. Jó volt, szóltam a bátyámnak, azt mondja, hogy jöttél rá. Mondtam, csak így beszélgetés közben bekukkant a fülembe. Akkortól kezdve mindig jobban belejöttem. Nagyon sok akkordot mutattam a bátyámnak. Ha egyszer megvan egy akkord, az akkor már a fejünkben van, minden hangnemben meg tudjuk csinálni.
- Hányan lettek muzsikusok a családból, és hányan tudtak megélni belőle?
- Négyen lettünk muzsikusok, testvérek. Egyik bátyám, ez a brácsás, nem valami jól tudott megélni belőle, mert nagyon beteges volt, inkább a felesége járt el dolgozni. Másik bátyám, bőgős, harmincegy éves korában meghalt a fronton. Keveset tudott játszani. Ha valahová beállt egy zenekarba, egy-két hónapig ott volt, aztán már kapta a behívót. Huszonegy éves korától ez volt az élete. De soha nem csinált mást: csak bőgőzött és katona volt. Másik bőgős bátyám viszont stabil volt, se családja nem volt, állandóan muzsikált. Most már nyolcvanegy éves, nyugdíjas, tán kétezer-nyolcszáz forint a nyugdíja. Nekem családom volt, dolgoznom kellett, aztán a hatvanas évek elején visszajöttem Pestre, azóta megint a muzsikálásból élek.
Horváth Rudolf a tanult, élvonalbeli középkorosztály tagja.
- Édesapám testvérei is muzsikusok voltak. Édesapám, annak ellenére, hogy naturista ember volt, nem ismerte a kottát, elméletileg nem volt úgy felkészítve: rendkívüli tehetség, csodálatos muzsikus volt. Brácsán játszott. Nagyapám több hangszeren: brácsán, bőgőn, hegedűn, mindegyiken kiválóan. Édesapám 1982-ben meghalt, hatvanhárom éves korában. Kuvaitban hallottam a halálhírét, már akkor meg született bennem: az édesapám emlékére írtam egy nagybőgőszólót. Tőle tudom, hogy 1945 után nem nagyon foglalkoztatták a zenészeket. Ő Ózdon, a Finomhengerműben dolgozott, de nem sokáig bírta. Baleset érte, a gyomrát megsértette a vas. Amikor kategóriavizsgára kényszerítették a zenészeket, szerencsétlen helyzetbe került, olyan zenekarral vizsgázott, amelyiknek minden tagja C kategóriát kapott. Ő is C kategóriát kapott, pedig ő akkor már elismert ember volt a hivatásában. Ezzel működött 1961-ig, a legszínvonalasabb éttermekben muzsikált. 1961-ben megműtötték gyomorfekéllyel. Mikor felépült, az ottani zenészek nem hívták meg a zenekarba. Irigyek voltak rá. El kellett mennie portásnak, a Béke Szálló portása volt Ózdon, ez lelkileg tönkretette. Testvéremmel együtt sokszor mondtam, hogy jöjjenek fel Pestre, de nem akart erről hallani, mert otthon kertes házunk van. ötezer forintért vásárolták ezt a házat az ötvenes évek elején, szoba-konyha volt és nagyon szép gyümölcsös. Lebontották, és apu épített egy ötször ötös szobát, konyhát, spejzot - ennyi volt. Kilenc gyerekkel egy keresetből nagyon nehezen lehetett megélni, de apu mindig elvállalt muzsikálásokat, mindent megtett a családjáért. Anyu otthon volt, kilenc gyerekre főzni, mosni, takarítani: apu szeret te a rendet mindenben. Öten tanultunk zeneiskolában, Ózdon, Miskolcon.
- Melyik zenetanulás volt a fontosabb: a zeneiskolai vagy az otthoni?
- A szakiskolában megtanítják a kottát. Hogy hogyan kell muzsikálni egy cigányzenekarban, a cigány zenészek fiainál ez ilyen tradicionális valami. Mivel kertes házunk volt és nagy udvarunk, mondta nekünk: fiaim, hozzátok ki az udvarra a hangszereket. Vittük a nagybőgőt, brácsát, csellót, ki min játszott, és apám, annak ellenére, hogy nem volt kottista, annyira értelmes zenész volt, hogy zenekari számokat, amik már nagyon komoly dolgok népi zenekari szinten, megtanított nekünk. Ö nagyon sok operát brácsázott, nyitányokat, nem beszélve a cigány zenéről, minden nótát tudott kísérni, és minden számot fejből tudott. Díszítéseket tett bele, motívumokat: zenei fantáziája volt. Olyan szép stimet tudott bármire hozni, hogy különlegesen szólt. Megmutatta minden hangszeren a szólamot, fekvést, hangszínt. Második magyar rapszódiá-t, operarészleteket a Trubadúr-ból, Toscából - nagyon sokat tanultunk aputól. Mikor már fölkerültünk a Rajkózenekarhoz, és azt a számot tanultuk, akkor a karmesterünk, a Gyula bácsi megkérdezte, kitől tanultuk. Mondtuk, hogy aputól. Ugyanazt a stimet mutatta meg, ami a kottában le van írva. Ketten jöttünk az öcsémmel 1961-ben a Rajkózenekarhoz, mind a ketten megfeleltünk, én akkor tizenhét éves voltam. Nagy szigorúság volt ott. Ha nekünk azt mondták, hogy reggel nyolckor próba van, akkor nyolc óra előtt egy perccel meg kellett jelenni. Általában délig tartott a próba, és délután kettőtől ötig, volt, mikor tovább. Ha tánckari számot tanultunk, akkor este is próba volt. Meg volt szervezve az elméleti oktatás, az iskola, be volt ütemezve minden pontosan. Elméletileg tanultunk szolfézst, összhangzattant, zenetörténetet. Nemcsak az iskola, a zenei tanulmányok is kötelezők voltak. Ha például én nem jelentem volna meg a nagybőgőórán, nem kaptam volna ösztöndíjat. Akkoriban nagyon kevés volt, hatszázötven forint, de ez mindig attól függött, hogy kinek milyen volt a viselkedése. Hatvannégyben kezdtem udvarolni a mostani feleségemnek, Egerben lakott, és én lejártam. Megbüntettek, mert elhagytam a kollégiumot, és egy nap után tértem vissza. 1965 márciusában úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Eljöttem az együttestől, sajnos, fegyelmivel. Az akkori igazgató azt mondta, Rudikám, elmehetsz az együttestől, de egy évig nem fogsz muzsikálni. Így is történt. Ez alatt az idő alatt készültem a kategória vizsgára, az anyósomék jóvoltából. Ezt a mai napig nem tudom nekik meghálálni semmivel se, hogy ők engem az előrevitelemben segítettek. Apósom is kiváló muzsikus. El akartam menni dolgozni, de azt mondták, hogy szó sem lehet róla, én csak készüljek föl a vizsgára. Hét nyolc órát gyakoroltam naponta, és sikeres vizsgát tettem, a legmagasabb kategóriát megkaptam. 1966 nyarán felvételiztem az Állami Népi Együtteshez...
Kecskés Sándor Szegeden született és tanult, jelenleg is Szegeden muzsikál.
- Gyerekkorom csodálatos volt: én Fölsővárosban születtem, tudvalévő, hogy a szegedi muzsikus cigányok nyolcvan-kilencven százaléka onnan származik. Olyan bérházban laktam, ahol tíz család élt, és mind a tíz zenész cigány volt. Ott, ahogy feljött a nap, már a gyerekek kezében ott volt a hegedű. Az egyik lakásból is hallatszott a hegedű, a másikból is, a harmadikból cselló szólt, a negyedikből brácsa... itt nőttem fel. 1947-ben születtem. Hatvanháromban Farkas Gyula bácsi lenn volt Szegeden, tehetséges muzsikus cigány gyerekeket keresett. Akkor jártam ki a nyolc általánost, hatéves koromtól zenedébe jártam, Sztanics Béla volt a tanárom, aki jelenleg igazgató. A kottai anyagot nagyon sokat gyakoroltam. Édesapámtól keveset tanultam, mert nagybőgős volt, az Alabárdos étteremben játszott. Nagyapám nagy zenekar vezetője volt. Anyai részről olyan cimbalmos volt a családban, akit az egész környéken ismertek. Van egy öcsém; én a Rajkózenekarhoz kerültem, ő a Honvéd Művészegyütteshez. Az együttesnél Duska Károly volt a tanárom, ő a Bartók vonósnégyesnek a vezérhegedűse. És Gyula bácsitól nagyon sokat tanultam. Ezt csak így lehet. Bármi ilyen jó kottista valaki, attól még nem biztos, hogy jó cigányprímás.
- Hogyan tanított Gyula bácsi?
- Nekem nagyon furcsa volt, mikor fölkerültem, hogy Gyula bácsi kotta nélkül tanít. Később rájöttem, hogy így sokkal gyorsabban megtanultuk: ahogy megmutatta, már meg is rögződött. Talán fél év alatt az összes számot tudtam, az egész repertoár a fejemben volt. A Rajkózenekarnál megtanultam zenekart vezetni. Abban az időben nem volt szabad olyan számot tanulni, amiket étteremben is lehet játszani. Gyula bácsi, mikor meghallotta, már le is állította az embert. Az volt a célja, hogy a zenekari, tánckari számokat gyakoroljuk. A közös muzsikálásban kialakul egy egészséges verseny. Játszottam Paganinit is. Abban, hogy az embernek biztos legyen a keze, a klasszikusoknak nagyon nagy szerepe van. Az én édesapám tíztagú zenekar tagja volt, az égvilágon mindent játszottak. Ő nagyon rajta volt, hogy a kottát tanuljam, hálás is vagyok neki, mert az tárja fel a hangszer ismeretét.
A cigányzenészek egyetlen hivatalos iskolája: a KISZ Központi Művészegyüttes keretében működő Rajkózenekar. Egyike az itt működő harmincnégy együttesnek (kórusok, irodalmi színpad, pantomimegyüttes stb.), az összesen 1380 tag között 90 a rajkók száma. Ebből ötvenen utaznak rendszeresen mint a magyar kultúra hírvivői, szerte a világban. Óriási sikerrel szerepelnek mindenütt. Mesélik, hogy például Buenos Airesben az opera igazgatója hallgatta meg őket, és javasolta a zenekar tagjainak, hogy ismerkedjenek meg a rajkókkal. A zenészek improvizációkat mutattak a gyerekeknek, amiket ők első hallásra utánajátszottak. Az ő variációikat viszont nem tudták utánozni az operazenekar tagjai.
Az együttes művészeti vezetője Farkas Gyula. 1921-ben született, zenész cigány családból, de már az édesapja is Zeneakadémiát végzett kántortanító volt.
- Mint a bányászoknál. Minden bányásznak a fia általában a bányában marad. A cigány muzsikusoknál meg cigány muzsikus marad. Édesapám orgonáit, jól zongorázott. Ő kommunisták között volt, nem lehetett tovább kántortanító. Ide-oda rúgták, végül muszáj volt neki visszakanyarodni a cigányzenéhez. Nekem volt egy bátyám, szenzációs muzsikus, kilencéves korában meghalt. A sírjára ezt írták: Farkas Lacika, hegedűművész. Míg élt a bátyám, engem apám beíratott Friss Antal csellóművész tanár úrhoz a Rökk Szilárd utcába. Tanultam is három évet, nagyon tehetségesnek tartott a csellóban. Szegény bátyámat a diftéria elrabolta. Utána apám ezt mondta: gyerekem, cselló nagyon kell a cigányzenekarba, de nem annyira kell, mint a hegedű. Elkezdte nekem mutatni a hegedűn a fekvéseket, kottát már tudtam olvasni, aztán beíratott a Kígyósi-féle zeneiskolába. Nagyon sok tanárom volt, oda jártam nyolc-tíz évet, mint hegedűs. Mindig följebb-följebb, végül beiratkoztam a Zeneakadémiára, zeneszerzés tanszakra, Országh Tivadarnál tanultam a végén. Engem érdekelt nagyon a zene, nemcsak egyoldalúan, hogy hegedülni megtanultam. Tudtam, hogy én hegedűművész nem leszek. Mikor a Mendelssohn-hegedűverseny volt a vizsgadarabom, azt mondtam, drága professzor úr, én ezt egy kicsit nehéznek érzem, nem tudom olyan tempóban lehegedülni, inkább választanám a Beethoven hegedűversenyét. Abból vizsgáztam, elvégeztem, jól van. Bekerültem a Beszkárt-zenekarhoz. Ha megmaradok a klasszikus zenénél, az én pályám is ugyanúgy alakult volna, mint a többieké a zenekarban, mert nem mindenkiből lesz pódiumhegedűs. Szimfonikus zenekarban vannak művésztanári diplomával; és ott húzza, és dirigálnak neki. Pedig ő arra készült, hogy majd Moszkvától New Yorkig járja a világot, mint hegedűművész. És a végén húzza az esztamot a zenekarban. Ezerből egynek ha sikerül, hogy egy Kogan lesz belőle. A cigány meg mindenütt beleütközik a falba. Beszédben is, megjelenésben is, muzsikában is, mindenben rá van írva, hogy cigány. Klasszikus művet másképp kell hegedülni, mint ahogy egy cigánygyerek hegedül. A leheletvételtől kezdve minden más. Óriási stiláris különbség van. Ha mi operát játszunk, abban is benne vagyunk, tetőtől talpig. Viszont az átlagos közönség jobban szereti ezt a zenét a cigányoktól, mint egy százhúsz tagú szimfonikus zenekartól. Ha ott maradok a Beszkárt-zenekarnál, a mai napig ugyanúgy a második hegedűszólamban húznám az igát.
- Hogy került ide?
- Volt egy-két vendéglátóhelyem a felszabadulás után. Csak úgy bejártunk, nem hivatalosan, legyen egy kis kenyerünk. Utoljára Kispesten a Halásztanya étteremben muzsikáltam, oda akkor minisztériumi emberek jártak. 1951-ben onnan hívtak Rábai Miklósék az Állami Népi Együtteshez. Tudták, hogy karmester vagyok, ajánlottak engem sokan, így kerültem oda. Lehúztam ott tíz évnél többet. Közben ötvenháromban a minisztérium úttörőrészlegének a vezetője behívatott egy megbeszélésre. Arról volt szó, hogy csináljak Budapesten egy új rajkózenekart.
- Milyen volt a régi?
- A régi rajkókat Rigó Gábor tanította, prímás voltam abban a zenekarban. Volt egy kávéháztulajdonos, Grósz Ödön, az Ostende kávéháznak volt a tulajdonosa. Amíg bele nem esett ebbe a zsidóüldözésbe, addig fenntartotta a rajkózenekart. Fizetésünk nem volt, ha nagyon sokat fizetett, akkor ötven fillért egy napra, de lehetett tányérozni. Minden félórában mentünk tányérozni, tízfillérenként jött össze a pénz, a végén elosztottuk. De ma nem ez van. Ma teljes ellátás, ösztöndíj, kollégium, ingyen iskola, még egy ceruzát se kell venni, mindent az állam ad, a KISZ. A tanárokat is a KISZ fizeti.
- Hogy kezdődött?
Az úttörőszövetség hívta fel a figyelmet, hogy rendkívül sok tehetséges cigány gyerek van, nem tanítja őket senki se, és mégis hegedülnek. És a cigányokat csak így lehet befogni az iskolába, mert a cigány gyerek nem ment el az iskolába, hiába volt az iskolakötelezettség. Akkor nagyon megdöbbentett engem: hogy csináljam ezt én most hirtelen. Hát gyorsan szóltam az ismerősöknek, akiknek volt hat-nyolc-tíz éves gyerekük, és már valamennyire tudtak muzsikálni. Először kinevettek a szülők: még kenyerünk sincs, nemhogy rajkózenekar. Mégis komoly lett. Pénz nem volt, csak villamosjegyet kaptak a gyerekek. Az egyik kislány, aki most a Dömsödi étteremben játszik, a Horváth Zsuzsa, messziről járt be, HÉV-vel. Úgy kereste meg a pénzt, hogy mikor jött befelé Pestre, akkor a vonaton elkezdett muzsikálni, megkereste a reggelire valót. Hazafelé megint elővette a hegedűjét, s végighegedülte a vonatot. Ő az egyetlen női prímás, kiváló szakember. Már nagymama.
- Hány zenészt nevelt fel?
- A mai napig hétszáz rajkó hagyta el ezt a rajkóiskolát. Próbálták már Miskolcon, Egerben, Szegeden megcsinálni, nem sikerült. Pedig pénzt adnának; termelőszövetkezetek, gyárak - mégse tudják megcsinálni. Ehhez előtanulmány kell, érteni kell hozzá, meg erő is sok kell. A gyerekeket szeretni kell, de nagyon kordában kell tartani. Akik képzettek, nem fordítanak időt erre, azok pénzt keresnek. Hát én vagyok ezek között a Sánta Feri-nívójú cigányok között a legszegényebb. Mert nincs időm pénzt keresni. Hatezerötszáz forint a fizeté sem, ezen kívül slussz. Ők meg kimennek Amerikába, Ausztráliába, egész Európát bejárják, vagyonnal jönnek haza. Van egy öcsém, szintén nálam volt rajkó, aki a huszonhatodik kocsiját cseréli. Most utoljára vett egy Mercedes 190-est. Hát én hol tudok? Még matchboxot se. De szeretem csinálni, érzem, hogy ez a hivatásom. Én nem járok a gyerekekkel külföldre. A prímásukra vannak bízva, mindenki köteles elvégezni a feladatát. Az első osztályú feladatát. Még nem vallottam velük szégyent.
Farkas Gyula a betanításon kívül komponál is és hangszerel műveket a rajkózenekar számára. Bartók egyes műveit is alkalmazta már az együttesre.
A hangszeren - klasszikus módon - való tanítás zenetanárok feladata, és a tanulás az együttes tagjai számára kötelező. Alkalmaz az együttes két nevelőtanárt is, akik a kollégiumban elhelyezettek mellett tartanak szolgálatot. Mintegy húszan veszik igénybe a kollégiumot, a többiek otthon vagy a rokonoknál laknak. Kihelyezett felső tagozatos általános iskolában és gimnáziumban tanulnak a rajkók, a dolgozók iskolája tanterve szerint. Ez csökkentett tananyagot jelent; aki nem állja meg a helyét az együttesben, eleve hátrányos helyzetbe kerül normál tantervű iskolában. Éppen ezért általános iskolást nem szoktak kitenni, és a felvételi vizsgán szigorúak a követelmények. Az együttesnek gazdasági terve is van.
Sommásan elmondható a Rajkózenekar tagjairól, hogy rossz tanulók, és ennek több oka van. Az egyik: rendkívüli zenei elfoglaltságuk (hangszertanulás, zenekari próbák, szereplések, külföldi turnék); és egyre kevésbé érvényesül az az elv, hogy a tanulmányi eredmény feltétele a külföldi utakban való részvételnek. A másik ok talán az iskolában keresendő: nem léteznek még speciális tehetségekre kialakított módszerek. A leglényegesebb valószínűleg a harmadik ok. Ezzel kapcsolatban már Liszt Ferencnek is voltak megfigyelései, amikor egy Józsi nevű cigány gyerek csodálatos zenei tehetségének a fejlesztésére vállalkozott.
„A muzsikán kívül lehetetlen volt komolyan foglalkoztatni, vagy értelmét akármilyen rendszeres munkára szorítani. Hiszen mérhetetlen megvetéssel volt telve minden iránt, amit nem tudott, s a lelke mélyén meg volt győződve - ha nem merte is bevallani - saját felsőbb-ségéről egész környezete fölött. Semmiben nem lelte kedvét; igazi vadember módjára semmit sem szeretett, s csak az ő szórakozásainak, az ő hegedűjének, az ő muzsikájának tulajdonított fontosságot."
A rajkók tisztában vannak vele, hogy érvényesülésük egyetlen útja: saját muzsikájuk. Ennek tulajdonítanak mérhetetlen jelentőséget, és lekezelően viseltetnek mindazzal szemben, ami elérhetetlen számukra. A saját világukon kívüli értékekkel szemben tanúsított lekicsinylésüket alátámasztja az egyes iskolákban tapasztalható korrupció. Tehetős muzsikus cigányok busás összegekért vásárolják meg az érettségi bizonyítványt fiaik számára. Olyasmiért, ami megvásárolható, a gyerekek nem tesznek erőfeszítéseket. Mondhatni, a mulatós magyar urak virtusával ragasztják a bankókat az iskola homlokára.
Kategóriavizsgát az Országos Szórakoztatózenei Központnál csak érettségi után tehetnek. Vizsga nélkül nem kapják meg a kategóriát, akármilyen sikerrel szerepeltek évekig az együttesben. Vannak szép számmal, akik huszonöt-huszonnyolc éves korukig itt maradnak. Ösztöndíjuk minimum négyszáz, maximum négyezer forint (1984-ben). Családosoknak - és korán házasodnak - ez nem nagy összeg. Kiegészítő kereset a külföldi turnék, de ilyenkor napidíjukból ebédelnek, s vacsorázniuk is kell. Asztali muzsikálás a Rajkózenekar tagjai számára szigorúan tilos. Ha mégis elszöknek muzsikálni, azért büntetés jár; volt rá eset, hogy emiatt megvonták a napidíjukat. Meg arra is akadt példa, hogy a titokban engedélyt adó felelős személlyel megosztották az így szerzett jövedelmüket.
Produkciójuk keresett, teljesítményük egyedülálló a világon. Tehetségükre neves művészek figyelnek föl. A KISZ Központi Művészegyüttes igazgatóságának álláspontja: szívesen küldenék őket Zeneakadémiára, de nem akarnak menni. Fontosabb nekik a pénzkereset.
Valószínűleg az is fontos, hogy szakmailag biztonságban érezzék magukat, és azt a biztonságot saját muzsikájuk keretein belül könnyebben megtalálják, mint olyan területen, amit más is tud. Esetleg jobban tud.
Olykor az is előfordul, hogy egy rajkó szeretne a Zeneakadémiára menni, de az igazgatóság nem engedi, mert szükség van rá az együttesben.
Suki András 1955-ben született, tízéves korában került az együtteshez, tizenhárom éves korától huszonhét éves koráig volt a Rajkózenekar prímása. Jelenleg (1984) a Budapest Táncegyüttes vezető prímása és korrepetitor a Rajkózenekarnál.
- A zeneakadémiai tanulmányok teljesen más stílusérzéket kívánnak meg. Szeretem, amit csinálok, de el tudtam volna képzelni, hogy komolyzenei pályára menjek. Most már nehezebben, mert jó ideje ezen a pályán vagyok.
- Mit tudtál, amikor idekerültél?
- Ismertem a kottát, jártam zeneiskolába, és a népi műfaj sem volt idegen. Édesapám cimbalmos volt, kilencen voltunk testvérek. Sajnos, édesapámnak el kellett mennie gyárba dolgozni, amellett már nem nagyon muzsikált. Az állapota nagyon megromlott: még a hadifogságban kapott szív- és tüdőasztmát, 1972-ben meghalt. Bátyám kezdett el hegedülni tanítani hatéves koromban, ő is prímás volt: Suki Sándor. Elég sok nótát, csárdást, variációt játszottam. Hétéves koromban beírattak a zeneiskolába: szolfézsra jártam, és a kötelező iskolát végeztem. Elég jól ment nekem a tanulás, egy év alatt két és fél év anyagát elvégeztem. Tulajdonképpen gyerekprímásként kezdtem itt a pályafutásomat.
- Magyarázd meg: milyen volt a két különböző stílusú, egyidejű zenetanulás?
- Amit a hegedűórán megtanultam - hegedűtartást, vonókezelést, hangszínt -, Gyula bácsi is erre nevelt bennünket. Ő is nagyon jó szakember, és mindenkit arra kényszerített, hogy fölmenjen a kottaórára, hegedűórára - nagyon komolyan vette ezt. De amikor lejöttünk a hegedűóráról, akkor teljesen másfajta zenébe csöppentünk bele. Az az etűd, amit ott fönt kértek tőlünk, csak addig élt, amíg fönt voltunk az órán. Amit Gyula bácsival tanultunk, fejből tudtuk. Neki megvan partitúrában, mi a kottát nem látjuk, és ő is fejből mutatja meg nekünk. Össze lehet egyeztetni a két stílust. Hogy mondjam? Hegedülni meg kell tanulni.
- Te hogyan tanítasz?
- Én is úgy próbálok tanítani, ahogy engem tanítottak. A Budapest Táncegyüttesnél nem ilyen tanulás folyik, hanem kitesszük a kottát, megnézzük, és úgy tanuljuk meg. De itt ugyanúgy foglalkozom a gyerekekkel, ahogyan Gyula bácsi.
- Merre jártál külföldön?
- Európa majdnem minden országában jártam. Franciaországban tizenötször, Nyugat-Németországban is talán ennyiszer. Amerikában háromszor. Kanada, Mexikó, Kuvait, Egyiptom, Libanon, Szíria - körülbelül hetvenszer biztos voltam külföldön.
- Tanultál-e valamilyen nyelvet?
- Egy időben elindult a nyelvtanulás az együttes keretein belül, de azután abbamaradt. Angolt tanultunk. Néhány ember miatt nem éri meg, hogy tanárt tartsanak, de voltunk többen, akik érdeklődtünk eziránt, és el is jártunk rendesen az órákra.
- Mit tudsz azokról, akikkel együtt kerültél ki a Rajkózenekarból?
- Stabilban egy sem muzsikál. Röpülnek. Egy hónapot muzsikálnak az egyik helyen, utána két hétig, egy hónapig nincs állásuk, utána megint el tudnak helyezkedni. Kisebb éttermeket átvesznek maszekba, és az üzletvezetőnek kényelmesebb, ha csak egy zongoristát fizet. Azért választottam inkább a Budapest Táncegyüttest, mert ha nem is keresek annyit, mint a vendéglátóiparban, az legalább biztos pénz.
- Mit jelent számodra az, hogy cigány vagy? Mire neveled a gyermekeidet?
- Kisfiam hároméves, már van hegedűje, kis játékzongorája, állandóan zenével foglalkozik, szerintem benne van a vérében. Klasszikus zene felé szeretném irányítani. Úgy fogom nevelni, ahogy engem neveltek: normális emberré. Sajnos, úgyis rá fog jönni, hogy ő cigány, iskolában vagy bárhol, rá fogják vezetni. Én örülök, hogy cigánynak születtem. Azt az ember nem tudja megválasztani, hogy hova szülessen, de ha már egyszer cigánynak születtem, akkor a népemnek, a fajomnak egy kiemelkedő alakja legyen a fiam. És én is.
- Amikor azt mondod, hogy a néped, a fajod: kikre gondolsz? Kikkel vállalsz azonosságot?
- A muzsikus cigányokkal vállalok csak azonosságot. Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, már ne haragudj meg, hogy az ember ne azonosítsa a muzsikus cigányt mondjuk azokkal, akik a Keleti előtt árulják az órákat.
Ekkor elmondtam egy történetet, amely telepen élő oláhcigányok teljes jogfosztottságára világított rá. András abban a pillanatban azonosult az oláhcigányokkal, és ami velük történt, azt az egész cigányság ellen elkövetett erőszakként értékelte.
Az egyre labilisabbá váló pályán még mindig azok vannak a legkedvezőbb helyzetben, akik a Rajkózenekarból kerültek ki. Ezért óriási vonzerő a Rajkózenekar az olyan családok számára is, ahol az apa régóta nem muzsikálásból él, esetleg már egyáltalán nem is muzsikál, de a fia számára ezt tekinti az érvényesülés egyetlen lehetőségének.
A felvételt mintegy tíztagú zsűri dönti el. A művészeti vezetőn kívül részt vesznek az elbírálásban az együttesnél működő zenetanárok. Többéves zenei előtanulmány, biztos kottaismeret és a műfajban való jártasság a követelmény. A felvételi vizsgán a jelentkezőknek játszaniuk kell valamit az évfolyamuknak megfelelő iskolai anyagból, és tudniuk kell „magyarul": nótát, csárdást, variációt.
1984-ben negyven jelentkező közül tizenkettőt vettek fel. A vizsgára a gyerekeket elkísérték az ünneplőbe öltözött szülők, testvérek, rokonok. A muzsikus apák panaszkodtak a bizonytalan keresetre; a vállalatnál dolgozó apák arra, hogy bizony, a muzsikálás ma már csak kiegészítő jövedelem, megélni nem lehet belőle. Mégis reménység ragyogott az arcokon: talán a gyereknek sikerül. Talán neki nem kell majd gyárban gürcölnie. Talán meg tud majd élni az ősi foglalkozás-ból, szerepelhet a rádióban, tévében, mehet külföldre, lesz sok pénze, büszke lehet rá az egész család.
Kökény Petiék Jászladányból jöttek. Az öt lánytestvér után a tizenegy éves kisfiú a legkisebb gyerek; a negyven év körüli szülőknek unokáik is vannak már. Vállalatnál dolgoznak mind a ketten. Édesanyja három éve kíséri Petit hetenkint kétszer Szolnokra, a zeneiskolába.
Édesapja hétvégeken muzsikál, klarinétos. Peti is klarinétozik. Apja azonban annyit nem tud, hogy segíthessen neki. Petinek magnója van, kazettáról hallgatja a legjobb cigányzenekarokat, tanulja a variációkat. Káprázatosan játszik. Elkísérte őket a felvételire hófehér fodros ruhában, tizenhárom éves nővére is, aki zongorázni tanul, hét éve. Az ő pályafutásával nem foglalkozik a család, neki se fontos. Csak az, hogy az öcsikéjéből mi lesz. Mondják a szülők, hogy sokszor mentegetik magukat az idősebb gyerekeik előtt, amiért mindent csak erre a kisfiúra áldoznak; de ezt így tartja mindenki természetesnek a családban. Mindannyiuk jutalma, mámoros öröme volt, hogy Petit fölvették.
Szabó Gáborék Pesten laknak, a Mártírok útján van szépen berendezett, kétszobás lakásuk. Gábor négy éve tanul hegedülni a közeli zeneiskolában. A szőke, szemüveges, tizenegy éves gyereken nem látszik, hogy cigány. Nem is mondták meg a zeneiskolában. Akkor sem, amikor a tanárnő faggatta a szülőket: honnan van a gyerekben ez az ösztönös tehetség. Attól tartottak, ha kiderül a származása, meg fogja nehezíteni a továbbjutását. S még így sem bíztak benne, hogy esélye lesz a gyereknek a konzervatóriumi felvételre. Pedig anyja sokat tépelődött rajta, helyesen választanak-e, ha a Rajkózenekarba adják. Fölmerülhetett volna lehetőségként nem zenei pálya is, de nem merült föl. Az apa mindennél jobban féltette a fiát attól, hogy gyárba kerüljön, ő is ott betegedett meg, leszázalékolták még ötvenéves kora előtt, elég volt a gyárból. Se az általános iskolában, se a zeneiskolában nem tudta senki, hogy Gáborral foglalkozni kezdett egy muzsikus rokon és hogy jelentkeztek felvételire a Rajkózenekarhoz. Mikor az anyai nagymama megtudta, hogy az unokáját felvették, sírt örömében.
Bakos Tibi nem felvételizett még. Csak biztatta valaki, hogy érdemes lenne megpróbálni, és hogy ahhoz ismerni kell a kottát is. A tizenkét éves gyerek két éve tanul cimbalmozni a nagyapjától; Gávavencsellőn lakik a család. A legközelebbi zeneiskola Nyíregyházán van, de ott nem tanítanak cimbalmot. Se Miskolcon, se Debrecenben. Fölkerekedett hát a család; kilenc gyerek közül négy van még a szülőkkel, összeszedték a kis motyót meg a cimbalmot, bezárták a házat (fel is törték azóta), és Szigethalmon váltottak albérletet. Kis melléképületért havi ezerötszáz forintot fizetnek, viszont innen Tibi be tud járni Pestre zeneiskolába. Fehér ingben, sötét öltönyben, zsebében díszzsebkendővel tanulja a kottát és gyakorol a cimbalmon a család szeme fénye, az egyetlen fiú, a „régi dicsőség" várományosa. Rajkónak lenni nagy dicsőség. Büszkék is szerfelett egyedülálló tudásukra, tehetségükre. Elegánsak, tudnak viselkedni, reprezentálni lehet velük bárhol a világon. De nem könnyű gyerekek. Gyula bácsin kívül nemigen tud bánni velük senki: nagyképűséggel álcázott szorongásaikat belülről lehet csak megérteni. Hiszen tudják, hogy lehetnek akármilyen tehetségesek, a közfelfogásban és a zenei értékrendben ők elsősorban nem zenészek, hanem cigányok. S hogy szerezhetnek bármennyi dicsőséget az országnak, attól még kiutasíthatják őket egy étteremből, ha oda vendégként akarnának betérni; mert esetleg ott cigányokat nem szolgálnak ki. (Megtörtént, 1984-ben, Budapesten.)
Azok a cigányok, akik zenélésből élnek, elvileg kategóriavizsgájuk és a vendéglátóüzem kategóriája szerint kapják a besorolásukat. Bangó Géza C kategóriás: fizetése a Hági sörözőben (1984-ben) százhetven forint esténként. Kecskés Sándor B kategóriás; fizetése a szegedi Tisza Szállóban kétszáztíz forint. Berki Béla, az 1972-es Ki mit tud nyertese háromszáz forintot keres esténként a Kulacsban, zenekarának tagjai kétszázat.
Az elv azonban nem mindig érvényesül a gyakorlatban. Csökken a cigányzene iránti fizetőképes kereslet, és ez nemcsak a borravalót csökkenti, hanem a szerződések számát is. A magánvállalkozók igyekszenek a rezsit minél lejjebb szorítani, és a zene az első, amivel terheiket könnyebbíthetik. Belátásuk szerint „gazdálkodnak" a zenészekkel, akik kénytelenek elfogadni a feltételeket.
„A vendéglátó a munkaadó, ő fizet, s ha azt mondja a vállalat, hogy neki három ember kell, hiába voltunk négyen, csak hármunkat vettek fel. És nem tudja a szakszervezet megcsinálni, hogy ha már húszhuszonöt évig négy ember együtt volt, megmaradhassanak együtt. Elment a brácsás; ha egy esztamos nótát játszunk, a brácsa üteme hiányzik, most a cimbalomra hárul a brácsa feladata. Nagyon nehéz, és nem lehet minden cimbalmossal megcsinálni" - panaszolja Bangó Géza.
„Nem tudunk összejönni, akik egy kategóriába tartozunk, egy zenekarba. Nincs lehetőségünk, hogy együtt játsszunk, hogy tudnánk fejlődni" - mondja Horváth Rudolf.
Strausz József viszont azon méltatlankodik, hogy ő hárfájával bejárta a világot, de kategóriavizsgát sehol se kértek tőle, csak itthon. Most már, túl az ötvenen, ö nem tud megfelelni a vizsgakövetelményeknek, nem is akar. Ha eddig megvolt kotta nélkül, ezután is meglesz; de így csak maszeknál helyezkedhet el.
A zenészek rossz közérzetének, a létbizonytalanságon túl, a szakmai presztízs csökkenése is nagy mértékben okozója: hogy lehetőségeiket döntően nem a tudásuk szabja meg.
Mindezek ellenére, a zenélésből élő cigányok nem nyomorognak. Feladták azt a hagyományt, hogy asszonyt állásba engedni szégyen, és így a két keresetből, a jól kereső dolgozó családok színvonalán élnek. Lehetőségeiket megbecsülik, és messzemenően lojálisak a meg élhetésüket biztosító társadalom iránt. Távol tartják magukat a cigány értelmiségtől, a politizáló cigányoktól.
Azok közül, akik nem tudnak megélni a zenélésből, az ügyesebbe kihasználják a konjunktúrát, és iparengedélyt váltanak ki. A főváros nyolcadik kerületében például igen sok virág-, gyümölcs- és divatán kereskedő család eredeti megélhetési forrása a zenélés volt. A vendég látóiparban elhelyezkedő cigány fiatalok is jórészt muzsikus családokból származnak.
A kevésbé ügyesek és szerencsések gyárba mennek, építőiparba -illetve ott dolgoznak már régóta -, és csak kiegészítő foglalkozásuk a zenélés. Hétvégeken kis kocsmákban, ahol megengedik, borravalókból biztosítják szerény mellékjövedelmüket. Falun lakodalmakba járnak. Zenélni már alig tudnak, mégis.
Rákospalotán városszéli viskókat bérel családi munkásszállónak egy építőipari szövetkezet. Faluszéli cigánysorra emlékeztető körülmények között élnek itt a szabolcsi cigányok, de tán emberibb módon, mint a korszerű munkásszállókon. Itt legalább együtt van a család, és nem fegyelmezi őket a házirend. Az asszonyok is dolgoznak, és havonta egyszer, vállalati költségen, hazautaznak a hét végére. A családtagokból verbuválódott, már teljesen deklasszált és jellegtelen zenekar ilyenkor lakodalmakba megy. Megkeresnek fejenként kétezer forintot.
A pásztói cigánytelepen már semmi sem emlékeztet a hajdani foglalkozásra. Jórészt építőipari segédmunkában mentek tönkre az itt élő Bangó és Baranyi családnevű emberek; szinte valamennyien leszázalékolt nyugdíjasok. De néha még előveszik a hangszereket: házakhoz járnak ünnepet köszönteni, igen szerény anyagi juttatásért.
Talán a nosztalgiahullámmal összefüggésben, a televízió népszerűsítő műsorainak köszönhetően (Nyílik a rózsa, Vonópárbaj) a cigányzene iránti, korábban lanyhuló érdeklődés felerősödött. Mégsem látják ennek nagy hasznát a zenészek, ha ki vannak szolgáltatva az üzletnek, a szakszervezet pedig nem tudja képviselni érdekeiket.
Az OSZK igazgatója szerint évről évre csökken a cigányzenés üzletek száma, és ebbe a folyamatba nem lehet beavatkozni. Érthetően szűkül a piac külföldön is. Nagy konkurenciát jelentenek a Csehszlovákiában, Romániában, sőt Ausztriában élő cigány zenészek, akik magyar cigányokként szerződnek el külföldre, kevesebb pénzért is. Új -lehetőséget teremtettek viszont a közös kezelésben lévő szállodák, amelyek cserenapok keretében küldik ki a zenekarokat. Ez azonban nem külföldi szerződés, hanem vállalati kiküldetés. A külföldi szerződéseket a Nemzetközi Koncertigazgatóság bonyolítja, az OSZK engedélyével, a munkaerőmérleg szempontjai szerint: vagyis, hogy az ország ne maradjon jó zenészek nélkül.
A koncertigazgatóság csak olyan embert fogad el, aki az OSZK -prímáslistáján szerepel. Zenészek szerint sok arra érdemes ember nem szerepel ezen a listán, míg kevésbé érdemesek rajta vannak. Rádióban, televízióban is - mondják - mindig ugyanazok szerepelnek, pedig ez volna az egyetlen lehetőség a bemutatkozásra.
Vannak nyomorgó és milliomos cigányzenészek; egyik se tipikus. A napibér-átlag (1984-ben) 140-160 Ft, ami három-négyezer forintos havi keresetet jelent. Általában ennyit tesz ki a borravaló is, de ez esetleges. Színvonalasabb helyeken kevesebb a borravaló, tehát a jobban dotált és jobb helyeken dolgozó élgárda jövedelme nem arányos a képzettségével. A jogszabály szerint az A kategóriás 140-340, a B 110-280, a C 100-200, és az ideiglenes engedély 80-170 forintos keresetet biztosít az együttesek tagjainak. Szólózenészek és zenekarvezetők besorolása magasabb, és külön kategória szerint fizethető a kiváló zenész és zenekarvezető: 170-390, illetve 200-430 forintos napidíjjal.
Az Országos Rendező Irodánál cigány zenészek nem vizsgázhatnak. Előfordul, hogy divatos, de náluk sokkal képzetlenebb zenész ORI-engedéllyel két-háromezer forintot is megkeres esténként, míg a Liszt-díjas Lakatos Sándor maximum 430-at.
Régen a prímás tanította be a zenekart, ezért a régi hagyomány, hogy a borravaló elosztásánál a prímás két részt kap; s a hagyomány nem tűrné, ha egy-egy fiatal prímás demokratikusabb szokásokat akarna bevezetni.
Az is hagyomány, hogy az együttesek szerveződését - a kategóriánál sokkal erőteljesebben - családi kötelékek befolyásolják. Különösen érvényesül ez külföldi szerződések esetén. Az OSZK nem avatkozik ezekbe az ügyekbe, végül is a prímás felelőssége és az együttes érdeke a helytállás.
1974 óta van érvényben az a jogszabály, hogy a kategóriavizsga feltétele az érettségi. Életbe lépésével egy időben valósult meg a bizonyítvány megvásárlásának lehetősége. Ezzel együtt a fiatal zenészek többsége ma már valóban elvégzi a középiskolát. Az iskolázással kapcsolatos követelmények az idősebb korosztályt érintik hátrányosan. Minden zenésznek alkalmi szerződése van, de idősebb zenésszel éves szerződést nem kötnek. Ha nyugdíjba mennek, nyugdíjukat természetesen nem a tényleges jövedelmük, hanem az alapbérük szerint állapítják meg.
Hogy mi lesz a cigány zenészek jövője, az leginkább talán attól függ, hogy milyen jövő jósolható az általuk képviselt műfajnak, stílusnak. Lényeges, hogy maguk a zenészek hogyan vélekednek a zenéjük iránti keresletről, mint megélhetésük fontos tényezőjéről.
Bangó Géza: „Maradtunk volna az Eszperantóban, de egy olyan ember jött oda vezetőnek, aki elzavarta az egész vendéget onnét. Lement az üzlet, most variál, hogy mit csináljon. Őneki az nem tetszett, hogy táncoltak a cigányok ott, ez már hetven óta be van épülve, hogy cigány kocsma. Jártak azért abba magyarok is, de többnyire cigányok; nyugdíjasok, leszázalékoltak, kupecek. Ilyen cigány nótákat kellett nekik csinálni, hogy »főztem neked száraz babot eleget«; táncoltak, énekeltek satöbbi. Nem volt egy rossz üzlet, csak elzavarta őket, hogy ennek patinás vendéglőnek kell lenni. Aztán a végén meg nem lett belőle semmi."
Kecskés Sándor: „Minden műfajt bánthatnak: ezt ne bántsák. Ehhez nem nyúlhat más, csak a cigányok. Változnak a korok, a divatok, a zenei irányzatok, de én derűlátó vagyok. Fiatalok, akik diszkókban nőnek föl, iskolabálokon olyan szépen elmulatoznak, nótákat kérnek, hogy én is elcsodálkoztam és örültem. Megcsappant a közönség, mert fölmentek az árak. Hát az ember otthagyja a félhavi fizetését egy vacsoráért. A magyar ember olyan, hogy amikor bemegy az étterembe, szeret mulatni. De ha nincs pénze, valamiről le kell mondani, és erről mond le. Megfogyatkoztak a vendégek, de ez nem a zene hibája, nem is a konyháé."
Suki András: „Hiába mondják, hogy nincs rá igény, dehogyis nincs. Hát csak ezt a Nyílik a rózsá-t veszem alapul. Több millióan szavaztak. Akit nem érdekel, meg se nézi. Nem lehet eltaposni a cigányzenét. Van most hullámvölgy, meg minden, de eltaposni nem lehet. Jobban, rosszabbul, de szerintem meg fogok tudni élni belőle. Az erősebbek fönt fognak maradni, hogy így mondjam."
Berki Béla tizenöt éves fia zongorázni tanul. Olyan zongorista lesz, aki klasszikustól kezdve tánczenéig mindent fog tudni játszani a vendégek kívánságára. Apjának is az a távlati terve, hogy majd a fiával fog muzsikálni a világ bárjaiban.
Illetékes fórumokon komolyan fölvetődött már egy állami cigány együttes gondolata. Célja az lenne, hogy a pódium rangjára emelje mindazt azt értéket, amit a cigány muzsikusok teremtettek, s ami elvitathatatlan része lett a magyar zenei kultúrának.
Nem minden gyerek zenei tehetség a muzsikus cigány családokban, viszont szép számmal vannak zenei tehetségek a nem muzsikus cigányok között; bizonyság rá a cigány folklór. Muzsikus cigányoknak ehhez általában nincs közük, de mint minden zenére, nyitottak erre is.
Lakodalomba az oláhcigányok is muzsikus cigányokat hívnak. Kecskés Sándor meséli:
„Engem nagyon szeretnek az úgynevezett oláhcigányok, a módosabbak, a kereskedők. Ha lakodalom van náluk, úgy megyünk, hogy reggel nyolctól másnap reggel nyolcig. Szeretem őket, és nem unom meg köztük a muzsikálást. Nagyon sok ilyen rendes magyar nótát is mondanak. Aztán van, amikor eltörik a szó, akkor már cigányul énekelnek, és mi kísérjük. Nem veszik észre, hogy nem húzza az ember a témát velük: akkord megy. Megkísérjük. Szórakozóhelyen nem éneklik ezt. Évente egyszer-kétszer van ilyen alkalom, elmegyünk, meghallgatjuk, lassan megtanulom. Jó lenne tudni ezt is."
Cigány muzsikusok „második otthona": a dzsessz. Improvizációs készségüknek tág teret nyit ez a műfaj. Egyik legkiválóbb művelője: Szakcsi Lakatos Béla.
- A Rákosi-rendszerben nagyon rossz volt a cigány zenészek helyzete, és akkor az apám azt mondta, hogy én zongorista leszek; tehát a tánczene felé irányított. Anyám viszont - könyvkötő volt, munkás - azt szerette volna, hogy zongoraművész legyek. Tizenkét-tizenhárom éves koromig úgy is mondtam, hogy zeneszerző és zongoraművész leszek. Nyolc-kilenc éves koromban már komponáltam: ezt észre kellett volna vennie apámnak. Egyébként az egész család híres volt, nagyapám Magyari Imrével játszott. Ez a Szakcsi név márkás a zenészek között. Azért lettünk Szakcsik, mert ő Szakcsról jött fel, Tolna megyében van ez a falu. Senki sem ismerte, amikor feljött. Ahol Magyari Imre ivott vagy biliárdozott, oda más cigány be se tehette a lábát. Ide bekerülni egy névtelennek: ahhoz nagyon kellett tudni Állítólag Paganiniket gyakorolt, képzett zenész volt. Mondták, hogy van egy új ember, fantasztikusan játszik. „Hogy hívják?" „Valami Szakcsi." így lettünk Szakcsiak. Én csak magyarokkal foglalkoztam, jártam a konzervatóriumba. Aztán egyszer csak kikerültem a Mátyás térre, és otthagytam a konzervatóriumot. Jó volt, mert kinyílt a fülem. Abszolút hallásom van, de még jobban. Olyan zenész vagyok, hogy akárki játszik valamit, akármilyen hangszeren, lekísérem. Általában a cigány zenészek ezt meg tudják csinálni, megtanultam én is. Tizenöt éves koromban már Gödöllőn játszottam egy presszóban cigányzenét egy veresegyházi prímással és bőgőssel. A velem egykorú zenészeket mind kísértem, nagyon élveztem. Elkezdtem szövegeket gyűjteni. Két olyan nótát hoztam én be, ami most a legnagyobb sláger a cigányok között. Borzalmasan tudtam inni. Tizenhat-tizenhét éves koromban én már a legnagyobb cigányokkal együtt ittam. Elkezdtem magyar nótákat zongorázni, és a cigányok a kezemet csókolgatták. Apám neheztelt, mondta, na, te kis majom, most már kezdenek a nagy cigányok köszönni nekem, tudom, hogy temiattad. Akkor én már dzsesszt is játszottam, tehát fölnéztek rám, mint zongoristára. De igazából azért tiszteltek engemet nagyon, mert azt mondták, hogy „nagyon tud magyarul". Most is megvan ez a varázsom, hogy a Szakcsi, az mindent. Az magyarul is. Most már kiestem belőle, mert más zenéket csinálok, de akkor tudtam, és megmaradt ez a hírem. És ezért sokkal nagyobb tiszteletem van, mint a Pegének vagy másik cigányzenésznek, akik dzsessz-zenészek, de nem tudnak magyar nótát. Büszkék rá, szeretik, hogy van a másik műfajban is az ő fajtájuk közül, de ha nem tudja az ő zenéjüket, nem ismerik el száz százalékig. Én benne éltem tíz évig, cigány zenészekkel barátkoztam. Most már tudom, hogy több tehetség van bennem, mint hogy egy lokálban zongorázzam. Harmincéves koromban kint voltam fél évig Amerikában, azt mondtam, elég, és abbahagytam a vendéglátóipart. Az utolsó pillanatban sikerült kiugranom.
- Hogyan látod a cigány zene és a cigány zenészek helyzetét?
- A cigány zenét már régen olyan szintre kellett volna emelni, hogy koncertképes legyen. Ők se tehetnek róla, hogy nem tudnak kilépni a szórakoztatóiparból, mert ez tradíció. Nincs kitalálva, hogyan lehet ne másképp. Ha megvalósulna az állami cigány együttes, és ha rajtam múlna, először is összeszedném azokat a Bihari-, Csermák-, Lavotta-darabokat, amiket be kéne futtatni európai szintre. Virtuózabbá csiszolnám, szólókat, kádenciákat tennék bele, hogy színpadképesebb legyen. Olyan koncertcsárdásokat írnék, ami egyenlő értékű lehetne a klasszikus zenével, magasabbra emelném a nótát. Brahms magyar táncait, Liszt-rapszódiákat játszhatna ez a zenekar... A cigányok rendkívül tehetségesek a zenéhez. De rossz a mentalitásuk. Az az értékmérőjük, hogy mennyi arany van a feleségén. Az oláhcigányok ban több a tudásvágy. Onnan komoly szellemi emberek jöhetnének minden téren, zenében is. Én azokban látom a nagy kincset, akik még putrikban élnek... Van a fajnak egy borzalmas átka, amit nem tudom, hogy mikor és hol kaptunk a programba, valószínűleg a vándorlások során, a biztos talaj hiánya miatt keveredett hozzá ez a lazaság: akarat gyengék és tehetségüket egy bizonyos fokon túl nem tudják tovább fejleszteni. A lustaság nem jó kifejezés, mert mások is lusták, és azért mégis haladnak előre, hanem: mintha elvágták volna, nem tudnak tovább menni. Megnősülnek, pénzt akarnak keresni, a szülői ház is csak erre inspirálja őket. S még ha ez a két akadály nem is lenne, még mindig ott van a harmadik korlát: az előítélet. Ezt még én is érzem. Már négy darabot írtunk Csemer Gézával, első volt a Piros karaván. Majdnem azt mondták: „hogyhogy te tudsz írni?". Mint dzsesszzenész, rockzenéhez is értek, popénekeseket kísérek; teljesen nyitott ember vagyok, ezt annak köszönhetem, hogy régóta játszom mindenféle zenét. Mégis hajlamosak rá még a popkollégák is, akik maximálisan elismernek, hogy mi csak maradjunk a cigány zenénél, mert mi máshoz nem értünk. A legmodernebb műfajjal foglalkozom, mégis besorolnának oda. Ebbe ütközik bele minden cigány zenész. Egy cigánynak sokkal többet kell bizonyítania. Vannak, akik utálják, azoknak mindegy, hogy tud vagy nem tud. De akik nem utálják, azokban is van előítélet: hogy a cigány ösztönös tehetség, de gondolkodni nem tanult meg, nem képzett. És ha valaki be akarja bizonyítani, hogy ez nem így van, annak nagyon nehezen hiszik el.
- És milyen a cigányok helyzete a dzsessz területén?
- A dzsessz, ahogy elkezdődött Magyarországon, rögtön átvették a cigányok a vezetést. Ez nem azt jelenti, hogy a magyarok nem jók, nem azt mondom, hogy mi jobbak vagyunk, csak azt, hogy többen vagyunk. Ha dzsesszről beszélünk, az élvonalbeli zenészek mind cigányok: Pege Aladár, Lakatos Dezső - Európa-hírű szaxofonos -, Lakatos Géza - dobos -, Csík Gusztáv - zongorista -, Jávori Vilmos, aki Járókáról változtatta meg a nevét, hogy a lányát ne cigányozzák az iskolában. Háború előttről: Radics Gábor dzsesszhegedűs, Bacsik Elek, ma élő legnagyobb dzsesszgitáros - egyébként ragyogó cigány prímás is -, jelenleg a Las Vegas-i nagy mulató zenei igazgatója.
- Neked mik a terveid?
- Keresem a hidat a dzsessz és a modern klasszikus zene között. Most jön vissza, amit tizenkét éves koromban akartam: zeneszerzőnek kellett volna lennem. És most eszem a Sztravinszkij-, Bartók-partitúrákat, de most már késő. Talán a dzsesszben tudok valamit csinálni: olyan magas szintre emelem a szólózongorázást, ami már modern klasszikus zene. Nincs nagy távolság, és én meg fogom oldani egy-két éven belül. Érzem, hogy közel vagyok hozzá, most már olyan dolgokat tudok improvizálni, ami közelebb áll a klasszikus zenéhez.
Jelen vannak a cigányok a beat és a rock műfajban, jelen vannak a komoly zene területén is. Vannak, akik származásukról hallgatnak. Nem írhatom le annak a művésznek a nevét, akivel szerettem volna beszélni, de ő megtagadta. Nem is ítélkezhetem fölötte. Jogos igény lehet, hogy ha valaki művész, akkor az számítson, amit tud, és ne bolygassa senki a tehetség eredetét. Jó volna, ha elvállalhatná rokonságát, akikhez szeszgőzös állapotban úgyis ki-kijár a Mátyás térre, és könnyek között panaszolja: „ti már nem akartok befogadni engem".
Rácz Géza makói születésű szegedi prímás. Felesége, Árgyelán Ilona zongoristának készült, de nem ment végül zenei pályára. Gépírónőként dolgozik, és ő tartja kézben a tizennégy éves Géza neveltetését, aki a Zeneművészeti Főiskola Szegedre helyezett tagozatán tanul hegedülni (1984).
- Antal Imrével, Dobsa Sándorral jártam együtt; olyan társaságban nőttem föl, akik között nem éreztem, hogy én cigány vagyok. Ugyanúgy tudtam, mint ők, és el is ismerték. A legnevesebb tanárok tanítottak mindig, és ösztöndíjasan tanultam a konzervatóriumban, soha énértem anyámék egy fillért nem fizettek, mert olyan jó tanuló voltam. A hangversenyeimen a közönség tapsolt a nevem hallatára. Édesapám is zongorista volt. Anyai nagyapám mélyhegedűs, apai nagyapám pedig cimbalmos volt. Az én apám Romániában született, csak a felszabadulás után kapta meg a magyar állampolgárságot. Apai részről az én nagymamám Purcsi Rozália. A cigány muzsikusok albumában meg lehet találni az egész Purcsi-dinasztiát. Elismert zenészek voltak, királyok előtt játszottak.
- Apja nem is foglalkozik a gyerekkel?
- Az uram is jó muzsikus, mindig szép, nagy helyeken játszott, de a két stílusnak annyira nincs köze egymáshoz, hogy az nem is kifejezés. És én nem akarom, hogy a gyerek elromoljon ezáltal. Nem is szereti. Őszintén megmondva, én se szeretem. Az apja nem akarja, hogy zenész legyen. A cigányzenének, azt mondja, nincsen már jövője, mondjuk, abban igaza is van, mert nincs. Nem gondolta, hogy ekkora tálentum van a gyerekben. Én vettem észre másfél-két éves korában, hogy milyen könnyen megtanulja a gyerekdalokat, verseket, amiket tanítottam neki. Az is megrendített engem, hogy ha zenét hallott, leült a fotelbe és hallgatta. És akkor elhatároztam, hogy el fogom vinni a Bélához, és megbeszélem vele, mit lehet csinálni. Ez a Sztanics Béla is odajárt a konzervatóriumba, amikor én, ismerte az egész családomat, most a zeneiskola igazgatója. Beírattam a gyereket a zeneiskolába úgy, hogy nem is tudta az apja. Bélától mindig megkérdeztem, hogy tudta a fiú a leckét. Nagyon sok esetben ketten tanultunk. A fekvéseket nem tudom a hegedűn megmutatni, lejátszottam neki zongorán, úgy tanulta meg. Béla mondta, hogy ilyen tehetséges tanítványa még az életben nem volt, mint a Géza. Most már boldog az apja, és nagy mellénye van, mert az ő fia.
Amíg beszélgetünk, a gyerek addig is gyakorol a szomszéd szobában. Kicsit abbahagyja, átjön, kazettákon is szeretné megmutatni, mit tud. Anyja nem hagy neki sokáig nyugtot.
- Nagyon kérlek, menjél, Gézukám, mert nem lesz semmi belőled.
Az etűdöt játsszad el még legalább háromszor. Holnap elmegyünk, nem tudsz gyakorolni.
A gyerek szó nélkül visszamegy a kottaállványhoz, és gyakorol tovább.
- Mindig ilyen szófogadó?
- Muszáj neki szófogadónak lenni. Mindig én voltam vele, és igyekszem úgy beszélni, hogy mindent megfogad nekem. Tokióból voltak itt tanárok. Nagyon szépen játszott nekik, el voltak kábulva a gyerektől, ki akarták vinni Tokióba. Isten őrizzen meg, hogy elengedjem az én drága kisfiámat.
Nézegetjük közben a cigány zenészek albumát.
- Na itt van, nézd meg, Purcsi Károly, Purcsi János. Nem véletlen a tálentum.
- Vállalni fogja a fiad ezt az örökséget?
- Természetes, hogy vállalja, ez nem szégyen, sőt. Szerintem egyáltalán nem szégyen, hogy ő cigány gyerek, és véghez tudja vinni, amit eltervezett. Ha megérem, hogy művésztanár lesz, hát akkor én nagyon boldog leszek. Bárcsak már a diplomakoncertjére mehetnék, adná a jó Isten...
| |