Előző fejezet Következő fejezet

MUNKA, FOGYASZTÁS, STÁTUS ÉS ETNICITÁS

SÁRKÁNY MIHÁLY

Etnicitás és gazdaság.

Gazdasági antropológiai megközelítések az interetnikus viszonyok kutatásában*

 

Ha a címben megjelöltek áttekintésére vállalkozott volna valaki, mondjuk harminc évvel ezelőtt, nagy gondban lett volna. Nem azért, mintha a gazdasági antropológiai kutatások, hasonlóan egyéb néprajzi, etnológiai, kulturális és szociálantropológiai vizsgálatokhoz, nem különálló, névvel ellátott társadalmanként - sok esetben ma azt mondanánk, hogy etnikumonként - regisztrálták volna a tárgyukat, vagy nem merült volna fel az a kérdés, hogy vannak-e eltérések különböző társadalmak gazdasági ténykedése és az azokat irányító értékek között. Sőt, mondhatni, hogy éppen ilyen jelenségekre irányult a vizsgálódás Bronislaw Malinowskitól Polányi Károlyig és azt követően mindmáig. Végtére is Malinowski klasszikus monográfiája, uArgonauts ofthe Western Pacific a Massim-térség számos szigetét összefűző kulakereskedelem leírása keretében beszámol a különböző szigeteken található anyagok és az azokhoz kötődő mesterségek megoszlásáról - vagyis a munkamegosztás és a termékcsere hálózatáról, amelyben egymástól szervezetileg független csoportok vettek részt (Malinowski 1922). Hasonló tényeket mutatott fel Dániel F. Thomson az Arnhem-földi murngin dialektusokat beszélő csoportok szertartásos csereciklusát leírva, ahol viszont házassági kapcsolatok is létesültek a leszármazás elve szerint elkülönült csoportok között (Thomson 1949). Figyelmet érdemlő volt Mary Douglas elemzése az egymás mellett élő lelek és búsongok gazdaságáról, akik hasonló természetföldrajzi környezetben élnek, ám nem egyformán fordítanak időt és energiát a földművelésre, különböző mértékben vonják be a férfiakat a földművesmunkákba, aminek következtében mások a teljesítmények is. Ezt fejezi ki az a beállítódás, hogy a búsongok a leieknél többre becsülik a földműves munkába fektetett szorgalmat és az abból fakadó gazdagságot, míg a lele férfiak inkább a vadászatban mutatott kiválóságot értékelik nagyra (Douglas 1965). A példák, természetesen, szaporíthatok. Felsorakoztatásuknál azonban lényegesebb, hogy az efféle tények átfogóbb értelmezést kaptak Polányi gondolatrendszerében, aki a gazdasági tevékenység társadalmi beágyazottságának eltérő módjaira, a gazdaság integrációjának eltérő formáira, intézményesülésének különböző megoldásaira, a cselekvéseket mozgató, társadalmanként eltérő életelvekre hívta fel a figyelmet a gazdasági rendszerek tanulmányozásában.1

Mindezekben a művekben azonban hiába keresünk utalást az etnicitás jelentőségére, az etnikus sajátosságra, mert az nem vált elemzési szemponttá. A különböző csoportok közötti munkamegosztás és a cserefolyamatok tényei mögött a szerzők az ökológiai eltérések jelentőségére és a társadalmak közötti együttműködés szerepére és módozataira világítottak rá. A teljesítmények eltérése mögött a munka szemlélete és a munkaerő felhasználásának módja kaptak figyelmet. Polányi elemzéseiben, pedig, a különböző társadalmi struktúrák és a gazdasági integráció eltérő formái közötti megfelelés állt a vizsgálódás középpontjában általánosan, még ha konkrét társadalmak elemzése szolgáltatta is a kiindulópontot (például Polányi 1972; 1984).

Ha szó esett etnikumról vagy fajról, akkor az inkább abban az összefüggésben merült fel, hogy milyen káros az etnocentrikus szemléletmód, „ez a gondolkodásmód, amelytől óvakodnunk kell, ha bármilyen más, a saját csoportunkétól eltérő viselkedésmódot vagy értékrendszert meg akarunk érteni."2 Ezzel összhangban az antropológusok arra törekedtek, hogy az etnikumokhoz kötött vélekedések előítéletességét, megalapozatlanságát bizonyítsák be, mint például Michael Chibnik 1980-ban publikált nagyszerű tanulmányában. Kifinomult statisztikai elemzéssel tette nyilvánvalóvá, hogy nem a szorgalmas maják utódaival szembeállított, Afrikából egykor rabszolgaként behurcoltak leszármazottainak lustasága, vagy valamiféle, a földművesmunka iránt kulturálisan mélyen beidegződött ellenszenve miatt sikertelenek azok az állami törekvések, amelyek földművelésre próbálják rávenni a más megélhetési forrásokat keresőket. Két, egymáshoz közel fekvő falut vizsgált meg, amelyek közül az egyik közelebb volt egy jó úton megközelíthető kisvároshoz, mint a másik, amelyből ráadásul az esős évszakban teherautóval nehezen járható úton lehetett eljutni ugyanabba a kisvárosba. Továbbá a városhoz közelebbi település viszonylag új volt, egy pusztító hurrikánt követően létesült állami támogatással, s a megélhetés költségei, több ok következtében is, magasabbak voltak, mint a második településen. A vizsgálat azt mutatta, hogy a megélhetés költségei és az azok fedezésére elvégezhető munkák hozadékának, terheinek, a munkavégzés módjának, szabadságfokának és presztízsének, a jövedelem biztos vagy bizonytalan voltának összevetése magyarázza a döntést, amelynek jegyében a fiatal és középkorú férfiak inkább a bérmunkát vállalják a saját föld megművelése vagy nagyobb gonddal megművelése helyett (Chibnik 1980).

Hogy mennyire nem az etnikai szempont dominált az antropológiai munkákban a múlt század utolsó harmadáig, azt jól szemlélteti Gregory és Altman nagyszerű áttekintése a gazdaság antropológiai elemzésének módszereiről, amelyben az etnicitás szó egyetlenegyszer fordul elő. Azt tárgyalva, hogy hogyan határolható körül a kutatás tárgyaként választott populáció - ami „mesterséges konstrukció, vagyis szélesebb univerzumból absztrahálódik a kutatás céljából" - megemlékeznek Marié de Lepervanche 1984-es, az indiaiak - tehát egy migráns populáció - ausztráliai gazdasági helykeresését tárgyaló könyvéről.3 A tanulmányozott új-dél-walesi 1350 fős településen mintegy 250 indiai élt szétszórtan negyvenhét házban (a többéves kutatás során a szám változott). Gregory és Altman annak példájaként hozzák fel ezt a vizsgálatot, hogy a szerző a kutatott populációt az etnikai elv szerint határolta körül (Gregory-Altman 1989: 45—46).

Nos, ehhez képest a gazdasági antropológia legutóbbi, 2005-ben megjelent kézikönyvében (Carrier 2005) külön fejezet foglalkozik „economies of ethnicity" címen az etnikai tagoltság gazdasági vetületével. A tanulmányt az etnicitás témakörében már sokat publikált Thomas Hylland Eriksen írta, támaszkodik is erősen saját kutatásaira.4 A kötet többi fejezetében azonban hiába keresünk etnikai vonatkozást, miként nem találunk ilyet Gudeman ugyancsak nem régi gazdasági antropológiai összegezésében sem (Gudeman 2001).

Eriksen jelentős irodalmat tekinthetett át, még ha csupán az angol nyelvű munkákra szorítkozott is. Feltűnő viszont, hogy az általa említett kutatások közül csak kettőnek az eredményei jelentek meg 1969 előtt. Egyik a Róbert Park (Humán Communities, 1952) vezette chicagói „városi ökológiai" (hozzátehetjük, történeti) vizsgálat, amelynek végzői kimutatták, hogy a városba a nagy gazdasági fellendülés idején bevándorló csoportok szigorúan az etnikai elv szerint választottak lakóhelyet és foglalkozást. Ezt a korlátot csak a beilleszkedés előrehaladásával kezdték áthágni, főként, mikor angol nyelvtudásuk megfelelő szintet ért el. A másik Clyde Mitchell és az egykori Rhodes Livingstone Institute több munkatársának vizsgálata volt, akik Zambiában a Copperbelt, a rézbányászat övezetének városaiban tanulmányozták, hogy milyen szerepet játszik az etnikai identitás a lakóhelyválasztásban, a munkaszervezetben és -hierarchiában, valamint a szórakozási csoportok formálódásában (Mitchell 1956; Epstein 1962). Ezek a tanulmányok megmutatták, hogy a fehér-fekete választóvonal abszolút, a feketék közötti határok kiélesedhetnek, egyfajta „újratörzsiesítés" is bekövetkezik, ugyanakkor elmosódhatnak határok, regionális csoportosulások jönnek létre az egykori etnikai-törzsi csoportosulások helyett (Eriksen 2005: 357-358).

Eriksen természetesen tudja, hogy az antropológiai irodalomban szinte minden leírás etnikai referenciát hordoz, áttekintésében ezért csak azokra a kutatásokra összpontosít, amelyekben gazdasági tevékenységek is szerepet játszanak az etnikai határok fenntartásában, és amelyekben a szerzők vizsgálják a javak áramlását etnikai határok mentén. Ezeket a jelenségeket az etnicitás tanulmányozásának egész problémakörébe ágyazva helyezi el, annak hangsúlyozásával, hogy az etnicitás „erőteljes szervező elv a társadalmi életben" (Eriksen 2005: 368).

Abból indul ki Eriksen, hogy az etnicitás egyszerre bír szimbolikus jelentőséggel és praktikus hasznossággal, hiszen míg egyfelől az identitáson keresztül az egyénnek a másokkal összetartozás érzetét adja meg és a csoportkohéziót erősíti, másfelől az etnikus szerveződésen keresztül a szervezet tagjainak, vagy legalábbis vezetőinek anyagi érdekeit szolgálja, ha erre nincsenek is mindig tekintettel az identitásformálódás leírói. Szimbolikus jelentőség és hasznosság, illetve az etnikai határok mentén kialakuló gazdasági tagoltság magyarázatában a kulturális és a társadalmi-strukturális tényezők, létrejöttében az egyéni buzgólkodás és a társadalmi rendszerfolyamatok szembeállítása jelölik ki a fogalmi kereteket, amelyekben töpreng (Eriksen 2005: 353-354). A témakörök, amelyeket különféle példákon keresztül felvet, tanulságosak, a megközelítés módja azonban kérdéseket indukál.

Az első téma, hogy miként van kapcsolat etnikus identitás és gazdasági tevékenység, gazdasági pozíció között? Arra a következtetésre jut, hogy érdemes különbséget tenni demokratikus és nem demokratikus társadalmak között.

Az előbbiekben megfigyelhető, hogy az uralkodó elit általában igyekszik elkendőzni társadalmi elkülönültségét és zártságát. Egyik példaként Abner Cohen Sierra Leone-i kutatását mutatja be.5 Sierra Leonében egy szűk kreol elit tartotta kezében a gazdasági és politikai pozíciókat. A magukat kreoloknak nevezők felszabadított rabszolgák leszármazottainak vallják magukat, angolul beszélnek és elkülönülnek az ország egyéb népcsoportjaitól. Ám míg azok etnikus identitásukat népnévvel fejezhették ki (mint a mende vagy temne), addig a kreolok a tőlük való különbözőséget nem hangsúlyozták nyilvánosan, hiszen „kreol" etnikus kategória nem létezik. Titokban azonban megszervezték magukat a szabadkőművesség révén, annak hálózata ugyanis csaknem egybeesett a „kreolsággal". Ebben a hálózatban azután anyagi és nem anyagi javak egyaránt áramlottak, s ezek mind hozzájárultak az elitpozíció fenntartásához6.

A nem demokratikus társadalmakban viszont - például azokban az egykor gyarmati társadalmakban, amelyekben fennmaradtak a nagy ültetvényes gazdaságok - a gazdasági és politikai hatalmat egyaránt markában tartó uralkodó elit fontosnak tartja az etnikai különbség hangsúlyozását és a saját normáit igyekszik az egész társadalom normájává emelni. Ezzel kasztszerű különbségek születnek a gazdasági tevékenységek szerint. A példa erre Mauritius, ahol Eriksen maga kutatott. Ott egykor a cukornádültetvényeket megművelők alsó kasztokból származó indiaiak voltak, a cukornád-feldolgozók munkásai kreolok (ott ez afrikai eredetűt jelent), a középvezetők afrikai-európai szülők gyermekei vagy magasabb kasztú indiaiak, a felső vezetők pedig európaiak. Ez a tagoltság fennmaradt az 1980-as évekig, bár a korlátok valamelyest vesztettek erejükből, s a kreol is feljebb kerülhetett a létrán.7

A következő kérdés, hogy ki alkotja meg azokat a kategóriákat, illetve hogyan jönnek azok létre, amelyek az etnikai egységeket elválasztják, sőt némely esetben szegregálják? A válasz az, hogy miként magát az etnikus identitást, a kategóriákat is belülről és kívülről konstruálják Jellegzetesen külső kategóriaképzési módok a népszámlálások és mis állami osztályozások, de külsők a „népi" osztályozások is. Ezzel szemben belső kategóriaképzésre példák az öndefiníciók és a társadalmi hálók, amelyek gyakorta ismeretlenek a kívülállók számára, míg a hálókat alkotók otthonosan mozognak bennük. Ezeknek a tényezőknek a vizsgálata különböző esetekben azért lényeges, mert nem egyforma szerepet játszanak a kulturális és gazdasági határvonalak kialakításában. Különösen szembeszökő ez, ha az etnicitás és a társadalmi osztályok kérdését felvetjük, hiszen azok a társadalmi differenciálódásnak különböző formái. Ezeknek az összefüggéseknek a részletező feltárása viszont igen fontos, mert kulturális sajátosságok, életvilágok és társadalmi pozíciók összefüggését illetően van tán a legtöbb előítéletes vélemény az emberek fejében. A felhozott példákból csak kettőt említve: sokak szemében a kínaiak a kereskedők és a gazdagság megtestesítői több délkelet-ázsiai társadalomban, így Malajziában is, ám, mint S. Fenton vizsgálatai igazolták,8 ott a kínaiaknak fele ipari munkás vagy földműves. A másik példa a „szegénység kultúrája"9 fogalmának alkalmazása, amelynek Oscar Lewis nem adott etnikai töltetet, de Nyugat-Európába bevándorlókkal kapcsolatban felmerült az értelmezés ilyen lehetősége, összekötve annak megállapításával, hogy a patriarchális értékek és a kollektivista ideológiák gátolják a sikeres integrációt a befogadó társadalomba - és megnehezítik a felfelé mobilitást (Eriksen 2005: 359-362).

A fenti meggondolások alkalmazása segít bizonyos társadalmi jelenségek megértésében.

Ilyen a plurálisnak nevezett társadalmak utóélete, amelyet Mauritius példáján szemléltet Eriksen. A plurális társadalmak fogalmának hosszabb taglalására (Wolf 1995: 413-414) itt nem kerítek sort, másutt foglalkoztam vele bővebben (Sárkány 1992: 26). A lényeg az, hogy egyazon társadalom keretén belül, különböző etnikai komponensekhez köthetően kialakultak egymástól elváló társadalmi-kulturális szegmensek, amelyek posztkoloniális örökségnek tekinthetők a világ nagy részén, vagy modern polgári társadalmat megelőző zárványok utóéletének egykori birodalmakban. Mauritiuson a gyarmati ültetvényes gazdálkodáson alapuló társadalmi különbségek erősen módosult formában élnek tovább. Dacára a gazdasági csodaként emlegetett, Mauritius önállósulása (1968) óta bekövetkezett fellendülésnek, a kétkezi munkás kreolok mobilitása csekély, miközben a mauritiusi kínai elit a kiskereskedelemből a transznacionális kereskedelem és vállalkozásirányítás felé lépett tovább, a közéletet a hinduk uralják, a turizmusban és a nőket foglalkoztató műhelyekben pedig keverednek az etnikai kategóriák, azaz kreolok, hinduk és tamilok. Az okok „belsők, külsők, kulturálisak és strukturálisak" (Eriksen 2005: 363): a kreoloknak kicsi a társadalmi tőkéjük, individualisták (ezt maguk is így látják), ráadásul a többi csoporton belüli erősebb összetartás, a rokoni hálózatok ereje is hátrányos a kreolokra nézve. A jelenlegi helyzet hátterében meghúzódik a rabszolga múlt, amely az afrikaiakból atomizált társadalmakat formált az ültetvényeken.

Egy másik eset, amikor magukat őshonosként definiáló csoportok küzdenek bizonyos jogokért, földterületért, vízért. Ilyenkor a küzdelem elsősorban nem is a „gazdasági tartalmakért" folyik, hanem elsősorban azért, hogy némely gazdálkodási tradíciók, mesterségek, jártasságok és nézetek, amelyek az etnikus tudat részei, ne lehessenek vitatható javak. Az ilyen szituációt a lappok és a norvégok csatározásán keresztül jeleníti meg Eriksen, amely látszólag a rénszarvastartásért folyik, ám valójában a lappok csekély hányadát érinti ma már életvitelszerűen. Legtöbbjük ma halász, boltos, a közszolgáltatásokban dolgozik. A kapitalista vállalkozásként űzött rénszarvastartást egy szűk lapp elit monopolizálta, az mégis a lapp mivolt szimbóluma, és lehetőségének fenntartása megmozgatja az abban már nem érdekelt lappokat is (Eriksen 2005: 365-366).

Végül Eriksen kitér a nemzeteken átívelő kereskedelmi-vállalkozói hálózatok kérdésére, amelyeknek a vizsgálatai leginkább a tények rögzítésére irányulnak, ám kétségkívül az etnikai összetartozás tudatával jönnek létre.

Eriksen áttekintése nyilvánvalóan nem kíván fellépni a kizárólagosság igényével, nem is tér ki minden, még angol nyelven hozzáférhető fontos munkára sem. A felvetett témák viszont jelentőséggel bírnak, mégpedig inkább az etnicitás, mint a gazdaság vizsgálatának szemszögéből. Ezért, vagyis érdeklődésének iránya miatt, természetesen, nem kívánom kritizálni. Más a helyzet a szemléletmóddal, amelynek kapcsán két dologra hívom fel a figyelmet, és ez módot ad némi szakirodalmi-diszciplináris kiegészítésre is.

Egyrészt Eriksen, legalábbis ebben a tanulmányban, nem keres kapcsolatot az etnicitás és a gazdaság közötti érdeklődés jóval korábbi formái és a mai antropológiai vizsgálatok között - ami pedig, valószínűleg, legalábbis Európában, de mint látni fogjuk, tán másutt sem volna haszontalan. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a felvilágosodás gondolatvilága felölelte az etnikumok és a nemzetek kulturális jellemzőinek felmutatását és figyelembevételét - nem mellékesen megszülve az etno- előtagú tudományokat (Vermeulen 2008). Továbbá, és ez tárgyunk szempontjából fontos, számolt az egyes etnikumokra jellemző gazdasági tudással és beállítottsággal is. Ezt a tényt regisztrálta a történeti kutatás és a néprajz, és minden bizonnyal figyelmet érdemel az, hogy a tárgyba vágó megállapítások, előítéletek hogyan élnek tovább a népi tudat szintjén mindmáig.

Egyelőre a Kárpát-medence történetére szorítkozva érdemes megemlíteni, hogy az ifjúkorában sokat utazó II. József például azért szorgalmazta németek minél nagyobb számban letelepítését a Bánságba, hogy gazdálkodási és életvezetési mintát adjanak a korábban sokfelől odatelepített, különféle etnikai hátterű telepeseknek (Marczali 1888: 217).10 Vagy elővehetjük Berzsenyi Dániel 1833-ban megjelent híres művét A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkát, amelyben, egyebek mellett, a magyar és német gazdálkodási szokások és mentalitás összevetése középpontba kerül. Berzsenyi nem csupán szembeállítja a magyarok tudatlanságát, féktelenségét, garázdaságát, tolvajlását, fényűző hajlamát, az életvitelben az erőteljes férfi-női munka- és szórakozásmegosztást a németek nagyobb mesterségbeli tudásával, szorgalmával, visszafogottságával és mindkét nemnek egymást támogató munkájával, hanem mindezt meg is magyarázza az eltérő nevelési módszerekkel, amelyek a két nép körében szokásosak (Berzsenyi 1978: 437-354). A német telepesek többnyire sűrűbb városhálózatú térségekből, délnémet területről, Bajorországból, a Rajna-vidékről, sőt a Mosel mentéről, Elzász-Lotaringiából, azaz intenzívebb város-falu kapcsolatokat fenntartó tájról érkeztek elnéptelenedett vagy fejlesztésre alkalmasnak ítélt magyarországi tájakra, amiről nem feledkezhetünk meg, amikor az értékrendek szembeállításáról olvasunk.11 Eltérő értékrendek, természetesen módosulásokkal, tovább éltek a következő századokban, a jogilag lehetséges, de gyakorlatilag nem mindig bekövetkező polgárosodás időszakában is, ahogyan a Baranyában élő nemzetiségek kapcsán Andrásfalyy Bertalan (1973) demonstrálta. Nem csak tovább éltek, hanem öntudati tényezők ma is. Szigeti Éva a kiemelkedő villányi bortermelők kapcsán beszél „egyfajta sváb ethosz"-ról, amelynek összetevői az idézetek szerint; gondos, pontos munkavégzés, tisztaság, rend, fegyelem a szőlőben, kitartó, kemény munka, együttműködés másokkal, szakértelem, képzettség, a szőlő (de behelyettesíthető más munkával is) szeretete, a jövő tervezése, a gazdaság leszármazottaknak továbbadása (Szigeti 2004: 178-180). A Szigeti által hivatkozott Kovács Katalin (1990: 34) ugyanezeket a jellemzőket (némileg sűrítve: szorgalom, munkacentrikus élet, beleértve jó, szép, rendes, pontos munkavégzést; takarékosság, mértékletesség; békesség, lojalitás a felsőbbséghez, egyben alázat és önbecsülés) a németbólyi svábokról írva, mint „polgárinak nevezhető ethosz"-t írja le, hozzáfűzve, hogy ezek a vonások a sváb telepesek származási közösségeit is jellemezték, azaz többé-kevésbé változatlanul maradtak fenn közel kétszáz éve.

Ezen a ponton érdemes egy cseppet elidőzni. Nem úgy téve fel a kérdést, hogy vajon minden, Magyarországra települt német hozott-e magával ilyen hagyományt, hanem inkább úgy, hogy akadtak-e, akadnak-e magyar vagy más magyarországi települések, amelyek lakói az itt felsoroltakhoz hasonló jegyeket hordoztak-hordoznak vagy vallanak magukénak? Erdei Ferenc klasszikus műve, és a paraszti polgárosodás feldolgozása során született irodalom az utóbbi mellett szól.12 Ebből több lehetséges következtetés adódik. Egyik, hogy telepített népességek esetén érdemes a kibocsátó térség társadalmi-kulturális jellemzőit figyelembe venni. Egy további, hogy a társadalmi-kulturális érintkezés hosszú folyamataiban kell az esetleges egymáshoz hasonulást vizsgálni. A harmadik, hogy érdemes megfontolni Eric R. Wolf megállapítását: „Az etnicitás... semmiképpen sem »ősi« társadalmi kapcsolat, hanem a munkaerőpiac szegmentációjának történelmi terméke a tőkés termelési mód körülményei között" (Wolf 1995: 416). Ha pedig így van, akkor fölöttébb hasznos a jelenben regisztrált, gazdasági téren is kifejeződő etnicitás vizsgálatát összekapcsolni az etnicitás történeti folyamatokból megérthető-megértett változataival, elfogadva Evans-Pritchard (1962: 189-191) ajánlását a szociálantropológiai és a történettudományi tudáshalmazok egymáshoz közelítésének szükségességéről. Mindezek mellett, természetesen, továbbra is probléma, hogy előítéletek miért lehetnek tartósak egy olyan területen is, ahol a gyakorlat próbájának is alávettetnek.

Szociálantropológia és történettudomány közelítésének érdekes terepe a kereskedőnépek tanulmányozása. Ezen a téren éppen a szociálantropológiai megfontolások tudtak újat nyújtani a történettudomány számára is annak megvilágításával, hogy miként adhatók válaszok „a kereskedő dilemmájára" (Evers 1994). A kereskedők ugyanis olyan történeti feltételeknek a termékei, a velük kapcsolatos előítéletek olyan körülmények között születtek, amikor a népek többsége még élelmiszertermelő volt és nem is mindig jószántából. Az egyes társadalmakon-közösségeken belül különféle erkölcsi és hatalmi kényszerek szerint kellett megosztani a javakat másokkal, vagy átengedni másoknak a piac eluralkodását megelőzően, ahogyan ezt a voltaképpen gazdaságtörténeti kutatásokra vállalkozó Polányi Károly (1976: 147-196) megfogalmazta és antropológus tanítványai számos kötetben igazolták.13 Az ilyen kötelezettségek alól, lévén a közösség tagja, a kereskedő sem vonhatta ki magát. Ugyanakkor a sikeres kereskedéshez elengedhetetlen volt a tőkefelhalmozás, a nyereségszerzés. A követelmények ellentétéből adódott a dilemma, amelynek sokoldalú tanulmányozására Hans-Dieter Evers és munkatársai vállalkoztak főként távol-keleti társadalmak vizsgálata alapján (Evers-Schrader 1994: 5; megjegyzendő, hogy az idézett helyen a szerzők az erkölcsi kényszerre utalnak csak, a hatalmira nem). A dilemma megoldására a következő lehetőségeket veti fel Evers, döntően élelmiszer-termelők társadalmaiban.

Az egyik az élelmiszer-termelők és a kereskedők társadalmi, kulturális vagy etnikai különválasztása. Ez együtt járhat a kereskedők intézményes diszkriminációjával, számukra alacsony társadalmi státus juttatásával, vagy ellenkezőleg, előjogok megadásával. Ilyen helyzet többféleképpen jöhet létre: bevándorolhatnak kereskedésre vállalkozó más etnikumúak, a saját társadalmon belüli vallási és más kulturális különbségek hangsúlyozásával elkülönülhetnek egyes csoportok a többiektől, mint Jáván, ahol az iszlám iskolákban nevelkedett szantrik szerepe igen nagy a kereskedelemben, és miként Geertz (1963: 34. 5. lábjegyzet) megállapította: „a kereskedelmi osztályok etikai kódja nem ugyanaz, mint az átfogó társadalomé". Ezeket a tényeket sokan leírták már, Evers azonban fontosnak tartja hozzáfűzni azt a hipotézist, hogy maguk a kereskedők is fenntartják és növelik a kulturális elkülönülést, a kereskedő dilemmájának megoldására azt a stratégiát alkalmazva, hogy mintegy kereskedő kisebbséget alkotnak magukból.

Egy másik megoldás a kereskedelmi háló széthúzása, a kereskedelem különböző szintjeinek kialakítása, amelyben a legalsó szinten működő- kis mennyiségeket eladó és vevő- kiskereskedő kevésbé kitett a közösségi nyomásnak, mint a hitelezés nagyobb mértékére vállalkozni kényszerülők. A kereskedelmi háló széthúzása nem zárja ki az etnikai tagoltságot, de helyettesítheti is azt. Ami a lényeg, hogy a kereskedő dilemmájának megoldása mindig társadalmi és kulturális differenciálódásra vezet (Evers 1994: 8-10). Végül, mondja Evers, ha azt hinnénk, hogy a probléma nem létezik a modern világ körülményei között, tévedünk. Inkább arról beszélhetünk, hogy a profitabilitás és a szolidaritás szembeállítása magasabb szintű társadalmi problémává, az állam dilemmájává vált (Evers 1994: 13-14).

Kérdés, hogy csak a modern időszakban érdemes-e fölvetni az állam szerepét? És a kapitalizmus körülményei között csak az állam szerepe vethető-e fel? Evers és munkatársai sokat foglalkoztak a kereskedelem intézményi környezetének, ellenőrzésének kérdésével (Schiel 1994; Schrader 1994), mégis ezen a ponton érdemes emlékeztetni Engels (1949: 168-171) meglátására, hogy a kereskedők kiválása a társadalomból a civilizáció korszakában, vagyis az állam megalkotásával vált lehetségessé, azaz a kereskedő dilemmája pontosabban írható le úgy, hogy tevékenységének sikere nem csupán saját társadalma-közössége erkölcsi kontroliján múlik, hanem azon is, hogy működése területén az állam vagy más hatalmi tényezők, a saját különérdeküket követve, azt hogyan támogatják vagy gátolják, olykor szembemenve a kisközösségi szintek etikai előírásaival is. Ha nem töprengünk is tovább ezen, azt azért érdemes megállapítani, hogy a kereskedelem egyes formáinak gyakorlása kétségkívül sikeresen volt megvalósítható a kívülálló etnikai pozíciójában lévők révén a világ több térségében is. Az idevágó példák sokaságából ezért egy afrikait hozok fel csupán, a hauszák szarvasmarha-kereskedelmét, amelyet az 1960-as években tanulmányozott Abner Cohen Nigériában, Ibadan Sabo negyedében és Irmgard Sellnow Ghánában, Kumasiban. Mindkét esetben az érintett országok északi, fulbék lakta vidékein felvásárolt szarvasmarhát hajtottak töbszáz kilométerre délre a hausza kereskedők, ahol piacokon adták el az élőállatot. Ez úgy valósulhatott meg, hogy az említett országok déli településein belül voltak hausza enklávék, amelyekben a kereskedők találhattak házigazdát, mai gidai, aki nem csupán szállást adott, hanem segítette az áru értékesítését is helyismeretével, nyelvismeretével (Kumasiban, ahol, a kereskedelmi nyelv a twi), vagy saját klienseit a kereskedő mellé adva, kezességvállalással (hiszen a helyi kereskedők, mészárosok nem tudtak azonnal fizetni az állatokért), a tartozás behajtásával, a bevétel megőrzésével a kereskedő újabb szállítmánnyal való megérkezéséig - mindezért a bevételből levonva a maga jutalékát (Cohen 1965; 1969; Sellnow 1968; 1971).

Az Evers és Schrader (1994) szerkesztette kötetben dél- és délkelet-ázsiai esetek elemzése található, ahol élelmiszer-termelők és távolabbról érkező, szélesebb kapcsolathálókat képviselő kereskedők élnek együtt és egymásból a jelenben (vagy tették a közelmúltban). Ez egyfelől indokolja a szociológus Péter Preston észrevételét, hogy Evers és munkatársai eszmefuttatásainak hátterében tapasztalatként az a nagy vállalkozás húzódik meg, amit „a kapitalizmus beültetése" jelent „a világ olyan térségeibe, amelyek az élet (beleértve a gazdasági élet) más formáit fejlesztették ki" (Preston 1994: 54). Másfelől azonban azt is észre kell vennünk, hogy fontos adalékokkal szolgál a kereskedő dilemmájából való kiindulás a tőke „özönvíz előtti alakjai" (Marx 1967: 156) létrejöttének és kibontakozásuk korlátozottságának megértéséhez, olyan helyzetekben is, amelyek megelőzték a modern világgazdaság kialakulását.

Visszatérve Evers gondolatához, hogy a kereskedő dilemmájának megoldása mindig társadalmi és kulturális differenciálódásra vezet, ezzel a megállapítással egyetértve szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az etnikai elkülönülésben a társadalmi és kulturális differenciálódás egyik változatát látom (Sárkány 2000: 89-99) és nem valami másnemű jelenséget, amely a társadalmi és kulturális differenciálódás fogalmi keretéből kiemelendő, eltérően kezelendő és különálló minőségként amellé állítható. Evers megfogalmazása: „A kereskedelem alapproblémáinak tipikus megoldása egy paraszttársadalomban a parasztok és kereskedők társadalmi és kulturális differenciálódása vagy etnikai elhatárolása." (Evers 1994: 8.) ugyanis az utóbbi értelmezést is lehetővé teszi, úgy vélem, hogy tévesen.

Ez a korrekció elvezet a második módszertani kérdésfeltevéshez. Vajon szabad-e megállni az etnicitás és a gazdaság kapcsolatának vizsgálatában az etnikai mező felderítésénél, amikor gazdasági jelenségek etnikai vetületét vizsgáljuk? Nem szükséges-e továbblépni, mint Trevor Jones és Monder Ram (2007) teszik a vállalkozók társadalmi tőkéjéről szólva - észrevenni azt, hogy amit etnikainak látunk, az egy átfogóbb téma variánsa csupán?

Szigeti Éva szőlősgazdái sváb etikaként jórészt olyan jellemzőket fogalmaznak meg, amelyeket Max Weber protestáns etikaként tett közzé,14 de amelyet a schaffhauseni katolikus órakészítők ugyanúgy osztottak, mint genfi kálvinista társaik. Az említett szerzőpáros joggal hívja fel a figyelmet, mások nyomán persze, hogy minden vállalkozás sikeres kifejlesztéséhez társadalmi hálóra van szükség, vagy - Bourdieu (1998) kifejezésével - társadalmi tőkére. Más megközelítésben: magukévá teszik Mark Granovetter (1985) álláspontját, hogy a kapitalista gazdaság is társadalmi kapcsolatokba ágyazott, nem csupán a megelőző integrációs formák szerinti, ahogyan Polányi írta, amivel kapcsolatban azonban megjegyzendő, hogy A nagy átalakulás (Polányi 2004) éppen a piacgazdaság társadalmi kereteiről íródott.

A vállalkozások számára döntő tényező a bizalom eleme a döntéshozatalban. Például a munkatársak megválasztásánál szerepet játszhat az etnikai elv, de csak sok más megfontolás mellett, azaz óvnak attól, hogy az etnikai kivételesség csapdájába essünk. Az is fontos észrevételük, hogy az etnicitásra fókuszáló tanulmányok szerzői gyakorta figyelmen kívül hagyják, passzív állandóként kezelik a választott csoportjukat körülvevő másokat, gyakran a többséget, így azt sem mindig tudhatjuk meg, hogy miben áll az eltérés a gazdasági viselkedésben. Például az informalitás, a paternaliszti-kus munkakapcsolatok, illetve a külső kötődések lekicsinylése, lehetőleg kerülése számos kis- és középvállalat sajátja - nem az etnikai zártság megjelenése. A szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a különböző gazdasági tevékenységeknek van követelményrendszerük, van logikájuk, amely önmagában figyelmet érdemel. Ezek a követelmények bizonyos foglalkozási kultúrákban jelennek meg, melyeknek nincs etnikumuk. Kifejeződhetnek azonban bennük kulturális különbségek, amelyek nem szükségképpen etnikaiak; fakadhatnak kistérségi munkamegosztásból, regionális adottságokból vagy akár családi hagyományokból. Fontosnak tartanak arra figyelmeztetni, hogy az etnikainak látszó sajátosságok szélesebb gazdasági-társadalmi folyamatok, az osztályhelyzet alakulásának eredményeként válnak jellemzővé.

Mindezeket meggondolva ezért azt a perspektívát ajánlják, amelyet Kloosterman és és közgazdász munkatársai szorgalmaztak, hogy a bevándorlók vállalkozásait „vegyes beágyazottságukban" (mixed embeddedness), azaz a saját közösség nyújtotta társadalmi tőkébe való beágyazottság mellett a szélesebb politikai-gazdasági környezetbe illeszkedéssel együtt vizsgálják (Kloostermann et al. 1999).

A felsorakoztatott érvek meggondolandóak. A bizalom kapcsán annak felvetése, hogy nem csupán etnikai szempont érvényesülhet, kiegészítendő azzal a megjegyzéssel, hogy az embernek sokféle társadalmi identitása van, s hogy azok közül melyik kerül előtérbe és válik a bizalom alapjává, alighanem szituációktól függő. A vizsgált csoport és mások sajátosságainak összevetése keményebb dió, mint az egymásról és önmagukról alkotott vélekedések szembeállítása, de nem megoldhatatlan, ráadásul szükséges tennivaló. Tapasztalatok alapján azonban nem tagadható, hogy vannak tevékenységek, amelyek multietnikus szituációkban igenis etnikumokhoz köthetők egy adott pillanatban, állapotban még az azokban a döntően európai társadalmakban is, ahonnan Jones és Ram példáikat veszik. Éppen ezért van különösen nagy jelentősége annak a módszertannak, amelyet a „kettős beágyazottság" fogalmának megalkotói szorgalmaznak, vagyis hogy az etnicitás sajátos szemléleti kerete mellett átfogóbb társadalomelméleti keretbe ágyazottan érdemes végezni a gazdaság etnikai vetületének tanulmányozását, ideértve az átfogó gazdasági társadalmi folyamatok elemzését, mert ezek rávilágíthatnak egy adott állapot időbeli korlátaira, meghatározott tényezőkhöz kötődésére, meghaladhatóságára. Ha ennek eredményeként az, ami etnikainak látszik, nem bizonyul annak- nos, ez nem fájdalmas veszteség.

 

Lábjegyzetek:

* A kéziratot lezárása előtt elolvasta Chris Hann, akinek értékes észrevételeiért ezúton is köszönetet mond a szerző.

  1. Polányi Károly igen gazdag életművéből a tárgyunk szempontjából legfontosabb elméleti írások: Polányi 1976.
  2. Herskovits 1952: 24. A sors iróniája, hogy az idézett szerző, akinek munkája korántsem mentes az euroamerikai viszonyokban gyökerező közgazdaságtani fogalmaktói, kiindulásként a mikroökonómiai gazdaságfelfogást választotta, ami azután kiváltotta Polányi Károly kritikáját és elindította a szubsztantivista versus formalista irányzatok közötti vitát. Utóbbiról lásd Sárkány 1970; Godelier 1981; Szemjonov 1982.
  3. Lepervanche, Marié M. de 1984. Indians in a White Australia. Sidney: George Allén and Unwin.
  4. Eriksen 2005. Az etnicitás szerepét megvilágító terepkutatásaira Eriksen többször hivatkozik magyarul megjelent kitűnő szociálantropológiai bevezetésében is (Eriksen 2006: 332, 338-339).
  5. Cohen, Abner 1981. The Politics of Elité Culture: explorations in the dramaturgy ofpower in a modern African society. London: University of California Press.
  6. Ennek a társadalmi helyzetnek a kialakulásában azonban, természetesen, sok egyéb tényező is szerepet játszhatott. Barbara E. Harrel-Bond, például, a megelőző gyarmati korszak körülményeit látja fontosnak. Arról ír, hogy már a 19. században kiemelkedett a gyarmati hatalom támogatásával az angol műveltségű kreol elit, amely családi hagyományként és nyugati típusú házasságokon keresztül is igyekszik megőrizni a maga köreit. Ehhez hozzájárult, hogy a brit gyarmatosítók - éppen az ő ellensúlyozásukra - libanoni és szíriai kereskedőket hoztak az országba, akiknek gazdag „mássága" szem beszökőbb volt és a kiemelkedők iránt érzett ellenszenv inkább rájuk irányult. A tanulás útján elérhető felemelkedésbe viszont más, Sierra Leone-i népekből származók is bekapcsolódtak, ha arányuk nem éri is el a kreolokét (Harrel-Bond 1975). Az időhatár megvonása is lényeges, hiszen Siaka Stevens elnök 1978-ban véget vetett a demokráciának, bevezette az egypártrendszert. A demokratikusnak aligha nevezhető államban zajlott le a nyugat-afrikai térség egyik legvéresebb polgárháborúja 1991 és 2001 között (Beah 2008: 252-255).
  7. Eriksen 2005: 356-357.
  8. Fenton, Steve 1999- Ethnícity: Racism, Class and Culture. Lanham MD: Rowman and Littlefield.
  9. Eriksen Oscar Lewis: „The povertyof culture" (Scientiflc American 1966 [215]: 19-25.) tanulmányára hivatkozik. Az abban foglaltakat magyarul is olvashatjuk: Lewis 1968: 20-24.
  10. „Még inkább tarkította ez etnográfiai zűrzavart az a körülmény, hogy a bécsi kormány a Bánságot büntetőkolóni-ának, deportációra is használta s idetoloncoltatott 1762-1768 között 3130 bűnöst..." - írja Szekfű Gyula, aki a Bánság betelepedéséről alapos áttekintést adott (Hóman-Szekfű 1939: 435). Azaz Mária Terézia kormányzata úgy kezelte ezt a területet, mint később az angolok Ausztráliát, ahova fegyenceket is szállítottak 1787-től kezdve (Bateson 1974).
  11. A más életvitelből fakadó látásmód és a telepeseknek járó különféle előnyök sem kímélték meg azonban az érkezetteket a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás nehézségeitől, ami főként a halálozások magas számában mutatkozott meg, és végül, legalábbis rövid távon, nem hozott hasznot az államkincstárnak, amint Marczali adatai mutatják a II. József uralkodása idején a Bánságba telepítettekre vonatkozóan (Marczali 1888: 218-219).
  12. Erdei 1942. Tekintettel arra, hogy ennek a kérdéskörnek óriási az irodalma, legyen szabad itt a talán legteljesebb és az itt fölvetett szemponttal összhangban álló összefoglalására, átgondolására hivatkoznom (Kosa 1998).
  13. A Polányi-iskola teljesítményeinek jó összefoglalása, gazdag bibliográfiával Isaac 2005.
  14. Weber 1982. Különösen a 230-290. oldalak.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet