|
|
„Csabikám, de ugye te nem a cigányokkal vagy?" - ez volt egy idősebb, nem értelmiségi, a politika és a társadalomtudományok iránt nem érdeklődő rokonom egyetlen kommentárja, amikor annak idején meghallotta, hogy egy romákkal kapcsolatos oktatási anyagon dolgozom. A kérdésfelvetés bizonyos értelemben teljesen adekvát volt: a romákkal kapcsolatos diskurzusokban a legfontosabb választóvonal a mai napig az, hogy valaki a „cigányokkal van-e" vagy sem, vagyis hogy alapjában véve negatív vagy pozitív szemlélettel tekint-e rájuk. Másképp közelítve a kérdéshez: a cigányokról szólva még a társadalomtudományos szövegek sem lehetnek mentesek bizonyos olyan implikációktól, amelyeket általában „politikainak" szoktunk nevezni.1 A témával kapcsolatos kérdések - kik a cigányok, hogyan élnek, milyen helyzetet foglalnak el a magyar társadalmon belül és így tovább - a gyakorlatban elválaszthatatlannak bizonyultak annak megállapításától, hogy ez a helyzet jelen pillanatban rossz, és elválaszthatatlannak bizonyultak a felmerülő „politikai" kérdésektől: milyen tényezők alakíthatták ki ezt a helyzetet, és hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni? Az alábbiakban, amikor a cigányvizsgálatok megközelítéseit próbálom tipizálni, ezt a szélesebb értelemben felfogott „politikai" szempontot tekintem az egyik használható dimenziónak, amelynek alapján csoportosítani lehet a cigánykutatások cigányképét. E dimenzió alapján különböztetek meg „deviancia-orientált", „leíró" és „emancipatórikus" megközelítéseket.
A „devianciaorientált" megközelítések a cigányok „elmaradottságára", „beilleszkedési képtelenségére" stb. hivatkozva, jelentős vagy döntő mértékben magukra a cigányokra hárítják a felelősséget hátrányos helyzetükért - ezt olykor nyíltan is kimondják, olykor csak sugallják. Ezzel szemben az emancipatórikusnak tekinthető vizsgálatok szerint a cigányok helyzete az elnyomottság, megfosztottság, kirekesztettség, hátrányos megkülönböztetés fogalmakkal jellemezhető, s ebből következően a sürgető „politikai" feladat a cigányság felszabadítása emancipációja ezek alól a hátrányok alól. A deviancia-orientált megközelítések szerint tehát létezik „cigánykérdés", s ezt a kérdést a cigányok tulajdonságai, a cigányok életmódja - pontosabban a cigányok életmódjának eltérése (deviációja) a többség életmódjától - hozza létre; az emancipatórikus megközelítések szerint viszont elsősorban össztársadalmi problémáról van szó. Léteznek ezenkívül még olyan megközelítések is, amelyek a tények leírását tekintik elsőrendű feladatuknak. Ez sem jelenti azt, hogy az ilyen leíró megközelítések alkalmazói okvetlenül „semlegesek" vagy közömbösek lennének a fent említett „politikai" kérdésekkel kapcsolatban, csak éppen szükségtelennek vagy egyenesen károsnak érzik, hogy ilyen megfontolásaikat társadalomtudományos elemzéseikben jelenítsék meg - inkább azt tartják helyénvalónak, ha ezeket a tanulmányok végén, elkülönített „javaslatokban" vagy külön írásokban közlik.
A „politikai" csak az egyik, de nem az egyetlen dimenzió, amely mentén a cigányképeket csoportosíthatjuk, fontosnak tartom ugyanis még a módszertani dimenziót is. A módszertant ebben az esetben hasonlóan tág értelemben használom, mint korábban a „politikát": ez a dimenzió annak megragadására szolgál, hogy adott kutató a cigányok tulajdonságait vagy kizárólag/túlnyomórészt azok belső (etnikai, kulturális vagy „faji") tulajdonságaiból és belső viszonyaiból vezeti le, vagy a romák és a többségi társadalmak dinamikus kölcsönhatásából. Az előbbi megközelítést esszencialistának, az utóbbit strukturalistának nevezem.
A két dimenzió összesen hat ideáltípust rajzol ki, amelyek a következő táblázatban foglalhatóak össze (1. táblázat):
| Módszertani dimenzió | „Politikai" dimenzió | ||
| „Deviancia-orientált" megközelítés | Leíró megközelítés | Emancipatórikus megközelítés | |
| Esszencialista megközelítés | Devianciaorientált esszencialista („rendészeti" megközelítés) | Leíró esszencialista („klasszikus néprajz") | Emancipatórikus esszencialista („naiv tudomány") |
| Strukturalista megközelítés
|
Devianciaorientált strukturalista (civilizatórikus megközelítés) | Leíró strukturalista („klasszikus szociológia") | Emancipatórikus strukturalista („kritikai elmélet") |
Hangsúlyozni szeretném, hogy a táblázat megközelítései ideáltípusok - a tényleges cigánykutatásokat nem mindig lehetne komolyabb sérülések nélkül belekalapálni az egyik vagy a másik cellába. Erre azonban nem is törekszem: az egyes „tiszta" ideáltípusok jellemzői a gyakorlatban keveredhetnek, a különböző típusok közötti határok pedig korántsem mindig olyan élesek és egyenesek, mint a fenti grafikus ábrázoláson. Ezenkívül, példának okáért, a legkorrektebb leírások is „politikai" felhangokat kaphatnak, attól függően, hogy milyen kategóriákat használnak leírásaik során, és hogy milyen tágabb társadalmi kontextusba, milyen diskurzusokba, milyen politikai erőtérbe kerül(het)nek ezek a leírások vagy egyes elemeik. Például annak a közismert ténynek, hogy az ezredforduló környékén a munkaképes korú cigányok jelentős része (feltehetően többsége) munkanélküli, a puszta, tárgyilagos megállapítása is rendkívül sokféle „politikai" vagy akár idézőjel nélküli politikai célokat szolgálhat. De még az is vita tárgya lehet, ha például a többségi társadalom cigánysággal kapcsolatos „attitűdjeiről" vagy „előítéleteiről" írunk: az elmúlt évek több nagy vitája is mutatta, hogy bizonyos körök politikai támadásként értékelik már pusztán azt is, ha kutatók a magyarországi társadalom egyes szegmenseiben tapasztalható cigányellenes előítéletességről írnak.
A továbbiakban éppen ezért nem is elsősorban arra törekszem, hogy a magyarországi cigánykutatásokat felcímkézzem és besoroljam tipológiám egyik vagy másik rubrikájába. Inkább a fenti ideáltípusokat próbálom meg részletesebben jellemezni, s ennek folyamán egyik vagy másik konkrét kutatás egyik vagy másik elemét, megközelítését, fogalomhasználatát hozom fel példaként, mint olyan megnyilvánulást, amelyet ezen ideáltípus segítségével vélek a leginkább értelmezhetőnek. Szövegemet - elsősorban terjedelmi okok miatt - sokkal kevesebb idézettel tudom majd illusztrálni, mint amennyire szükségem lenne. Először az utolsó, hozzávetőleg két évtized deviancia-orientált megközelítéseit fogom jellemezni, az elmosódó határok miatt az esszencialista és a strukturalista változatokat együtt; majd a következő szakaszban a leíró megközelítéseket tekintem át hasonló módon. Dolgozatom utolsó szakaszában az emancipatórikus megközelítés két, jelenleg is erőteljes válfajának, az ún. „naiv tudománynak" és a „kritikai megközelítésnek" a fő vonásait ismertetem.
Megtévesztő talán, hogy az 1. táblázat szabályos kockái egyforma nagyságúak: valójában az egyes megközelítések elterjedtsége és szakmai relevanciája nagyon különböző lehet, és korszakonként is változó. Jó példa erre a táblázat első oszlopa: történelmileg ugyanis a cigányok/romák hagyományos reprezentációját az „Európa vademberei" toposz határozta meg. Európa a kora újkorban fedezte fel (újra) egyik antipólusát, a „vadembert", vagyis a civilizáció nélküli vagy civilizáció előtti embert, a természeti lényt, amelynek párhuzama a civilizált világon belül a gyermek vagy a nő. A kép negatívra hangolt változata (nevezzük az egyszerűség kedvéért „rendészetinek") a cigányokról mint megzabolázásra, irányításra, gyámságra, fegyelmezésre szoruló deviánsokról szól, s tulajdonképpen erre a képre alapozták a maguk áltudományos ideológiáját a 20. század első felének igen elterjedt rasszista elméletei is. A rasszista megközelítések szerint a cigányok mássága a cigányok biológiai, „faji" másságából fakad, s ezért vezet kikerülhetetlenül devianciához.
A második világháború után ezek az „elméletek" végletesen diszkreditálták magukat, s bár a közvéleményben kétségbeejtően népszerűek2 mind a mai napig, sőt, a rendszerváltás óta megfigyelhetjük visszaszivárgásukat a publicisztika bizonyos területeire is, nyíltan és kizárólagosan faji magyarázatra törekvő, társadalomtudományos igényű kutatások az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag nem születtek. Csupán a gyanú fogalmazódhat meg egyes publikációk egyes elemeivel kapcsolatban, hogy szerzőik nagyobb szerepet szánhatnak a biologikumnak a cigányság helyzetének magyarázatában, mint amennyire azt szövegeikben kifejtik. Jellegzetesnek érzem ebből a szempontból azt a rendszerváltás előtti Belügyi Szemlében megjelent cikket, amely folyamatosan csak arról beszél, milyen releváns különbségek lehetnek cigányok (azt nem árulja el, hogyan választotta ki a „cigánynak" minősülő vizsgálati személyeket) és nem cigányok között az ujjlenyomataik mintázatait tekintve; majd legutolsó mondataiban egy, az írásban előzmények nélküli általánosítást fogalmaz meg: „A kutatásnak... az új szakaszától azt reméljük, hogy képesek leszünk rekonstruálni a cigányság eredeti génállományát. Ez lehetőséget fog nyújtani számunkra a magyarok és cigányok közötti különbség mélyebb szintű elemzésére. "3
Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy rendészeti megközelítésen nem csak fajelméleti felfogást értek. Bár „a cigányoknak van sajátos, a többségétől különböző, nem a többségtől kölcsönzött kultúrája"-felfogást eredetileg az emancipatórikus megközelítések fogadták és fogadtatták el, ironikus módon a deviancia-orientáltak is tudták hasznosítani ezt az elképzelést. Az ilyen kulturalista rendészeti megközelítéseket azonban általában nehéz megkülönböztetni az ún. civilizatórikus megközelítéstől, így először szemügyre vesszük ez utóbbit.
| Romák | „A többség" | |
| Múlt | <=> | Jelen és jövő |
| Premodern, történelem előtti | <=> | Modern |
| Szűk keretek, lokalitás | <=> | Tág keretek, univerzalitás |
| „Zabolátlan" érzelmi viszonyulások | <=> | Kontrollált érzelmi viszonyulások |
| Tradíció | <=> | Racionalitás |
| „Természeti" nép | <=> | Civilizáció |
A rendészeti kép alapvetően esszencialista (tehát a cigányok tulajdonságait „fajukból" vagy kultúrájukból vezeti le, s ebből a szempontból nem foglalkozik a többségi társadalommal való kölcsönhatással) és statikus (tehát nem számol lényegi változások lehetőségével); a civilizatórikus kép viszont strukturalista és dinamikus, bár meglehetősen sajátos módon: meglepően tartós túlélését korszakokon és (egymástól más tekintetben nagyon különböző) ideológiákon át bizonyos változatlan előfeltevések és szembeállítások biztosították. Az előfeltevések legfontosabb eleme egy unilineáris fejlődésmodell: az emberiség minden kisebb és nagyobb csoportja egyazon fejlődési („civilizálódási") úton jár, amelyen ki előbb, ki hátrébb tart;4 a magyarországi romák példának okáért hátrébb járnak, mint „a többségi" társadalom.
A civilizatórikus megközelítés a 2 táblázatban látható dichotómiákkal dolgozott.
A civilizatórikus megközelítés a kívánatos változtatások kivitelezőjének szinte mindig a többséget, különösen annak hatóságait és államát tekintette, a cigányokat pedig szinte kizárólagosan csak tárgyának gondolta. Az irányzat szerint a többségnek kell „felemelnie" a cigányokat a saját szintjére, akár radikális eszközökkel is, a többségi viszonyok megváltoztatása pedig ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem merült fel. Pontosabban: a többség mentalitásával kapcsolatban az elvárás mindössze annyi, hogy legyen elfogadó a romákkal kapcsolatban - persze amennyiben a cigányság hajlandó „beilleszkedni". A cigányok tulajdonságait tehát a többségi társadalommal való kölcsönhatásban vizsgálták, de annak egyetlen folyamatára szűkítve figyelmüket: mennyire hajlandóak a romák a többség játékszabályainak elfogadására, életmódjának átvételére, végső soron az asszimilációra. A civilizatórikus megközelítésben a cigányok - szükségszerű, elkerülhetetlen és kívánatos - modernizációja és a cigányok asszimilációja szorosan összetartozó, egymást feltételező folyamatok.
A rendszerváltás óta eltelt időszakban a civilizatórikus megközelítés érvei a lényeget tekintve nem változtak, és nem változott a kritikai megközelítés híveivel szembeni bírálatuk sem: a koncepció hívei továbbra is tagadják vagy bagatellizálják az előítéletek súlyát, mértékét, továbbra is a cigányokat teszik felelőssé az előítéletek létéért,5 s továbbra is pusztán bizonyos (belső és külső) rosszindulatú politikai szándékok kifejeződését látják a diszkriminációról és előítéletességről szóló tanulmányokban.6 Egyetlen lényegi, a retorikáin túlmutató változás jelentkezett: a szocializmus bukásával elveszett a civilizatórikus megközelítés mögül az az elméleti keret, amely biztosította a „jelenkori többségi társadalom = a civilizációs fejlődés élvonalában álló társadalom" problémátlan azonosítást. Az új civilizatórikus megközelítések gyakran konzervatív ihletettségű modernitáskritikát is megfogalmaznak, s a romákat ebbe a keretbe (is) beillesztik. Ebben a felfogásban tehát a cigányok, a cigányság, az „elcigányosodás" nem csak a velünk élő archaizmust jelenti, hanem egyúttal a modern társadalom bizonyos negatívumainak szimbólumai, sőt, bizonyos mértékben kifejeződései is. Jó példa erre a megközelítésre Győri-Nagy Sándor gondolatmenete, ahogy azt egy 2002 márciusában tartott akadémiai konferencián elővezette:
különösen az agglomerációs holdudvarokon kívül eső településeken a helyi társadalom óriási mértékű átrendeződése zajlott le az elmúlt fél évszázad folyamán, egyfajta belső trianonizálódás, amely elvette a faluközösségek hasonlító, falufeladatra összpontosító erejét. Az egy időben lezajlott minőségi és etnikai átrendeződésről beszélek.
Az etnikai átrendeződés terminus nem egész pontos. Pontosabb az etnokulturális, sőt még inkább a kultúrpszichológiai, hiszen a fejlődési főáramból kikerült falvak elcigányosodásában nem az etnikai átrendeződés az alapvető bajforrás. Az is, mert a fogyó helyi lakosságon belül e dinamikusabban szaporodó népességi rétegek kerültek előtérbe, amelyek jelenlegi alkatukban egy teljesen más típusú környezeti viszony hordozói. [...]
De mondjuk ki végre: társadalmunkban széles körben létezik ma már a cigányok nélküli elcigányosodás jelensége is. Ez nem más, mint a környezethez való közönyös, kiélő viszony eluralkodása, a föld művelésétől való menekülés, a földhöz, mint élőföldhöz való felelős gazdaviszonyulás tragikus eltűnése. Egy olyan általános környezeti viszonyváltás, amely cigányokkal vagy nélkülük egy fenntarthatatlan környezeti viszonyra, olyan fenntarthatatlan kultúraváltásra vezet, amelynek következménye csak egy környezetileg végletesen sérülékeny társadalom kialakulása, végső soron pedig egy természet- és társadalomkörnyezeti összeomlás lehet [kiemelések az eredetiben - D. Cs.].7
A civilizatórikus felfogás számára a cigányságnak mint olyannak a léte éppúgy problémák forrása, mint a rendészeti megközelítés számára, csak éppen ez utóbbival ellentétben úgy látja, hogy ez a problémaforrás felszámolható a cigányok asszimilációja révén is. A rendészeti megközelítés, ha a politikai (és ma már: jogi) környezet nem engedi is meg, hogy kifejtse a maga „politikai javaslatait" (amelyek, logikai alapon, a radikális elkülönítés vagy a kiirtás lehetnének), akkor vagy hallgat arról, hogy milyen terápiái lennének a „cigánykérdés" kezelésére, vagy a civilizatórikus megközelítés jellegzetes integrációs szólamait hangoztatja - erre utaltam korábban annak kapcsán, hogy a civilizatórikus és a kulturalista rendészeti megközelítéseket sokszor nehéz egymástól megkülönböztetni.
Az utóbbi esetében ugyanis ezek a szólamok - az okfejtés egészének ismeretében - nem túl hitelesek. Előfordulhat ugyan, hogy egy cigányokkal kapcsolatos szövegben a szerző kijelenti: „a cigányok integrációjára van szükség", főleg azáltal, hogy „a többségéhez hasonló életmódot alakítanak ki"; mégis, mivel az írás egésze arról és csakis arról szólt, hogy mennyire mélyen gyökerezik a cigányok kultúrájában és életmódjában beilleszkedésre való képtelenségük, továbbá amikor a szerző asszimilálódó (vagy arra törekvő), magukat magyarnak valló személyeket is különösebb aggály nélkül „cigányságukat letagadó cigányoknak" minősít,8 fölmerülhet a gyanú, hogy a szerző csupán arra törekszik, hogy előre védje magát.
Bár ma is szokásos cigányokról szóló írásokat azzal kezdeni, hogy „a témáról szinte semmit sem tudunk", ez inkább köszönhető a tudományos írásmód szokásos rítusainak, eladási stratégiáinak, mint a tényleges helyzet figyelembevételének. Valójában az elmúlt évtizedekben tekintélyes mennyiségű társadalomtudományi anyag gyűlt össze a magyarországi cigányokról. A mennyiségi növekedés különösen a rendszerváltás óta szembeszökő (1. Függelék).
A mennyiségi növekedés együtt járt a tematikus és módszertani specializálódással: külön, számottevő irodalma van nem csupán az előítélet-kutatásoknak,9 hanem a jogi,10 a gazdasági,11 az antropológiai12 megközelítéseknek is, de ez a specializáció ma már tetten érhető más tudományágak esetében is, így a történelmi,13 az egészségügyi,14 az oktatással kapcsolatos15 stb. megközelítéseknél. A rész- és esettanulmányok mellett a három, jórészt azonos elvekkel és módszerekkel, Kemény István és munkatársai által elvégzett országos vizsgálat16 (1971, 1993, 2003) alapvetőnek minősülő adatállományt hozott létre. Korántsem mellesleg: ugyanebben a korszakban ugrásszerűen megnőtt a napi- és hetilapokban, valamint az elektronikus médiában a cigányokkal foglalkozó anyagok száma, s megváltozott a jellegük is.17
A leíró megközelítések tisztán esszencialista változata valójában mindig is viszonylag ritkán fordult elő. Leginkább még a klasszikus néprajzi megközelítése, két jellemezte, hogy tárgyukat, a cigány népéletet úgy írták le, hogy a nem cigány környezetet nem vették számításba, vagy legalábbis nem tekintették lényeges tényezőnek. Ennek nehézségeit szinte már önparódiának is beillő sarkítottsággal jeleníti meg egyik írásában a klasszikus néprajzos, Erdős Kamill. „A magyarországi cigánykérdés" címmel eredetileg franciául, 1960-ban megjelent írásában egyértelműen civilizatórikus álláspontot foglal el, s azt is elismeri, hogy nyílt asszimilációs programja nyomán a cigányság mint olyan eltűnne, feloldódna. Véleménye szerint azonban ez elkerülhetetlen,18 és „te kell győzni magunkban a néprajzkutatót, akinek számára az volna az ideális helyzet, ha a cigányok megmaradnának olyanoknak, amilyenek most, törzsi egységekben, cigánykaravánokban kóborolva az országutakon"19 Igaz, a következő mondatokban Erdős már arról ír, hogy az új helyzet is számos érdekességet hagyna a kutatók számára - olyasfajta megközelítést vizionál tehát, amely a modern kulturális antropológia felfogását előlegezi meg. Az antropológia ugyanis, bár tudománytani leszármazását leggyakrabban a néprajzra vezetik vissza, az itt alkalmazott tipológiában sokkal közelebb áll a klasszikus szociológiai vizsgálatok megközelítéséhez, amennyiben a cigány közösségek viszonyainak vizsgálatakor nem hagyja figyelmen kívül a nem cigány környezettel való kölcsönhatást sem.20
A tisztán esszencialista megközelítés még az erre leginkább hajló nyelvészet területén sem bizonyult gyümölcsözőnek. Ha klasszikus nyelvészeti eszközökkel közelítünk a romani nyelvekhez, akkor valóban könnyen juthatunk arra a következtetésre, amelyre például Vekerdi József jutott, tehát hogy a romani nyelvek nagyon redukáltak, primitívek, s alapjában véve alkalmatlanok a modern élet kommunikációs igényeinek kielégítésére, ezért törvényszerű az eltűnésük.21
Ezzel szemben többek között Réger Zita kutatásai bizonyítják,22 hogy a cigány nyelvek éppúgy alkalmasak az árnyalt kommunikációra, mint bármely más nyelv. Ennek kimutatására azonban a szókincsre és a nyelvtanra korlátozódó vizsgálat nem képes, csak a tényleges nyelvhasználatot, a (cigányokat és nem cigányokat egyaránt magában foglaló) társadalmi környezetükbe ágyazott beszédaktusokat vizsgáló szociolingvisztikai megközelítés.
„A roma szakirodalom" - írja le a kifejezést például Kerényi György, majd jellegzetes gesztussal hozzáfűzi: „nincs mit tenni, az ismeretelméleti és etikai problémák dacára nem lehet megúszni ezt, a cigány tárgyát vizsgáló tudós és a tárgylemez alatt kapálódzó roma képét idéző szószerkezetet. "23 Az idézet folytatása is érdekes: tehát a roma szakirodalom
újabban szerencsére elszakad a mi a válasz [a cigánykérdésre] típusú megközelítéstől, helyette a ki (milyen) a cigány, és miért él úgy, ahogy kérdésre születnek feleletek. Pozitív a váltás: a többség-kisebbség viszonyból szükségszerűen következő manipulatív és legtöbbször többségi, hatalmi pozícióból eredő megközelítést az enyhébb leíró váltja fel, ami persze így sem tudja kikerülni a definiálásban, értelmezésben rejlő hatalmi attitűdöt.24
Ezt az „enyhébb leíró" stratégiát választotta ez ideig, és választja jelenleg is a kritikai megközelítés főárama, a „kikerülhetetlen hatalmi attitűdre" való több-kevesebb reflexió kíséretében. A „megismerés = hatalmi viszony" nyomasztó képét a kritikai megközelítés hívei időnként a megismerési folyamatra alkalmazott más metaforákkal igyekeznek megkerülni, eltüntetni, megváltoztatni. Például annak megjelenítésével, hogy megismerésük tanulási folyamat volt, úgy sikerülhetett, hogy tanulni igyekeznek a romáktól; máskor e viszony bizalmi jellegét hangsúlyozzák, amellyel semmiképp sem szeretnének visszaélni.25
A társadalomtudományok egyik általános problémája, hogy a társadalom „objektív, semleges, leíró" megközelítéséhez kénytelenek olyan kategóriákat is használni, amelyek maguk is társadalmi termékek, s amelyeket a társadalmi szereplők nem éppen „objektív, semleges, leíró" beszédaktusok során alkottak meg. A cigánykutatások terén ez a probléma a leggyakrabban és legélesebben éppen az egyik alapkérdés, a„ki a cigány?" kérdés kapcsán merül föl. A hétköznapi életben az emberek általában nagyon gyorsan és egyértelműen besorolják honfitársaikat a „cigány" vagy a „nem cigány" címke alá, egyfajta „hibrid" kognitív séma segítségével, amelyben a testi megjelenés (elsősorban a színítélet), a társadalmi elhelyezkedés (lakóhely, szegénység, családnév), valamint az öltözködés, a beszédmód és a „hallomásból" szerzett információk egyaránt szerepet játszanak.26 Önbesorolásos szituációban azonban az ily módon cigánynak minősített embereknek csak kisebbik hányada vallja magát cigánynak. A „minősített cigányok" nagyobbik része magyar anyanyelvű, életmódja és kultúrája jelentős szórást mutat, „objektív" kritériumok tehát nem állnak rendelkezésre ahhoz, hogy a „nem cigány környezetük által cigánynak tartott emberek" csoportjának egészét lefedje.
A magyarországi cigánykutatók nagy többsége éppen ezért ebből a környezeti minősítésből indul ki - az 1990-es évekig igen gyakran reflektálatlanul, tehát mintegy magától értetődőként kezelve, hogy mind ők, mind olvasóik „tudják", kik „cigányok", és kik nem, azóta viszont általában szociálkonstruktivista érveléssel alátámasztva. E szerint az érvelés szerint a cigányok nem a priori léteznek, valamely objektíve létező sajátosság birtoklása következtében, hanem a társadalmi interakciók során hozzák létre őket, azaz a cigányokat a társadalmi struktúrák konstruálják meg. Magyarán, ha valakit cigánynak tartanak, cigányként kezelnek, az ennek következtében tulajdonképpen ténylegesen „cigánnyá" is válik; vagyis nem a bőrszíne, nyelve vagy életmódja konstituálja „a cigányt", hanem az, hogy a környezete mint cigányhoz viszonyul hozzá (s a bőrszín, a nyelv vagy az életmód „csak" elősegítheti ezt a cigánnyá minősítést). Kertesi Gábor megfogalmazásában:
A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem a szó klasszikus értelmében vett társadalmi tény: olyan - többnyire állandósult - cselekvésmódok forrása, amelyek képesek kényszerítő módon hatni az érintett egyénekre. [...] ...az, hogy a kutató nem azonosul a tipikus környezet differenciálatlan vélekedésével, nem jelentheti azt sem, hogy e differenciálatlan vélekedés következményeként keletkező társadalmi határvonalat ne kellene társadalmi tényként komolyan vennie....... amikor a Szociológiai Intézet felvételének kontextusában cigányokról beszélünk, mindig a fenti kutatási célnak és definíciónak megfelelő értelemben beszélünk róluk. Ezzel természetesen teljes mértékben elhatároljuk magunkat attól a - véleményünk szerint is tökéletesen értelmetlen - kérdéstől, hogy ki tekinthető az „életmód"?, a rasszjegyek?, a kultúra?, a szokások? vagy bármilyen más, hasonlóan homályos szempont alapján „igazán" cigánynak.27
A kérdéssel kapcsolatos nagyobb tudatosság jelentős részben az 1990-es évek második felében lezajlott „ki a cigány?"-vitának köszönhető; érdekes módon azonban a vitát kirobbantó Ladányi János - Szelényi Iván-páros, illetve a velük szemben felsorakozó Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor által fémjelzett „tábor" megközelítése alapvető kérdésekben megegyezett, a vitát inkább méréselméleti és metodológiai nézeteltérések és félreértések korbácsolták fel. A „ki a cigány?" kérdésben a lényeget tekintve is alternatívát jelentő felfogásra majd az emancipatórikus megközelítések ismertetésekor térek vissza.
Korábban, a deviancia-orientált megközelítés kapcsán írtam ennek régre nyúló gyökereiről, a „vadember"-képzetről. A „vadember"-képnek azonban a negatív mellett mindig is volt egy pozitív változata, amely a gyermeki ártatlanságot, romlatlanságot, a teljesség és harmónia birtoklását, a szabadság érzetét és gyakorlatát hangsúlyozta; nagyon gyakori motívum mind a negatív, mind a pozitív verzióban az érzékiség, a testiség. Ez a „romantikus" kép megalkotói számára sokkal inkább a saját társadalom egyfajta kritikáját szolgálta, semmint a Másik tényleges megjelenítését, már csak azért is, mert ugyanazok az elemek szerepeltek benne, mint a rendészetiben, csak pozitívra hangolva. Sarkítva tehát azt állíthatjuk, hogy míg a civilizatórikus vagy a rendészeti kép a saját társadalmi rend megerősítését szolgálta egy deviáns Másik megkonstruálásával, addig a „romantikus" kép a saját társadalmi rend kritikáját szolgálta egy idealizált „romlatlan" Másik megkonstruálásával.
Megjegyzésre érdemes, hogy bár a „nemes vadember"-toposz a 18. században rendkívül divatos volt a korabeli francia és brit elitben és középosztályban, a tényleges gyarmati politikára csak csekély hatást gyakorolt - ahogy a magyar irodalomban sokáig jelen lévő leereszkedően jóindulatú roma-kép sem hatott okvetlenül a közigazgatás és a rendészet cigánypolitikájára. Pontosabban: a magyarországi diskurzusban a cigány képe kettévált, létrehozva a „romantikus" szemlélet tárgyaként a „magyar muzsikus cigányt", ellenpólusaként pedig az üldözendő „kóbor cigányt".
Ez a „romantikus" kép kapott új megfogalmazást az 1980-as éveket követően fellendült ún. „naiv tudomány" (Kovalcsik Katalin és Réger Zita kifejezése) keretein belül.28 A naiv tudomány „politikai" indíttatása egyértelmű és nyílt volt: egy új, korszerű roma identitás konstruálása, értékeinek felmutatása a cigányok és a többség felé egyaránt, s ezen identitás emancipációja. Alkalmazói - legtöbbször roma értelmiségiek - a magyarországi cigányság emancipációjához kívántak hozzájárulni, elsősorban a cigányság „valódi" múltjának és jelenének „feltárásával". A megközelítés lényegét tekintve esszencialista: a cigányok életének sajátosságait a cigányságból mint olyanból vezeti le, a többségi társadalom csak mint ellenpólus jelenik meg, mint a tökéletesen más, idegen és általában ellenséges környezet, amely körülveszi a romákat, szorongatja, üldözi közösségeiket, de azok belső életének lényegét nem képes befolyásolni.
Az ilyen „neoromantikus" felfogásokban a (cigány) „közösségen" belül általános harmónia uralkodik, esetleg uralkodott, míg a külső környezet meg nem rontotta az idilli viszonyokat. Romano Rácz Sándor szerint:
Ezek a kisközösségek szó szerint a szabadság terei voltak. Mindenki garantáltan igazat mondott, soha senkinek sem kellett attól tartania, hogy becsapják, ismeretlen volt a zárt ajtó, a kerítés. Nem volt frusztráció, neurózis, csak mímelt, verbális agresszió, amely az asszonyok naponta ismétlődő „mű-veszekedéseiben" öltött testet, melyek részben a feszültségek levezetésére szolgáltak, részben pedig az esetleg majd kívülről jövő atrocitások elhárítására.29
| Romák | „A többség" | |
| Szeretet | <=> | Hatalom |
| Harmónia, szolidaritás | <=> | Érdekellentétek, konfliktusok |
| Közösség | <=> | Intézmények |
| Horizontális szerveződés | <=> | Vertikális szerveződés |
| Verbalitás | <=> | Vertikális szerveződés |
Karsai Ervin megfogalmazásában:
Az összetartozási érzés nagy volt. Ha valakit baj ért, mindenki segítette. [...] Kevésbé irigyek, mint a nem cigányok. [...] A cigányoknál mindenki testvér (phral) és egymásnak nem idegenek. Indiában is így szólítják egymást: testvér vagy? (És nem úgy, hindus vagy?)30
A (nem cigány) környezet általában csak mint külsődleges, elnyomó, üldöző tényező lép be a romák életébe, amely csak rombolni, torzítani tudja ezeket az ős-eredeti sajátosságokat, s nem lép velük termékeny interakcióba. A „naivok" szemléletében az egységesnek és évszázadok óta lényegében változatlannak láttatott cigányság szembeállítása a „nem cigány világgal" statikus és absztrakt dichotómiákban jelenik meg. (3. táblázat)
Érdekes módon, a „naivok" általában „a magyarokkal", sőt, „az európaiakkal" állítják szembe „a cigányokat", nemegyszer olyan megfogalmazásban, amely egy nem roma szerző tollából (méltán) felháborodást is kelthetne mint előítéletes megnyilvánulás.31
A „naiv tudomány" szemlélete, bár rengeteget hivatkozik a múltra, a történelemre és a hagyományokra, alapjában véve mélyen ahistorikus. Nagy szerepet játszik benne az indiai eredet fokozott hangsúlyozása, s nem csak az általánosan elismert, például nyelvészeti értelemben, hanem direkt módon, mai mindennapi szokások, életmód- és kultúraelemek magyarázatakor is.32
Mint már utaltam rá, a hetvenes években kezdődött az akkortájt úgyszólván egyeduralkodó civilizatórikus modellel szemben álló strukturalista emancipatórikus, azaz az ún. „kritikai" megközelítések felemelkedése. Tipológiámban ezt a felfogást nem az konstituálja, hogy éles hangon kritizálja a többségi társadalom előítéletességét és romákkal szembeni diszkriminációját, hanem az, hogy a cigányság jelenlegi állapotának magyarázata közben nem a cigányok „szívósan tovább élő hagyományaihoz", még kevésbé „faji sajátosságaikhoz" fordul, hanem a kisebbség és többség jelenlegi - és a jelent közvetlenül meghatározó (közel)múltbéli - viszonyainak vizsgálatához (ezt nevezem tipológiámban strukturalista megközelítésnek). Ha a kutatók nem redukálják ezt a kapcsolatot egyoldalúan az asszimiláció/befogadás egydimenziós viszonyára (ahogyan a civilizatórikus felfogás teszi), akkor ez a megközelítés akarva-akaratlanul is erőteljes kritikát implikál egy olyan társadalommal szemben, amely létrehozott egy ennyire hátrányos helyzetű csoportot, s már csak „politikai" megfontolások vagy „eladási stratégiák" határozzák meg, hogy kutatási beszámolóikban mennyire élesen fogalmazzák meg, fejtik ki vagy éppen tompítják, rejtik ezt az emancipációs mondanivalót.
Ez a megközelítés a cigány-többségi viszonyt általában az elnyomás, a diszkrimináció, az előítéletesség fogalmaival jellemzi. A „kritikai" megközelítés körébe sorolható kutatási beszámolók, még ha nem vezetnek is le elemzésükből direkt módon tennivalókat, általában azt sugallják, hogy elsősorban a többségi társadalom viszonyait kell megváltoztatni a „cigánykérdés" „megoldásához" (mivel valójában inkább „többségi kérdésről" van szó). E kritikai megközelítés hívei ugyanis általában a többségi társadalmon belüli egyéb viszonyok tekintetében is határozottan a konfliktusok, az egyenlőtlenségek, a diszkrimináció területeire fókuszálnak, s némi durvasággal úgy is fogalmazhatunk: a romák azért különösen „érdekesek" számukra, mert körükben a társadalmi kirekesztés, elnyomás és kizsákmányolás minősített és halmozott eseteivel találkozhatnak.
A fenti megfogalmazás - sarkítottsága következtében - talán egyoldalúra sikeredett: valójában a kritikai megközelítés lehetővé tette a cigányok tényleges állapota iránti érdeklődést is, és nem járt, nem jár együtt okvetlenül romantikus idealizálással. A megközelítés említett politikai implikációit a rendszerváltást megelőzően elsősorban a rivális civilizatórikus modell hívei bontották ki nyíltan. Ekkor bukkant fel ugyanis az a vád-motívum, amely igazi karriert majd a rendszerváltás után futott be, nevezetesen: a „kritikai" kutatóknak a cigányság „diszkriminációjáról" szóló elemzéseiben a cigányok maguk csupán ürügyként szolgálnak a fennálló társadalmi rendszer (a rendszerváltás utáni mutációkban esetleg: az éppen hatalmon lévő kormány vagy „a magyarság") elleni támadásokra, annak lejáratására.33 S bár morálisan visszatetsző lehet az efféle, feljelentéssel felérő bírálat, annyi alapja valóban volt, hogy a kritikai megközelítés képviselői általában tudatában lehettek annak, hogy elemzéseik egyúttal a fennálló társadalmi rend kritikáját is jelentették. Csalog Zsolt - Daróczi Ágnes kérdésére válaszolva - egy 1997-es interjújában így vallott erről:
D. Á.: Azt akarod ezzel mondani, hogy a diktatúra éveiben eszköz volt a cigányokról való írás, cigányokról való gondolkodás ahhoz, hogy a diktatúra falait rombolni lehessen? S ahogy megtörtént ez a rombolás, most már nem olyan fontos ez az eszköz?
Cs. Zs.: Biztos, hogy ez is benne van, sokak számára ez így is működött. Amikor mi '71-ben csináltuk a Kemény-féle kutatást, akkor tudtuk, hogy valami politikailag illetlen aknamunkát folytatunk. Átéltük azt, hogy a rendszerrel szemben lépünk fel. Hogy leleplezzük a rendszernek valami kiáltó disznóságát. És ez a muníciónk volt, ez is hatóerőt adott. [...] ...egyébként nem szabad rossz néven venni, hogy politikai szándékaink is voltak, akár a cigánykutatással, akár például, gondold el, hogy a Solt Otília-féle Szetának mennyire megvoltak a politikai szándékai. Persze, hogy az elsődleges cél az volt, hogy elesetteken, éhezőkön, nyomorgókon segíteni. De hát nagyon fontos dolog volt az, hogy a rendszer orra alá borsot lehet törni. A rendszer vette is a lapot. [...] Az egyik rugóm mindig a politika volt. És ezt rendjén valónak tartom.34
A kritikai megközelítést a többi megközelítéstől nem annyira tartalmi megállapítások határolják el, mint inkább a reflexivitás. Reflexivitáson itt azt a gondolkodásmódot értem, amelynek során a társadalomkutatók tekintetbe veszik saját megismerésük jellegét és következményeit, magyarán, figyelembe veszik azt a tényt, hogy megismerésük egyúttal társadalmi cselekvés is, s mint ilyen, hozzájárul a megismerni kívánt tárgy - a társadalom - megváltozásához is.
Munkájuk ilyen konzekvenciáit még a metaelméleti elmélkedésekre kevéssé hajlamos cigánykutatók sem szokták szem elől téveszteni, a megismerni kívánt társadalmi valóság befolyásolását azonban többszintű folyamatként képzelték el, amelyben a szintek elvileg egyértelműen elkülöníthetők:
A 20. század utolsó harmadának társadalomtudományában azonban teret nyertek ennél radikálisabb nézetek is a reflexivitásról. Ezek azt hangsúlyozták, hogy a társadalmi valóság nem másból áll, mint a társadalom tagjai által elfogadott kategorizációkból, hiedelmekből, vélekedésekből, attitűdökből, cselekvési mintákból. Ha például bizonyos számú embernek az a meggyőződése, hogy ők X csoport tagjai - akkor az X csoport léte társadalmi ténynek tekinthető, még akkor is, ha az „X-eket" körülvevő társadalmi közeg egy része (akár a többsége) kétségbe vonja X csoport létezését (vagy másképp fogja fel tagjainak körét). Ha pedig egy társadalomkutató vizsgálatot indít az X csoporttal kapcsolatban, akkor már pusztán kérdésfeltevésével kénytelen letenni a garast az egyik vagy a másik oldal mellett, s ezáltal, akár akarja, akár nem, a maga - esetleg jelentéktelen, de máskor, például egy nagy tekintélyű értelmiségi esetében annál nyomatékosabb - súlyával az egyik vagy a másik tábor „mellé áll". Hogyan élnek a cigányok; honnan jöttek, és merre tartanak; mi okozhat konfliktust köztük és nem cigány környezetük között; s egyáltalán, kik is azok a cigányok - a kutató, aki elszánta magát ilyen és ehhez hasonló kérdések vizsgálatára, már pusztán a kérdésfeltevés gesztusával befolyásolja, befolyásolhatja a kérdésre adható válaszokat.
Jó példa erre az attitűdre, hogy a már említett „ki a cigány?" vitában megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint teljesen elhibázott lépés „a környezet által cigánynak tartott" emberekkel azonosítani „a cigányokat". Méghozzá nemcsak morális szempontból, nemcsak azért, mert demokráciában nem illik emberekre kívülről címkéket ragasztani, hanem azért is, mert így a vizsgálat eszközeként kezelünk olyan fogalmi eszközöket, amelyek a vizsgálat tárgyát kellene hogy képezzék.35 Neményi Mária megfogalmazásában:
...állításom szerint a romákról szóló tudományos kutatás, amíg önkényesen és a többségi nézőpontból határozza meg a kutatandók körét, fogalmazza meg a kutatások problémáit, ugyanúgy viselkedik, mint azok az intézmények, amelyeknek kirekesztést erősítő mechanizmusait máskor feltárni igyekszik. Kisajátítja, divatos szóval kolonializálja mások tapasztalatait, de nem képes arra, hogy autentikusan szólaltassa meg azokat a problémákat, amelyeket a kisebbségi csoport tagjai átélnek, és valójában nem a romákról szól, hanem - jó esetben - csupán a többségi társadalom működési zavarait képes feltárni.36
Ugyanakkor a különbség a között, hogy„ű többség" „önkényesen és a többségi nézőpontból határozza meg a kutatandók körét" és a között, hogy a kutatók számításba veszik ezt a többségi magatartást mint létező társadalmi tényt, Neményi számára is megkerülhetetlen. Az önbevallásos logika alkalmazása sem jelentheti azt, hogy a romakutatásokból ki lehetne hagyni azokat az embereket, akik egy önbevallásos szituációban nem vallják magukat cigánynak, környezetük viszont akként kezeli őket. Egy cigány témájú kutatásban velük is foglalkozni kell, körüket meg kell állapítani, még akkor is, ha - a fent vázolt megfontolások miatt - erre nem lehet direkt módon rákérdezni. Egy a jelen kötetben is olvasható kutatási beszámolójában Kende Anna és Neményi Mária így írja le a probléma kezelésére kidolgozott stratégiáját:
...a vizsgálatokon megjelent gyermekek etnikai hovatartozására nem kérdezhettünk és nem is kérdeztünk rá. [...] Ennélfogva a kutatásban nem tudjuk a gyermekeket cigány és nem cigány kategóriákba sorolni, csak annyit tehettünk, hogy a gyermek iskolaéretlenségének szakértő által feltételezett okai között szerepeltettünk olyan válaszlehetőségeket, amelyek a gyermek többségitől eltérő kulturális, szocializációs és nyelvi „másságát" fejezik ki. Amennyiben az elmaradásokat a szakértők ezek valamelyikével (vagy együttesével) magyarázzák, és más magyarázatot nem is hoznak fel az alulteljesítés okaként, joggal feltételezhetjük, hogy a szakértő a gyermeket cigánynak tartja, és egyúttal a cigányságát tekinti hátráltató tényezőnek. [...]
Az eddigiek alapján célszerűnek tűnt egy olyan kategória mesterséges kialakítása, amelybe azokat a gyermekeket sorolhatjuk, akiknek a lemaradását a szakértők elsősorban a gyermek cigányságából eredő tulajdonságaival hozzák összefüggésbe-vagyis akiket a „többségitől eltérő szocializáció", a „többségitől eltérő kulturális háttér", ill. a „nyelvi hátrány, a gyermek anyanyelve nem magyar" változók közül legalább kettőben az „inkább" vagy „nagyon jellemző" minősítéssel jellemeztek. A bevezetőben hangsúlyoztuk, hogy ezeket a jellemzőket nem tekintjük a romasághoz tartozás objektív kritériumainak, csupán alkalmasnak látjuk őket arra, hogy a kutatásunk során feltárt összefüggéseket megvizsgálhassuk abból a szempontból, hogy közreműködő szakértőink nem éppen ezekkel a tulajdonságokkal magyarázták-e a gyermek képességeiben mutatkozó elmaradást. Amikor tehát a továbbiakban a „roma" és „nem roma" kategóriákat használjuk, nem gondoljuk, hogy élesen meghúzható etnikai választóvonalat rajzolhatunk, miáltal eredményeinket kivetíthetjük általában a roma és a nem roma gyermekekre. A mindvégig használt idézőjel is arra szolgál, hogy ne feledjük: a kategória csak jelen kutatási beszámolónkra érvényes tartalommal bír.37
A „minősített" „cigányokkal" tehát foglalkozni kell, méghozzá gyakorlati szempontok miatt általában az „igazi" cigányokkal együtt - ettől függetlenül megkülönböztetésükre mégiscsak szükség van.38 A kritikai megközelítés szerint még annak direkt vizsgálata sem ajánlatos, hogy kik azok, akiket „nem cigány környezetük cigánynak tart", mivel ez a vizsgálat önmagában megerősítheti az ilyen, nemkívánatos felcímkézési folyamatokat.
Minden, a cigányokkal kapcsolatban megfogalmazott ismeretelem hozzájárulhat) a roma identitás, a roma méltóság kiépítéséhez vagy rombolásához, a romák hátrányos helyzetének, sérelmeinek artikulálásához, tulajdonképpen magának a cigányságnak a létrehozásához is - ebből a felismerésből a kritikai megközelítés hívei számára egyenesen következik, hogy ha már kikerülhetetlen kutatásaiknak ez a nem szándékolt „politikai" hatása, akkor lehetséges ennek a következménynek a tudatosítása, felvállalása, szándékos alakítása. E „politikai" konzekvenciák felvállalása például az antropológus Szuhay Pétert elnézővé teszi a tudományos színvonalat meg nem ütő, de hasonlóan „politizáló" (tanulmányom terminológiája szerint: esszencialista emancipatórikus megközelítésű) „naiv tudománnyal" szemben is. Szerinte, ha a „naiv tudomány" hozzájárul egy korszerű cigány identitás megalkotásához, akkor - tudományos színvonalától függetlenül - pozitív szerepet tölt be:
Addig teljesen egyetértek velük [Kovalcsikkal és Régerrel], amíg a naiv tudomány keletkezésének történetét írják le, és a magukat tudósnak tartó szerzők írásait vizsgálva bebizonyítják, hogy Rostás-Farkas és Karsai [Ervin] megközelítésmódja mitől nem tudományos és mitől naiv. Ezt a naiv tudományosságot azonban mindaddig nem tartom sem károsnak, sem veszélyesnek, amíg ki nem szorítja a valódi tudományosságot, amíg tehát a különböző összefoglaló művekben megjelenhet az „igazi" tudomány. Számomra az említett szerzők írásai egy másik dimenzióban érdekesek, épp abban, amire azért Kovalcsik és Réger is utal: a cigány nemzeti kultúra megteremtésének heroikus feladatában. Antropológiai szempontból ez egyfelől a nemzetté válás, másfelől az ezt kísérő integrálódási folyamat. [...]
Nem tudom, vannak-e rá klasszikus - jó vagy rossz - receptek, hogy tudatosan megtervezhetők-e a nemzeti fejlődés korszerű megoldásai. Azt gondolom, hogy a különböző tudományos és nem tudományos művek, szépirodalmi és képzőművészeti alkotások a kínálati piacon mintegy megtalálják egymáshoz viszonyított, akár egymást erősítő, akár egymást gyöngítő helyüket, s előbb-utóbb valóságos rendszert alkotnak, melyben immár nem az lesz a kérdés, mely képzetek igazak vagy hamisak, naivak vagy reálisak, hanem az, hogy a közösen kidolgozott kulturális rendszer mindenki számára hihető és elfogadható elemei-e vagy sem.39
Szuhay kultúra-konstruálási felfogása a társadalomtudományos szakmán belül inkább csak kritikát váltott ki;40 vannak azonban olyan felfogások is a (nem „naiv") tudomány szerepéről a cigányság sorsát illetően, amelyek hasonló funkciókat tölthetnek be, mint Szuhay szerint a „naiv tudomány". Szálai Júlia például „Az elismerés politikája és a »cigánykérdés«" című írásában elismeri a domináns, általa „szociálisnak" nevezett megközelítés erényeit, s dicsérő szavakkal hozza fel példának a kultúrantropológiai vonulatot, mégis egy harmadik, általa politikai vonulatnak nevezett megközelítés mellett érvel.
Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy - mint tette azt a „társadalompolitikai", illetve a „kultúrantropológiai" megközelítés a „cigánykérdés" szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével - a cigányság politikai önértelmezésének kérdését is „belügyből" a többségi-kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé fordítsa át?
- teszi fel a kérdést Szálai, s rögtön válaszol is: „A feltett kérdésekben benne rejlik a magam igenlő válasza. "41
A válasz keresésekor Szálai az „elismerésért folyó harc" kategóriáját teszi kiindulópontjává, amely a „jelenkori társadalmi folyamatok magyarázatára törekvő társadalomelméletben" is „termékeny kiutat kínál".42
Az elmélet kiindulópontja az a felismerés, hogy a mások általi elismerés az egyénnek éppen olyan megvonhatatlan alapszükséglete, mint a kenyér, a víz vagy a ruházat. Az elismerés szükséglete azonban egy lényeges ponton különbözik a materiális alapszükségletektől: míg az utóbbiaknak alanya maga a szubjektum, az előbbié - a dolgok természete folytán - a személyközi viszony. Azaz, elismerés iránti szükségletünk kielégítése mindenkor a másikkal, a másokkal való interakciónk függvénye. Az elismerés tétje ezért a másokkal való viszony minősége.43
A megközelítés által közvetlenül az elméletre terhelt feladatot pedig a szerző a következőképpen fogalmazza meg:
...meg kell születnie a nyelvnek [kiemelés az eredetiben - D. Cs.], amely alkalmas az elszenvedett megkülönböztetések és sérelmek társadalmi közvetítésére, valamint alapul szolgál arra, hogy az érintett kisebbség az egyenlő elismerés garanciái iránti követeléseit az általános politikai diskurzus részévé tegye. ...az elismerésért vívott mozgalmak középponti problémája tehát az identitás személyesen elszenvedett sérelmeinek helyrehozatala, és ehhez olyan fogalomkészlet és szótár kimunkálása, amely az egyéni sérelmek kollektív [kiemelés az eredetiben - D. Cs.] jellegét ragadja meg.44
Szálai mintha ahhoz hasonló funkciót szánna a cigányokat vizsgáló társadalomtudományoknak, mint amilyet a szociológia töltött be a rendszerváltás előtti Magyarországon, amikor
az új szociológia rehabilitálta a szabadságától megfosztott civil világot, és szolgálatot tett a kváziszabadságot engedélyező reformtörekvéseknek is... [...] diszciplínánk... alternatív ideológiát is kínált az egyre inkább megmosolyogtató... tudományos szocializmussal szemben. ...alapot, keretet és olyan nyelvet kínál[t] a magyar társadalomnak (legyünk pontosabbak: a politizáló magyar értelmiségnek), amilyent ez idő tájt Európában is beszélnek.45
E sorok szerzőjének nincsenek elméleti kifogásai az ilyen törekvésekkel kapcsolatban, csupán gyakorlati jellegű figyelmeztetései vannak: ha igény van egy „kollektív sérelmeket" megfogalmazó fogalomkészlet és szótár megalkotására, akkor kielégítendő ezeket az igényeket, könnyen alakulhat ki verseny, s ebben a konkurenciaharcban a kidolgozott társadalomelméleteknél sokkal versenyképesebbeknek bizonyulhatnak egyes leegyszerűsítő, és magyarázatok helyett mítoszokkal operáló nyelvek.46
2003 novemberében - a legfontosabb szociológiai gyűjtőkönyvtárnak számító - Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár katalógusában összesen 283 olyan könyvcím szerepelt, amelynek tárgyszavai között a „romák" vagy a „cigányság" kifejezés szerepelt, a következő kronologikus bontásban:
 |
|---|
Bár természetesen a katalógust készítő könyvtárosok nem okvetlenül legtökéletesebb leképezői annak, hogy mi számít éppen a legelfogadottabb vagy legkorrektebb társadalmi kategorizációinak, talán mégis említésre érdemes: a hetvenes-nyolcvanas években túlnyomórészt a „cigányság" kulcsszóval jelölték meg a témát, de találkozhatunk egy-egy „romák" kifejezéssel is (1970-89 között az esetek 27,3%-ában). Az 1990-1994-es időszak cigánysággal kapcsolatos tárgyszavai között is csak 23%-ot tesznek ki a „romák", az 1995-1999-es korszakban már 42%-ot, 2000-2003 között pedig 100%-ot.
 |
|---|
Részletesebb adatbázisnak tekinthető a Szabó Ervin Könyvtár Szociológiai Információja, amely nemcsak köteteket, hanem cikkeket is nyilvántartásába vett, 1970-2000 között összesen 86 945 tételt. Ebből 1612 (1,85%) az olyan publikáció, amelynek jelzetében szerepelt a „cigányság" szó (a Szociológiai Információ összeállítói nem használták a „romák" kifejezést), a 2. diagramon látható eloszlásban.
Mivel a három évtized során az is sokat változott, hogy összesen hány könyvet és cikket vettek fel az adatbázisba az adott évben, érdemes a mennyiségi növekedés mellett az arányok változását is megnézni, azt tehát, hogy az adott évben az adatbázisba felvett összes szociológiainak minősített írás hány százaléka foglalkozott - a tárgyszavas nyilvántartás szerint - a cigánysággal.
 |
|---|
Megállapítható, hogy az adatbázisba bekerült cigány témájú publikációk aránya úgyszólván a korszak egészében alacsonyabb, mint amekkora a cigányok társadalmon belüli aránya. Bár természetesen a reprezentativitás „megfelelő" mértékét nem lehet azonosítani az adott társadalmi csoport, esetünkben a cigányság társadalmon belüli arányával, de úgy gondoljuk, hogy a kifejezetten szociológiai írások között még ennél nagyobb arányok sem lennének meglepőek.
A 4. (kettős) diagram annak vizsgálatára szolgál, hogy a „cigányság" tárgyszó milyen gyakorisággal kapcsolódik össze más, szociológiailag releváns tárgyszavakkal. A sötéttel jelölt oszlopok azt jelölik, hogy az összes „cigányság" tárgyú írás hány százalékánál jelenik meg az adott egyéb tárgyszó is; a világossal jelzett oszlop pedig azt jelöli, hogy a szóban forgó tárgyszóval megjelölt összes publikáció hány százalékánál jelenik meg a „cigányság" megjelölés is. Az első oszlopokat véve például: az 1612 „cigányság" témájú publikáció között 59 olyat találunk, amelynek jelzetében az „oktatás" tárgyszó is szerepel (3,66%); az összesen 1566 „oktatás" publikációhoz viszonyítva pedig ez az 59 „közös" írás 3,76%-ot tesz ki.
 |
|---|
Azokban a publikációkban tehát, amelyek diszkriminációról, előítéletről, szegregációról vagy kirekesztésről (is) szólnak, a cigányság felülreprezentált - de ez még mindig „csak" 15-25%-os arányt jelent. Különösen meglepő, hogy azon cikkekben és kötetekben, amelyek tárgyszavai között megjelent a „szegénység", a „szociálpolitika" vagy a „hagyomány" kifejezés is, nem vagy csak alig mutatható ki a „cigányság" felülreprezentáltsága. Meglepő alulreprezentáltság mutatkozik ugyanakkor például a „kultúra", a „szociálpolitika" vagy az „életszínvonal" témájában. Összességében elmondható, hogy - ezen adatbázis alapján - nem mutatható ki a cigányokkal foglalkozó szociológiai írásokban egyfajta „tematikai gettó".
Az egyes tárgyszavak statisztikáit időrendi bontásban nézve abban reménykedhetünk, hogy az így kirajzolódó minták utalnak majd a tendenciákra a politikai életben és/vagy a „korszellemben". Ez így is van, feltéve, ha nem feledkezünk meg azokról a sajátos szűrőmechanizmusokról, amelyeken keresztül például a politika beszüremkedik a társadalomtudományi kutatásokba.
Némileg leegyszerűsítve, általánosan elterjedt felfogás szerint „a hetvenes években a szociológiai cigánykutatások a szegénységről szóltak, míg a rendszerváltás utáni korszakban a diszkriminációról és kirekesztésről". A megállapítás első felét illetően elegendő felidézni Kemény István és munkatársai - idővel mintegy „egybefolyó" - szegénység- és cigánykutatásait. A politikai vezetés azonban nem nézte jó szemmel ezen kutatások egyik ágát sem, Keményt emigrációba kényszerítette, s mindent megtett iskolája marginalizálására is. Nyilvánvalóan ennek is tulajdonítható, hogy egészen 1984-ig egyetlen olyan publikációval sem találkozunk a Szociológiai Információban, amelynek tárgyszavai között a „szegénység" és a „cigányság" egyaránt szerepelt volna; később ezek száma ugyan gyarapodik, de a „cigányság" nélküli „szegénység"-publikációk gyarapodásával párhuzamosan. (5. diagram)
 |
A „diszkrimináció" tárgyszó is érdekes karriert futott be: egészen a rendszerváltást megelőző évekig alig akadt cikk, amelyben a fogalom - legalábbis megismételve az állandó megszorítást: „a Szabó Ervin könyvtárosai megítélése szerint" - jelentős súllyal szerepelt volna. Ezt követően azonban a fogalom „divatba jött", gyakran a romákkal összekapcsolva, de még gyakrabban más témák kapcsán. (6. diagram)
 |
|---|
Nem „gettósodott" a szakirodalom szerzők szerint sem. Az adatbázisban összesen 52 szerző szerepel legalább 5 „cigányság" témájú publikációval - közülük 25-nek az ilyen témájú cikkek és könyvek itt szereplő teljes bibliográfiájuknak kevesebb (egyeseknél jóval kevesebb) mint 50%-át teszik ki. A Szociológiai Információ „cigányság" témájú publikációinak toplistáját Kemény István vezeti 35 publikációval; ez a 35 publikáció a Szociológiai Információban szereplő összes írásának (125) 28%-a.
|
|