Előző fejezet Következő fejezet

DISZCIPLINÁRIS ÉS KONCEPTUÁLIS KERETEK

NEMÉNYI MÁRIA

A kisebbségi identitás kialakulása.

Roma származású gyerekek identitásstratégiái

 

Személyes és szociális identitás

Az identitás kialakulása a serdülőikor központi kérdése. Erikson modellje szerint (Erikson 1968) az egymásra épülő fejlődési szakaszok közül az ötödik az, amikor a serdülőkorba érve a gyermek felteszi magának a kérdést: Ki vagyok én? Hol a helyem a társadalomban? E két kérdés rávilágít: a személyes és a szociális identitás egymástól elválaszthatatlan, hiszen a személyes identitás mindig a másokkal való összehasonlításban nyer értelmet (Tajfel 1978). Akkor válik beteljesülné az identitás, amikorra a személy tudja, melyik társas csoporthoz tartozik, és amikor a saját csoporthoz tartozás érzelmi jelentéssel bír, értéket jelent számára.

Tajfel és Turner (Tajfel-Turner 1986), az identitáselméletek meghatározó kutatói mégis hangsúlyozzák a személyes és a csoportidentitás közti különbséget. Míg a személyes identitásban az egyéni vonások hangsúlyozódnak, a szociális identitásban a sztereotipikus hasonlóságok játszanak szerepet. A személyes identitás (self) és a szociális identitás azonban nem egymás ellentétei, hanem olyan összefüggő, egymással korreláló szerkezetek, amelyekben bizonyos elemek tartósan jelen vannak, és egyszerre befolyásolják az önképet és a csoportos viselkedést, a csoporton belüli személyközi kapcsolatokat (Simon-Pettigrew 1990). A csoporttal való azonosulás növekedése a csoporton belüli különbözőség tudatával jár együtt (McGuire-McGuire 1981; Nario-Redmond et al. 2004).

Az, hogy mely identitás (ok) válnak adott időben relevánssá, olyan állandó, dinamikus erők eredménye, amelyben nagy jelentősége van a szituatív változóknak, de létezik olyan diszpozíció, amely összefügg a releváns centrális önmeghatározás kategóriáival. A kutatók többsége ilyennek tételezi az etnikai/faji identitást, különösen, ha kisebbségi csoportról van szó, amely a tágabb társadalmi kontextusban kulturális vagy egyéb - adott esetben külső megjelenésben megnyilvánuló - különbözőségével tűnik ki a többségből (Germain 2004).

Az etnikai identitás és az identitás alakulása egyszerre pszichológiai és politikai kérdés (Allahar 2001). Valakinek az identitása arról tanúskodik, hogyan érzi és hogyan interpretálja saját helyzetét egy társas kontextusban. A szociális - ezen belül az etnikai - identitás kialakulását azok a társadalmi egyezkedések formálják, amelyek legalább két fél: esetünkben a többség és a kisebbség - között zajlanak; tehát maga a kategorizálás képessége is hatalom. Miután a kategóriák önkényesek - bizonyos helyzetekben az életkor, a nem, a társadalmi osztály, az etnikai/faji hovatartozás, de akár az öltözködés, zenehallgatás, stb. is hozzájárulhat a kategóriák kialakításához -, fontos kérdés, melyek azok a kritériumok, amelyek szerepet játszanak egy adott csoport meghatározásában. Azok a tényezők, faktorok azonban, amelyek segítségével az egyén önmagát meghatározza, nem feltétlenül azonosak azokkal, amelyeket mások használnak vele kapcsolatban. Éppen ebből következnek a kérdés politikai implikációi - különösen, ha az identitás a társadalmi javak elosztásával is összefügg. A magyarországi romák kisebbségi - etnikai - identitását és a romaként felnövekvő gyermekek identitásának alakulását is ebben az összefüggésrendszerben érdemes vizsgálni, hiszen tudományos, politikai és köznapi viták bizonyítják, hogy a romák esetében a szociális és etnikai dimenziók csak nehezen szétválaszthatóak. A hazai és a nemzetközi szakirodalom faji-etnikai kisebbségekkel kapcsolatos kutatásai többszörösen igazolták, hogy a stigmatizált, és ilyen értelemben egységes csoportot alkotó, társadalmilag marginalizált és gazdaságilag hátrányos helyzetbe került kisebbségek - akárcsak a magyarországi romák - kettős elnyomás áldozatai. Hátrányos helyzetükért egyaránt felelős a politikai-gazdasági struktúra és a megkülönböztetésüket a társadalmi tudatban rögzítő, történetileg kialakult kategorizációs sémák (bell hooks 1990).

 

Az identitás fejlődése

Szociálpszichológiai elméletek szerint a szociális identitás fejlődése, ezen belül az etnikai/faji identitás alakulása az a folyamat, amely során az etnikai kisebbségi személy megérti és elfogadja, hogy az adott kisebbségi csoporthoz tartozik. Ez a tudatosodási folyamat fokozatosan alakul ki - a kezdeti reflektálatlan szakasztól kezdve a feltáró szakaszon át a beteljesült szakaszig -, jellemzően a serdülőkor végére (Phinney 1992). Hazai kutatók szép példáját adták annak, hogyan ébred rá zsidó identitására, milyen viszonyt alakít ki zsidóságával kapcsolatban az a nemzedék, amelyik a II. világháború traumáira adott reakcióként a zsidóságot tabuként kezelő családokban növekedett fel, a szocializmus identitásokat elfojtó, homogenizáló közegében (Erős-Kovács-Lévai 1985).

Az identitásfejlődés folyamatának fontos aspektusa, hogy milyen értékek asszociálódnak ahhoz a közösséghez, amelyhez a kisebbségi személy tartozik: hogy vajon képes-e pozitív identitást kialakítani saját csoportjával kapcsolatban, vagy ellenkezőleg, a csoportközi összehasonlításban, vagy a külső fenyegetés hatására negatív jegyekkel ruházza fel csoportját, aminek eredménye a negatív önmeghatározás, a negatív identitás, a saját csoport megtagadása (Voci 2006). Az identitást érő fenyegetések önképre, önértékelésre gyakorolt hatását számtalan kutatás bizonyította különböző kisebbségi csoportok esetében (Magyarországon például egyedüliként Takács Judit homoszexuálisok és transzneműek körében, Takács 2004,2006). A kifejezés meghonosítója, Breakwell szerint akkor a legsúlyosabb az identitásfenyegetés, ha a személyes autonómia legalapvetőbb szükségleteinek kielégítése kerül veszélybe (Breakwell 1986). Ez elsősorban olyan csoportokat sújt, amelyeknek tagjaira a testükkel való megjelóltség jellemző, miáltal szinte elkerülhetetlen, hogy az érintettek adott társadalmi csoportjukkal, vagy a külső társadalmi kategorizáció által rájuk kényszerített csoporttal valamilyen mértékben közösséget vállaljanak (Young 1990). Ezt az álláspontot képviseli Glenn C. Loury is (Loury 2006: 32), aki szerint „ha az érintettek tudják, hogy mások testi jegyeik alapján szokták csoportosítani őket, és emiatt másként viselkednek velük, mint a többi emberrel, akkor e testi jegyek az ő számukra is fontossá válnak. Felfigyelnek saját testi jegyeikre, e testi jegyek tudatosulnak bennük - sőt ... ez a dolog énjük részévé válik. Az érintettek bizonyos mértékben egy »faj képviselőjeként fogják megérteni és azonosítani önmagukat." Goffman nyomán azonban (Goffman 1963) ő figyelmeztet arra is, hogy a „kívülről" felépített társadalmi identitás és a személy élettörténetéből, saját tapasztalatai alapján kialakuló, „belülről" felépített identitása nem feltétlenül esik egybe.

A serdülőkor az identitás keresésének időszaka, az egyre változó szerepek elsajátításának ideje. A serdülő folyamatosan újradefiniálja magát a különböző társadalmi csoportokkal - főleg a kortárs referenciacsoporttal -, valamint az intézményesen előírt szerepekkel, értékekkel, ideológiákkal való kapcsolat, interakció során (Stoughton-Sivertson 2005). Az etnikai kisebbséghez tartozó serdülők esetében a szociális-etnikai önmeghatározás folyamata még komplexebb, mint a többségiek esetében, hiszen el kell tudniuk igazodni és lavírozniuk kell a saját kortárscsoport által meghatározott követelmények és a többség által meghatározott normák által előírt intézményes szerepek és gyakorlatok között (Murell 1999)- Bár az elmúlt évtizedekben elsősorban amerikai kutatóknak köszönhetően meglehetősen nagy irodalma van a faji kisebbségek identitás-formálódásának, többen hangsúlyozzák (pl. Tatum 1997), hogy a rasszizmus, a sztereotípiák hatása az identitás alakulására nincs még kellőképpen feltárva, illetve hogy nem irányul elég figyelem az intézményi viszonyok -például az iskolai közeg - szerepére (Perry- Steele-Hilliard 2003).

Sztereotípiák, rasszizmus hatása az identitás formálódására

A testi jegyekben is megnyilvánuló különbözőség egyszerű kiindulópontul szolgál a sztereotípiák kialakulásához, a sztereotipikus látásmód pedig ahhoz az illuzórikus korrelációhoz, amely a kisebbségi személy és a deviancia hamis összefüggését feltételezi (Hamilton 1984). Az a kisebbségi személy pedig, aki rendszeresen megéli, hogy nem individuumként, hanem egy sztereotipizált csoport tagjaként kezelik, óhatatlanul beépíti ezt a többség által sugallt képet saját megítélésébe. A sztereotípiafenyegetésre adott válasz & sztereotípiaszorongás (Steele-Aronson 1995), amikor már maga a feltételezett sematikus, nem pedig személyre szóló megítélés is gátolhatja a sztereotípia által sújtott személy kibontakozását. A sztereotípiaszorongás tehát egy olyan önmagát beteljesítő jóslat, amely például az etnikai kisebbséghez tartozó gyermekek gyenge iskolai teljesítményében ölthet testet. Aki a sztereotípia torzító lencséjén keresztül látja önmagát, teljesítményével mintegy igazolni is fogja a sztereotípia létjogosultságát. Ha felismerik, hogy csoport-hovatartozásuk stigmaként nehezedik rájuk, ha eljutnak az ún. „stigma-tudatosság" állapotába (Pinel 1999), kérdés, hogyan reagálnak erre a felismerésre. Nyilván egyéni különbségek vannak abban, hogy a stigmatudatosság mennyire hatja át a sztereotípiákkal sújtott személyeket, és az is különbözhet, hogy a sztereotipikusan kezelt csoportok tagjai hogyan értelmezik saját, a sematikus módon elvártnak megfelelő, gyenge teljesítményüket. Paradox módon, amikor egy stigmatizált kisebbség tagja saját rossz teljesítményének magyarázatául mások előítéleteit hozza fel, védve ezáltal önbecsülését, önértékelését, éppen az alacsony teljesítmény lesz az, ami a stigmatudatosság szintjét is növeli (Brown-Lee 2005).

A diszkrimináció észlelése olyan kutatásra érdemes kérdés, melynek fejlődés-lélektani vonatkozásai is vannak (Brown-Bigler 2005). A diszkrimináció különböző formákban nyilvánulhat meg, az averzív elutasítástól a kirekesztésig, a fizikai inzultusig; lehet gyenge és ellentmondásos, lehet explicit és nyílt. Az explicit formákat könnyebb észlelni, a rejtettebbeket kevésbé. Nem véletlen, hogy tapasztalatok szerint az etnikai/faji kisebbséghez tartozó családok sikeresebben vértezik fel gyerekeiket a diszkriminációval szemben, megfelelő stratégiai mintákat nyújtva számukra, mint például a sokkal rejtettebb és társadalmilag kevésbé vitatott nemi diszkriminációval kapcsolatban. Az amerikai iskolák deszegregációs gyakorlatának elterjedése irányította a kutatók figyelmét a gyermekek diszkriminációs tapasztalatainak és a diszkriminációra adott magyarázatainak kutatására. Több vizsgálat bizonyította, hogy már a 10-12 éves kisebbségi gyermekek túlnyomó része észlelt, tapasztalt faji megkülönböztetést, és azt is, hogy a velük kapcsolatos sztereotípiák és a diszkriminatív viselkedés között összefüggés van (McKown-Weinstein 2003).

A diszkrimináció észlelésében fontos szerepet játszanak a kognitív faktorok: az a képesség, hogy a gyermek ismerje a csoportkategóriákat, ismerje a rájuk vonatkozó sztereotípiákat. Megértse, hogy mások más szempontok szerint látják és értékelik a világot; megértse, hogy mások vélekedése és viselkedése nem feltétlenül fedi egymást, tehát a szituációban rejlő diszkriminációt is képes legyen észlelni. Képes legyen megérteni a társadalmi kategóriák hierarchikus jellegét, a szisztematikus - intézményi - megkülönböztetést, illetve képes legyen akár a felnőttek igazságtalan viselkedését percipiálni, végül legyen képes a csoporton belüli és csoportok közötti társadalmi összehasonlításra. Feltételezhető, hogy a diszkriminációra adott válaszok is összefüggenek az etnikai identitás tudatosságával, megértésével. Másképp ítéli meg az a személy a megkülönböztetést, aki annak egy-egy megnyilvánulását csupán egy egyszerű, izolált eseményként érzékeli, mint az, aki például a rasszizmust az adott társadalomban történelmileg kialakult nézetrendszerként azonosítja (Wake-field-Hudley2005).

 

Etnikai identitás és önértékelés

A csoportlélektan klasszikusaira (elsősorban Tajfelre) támaszkodva a kutatók egyetértenek abban, hogy a saját csoport iránti elköteleződés egyik legfőbb motivációja, hogy megerősíti az egyén önértékelését. Az etnikai identitás fejlődésének kutatói szerint (Phinney-Chavira 1995) az a kisebbségi személy, aki nem vizsgálta és nem oldotta meg azokat a problémákat, amelyek etnikai-kulturális identitását érintik, alacsonyabb önértékeléssel rendelkezik, és alkalmazkodási problémái lesznek. Mindezt azonban a kisebbségi csoportba született gyermekeknek többnyire olyan társadalmi környezetben kell megtenniük, amely ártó, előítéletes sztereotípiáival nemcsak megkülönbözteti, hanem diszkriminálja, stigmatizálja, marginalizálja őket.

A serdülőkor egyik meghatározó szocializációs intézménye az iskola, amely nem csupán a kortárscsoporttal és a tanárokkal való interakciók helyszíne, hanem ahol a tanuló iskolai teljesítménye mind a közösségen belüli értékelésére, mind pedig - legalábbis közvetve - a felnőtt életút egészére kihat. A kisebbséghez tartozó tanulók gyakran az iskolában szembesülnek azzal, hogy a velük kapcsolatos elvárások kevésbé a személyes tulajdonságaiknak, mint inkább a csoportjukról alkotott sztereotipikus vélekedésnek rendelődnek alá, ez pedig mind identitásukat, mind önértékelésüket befolyásolja.

Nem véletlen, hogy szociálpszichológusok számára kitüntetett kérdés a csoportra vonatkozó sztereotípiák és az önértékelés összefüggésének vizsgálata. Már a 20. század első felében végzett kísérletek, például az ismert babateszt bizonyította, hogy a kisebbségi - fekete - gyerekek hajlamosak a többségi csoportot felértékelni, magukról pedig sztereotipikusan, a többség nézőpontjából ítélkezni (Clark-Clark 1947). Az etnikai/faji kisebbségi csoporttal való azonosulás mértékének megállapítására (a módszerek fejlődésének folyamatát ismerteti Worrell-Gardner-Kitt 2006), illetve a kisebbségi személyek önértékelésének mérésére különböző skálákat dolgoztak ki (legismertebb a Rosenberg-féle önértékelési skála, Rosenberg 1965). Az egyes skálák segítségével folytatott kutatások viszont azt bizonyították, hogy az előítéletek, a tapasztalt diszkrimináció ellenére a kisebbségi csoporttagok nem rendelkeznek szisztematikusan alacsonyabb önértékeléssel, mint többségi társaik, sőt egyes kutatók épp az ellenkezőjét igazolták. Mindehhez különböző magyarázatok fűződnek, melyeket Verkuyten - áttekintve az önértékelés és a kisebbségi identitás mára hatalmasra duzzadt szakirodalmát - részben módszertani, részben fogalmi problémaként azonosított (Verkuyten 2005).

A kisebbséghez tartozók különböző skálákon mért magasabb önértékelésének indoklására szociológiai, pszichológiai-szociálpszichológiai, szubkulturális magyarázatok születtek. A szociológiai magyarázat a társadalmi kapcsolatháló jelentőségét hangsúlyozza, állítva, hogy homogén társadalmi közegben mind a többséghez tartozók, mind az etnikai kisebbségek magasabb önértékeléssel rendelkeznek, mivel a szegregált iskolai vagy lakókörnyezetben megnő a kapcsolati lehetőség esélye, könnyebben kötődnek barátságok, a kisebbségieket kevésbé érinti a többség megkülönböztető bánásmódja. A pszichológiai érvelés a családi szocializáció szerepét emeli ki, a kora gyerekkori támogató családi miliő pozitív feed-back-jével megerősítőleg hat, egyúttal a gyermek látóköréből kiszűrheti a rasszista és diszkriminációs üzeneteket. Ugyancsak az önértékelés védelmére irányul a saját csoport értékeivel való azonosulás, adott esetben a többségi értékekkel, normákkal való szembefordulás árán. Mindez az önvédelem különböző formáit jelenti, tehát olyan tanult viselkedés, olyan éber figyelem, tudatosság, amelyet a megkülönböztetés fenyegetése vált ki.

Verkuyten azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy az etnikai identitás és önértékelés kapcsolatára vonatkozó korábbi kutatások ambivalens eredményei abból adódnak, hogy összemosódtak a személyes és a faji/etnikai önértékelés kérdései, illetve nem történt igyekezet az explicit és implicit önértékelés megkülönböztetésére. Amikor fekete vagy fehér babát, illetve különböző etnikai csoportokhoz tartozók fényképeit használják ingernek, az etnikai identitás áll a kutatás fókuszában, amikor viszont különböző standardizált skálákkal mérik a kisebbségi személy önértékelését, inkább a selfre, az egyénre koncentrálnak. Bár összefüggő, mégsem azonos kérdések, hogy milyennek látja magát egy kisebbségi személy, illetve hogy milyennek látja, hogyan érzi magát egy etnikai csoport tagjaként. Mindezen túl, hivatkozva Eriksonra (Erikson 1966), fontosnak tartja megkülönböztetni az identitás tudatos és nem tudatos aspektusait. Vannak olyan szempontok, amelyek csak bizonyos körülmények között játszanak szerepet, máskor, már csak önvédelemből is, a szituáció által kiváltott negatív érzéseket a kisebbségi személy igyekszik elfojtani, így a másikkal (a többségivel) való azonosulás kényelmetlenségét legfeljebb a projektív módszerek hozhatják felszínre. Az etnikai identitás skáláival való vizsgálatok viszont a self tudatosabb, explicitebb aspektusaira irányulnak.

Kifejezetten az etnikai kisebbség iskolai teljesítményével kapcsolatos John U. Ogbu - a legtöbbet idézett oktatási antropológus - munkássága (Ogbu 1994). Központi kérdése, vajon miért marad fenn a fehérek és feketék közti egyenlőtlenség az 1960-as években elindult változások ellenére. Válaszának lényege, hogy a változás elsősorban a fehérek feketékre vonatkozó politikájában történt, kevésbé foglalkoztak a feketék válaszreakcióival, pedig a kisebbségi közösségekben nevelkedő gyermekeket saját önromboló, rossz alkalmazkodást bizonyító viselkedésük akadályozza a sikeres iskolai előrejutásban. Állítása szerint a társadalmi rétegződés terén elsősorban az instrumentális vagy gazdasági aspektusokra vetült a figyelem, amelyekhez könnyen rendelhetők kvantifikálható mutatók - a felsőfokú végzettségűek munkaerő-piaci és státusmobilitása terén mért javulások például számszerűsíthetők, s a fekete középosztály kialakulása is látható eredmény -, viszont kevesebb figyelem terelődött a szimbolikus és relációs aspektusokra. Márpedig ez utóbbiak alaposabb megértése, a fehér többség averzív, bűnbakképző, a kulturális, nyelvi másság elfojtását eredményező magatartásának és a feketék erre adott - szintén instrumentális, expresszív és szimbolikus - válaszreakciónak alaposabb megértése és a közpolitika szintjére emelése nélkül aligha változik meg a többség és a faji/etnikai kisebbség közötti egyenlőtlenség, az iskolai teljesítményben is mérhető különbség.

 

Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottsága1

Az alábbiakban röviden ismertetett kutatásunk többek között az előzőekben felvetett kérdéseket járta körül: azt vizsgálta, hogyan befolyásolja a roma serdülők identitásának alakulását etnikai hovatartozásuk, hogyan válik az etnikai dimenzió iskolai pályafutásuk egyik döntő faktorává, és milyen identitásstratégiákkal válaszolnak ezekre a tapasztalatokra. Elemezni kívántuk a stigmatizáció, az identitás kialakulása és a személyiség fejlődése közti kapcsolatot, azért, hogy megértsük a kisebbségi gyerekek helyzetét, továbbtanulási vágyait és jövőképét a magyar iskolarendszerben.

A kérdőíves kutatásban 81 nyolcadikos osztály vett részt, a mintába került 1495 gyerek 22%-a tekintette magát romának. A válaszolók háromnegyede vidéki városban, ötödük kistelepülésen élt, és csak 2%-uk volt budapesti. A roma és nem roma gyerekek között szignifikáns eltérés mutatkozott a szülők iskolai végzettsége, foglalkoztatottsága, megélhetési forrásai, a család nagysága, a lakások felszereltsége és laksűrűsége szerint, a romák hátrányára. Iskolai teljesítményük is jellemzően elmaradt nem roma társaikétól, ezzel meghatározva továbbtanulási szándékaikat is. A nem roma gyerekek 40%-a gimnáziumban, 47%-a érettségit adó szakközépiskolában kívánt továbbtanulni, ezzel szinte mindnyájan esélyessé váltak arra, hogy később felsőfokú végzettséget szerezzenek. Roma társaik azonban a gimnáziumot alig választották (14%), inkább a szakközépiskola felé orientálódtak (52%), és közel harmaduk szakiskolában folytatta volna tanulmányait, vagy egyáltalán nem kívánt továbbtanulni.

A kérdőíves kutatásban részt vevő roma és nem roma gyerekek Egy napom húsz év múlva címen írt rövid fogalmazását, tehát a jövőről alkotott elképzeléseit összehasonlítva az etnikai háttér szerint jellemző különbségeket találtunk. Roma válaszolóink között is szinte mindannyian - fiúk és lányok egyaránt - dolgozni szeretnének, jövendő elképzelt foglalkozásuk azonban jól tükrözte családi hátterüket: a roma gyerekek foglalkozási horizontján leggyakrabban valamely hagyományos fizikai munka áll, a nem cigányok között hasonló arányban a szellemi, humán foglalkozások (tanár, orvos, ápoló stb.) szerepeltek. A roma gyerekek a vágyott mobilitást leggyakrabban a hagyományos szolgáltatási területeken vagy hagyományos fizikai munkával képzelik elérni. Összességében mégis a roma gyerekeket jellemzi inkább a felfelé törekvés: 38%-uk képzeli úgy, hogy élete a szülői házhoz képest gazdagabb, foglalkozása jövedelmezőbb és biztonságosabb, többnyire szakképzettséget igénylő lesz - a nem roma válaszolóknak csak 15%-át jellemzi a felfelé irányuló mobilitás vágya. A roma gyerekek több mint negyede egyenesen a jelen helyzetből való kiszakadásként jellemzi felnőtt életét (28%, a nem romák 18%-ához képest). A fogalmazások többsége optimista hangnemű, de itt is látunk különbséget: a roma gyerekeknek 71%-át, a nem romák 82%-át tekinthetjük alapvetően bizakodónak jövőjüket illetően. Csak ritkán tapasztaltunk explicit módon megfogalmazott veszélyérzetre utalást, ez is azonban inkább roma gyerekek szövegeiből volt kiolvasható, és oka leggyakrabban a szegénységtől való félelem volt. Bár arányaiban nem nagy, mégsem elhanyagolható, hogy a roma gyerekek 5%-ánál találtunk utalást a kiközösítésre, megkülönböztetésre.

Kutatásunk kvalitatív részeként interjúkat készítettünk mintegy 60 nyolcadikos, magát romának tartó serdülővel.2 Összegezve az interjúkat, a következő általánosítható megállapításokat tehetjük:

A megszólaltatott gyerekek túlnyomó többsége (több mint háromnegyede) érzékelt, látott vagy saját bőrén is tapasztalt már megkülönböztetést, diszkriminációt élete folyamán. Közöttük is az interjúk tanúsága szerint inkább a fiúk, lakóhelyük alapján pedig inkább a kistelepülésen, falun élők szembesültek azzal, hogy a társadalmi többség a romákat hátrányosan megkülönbözteti.

A gyerekek 80%-a ismeri azokat a negatív sztereotípiákat, amelyeket a többség tagjai a cigányok összességére vonatkoztatnak. Ezeket részben maga is alkalmazza, ritkábban saját csoportjának, inkább a tőle különböző roma közösségek tagjainak jellemzésére. Fiúk és lányok között a legnagyobb különbséget a „más cigányokra" vonatkozó sztereotípiák hangoztatásában láttuk: a lányok kétszer gyakrabban jellemzik a tőlük különbözőeket a többség által elfogadott és gyakorolt kommunikációból jól ismert negatív vonásokkal. A budapestiek több mint fele találkozott már azzal, hogy romaként negatív sztereotípiákat alkalmaznak vele szemben, a vidéken élők között ez az arány csak 33% körül van. Úgy tűnik, a vidéki nagyvárosok lakói igyekeznek leginkább ezeket a sematikus vélekedéseket a másfajta, tőlük eltérő cigány csoportokra alkalmazni, és ők a leginkább hajlamosak arra is, hogy a többséghez tartozókról, a nem cigányokról negatív jellemzést adjanak. A saját csoportra alkalmazott pozitív sztereotípiák terén nem találtunk jellegzetes különbségeket sem a nem, sem a lakóhely vonatkozásában.

Az interjúk mintegy 40%-ában nem fogalmazódott meg explicit formában, hogy romának lenni előny-e, vagy inkább hátrány. Ahol azonban erre vonatkozó utalás történt, a mintánkba került fiúk között jelentősen többen voltak azok, akik számára a kisebbségi, roma lét hátrányt jelent, mint akik etnikai hovatartozásukat előnyként értékelték volna (39% vs. 29%). Lányok esetében ez az arány éppen fordított volt. Lakóhelyük alapján viszont a budapestiek tértek el jelentősen a másik két települési csoporttól: csak közöttük voltak relatív többségben azok, akik számára romának lenni inkább büszkeség forrása, mintsem hátráltató tényező.

A diszkriminációra, a romákkal szemben alkalmazott negatív sztereotípiákra, az előítéletes megnyilvánulásokra, tehát az etnikai identitás fenyegetésére adott válaszokat három típus szerint - passzív (rezignált tudomásulvétel, beletörődés), aktív és agresszív reakció - kategorizáltuk. Bár az interjúk 43%-ában nem találtunk utalást a lehetséges reakciókra, a fennmaradó esetekben a legjellemzőbb válasznak a verbális konfrontációt, tehát az aktív választ találtuk. Ez különösen a fiúk körében fordult elő, akik amúgy is gyakrabban említettek olyan sérelmet, amelyért legalább szóban igyekeztek visszavágni. Fizikai elégtételről, tettleges agresszív válaszreakcióról - ha nem is saját tapasztalatból származóan, hanem egy-egy általuk ismert esetről beszámolva - csak kevesen tettek említést, ezen a téren azonban nem volt különbség lányok és fiúk között.

A többségi társadalom irányából érkező fenyegetés, negatív megítélés, megkülönböztetés ellen a roma közösség, ezen belül is elsősorban a család - jellemzően a kiterjedt nagycsalád, a szülők rokonságával, unokatestvérekkel együtt - jelentett válaszolóink számára olyan védelmet, az anyagi és érzelmi biztonság támogató hálóját, amelyet az interjúk többségében megemlítettek. Érdekes módon éppen a budapesti interjúalanyaink beszéltek nagyobb arányban a családi összetartás szerepéről, akik pedig - legalábbis falusi válaszolóinkhoz képest - inkább éltek nukleáris családban, a rokoni kapcsolatok egy részétől térben elszakítva.

Az identitás fejlődésének szakirodalomból ismert szakaszolását alkalmazva interjúalanyainkat aszerint osztályoztuk, vajon a kérdezés időpontjában etnikai identitásuk fejlődésének melyik szintjére jutottak el. Válaszolóink között azonos arányban (38-38%) voltak azok, akik az ún. „reflektálatlan", illetve akik a „feltáró" kategóriába kerültek, és csupán 22%-ukról mondhatjuk azt, hogy önazonosságuk a „beteljesült" szakaszba érkezett. Összhangban az eddig ismertetett különbségekkel fiúk és lányok között azt találtuk, hogy a lányok relatív többsége saját romaságát kevésbé érzi problematikusnak, hiszen közülük kevesebben szembesültek etnikai csoportjukat érő fenyegetéssel, így kevésbé is érezték szükségét hovatartozásukat tematizálni.

Végül roma serdülő interjúalanyainkat identitásstratégiájuk szerint csoportosítva a következő modellekhez jutottunk el:

1. Egyenrangú romaként integrálódni kívánók

A válaszolók relatív többségét (40%) azok a fiatalok alkotják, akik nem megtagadva származási csoportjukat, a felnőtt életükről szóló terveikkel (továbbtanulás, szakmaszerzés, saját lakás, független anyagi lét, nem korai házasságkötés, kevés gyerek stb.) akarják bizonyítani, hogy romaként sem másodrendű állampolgárok, ugyanarra képesek, mint a többségi társadalom tagjai. Ilyesféle megfogalmazásokkal találkoztunk: „Nem szégyellem, hogy cigány vagyok, és hogy merem vállalni, tehát megmondom mindenkinek, hogy cigány vagyok, de nem nagyon vagyok oda a szokásokért. És a zenéket sem nagyon szeretem..." „A családom is cigány, tehát én is az vagyok, ezt nem tagadom le, és szerintem amennyit én tudok a többi cigányról, az mondjuk így elég. De hogy többet tudjak, az nem kell..." „Azért, hogy az egyik ember feketébb, mint a másik, nekem az semmi. Lehet, hogy feketébb, de ugyanúgy ember, és ugyanúgy érez. Szerintem ugyanúgy harcol azért, hogy elérje azt a célt, amit kitűzött magának ... nekem az nem számít, hogy ki milyen színű. Nekem csak az, hogy milyen a belső értéke..." Ebben a kategóriában kiemelkedő arányban szerepelnek a budapesti interjúalanyaink.

2. A cigány hagyományokat öntudatosan felvállalók

A minta mintegy harmadát öntudatos, a cigány hagyományokat felvállaló, azokat fenntartani kívánó fiatalok alkotják. Ebbe a korántsem homogén csoportba soroltuk azokat a válaszolóinkat, akik számára a cigány kultúra olyan többletértéket jelent, amelynek megőrzése, ápolása akár foglalkozásként is megjelenik a jövőről alkotott elképzelésben, például: „...a bátyám hegedült, régen a Rajkóban, én pedig ott fogok most táncolni. Ez a cigányoknak a vérében van, ez a latin tánc", de azokat is, akik a tradicionális cigány életformát, többek között a családi szerepekre vonatkozó előírásokat is követni szeretnék „Masabb egy cigány lány, jobban érzi azt, hogy mit akarok, mit tudok... Azén családomban azt szeretném, ha lesz, hogy azért tartsák a hagyományokat." Talán nem véletlen, hogy kevesebb lány került ebbe a csoportba, mint fiú, hiszen a lányok között többen említették, hogy a korai gyermekvállalást, a férfiaknak alárendelődő feleség szerepét nem tartják összeegyeztethetőnek továbbtanulási vágyaikkal. A hagyományos cigány szokásokról például ezt mondta egyikük: „...azoláhcigányok 14 éves komkban lefoglalják a párjukat. Ha akaija, ha nem, és el kell vennie a lányt, hiába nem szereti". Vagy: „Nálunk ez a szokás, hogy a feleségnek nem illik dolgozni. .." Lakóhelyük szerint viszont a falusiak közül kerültek többen ebbe a kategóriába.

3. A többségbe beolvadni kívánók

A harmadik csoportot (16%) azok az interjúalanyaink alkotják, akik legszívesebben beolvadnának a többségbe, a teljes asszimilációt választanák. Az egyik idetartozó interjúalanyunk, aki érzékeli a két etnikai csoport különbözőségét - az elfogadás reményében - viselkedésével inkább a magyarokhoz igazodna: „... hát mikor velük vagyok [romákkal}, szoktam azt, hogy én is úgy viselkedek, hogy beváljak nekik, de rájöttem, hogy nem kell nekem az. Inkább viselkedem úgy, hogy mindenhol megfeleljek, tanároknál is, és akkor nem lesz abból baj. ... elmagyaráztam nekik [romáknak], hogy viselkedjetek úgy, ahogy kell, mert az élet nem arról szól, hogy kimegyek az utcára és hangosan ordibálok..." Ők azok, akik külsejükben is igyekeznek a többséghez hasonulni (pl. öltözködéssel, hajfestéssel, zenei ízléssel), akik nem cigány társat választanának maguknak, esetleg külföldön képzelik el a jövőjüket. „ Többen mondták, hogy szerencsésebb vagyok, mert rajtam nem látszik. És emiatt jobban tudok majd elhelyezkedni ...Ha pincérnőként elhelyezkedek, akkor ne lássák rajtam, hogy én roma vagyok ... nem feltűnősködni."

4. Öngyűlölő, negatív identitásúak

Végül a gyerekek kicsi, de nem elhanyagolható csoportját öngyűlölő, negatív identitásúként írhatjuk le. Ezek a serdülők - legalábbis az interjú szövegek tanúsága szerint - csak keserű tapasztalatokat szereztek eddigi életük során romaságukkal összefüggésben, így mindent, ami a kisebbségi sorsra emlékezteti őket, megtagadni igyekeznek. A szélsőségesen negatív beállítottságra vonatkozó példa: „... Nem is érdekel. Én ki akarok ebből lépni. Én ilyen világot nem is akarnék látni soha többet, ha megtehetném. Meg is teszem. Kell. ... Nem tudom, miért születtem annak. Inkább lettem volna egy patkány."

Nyolcadikos roma gyerekek körében végzett kutatásunk során meggyőződődhettünk arról, hogy ebben az életkorban a roma gyerekek már bőséges tapasztalattal rendelkeznek arról, mit jelent ebben az országban egy megvetett, sztereotípiákkal sújtott, elnyomott kisebbség tagjának lenni, milyen kitörölhetetlen nyomot hagynak bennük azok a tapasztalatok, amelyek iskolai, mindennapi életüket kísérik, amelyek baráti, szerelmi kapcsolataikba is mélyen beavatkoznak. Mind a spontán módon megfogalmazott szövegek, mind pedig az etnicitás kérdéskörét személyes beszélgetésekben körüljáró interjúk alapján úgy tűnik számunkra, az etnikai önazonosság kialakulásának meghatározó tényezője az a stigma, amivel a többségi társadalom a romákat sújtja. Akár személyesen átélt konfliktushelyzetekből, akár roma társaikkal együtt megélt kiközösítő, averzív, verbálisan vagy ritka esetben akár ténylegesen agresszív megnyilvánulásokból származik is az a tudás, amit a romákat kívülről érő megítélésről szereznek, ez a kívülről megalkotott kép áthatja saját maguk és csoportjuk egészének megítélését is.

Különösen a fogalmazások jövőre vonatkozó szövegeiből, de részben az interjúkból is az derült ki számunkra, hogy az etnikai identitás alakulása szempontjából ebben az életkorban a gyerekek java része már túl van a reflektálatlanság állapotán, és ahogy sűrűsödnek a tapasztalatok, sokasodnak az emberi viszonyokból, élethelyzetekből fakadó, a családi és iskolai szocializáció során megszerzett ismeretek, úgy kerül folyamatosan vizsgálat alá a „ki vagyok én" kérdése is. Úgy látjuk tehát, hogy vizsgálatunk alanyai már kezdik érteni, hova születtek, de még bíznak abban, hogy akár hangsúlyozottan roma öntudattal, akár a többségbe való beolvadás árán, de sikerül majd helyt állniuk az életben. Ahhoz azonban, hogy felvértezzék magukat a diszkriminációval, a megkülönböztetéssel szemben, hogy önérzetük rombolása nélkül védhessék meg magukat a rájuk mint etnikai kisebbségi csoport tagjaira háramló sztereotípiáktól, hogy megőrizhessék mentális egészségüket és a rájuk váró feladatok elvégzéséhez szükséges egészséges önértékelésüket, nem elég elfordulni, beolvadni, álomvilágba menekülni. Nyilván elsősorban a többségi társadalom kötelessége, hogy lehetővé tegye a különbözőség felvállalását, elismerje a kisebbségi etnikai azonosságtudat létjogosultságát. Egy el-fogadóbb környezetben a roma kisebbséghez tartozó serdülő számára sem fenyegetést, hanem akár büszkeség forrását jelenthetné az, hogy cigánynak született.

 

Lábjegyzetek:

  1. Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottsága címen, az NKHT Jedlik program keretében, a 2006-2007-es év folyamán Szálai Júliával közösen végzett kutatás idevonatkozó eredményeit az Educatio 2007/1-es számában megjelent Serdülő roma gyerekek identitás-stratégiái címen, valamint az Esély 2007/4-es számában ... igen, vannak cigányok címen megjelent írások alapján foglaltam össze. E kutatás alapján készült Szálai Júliának az Esély 2008/2-es számban megjelent, Széttartó jövőképek című tanulmánya is. A kutatás során mintegy 1500 nyolcadikos - roma és nem roma - gyerek töltött ki kérdőívet, valamint írt fogalmazást Egy napom húsz év múlva címmel. A kérdőíves kutatást szintén nyolcadikos roma gyerekekkel, valamint szüleikkel folytatott személyes interjúkkal egészítettük ki.
  2. Az interjúk harmadát Budapesten, mintegy felét vidéki kistelepülésen, egyötödét pedig vidéki nagyvárosban készítettük. Az interjúalanyok többsége (60%) lány volt. A gyerekek több mint fele (55%) „magyar" többségű iskolába/osztályba járt, negyedük azonban olyan iskolába, ahol a gyerekek nagyobb hányada roma volt, és további 21%-uk szegregált cigány osztályban tanult. Ez utóbbiak elsősorban elcigányosodott kistelepüléseken éltek.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet