Előző fejezet Következő fejezet

NEMI VISZONYOK, REPRODUKCIÓ ÉS ETNICITÁS

KÓCZÉ ANGÉLA

„Aki érti a világ hangját, annak muszáj szólnia".

Roma nők a politikai érvényesülés útján

 

Tanulmányomban a roma nők közéleti és politikai tevékenységével foglalkozom; vizsgálódásom fókuszában az etnikai, nemi és osztályhelyzet összefonódása áll, az a kérdés, hogy a különböző strukturális meghatározottságok hogyan befolyásolják az egyén lehetőségeit az érdekérvényesítésben és a politikai reprezentációban való részvételben. A magyarországi politika az utóbbi években nyitott ugyanis a roma nők irányába, vizsgálódásaim mégis azt mutatják, hogy mégsem kaptak valós elismerést. A kisebbségi hang megjelenítése a társadalmi diskurzusokban fontos politikai tett, mégsem elégséges a roma közösség méltóságát elismerő politika megvalósulásához. Még kevésbé ahhoz, hogy a kisebbségi női érdekek és szempontok is meg tudjanak nyilvánulni

A közéleti szerepet betöltő roma nők minden szempontból határátlépőnek1 számítanak. Az egyik interjúalany szerint „bármilyen közéleti, civil vagy akár pártpolitikai szerepvállalás státuszváltással járó társadalmi mobilitás lehetőségét kínálja számunkra". A határátlépésnek többféle értelmezése lehet. Egyrészt jelenti a valóságos társadalmi és földrajzi mobilitást. Emellett azonban a tanulmányomban szereplő nők „határátlépők" metaforikus értelemben is, hiszen a hatalom által konstruált látható és láthatatlan határokat és falakat kell kritizálni, megkérdőjelezni és lebontani. Margaret Higgonet (Higgonet 1993: 2-3) feminista irodalomtudós amellett érvel, hogy aki át akar lépni határvonalakat, annak azzal is számolnia kell, hogy mind a határok, mind a határok mögötti struktúrák átalakításában részt kell vennie

A tanulmányomban idézett roma nők mint határátlépők sokszor a kimondott és kimondatlan társadalmi és politikai konvenciókkal mennek/mentek szembe. Az interjúk során elmondták, hogy emiatt gyakran folyamatos támadásoknak vannak kitéve. A határátlépőket nem az elismerés illeti meg, hanem büntetés vár rájuk, mivel védett területre léptek be (Henderson 1995: 2).

Tanulmányom három témakörhöz kapcsolódik. Az első a magyarországi szociológiai és antropológiai romakutatások roma nőkkel kapcsolatos munkáit öleli fel. A második a feminista episztemológia azon elméleti rendszere, amely felismerte a kisebbségi nők egyenlőtlenségének és elnyomásának alapdimenzióit: az etnicitást, gendert és osztályhelyzetet. A feminista irodalom az egyenlőtlenségek összefonódását interszekcionalitásnak nevezi, amit a nőszempontú elemzések analitikai és módszertani keretének használ. A harmadik elméleti iskola pedig a posztkolonialista fekete és színes bőrű nők elméleti írásaihoz illeszkedik.

 

Roma nők a magyarországi kutatások tükrében

A magyarországi cigányokra vonatkozó kutatások az elmúlt 15-20 évben elsősorban a cigányság társadalmi struktúrában elfoglalt helyét vizsgálták. A társadalmi integráció és társadalmi esélyegyenlőség kérdéskörein keresztül a legnagyobb hangsúllyal a hátrányos helyzetű romák problémái jelentek meg. Ezt maga a jelenlegi társadalompolitikai diskurzus „írta elő", amely nagy hangsúlyt fektet a társadalmi integrációra, a leszakadók és a kirekesztettek társadalmi befogadására.

Azok a cigányok, akik a társadalmi mobilitás csekély lehetőségével mégis élni tudtak, és így kikerültek a hátrányos helyzetűek, szociálisan depriváltak köréből, a legtöbb esetben kiesnek a társadalomkutatások fókuszából. Nagyon kevés olyan kutatás van, amely a roma elitnek vagy a sikeres romák identitását, integrációs stratégiáit kutatta volna.2

Ebben a kontextusban a roma nőkkel kapcsolatos szociológiai kutatások és írások meghatározó témája a roma nők reprodukciós viselkedése volt. A szociológiát mint tudományos diszciplínát mindig is érdekelte a népességnövekedés, valamint az a kérdés is, hogy milyen demográfiai alakzata van egy bizonyos népcsoportnak. A roma népesség demográfiai mintázata nagyon hasonlít az úgynevezett „tradicionális társadalmak"3 demográfiai képéhez. Ezen társadalmak jellegzetessége az, hogy a születési és a halálozási arányszámok magasak, s ezenfelül rendkívül nagy a csecsemőhalandóság. Neményi Mária. Terhesség-szülés-gyermekgondozás - cigány anyák és az egészségügy kapcsolatrendszerében címmel készített kutatást a 90-es években. A kutatásban megszólaltatott roma nők életútjukat és termékenységi történetüket mondják el (Neményi 1999: 161). Neményi a kutatásban négy alminta összehasonlítására vállalkozott. A négy almintát a következő csoportok alkották: oláhcigányok, beás cigányok, romungrók, valamint a budapestiek (etnikailag vegyes) csoportja. A kutatás egyik következtetése az volt, hogy termékenységi szokásaikban a többségi társadalom tagjaitól legfőképpen az oláh és a beás cigányok térnek el. A legnagyobb tudatosság gyermekvállalásra vonatkozólag a budapesti csoportnál volt megfigyelhető.

Durst Judit a marginalizált csoportok termékenységi magatartásának alakulását vizsgálta, valamint azt, hogy van-e etnikus hatás a gyermekvállalási hajlandóságban?4 Durst következtetése, hogy a romák reprodukciós viselkedésében sokkal jobban dominál az adott roma közösség helye és beágyazottsága a lokális társadalmi és gazdasági struktúrába, mint az etnikainak tekinthető specifikum. Amíg Durst Judit a láposi romák esetében deetnicizálta a reprodukciós viselkedést, addig Neményi Mária interjúinak elemzése során - nagyon óvatosan ugyan, de - az etnikai és nemi kérdések összefonódásáról ír.

Durstéhoz hasonló következtetésre jutott Janky Béla is, aki a 2003-as reprezentatív cigányvizsgálat adatait elemezte abból a szempontból, hogy miként változtak a cigány nők életesélyei a rendszerváltást követő másfél évtizedben.5 Megállapította, hogy ahol az oktatási rendszerben és a munkaerőpiacon valós integrációs lehetőségek nyílnak meg, a tinédzserkorú anyák számának egyértelmű csökkenése figyelhető meg. Ugyanakkor, azokban a térségekben, ahol a legrosszabb munkaerő-piaci és oktatási feltételekkel kell számolni, és nincs lehetőség az integrációra, a termékenységi szint és a fiatalkorú anyák száma nem csökkent. Az elmúlt néhány évben a posztmodern és posztstrukturalista társadalomelméletek identitásfelfogása hatással volt a hazai romákkal kapcsolatos társadalomtudományi kutatásokra is. Ezt az új kritikai diskurzív beszédmódot jelentetik meg a roma nőkkel kapcsolatos írásaikban Kovács Éva,6 Horváth Kata7 és Kovai Cecília,8 valamint Bakó Boglárka,9 akik az egyéni narratívak alapján rekonstruálták a roma közösségekben megjelenő gendermintákat. Ezen élmények, megközelítések folytatásaként fogom fel a közéleti szerepet betöltő roma nők identitásainak vizsgálatát is.

Kovács Éva egyik legizgalmasabb és leginspirálóbb tanulmánya a Fekete testek, fehér testek: A cigány képe az 1850-es évektől a XX. század első feléig, amelyben szembesíti a társadalomtudományok művelőit azzal, hogy fontos problematizálni és elemezni a megfigyelői tekintetet a társadalomtudományokban éppúgy, mint a vizuális reprezentációk esetében (Kovács 2009). A tanulmány felhívja a figyelmet arra, hogy a „fekete" testek az európai modernitásban hogyan feminizálódnak és maszkulinizálódnak, továbbá, hogyan vetítődnek ezekre a testekre a „fehér" társadalom vágyai és rossz érzései. Kovács Éva azt is bemutatja az általa kiválasztott képeken keresztül, hogyan válnak a cigányok a modern Közép-Kelet-Európa kolonizáltjaivá, vagy - az ő kifejezésével élve - „primitívjeivé". A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy Közép-Kelet-Európában a megfigyelői pozíció akkor fog módosulni és az önreflexió akkor fog elkezdődni, ha a megfigyelt „cigány" „átáll a másik oldalra", ha megjelennek a cigány alkotók és társadalomkutatók, és „kikényszerítik" a pozícióváltást a láthatatlan privilégiumokkal rendelkező „nem cigány" alkotók és kutatók részéről.

 

Interszekcionalitás, posztkolonializmus és a fekete feminizmus

Az interszekcionalitás fogalmát Kimberly Crenshaw feminista jogásznő honosította meg annak jelölésére, hogy a szociokulturális hierarchiák és hatalmi relációk - mint az osztály, az etnikai vagy nemi rezsimek - kölcsönhatásban állnak egymással (Lykke 2005: 2-3, 7-17; 2003: 47-56). A fogalom használói fontosnak tartják annak a vizsgálatát, hogy a kölcsönhatásba kerülő kategóriák hogyan befolyásolják egymást, hogyan hoznak létre új kategóriákat és hierarchiákat. Sokan korábbról eredeztetik a gondolatot: az interszekcionalitás elméleti koncepciója a feminista ismeretelméletben az 1990-es években állt össze új elméleti keretté, annak következtében, hogy a nemzetközi feminista mozgalmakban mélyreható változások következtek be. Egyrészt megjelentek a nyugati fekete feminista mozgalmak, valamint megfogalmazódott a harmadik világbeli, posztkolonialista gender kritikája a nyugati fehér nők etnocentrizmusával és rasszizmusával kapcsolatban. A roma polgárjogi mozgalmat nagyon sok esetben párhuzamba állítják az amerikai fekete polgárjogi mozgalommal. Az 1990-es években Magyarországon is megindult az emberi jogok követelésén alapuló roma polgárjogi mozgalom, amely nagyon sok hasonlóságot mutat az amerikai fekete polgárjogi mozgalom jogi, antidiszkriminációs és antiszegregációs követeléseivel és érvrendszerével. Mindkét mozgalom emancipatorikus abban az értelemben, hogy a faji, etnikai csoport elleni intézményesült diszkriminációt kívánja felszámolni, vagy legalábbis megkérdőjelezni annak legitimitását. A nők részvétele és a gender témák megjelenése a roma politikai mozgalomban és civilszervezetekben nagyon hasonlít a fekete polgárjogi mozgalmak női aktivistái által leírt tapasztalatokhoz, legfőképpen transznacionális szinten.10

Bell Hooks afroamerikai feminista szerint a nyugati feministák számára hosszú ideig a hatalmi hierarchia alapját a férfiak és a nők közötti különbségtétel képezte. A nyugati fehér feministák szerint a probléma a patriarchális uralomban gyökerezik, ezért ha megszüntetjük a társadalmakba beágyazódott szexista elnyomást, akkor ez majd szükségképpen megszünteti a hatalomgyakorlás minden formáját. Ezen ideológiai megközelítés mind a rasszizmust, mind az osztályalapú kizsákmányolást a patriarchátus következményének tekinti: a nemi alapon működő hatalmi struktúra lebontása maga után vonja a rasszista és az osztályalapú kizsákmányolás felszámolását is. Ezt a megközelítést nagyon sok nyugati baloldali, fehér, privilegizált helyzetű nő tartotta magáénak (Hooks 1989: 19). Bell Hooks felhívja a figyelmet arra is, hogy ez egy bináris ellentét, amelyben a gyengéket a nők képviselik, az erőseket pedig a férfiak, illetve vannak a hatalommal bírók és a hatalmat nélkülözők, s ezek statikus szerepeket, illetve hierarchikus viszonyokat rögzítenek. Bell Hooks azt is kiemeli, hogy fontos szembenézni a valósággal, amelyben a nők - elnyomóként és áldozatként egyaránt - részt vállalhatnak az uralom gyakorlásában. „Ha a patriarchális uralomra fordított túlzott figyelem elfedi a valóságos helyzetet, vagy olyan eszközzé válik, melynek segítségével a nők torz képet alakítanak ki életük valós helyzetéről, akkor ők maguk is együttműködnek a tudat elfojtásában, illetve a hamis tudat terjesztésében; meggátolva azt, hogy önmaguk és a társadalom átalakításában felelősséget vállaljanak." (Hooks 1989: 20) A fekete női aktivistáknak és teoretikusoknak, valamint a harmadik világbeli nőknek egyaránt nagy szerepük volt és van továbbgondolni a feministák által konstruált patriarchiális elnyomást. A fekete és más színes bőrű feminista csoportok az uralom különböző hordozóinak - nem, faj/etnicitás, osztály - és azok összetett kapcsolatrendszerének elemzésére hívták fel a figyelmet.

 

A roma nők emancipációja és identitáspolitikája. Esettanulmány

A roma nők megjelenítése kétféle módon történik a társadalomtudományos és művészeti diskurzusokban. Az egyik reprezentációs mód magában foglalja mindazon tudományos és művészeti írásokat és alkotásokat, amelyek központi témáiban a roma nők mint tárgyak jelennek meg. A másik pedig az önreprezentációs mód, ahol művészeti alkotásokon és interjúkon keresztül a roma nők beszélnek saját politikai és társadalmi emancipációs küzdelmeikről és reflektálnak rájuk. Amíg az elsőben mások választják meg a roma nőkkel kapcsolatos témákat, addig a másodikban a roma nők mint aktív diskurzusalakítók jelennek meg.

Interjúim elemzésekor arra a kérdésre keresem a választ, hogy hogyan jelennek meg a gender, etnicitás és az osztályhelyzetek metszetei az élettörténeteikben. Elemzésemet kilenc interjúra (valamint politikai és közéleti szerepet betöltő roma nőkkel készített, különböző újságokban megjelent interjúkra) alapoztam, amelyek a doktori disszertációm empirikus részét képezik. Olyan roma nőkkel interjúztam, akik közéleti, vezetői szerepet töltenek/töltöttek be állami intézményekben, önkormányzatokban vagy roma civilszervezetekben. Többségük 1970 előtt, kisebb részük 1970 után született első generációs értelmiségi, akik nemcsak a szűkebb családjukon, hanem a tágabb közösségükön belül is mintaadónak számítanak. Az egyik fontos elemzési szempont az volt, hogy milyen a családok integráltsági foka (szegregált vagy integrált lakóközösségben éltek-e), szocioöko-nómiai státusza, identitásstratégiája (asszimilációra, integrációra törekedett-e; hagyományőrző volt vagy a hagyományokkal szakítani igyekezett), illetve, hogy milyen kapcsolati tőkével rendelkeztek.

Továbbá, miként dolgozták fel közvetlen és közvetett diszkriminációs tapasztalataikat, az miként befolyásolta politikai álláspontjukat. Milyen módon hatottak karrierjükre a családi viszonyaik, női szerepeik egy roma vagy nem roma élettárs mellett. Az is fontos szempont volt, hogy az interjúalanyokat hogyan és milyen módon szólította meg a politika, és abban milyen módon, milyen hatással tudtak érvényesíteni kisebbségi közösségi és női szempontokat.

 

A ROMA KÖZÖSSÉGEK HATÁSAI, KÜLÖNÖSEN A NEMI VISZONYOKRA NÉZVE

Az általam vizsgált roma nők karrierjének fontos befolyásoló tényezője a család társadalmi státusza, a kibocsátó közeg nyelvi és kulturális identitása. Az esetek többségében az interjúalanyok a gyerekkorukat szülőhelyükön töltötték, ahonnan viszont középiskolai vagy felsőoktatási tanulmányaik miatt elköltöztek. Katalin szülei például vidékről kerültek fel Budapest legnyomorultabb részére, abban a reménykedve, hogy jobb életfeltételeket tudnak kialakítani a családjuk számára.

Van a család, hát, az apu az gyönyörű volt... egy gyönyörű ember volt. Sok évet lehúztak egy nyomortelepen, mi a testvéremmel odaszülettünk... gyakorlatilag volt néhány ilyen barakk épület... legalábbis én ezeket hallomásból tudom, az anyámtól meg apámtól, nem emlékszem egyébként eire, mert ez 3 éves korom előtt volt, erre az időszakra nem emlékszem, és akkor hát ők ott éltek egy ilyen barakk lakásban, hajói tudom az anyu, az apu, az apunak az édesapja, az ő x-dik felesége.

És hát valószínű, hogy az egy nehéz életforma lehetett mindkettőjük számára. Mert hát az apu az, mindig úgy szoktam fogalmazni, hogy ő volt az ég, az anyu meg a föld, de hát ennek a kettőnek aztán semmi köze nem volt egymáshoz, és én már csak a Vaskapu utcára emlékszem, hogy átköltöztünk egy ilyen szükséglakásba, de hát ez egy nagy előrelépés volt ahhoz képest, ahogy az anyuék leírták azt a körülményt ott. Oda még azért velünk költözött egy mamika, a nagypapának nem tudom hányadik felesége és akkor az övé volt a pici szoba a miénk meg a másik szoba, ahol egy szobában éltünk."

A legtöbb interjúalany esetében a nagyszülők a családdal együtt éltek és komoly szerepük volt a gyerekek nevelésében. Máriának csak az apja volt cigány az elbeszélése alapján, az anyai család nagyon jól integrálta az apját, akinek az etnikai identitása nem volt átütő gyerekkorában. Ő is az összetartó családi közegről beszél, amiben az anyai, nem roma nagyszülőknek kitüntetett szerepük volt.

„és én azt hiszem, hogy akkor fogalmazok pontosan, hogyha azt mondom, hogy egy szegény családból származom. Attól volt, azt gondolom, az én gyerekkorom jó, hogy nálunk a nagyszülők, szülők, gyerekek generációja nagyon összetartozott."

A nagycsalád szerepe több interjúalany esetében is kulcsfontosságú élmény, amely nagy hatással volt egyrészt az identitásuk formálódására, másrészt a közéleti szerepeikre. Az interjúalanyok szegénységhez való viszonyulása a legtöbb esetben megszépített, szürreális élmény, amelyet a jelenkori helyzetükön keresztül szemlélnek. A mai perspektívából nem az abszolút számokban mérhető szocioökonómiai státus fontos számukra, hanem hogy érzelmileg hogyan viszonyultak a gyermekkori környezethez. Azok, akik a gyerekkorukat fővárosi bérházakban töltötték szigorú szabályok között, a vidéki rokonságra úgy tekintettek, mint szabadságot nyújtó, oltalmazó, befogadó közösségre. Katalin erről így mesél:

„Én hihetetlen boldog voltam a romungró telepen, amit nyaranként megélhettem. Tényleg annyira más volt, tudod, izoláltan a gádzsók között, megfélemlítve, abban a házban, ahol izé... Anyu mindig azt mondta, hogy kislányom, vigyázzállásban kiülhetsz az ajtó elé, mert ennyi az összjátszótér itt, ebben a házban. És ott meg az az élet, hogy a nők összetartanak, megbeszélik, hogy ki mit főz, ha az egyik beteg, a másik megeteti a gyerekét, vigyáz rá. Hogy annak az életben tartó erejét, az összes szépségét, örömét ott láttam, és nagyon mélyen megmaradt, és nem is értettem, hogy mi meg mit keresünk itt Pesten."

A legtöbb élettörténeti narratívában visszatérő motívum, hogy mindig vissza kell menni az „igazi" vidéki közösségekhez. Ez több szempontból is fontos; egyrészt a saját identitásuk megerősítésének a forrása, másrészt a vidéki közösség tekintetében tükröződhetnek, és felismerhetik a nem roma közösségtől felvett szokásokat és viselkedési mintákat.

Az elemzés egyik fontos dimenziója volt, hogy milyen férfi-női viszonyok, hatalmi relációk voltak a származási mikroközösségben, és az hogyan viszonyult a későbbi tapasztalatokhoz. Az 1970-es, 1980-as években a roma férfiak jelentős része, különösen az ország északkeleti részében, heti ingázó volt. Ezért hétköznapokon lényegében csak a nők voltak otthon, nekik kellett a háztartásban, a gyermeknevelésben és a mezőgazdasági segédmunkákban is helytállniuk. Az interjúalanyok többsége nagyon erős, támogató, a szervezésben központi szerepet felvállaló anya/nagyanya szerepet örökített át politikai és közéleti karrierjébe.

Erzsébet a saját cigány közösségén belüli tradicionális nőuralomról beszél (s az értelmezésben talán a kibocsátó közösség nő tagjaival való erős szolidaritás hatása is érződik). A nők formális és informális szerepet vállaltak fel a közösségben, talán azért is, mert számukat tekintve többen voltak, mint a helybéli férfiak.

„Én egy teljesen nyilvánvalóan matriarchális cigány közösségből származom, a szülőfalumban ily módon nőuralom volt, talán még sokkal inkább érvényesült az összefogás és az együttműködés, hiszen mind árvákat neveltek az asszonyok, és az egymásrautaltság és egymás segítése rendkívül erős volt. Egyetlenegy nagycsaládként működött, az ellenőrzés és az értékrendszer is ennek megfelelően nőiesedett el A II világháborúban elsősorban munkaszolgálatra vitték a férfiakat, felnőtt korú férfi mindössze kettő maradt a 84 tagú közösségben."

Ilona úgy emlékszik, hogy az ő családjában a nagymama - akit úgy hívtak, hogy Édes (Baba Mariska) - ugyancsak központi szerepet játszott a családi viszonyok alakításában. A család megélhetésében is fontos szerep jutott neki:

Az én mamám a jég hátán is megélt. Ó volt az, aki annak idején a Szovjetunióból szerezte be aportékáit, amit aztán árusított a különböző vásárokon. Egyéni megrendelői is voltak, akik nemcsak vásárlókként, hanem fontos kapcsolatokként is megjelentek. Tőlük lehetett pénzt kölcsönkérni, ha már nem volt pénz a családi kasszában."

Ilona elmondása szerint, a nagymama egy egész támogatóhálózatot működtetett a család megélhetéséért. Édesnek kifelé, a roma közösségen kívül egyfelől gazdasági kapcsolatai voltak másfelől szerelmi viszonyai. Az egyik idős ember, aki ismerte a nagymamát, Ilona intellektuális kvalitásait a nagymamája szeretőjétől, a helyi paptól eredeztette.

Az erős anya képe az interjúalanyok mobilitási pályájára is meghatározó hatást gyakorolt. Voltak esetek, amikor maguk a család nőtagjai léptek fel a közösség nőket korlátozó normáival szemben, és így vált lehetségessé egy fiatal lány „kiemelkedése". Erzsébet elbeszéli, hogyan küzdött meg ezzel a gondolattal a nagycsalád, amelyben nem volt még precedens arra, hogy egy lánygyerek elmenjen tanulni.

„Kisebb fokú habom dúlt a nagymamák között, amikor nyolcadikos koromban bejelentettem, hogy én vegyészmérnök leszek. A közösség mellém állt és támogatták gyakorlatilag az anyámat, az anyám oldaláról a nagyanyámat is, tulajdonképpen az aput is, aki kétségekkel küzdött, de el mert engedni a távoli nagyvárosba, hogy én középiskolás és kollégista legyek, hát ez nem volt egy könnyű döntés... Először is lány voltam, a lányra nagy veszélyek várnak. Honnan tudja egy olyan kicsi lány 14-15 évesen, hogy hogy kell minden helyzetben jól viselkedni, helytállni, távolságot tartani a férfiakkal úgy általában, kikövetelni a neki járó tiszteletet és majd tisztességgel férjhez menni?"

Azok a nők, akik főleg matriarchális közösségekből származtak, sokkal inkább váltak vezető egyéniséggé a férfi dominanciájú roma civil szerveződésben, mint azok, akik patriarchális közösségekben nőttek fel. A gyermekkori környezet patriarchális viszonyai, a lánygyermekek féltése és bezárása, az apa szerepe ennek érvényesítésében nagyon sok esetben megnyilvánult. Júlia elbeszélése is azt mutatja, hogy az apjával való kapcsolatán keresztül hogyan sajátította el már a gyermekkorban a nőies viselkedési mintákat. Ez a női szerep és lét a domináns apa szerint egyrészt szépséget, másrészt veszélyt rejtett magában.

Az interjúalanyok többségének a férje nem roma. A kisebbik részének vagy nem sikerült tartós partnert találni, vagy elvált ifjúkori házastársától, vagy roma a partnere. A házastársi kapcsolatok fontos szerepet töltenek be a társadalmi mobilitásban és a közéleti karrierjükben is. Akik nem romákkal élnek együtt, általában felfelé mobilizálódtak, tehát magasabb státuszú nem roma férfiakat választottak. A nem roma partnerek általában támogatták interjúalanyaimat közéleti szerepük felvállalásában. Azok, akik nem élnek tartós kapcsolatban, illetve elváltak sokkal kiszolgáltatottabbak a közéleti szerepeikben. Vilma arról beszél, a családi állapot nagymértékben meghatározza, hogy ki milyen védettséget élvez a roma politikai aktivizmusban.

„Én védve voltam, mert éppen váltam és olyan lelkiállapotban voltam... Az Erzsébet is védve volt, mert családos anya volt és feleség volt, de aztán nagyon sokan voltak, akik ennél törékenyebbek voltak, egyszerűen azért, mert nem volt párjuk vagy valami mást képzeltek el róla..."

Azok, akiknek roma férjük van, jóval nagyobb támogatottságot élveznek a roma közösség részéről. A partneri viszonyokban megtapasztalt férfi-női relációk fontos mintát adnak az alapvetően masz-kulinitással bíró politikai térben.

Erzsébet házastársa nem roma, de a roma ügyért dolgozik több mint húsz éve (hasonlóképpen a gyermekük is).

Veronka, aki 40-es éveinek a végén jár, és nem sikerült tartós partnerkapcsolatot kialakítania, így vélekedik a nem roma férfiakról:

„A gádzsó férfiak számára pedig a cigány lány, legyen az szép vagy csúnya, egzotikus, megkapható és szexuálisan túlfűtött. Ha valakinek roma barátnője van, az többnyire azt jelenti, bármit megtehet vele, nem kell feleségül vennie, és kevés pénzbe kerül."

Júlia viszont azt állítja, fontos, hogy egy roma nőnek roma férje legyen.

„Néhányan szerencsések vagyunk azért, mert cigány házastársat sikerült magunknak találni,... csak egypárunknak, sajnos, kevesen vagyunk... nekünk nem kellett egymás szokását megtanulni, és két ember, ha cigány is és azonos szubkultúrából jön, akkor is sok konfliktusforrás van egyéb más tekintetben."

Konfliktus forrása például a házastárshoz való hűtlenség. Júlia, annak ellenére, hogy a férje többször is megcsalta, mindvégig hűséges maradt hozzá. Ebben az elhatározásában anyai szerepe erősítette. Függetlenül attól, hogy ugyanennek a normának a férfi nem tesz eleget, számára mégis ezek a normák az irányadók.

„Egyszerűen nem tudtam elképzelni azt, hogy én valakivel összefekszem és utána megcsókolom a gyerekeimet. Képtelen lettem volna. Valamiféle erkölcsi gátlásom volt. Miatta meg tudtam volna csinálni, csak a gyerekek miatt nem akartam."

 

A SÉRELMEK ÉS A BÜSZKESÉG HARCA

Az interjúalanyok többsége arról számolt be, hogy életének bizonyos szakaszában valamilyen sérelmet kellett megtapasztalnia. Az esetek többségében ez az élmény hozzájárult a saját etnikai identitásuk újraértelmezéséhez. Erzsébet a történelmi múlt tragikus eseményeiről számol be, amelyek a mai napig meghatározzák tulajdon etnikai identitását.

„A II. világháború idejéből a félelmek és a rémtörténetek azok ugye egymásra rakódtak, és nem olyan szigorúan különültek el attól a feudális, alávetett, szigorúan ellenőrzött történetsortól, ami korábban is volt, tehát viszonylagos üldözöttség-tudat volt. De az biztos, hogy azt nagyon számon tartották, hogy minden viskóra ki volt írva krétával az ajtófélfára, hogy hányan vannak. És mindennap várták, hogy jönnek értük és elszállítják őket."

Ezen történetek feldolgozásában, iskolai segítség hiányában, a közösség vagy a család nyújtott kapaszkodókat. Az interjúalanyok többségének rendszerint ugyanazokkal az előítéletekkel kellett szembenéznie, amelyek szüleiket sújtották. Júlia, arról számolt be, hogy az iskola hogyan különböztette meg őt, pedig ő jól teljesített az iskolai környezetben, ráadásul családjuk nem tartozott ahhoz a cigány közösséghez, amely okot adhatott az őket is sújtó előítéletek kialakulására.

„Engem is értek ott bántalmak a cigányságom miatt. Például olyan, hogy nem voltak barátnőim, és olyan kislányt ültettek mellém, illetve ült mellém, mert lehetett választani, aki kétszer ismételt osztályt, pedig én az osztály legjobb tanulója voltam. Vagy hogyha eltűnt valami, rám fogták. Hát ilyenek voltak, sőt még a gimnáziumba is volt, hogy valaki valamit csinált és nem vállalta, rám fogták."

Júliánál egyfajta disszonanciát lehet megfigyelni a saját szubjektív énképe és az iskolai környezete által vélt képe között. Ő magát megkülönböztette a nála alacsonyabb szociális helyzetű roma társaitól, ugyanakkor a tanár a külső jegyei alapján őt is ugyanolyan etnikai címkével látta el, mint a többi roma gyereket. Az interjúalanyok elmondják, hogy a tanárok részéről egyfelől támogatást, sőt oltalmazást, másfelől negatív megkülönböztetést tapasztaltak meg.

„Mondom ez a kettő, általában ezt a kettőt tapasztaltam meg, tehát amikor beléptem az óvodába, ez a napfény és sötétség játéka és mindig attól függ, mennyi ez arány, hogy hányan néznek azon a bizonyos sötét szemüvegen keresztül téged. Mert ha a sötét szemüvegen keresztül néz rád valaki, ami az előítélet, akkor gyakorlatilag akármit teszel, az egy megsemmisülés, de mindig ez a kettő valahogy dialógusban volt egymással" - fejezte ki Katalin környezete ellentmondásos viszonyát. A legtöbb interjúalany esetében az iskolai, majd a munkahelyi környezet támogatta őket, de mindig csakis annyira, amennyire a fehér kollégák képzelete megengedte, és csakis addig, amíg nem lépte túl azt a láthatatlan/ kimondhatatlan korlátot, amelyet egy roma nem léphet át. Többségük egyéni stratégiákat alakított ki a hátrányokon és sérelmeken való felülemelkedésre.

„A gimnáziumban is jól ment a tanulás. Szerették, de az érettségi közeledtével nem ösztökéltek, hogy főiskolára vagy egyetemre felvételizzek... Valószínűleg úgy gondolták, hogy egy cigánynak már az is nagy szó, ha elvégzi a gimnáziumot. Ugyanez a »korlátozott« mértékű támogatás kísér a munkahelyeimen is" - meséli Ilona az iskolai karriertörténetéről.

Többen is arról a frusztráló helyzetről számoltak be, amit általában nők vagy alárendelt csoportok tapasztalnak meg karrierjük alakulása során. A genderkutatások „üvegplafon-jelenség"-nek nevezik e fogalmat, s azokat a láthatatlan akadályokat értik rajta, amelyekbe főként a nők és más hátrányos helyzetű alárendelt csoportok ütköznek a munkahelyi előrejutás során. Ezek a szervezeti struktúrában és kultúrában rejlő előítéletek és akadályok, amelyek nem nyíltan jelentkeznek, ezért is nehéz ellenük- bármilyen formában - fellépni. Az interjúalanyok többségének elmondása alapján legtöbbször zsigeri módon bizalmatlan és lenéző velük szemben a környezetük.

A frusztrációk és az örökös belső harcok ellenére interjúalanyaim megtartották azt a képességüket, hogy erőt merítsenek a saját csoportjukhoz fűződő élményekből. Etnikai identitásuk alakulásában nagy szerepet játszott a cigányságról alkotott pozitív kép. Ilyen a szorgalmas cigány képe is, aki, amikor lehetőséget teremtenek számára, él is vele. Többen is hivatkoztak azokra a történelmi időszakokra, amikor a romáknak volt lehetőségük dolgozni.

Erzsébet esetében ez a pozitív élmény éppen a nőkkel, a család női ágával kapcsolódik össze.

„Az anyám családja jöttmentnek volt csúfolva, de ugyanakkor, tegyük hozzá, hogy világlátóknak és műveltnek is, a röghöz kötött parasztokhoz képest."

Katalin elbeszélése szerint a dolgozó szülők a nehéz körülmények között is helytálltak.

„Az Apu az a Ganz-MÁVAGnál volt villanyszerelő, és az Anyu meg mindig vállalt valami munkát."

Ha volt munka, akkor minden nyomorúságon felül tudtak emelkedni, és igyekeztek megfelelni a munkahely elvárásainak. Az idősebb generációhoz tartozó interjúalanyok esetében, akik az 1950-1960-as években születtek, a pozitív roma értelmiségi szerep egyfajta tudatos proteszt vállalást jelentett. Az interjúalanyok roma identitása és értelmiségi szerepeik láthatóvá tétele nemcsak a saját roma közösségük számára volt fontos, hanem a többség felé is egyfajta provokatív felhívást jelentett. Megint Erzsébetet idézzük:

„Az 1972-es televíziós Ki mit tud? volt az ország nyilvánossága előtt az első alkalom, hogy cigányul hallottak beszélni. Az ország népessége szembesülhetett azzal, hogy a cigány nyelv képes és alkalmas fontos gondolatokat továbbadni és műfordításokat is, gyönyörűséges zenéje van."

Az 1970-es évek után született, fiatalabb, közéleti szerepet felvállaló roma nők generációjának etnikai identitását nagymértékben meghatározta a civilszervezetek által már kialakított és felvállalt pozitív roma identitáspolitika. Ezt az örökséget vitték tovább és tették láthatóvá a hazai és a nemzetközi politikai szcénában.

Az interjúalanyok etnikai identitásának alakulását részben befolyásolja a velük dialektikus kapcsolatban álló roma és nem roma környezetük reakciója, valamint tulajdon személyiségstruktúrájuk. A saját roma csoportidentitásuk meghatározó elemei azok a romákról szóló pozitív toposzok, amelyekben egyenrangúvá vagy akár felsőbbrendűvé válnak a nem roma környezethez képest. Mozgósítható erőforrás ez, ami lelki és szellemi támogatást tud adni azokban az esetekben, amikor fenyegetettséggel kell szembenézniük.

 

MOBILITÁS, MOBILIZÁLÓ KAPCSOLATOK

A hagyományos statisztikai módszereken alapuló intergenerációs és intragenerációs mobilitási kutatás általában a megkérdezett iskolai és munkaerő-piaci karrierjét vizsgálja, összehasonlítva az apa és a megkérdezett iskolai végzettségével és foglalkozásával. A nemzedékek közötti mobilitás mértéke többnyire jóval nagyobb, mint a nemzedéken belüli mobilitás. Ez a típusú megközelítés nem képezi le azt a komplex mobilitási folyamatot, amit általában a roma első generációs értelmiségiek tapasztalnak meg. Továbbá nemcsak a hagyományos mobilitási változók (oktatás, foglalkoztatás) játszanak szerepet, hanem mindenféle olyan pszichoszociális tényező is, amely az egyént kibillenti a közösség és a család hagyományos sorsvonalából. Az interjúalanyok minden tekintetben határátlépőnek számítanak. Többségük a családhoz és a közösséghez képest különcként határozta meg magát. Sokan támogatást kaptak a szűkebb roma közösségtől vagy a nem roma helyi közösségtől, hogy kitörjenek a hagyományos életformából. Erzsébetnek a betegsége jelentette mobilitásának kezdeteit. A falusi életre alkalmatlannak ítéli a rokonság, és megjelenik egy nem cigány mentor -egyik tanára -, aki örökbe fogadná, de anyja nem engedi. Fontos, ahogyan Erzsébet visszaemlékezik anyjának érvelésére, aki határozott, és a felemelkedés esélyét megértő, megvalósulását támogató erős személyiség volt.

„Én voltam a legnagyobb gyerek, és szerencsétlenségemre én 11-12 évesen súlyos beteg lettem, több mint egy évig távol voltam otthonomtól, szanatóriumból ki, szanatóriumba be és az orvosok megmondták a szüleimnek, hogy adjanak engem örökbe. Volt egy kedves orosztanárom, Isten nyugosztalja, aki nagyon-nagyon sokra tartott engem és nagyon szeretett, és azt mondta az Anyunak, hogy magának van még sok gyereke, elég azokat felnevelni, de ennek a gyereknek olyan jó esze van, hadd fogadjam magamhoz én nevelek belőle tanárt vagy orvost vagy valamit, és az Anyu a maga büszkeségével csendesen mosolyogva mondta, hogy Tanár úr! Ebből a gyerekből majd én nevelek tanárt vagy orvost vagy akármit, jó helye van neki otthon."

Ilona szintén arra emlékszik, hogy különc volt, de nem csak úgy kezelték, hanem maga is különcként viselkedett, másként öltözött, mint a nemzedékéhez tartozó többi gyerek, és legfőképpen olvasott, amikor mások játszottak. A postástól hitelben kérte el az újságokat, amit a szüleinek kellett kifizetni. „En egy ilyen fura gyerekként határozódtam meg a családomban és a cigánysoron is, aki ellenállt a megszokott hagyományoknak."

A közösség is azoknak az esetében tudott inkább beletörődni, hogy valaki nem a közösség normái szerinti utat járja, akik eleve alkalmatlanok voltak - fizikailag - arra a munkára, amit a hozzájuk hasonló korúak végeztek. És itt párhuzamot vonhatunk a paraszti közösségekből kikerült értelmiségiek sorsával, akik éppen azért lettek értelmiségiek, mert nem tudtak kapcsolódni a közösségi feladatokhoz és normákhoz. Erzsébet így beszél helyzetéről:

„De éppen a betegségem kialakított az egész közösségben egyféle tudatosságot, hogy ennek a gyereknek nem az az útja, hogy kétkezi munkából, nehéz fizikai munkából éljen, sok gyereket szüljön."

Többen is beszámoltak arról, hogy családjuk abban reménykedett, hogy ők valósítják meg beteljesületlen vágyaikat. Az interjúalanyok a reménység hordozóivá váltak a családban. Katalin élete is mintegy folytatása az intellektuális érdeklődésű apa életének, aki nem tudott érvényesülni abban a közegben, ugyanakkor pozitív példát jelentett lánya számára.

„Azt hiszem, az apámba akkor keletkezett egy törés, ami egy életre valamilyen módon be nem gyógyuló sebet okozott a lelkében. Tényleg olvasott, tehát ő volt az, aki tök természetes módon ötéves koromban megtanított olvasni, meg elvitt a könyvtárba, tehát ötéves koromtól könyvtárba jártunk. És hát ebben a családban valamilyen módon én vittem az Apu vonalát."

Ahhoz, hogy édesapja álmát megvalósítsa, Erzsébethez hasonlóan Katalinnak is szüksége volt egy családon kívüli segítőre. Ezt a szerepet mindkettőjük életében egy tanáruk töltötte be, aki olyan tanácsokat tudott adni, amilyeneket a szülők nem tudtak volna. Katalin abbahagyta volna a tanulmányait ott, ahol apja vágyai és elképzelései véget értek.

„És akkor az osztályfőnököm, aki valami módon mégiscsak teljesen különbözött a prototípus tanároktól, valószínű azért, mert volt valami külföldi vonal az életükben. És akkor ez egy másságot adott az ő gondolkodásában. Ő volt az... én valószínűleg megálltam volna ott az érettséginél. Mert, hogy abban a világban ennyi és kész. Ó mondta, hogy ezt én nem tehetem meg, és hogy helyettem beadta a felvételi kérelmet. Nő volt. Egy kicsit olyan volt, mintha én a fogadott gyereke lettem volna. Volt két kisfia, és én voltam az egyetlen tanítványa, aki a személyes szféráját átléphettem. Meghívott magához, voltam a nyaralójában. Azt gondolom, hogy ez egy kivételezett pozíció volt."

Hasonló korlátozott szülői elképzelése volt Veronka édesanyjának is, aki gyerekét egyedül nevelő malteroslányként kizárólag az érettségit tudta elképzelni a lányának.

„Ő szerette volna, hogy leérettségizzem, ám a továbbtanulást már nem nézte jó szemmel. Nem látta a végét, és ebben neki volt igaza. Mindig azt mondta: egy cigányt úgyse engednek érdemi pozícióba, és a nem roma többség mindig ellene tesz majd."

Az édesanyja jóslatát Veronka korán megtapasztalta. 1981-ben, az egyetem után minden osztálytársának jutott középiskolai tanári állás, csak neki, az egyedüli cigánynak nem. Azt gondolja, hogy azért nem szült gyereket, mert ugyanúgy féltette a megaláztatásoktól, mint őt édesanyja.

Az interjúalanyok hittek abban, hogy a származásuk egyre kevésbé fogja befolyásolni a teljesítményük értékelését. A társadalmi mobilitásról való elképzeléseik leginkább az oktatási esélyek növelését szorgalmazó társadalmi programokban jelentek meg. Erzsébet a népi kollégiumokhoz hasonló, kimondottan romákra vonatkozó programot hirdetett meg.

„Mi már akkor követeltük, hogy induljanak népi kollégiumok mintájára a cigányok számára is speciális programok, ösztöndíjak legyenek, hogy akkor lehetünk elégedettek, hogyha a cigányság rétegzettsége is a munkamegosztás minden fokán tapasztalható lesz. Orvosok, ügyvédek, mérnökök kellenek a romák közül is, tehát felsőfokú végzettségűek, mint ahogy vezetőállásban is szeretnénk látni romákat."

Az interjúalanyok egy része nem állt meg az első diplománál, hanem - egyfajta megfelelési kényszertől hajtva - felnőttkorukban is folyamatosan tanultak. Mások felnőttként kerültek be a felsőoktatásba. Ehhez a csoporthoz tartozik Zsuzsanna is, akit az MSZP-be való bekerülése késztetett arra, hogy tanulmányait felsőfokon folytassa.

„18-19 évesen beléptem az MSZP-be. Ott nagyon jól éreztem magam, tudtam dolgozni, különböző feladatokat kaptam párton belül. Kisebbségi területekkel foglalkoztam, és akkor kaptam a felkérést a megyei közgyűlés elnökétől, aki akkor a párt szolnoki elnöke volt, hogy elnöki tanácsadóként menjek a megyei önkormányzathoz dolgozni. Nekem akkor el kellett gondolkodnom azon, hogy elvállaljam-e azt az állást, mert akkor a vendéglátó abbamarad, és természetesen a továbbtanulási terület is változott. Nem a vendéglátó-ipari főiskolára jelentkeztem, hanem a Pécsi Tudományegyetem Személyügyi Szemező szakára iratkoztam be. Szolnokon volt egy kihelyezett tagozat, én ott azt elvégeztem, utána minden kihagyás nélkül jelentkeztem szintén a Pécsi Tudományegyetem Humánszemező Politikai Szakértő szakra, amelyet 2000-ben végeztem el, és most is jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen tanulok, vagyis járok, mert bevallom töredelmesen, a tanulásra mostanában kevesebb időm jut. Ott már a doktori képzésre járok, ez az interdiszciplináris doktori iskola, politológia tanszék. Politológus leszek, ha nagy leszek, és most már ott tartok, hogy a doktori disszertációmat kell megírnom."

Zsuzsanna mobilitástörténete is azt mutatja, hogy volt egy külső hatás, ami elindította őt az oktatási pályán, s ehhez társult egy olyan kapcsolati tőke, amelyet jól tudott hasznosítani közéleti szereplései során.

Az 1970-es évek előtt született interjúalanyok többsége arról számolt be, hogy a nyolcvanas évek vége, amikor közvetlen kapcsolatba kerültek az ellenzéki értelmiséggel, egyfajta társadalmi mobilitást is biztosított számukra. Olyan politikai és társadalmi mikroközegbe léptek be, amely kapcsolatokat jelentett a roma értelmiség politikai karrierjének alakulásához.11 Az interjúalanyok közül négyen ekkortájt ismerték meg egymást, az akkori ellenzék által szervezett beszélgetéseken. A rendszerváltó értelmiség támogatásával 1989-ben megalakult a Phralipe Cigány Szervezet, amely keretet adott a rendszerváltó roma értelmiségiek politikai szerepléseihez. Ez tényleg olyan volt, mint az ötvenes években a fényes szelek időszaka. Az volt nálunk a fényes szelek időszaka" - jellemezte Katalin ezeket az éveket. Nagyon sok barátság köttetett ekkoriban, de kialakultak ellenérzések is egymással szemben.

Erzsébetnek, aki a Phralipe szervezet egyik alapítója, szinte majdnem minden interjúalannyal volt valami kapcsolata. Többen is referenciaként jelölték meg őt, sok fiatal roma értelmiséginek lett a mentora. Az sem volt meglepő, hogy az interjúalanyok között esetenként rokoni kapcsolat állt fenn. Jolán, aki a fiatalabb generációt képviseli, arról beszél, hogy hogyan ismerkedett meg Erzsébettel: számára az első találkozás alkalmával lett nyilvánvalóvá, hogy ők egy családi közösséghez tartoznak.

„Kétéves volt az újságíróképzés, ezt elvégeztem, együtt a gimnáziummal. Aztán közben ott az újságíró-iskola környékén találkoztam, jött előadni Erzsébet, akit tudtam, hogy a rokonom, de ő nem ismert engem, és odajött előadni abba az újságíró-iskolába. Ó volt a főszerkesztője a Cigány Magazinnak, abban az időben. S aztán úgy kerültem oda dolgozni, hogy ő megtalált. Gyorsan, még el sem végeztem a tanfolyamot, még nem is volt a papír a kezemben, már fölvettek oda dolgozni."

Jolán karrierjének alakulásában nagy szerepet játszott az Erzsébettel való kapcsolat. Ő indította el az újságírói pályán, ahol országosan ismerté vált. Az interjúalanyok mobilizációját a roma értelmiségiek mellett azok a nem romák is támogatták és segítették, akik a SZETA körül csoportosultak. A SZETA a rendszerváltás egyik legmeghatározóbb civilszervezete, amely a szegénység ellen lépett fel. A cigányok szegénységének központba állítása komoly politikai áttörést jelentett a roma értelmiség számára. Fontos kapcsolati tőkét, közösséget, szellemi inspirációt és lelki segítséget jelentett a roma értelmiségieknek az itt dolgozó emberekkel való találkozás. Katalin Férge Zsuzsa szerepét emeli ki.

„Férge ott álmodta meg az egyetemet. Majd utána lett az ELTE-n a szociálismunkás-képzés és ilyenek, akkor nagyon fontos dolgok voltak... Volt egy ilyen rendszeres élet, akkor egy csomó helyszínen nagyon jó kulturális fesztiválokat csináltunk, aminek azért elég nagy híre volt."

Az interjúalanyok többsége kereste a kapcsolódást nemcsak a roma értelmiségiekhez, hanem a tágabb szakmai és politikai környezetéhez. Az elsőgenerációs értelmiségi nők kétféleképpen jelentek meg a roma közéletben. Az első csoporthoz tartoznak azok, akik szorosan kapcsolódtak az elsőgenerációs önszerveződő roma értelmiségiekhez, a második csoporthoz pedig azok, akiket a politikai pártok választottak ki mint saját roma képviselőjüket. Erzsébet elmondása alapján azoknak, akik az első generációs roma értelmiségiekhez csatlakoztak a nyolcvanas évek végén, lehetőségük volt bekapcsolódni a mainstream politikai pártok munkájába.

„Valamennyi politikai párt elfogadta a meghívásunkat, eljöttek erre a beszélgetésre és Istenigazából valamennyi megpróbált a maga módján cselekedni valamit. Legtöbbjük ugyanazt próbálta, amit mindig is csinált, vagyis próbálta keresni a saját cigány képéhez jobban illő cigányt. Egyedül a Szabad Demokraták Szövetsége mondta azt, ha nektek van politikai programotok, akkor nevezzétek meg a képviselőiteket, hogy bevigyük őket a parlamentbe, és hogy ott képviselhessék ezt a programot. Megadtuk a neveket, ez volt az egyetlen indítvány a politikai pártok részéről."

A politikai pártokhoz való közvetlen kötődés sokkal dinamikusabb mobilizációs lehetőséget kínált a roma értelmiségi nőknek. Mária is beszámol arról, hogy pártkapcsolatain keresztül milyen új lehetőségeket tapasztalhatott meg.

„Dolgoztam a VI. kerületi, meg a Budapesti Pártbizottságon. Egyébként egy nagyon izgalmas időszakban. Hiszen én akkor dolgoztam ott, amikor már nagyon komoly előkészületei voltak a rendszerváltásnak. És én eközben nagyon kiváló emberekkel találkoztam, akiknek komoly szerepük volt a rendszerváltás előkészítésében. Nyilván az sem véletlen, hogy 1988 legelején jeleztem, hogy a Budapesti Pártbizottságot szeretném elhagyni. Ebben nekem nagyon komoly segítőm volt dr. Kökény Mihály, aki akkor az akkor megalakult Szociális és Egészségügyi Minisztériumban kapott magas beosztás, és ő hozott össze engem Csehák Judittal, aki április elsejével, tehát 1988 április elsejével átvette a minisztérium vezetését, és akkor engem Judit fölkért, hogy a tájékoztatás és lakossági kapcsolatok főosztályán legyek főosztályvezető-helyettes, és az én dolgom volt a minisztérium ügyfélszolgálatának a megszervezése, a miniszterhez érkező leveleknek a megválaszolása, pontosabban a megválaszolásának a szervezése, hiszen több száz levélről volt szó havonta."

Összességében az interjúalanyok inter- és intragenerációs mobilitáson mentek keresztül. A legtöbb esetben társadalmi mobilitásukat elősegítette családjuk, valamint a roma és nem roma baráti mikroközösségük. Az első generációs roma értelmiségi nők esetében inkább azok kerültek felelős politikai pozíciókba, akik a politikai pártokhoz kötődtek, ellentétben azokkal, akik megmaradtak a roma értelmiségi szerepekben.

A második generációs interjúalanyok politikai karrierjének alakulásában szintén jelentős szerepet játszott a politikai párt tagjaival ápolt szoros kapcsolat. A különböző pozíciók megszerzésében nagy szerepet játszott a mobilizációt elősegítő kapcsolati tőke is.

 

IDENTITÁSPOLITIKA

A roma identitás megélése és a politikában való aktív részvétel leglátványosabb időszaka az 1970— 1980-as években kezdődött el. A roma politika egyfajta kultúrpolitikai stratégiaként jelent meg. A politikailag aktív értelmiségiek a romák történelmét és kultúráját a magyar történelem és irodalom integráns részeként fogalmazták meg. Erzsébet szerint a roma nép kulturális és politikai törekvései leginkább a 19- századi reformkori követelésekhez hasonlíthatók.

„Mi a magyar irodalom szeretetén és olvasásán nevelődtünk, hogy számunkra a reformkor költői az eszmélkedés mindennapjainak részei voltak. Hogyha nincsenek emberi jogaink, polgári jogaink, ha nincs jogunk közösségként és cigány kisebbségként jelen lenni a magyar életben, akkor megmutatjuk a kultúránk erejével."

Ó volt az elsőgenerációs és egyben ellenzéki roma értelmiség egyetlen „látható" női tagja, aki a nem roma értelmiségi körökben is elfogadott volt. A rendszerváltás éveit követően azonban marginális helyzetbe került. Feltételezések szerint Erzsébet kiszorításának többféle oka is lehetett. Többek szerint Erzsébet „túl erős hangot képviselt egy nagyon maszkulin értelmiségi és politikai környezetben". Ilona úgy véli, hogy Erzsébet „etnikai identitása és roma öntudata is erősebb volt, mint amennyit elviselt ez a politikai elit, amelyik megtalálta más roma politikusjelöltben a saját elvárásainak megfelelő, asszímiláltabb romát".

A roma identitás politikai tartalmat kapott, amelyet azután a roma közösségek és a közösséghez tartozó egyének is integráltak a saját énképükbe. Elkezdődött a roma identitásnak egyfajta újra-konstruálása és újraértelmezése a különböző társadalmi viszonyrendszerekben. Az interjúalanyok többségénél olyankor került sor a roma identitás újraértelmezésére, ha identitásuk kapcsán valamilyen konfliktusba kerültek másokkal - személyekkel, szervezetekkel, intézményekkel.

Erzsébet a családdal került konfliktusba, amikor az öntudatossá válás során azzal szembesült, hogy a felemelkedés ára a család és a cigány közösség megtagadása lesz.

„Mikor vagy három hét után elmentem haza, mert kellett a segítség, hogy »ej kislányom, úri nagysága lesz belőled! Ha meglátsz az utcán, majd átmész a túloldalra, hogy letagadd azt is, hogy ismersz«. Ez volt a cigányságom szempontjából talán a legmeghatározóbb, nem is tudom, katarzis élmény, mert addig ezt megéltem szégyenkezve, titkolózva, elhallgatva, sündörögve, de nagyanyám szembesített vele, hogy ez a viselkedés elvezet egészen odáig, hogy megtagadom őket. Én attól a perctől kezdve öntudatos cigánylány voltam, aki büszkén, felemelt fejjel járt, az utcán köszönt cigányul a cigányoknak, és mindenütt megvallotta azt, hogy ő cigány."

Erzsébet, politikai lehetőségeit - másokkal ellentétben - nem egy külső politikai párt, hanem a politikailag aktív roma értelmiség akciói teremtették meg, Az ő munkája a kultúra erejével hozott megbecsülést, presztízst és politikai pozíciót a romáknak. Katalin, aki Erzsébethez képest háttérszereplő volt az első generációs roma értelmiségiek csoportjában, arról beszél, hogy hogyan viszonyultak a férfiak a csoportban lévő nőkhöz.

„Hát ott volt a Júlia., aki mindenkinél okosabb volt, ennek ellenére totál le volt nyomva. Aztán az Erzsi, akinek az volt a szerencséje, hogy a félje nagyon, nagyon megtámogatta, ebben a helyzetben ő mindig egy védett szerepet töltött be. A mi tudásunk nem volt tudás. "

Az elbeszélések alapján a mozgalomban azokat a nőket fogadták el leginkább, akik a roma identitás szimbólumainak a hordozói voltak, és alárendelték magukat a romákat képviselő „férficentrikus" hangnak. Az első és a második generációhoz tartozó nők egyaránt szóltak arról, hogy a mozgalmon belül hiányzott a lelki támogatás és a nők közötti szolidaritás. Az aktivisták többsége egész életét feláldozta a roma mozgalomért, s közben nem találtak meghallgatásra, szövetségesekre, és nem találták meg a helyüket a politikai szcénában sem. A roma mozgalmon belüli férfiuralom jól tükrözte a politikai mozgalmakon belül általában fennálló férfi-női hatalmi viszonyokat.

A második generációhoz tartozó Ilona is arról számol be, hogy hogyan akarta tőle átvenni a vezetői pozíciót egy roma férfi kollégája.

„Álmomban sem hittem volna, hogy egy saját roma csoportomból származó ember minden pillanatában arra vár, hogy mikor szúrhatja a kést a hátamba. Most már értem ennek a mechanizmusát, hiszen azok az emberek, akik frusztráltak és elnyomottak a többségi társadalom által, sokkal könnyebben fordítják ezt a negatív energiát a saját csoportjuk gyengébbjeifelé."

A csoportnak ez a fajta „egységes" megjelenítése nem hagyott teret a közösség belső hatalmi harcainak és érdekkonfliktusainak, amelyek például az osztályhelyzet, a társadalmi nem vagy akár a különböző kulturális különbségek mentén alakultak ki.

Érdekes mozzanat, hogy amíg a roma mozgalomban lévő nők kénytelenek voltak a roma mozgalom férfiközpontú dominanciájával szembesülni, addig a mozgalmon kívüli roma nők érvényesülni tudtak a mainstream politikában. A mainstream politikai pártok szívesebben elfogadták a második generációhoz tartozó roma nőket, mint a roma férfiakat. Magyarország küldött először roma nőket az Európai Parlamentbe és nálunk kerültek először roma nők felelős politikai pozíciókba.

Mária a kilencvenes években került a politikai közéletbe, nagyon magas rangú államigazgatási köztisztviselőként. Ő a következőképpen mesél női identitásának megjelenéséről.

„Tehát én nem gondolom, hogy nekem sok történetem lenne arról, ami arról szólna, hogy engem nőként nem fogadtak el. Vannak azért történeteim, hiszen éppen az államigazgatásnak egy vezető tisztségviselőjétől kérdeztem meg, hogy megelőző beszélgetésben nekem úgy tűnt, hogy neki olyan nagyon nagy kedve nincsen velem együtt dolgozni, és amikor fölhívott, hogy ő mennyire örül annak, hogy ez megfog történni, akkor megkérdeztem tőle, mi változott tegnap óta. Hát akkor ő nyilván akart valami nagyon vicces választ adni, és azt válaszolta: hát tudja... én nagyon szeretem a roma asszonyokat meg lányokat. Ugye, azért ez nekem nem volt túlzottan barátságos válasz, sőt, meglehetősen durvának éreztem."

Annak ellenére, hogy Máriát magasan képzett, kvalifikált, szakmai és államigazgatási szférában elfogadott szakemberként tartják számon, környezete mégis roma nőként kezeli. Leendő férfikollégája nem a szakmai érdemeire hivatkozott, hanem spontán módon az etnikai és nemi identitását határozta meg mint referenciaértéket.

Jolán, aki a második generációhoz tartozik, teljes őszinteséggel beszél arról, hogy hogyan választották ki egy kormányzati stratégiai pozícióba, hogyan szerzett előnyt etnikai és nemi identitása révén.

„És amikor én képbe kerültem, és nekem az ajánlatot megtette a főnököm, kizárólagosan faji és esélyegyenlőségi okok miatt tette meg, mármint az én személyem irányába. Egy olyan személyt keresett, aki nő, aki fiatal, aki jól néz ki, aki tud nyilatkozni a televíziónak, jó lenne, ha gyereke és férje is lenne, mert akkor a családi modellt is meg bírná testesíteni, és nyilván egy nővel szemben a negatív érzelmek azok kevésbé érezhetőek, mint a férfiakkal szemben. ...ha nem is nő, de mindenképpen olyan cigány kell, akin látszódik, hogy cigány, mert ő szerepeltetni akarja a nyilvánosság előtt."

Ebben az esetben nemcsak az etnikai és nemi identitást használták fel a politika érdekében, hanem magát a nemmel bíró testet is. Az etnicitással és nemmel bíró testet a hatalom megvalósulásának eszközeként értelmezték abban a térben és időben, amit a hatalommal bírók határoztak meg. Kétségtelen, hogy mindenki eszközzé és „díszcigánnyá" válhat a hatalom által, azonban kérdés az, hogy van-e lehetősége az eszközzé vált személynek a közösség érdekeit érvényesíteni.

A roma közéleti és politikai szerepet betöltő nók nemcsak saját karriertörténeteiket mesélték el, hanem megpróbáltak egymásra is reflektálni. Júlia arról beszélt, hogy az országos politika éppen azoknak nem adta meg az elismerést, akik a legnagyobb részt vállalták a roma emancipációs küzdelemben.

„Tényleg ott van az Erzsébet, hihetetlen okos, abszolút karizmatikus, teljes politikusi énnel rendelkező ember, és nincs a helyén. És ezt mi tudjuk, akik közel állunk hozzá. Nincs a helyén, melyik roma nő van a helyén. Senki nincs a helyén cigányügyben, helyettünk a magyar nők vannak helyünkön a romaügyben."

Vilma, aki országos politikai pályafutásáról beszélt, fontosnak érezte, hogy megemlítse azt a nőt is, aki nem kapott akkora elismerést, mint ő.

„Őt nagyon sajnálom, ő veszítette a legtöbbet, mert ő fektetett a legtöbbet bele. Én azért nem sokat vesztettem, mert nem sokat fektettem bele. És ő tényleg az egész életét erre rakta és nagyon tehetséges hozzá. Az ő mentalitása más, más irányt képvisel, de annak kifejezése is fontos."

A roma közéleti szerepet betöltő nők közül kevesen voltak jó kapcsolatban egymással, azonban mégis számon tartották egymást. Legtöbb esetben nem a szövetségest, hanem az ellenfelet látták (vagy a politika láttatta velük) egymásban. A roma nők identitáspolitikája azokban az esetekben volt sikeres, amikor azokat a különbségeket táplálta és tartotta fenn, amelyek nem fenyegetőek, sem a roma mozgalomban, sem a mainstream politikában.

 

Összegzés: a diskurzív és instrumentalizáló politika

Az életutak sokféleségét, úgy tűnik, az alábbi tényezők határozzák meg: a kibocsátó családok, közösségek szociális státusza; a gyerekkorban és felnőttkorban tapasztalt férfi-női hatalmi viszonyok; a saját családjukban, kapcsolatukban gyakorolt férfi-női viszonyok; a cigányságukhoz és nemiségükhöz való viszony; a környezet viszonyulása hozzájuk; egyéni motivációk, valamint ösztönző szakmai és baráti kapcsolatok.

Az interjúalanyok többsége sorsfordító szerepet vállalt mind családjában, mind a roma közösségben. Szembeszálltak azzal a sorssal, letértek arról az életútról, amelyre családjaik szocioökonómiai helyzete és etnikai identitásuk predesztinálta őket.

Tanulmányomban a politikai közéleti szereplésnek - legyen az helyi, országos vagy nemzetközi - azokat a folyamatait elemeztem, amelyek diskurzív módon létrehozzák a politikai porond szereplőinek nemiségét és etnicitását. Ha hiszünk abban - amit számos írásában Judith Butler is állít -, hogy az identitás a jelölés folyamatában jön létre, amiben a jelölő határozza meg a „másikat" mint jelöltet. Az interjúkból kitűnik, hogy a roma közéleti nők esetében a nemi és etnikai meghatározottság külső kényszer, amelyet a politikai játéktérben küzdő jelölők hoznak létre. Ez a külső kényszer meghatározza a jelöltek játékterét, akik belehelyeződnek a nemi és etnikai hierarchia mátrixába. Erre a legjobb példát azok a többnyire második generációs roma nők szolgáltatták, akiket egyszerűen kiválasztott a politika. Továbbfolytatva Judith Butler gondolatmenetét, a jelölt identitásai a szabályok által rögzített diskurzusok ismétlése által lépnek működésbe. A társadalmi nemet és etnicitásukat a jelölők elvárásainak megfelelőn alakítva elkezdenek hinni, és ennek a hitnek a jegyében cselekszenek. Természetesen a nemi és etnikai identitásokat is lehet újraértelmezni, és a jelölő szabályrendszere - az ismétlődő elvárásokon keresztül - bátran megkérdőjelezhető. Az elváráson alapuló ismétlés, a rituálék rendszere és folyamatos cselekvések sora hozza létre a társadalmi nem performativitását - állítja Butler. Ennek a logikának a mentén én kiegészíteném azzal, hogy nemcsak a társadalmi nem, hanem az etnicitás is a nemhez hasonló módon performatív aktusokban hozza magát létre. Ez a fajta performatív aktus jelenik meg azokban az esetekben, amikor a roma nők egy meghatározott politikai tartalmat valósítanak meg a politikai pártok vagy a saját roma közösségük vezetőinek elvárásai alapján.

Összegzésként: a politika mint külső rendszerező elv megteremti, mozgásba hozza és egyben eszközként kezeli a gender és etnicitás kategóriáit, amelyek háttereként működik az egyének osztálymeghatározottsága.

A roma nők közéleti tevékenységének komplex elemzésében az interszekcionalitás koncepciójához folyamodtunk, amely egyszerre megmutatta az etnikai, gender- és osztályhelyzet egyenlőtlenségeinek mentén létrejött szituációkat, amelyek legtöbb esetben akadályozták, kivételes esetekben támogatták az egyének politikai érvényesülését. A fekete és más színes bőrű feministák írásai pedig megmutatták azt, hogy hogyan ismerhetők fel azok az eltérő helyzetek, szubjektív pozíciók, amelyből a különböző csoportok - adott esetben a roma nők - a valóságot, s egyben közéleti és politikai tevékenységüket szemlélik. A fekete feminista társadalomkritika láttatja az elnyomás szexista és rasszista dimenzióit és megmutatja az elnémítás mechanizmusát.

A posztkolonializmus és a fekete feminizmus irodalma segített megérteni azt a hierarchikus és instrumentalizált viszonyt, amely a roma nők és a mainstream politika kapcsolatát jellemzi. A politikának strukturális okokból szüksége van nőkre és cigányokra, ezért megszólítja azokat a személyeket, akik számára e kategóriákat megjelenítik. Ebbe a megszólítási folyamatba a roma nők második generációja sokkal könnyebben bele tudott simulni, mint az első generációnak azon tagjai, akik szervesen kötődtek a roma emancipációs mozgalomhoz.

Azok a roma nők, akiket a politika a saját érdekrendszere mentén kiválasztott, egyfajta „díszcigány" szerepet kezdtek el megvalósítani. E „díszcigány" szerep vagy „szimbolikus hang" megjelenítése fontos, s egyben megkerülhetetlen lépcsőfok az elismeréshez vezető politika útján. Hogy ki és meddig marad ebben a szerepben, az függ az adott személy felkészültségétől, a közösséghez való kötődésétől, illetve attól a politikai közegtől, amely őt az etnikai és nemi kategóriák mentén bevonta a politikai térbe. A jövőre nézve kérdés, hogy ezeknek a nőknek lesz-e erejük és bátorságok reflektálni a saját politikai szerepükre, és megváltoztatni ezeket a hatalmi viszonyokat.

 

Lábjegyzetek:

  1. Magyarországon Bakó Boglárka és Tóth Eszter Zsófia szerkesztésében 2008-ban jelent meg a Határtalan nők. Kizártak és befogadottak a női társadalomban című kötet, amelyben számos kitűnő írás olvasható a határátlépő nőkről és női csoportokról. A határátlépésnek széles nemzetközi irodalma van a társadalomtudomány és a feminista irodalomkritika területén egyaránt. Ezek közül az általam is említett két legfontosabb: Higonnet 1994; Henderson 1995.
  2. Székelyi-Örkény-Csepeli-Barna 2005; Feischmidt Margit 2008; Kende Anna 2005.
  3. Warren S. Thompson demográfus egy három lépcsőből álló folyamatot ír le, amelynek során a népesség egyik típusú stabil állapotát egy másik típus váltja fel. Az első szakasz a tradicionális társadalmak demográfiai jellegzetességére utal, amely nagy hasonlóságot mutat a romák demográfiai mintázatával.
  4. Durst2001:71.
  5. Janky Béla, 2005a; Janky Béla, 2005b.
  6. Lásd Kovács Éva: Mari és az ő „cigánysága" - avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában, című írását, amely 2006-ban, a Tabuk 9/1-es számában jelent meg. Kovács Éva az elbeszélés és a gyakorlat funkcionális elválaszthatatlansága mellett érvel. A tanulmány két tézist vezet be. Az egyik kritizálja a késő modern multikulturalista megközelítést, amely továbbörökíti a kolonialista és esszencialista felfogást. A másik tézis amellett érvel, hogy a társadalmi érintkezésben az elbeszélés (saying), a gyakorlat (doing és performance) és a kulturális átvitel (deed) egymástól elválaszthatatlanok. A szerző az első tézisében a narratív aktus mellett érvel, ami átvágja a kolonialista, civilizációs és kulturális korlátot. A másik tézisben pedig a narráció kizárólagossága ellen érvel.
  7. Horváth Kata 2008. Ebben a tanulmányban a szerző arra kíváncsi, hogy a bőrszín diskurzív konstrukciója hogyan hozza létre a szexualitás, a nemiség és az etnikainak minősített családi hovatartozás jelentéseit.
  8. Kovai Cecília 2006. Kovai tanulmányában a nemi viszonyokat, a nemi szerepek konstruálódását vizsgálja különböző beszéd- és élethelyzetekben. A szerző vitázik azokkal a kulturális antropológusokkal, akik „a nemiséget a személyiség testben megnyilatkozó osztatlan lényegének vélik".
  9. Bakó Boglárka 2008.
  10. A roma nők transznacionális politikai szerveződéséről lásd bővebben: Kóczé 2008.
  11. Zsigó Jenő sokkal részletesebben írja le a roma értelmiség kapcsolódását a rendszerváltó ellenzéki értelmiséghez (Zsigó Jenő 2005).

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet