Előző fejezet Következő fejezet

Zsigó Jenő

Feltárni és megnevezni

az elnyomások direkt rendszerét*

 

ÉN LENNÉK A KÖZVETÍTŐ

 

Fiatal kamasz koromban szülővárosomban, Nyírbátorban kialakult egy rokoni-baráti kör, amelyben mindenféle szakirodalmi ismeret nélkül, elkezdtünk a magunk szintjén cigányüggyel foglalkozni. Nyírbátorban sok roma közösség van. Érzékeltük, hogy a magyarok más-más viszonyban vannak az oláhcigányokkal és a zenészekkel, és a cigányok is különbséget tesznek egymás között. Gyerekként ezt nem értettük. Azt láttuk, hogy a muzsikus cigányok között is nagyon gyakori volt a féltékenykedés, a zenészállásokért már akkor is harcolni kellett, s évtizedes sérelmeket hánytorgattak föl egymásnak a zenészek. Ezek a viszonyok megrontották a felnőttek kapcsolatát, évekig nem beszéltek egymással.

Emellett mindannyiunkat sok valódi sérelem is ért - az állandó nélkülözés, munkanélküliség, jövedelemnélküliség, a szoba-konyhás lakásban a folytonos fenyegetettség, hogy mikor lakoltatnak ki bennünket. Láttuk például Anyu harcát az akkori tanáccsal és a tanácselnökkel a gyerekeiért.

A politikai érdeklődésem abban gyökerezik, hogy láttam a magyarok és cigányok vagy a magyar cigányok és oláhcigányok közötti viszonyt. Mi nem beszéltünk cigány nyelven, az oláhcigányok igen. Hogy nem beszéltünk cigányul, gyerekként nem volt se jó, se rossz, természetes volt. Ma, elsősorban a cigány anyanyelvű barátaimnak köszönhetően, a cigány nyelvet nagy értéknek tartom, mert ad valamiféle érzelmi többletet. Az anyanyelv meghatározó az emberek életében, különleges védelmet és gondoskodást kíván, amit a Magyarországon beszélt cigány nyelvek eddig nem kaptak meg.

A nyelvhasználat megítélésében, legalábbis a cigányügy mai alakulásában, gyakran furcsa torzulásokat látok. Például a kisebbségi törvényt módosító koncepciók között megjelent egy olyan elképzelés, hogy csak az cigány - pontosabban: csak az lehessen cigány -, aki beszéli a cigány nyelvet. Mindez annak ismeretében történt, hogy a magyarországi cigányok négyötöde nem beszéli a cigány nyelvet, az ő anyanyelvük a magyar. A Kisebbségi Nyelvek Chartája, amely a védett és támogatott kisebbségi nyelvekre vonatkozik, az eddigi magyar kormányok döntése alapján nem terjed ki a cigány nyelvre. Kiélezett nemzetközi helyzetben is vállalják annak az ódiumát, hogy megsemmisítésre ítélik az élő cigány nyelvet. Fölmérhetetlen károkat okoz ez a cigány anyanyelven beszélők önbecsülésében, identitásában, miközben az a szimbolikus üzenete, hogy a cigány nyelv nem alkalmas a többség által elvárt színvonalú kommunikációra, vagyis akinek buta nyelve van, az maga is buta, sőt, akinek nincs nyelve, az nincs is. Egyszerű, de sokkoló szimbolikus üzenet ez, ami egyúttal támpontot ad a többségnek a cigányok megfelelő megítéléséhez. Vekerdi József szelleme támad fel ebben az üzenetben, aki ezt a verdiktet a hatvanas, hetvenes években fogalmazta meg az akkori kommunista párt ideológusai számára, elősegítve a kommunista rendszer cigány kultúrát, nyelvet és nemzetiségi jogokat felszámoló döntéseit. (Vekerdi nem sokkal később cigány nyelvből doktorált.)

A helyzet nem változott. A cigány nyelvet ma sem védik, nem támogatják, de alkalmas szankcionáló eszköznek látszik. A cigány nyelv anyanyelvi ismeretének előírásával törölhető a cigányok négyötöd része a kisebbségi ügyből. Aki nem beszél cigányul, annak nincsenek kisebbségi jogai, mert már nem cigány. Ugyanakkor akkreditált nyelvként cigány nyelvvizsgát tehetnek évente többen, főleg nem cigányok, akiknek posztjuk betöltéséhez, diplomájuk megszerzéséhez szükségük van egy középfokú nyelvvizsga-bizonyítványra. Ilyeténképpen cigányokká válnak a nem cigányok és nem cigánnyá a cigányok. A látszat ártalmáról beszélek.

Nyírbátorban érettségiztem. A humán tárgyak érdekeltek, sikeres is voltam bennük. A továbbtanulás azonban lehetetlennek tűnt, ezért szakmát választottam. Irányítás-szabályozástechnikai műszerészként végeztem Miskolcon, közben a Tiszai Vegyi Kombinátban dolgoztam. Aztán Budapestre jöttem, és a Taurus Gumigyárban kaptam munkát. A munkámnak a szakmámhoz semmi köze nem volt. Dzsesszdobos akartam lenni, konzervatóriumi előkészítőre jártam Nesztor Ivánhoz, bár Anyu a testvéreimmel együtt eltiltott attól, hogy zenész legyek.

Az akkori barátnőm édesapja hívta föl a figyelmemet arra, hogy a kerületi tanácsoknál vannak cigányügyi előadói státuszok. Amikor ezt megtudtam, néhány napon belül fölmondtam a munkahelyemen, és 1980 januárjában a XV. kerületi tanács cigányügyi előadója lettem. Nagyon szegényen éltem, a Taurusnál kapott 3500 forintos fizetés helyett elmentem 2500 forintért a tanácshoz cigányügyi előadónak.

Hamar kiderült számomra, hogy a cigányügyi előadók golyófogók, akik fölfogják a hivatal munkatársai elől a cigány panaszok áradatát. Gyakorlatilag mindennel kellett foglalkoznom, gyermekvédelemmel, oktatással, lakásüggyel, gyerektáboroztatással, kultúrával, hagyományőrzéssel, mindennel. Azt tapasztaltam, hogy kivételes helyzetektől eltekintve az ügyintézésben mindenkivel együtt lehetett működni. Nem volt olyan munkatárs a gyermekvédelemben, a szociális osztályon, akivel ne lehetett volna megbeszélni szakmai kérdéseket a roma ügyfelek helyzetének okairól, a megoldás lehetőségeiről. Jó emlékeim vannak a munkatársaimról és a kerületi népművelőkről, a Csokonai Művelődési Házról, Tóth Lajos igazgatóról, Burdza Emilnéről, aki a pártbizottságon dolgozott. De voltak határok, mindig létezett az előítéletességnek egy olyan, már nem személyes, hanem intézményi szintje, amit nem lehetett áttörni.

Bekerültem az állami cigányügy rendszerébe, de nem volt még rendszerkritikám. Az igazságtalanságot láttam, de még elhittem az esélyegyenlőségről szóló üzeneteket. Az a meggyőződés hajtott, hogy én vagyok a közvetítő. Az igazságtalanság mindig megrázott, de azt gondoltam, hogy a rendszer amúgy tele van jóindulatú lehetőségekkel, amelyek jelentős változásokat hoznak, ha vannak emberek - közvetítők - akik eljuttatják őket a romákhoz. Úgyhogy nagyon nagy lelkesedéssel dolgoztam. Csak két-három év elteltével kezdtem erről másképp gondolkozni. Akkoriban többször megírták, hogy a Kozák téren Magyarország legsikeresebb cigány klubja működik, amit kerületi gyerekeknek, fiataloknak hoztam létre. Sok éven át dolgoztunk ott akkori barátaimmal, társadalmi munkában. Ott alakult meg az Ando Drom, az a cigány folklór együttes, amely éppen most, 2004-ben ünnepli húszéves fennállását új CD-jével. A XV. kerületi cigányügyi munkából indult több tevékenységünk, melyek azóta is léteznek. Ez alatt az idő alatt több mint tizenötezer cigányt, többségében gyerekeket táboroztattunk, létrehoztuk Európa egyik legnagyobb cigány képzőművészeti közgyűjteményét és videotárát, filmeket készítettünk, könyveket, lemezeket adtunk ki, nagyrendezvényeinken az évek során több százezren vettek részt. Megvalósulás előtt áll a Budapesti Cigány Művészeti Központ kb. kétmilliárd forintos beruházása, színházteremmel, kiállítóteremmel, képzési és információs, múzeumi és kutató funkciókkal. Lehet persze, hogy még sok évig megvalósulás előtt fog állni, hiszen már legalább tíz éve meg kellett volna épülnie, de a fordulat lehetősége most adva van a főváros és a kormány előtt is. Egy világváros nagyvárosnyi, 150 ezer fős roma lakossága sokáig már nem maradhat világszínvonalú művészeti központ nélkül.

Ami akkor, a nyolcvanas években a Kozák téren történt, presztízst adott a cigányoknak. Aztán egyik napról a másikra fölfestették a klub épületére és a környező házakra, hogy cigánymentes övezet. A tanácsban is megváltozott a helyzet, az addigi önállóságom megszüntetésével be akarták vezetni, hogy csak az kaphasson segélyt, aki arra érdemes, és hogy ki érdemes, azt a tanácselnök mondja meg. Ha egy cigány emberről azt mondta valaki, hogy látta a kocsma előtt, az már kizáró körülmény volt, nem vizsgálták, igaz-e vagy nem, miért volt ott, ha ott volt stb. Közben virágzott a klubélet, voltak szakmai eredményeink, országos népzenei fesztiválokat nyertünk, telt házas hagyományőrző és színházi előadásokat tartottunk a Csokonai Művelődési Házban, a Gutenbergben.

A klubba járó gyerekek sikeresek voltak az iskolában, szakemberek jártak hozzánk külföldről. Erre a munkára építve megalakult az első cigány családsegítő szolgálat, amely a cigány családsegítő szolgálatok országos hálózatának mintája és modellje lett volna.

Részben más hatások is értek, de magam is azt tapasztaltam, hogy olyan a munkám, mint lyukas edényben vizet vinni. Mire elrohansz egyik helyről a másikra, már nincs benne semmi. Hihetetlen mértékben újratermelődik a hátrányos helyzet, és az a szerep, amit én vállalok, nem képes ezen változtatni. Elsősorban az ellenzéki irodalom hatására kezdtem úgy gondolni - és ma is így gondolom -, hogy a cigányságnak más eszközökre van szüksége ahhoz, hogy aktívan alakítsa a sorsát, és ez a politikai szerepvállalás, a kisebbségeket természetes módon megillető politikai jog gyakorlásán keresztül.

Cigányügyi előadóként, a munkám során arra a következtetésre jutottam, hogy a közvetítői szerep nagyon fontos - ezért alaposan meg kell ismernem az ellátórendszerek működését ahhoz, hogy el tudjam juttatni az ügyfelekhez -, de alapvető fordulatot a cigányság helyzetében ez nem eredményezhet. Ettől kezdve az érdekelt, milyen utak vezethetnek a cigányság hátrányainak társadalmi méretű megszüntetéséhez. Meggyőződésemmé vált, hogy el kell végezni a fennálló rendszerek politikai elemzését, meg kell ismerni a hiányosságaikat és a deklarációk hazugságait, meg kell érteni az elosztási rendszer igazságtalanságait, a fenntartott faji előítélet igazi okait. Tanultam a Bárczi Gusztáv Tanárképző Főiskolán, az ELTE szociológia-szociálpolitika szakán. Megértettem, mennyi választási lehetősége lenne a romáknak, ha felismernék közös érdekeiket, ha lenne közös sorstudatuk, ha szervezettek lennének, ha képessé tennék magukat vezetőik kiválasztására. Ha az őket ért tömeges megaláztatások, emberi és alkotmányos jogaik megvonása és megsértése fölött érzett bánatuk, keserűségük és felháborodásuk, az igazságérzetük összegeződni tudna.

Megértettem és megtanultam, hogy mit vesz el a többség a cigányságtól, és az nem az volt, amiért én naponta harcoltam. Nem a szociális segély, a szükséglakás, a rendszeres nevelési segély, a rendőri önkény csitítása, a gyermekek nyári táboroztatása és így tovább. A többség a politikai tőkét, a gazdasági és a szellemi tőkét veszi el a cigányoktól, és teszi ezzel őket alattvalóvá, rabszolgává. A cigányságnak egyetlen tőkéje volt és van, a faji előítéletesség negatív tőkéje, amely körülveszi. Megértettem, hogy a romák sorsa azonos, ezért a politikai érdekeik is azonosak, függetlenül számtalan különbözőségüktől.

Időközben a kerületben tarthatatlanná vált a helyzetünk. Az akkori Fővárosi Tanács Cigányügyi Koordinációs Bizottsága titkárának, Bársony Jánosnak a segítségével, valamint Nagy Richárd fővárosi tanácselnök-helyettes gyors döntésének köszönhetően kerületi cigány családsegítőből fővárosi intézménnyé alakultunk. Itt már máson volt a hangsúly, a kerületi személyes gondoskodás helyett fővárosi irányító feladatokat kaptunk. 1987-ben a kerületi cigány családsegítő központot átvette a Fővárosi Tanács, és Fővárosi Cigány Szociális és Művészeti Módszertani Központ néven megalakította saját intézményét. Helyileg a XV. kerületi Énekes utcában maradtunk. A fővárosi tanács 1988-ra vállalta az intézmény megfelelő elhelyezését. Az intézmény neve azóta Romano Kherre változott, és még ma is a volt orvosi rendelő 45 hasznos négyzetméterén működik.

 

RADIKÁLIS ELLENZÉK

 

Akkoriban kerültem közvetlenül kapcsolatba Havas Gáborral, Csalog Zsolttal, a SZETA-ból Solt Ottiliával, Pik Katival. Vele együtt is dolgoztunk. A SZETA számára a szegénység elleni föllépés szimbolikusan a társadalmi szolidaritás eszméjét jelentette. Ehhez nagyon jó kiindulást jelentett a cigányok szegénységének reflektorfénybe állítása, megjelenítése.

A fővárosi intézménnyé vált CSZMMK igazgatójaként egyik legfontosabb feladatomnak a kerületi cigányügyi előadók és cigány családgondozók közötti szakmai együttműködés megteremtését és folyamatos fenntartását tekintettem. Kiépítettük az együttműködés intézményes rendszerét, az intenzív tanácskozássorozatban a legnevesebb szakembereket szólaltattuk meg cigány ügyben, hozzákezdtünk a szakma etikai kódexének kidolgozásához, megalkottuk a cigány gyermekeket táboroztatok szakmai-etikai kódexét, konkrét ügyek ismeretében közös szakmai állásfoglalásokat hoztunk nyilvánosságra.

Ebben az időszakban már a néven nevezett radikális ellenzék tagjaként tekintettek másokkal együtt rám is. 1988 körül került előtérbe a cigány nemzetiségi kérdés. Az akkori teljes cigány közélet azonosult a párt állásfoglalásával, hogy a cigányság nem jogosult arra, hogy nemzetiség lehessen, nincs anyaországa, nyelve és értékes kultúrája, nem él nagy számban földrajzilag behatárolható helyen az országban. Néhányan - Daróczi Ági, én, Bari Károly, Lakatos Menyhért - azt gondoltuk, hogy a nemzetiségi jogok biztosítása halaszthatatlan. Nem tévedés, kezdetben Lakatos Menyhért is ezt képviselte. Négyen szóban megállapodtunk arról, hogy föllépésünk következetes kiállás legyen. Végül Lakatos Menyhért bement - behívták - a pártközpontba, és teljesen átgyúrva jött ki onnan. Mit képzelünk mi, a cigányság a nemzetiségi jogok gyakorlására teljesen alkalmatlan, mondta, és ezután következetesen ragaszkodott az új meggyőződéséhez. A politikai szerepet vállaló cigány művészértelmiség: Péli Tamás, Choli Daróczi József, Fátyol Tivadar, Rostás Farkas György meggyőződéssel hirdette, hogy a cigányság nem jogosult kisebbségi, akkori szóhasználattal: nemzetiségi jogokra. Nem sokkal később csapatuk kiegészült MSZMP-tag cigányokkal, Mezei, Náday, Szirtesi, Farkas Tibor és Kálmán, Raduly József, Bogdán Béla tartoztak ebbe a körbe. Asszisztálásukkal hozták létre az MSZMP és a Hazafias Népfront legyártásban az Országos Cigánytanácsot és a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét. Megkezdődött a cigány értelmiség leválasztása a cigányságról. Bevezették és stigmaként alkalmazták ránk a radikális cigány ellenzék megnevezést. Lakatos Menyhért, Choli Daróczi, Péli Tamás, Fátyol Tivadar, Raduly József vezetők lettek a cigányok jogos érdekeit elhallgattató - cigánynak nevezett, valójában állampárti - szervezetekben. Fő feladatuk a valós érdekeket artikuláló cigány értelmiség megsemmisítése, hiteltelenítése volt. A jogok és érdekek radikális megfogalmazása csak árt a cigányoknak - közölték a vidéki cigányokkal az MSZMP és a HNF funkcionáriusai. Ti vagytok a jó cigányok, a vidékiek, a párt tagjai, akikkel lehet tárgyalni, akik kompromisszumok kötésére termettetek. A hatékony, jól bevált dogmák - nem lehet több száz év lemaradását néhány év, néhány évtized alatt behozni, a magyarok is szegények, nem csak a cigányok, a népet (értsd: az előítéletes népet) nem lehet leváltani - is ütősebben hangzottak a cigány agitátoroktól. És végül, már az új rendszerben a hatalom által az önként jelentkező cigányok közül választott jó cigányok, erősítve uraik médiaerőit, azzal az érvvel támogatták és védték a feudalizáló kisebbségi és választójogi törvényt, hogy ha mi is szavazhatunk az „ő" képviselőikre, akkor nekik is joguk van szavazni a „mi" képviselőinkre, azaz a helyi cigány kisebbségi önkormányzat képviselőire. így az a kisebbségjogi szempontból világszenzációként is értékelhető magyar megoldás, miszerint legyen az előítéletes többség joga megválasztani a faji előítélettel körülvett kisebbség vezetőit, megérte a 21. századot, és csak 2004 elején mondta ki végre az Alkotmánybíróság, hogy ez a törvény alkotmányellenes.

Elszomorító volt látni, hogy látszólag jobb sorsra érdemes cigány emberek megalkuvó kiszolgálóivá válnak a diktatúra cigánypolitikájának, és okozóivá mindannak, ami idáig vezetett. Közreműködésükkel lehetővé tették a nemzeti javak újraelosztásakor az új politikai elit számára, hogy kizárja az újraelosztásból a cigányokat, s ez száz évvel veti vissza a demokratikus fejlődés lehetőségét. Míg az amerikai feketék esetében a formális igazgatási-állami-jogi megoldások lehetővé tették a feketék társadalmi tagozódását, saját intézményrendszer kialakítását, saját politikai elit, középosztály, saját iskolarendszer és más önigazgatási rendszerek létrejöttét, addig Magyarországon az új politikai elit formális jogi megoldásokkal leváltotta a cigányságot, immár véglegesen kizárta a gazdasági, szellemi és politikai javak újraelosztásából. Ehhez először az előző rendszer cigányügyi garnitúrája asszisztált, majd annyi változás történt, hogy a kétpólusú társadalom a hatalomhű cigánygarnitúrát felosztotta egymás között jobb- és baloldalra. Hiába születnek mostanában egyre puhább és megengedőbb jogszabályok, a már lezajlott újraelosztást nem befolyásolják. A gazdasági, szellemi és politikai tőke új birtokosainak körei érinthetetlenek.

Visszatérve a nyolcvanas évek végéhez, mi más utat tartottunk egyedül választhatónak: a nemzetiségi és politikai jogok gyakorlását. Szembeszálltunk azzal a régi roma bölcsességnek föltüntetett nézettel, miszerint a cigányság sorsa az alkalmazkodás, hiszen kis nép, nagyfokú előítéletesség veszi körül, ezért nem szabad soha követelésekkel előállnia, nem szabad magát egyenlőnek tekintenie másokkal, nem szabad az egyetemes emberi és alkotmányos jogokban gondolkodnia.

Én akkor emellett azzal is érveltem, látható, hogy a megalkuvó gondolkodásmód nem hoz eredményt a cigányoknak, legföljebb bizonyos személyeknek, ezért vállalhatatlan és erkölcstelen az ilyen közéleti magatartás. Egyetlen cigány vezetőnek sincs joga ahhoz, hogy a maga személyét előtérbe helyezve, alkut kössön mások, százezrek bőrére. Annak a magatartásnak lett a következménye, hogy az új rendszer hatalma a jogalkotás eszközével egyszerűen leváltotta a cigány népet.

Az akkori ellenzék gondolkodásmódja, fellépése, kiállása nagyon tetszett nekem, vonzó volt, izgató, kifejezetten bátor. De nagyon nagy meglepetések értek a rendszerváltás után. Végignéztem, hogy egy-egy pártfrakció nyomására hogyan veszítik el ugyanazok az emberek minden egykori pozitív vonásukat. Ebből a szempontból fontos elgondolkodni a roma művészeken, a nagy roma írókon és más neves közéleti személyiségeken is. Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy ha nekik erősebb a személyiségük, a jellemük, ha nem a hatalom felé orientálódnak, hanem kritikával is illetik a rendszert, ha fölvállalják az értelmiségi szerep mellé az értelmiségi felelősséget is, akkor történhet valamilyen pozitív változás a cigányság helyzetében. Ebből a szempontból nagyon figyelemreméltó Lakatos Menyhért esete, akit tehetséges, okos embernek tartok, de tökéletesen alkalmatlan cigány vezetőnek. Csakhogy a cigány nép azt várta tőle, hogy cigány vezető legyen, és az MSZMP is megtette őt a cigány nép hiteles képviselőjének. Amikor azonban a pártban vita alakult ki a nemzetiségi jogokról, és Lakatos Menyhért úgy nyilatkozott, hogy a nemzetiségi jogok úgy állnának a cigányoknak, mint gebének a fényes lószerszám, ez már olyan típusú meghasonlás volt részéről, mint amilyet a nem roma értelmiség tett romaügyben a rendszerváltás után. A rendszerváltó értelmiség a rendszerváltás előtt szinte mindent tudott és elmondott a cigányság helyzetéről. A rendszerváltás után, hatalmi helyzetben azonban semmit nem valósított meg ebből a tudásából. A rendszerváltó pártok egy része jobbra tolódott, és a baloldali kormányzás alatt is folyamatosan romlottak a cigányok társadalmi státuszának szociológiai mutatói. A folyamatot érdemes lenne egyszer kutatás tárgyává tenni.

Először elszigetelődtek a törvényhozásba került rendszerváltó pártokon belül a cigányüggyel foglalkozó szakemberek, majd ki is maradtak a képviselők közül. Szomorú tény, hogy a cigányságot politikai jogától megfosztó választójogi és az önszerveződési folyamatot megállító kisebbségi törvény elfogadása nagyon magas szavazataránnyal történt, a parlamenti pártok konszenzusára épült. És hallgattak a parlamenten kívüli tudósok, szakemberek is.

Az ide vezető út tanulsága az, hogy a cigányok nem tudtak maguknak megfelelő és alkalmas vezetőket választani sem az MCKSZ, sem az Országos Cigánytanács, sem az OCÖ elnökei, vezetői személyében, mert amikor a cigányoknak igazi döntési helyzetben vezetőkre lett volna szükségük, ezek a szereplők mind elbuktak. Az ok a személyiségjegyek, a jellem, a bátorság, az elkötelezettség gyengeségein túl alapvetően az, hogy bábszereplők voltak, mert azzá tette őket a rendszer, a cigányoknak meg nem volt lehetőségük arra, hogy többet követeljenek ki tőlük. De ugyanígy nem tudtak többet kihozni a parlamentben törvényhozóként ülő 360 képviselőből sem, mert akkor sem voltak politikai tényezők, és ma sem azok. Közben azt az abszurd helyzetet láthatjuk, hogy Farkas Flórián most fideszes képviselőként támadja az MSZP cigány politikáját és korábbi OCÖ-s elnökhelyettesét, Teleki Lászlót, akit az MSZP romaügyi politikai államtitkári tisztséggel és parlamenti képviselői hellyel ruházott fel. Nyilvánvaló, hogy csak a romák akaratának a kizárásával tarthatók ezek az emberek vezető funkcióikban.

Valóságos csoda, hogy a Roma Parlament és a nemzetközi nyomás hatására az Alkotmánybíróság 2004 tavaszán alkotmányellenesnek minősítette a kisebbségi törvényt, hivatkozva arra, hogy a kisebbségi önkormányzati képviselők megválasztásának joga a kisebbséghez tartozókat illeti. Ezek a cigány vezetők keményen harcoltak az elmúlt években egy nyilvánvalóan alkotmányellenes törvény fenntartásáért, megvédéséért. Talán így érthető, hogy sokszor hangzott el az elmúlt években velük kapcsolatban a kapó, a janicsár kifejezés.

 

A ROMA ÖNSZERVEZŐDÉS ÉS A RENDSZERVÁLTÁS

 

A rendszerváltozás előtt, megítélésem szerint, a cigány emberek többsége számára a párt, az állam és a haza közötti különbségek teljesen elmosódtak. A párt volt a haza, a párt volt az állam. Az utóbbi ötven évben szinte minden társadalmi réteg - az értelmiség, a kisiparosok, az arisztokrácia stb. - volt üldözött vagy hátrányos helyzetű, de viszonylag belátható időn, egy vagy két generáción belül vagy még rövidebb idő alatt mindenkinek a helyzete rendeződött. Egy elem nem változott ebből a szempontból, a cigányokat körülvevő faji előítéletesség. A párt természetesen ennek a kialakításában és fenntartásában is élen járt (fekete személyi igazolvány, 1961-es párthatározat, cigányok nincsenek, nyelvük, kultúrájuk nincs, Kék fény-adások, olyan mítoszok kialakítása és fenntartása, hogy a cigányok bűnözők, élősködők, nevelhetetlenek, munkakerülők), a romák mégis hittek a deklarációknak, hogy minden ember egyenlő, a tudás mindenkié, hittek a munkához, az egészséges élethez való jog ígéreteiben. Aztán tömegesen váltak a hitük és reményeik áldozataivá.

Bizonyos mutatók szerint a szocializmusban a romák társadalmi helyzete javult, különösen a foglalkoztatás terén, hiszen dolgoztak, volt jövedelmük, el tudták tartani a családjukat. Azzal azonban, hogy egy veszteségesen működő gazdasági rendszer „vattamunkaerőjévé" tették a romákat, a rendszerváltás utáni évekre megalapozták teljes esélytelenségüket a foglalkoztatásban való megmaradásra. Az előző rendszer kódolta a romák tömeges munkanélkülivé válásának esélyét a piacgazdaságban. Generációk erőfeszítése veszett kárba szinte pillanatok alatt. Hogy ez mit jelentett több százezer roma lelki életében, önbecsülésében, arról ez az ország semmit nem tud, pedig tudnia kellene. A faji előítéletességre gyakorolt hatása sem mellékes, hiszen ha a szinte teljes körűen állandó munkahelyen foglalkoztatott cigányokkal kapcsolatban is fenntartotta a többségi társadalom a munkakerülő cigány mítoszát, akkor vajon mit fog gondolni a tömegében tartósan munkanélkülivé tett romák munkakerülő hajlandóságáról és hajlamairól?

Állítom, hogy az elmúlt ötven évben a romák nem nyertek semmit, akár diktatúrában, akár demokráciában éltek. A szocializmusban a teljes életüket odaadták a hazának, a nemzetnek mint ingázók, ipari munkások, munkásszállások lakói. Minimálbérért vagy megalázóan alacsony fizetésért dolgoztak rossz körülmények között. A folyamatosan jelen lévő faji előítéletesség megfosztotta őket a minőségibb mobilizáció lehetőségétől.

És mit nyertek a cigányok a rendszerváltással, a demokráciával? Egyetlen dolgot sem tudnék említeni. Még azt sem, hogy szabadon szerveződhetnek, hiszen csak akkor tehetnék, ha nem lennének rákényszerülve egyetlen fillérre sem az államtól.

1989-ben megalakult a Phralipe Cigány Szervezet. Nem az állam által szervezett és manipulált módon, hanem az akkori szóhasználattal élve alulról jövő kezdeményezés, cigányok által létrehozott szervezet volt, nem cigány értelmiségiek érdeklődése és részvétele mellett. A Phralipe után egy évvel megalakítottuk a Roma Parlamentet is. Akkoriban sokat nyilatkoztunk újságokban is a nemzetiségi politikáról, a Phralipe programjáról, később - 1991-92-től - a kisebbségi törvénnyel kapcsolatos szándékokról. így váltunk ismertté politikusként a romák között. Phralipe szolidaritási napokat szerveztünk, ahová az ország minden részéből jöttek, politikai tárgyalásokat, beszélgetéseket folytattunk, nyilvános előadásokat szerveztünk.

Az ellenzékiekkel és a SZETA hatására az SZDSZ-szel való kapcsolat a rendszerváltás után természetesnek tűnt. Az első ciklusban az SZDSZ fölkérte a Phralipét, hogy a fiatal értelmiségiek közül javasoljunk két személyt, akik valószínűleg képviselők lesznek. A Phralipe Horváth Aladárra és Hága Antóniára tett javaslatot. Ezután rohamléptekkel történtek a változások. Két év után már szóba került Horváth Aladár parlamenti státusának megszüntetése alkalmatlanság, hiányzás stb. címen. Ezzel szemben Hága Antónia, aki röviddel parlamenti képviselővé válása után kijelentette, hogy semmi köze a cigány élethez, és nem is volt semmilyen értékelhető teljesítménye, a második ciklusban is parlamenti képviselő maradt. Horváth Aladárt gyakorlatilag kirúgták a pártból, és minden személyes erőfeszítése ellenére sem jelölték a következő ciklusban. Hihetetlen gyorsan kiderült, hogy a pártvezetőségben a volt ellenzéki gondolkodók körének meggyőződése, akarata helyett a frakció uralta a párt döntéseit. A párt akkori vezetői egyértelműen megmondták, hogy nem tudják támogatni a javaslatainkat, és nem tudják elérni a frakcióban azokat a döntéseket, amelyeket mi javasoltunk, és amelyekkel - állították - mélységesen egyetértenek.

Megértették azt is, hogy a Lungo Drom kiválasztásával kontraszelektált cigány képviselőket juttatnak hatalmi pozícióba, és ezzel kialakítják a cigány egypártrendszert. Mi azt is elmondtuk, hogy ez mennyire és miért veszélyes. De a roma demokrácia és pluralizmus megvalósításához nem találtunk partnereket, és így mindaz, amitől tartottunk, bekövetkezett. Az orrunk előtt ruházták fel rövid időn belül állami pénzekkel a Lungo Dromot, a Lungo Drom pedig megvásárolta a cigány embereket, szervezeteiket, és fölállította az állami és pártpolitikákat kiszolgáló cigánypolitika rendszerét. A pártok vezetői, ideológusai elégedetten hátradőlhettek. A piszkos munkát most már elvégzik a cigányaik. Hihetetlenül gyorsan foszlott szét a cigánysággal kapcsolatos felelősségérzet mindegyik párt részéről. Azt kell mondanom, a pártok pontosan azt akarták, ami ma van. Feudalizált és jogfosztott cigányságot. Az önszerveződés megakadályozását, a kiszolgáltatottság fenntartását.

Miután a volt ellenzékiek az SZDSZ körül csoportosultak inkább, bennünk és bennem is természetesen az SZDSZ felé alakult ki nagyobb elvárás. Az MSZP-től és a többi párttól semmi jót nem vártunk. A Fidesz megfoghatatlan volt ebből a szempontból. A Fidesz a határon túli magyarság kérdésére koncentrált és koncentrál a mai napig. A cigányügyet kizárólag választási kampánykérdésként tűzi a gomblyukába, és csak annyira, amennyire az eredményeket hoz neki. A Lungo Drommal kötött szerződésének fenntartása számunkra katasztrofális fordulatot jelez. Egy modern párt olyan cigány szervezettel alakít ki kapcsolatot és működik együtt, amely amellett politizál, hogy a cigányoknak ne legyen joguk megválasztani saját képviselőjüket.

A rendszerváltás után két pártnak lett volna szerepe és lehetősége igazi változtatásokat kezdeményezni a romaügyben: az SZDSZ-nek és a Fidesznek. Az SZDSZ-nek nem elsősorban a liberalizmusa, hanem a hozzá köthető gondolkodók, társadalomkritikusok, ellenzékiek odatartozása vagy legalábbis szimpátiája miatt. Ma már azt gondolom, a liberális dogma romák esetében nem kevésbé veszélyes, mint bármelyik más nézetrendszer dogmája. Hogy egy példát mondjak: a spontán, majd később államilag támogatott roma oktatási szegregáció (az 1997-es roma oktatási felzárkóztató kormányzati program, csökkentett tananyaggal, elkülönítve a cigány tanulókat) megállításának megfelelő eszköze lehetne a szabad iskolaválasztás megszüntetése az általános állami oktatásban, ha ez nem ütközne egy liberális dogmával.

A Fidesznek pedig azért lett volna lehetősége, mert nulláról indult, és semmiféle kötődése nem volt az előző politikai rendszerhez, annak hibáihoz és bűneihez - ahogy mondják, az egyetemi padból egyenesen a parlamentbe és a miniszteri székekbe kerültek a képviselői. Azt gondolom, komolyan vehető kutatási téma, hogy a Fidesznél miért nem történt meg ez a fordulat, hiszen a korábbi években a kisebbségkutató műhelyén keresztül, a Pro Minoritate kiadványaiban és egyéb nyilatkozataiban az alapkérdések vizsgálatától az alapmegállapításokig való eljutásban több szempontból is jó lépéseket tett, s egy rövid ideig a magyarországi cigányság társadalmi státusát, nyomorát, nélkülözését szociológiailag is és politikailag is jó szempontok szerint közelítette meg. Mind az SZDSZ, mind a Fidesz esetében vélhető lett volna, hogy ha kormányzati erővé válnak, alapvető fordulat következik be ezen a területen. Nagyon figyelemreméltó és tanulságos, hogy miért nem történt meg ez az SZDSZ esetében, és hogy miért nem történt meg, miért vett ellentétes fordulatot a Fideszben.

Orbán Viktor mint fiatal rendszerváltó értelmiségi politikus a Pozsgay-Báthory János-Vass Csaba-Tabajdi Csaba sor végére állt, hazai kisebbségpolitikáját a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájának szolgálatába állította, annak eszközévé tette. Ezért választotta szövetségeséül a mindenkori hatalmat kiszolgáló, a cigányság politikai érdekeit nem képviselő Lungo Dromot és vezetőjét, aki nyilatkozataiban elutasította a cigányság politikai jogainak biztosítását, és pártállástól függetlenül árusította ki a cigányügyet az MDF-nek, a Fidesznek és a szocialistáknak egyaránt.

Kérdés, milyen kisebbségpolitikai fordulatot terveznek a pártok, közeledve a 2006-os választásokhoz, tizenhat évvel a rendszerváltozás után, szembesülve azzal, hogy tizenkét éven keresztül alkotmányellenes kisebbségi törvénnyel kezelték a cigány ügyet.

 

AZ ELNYOMÁS SZERKEZETE

 

Mindegyik politikai erőnek kötelessége lenne - nem pártpolitikából, hanem az alkotmányból kiindulva -, hogy föltárja és megnevezze az elnyomások direkt rendszerét. Hogy az elnyomásról elnyomásként beszéljen. Az elnyomás - hangsúlyozom - direkt rendszer. Direkt módon része a törvényhozásnak, benne van a szociális ellátórendszerben, a foglalkoztatásban, az oktatásban, a lakáspolitika alakításában, mindenben. Furcsa állítás talán, de szerintem a társadalmi béke megteremtéséhez vezető egyik első lépésként mindegyik politikai rendszernek az elnyomások rendszeréről kell elkezdenie beszélni. Azt gondolom, kizárólag ez az út vezethet oda, hogy a romák életmódja, iskolázottsága, foglalkoztatottsága elérje a magyarországi átlagot. A kormányok, politikai erők nem tudnak soha semmiféle eredményt elérni, ha nem kezdenek el nyíltan beszélni az elnyomó rendszerek valóságos mechanizmusairól, valóságos szerkezetéről.

Számomra ma is kérdés, hogy felvilágosult humanista parlamenti képviselők részvétele mellett hogyan született meg a jelenleg is érvényes kisebbségi törvény, vagy éppen hogyan jöhetett létre az első direkt szegregációs törvény a romák csökkentett tananyagú - társadalmi esélytelenséget garantáló - felzárkóztatásáról. Hogyan tette kötelezővé egy kormányrendelet a spontán szegregációt, és fizette meg a pedagógustársadalmat azért, ha szegregálják, elkülönítik a cigány tanulókat a nem cigány tanulóktól? Hogyan lehetséges, hogy a jaftárok pluszjövedelmet kapjanak kevesebb tananyag oktatásáért?

Személyesen is részt vettem oktatáspolitikai tanácskozásokon a Roma Párlament elnökeként és a Cigány Ház igazgatójaként, hogy minden alkalommal elmondhassuk a szegregációs rendelkezés minden várható negatív hatását. Munkatársammal, Mester Zsuzsával oktatási szakembereket is megkerestünk. A politikusok, a kormányzati tisztségviselők hajthatatlanok voltak, a rendszer működésébe nem lehetett beleavatkozni, az értelmiség hallgatott, a cigányság, szervezetlensége okán, mozdíthatatlan volt, értelmisége már képtelen volt egymás mellett felsorakozni. A szegregációs jogszabályt az OCÖ jóváhagyásával elfogadták, az intézményi megvalósítás megkezdődött, majd az összes előre jelzett hatása bekövetkezett. A szegregáció beköltözött az iskolákba, a gyerekek között rendszerré tették a megkülönböztetést és az elkülönítést, elkezdődött a cigány gyermekek gettósítása egy olyan nemzedékbe, amely számára az iskolai rendszer egész életére biztosan garantálja a társadalmi esélytelenséget. Akkorra már evidenssé vált, hogy a piacgazdaságban a szakképesítés hiánya egyenes utat jelent a munkanélküliség, a jövedelemnélküliség és a társadalmi esélytelenség felé, a cigányság körüli előítélet-rendszer megerősödése felé. A cigányság előtt megnyíló út táblájára a zsákutca jelzés került.

A rendszerváltás után hozott, cigányokat érintő összes meghatározó törvény, kormányrendelet az elnyomó gondolkodásmódot és a hierarchikus rendszert tükrözi. A kisebbségi törvényt a határon túli magyarok érdekében kifejtett külpolitikai, diplomáciai stb. tevékenységek alátámasztására hozták létre, tudatosan úgy, hogy az itt élő német, szlovák, szerb, román kisebbségek jogai ne sérüljenek, nehogy anyaországaikon keresztül politikai, diplomáciai és egyéb kifogásokat tegyenek. E szabályozás következményeként a romák elveszítették a vezetőik megválasztásához fűződő politikai jogaikat. A hatalom két legyet ütött egy csapásra. Az pedig, hogy európai segédlettel, Európa tanácsi és később EU-szakértők jóváhagyásával pár évig el lehetett fogadtatni ezt a kisebbségpolitikai gyakorlatot, arra figyelmeztet, hogy az Európai Uniónak is igen komoly problémái vannak európai szinten a cigányüggyel. Az Európai Uniónak nincs a romákra vonatkozó politikai elképzelése, elfogadja és jóváhagyja minden tagország önálló jogaként a határaikon belül élő kisebbségek helyzetének rendezését. Polgárháborús veszéllyel nem fenyegető csoportként tekint Európa minden országában a romákra. Számára is probléma a cigányság, de kisebbségpolitikájában nem vállalja föl, hanem a tagországok kötelességévé teszi a féken tartását. Nem véletlen, hogy a kisebbségi törvényt azokban az években alkották meg, amikor Nyugat-Európa már befektetési terepként tekintett Magyarországra. Érdekük volt, hogy elhárítsák a keleti országokkal való gazdasági kapcsolatok útjában álló akadályokat, de azt is meg akarták akadályozni, hogy a szabaddá váló utakon a romák meginduljanak a nyugati országokba. Az egyik indoka az volt tehát a kisebbségi törvény megalkotásának, hogy a hazai politikai rendszer hozza meg a hazai cigányság helyben tartására irányuló intézkedéseit.

A kisebbségi törvény olyan időszakban született, amikor a munkaképes roma lakosság nagy része munka- és jövedelemnélkülivé vált, hiszen a piacgazdaságnak - különösen a gazdasági válsággal járó átalakulás időszakában - nem volt szüksége képzetlen munkaerőre. Vagy ha volt/van is, azt nem romákkal kívánja betölteni, mert van lehetősége más munkanélküliek vagy a határon túlról érkezett munkavállalók között választania. Ezekben az években gazdasági képtelenség lett volna több százezer roma számára munkahelyet létesíteni, legalábbis néhány év alatt. De tizenöt-húsz éven belül nem létesíteni munkahelyeket az egy csoporthoz, etnikumhoz tartozó tömeges munkanélküliek részére - ez már nem magyarázható a gazdaság nehézségeivel, egyértelműen a politikai döntések elmulasztásának rovására írható. Az első gazdasági eredmények, a gazdasági konszolidáció idején politikai érdek lett volna jelentős forrást fordítani munkahelyteremtésre, azon belül romák részére munkahelyteremtésre. Az első pillanattól igyekezni kellett volna megállítani a faji előítéletesség növekedésével törvényszerűen összefüggő, akkumulálódó folyamatot, amelyben a romák előbb elszegényednek, majd tartósan munka nélkülivé válnak, a gyermekeik munka nélküli örökséget kapnak felnőtt korukra. Most először nő fel Magyarországon egy olyan fiatal roma nemzedék, amelyik már nem a szocialista oktatáspolitikában szocializálódott, magyar iskolatársak és barátok között, akik számára már nem lehetett példa a dolgozó, kereső, becsületet, hitet, kitartást szimbolizáló szülők élete. Ezt a helyzetet Magyarország teremtette, és következményeit Magyarország fogja elszenvedni. A folyamat megállítása politikai kérdés. Nem cigánykérdés, nem szegénykérdés, hanem alapvetően politikai kérdés, a Magyar Köztársaság jövőjének a kérdése. Meggyőződésem, hogy a magyar társadalomnak a legtöbb hasznot az hozta volna, ha nem teszik közellenséggé a cigányokat. Ha elhangzik, és közismertté válik, hogy a romák szakképzetlenségük miatt váltak ugyan munkanélkülivé, de mi tartottuk őket ebben az állapotban. Akaratuk ellenére vatta munkaerőtömeget csináltunk belőlük. Számos tanulmányból tudható, milyen gazdasági érdekek fűződtek ahhoz, hogy a cigányokat ne iskoláztassák, mert képzetlen fizikai munkaerőre volt szükség. Társadalmi mobilitásuk minimális eredményeket mutatott. Az első társadalmi krízis bekövetkeztekor pedig mindenüket elveszítették, miközben több évtizedes munkával hallatlan becsületes, áldozatos viszonyt alakítottak ki a társadalom többségével.

Ha 1993-ban olyan kisebbségi törvényt fogad el a Magyar Köztársaság parlamentje, amely biztosítja a kisebbségek számára a politikai jogokat a képviseletük megválasztásához, akkor négy év tanulási időszak után a roma társadalom demokratizálódási folyamata valamelyest kompenzálhatta volna azt a társadalmi csődhelyzetet, amely a foglalkoztatás, oktatás, lakhatás stb. terén kialakult. Tudom, hogy nincs az a politikai párt, amely száz- vagy kétszázezer munkanélkülivé vált roma ember helyzetét pár év alatt meg tudná változtatni. De ha ez a társadalmi réteg is lehetőséget kap arra, hogy szervezetté, az érdekeit artikulálni képes közösséggé váljon, mert ezt társadalmi közérdeknek tekintik, akkor a cigányság maga tud érdekei érvényesítéséhez kezdeni és a helyzetén változtatni. Azért is közérdek ez, mert a cigányok magyarok, teljes jogú magyar állampolgárok. Nem lehet az az ország érdeke, hogy a romák hallgassanak, amikor rabszolgává, munkanélkülivé teszik őket. Hogy a problémáik ne jelenjenek meg egy demokratikus társadalmat építő parlamentben. Hogy láthatatlanok legyenek, mert Magyarország a magyaroké, és előbb a saját dolgait kell rendbe tennie, aztán majd meglátjuk kétszáz év múlva, mit tehetünk a romákkal. A cigányoknak is joguk van arra, hogy a társadalmi javakból részesedjenek oly módon is, hogy szerveződnek. Ezáltal csökken a cigányok közötti öngyűlölet szintje, s kialakulhat a közös sors tudata, az együttműködő-képesség. Létfontosságú lenne a jövő társadalma szempontjából, hogy a mostani elnyomó-elnyomott tudatot a magyar-cigány közös sorstudat váltsa föl.

Mondok erre egy példát. Gyakran róják meg a romákat azért, mert ugyan statisztikusok, szociológusok szerint minimum 600 ezres lélekszámú kisebbségről van szó, mások szerint pedig 600 ezer és egymillió között van a becsült számuk, a népszámlálásokon rögzített önbevallások alapján csak 90 ezer, 127 ezer vagy 210 ezer roma él az országban. Milyen nép az, amelyik nem vállalja a származását? Sőt, sokkal messzebbmenő következtetéseket is levonnak ebből a tényből. Többször is elhangzik, hogy a romák társadalmi méretű katasztrofális állapotáról beszélő cigány jogvédők, szociológusok hiteltelenek, mert cigányok nincsenek, akik pedig vannak, azoknak szavuk sincs a fennálló helyzettel kapcsolatban. Ha a romák azt tapasztalnák, hogy értelmes, talpraesett, nekik presztízst adni tudó vezetőket választhatnak maguknak, akkor az érdekeik helyi szinteken azonnal megjelennének. Helyi problémáik döntő többsége nyilvánvalóvá, majd kezelhetővé válna. Ez csak egy pont, ami miatt érdemes és értelmes lenne nem csak cigánynak látszani, hanem annak is lenni. Magyarország még soha nem tett olyan ajánlatot a cigányoknak, amelyben a cigányságuk vállalása segítené őket.

Mária Terézia idején újmagyar volt a nevük. Az előző rendszerben sem lehettek cigányok, sajátos helyzetű szegény néprétegnek nevezték őket. A rendszerváltozás után három nézet alakult ki. Az egyik szerint az identitásválasztás korlátlanul szabad, a hatályos formális jogi rendszer szerint ma ez az érvényes felfogás. Ebben a „mindenki cigány - senki sem cigány" állapotban csak az lehet cigány, aki hivatalos szerv előtt nyilatkozatot tesz cigány származásáról. A másik nézet szerint csak az a cigány, aki cigány anyanyelvű, ebben az értelemben a kisebbségi identitás alapja a nyelvi identitás. A harmadik nézet az univerzális állampolgár felfogását vallja. Az állami nagyrendszerekben - foglalkoztatás, oktatás, szociálpolitika, lakhatás, ösztöndíjrendszer - e felfogás szerint nem kell megkülönböztetni a cigányokat, ezek alanyai a rászoruló magyar állampolgárok. Ez a nézet egyenlőnek tekinti az egyenlőtlent. Csak állampolgárként látja és láttatja a cigányságot, cigányként nem. Ez a felfogás az állami elosztórendszerekben elveszi a cigányságtól a kisebbségi jogi eszközöket, az emberi jogi rendszerben pedig a faji előítéletesség miatt elszenvedett hátrányokkal szemben alkalmazható legjelentősebb eszközöket.

Ezzel szemben a cigányok mára hitüket, bizalmukat és főleg reményüket vesztették a roma és nem roma közéletben egyaránt. Ez olyan apolitikus apátia, ami nem illik a demokráciához. A társadalmi valósághoz mért komolysággal, mélységben már szinte senki nem beszél a cigányügyről. Mintha értelmetlenné, kilátástalanná vált volna az egész. Azzá lett, mert azzá tették. Csak tizenöt éve élünk az új rendszerben, és mindenki úgy tesz, mintha száz év telt volna el, és a dolgok megváltoztathatatlanok. De túl korai még feladni.

 

A KISEBBSÉGI TÖRVÉNY ÉS A ROMÁK

 

A kisebbségi törvény történetéhez hozzátartozik, hogy a Kisebbségi Kerekasztal és a kormány másfél évi tárgyalásának eredményeként létrejött egy mindkét fél által elfogadott úgynevezett konszenzusos kisebbségi törvénytervezet. A kormány azonban másfél év tárgyalásának eredményét az utolsó pillanatban stornírozta, nem ezt, hanem a Belügyminisztériumban közben titokban elkészített törvénytervezetet nyújtotta be törvényjavaslatként, és a Parlament a Kisebbségi Kerekasztal által elkészített javaslat helyett ezt fogadta el 94 százalékos szavazataránnyal kisebbségi törvényként.

A Kisebbségi Kerekasztal-tárgyalásokon a cigány szervezetek döntése alapján én is képviseltem a cigányságot. A tárgyalódelegáció tagjaként többször is javasoltam, hogy a romákra vonatkozóan a többi kisebbségtől eltérő szabályozás kerüljön a kisebbségi törvénybe. A kerekasztal a kisebbség politikai jogaként határozta meg a kisebbségi képviseletek megválasztását. A választójog gyakorlásának szabályozásáról szóló vitában ragaszkodtam ahhoz, hogy ha a többi kisebbség a képviselő jelöléséhez szükséges kopogtatócédulák számát ötben határozza meg, akkor a romákra más szabály vonatkozzék. Részben a romák lélekszáma miatt, részben azért, hogy a roma képviselőjelöltek kötelességszerűen kampány óljának, kénytelenek legyenek elmenni ismeretlen cigányokhoz is, alkossák meg és mutassák be a programjukat, és ne a családtagok köréből gyűjtsék be politikai-közösségi munka nélkül a kopogtatócédulákat. Ez a szabályozás indította volna el a roma társadalmat a demokrácia felé. Az első időszakban nem lettek volna fölkészült képviselők és fölkészült választók, de négy év tapasztalata elég lett volna arra, hogy a romák megértsék, hogy választók, és nagyon sok múlik azon, hogy helyi szinten kik tárgyalnak a nevünkben. Négy év alatt azt is megértették volna, hogy már nemcsak a kisebbségi, hanem a települési önkormányzatba is fölkészült vezetőket kell választaniuk, ahol már tényleg mindegy, hogy cigány vagy magyar a jelölt, csak olyan legyen, aki alkalmas, akinek van és akinek számon kérhető a teljesítménye.

Ez a másik hiányossága a kisebbségi választásoknak. Nincsenek számon kérhető vezetők a cigányügyben. A cigányok nem kérhetik számon a kisebbségi képviseletek tagjait, hiszen nem ők választották őket; a cigány kisebbségi képviselők nem a cigányságnak, hanem a többségi választóknak felelősek. A parlamenti képviselők rendszeresen tartanak fogadóórát, össze lehet velük veszni, számon lehet kérni rajtuk, amit ígértek. Mindez tökéletesen hiányzik a roma képviseleti rendszerből. Lehet ezt véletlennek tekinteni? Ha a magyar képviseleti rendszerben ez érthető, megsérthetetlen elvárás, kinek van joga megsérteni a romáknál? A romákra vonatkozó külön szabályozás ellen Kaltenbach Jenő tiltakozott a leginkább. Ma is azt gondolom, megengedhetetlen, szakmailag elfogadhatatlan kompromisszumot követelt, amely megfelelhetett az általa képviselt német kisebbségnek, de a roma kisebbség önszerveződését szétverte, megalázta, nevetségessé tette.

A másik elem a parlamenti képviselő-választás szabályozása volt. Azt javasoltuk, hogy a kisebbségek közül csak a romák választhassanak parlamenti képviselőt, tekintettel a velük szemben fennálló faji előítéletességre, valamint az őket érintő társadalmi problémák súlyosságára. Azzal érveltünk, hogy a cigányság helyzeténél fogva az általa képviselt kisebbségi érdekek magukban foglalják a többi kisebbség érdekeit is, fordítva viszont nincs így. A koncepciónknak az volt a lényege, hogy egyetlenként a kisebbségek közül, akár alkotmányban rögzítve, bizonyos időre, három-négy ciklusra, pragmatikus okokból, a romák választhassanak parlamenti képviselőt arra a tapasztalatra építve, hogy a többség soha nem tudott megfogalmazni számunkra elfogadható roma politikát, még a rendszerváltás után is csak olyat, ami ártott a romáknak. Azt javasoltuk, hogy ezzel szembenézve, az új, demokratikus rendszer tegye lehetővé a romák parlamenti képviseletét.

Az európai uniós választási rendszerhez hasonló szisztémát javasoltunk a roma parlamenti képviselők megválasztására. Az egész ország egy választókörzet, amelyben - használva Sajó András alkotmányjogász koncepcionális javaslatát - az akkori alulról szerveződő, tagsággal rendelkező civil roma szervezetek készíthetnek választási listát. A koncepció szerint egyetlenegy szavazat sem veszett volna el, és a legtöbb szavazatot szerzők válnak parlamenti képviselővé. Adott esetben 15-25 olyan cigány parlamenti képviselő került volna a törvényhozásba, akik a romáknak tartoznak felelősséggel. A kisebbségek ezt a javaslatunkat elvetették, mert a legkisebb, néhány száz fős kisebbség is jogot formált ahhoz, hogy parlamenti képviselője legyen. Anyaországi védelmük, támogatásuk mellett hiába számítottunk a szolidaritásukra és kompromisszumkészségükre.

A harmadik elem a finanszírozásra vonatkozott. A finanszírozást normatív módon, de differenciáltan képzeltük el, azaz úgy, hogy a kisebbségek ne egyformán kapják a működési forrásokat. Koncepciónkban a differenciálás alapját a település típusa és az ott lakó kisebbségek becsült vagy valós száma, többségen belüli aránya képezte. Például a VIII. kerület 20-25 ezres roma közösségében a kisebbségi önkormányzat, tegyük fel, 36 milliós költségvetésből gazdálkodjon, az ötvenfős roma közösségben pedig 250 ezerből. Igazságtalanságnak tartom a mai rendszert, amely egyenlővé teszi a nem egyenlőt, és lehetővé teszi, esetenként késztet rá, hogy sokan csak a pályázat nélkül megszerezhető működési támogatásért kezdjenek el kisebbségi önkormányzatokat szervezni.

Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a szabályozás ne tegye a kisebbségi önkormányzatokat a helyi önkormányzatok alárendeltjeivé és - ezzel - kegykeresőivé. Minden demokratikus elemet tönkrezúz, ha a működés attól függ, hogy a helyi önkormányzat, a polgármester adott esetben cigánygyűlölő-e vagy nem. Ráadásul úgy, hogy ha cigánygyűlölő, és nem támogatja semmilyen módon a cigány kisebbségi önkormányzatot, az is törvényes. Nem demokrácia az, ahol a szegény, gyakran működésképtelen önkormányzatoktól kell működésre, programokra pénzt koldulni a még szegényebb kisebbségeknek. A törvénynek ezek az elemei eleve működésképtelenné tették a rendszert. Ha megfelelő mértékű normatív központi költségvetésből juttatott és nem a helyi önkormányzattól kikönyörgött támogatási rendszert alakítottak volna ki, akkor működőképes kisebbségi önkormányzati rendszer jött volna létre, amelyben a kisebbségi képviselők nem zsarolhatók. Ha a romák tapasztalták volna az új, demokratikus intézményrendszer működésének eredményét, akkor együttműködnének vele, de nem kiszolgáltatottként, koldulásos alapon. A hatályos rendszer, amely arra kényszerít, hogy koldulj, könyörögj, rimánkodj, sírjál, csak alattvalókra építő, rabszolgatartó rendszer, amelynek semmi köze a demokráciához.

Koncepciónk negyedik eleme a társadalmi szervezetek alanyi jogú központi támogatása volt, amit ugyanolyan fontosnak tartottunk, mint a kisebbségi önkormányzatok rendszerének létrehozását. Akkor még nem tudtuk, milyen torz eredményeket produkáló kisebbségi önkormányzati választási rendszert hoz létre a kormány és a parlament. Láttuk azonban, milyen sok alulról szerveződő civilcsoport alakul, és milyen nagy létszámú tagsággal szerveződnek. Fontosnak tartottuk, hogy a társadalomszerveződés minél több elemre épüljön, a roma társadalomnak többféle találkozási pontja legyen. Hiszen rengeteg ellentét húzódik a cigányságon belül is, nyelvi, származási, csoport-hovatartozási alapon, városi-e vagy vidéki, cigány telepi, értelmiségi vagy más... Millió ilyen metszésvonal tisztázására, a problémák feloldására a társadalmi szervezetek alkalmasabbak, mint az önkormányzatok. Azt javasoltuk ezért - és javaslom ma is -, hogy minden bíróságon bejegyzett, jogszerűen működő, tagsággal rendelkező cigány szervezet normatív támogatásban részesüljön a taglétszáma alapján. Azoknak a szervezeteknek a létszáma gyarapodna így, amelyek több helyi programot, közösségi életet, találkozási pontot kínálnának a romáknak, amelyek aktívvá teszik, szervezik a roma társadalmat. A roma társadalom önszerveződése lehet csak az alapja a roma közéletnek, az elidegenítő, a többség irányítása alá hajtott kisebbségi önkormányzati rendszerrel szemben.

A kisebbségi törvény rendelkezése alapján azonban a kormány számára - váratlanul - az OCÖ vált a magyarországi cigányságot képviselő egyetlen legitim tárgyalópartnerré. Ez a szabályozás törvényen kívül helyezte a roma társadalom önszerveződését, azt a folyamatot, amelyet pedig a kormányzatnak minden demokratikus plurális társadalomban kötelezően figyelembe kell vennie. A magyar törvényhozás egypártrendszerű hagyományt követve, moszkvai recept szerint, törvényi védelemmel, egyetlen legitim képviseleti joggal ruházta fel az illegitim, kontraszelektált roma képviseletet.

 

KORMÁNYOK ÉS TÁRGYALÓPARTNEREIK

 

Annak idején a Roma Parlamentet azért hoztuk létre, mert úgy láttuk, hogy a roma nép politikai érdekei - a különböző csoportok kulturális különbözősége ellenére - azonosak. Függetlenül attól, hogy valaki városi, értelmiségi, cigány anyanyelvű, magyar cigány stb., számtalan olyan pont van, ahol minden magyarországi cigány érdeke egybeesik. Amúgy pedig a faji előítéletesség, mint valami ártó métely sem tesz különbséget az egyes cigány csoportok között. A Roma Parlament jól indult. Lerakta a modern roma politizálás elvi és szakmai alapjait. Mindenki tagja volt: Farkas Flóriántól és Náday Gyulától kezdve Raduly Józsefig, mindenkit bevontunk. Mind az alapító tagok, mind a később csatlakozók kivétel nélkül tagsággal és önálló jogi személyiséggel rendelkező civil cigány szervezetek voltak. Számuk rövid idő alatt száz fölé emelkedett. Az ernyőszervezet feladata az volt, hogy megfogalmazza, képviselje és érvényesítse a cigányság közös érdekeit. Néhányan felismertük a Roma Parlament létrehozásának szükségességét, mert érzékeltük, hogy egyedül egyetlen szervezet sem tudja úgy kifejezni a közös érdekeket, ahogy több szervezet tudná.

A Roma Parlamentet aztán telerakták besúgókkal. Megalakulása után úgy tíz hónappal egy testületi ülésen három részt vevő elnökségi tag dobta fel egymást, hangfelvétel, jegyzőkönyv van róla. Kiderült akkor, hogy a Roma Parlament elnökségi ülésein hozott határozatokról egyesek azonnal értesítették kormányzati kapcsolataikat, akik - úgy érzékeltük - azonnal ellenlépéseket tettek. A Roma Parlament a hatalom ellenségévé vált, minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, szétverni. A szétverés egyik módja az volt, hogy megalakulása után nem sokkal azok, akik addig hiteles tárgyalópartnert kerestek a cigánysággal való kommunikációhoz - amúgy pedig a rendszerváltó értelmiség pártfrakciói -, gyorsan úgy határoztak, hogy csúcsszervezeteket - értsd: politizáló szervezetet - nem támogatnak. A Roma Parlament hat évig kimaradt a civilszervezetek támogatási rendszeréből.

A szétverés másik módja az volt - erről nyíltan és gyakorta beszéltek szervezetvezetők testületi üléseken, különböző közéleti összejöveteleken -, hogy kivásárolták a Roma Parlament tagszervezeteinek elnökeit. Megkérdezték, milyen problémájuk van, mennyi pénzre van szükségük. Azt is többen mondták, hogy volt, akit azonnal, helyben kifizettek. A feltétel a Roma Parlamentből való kilépés, a szervezet elítélése volt - akárcsak az ötvenes években. A másik módszer a roma közéleti közbeszéd szerint az elszámolatlan vagy elsikkasztott pályázati pénzek miatti zsarolás volt. A tagszervezetek szervezeti tevékenysége a Roma Parlamenttől függetlenül zajlott, önálló jogi személyiségük alapján maguk pályáztak az állami pályázati rendszerben, és önállóan számoltak el a támogatások fölhasználásáról. Ha nem tudtak elszámolni, a hiányok eltüntetésének is a Roma Parlamentből való kilépés volt a feltétele. Ezek a módszerek és eljárások természetesen a színfalak mögött működtek, feltárni, bizonyítani is lehetetlen. De az erről szóló információk az akkori és mostani közbeszéd részévé váltak, amelyeket a bekövetkezett történések visszafelé is igazoltak. Működésképtelenné vált a Roma Parlament azért is, mert Osztojkán Béla utasítására elnöksége alatt semmiféle köztartozást nem fizettek meg, pedig megvolt rá a fedezet. Amikor ez kiderült, Osztojkán lemondott, és a Phralipével együtt kilépett a Roma Parlamentből. A Phralipéből később negyven tagszervezetet zárt ki, az alapító vezetőket is, mind. Gyakorlatilag a Phralipe is szétesett. Ezután lett Osztojkán az OCÖ alelnöke.

Engem sokat foglalkoztatott, hogyan lehet megmaradni cigány értelmiséginek Magyarországon, ahol ilyen hatások érik az embert. Vonzások, ármányok, fenyegetések, zsarolások. Elhatároztam, hogy korábbi magatartásommal ellentétben nem fogom, nem akarom ostorozni a részt vevő roma szereplőket, és szeretném is tartani magam ehhez. Egyszerűen azért, mert olyan teljesítményeket, képességet, személyiségjegyeket, amikkel nem rendelkezik, roma vezetőtől is illuzórikus elvárni csak azért, mert nagyon rossz a helyzet. Ha nem létező képességeket vár el az ember valakitől, akkor azt az embert igazságtalanul bántja. Korábban én is azt gondoltam, hogy Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József mint első generációs közéleti roma értelmiségiek, alkalmasak lennének annak az űrnek a betöltésére, amelyben megjelentek a cigányügyben. Hogy a romáknak elkötelezett, elvi alapokon gondolkodó, döntést hozó, nagyon erős személyiségű vezetői lesznek. Nem igazságos azt mondani egy embernek, hogy te lennél az a személy, akire több százezer embernek szüksége van, ha ő nem az a személy. Ez nem változtat azon, hogy ezekben a történelmi-politikai korokban a romáknak nagy szükségük lenne ilyen emberekre. A cigányság eddigi, nem a cigányok által választott vezetői nem ilyenek voltak. Vezetői teljesítményükkel minden létező ponton elbuktak. Azt feltételezem, ha a romák tudnának ezekről a fordulatokról, jobb választói képességet tudnának elsajátítani. Ahogy a magyar társadalom többsége is arra van ítélve, hogy jobb vezetőket válasszon, mert ha egyre rosszabbakat választ, tönkremegy.

Az a színjáték, hogy az OCÖ az egyetlen legitim tárgyalópartner, a Farkas Flórián-féle időszakban minden eredmény nélkül játszódott. Viszonylag hamar kiderült, hogy az OCÖ teljesen jelentéktelen közszereplő, leszámítva - mondjuk - a kanadai „cigány diplomáciai csavart", ahol Farkas Flórián, Kaltenbach Jenő és Bíró András tanúsították a kanadai bíróság előtt a magyar állam szeplőtelen bánásmódját a cigányokkal szemben. Sok-sok roma ember életét tették ezzel újból tönkre, utánuk nyúlva több ezer kilométeren át.

Mára viszont - az európai csatlakozás óta - az OCÖ-re sincs szükség. Gyakorlatilag hatályon kívül helyezték, amennyiben a pénzügyi forrásokat politikai államtitkárságok, állami kuratóriumok alá rendelték. A politikai, kormányzati koncepciók a kormányon belül készülnek, és nincs jelentősége, hogy megszólal-e az OCÖ vagy sem. Érdemben az OCÖ soha semmit nem is állított, nem is vétózott meg, pedig a törvény feljogosítja erre. Érdekes és a modern jogállamiság felől megközelített kérdés, hogy az OCÖ-t be lehetne-e perelni a Hágai Nemzetközi Bíróságon közvetett népirtásban való részvétel vádjával, amiért jóváhagyta - ráadásul felzárkóztatónak nevezve - a roma etnikai felzárkóztató kormányprogramot, amely elrendelte, hogy csökkentett tananyaggal folyjon egy kisebbség oktatása. Csak ambíción és jogászok vehemenciáján múlik. Azért tartanék egy ilyen eljárást modell- és precedensértékűnek, mert Magyarország szembesülhetne azzal, hogy a régi, jól bevált módszer - kiszolgáló roma vezetők alkalmazása - az új nemzetközi környezetben már nem játszható tovább büntetlenül.

 

ROMÁK - A KISEBBSÉGEK KISEBBSÉGE

 

A kisebbségügy finanszírozása azért is nagyon lényeges, mert a romák nemcsak a többség, hanem a többi kisebbség miatt is hátrányos helyzetbe kerülnek. Ez éppúgy igaz a roma kisebbségi önkormányzatokra, mint a kultúra képviseletére. A kisebbségi törvény alapján általában is alárendelt szerepbe kényszerültek a kisebbségi önkormányzatok. Nem egyformán, mert az anyaországi védelemmel, társadalmi presztízzsel bíró kisebbségi önkormányzatok - esetenként alacsony létszámuk ellenére - jelentősen profitálnak belőle, míg a magas létszámú, anyaország, presztízs nélküli, egyre romló megítélés alá eső cigányok kisebbségi önkormányzatainak helyi támogatása fokozatosan csökken. Úgy tűnik, a települési önkormányzatok egyeztetnek ebben a témában, talán hogy ne legyenek támadhatók, és jellemzően minimalizált, az érdemi jelenlétet semmilyen módon nem elősegítő helyi támogatási szinteket alakítottak ki. Rosszabb esetben pályázati rendszer keretében versenyeztetik az elérhető forrásokért az adott településen lévő kisebbségi önkormányzatokat. Ilyen például a budapesti szisztéma, ahol a legtöbb pénzügyi támogatást - mondhatnám, törvényszerűen - a német kisebbségi önkormányzatok viszik el, fölrúgva ezzel minden rászorultsági elvet.

Ugyanannak a dolognak a színéről és visszájáról beszélek: papíron, talán még a jogalkotói szempontból is törvényes és demokratikus, egyenlő jogokat és feltételeket biztosító megoldások a valóságos életben, a társadalmi gyakorlatban folyamatosan és szisztematikusan hátrányos helyzetbe hozzák a romákat.

Vegyük a kisebbségi lapok támogatásának ügyét. Demokratikus megoldással a források elosztására kuratóriumot hozott létre a kormány, amelyben részt vesznek az országos kisebbségi önkormányzatok képviselői vagy a lapot megjelentető felelős kiadók, főszerkesztők. Ők döntenek a rendelkezésre álló 2-300 millió forint elosztásáról. Ezekben a kuratóriumokban természetesen a nem cigány kisebbségek alkotják a többséget, és minden úgy alakul, ahogy az ő érdekeik megkívánják. Ez a helyzet azt eredményezi, hogy a legnagyobb kisebbség kapja a legalacsonyabb részt a keretből. Demokratikusan szavaznak, hiszen ott ül egy cigány képviselő is. Ugyanaz történik, mint a kisebbségi törvény tárgyalásain, ahol három kisebbség szövetkezett, majd hozzájuk csatlakozott a többi kisebbség, és esély sem volt a roma érdekek érvényesítésére. Ami formailag demokratikus, az valós tartalmát, céljait és eredményeit tekintve éppen ellentétes a demokráciával, a lehetőségektől, jogoktól, eszközöktől való megfosztás rendszere. Látható, hogy a szisztematikus, megátalkodott politikusi és szakértői döntések részben gyávaságból, részben a formális demokratikus feltételeknek való politikai megfelelés fedezékében születtek. Csak annyit kellett mondani, hogy a cigány kisebbség társadalmi státusa és helyzetének megváltoztatása nem választható el a többi kisebbség problémájának megoldásától. Attól kezdve a kisebbségügyben a többi kisebbség diktál. Ha a ruszinok mint kis létszámú nemzetiségi csoport képviselői elegendőnek tartanak öt kopogtató cédulát a képviselői jelöléshez, akkor ez látszólag tökéletesen demokratikus, de ha jogszabállyá válik, azzal az új demokrácia, a papírforma szerinti demokráciának megfelelve, tökéletesen lehetetlenné teszi, szétveri a roma képviseleti rendszert. A kérdés az, hogy meddig lehet egy társadalmi csoporttal szemben ezt játszani, és ezzel a következménnyel mikor és kinek kell szembenéznie.

Ide kapcsolódó fontos kérdés, reális-e az, hogy a többségi média - a napilapok, a bulvársajtó, a televízió kék hírei - tájékoztassa a cigányokat a cigányügyről. Bekövetkezett egy demokratikus fordulat a társadalomban. Hátunk mögött sok évtizedes, akár évszázados torz megnyilvánulások a romákkal kapcsolatban - a fasiszta irodalomtól az ötvenes évek romákat megkülönböztető fekete személyi igazolványán keresztül az 1961-es párthatározatig, amely szerint cigányok nincsenek, vagy a nyolcvanas évekbeli „Kék fény" híradásokig, amelyekben öt bemutatott bűnöző közül négy cigány volt. Ezek a tapasztalatok arról szólnak, hogy mindaz, ami a többség kezében van és romákról szól, a romák ellen hat, pusztít, tönkreteszi a romák presztízsét, becsületét. Ez történhet hazafias érdekből vagy üzleti érdekből, példa rá a „Bazi nagy roma lagzi" vagy a Mónikaféle kibeszélő show. Különleges társadalmi érdek fűződik ezért ahhoz, hogy a romák hozzájussanak olyan sajtótermékekhez, olyan nyilvánossághoz, amelyben a róluk kialakított kép már nem a többség érdekei szerint való.

 

A ROMA ÉRTELMISÉG MARGINALIZÁLÁSA

 

A hat-nyolc évig tartó első időszakban el lehetett játszani a kisebbségi törvény modellértékűségéről szóló kölcsönös színjátékot. A kisebbségi törvénnyel és a hozzá kapcsolódó választójogi szabályozással a hatalom elérte, hogy a romák képviseletének megválasztása mindenben alátámassza, igazolja a magyar hatalmi-politikai-diplomáciai érdekeket. Fölépítették ehhez mesterségesen, állami akarattal a Lungo Drom cigány szervezetet, vezetőjének kiválasztották Farkas Flóriánt. A Lungo Dromnak mint az állam által kreált, egypártrendszerű cigány képviseletnek az volt a feladata, hogy kiiktassa a cigány értelmiséget a cigányügyből, s a budapesti cigány értelmiséget a cigány nép általános és első számú közellenségévé tegye. A vidékközpontú cigánypolitikára hivatkozva - mi élünk vidéken, mi tudjuk, mit akarnak a cigányok -, Szolnokra vitték a cigánypolitika központját. Asszisztálónak megkeresték, megtalálták és vezetővé tették azt a személyt, aki hivatalos politikai nyilatkozatban jelentette ki, hogy ameddig ő él és politizál, az Országos Cigány Önkormányzat és a Lungo Drom elnökeként mindent megtesz azért, hogy a többség joga legyen megválasztani a cigányság vezetőjét, képviseleteit. Tíz évig konfrontálódtunk a pártokkal, kormányokkal és az OCÖ-vel, míg 2004-ben az alkotmány módosítása egyértelművé tette, hogy a kisebbségi képviselők megválasztása kizárólag a kisebbséghez tartozók joga.

Négy ciklusra zárták ki a magyar pártok az OCÖ és a Lungo Drom cigány vezetői szövetségének köszönhetően a roma társadalmat az önszerveződés lehetőségéből. Fölmérhetetlen károkat okoztak ezzel a Magyar Köztársaság társadalmának, legközvetlenebbül a cigány származású magyar állampolgárok közel egymilliós tömegének és annak a következő - legkevesebb - három generációnak, amelynek jövőjét a következmények súlyosan beárnyékolják. A roma társadalmat a demokrácia tizenhat éve alatt kényszerpályán veszteglésre ítélték. Ennyi időre becsülték szakértők az új társadalom kialakulásának befejeződését, a politikai-gazdasági-szellemi tőkék átrendeződését. A bebetonozódott erőviszonyokat ezek után már nem vagy csak újabb rendszerváltással lehetne megváltoztatni. Ezt az időszakot cigánymentesítették a bábképviseletekkel; kiszolgáltatták és végigasszisztáltatták romákkal a politikai-gazdasági-szellemi tőke újraelosztását akkor, amikor a romák számára sorsuk társadalmi méretű jobbra fordításához az újraelosztásban való részvétel volt az egyetlen esély. A rendszerváltó pártok elvették ezt az esélyt, és megtalálták hozzá a maguk cigányait. A roma társadalomnak pedig nem maradt semmije és senkije.

Volt egy többéves időszak, amikor a cigány értelmiség kisebbségi kérdésekben miniszterek, kisebbségi szakértők, jogászok és pártvezetők hiteles és fölkészült tárgyalópartnereként jelent meg. Ez alatt az időszak alatt kezdődött tárgyalás arról, hogy a magyarországi cigányság kisebbségi, nemzetiségi jogokat kapjon, elkezdődött a kisebbségi törvény előkészítése, megszületett a konszenzusos törvényjavaslat. Ezekben a kérdésekben és folyamatokban a roma értelmiség képviselte a cigányság érdekeit, nem pedig a vidéki vállalkozók.

A vállalkozó szót azért említem, mert ez a második elem, amelyre a cigány értelmiség elhallgattatása, hiteltelenítése és a cigányügyből való eltávolítása épült. Egy cigány vállalkozói kör ugyanis fölfedezte, hogy az OCÖ keretében a cigánytelepek fölszámolásában, a lakásépítési programban évente három-négyötszáz millió forint koncentrálódik, ami egy cikluson belül több milliárd forintot jelent. Ez a vállalkozói kör gazdasági érdekével megjelent az anyagi források körül. Lakások alig épültek, de a több milliárd forint eltűnt. Az építést bonyolító kft.-k egy éven belül csődöt jelentettek, aztán eltüntették a nyomokat, gyakran kormányzati segítséggel. A vállalkozói kör baráti és alkalmazotti szinten is megjelent a roma közéletben. Báthory János pedig képviselőként meghirdette, hogy a kormányzat nem köteles és nem is fogja soha támogatni a politizáló, ideologizáló szervezeteket, az elvi alapokon nyugvó roma politizálást. Csak az számítson állami segítségre, aki konkrét, számon kérhető, általa hasznosnak tartott fizikai munkát végez, közmunkát szervez. A vállalkozónak nincsenek politikai céljai, és főleg nincsenek társadalmi méretű cigány politikai szerepvállalásai. Pénzt akar, és azt megkapja. Vidékről felhozott vállalkozói furfang szintjén zajlik az egész.

Mondok egy példát az előbbi „program" infantilizmusba torkolló következményeiről. Volt olyan település, ahol egyszerre harminc bicikli-összeszerelőt képeztek ki. Egy kisfaluban, ahol összesen nem volt harminc bicikli. A képzés költsége azonban több millió forint volt. Mérhetetlen pénzt elpusztítottak, szándékosan úgy, hogy a romáknak abból semmilyen előrelépése, szervezettsége, együttműködési szintjének semmilyen növekedése ne történhessen meg, viszont a pénz papíron a cigányügyre legyen fordítva. Az eredmény mindenesetre ez. És fölhasználható érv minden kormány számára. A mai napig úgy történnek a választások, hogy szavazz rám, add be a pályázatod, és biztos nyerő vagy. Akié a hatalom, az tudja kiépíteni magának úgy a klientúrát, hogy abban semmiféle elvi együttműködés meg ne jelenhessen, hanem attól működjön, hogy pályázatok sikerességéért cserébe szavazatokkal korrumpálják a klientúra tagjait. Hiába bővültek a források, a pályázati lehetőségek, minden kuratóriumban az OCÖ által delegált kuratóriumi tagok ülnek. A pályázatok nagy része megrendelésre érkezik.

Érdekes jelenség, hogy amikor a Báthory-féle ideológia teret nyert - megkeresni és pozícióba emelni a párthű cigány képviseletet, és kormányzati pénzekből fölépíteni a cigány egypártrendszert -, a magánalapítványok is ugyanezt a célt szolgálták. A Bíró András vezette Autonómia Alapítvány sok millió forintjának megpályázásához feltételül szabta, hogy csak a nem politikai céllal létrehozott roma szervezetek lehetnek eredményesek. Tudomásom szerint több millió dollár fölhasználása eredményezte ilyenformán - véleményem szerint - a politikailag szolidáris, egymással sorsközösséget vállalni tudó cigány emberek közösségeinek szétverését, olyan közösségekét, amelyek túlmutatnak a helyi vagy családi környezet szolidaritásán, és képesek sorsközösséget vállalni más településen, más országrészben élő romák problémáival is. A pályázati támogatások az egyes településeken belül is évtizedekig fennmaradó ellentéteket generáltak roma emberek között, sokszor rokonságon belül is. A pénzeszközök odaítélése, a számonkérés módja a pályázók elmondása szerint kiszámíthatatlan volt, akinek akartak, engedtek, akinek nem, attól számon kértek, egyes romákat csődbe juttattak, másokat megvagyonosítottak, és mindig egymás kárára. A helyi szinten elvárható minimális együttműködési szintek is megszűntek.

 

A TÖRVÉNYEKBEN REJLŐ HAZUGSÁGRENDSZER

 

Beszélnünk kell az utóbbi néhány év fejleményeiről is, a magyarországi politikai közélet alakulásáról, az ország kettészakadásának történetéről, a kettéosztódásról jobb- és baloldalra, kommunistaellenesekre vagy zsidó- és cigánygyűlölőkre, a nacionalistákra és baloldaliakra. Ami történik, nem más, mint kreált gyűlölet, politikai demagógia, szavakkal játszott történet, ami leképeződik az emberek érzelmeiben, indulataiban, de valójában nincs köze ahhoz, hogy Magyarország fejlődjön, gyarapodjon. Ez virtuális politikai színtér, ahol az emberek szembeállíthatók egymással. Igazából nincs tétje, nincs megvalósítható cél. Európa közepén nem lehet erőszakkal Nagy-Magyarország politikát folytatni. Nem lehet az országot homogénné tenni. Attól félek, a roma ügy a hazai politikai életben a közeljövőben nem játszhat szerepet, mert a politikai elit el van foglalva a maga „fajgyűlöletével", nincs a romákra ideje, amúgy is minden jel arra mutat, hogy ha semmi másban, de a romák kezelésében egyetértenek. Most fehérek gyűlölnek fehéreket.

Teljesen természetellenes lenne, ha a romák ebből a megosztottságból kimaradnának. A romák alkalmazkodásra vannak ítélve. A személyi ambíciók, a hatalmi vágy, az előbbre jutás, a megfelelni vágyás irányít. Valójában a pártok akarata érvényesül, közmegegyezés van abban, hogyan lehet a cigányügyet hatástalanítani. Az sem biztató jel, hogy mindegyik kisebbség - a cigányokat kivéve - magasan képzett, intellektuálisan fölvértezett értelmiségieket választ vezetőjének. Elvileg a magyarországi cigányságnak is lenne erre lehetősége. Valójában úgy alakították, hogy a cigányság az egyetlen olyan kisebbség, amelynek minden esetben, minden választás után ugyanarra a szintre züllesztve, aluliskolázott, képzetlen vezetői vannak.

Fontos, hogy az elmúlt tizenöt évet elemezve összefoglaljuk, hogy mi ellen és miért szólal meg az ember, mert különben nem érthetőek az indulatok. Ma úgy látom, a romákat érintő törvényekben három olyan elem van, amelynek üzenetét évtizedekig is nehéz lesz hatástalanítani. Szimbolikus, a cigányokat a hierarchiák legaljára helyező üzenetekről van szó.

Először, hogy a többség jogosult megválasztani a cigányok képviseletét, vezetőit. Ennek a szabálynak az az üzenete, hogy úgy tekintenek ránk, mint a nyájra, ahol a juhász dönti el, hogy melyik birka nyakába akasztja a kolompot. A birkák nem választanak. Drasztikus a példa, de gyakorlatilag ez történt. A rendszerváltás előtti ellenzéki megszólalások még emberi méltóságról, emberi jogokról szóltak, ehelyett most: „gyere ide, kell egy kolomp?" - hallatszik. Ennek a törvénynek az a szimbolikus üzenete, hogy a cigány nép nem érett meg vezetői megválasztására. Ez a jog a többségé. Ez a törvény akadályozza meg a cigányság önszerveződését.

A második elem az önkormányzatok alárendelt szerepe. A kisebbségi önkormányzatok a törvénynél fogva vannak kéregető, kolduspozícióban. A romáknak hivatalból vannak kapóik, akik azt csinálnak velük, amit akarnak. Ez a döntő fordulat. A független cigány szervezetek még ki tudták kerülni ezeket a csapdákat, nem kényszerültek arra, hogy a polgármesternél, az önkormányzatnál kolduljanak.

A romákat érintő törvények szimbolikus üzenetének harmadik eleme az, ahogy a romák megélik, hogy van is vezetőjük, és még sincs. Mert papíron van ugyan vezetőjük, de még sincs senkijük, mert könnyen lehet, hogy azt a vezetőt egyetlen cigány sem választotta.

Miközben a romák társadalmi státusa, presztízse semmit nem javult, ellenben rengeteget romlott az elmúlt négy ciklus alatt, a kisebbségi önkormányzatok és az OCÖ feladatává a politikai érdekképviselet helyett kizárólag a kulturális autonómia képviseletét tették. Úgy alakították ki a rendszert, hogy érdekképviseletre, önálló tevékenységre alkalmatlan legyen, finanszírozási függőségben tartson, és a cigány kisebbségi önkormányzati képviselők megválasztásához ne legyen benne szükség cigányokra. így néz ki a többségi szabályozással létrehozott rendszer. A politizáló cigányság, a kollektív érdekek megjelenítését nem tudom másképp elképzelni, mint alulról jövő mozgalom eredményeként.

Üres deklarációnak tekintem az esélyegyenlőségi törvényt is. Ez a törvény csak abban az esetben lenne esélyegyenlőségi, ha a faji előítéletesség miatt kialakult, tömegméretekben jelentkező esélyegyenlőtlenségek rendszerét konkrétan megnevezné, és megszüntetésükhöz eszközöket, forrásokat rendelne. Arra gondolok, hogy Magyarországon ma négy-öt százalékos a munkanélküliség, a romáknál 60-80-90 százalékos, azaz tíz-hússzoros a különbség, ami egyben az esélyegyenlőtlenség arányait is mutatja. Lehet-e ezt a helyzetet egységes szabályozással, ugyanazokkal az eszközökkel és forrásokkal kezelni? A törvénnyel ebbe az irányba mozdul el megint a közgondolkodás, a politikai akarat. A törvény a magyar állampolgárok esélyegyenlőségében gondolkodik, és sokféle csoport, a nők, a fogyatékosok között a romákat is megnevezi. De nem nevez meg olyan mutatót, amelytől való eltérések kezelésére, a különbségek kiegyenlítésére kormányprogramok létrehozását és működtetését teszi kötelezővé. Ha bármelyik politikai erő, bármely kormány nem vesz tudomást a tíz-hússzoros különbségekről, akkor ugyanazt a hibát követi el, mint a kisebbségi törvénynél. Egy mezőben megjelentetni a fogyatékosok és a romák ügyét katasztrofális, ugyanakkor meglehetősen súlyos szimbolikus üzenet a többségi társadalom egójának. Hosszú távon ez is alkalmas jelentős faji előítéletesség-muníció felhalmozására.

Az esélyegyenlőségi törvényben megfogalmazott jogvédő hálózat, „esélyházak" létrehozásával szemben tíz éve javasoljuk a jogvédelem területén, hogy minden bíróságon bejegyzett, jogszerűen működő, aktív tagsággal rendelkező roma társadalmi szervezet állami finanszírozással, pályázati rendszerben hozhasson létre jogvédő irodákat, alkalmazhasson jogászt. Ez a megoldás mára az országban legalább száz jogvédő irodát jelentene és a mainál jóval alacsonyabb esetforgalmi mutatókat. Ezek a jogvédő irodák az ország különböző régióiban elosztva működnének, karöltve az alulról szerveződő, tömegbázissal rendelkező, élő kapcsolatokkal működő szervezetekkel.

Civil közreműködéssel ma legfeljebb az amerikai típusú botrány-jogvédelemben találkozhatunk, aminek alig látjuk a végkimenetelét. Az ilyen akciók a média segítségével gyakran azt közvetítik a közvélemény felé, hogy a romák szinte túl vannak védve. Ha kilakoltatják őket, ott vannak a jogvédők, nyomukban a parlamenti képviselők, és botrányt csinálnak, hogy elvigyék őket a rendőrök. Az a valóság, hogy a romák soha, egyetlen ponton sem kaptak védelmet az új rendszerben. Egy-két jogvédő médiabeli sikere mellett a romák tökéletesen sikertelenek. Azok a parlamenti képviselők, akik bemásznak a kilakoltatandó család ablakán a televízió kamerája előtt, soha nem tiltakoztak a romákat feudalizáló, a romák látszat-képviseleti rendszerét kiépítő kisebbségi törvény ellen. Az sem megoldás, ha maga a kormány jelöl ki és fizet 19 ingyenes ún. jogvédő irodát, amelyről aztán két év múlva a másik jogvédő iroda bebizonyítja, hogy semmilyen hatékony jogvédelmet nem ad a romáknak.

A Roma Parlament mint politizáló csúcsszervezet javaslata alapján lehetett volna megfelelő jogvédelmet biztosítani a romák százezrei számára. A helyben, kéznél lévő jogászok segítségével be tudtak volna avatkozni helyi viszonylatban az önkormányzati döntések meghozatalába e döntések kritikai megítélésének megfogalmazásával, nyilvánosságra hozásával, a „Cs"-lakásépítés-akciótól kezdve a díjhátralék miatti lakásvesztési ügyekig, hogy tíz-húsz ezer forintos hátralék miatt ne lakoltassanak ki többgyerekes családokat. Most csak látszat az, hogy a romáknak kiterjedt jogvédelme van. Ezzel szemben - véleményem szerint - a legnagyobb törvénysértéseket maga az állam követi el. Hiszen törvények, kormányrendeletek vannak, amelyek kifejezetten sértik a roma közösségi érdekeket. Hogyan lehet így jogvédelemről beszélni!? Közhely, hogy a legszegényebbektől, az öngyűlölettel sújtottaktól szinte képtelenség magas szervezettséget elvárni. Ezért azt gondolom, hogy a roma emberekben mint egyénekben van lehetőség.

Az antidiszkriminációs programhoz kapcsolódó, a faji előítéletesség megszüntetésére szánt kampányok ésszerűsége is megkérdőjelezhető. Átéltünk már néhány ilyen kampányt, és a cigányság helyzetében semmilyen változás nem történt. Az akciók szervezői nem veszik figyelembe, hogy hétköznapi szinten milyen leképeződései vannak a cigányügynek. Nem a faji előítéletesség ellen kell harcolni, hanem a faji előítéletet kiváltó, fenntartó helyzeteket kell megszüntetni, a jelenség előfordulásának lehetőségét kell csökkenteni. Ha a szegénység váltja ki, tartja fenn, igazolja vissza az előítéletet, akkor a szegénységet kell leküzdeni. Ha a tudatlanság, a képzetlenség tartja fenn, akkor a képzésre kell fordítani. Ha a koldulás, akkor a szociális ellátórendszerre kell fordítani. A rabszolgatartó vagy a közvetett népirtást gyakorló politikai elnyomó rendszert kell felszámolni, nem pedig az emberek faji előítéletességét igehirdetéssel, malaszttal, ráolvasással átírni. Az az ember, akinek a kertjéből az éhező cigányok ellopják az almát, nem fogja szeretni a cigányokat. De a cigányok se fognak almát lopni, ha nekik is lesz almájuk.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a törvényekben is benne rejlő hazugságrendszerről nyíltan beszéljünk. Korokon átívelő technikáról van szó, amellyel mindig elodázhatok a konkrét cselekedetek. Elég, ha papíron vagy nyilatkozatainkban teszünk valamit. Erről szólt a Kádár-rendszer cigánypolitikája, és erről szólt a demokratikus rendszer romapolitikája is. Annyi a különbség, hogy a mai politikai-gazdasági rendszer elfogadtatta a nyertesekben és vesztesekben való gondolkodásmódot, míg a korábbi rendszer ideológiai-eszmei alapon elutasította, hogy veszteseket termeljen - például tömeges munkanélküliséget -, mert az nem illett bele az ideológiájába. Ma az emberek hajlandók úgy gondolkodni, hogy aki nem hajt, az jogosan marad le - ezt képviselte a cigányokról szóló megnyilatkozásaiban több miniszterelnök is -, és azt is gondolják, hogy a koldusok, kéregetők, munkanélküliek, rabszolgák léte szükséges, vállalható eleme ennek a rendszernek.

Hasonló problémát látok a Nemzeti Fejlesztési Terv alakulásában, amelynek rendszeréből, programjából a nevesített roma programok kimaradtak. Az elmúlt harminc évben volt már néhány kitörési pont a cigányügyben. Ma ilyen társadalmi méretű kitörési lehetőséget jelenthetne a Nemzeti Fejlesztési Terv. De csak akkor, ha a tudós szakértők a kormány számára pontosan megneveznék leírnák, hány százezer ember él a romák közül elviselhetetlen életkörülmények között, milyenek körükben a megbetegedési arányok, hány évvel élnek kevesebbet a többi embernél, milyen hátránnyal indulnak gyerekeik már a születésük pillanatában, aztán majd az óvodában, az általános iskolában, és a kormány kijelentené, hogy ez az állam többé nem vállalja föl, hanem éppen ellenkezőleg, meg kívánja szüntetni a romákat elnyomó rendszert és további építését. Ezért nemzetközi segítséggel a romák támogatását az NFT külön nevesített részévé teszi, és sok százmilliárd forintot, eurót fordít ezeknek a jelenségeknek a felszámolására. A Nemzeti Fejlesztési Tervben lehetősége lenne Magyarországnak megtennie ezt a lépést. Mi már a Zámoly-ügy kapcsán Párizsban tartott sajtótájékoztatón javasoltuk, hogy a magyar kormány kérjen nemzetközi segítséget a cigányügy kezelésére, ismerje el, hogy a cigányságot körülvevő faji előítéletesség miatt a politikai elit, amely fogolynak is tekinthető az előítéletes választói környezetben, nem tud és nem akar érdemben forrásokat elkülöníteni a költségvetésben, tartva a választók haragjától és bosszújától, ezért külső források szükségesek a nyomor, a munkanélküliség felszámolására. Ki lehet jelenteni, hogy sok évtized alatt vált ennyire tragikussá a cigányok helyzete, és ebben különlegesen nagy rész esik a rendszerváltozás utáni időszakra. Marshall-segély méretű segítségre gondoltunk. Ez év tavaszán a Roma Parlamentben a Világbank elnöke megkérdezte tőlem, mi lenne az én három kívánságom romaügyben. Azt feleltem, hogy a magyar kormány kövesse meg a cigányságot, és kérjen bocsánatot a rendszerváltás óta eltelt évek alatti politikai magatartásának következményeiért. Elővezettem neki is a Marshall-segély koncepcióját.

Ha szembesítenénk az utolsó tíz év pozitív, optimista kormányzati és politikusi nyilatkozatait a valósággal, láthatnánk azt a technikát, amellyel félrevezetik a magyar társadalmat a romák kárára és a romákat az egész társadalom kárára. Hiába nyilatkozik úgy tavasszal a romaügyi államtitkár, hogy elindul a telepfelszámolási program, ha augusztusban az új miniszter, Göncz Kinga azzal egészíti ki, hogy nincs kormánygarancia, nem tettek még egyetlen komolyan vehető lépést sem, hogy még nem látható az uniós támogatások elérhetősége, hogy nem készültek el az elmúlt években azok a hatástanulmányok, megvalósítási tervek, amelyek mentén egy ilyen folyamatot le lehetne vezényelni. Hiszen elképesztően súlyos döntéseket kell hozni: hova építsék a megszüntetett cigánytelepek helyett a lakásokat, hogy együtt költöztetik-e őket vagy külön, megvizsgálni, hogy a települések befogadják-e a korábban kitaszított romákat, vagy élő kordonnal fognak tiltakozni ellenük, hogyha jövedelemnélkülieknek építenek lakásokat, miből fognak megélni stb. Mindezek a tanulmányok nem készültek el, pedig már kifelé futunk ebből a kormányzati ciklusból. Ezzel a hazugságoknak arról a technológiájáról beszélek, amelynek révén az egész társadalom úgy láthatja, hogy mindjárt itt a megoldás, közben négy év alatt semmi sem történik.

 

AZ EGYÉNI FELISMERÉS MOZGALMA

 

Nagy kérdés, hogy a kisebbségi törvény napirenden lévő módosítása során megismétlődik-e az, hogy a többi kisebbség a saját érdekét a romák érdeke fölé helyezi és érdekszövetségben egymással érvényesíti.

A kisebbségi törvényt módosító állami elképzelések között erőteljes az a koncepció, amely a cigány anyanyelvűeket tekinti a törvény hatálya alá eső romáknak. Akik nem beszélik a cigány nyelvet, látható rasszjegyeik ellenére sem minősülnek a törvény jogalanyainak, azaz cigánynak. Szerintem ez fontos adalék. Én büntető tételnek tartom, mert a magyarországi cigányság 80-90 százaléka nem cigány anyanyelvű. Ugyanaz a színjáték ismétlődik: a többségi hatalom dönti el, hogy van cigány, vagy nincs cigány. Ha nem beszéli a cigány nyelvet, akkor nincs. A Mária Terézia korában kialakult gondolkodásmód több mint kétszáz év után újra megjelenik: nincsenek cigányok, újmagyarok vannak. A társadalomtudományok hihetetlen gazdagodása, kiteljesedése ellenére a politikailag befolyásolt kisebbségügy egyik eleme, a romaügy szinte a teljes tudatlanság állapotában van tartva. Ugyanolyan szellemi szinten van, mint Mária Terézia korában: azt hiszik, hogy azt mondhatnak és azt tehetnek az emberek életével, amit akarnak. Nem számít, hogy valaki cigánynak tartja magát, és láthatóan, rasszjegyei alapján is cigány, a hatalom bármikor törvényben rendelkezhet arról, hogy nem tartja őt cigánynak. Mi a különbség a Mária Terézia kori gondolkodásmód és a mai között? Nincs különbség. A kisebbségi létnek éppen abba a szegmensébe avatkozik be ez a gondolkodásmód politikai és jogi eszközökkel, amely az ember számára a legsérelmesebb: kisebbségi hovatartozása miatt diszkriminálják. Egy tollvonással megszűnne a hátrányos megkülönböztetés, hiszen nincsenek cigányok - annak ellenére, hogy több százezer roma él, látható az utcákon, kerül kapcsolatba a közintézményekkel, rendőrökkel, iskolákkal, önkormányzatokkal. A kisebbségi probléma megoldódna papíron, meg a jogalkalmazók számára, és maradna a cigány anyanyelvűek kulturális autonómiájaként leírt cigány nyelvhasználat. A cigányügy a nyelvhasználók ügyévé korlátozódna, a romák kilencven százaléka pedig kimaradna ebből a rendszerből. Aztán a kimaradtak gyűlölhetnék a bentmaradtakat és fordítva. Furán összekeveredik a naponta megélt gyakorlat a politikailag manipulált deklarációkkal.

Ha végiggondolom, hogy az egyének hogyan tudnák magukat függetleníteni a politikai és egyéb manipulációktól, hogyan tudnák a személyes, belső döntések szintjén megélni állampolgárságukat, cigányságukat, ezen a téren teljes szabadságot látok. Ha valaki megkérdezné, hogy szüksége van-e egy romának országos cigány önkormányzatra, kisebbségi önkormányzatra ahhoz, hogy végiggondolja a maga cigányságát - ki akar-e vetkőzni a cigányságából, asszimilációs pályára törekszik-e, vagy éppen ellenkezőleg: természetes és egészséges önazonosságot vállal a cigányságával és a magyarságával egyaránt; milyen túlélési stratégiát kínál a gyermekének; cigányként milyen szerepet tud és akar vállalni egy élhető jövőért -, akkor a konkrét tapasztalatok ismeretében az a válaszom, hogy nincs szüksége.

Nem akadályozza ma senki és semmi az embereket abban, hogy kijelentsék a polgármesteri hivatalban, cigány vagyok és szociális segítséget kérek, a munkaügyi központban azt mondják, cigány vagyok és dolgozni szeretnék, hogy nyilatkozzanak az iskolaigazgatónak, a gyermekem cigány, és követelem, hogy semmilyen hátrányos megkülönböztetés ne érje. És mert cigányként nem veszik fel semmilyen munkahelyre, igényli, hogy a munkanélküli ellátásáról gondoskodjon a munkaügyi központ. Annak sincs akadálya, hogy cigányok azért, mert cigányok, követeljék, hogy megválaszthassák a kisebbségi önkormányzatukat. Mint ahogy annak sem, hogy ha érdemtelen és káros képződménynek tartják, akkor dönthessenek úgy, hogy ne legyen a településükön cigány kisebbségi önkormányzat, és ne legyen OCÖ.

Az lenne a legjobb, ha a fontos döntések forrása a cigány ember maga lenne. Ezeknek a döntéseknek a fölismeréséhez nem kell se középfokú, se egyetemi végzettség, nem kell a cigányüggyel, politikával foglalkozni. Mindenkinek a saját napi élete szintjén kell döntenie. Ha elmenekül, és belekerül abba a darálóeffektusba, amelyben cigány sem tud lenni és magyar sem, kényszerasszimilációs pályára vezetteti magát. Ami egyébként a roma társadalom többsége számára már fizikailag is elképzelhetetlen, mert a szegénység és nyomor állapotában megkísérelni sem tudja, hogy eleget tegyen a kényszer asszimilációs elvárásoknak. Menthetetlenül cigány, akár akarja, akár nem.

Az eszmei lehetősége és a jogi alapjai megvannak annak, hogy a cigány emberek egyénileg, egymástól függetlenül kiléptessék magukat abból az álságos helyzetből, amelyben az egyetlen sikerélmény a rendszerváltás utáni Magyarországon, hogy a cigány emberek azt mondhatják magukról, hogy nem cigányok, pontosabban törvény rendelkezik arról, hogy a többségnek nincs joga cigánynak látni azt, aki cigány. Vajon a határon túli magyaroknak mit jelentene, ha például a románoknak törvény tiltaná, hogy magyar nemzetiségűnek tartsák a magyarokat? És mit szólna ehhez Magyarország? És mit szólna ahhoz Magyarország, ha valamennyi román választópolgár jogosult lenne megválasztani az erdélyi magyarok vezetőit? A példából látható, hogy az is lehet stigmatizált, gyűlölt és megvetett, aki fehér, és van nemzetállama, anyaországa. A vajdasági magyar-verések, az erdélyi bozgorozás nem különbözik a magyarországi cigányozástól.

Magyarországon új trendként úgy kellene lemondaniuk a cigányoknak a cigányságukról - partnerként egy hamiskártyás játékban -, hogy miközben az ellátórendszerek csak rászoruló magyar állampolgárról beszélnek, a romák reprezentációja tizenöt-hússzoros a munkanélküliek, az egészségkárosodottak, a képzésből kizártak, a lakhatással nem rendelkezők, a jövedelem nélküliek, a nyugellátás nélküliek között. Végig kellene gondolnia a társadalomnak is és a romáknak is, hogy amennyiben a halmozottan hátrányos helyzet meghatározó oka a cigány származás, akkor a hátrányok megszüntetését, felszámolását is a cigány származásnak kell meghatároznia.

Elsősorban tudatosság kérdése, hogy a cigányok cigányként nevezzék meg magukat. Ennek következtében a cigányok százezer számra megjelennének az oktatásban, a foglalkoztatásban, a családvédelemben, a szociális ellátórendszerekben, ahol társadalmi státuszunkat illetően az adatvédelmi törvény miatt most nem rendelkezhetünk szociológiai mutatókkal. Az egyéni felismerés mozgalma, az ebben a szellemben folytatott akciók sora bármikor, bármilyen kormánnyal, bármilyen sérelemmel szemben vállalható. Csak idő kérdése, hogy mikor ismerik fel a romák tömegesen annak szükségességét, hogy saját maguk, mindenkitől függetlenül, egyedül, egy személyben döntéseket hozzanak. Az öngyűlöletbe taszított, értelmiségétől megfosztott, szervezhetetlenné tett roma társadalom csak így tudna megjelenni tragikus élethelyzetek tömegével a hazai és nemzetközi igazgatási rendszerekben, a nyilvánosságban. Az egymástól függetlenül kinyilatkoztatott azonos sorshelyzet közös sorstudattá válna, kollektív cselekedetté.

 

A POLITIKA CIGÁNYTALANÍTÁSA - „ÜVEGGYÖNGY-EFFEKTUS"

 

Ma már senki nem beszél cigányügyről. Jól megfigyelhető politikai akarat az ország cigánytalanítása. A szociálpolitikai ellátórendszeren belül nincs cigány, csak rászoruló magyar állampolgár, az oktatásban és a foglalkoztatásban ugyanígy. Ami a valóságos társadalmi folyamatokban hátrányként a romákat éri, az az adatvédelmi törvény miatt nem mérhető, tehát nincs. Ez szakmai képtelenség. Nem sok köze van a tudományos kutatásokból ismert cigánydefiníciós vitához. Nem lehet erről értelmesen beszélni, mert minden abszurd előzményekre épül. A romákra évszázadok óta nyomás nehezedik, hogy ne legyenek romák, mert romának lenni nem kívánatos a környezet számára. Ennek az elvárásnak a következményeként alakult ki az öngyűlölet, az egymással együttműködni nem tudás, a másik roma életének, sorsának, nehézségeinek vállalása helyett annak elutasítása, a lelkekben is. Külső manipulációs folyamat eredménye ez, amely Mária Terézia korában kezdődött el az úgynevezett jó cigánynem jó cigány kategóriák felállításával. Az a jó cigány, aki úgy él, ahogy mi megköveteljük. A romák azt gondolták, hogy ha teljesítik a többség elvárását, a továbbiakban már nem lesznek cigányok. Generációk élete tört meg így, mert miközben minden feltételt teljesítettek a cigányok, kiderült, hogy mégis cigányok maradtak. Arrébb egy utcával, egy várossal, a szűkebb környezetében kivívott személyes presztízs porrá omlik. A többségi társadalmaknak az asszimilációra irányuló politikai erőfeszítése - éljetek úgy, tanuljatok úgy, öltözködjetek úgy, ahogy mi - tökéletesen teljesíthetetlen feltételeket támaszt a rasszjegyekkel rendelkező kisebbséghez tartozókkal szemben. Nem lehet teljesíteni a teljesít-hetetlent, de elvárni lehet. Az elvárásokhoz kifinomult technikák csatlakoznak, ma például a „tüntessük el a romákat magukkal a romákkal" megoldást alkalmazzák.

Ha nem lett volna az az iszonyatos politikai, szellemi nyomor, amivel a romákat sújtották, akkor talán fölismernék, hogy érdekük lenne romaként megjelenniük. Most is számtalan érdekük kötődne ehhez. Ha sok százezer roma munkanélküli a munkaügyi központokban saját akaratából romaként jelenne meg, az állami munkanélküli nyilvántartásokban mérhetővé válna a romák munkanélkülisége. Kiderülne, hogy tíz éve tömeges a romák munkanélkülisége, hogy a rendszer nem gondoskodik erről a munkanélküli tömegről, s az egész ország és az Európai Unió is szembesülne a súlyos és megoldatlan helyzettel. De a romák nem vesznek részt a helyzet megoldásában, mert úgy tanították őket, hogy romaként nem tudnak semmit elérni, romaként nincsenek jogaik. De ha a romák nem romák, akkor miért vannak mégis ebben a helyzetben?

Csak feltételezéseket tudok megfogalmazni: mi lett volna, ha a romákat évtizedeken keresztül nem kényszerítik arra, hogy ne legyenek romák? Mi lenne, ha a rendszerváltozásnak nem az az egyetlen pozitívnak szánt üzenete lenne a romák felé, hogy nem vagytok romák, ha nem akartok romák lenni, de mi mondjuk meg, hogy romák vagytok-e? Az adatvédelmi törvény szerint a személyiségi jog sérelmét jelenti az, ha valakit cigánynak neveznek anélkül, hogy ehhez írásban hozzájárulását adná. Gyakorlatilag nem nevezhető cigánynak az, aki nem mondja magáról, hogy cigány. De látható cigánynak. És természetesen cigánynak is látja mindenki, hiszen cigány.

Én ezt a jelenséget üveggyöngy-effektusnak neveztem el. Kifizették a cigányokat üveggyönggyel, ami csillog-villog, csak nem igazi. De hihetetlen mértékben hozzájárul ahhoz, hogy újratermelődjön a többség nyomora, az elnyomó rendszer. A roma szóhoz negatív képzeteket társít. Olyan ez, mint az ártatlanság vélelme. Senkiről nem szabad azt mondani, hogy bűnöző, amíg be nem bizonyosodott. Mintha azonos súlyú lenne a bűnöző és a cigány szó használata. Újabb szimbolikus üzenet ez a társadalom többségéhez: az emberi fajták egyikéhez, a cigányhoz a gondolatok, a megítélések titkos rekeszeiben bűnöző, negatív stigmákat kapcsolunk. Nem mondhatom rólad, hogy cigány vagy, ha nem adod ehhez a hozzájárulásodat, vagy be kell bizonyítanom, mert megalázlak. Mivel? Aki láthatóan cigány, azt meg lehet sérteni azzal, ha bárki cigánynak nevezi? Mára már a romák is torzán gondolkodnak a saját cigányságukról, önbecsülésükről, tartásukról, a szükséges személyes büszkeségről. A kényszeralkalmazkodással maguk is részt vesznek saját kilátástalan helyzetük fenntartásában, az asszimiláció legföljebb ritka egyéni menekülési útvonalat jelent számukra. Milyen áron? Nem kell egyetlen roma helyzetével sem azonosulniuk, a sorsközösséget vállalniuk. Pedig kiélezett választások alkalmával a romák lehetnének a mérleg nyelve, ha saját személyes felelőségük lenne az alapja a döntésüknek, amikor parlamenti képviselőre, önkormányzati képviselőre, pártra, szavahihetőségre, reformra szavaznak. Ha képesek a romák helyzete iránt érzett állampolgári felelősség vállalására, akkor nyugodtan dönthetnek úgy, hogy ami jó a romáknak, az jó Magyarországnak. A romák így a társadalmi béke letéteményesei lehetnének.

Meg kell szakítani egy láncolatot, amelyben öröklődik a romák kizárásának, eltüntetésének, asszimilálásának és elnyomásának kényszeres beidegződése. Miért nem jelennek meg szakmai dilemmák, viták, problémafelvetések, elemzések romaügyben? Miért tudják politikai komisszárok a legsötétebb politikai akarataikat is érvényesíteni, mindenféle szakmai kontroll nélkül? Hol vannak, miért hallgatnak a szakemberek? A romák veszélyeztetik a nemzeti egységet? Miért? Miért nem a neonácik, a nacionalisták, a hatalomfüggő mániások?

Én mást mondok. Teremtsük meg a nemzeti egységet a romákon keresztül. Ha a cigányok a nemzeti egység kihagyhatatlan alkotóelemei, akkor kizárt, hogy a fehérek közötti gyűlölködésbe forduljon az ország történelme. A magyar társadalom szolidaritástörténelmének fordulópontja lehetne, ha a többség úgy dönt, hogy a legkiszolgáltatottabb, legvédtelenebb, bűnbakszerepbe kényszerített és a társadalomból kitaszított cigányság helyzetének rendezésével tűzi ki a társadalom új szolidaritáseszményét és szintjét.

Az előző rendszerben az értelmiséginek még elég volt tiltakoznia (bátornak lennie - mondta egy kritikus elme), az új rendszerben politikai döntéshozóként vagy szakmai végrehajtóként már okosnak is kellene lennie. Úgy látom, ebben megbukott a magyarországi értelmiség. Lehetett valaki valóban elismert szociológus és kutató, de ha politikus lett, a politikai képességeit, kvalitásait kell megítélni. Feltárt ismereteit le kell fordítani napi szinten végrehajtható, tudományos alapon nyugvó kormányzati programra. Az előző rendszerben megjelent egy következetesen gondolkodó, fölkészült roma értelmiség. Akkor nyilvánvaló volt, hogy a pártközpont megbízott képviselőjével kell tárgyalnia a romaügyről. Abban a rendszerben minden eredmény azonnal nyilvánvaló volt, mert amit egy személynél elért az ember, az olyan volt, mintha a rendszerrel magával tárgyalt volna. Például el lehetett érni, hogy a Belügyminisztériumban folytatott kutatást - amely tenyér- és ujjlenyomatmintákból akarta megállapítani, hogy cigány-e az elkövető, és ezért minden cigánytól tenyér- és ujjlenyomatmintákat vettek - leállítsák, és a rendőrség kiadjon egy olyan nyilatkozatot, hogy a kutatást felszámolta, a cigányoktól begyűjtött ujjlenyomat- és egyéb mintákat megsemmisítette. Most ha elmegyünk egy parlamenti frakció elnökéhez, akkor az ötödik mondat után arra hivatkozik, hogy értem, de nem tudom keresztülvinni a frakciómon. Nincs döntési jogköre, és ha a tisztelt mezei frakciótagok leszavazzák, akkor az ott ülő értelmiségi - volt ellenzéki, most a demokráciában pártvezető - tehetetlen.

Etikai, erkölcsi szempontból azért lehet nagyon elítélni a cigányügy kezelésének mai magyarországi gyakorlatát, mert annak tudatában folytatják, hogy a romák szervezetlenek, nincs közös vallás, ami összefogná őket, mélységes tudatlanságban vannak tartva, elfogadták, eltűrik a kápórendszert, a rabszolgastátust. Nem vet jó fényt a demokrácia színvonalára, ha korlátlanul kiéli elnyomási hajlamait azok felett, akiket ez ellen védtelenné tett. Mindezek mellett semmilyen veszélyt nem jelentenek a többségi társadalomra. A rendszerváltás előtt szocializálódott cigányság meg végképp nem veszélyes. Ők egy olyan rendszerben nőttek fel, amelybe bele volt építve az alattvalói mentalitás, a döntéshozók igazába vetett hit, a lázadás, ellenállás, érdekeik egyéni vagy kollektív megjelenítésének hiánya. Most nő fel az első olyan fiatal generáció, amelyik már nem az előző rendszerben szocializálódott. Már az iskolában teljesen világossá válik számukra, hogy nincs hova lépniük, hogy nincs esélyük egzisztenciájuk megteremtésére, hogy nem tudnak házat építeni, lakást venni, gyermekeiket nem tudják fölnevelni, mert jövedelemnélküliek lesznek. Ez a nyers valóság, amit a roma fiatalok tömegesen ismernek fel nap mint nap. A fiatal generáció a szülőtől is elszakadt. Már nincs szülői intelem. Egy bukott ember, aki nem tudja ellátni a családját, mit tud megkövetelni a gyerekétől? Hogy haljon éhen? Mi az a féken tartó erő, vagy mi az a családi, a hagyományokra épülő, patyivisztikus elem, ami bármiben is megakadályozná a fiatal generációt? Úgy gondolom, nemcsak kényszerűen deviáns irányokban jelenhet meg tömegként a roma fiatal, hanem tömegmozgalomként meg fog jelenni a közéletben is.

Ezért gondolom, hogy vétek minden egyes nap, amit a politikai elit azzal tölt, hogy bizonyos lépéseket elodáz. Minden helyzetre lehet állami válaszokat adni. Az a kérdés, hogy ki milyen szinten gondolkodik. Ha azon a szinten, hogy a Magyar Köztársaság jövőjére jelent veszélyt a cigányok esélytelensége, akkor a helyzetet nem szociális, hanem politikai kérdésként kezelve, politikai szintű döntést kell hozni. Kutatókat, tudósokat, szakembereket kell alkalmazni, hogy kidolgozzák, milyen módon foglalkoztatható és juttatható jövedelemhez a felnőtt munkaképes korosztály, hogy megállítható legyen a személyiségek szétesése, hogy visszahelyezhetővé váljanak a romák egy normális, konszolidált létbe.

 

AZ ÖT JOG

 

Egy ép társadalom normális működésében gondolkodtam, a társadalom egészében képzeltem el a roma politikát. A roma közéleti szereplők közül talán először én fejtettem ki azt az elméletet, hogy milyen esetekben, milyen feltételek mellett nem lenne szükség arra a romapolitikára, amelyet az etnikai hovatartozás miatti halmozott hátrányok határoznak meg. Öt jogon keresztül megérthető, hogy mi a „roma" politika a gondolkodásomban. Ha ez az öt jog mindenki számára megfelelően biztosítva van, elérhető és alkalmazható, akkor a roma közélet egyrészt valószínűleg a kultúra, a művészetek, a hagyományőrzés természetes környezetében mozogna, másrészt szervezettségén, érdekérvényesítő képességén keresztül önmaga határozná meg a helyét a politikai és társadalmi rendszerben. Most ezeken a rendszereken kívül van, ezért van szükség romapolitikára.

Az első az egyetemes emberi jogok érvényesíthetősége, gyakorolhatósága. A második természetesen a Magyar Köztársaság alkotmánya, az annak értelmében, eszmeiségében hozott törvények. A harmadik a gyermekek jogai. Ha a gyermekek jogai érvényesülő jogok, akkor nincsenek elcigányosodó iskolák, nincsenek kisegítő iskolákba evakuált gyerekek, nincsenek gyermeknevelő intézetekbe kényszerített gyerekek, mert a szülő elsődleges és majdhogynem felülbírálhatatlan joga, hogy a gyermekét fölnevelje. A negyedik mindenképpen a szociális jog. A szociális jog is változásokon megy keresztül Európában, mégis van értelmezésének és törvényi védelmének egy olyan általánosnak mondható, elért szintje, amely úgy írja le az állampolgárt, hogy alapvető joga van a normális emberi életfeltételekhez, a megfelelő lakhatáshoz, az egészséges táplálkozáshoz, az orvosi ellátáshoz. Alapvető joga van a gyermekei fölneveléséhez, a minimális jövedelemhez. Csak az utolsó a kisebbségi jog, és utolsóként is inkább csak passzió. A kisebbségi jog ebben az esetben arra való, hogy az egyébként normális emberi körülmények között élő emberek ápolják a saját kultúrájukat is. Minden állami beavatkozás nélkül.

Minden cigány ember egyik anyanyelve a magyar. Azt gondolom, ezt a nyelvet kell - átvitt értelemben is - megtanulni azoknak a problémáknak a megtárgyalásához, amelyek a romák életét is meghatározzák. Ha rangsort állítanék föl, azt mondanám, hogy a cigány önkormányzatok, kulturális tevékenységű szervezetek, alapítványok felelőssége vagy lehetősége abban van, hogy színtereket nyújtsanak ahhoz, hogy a romák megismerjék társadalmi helyzetük okait, megismerjék közös érdekeiket, és csak a sor végére és passzióként tenném azt, hogyan őrzik a tánchagyományokat, a népviseletüket, hogyan fedezik föl és őrzik meg értékeiket, vagy hogyan tanítják egymást cigány nyelvre. Ahol csak ez utóbbiról esik szó, az olyan, mint egy utasítás. Adok nektek pénzt kulturális autonómia címén, de a saját nyomorult helyzetetek társadalmi-politikai okairól nem dolgotok gondolkodni, ne arra használjátok a pénzt, hanem táncoljatok. Elégedjetek meg ezzel. Azok a romák, akik szeretik a nyelvüket, tanítsák meg a gyermekeiket mindenféle állami beavatkozás és kisebbségi önkormányzati rendszer nélkül az anyanyelvükre, a második anyanyelvükre. Tekintsék értéknek, ne féltsék a gyermekeiket attól, hogy cigány nyelven beszélnek. De ez nem elég. Remélem, alakulóban van egy olyan gondolkodás, hogy nem a több nyelv birtoklásától válnak a romák öntudatossá, hanem attól, hogy a magyar alkotmány hatálya alatt élnek, magyar állampolgárok, sőt, most már európai állampolgárok, ismerik a hátrányos helyzetük okait, fölismerik a demokráciában gyakorolható jogaikat, aktívan közreműködnek abban, hogy legyenek jogaik és eszközeik a demokrácia kiteljesítéséhez, magukhoz alakításához.

Ezzel az öt joggal talán érthetővé válik, hogy cigányként az emberek jogairól és lehetőségéről gondolkodtam mindig, a cigány származású magyar honfitársaink speciális helyzetén keresztül értelmezve e jogokat. Az a tragédia, hogy akik ilyen politikai gondolkodásmódot, törvénykezési gyakorlatot alakíthattak volna az elmúlt tizenvalahány évben, éppen ellentétes gyakorlatot folytattak. Mintha minden, ami a társadalom egészének értékes, fontos és a jövőjét jelenti, az mind fölhasználható, elrabolható, zsákmányolható lenne a politikai hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Ekkor jött a sovinizmus, a nacionalizmus, a nemzetieskedés, jön a politikai ellenfelek kiátkozása, a politikai vadkelet.

Sokszor gondolkoztam azon, hogyan lehetne felhívni a cigányok figyelmét arra, hogy a demokrácia nem feltétlenül egy mindenkiről gondoskodó rendszer. Csak azok élvezhetik a demokráciát, akik szervezettek, pontosan és nyomatékkal megfogalmazzák az érdekeiket, és képesek elhelyezni őket a társadalom egészének alapvető értékei és érdekei között.

Romaügyben eddig minden kormány alkalmatlannak bizonyult. Most már jöhetnének a roma emberek, akik öntudatos állampolgárként változtathatnának sok év után ezen a helyzeten. Nem halogatható tovább a társadalom egészéről roma politikusként gondolkodó értelmiségi-politikai közélet feltámasztása. Roma gondolkodók kellenek, társadalomkritikusok, elemzők, akik minden fontos jelenséget nyomon követnek, és a folyamatok várható hatását képesek prognosztizálni. A roma értelmiségi elitnek és a nem roma értelmiség gondolkodásának azonos elvi alapokon kell állnia, és a céljaik is azonosak kell hogy legyenek. A feladat alapvetően az, hogy a jövő társadalma - holnaptól - alapvetően az öt említett jog létezésére, érvényesíthetőségére, gyakorolhatóságára épüljön.

Én roma politikusként alapvetően ezért politizáltam és politizálok, másféle motivációm nincs. A romák helyzetének rendezésével rendbe lehetne hozni az országot. A legnagyobb igazságtalanságnak tartom, hogy százezrek élnek megalázott helyzetben, nagyon súlyos nélkülözések mellett. Sok százezer roma szenved el hátrányos faji megkülönböztetést az élete során. A szegények között nagy számban vannak nem cigányok is. Az öt jogban az ő jövőjük és biztonságuk is benne van. Én hadd tegyek és szóljak a romákért. Értük, értünk olyan kevesen szólnak. A köztársaság pedig tegyen minden magyar állampolgárért.

 


 

INDEX

 

* A 2004 nyarán Neményi Mária és. Szálai Júlia által készített interjú szövegének szerkesztett és Zsigó Jenő által kiegészített anyaga.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet