Előző fejezet Következő fejezet

Erős Ferenc

Az előítélet-kutatás dilemmái

 

TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK

 

Az előítéletek vizsgálata a jelenkori társadalomtudományok klasszikus - a huszadik század első évtizedeire visszanyúló - nagy témái közé tartozik. Az empirikus vizsgálatokra, elsősorban kérdőívekre és laboratóriumi kísérletekre épülő modern előítélet-kutatás kezdeményezői többnyire liberális és progresszív szemléletű amerikai szociálpszichológusok és szociológusok voltak. Az előítélet mint társadalmi probléma középpontba helyezése és leküzdhetősége útjainak keresése ellenhatása volt azoknak a korábbi - neves pszichológusok által is támogatott - törekvéseknek, amelyek (elsősorban különféle intelligencia-mérésekre alapozva) az Egyesült Államok lakosságát, valamint az Amerikába beáramló különféle nemzeti és nemzetiségi csoportokat „faji", etnikai és földrajzi származás szerint hierarchizálták. Ezek a vizsgálatok bevándorlási kvóták felállításához, valamint a diszkriminatív intézményrendszer fenntartásához szolgáltattak ideológiai alapokat és tudományosnak tűnő megerősítéseket.1

A harmincas évek, a „New Deal" szellemi atmoszférája az amerikai szociálpszichológia nagy felvirágzásának korszaka volt. A tudományág művelőit ekkoriban elsősorban az a kérdés foglalkoztatta, hogy a szociálpszichológia miként járulhat hozzá a legsúlyosabb gazdasági és társadalmi problémák megoldásához. Ahogyan J. F. Brown írta A pszichológia és a társadalmi rend című, 1936-ban megjelent könyvében: „Ha pontosan tudjuk, melyek azok az okok, amelyek az embereket arra késztetik, hogy meghatározott módon cselekedjenek a csoportokban; ha tudjuk, miként viselkednek az emberek meghatározott körülmények között; ha ismernénk a társadalom lelkiállapotát, akkor itt, e földön meg lehetne teremteni az Utópiát. Nyilvánvaló, hogy a világ civilizációjának jövője függ attól, hogy szert teszünk-e szociálpszichológiai tudásra annak érdekében, hogy a gazdasági rendszert, amely oly sok nyomorúságot okoz nekünk, megváltoztassuk, mielőtt szétesik."2 Az előítéletek, sztereotípiák, a kisebbségekkel szembeni ellenséges és kirekesztő attitűdök olyan szociálpszichológiai tényezőknek mutatkoztak, amelyek a Brown által jelzett „utópiának", a nagyszabású társadalmi és gazdasági reformtervek megvalósításának egyik fő akadályát képezték. A harmincas évek szociálpszichológusainak egyik fő célja ennek megfelelően az volt, hogy az amerikai társadalom széles rétegeit átható etnikai (vagy az akkoriban általánosan használt terminus szerint: „faji") előítéletek feltárásával, mélységük, elterjedtségük, szerkezetük egzakt megismerése révén ráébresszék a közvéleményt a probléma súlyosságára, és felhívják a politikai döntéshozók figyelmét arra, hogy sürgősen cselekedniük kell az amerikai demokrácia eszményeit és alapelveit súlyosan sértő előítéletes gondolkodás visszaszorítása érdekében. így például Eugene A. Horowitz egy 1936-os tanulmányában, amely fehér gyermekeknek a fekete gyermekekkel szemben táplált előítéleteit vizsgálta, arra figyelmeztetett, hogy „a lakosság egytizedével szemben áll fenn olyan attitűd, amely társadalmi megvetésben, jogi megkülönböztetésben, az oktatási és foglalkoztatási lehetőségek súlyos korlátozásában nyilvánul meg".3 A probléma tehát - mint Horowitz kifejti - szükségessé teszi az előítéletek okainak és funkcióinak szisztematikus és objektív tanulmányozását, amely szerinte a tudományos szociálpszichológia keretei között valósulhat meg.

Az előítéletek szociálpszichológiai kutatása kezdetektől fogva összekapcsolódott az attitűdök, a (köz)vélemény, a hiedelmek és sztereotípiák, a befolyásolás, a konformizmus és a tágabb kulturális környezet, a szocializáció kutatásával. A német fasizmus hatalomra jutása, mindenekelőtt a második világháború kitörése és európai pusztítása még inkább ráirányította a figyelmet arra a kérdésre, hogy milyen erkölcsi tőkével vesz részt Amerika az antifasiszta harcban, ha külföldön a szabadság és a demokrácia helyreállításáért küzd, míg belföldön a legkiáltóbb társadalmi igazságtalanságokat is eltűri. A nácik rémtettei, elsősorban az európai holokauszt történései megmutatták, hogy nincs következmény nélküli, „ártalmatlan" előítélet: egy kisebbséggel szemben táplált előítélet, ha politikai legitimációt nyer, koncentrációs táborok felállításához, genocídiumhoz, ártatlan emberek millióinak elpusztításához vezethet. Vagy másképpen fogalmazva, „igen keskeny a határ a szabad véleménynyilvánítás és a másokat emberi jogaikban korlátozó, deperszonalizáló, jelentős egzisztenciális hátrányokat okozó előítéletes megnyilvánulások között".4 E „keskeny határ" felismerésén alapul Gordon W. Allport híressé vált „fokozatossági" modellje, amely szerint az előítéletesség öt egymásra épülő fokozata különböztethető meg:

1. szóbeli előítéletesség;

2. elkerülés;

3. hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, kirekesztés;

4. fizikai agresszió;

5. üldözés és kiirtás.5

Allportnak az előítélet-kutatások korabeli eredményeit szintetizáló műve alig egy évtizeddel a második világháború után, 1954-ben jelent meg. Könyvéből kiderül, hogy ekkorra már jóformán nem volt olyan társadalmi rétege, etnikai, vallási csoportja vagy korcsoportja az Egyesült Államok lakosságának, amelyet legalább egy reprezentatív felmérés vagy illusztratív kísérlet erejéig meg ne vizsgáltak volna az előítéletesség alakulása és elterjedtsége szempontjából - a hároméves kisgyermekektől a háborús veteránokig, a mormonoktól a japánokig, a nyomornegyedek lakóitól a középosztály és a politikai, gazdasági, intellektuális elit tagjaiig. Allport nagy érdeme, hogy nem statikus képet rajzol az előítélet elterjedtségéről, megoszlásáról. Nem úgy fogja fel a kérdést, hogy adva van egy többség, amely az előítélet alanya, és egy kisebbség, amely az előítélet tárgya lenne. Az előítéletesség térképe ugyanis olyan térkép, amelyen a határok a nézőponttól függően elmozdulhatnak. Egy „uralkodó többség", amely egy kisebbséget diszkriminál és előítéleteket táplál vele szemben, csak addig uralkodó többség, ameddig tagjait egy adott kisebbség iránti gyűlöletük egyesíti. Abban a pillanatban azonban, amikor például nem a fekete kisebbség számít ellenségnek, a fehér uralkodó többség maga is a legkülönfélébb - egymással szemben álló - csoportok halmazára bomlik fel: olaszra és írre, katolikusra és zsidóra, kommunistára és Ku Klux Klan-tagra stb. Ha pedig a feketék csoportjához tartozó egyén antiszemita lesz, akkor a fehér többség által elszenvedett megaláztatásokért némi kárpótlást érezhet oly módon, hogy legalább a zsidók elleni előítélet tekintetében egy virtuális többséghez, a „nem zsidó uralkodó többséghez" tartozhat. Azok pedig, akik egyetlen „megvetett" kategóriába sem tartoznak, és ezáltal méltán tekinthetnék magukat a minden szempontból uralkodó többség képviselőinek, végül már oly kevesen lesznek, hogy maguk is kisebbségbe kerülnek, és ugyancsak megvetés, előítélet, sztereotipizálás tárgyává válhatnak. Ők lesznek például az undok és pökhendi „WASP"-ok (White Anglo-Saxon Protestants), vagy ők lesznek a Wall Street hájas kapitalistái, akik a Kreml uraival vagy/és a nemzetközi cionizmussal szövetkezve szőnek összeesküvést az amerikai nép - „az igazi többség" - elpusztítására.

Allport klasszikus művének egyik fő kérdése, hogy kialakulhatnak-e (vagy legalábbis egy racionális társadalomtudománnyal szövetkező felvilágosult államhatalom segítségével kialakíthatók-e), s nem csupán a kivételes egyéni esetek szintjén, az emberiséghez fűződő kötelékek egy olyan világban, ahol az emberiséget alkotó csoportok közötti valóságos - de antropológiailag és szociológiailag egyaránt relatív - különbségeket az emberi pszichikumnak egy sajátos működése abszolút különbségekké, a „mi" és az „ők" mindig bennünket igazoló, kizárólagos ellentétévé merevíti. Kiiktatható-e világunkból az előítélet, ennek a kategorizációs folyamatnak az egyik leghétköznapibb - de adott körülmények között az előítélettel sújtott csoport fizikai megsemmisítéséhez is elvezető - megnyilvánulása? Ebben a kérdésben a montesquieu-i „világpolgárság" természetjogi koncepciója kerül szembe a minden ember testvériségének és egyenlőségének eszméjét sárba tipró pszichológiai mechanizmussal, amelynek determinánsa végső soron ugyancsak az „emberi természet". Allport ugyanis az előítéletet mindenekelőtt pszichológiai problémaként kezeli. Az előítélet nem egyszerűen előzetes ítélet (praeiudicium), nem pusztán hibás általánosítás, ismeretbeli tévedés, amely a tényekkel szembesítve minden további nélkül korrigálható, utólagos ítéletté alakítható, hanem olyan attitűd, amely meghatározott funkciót tölt be a személyiség érzelmi és motivációs „háztartásában" is.

Az előítélet pszichológiai és társadalmi tényezőinek, illetve e tényezők egymáshoz való viszonyának - a „Gonosz eredetének" - kérdése a második világháború óta az előítélet-kutatások egyik fő problémája. Az előítélet-kutatások szemléletére és módszertanára megtermékenyítő hatást gyakoroltak a fasizmus elől Európából Amerikába kivándorolt és ott fontos kutatási pozícióba került társadalomtudósok, így különösen Kürt Lewin és Theodor W. Adorno. Lewin és Adorno két élesen eltérő áramlatnak nyitott utat az amerikai szociálpszichológiában. Mind a két áramlatra jellemző volt a markáns társadalmi elkötelezettség, a baloldali politikai orientáció. Míg azonban a lewiniánus megközelítés az előítéletek csoportdinamikai és társadalmi összefüggéseire, beágyazottságára helyezte a hangsúlyt, Adorno és munkatársai az úgynevezett „tekintélyelvű személyiség" jellemzőit ragadták meg, rámutatva az előítéletek kialakulásában szerepet játszó motivációs tényezők, a kora gyermekkori fejlődési zavarok és családi viszonyok, a tudattalan fantáziák és projekciók fontosságára. Kürt Lewin 1939-ben keletkezett „Szemtől szemben a veszéllyel" című tanulmányában6 arról ír, hogy a zsidó csoport hátrányos kisebbségi státuszát az előjogokkal rendelkező többség tartja fenn. Mindaz, ami a zsidókkal történik Európában, független jó vagy rossz magatartásuktól. „Az antiszemitizmus - írja Lewin - nem állítható meg az egyének jó viselkedésével, mivel az antiszemitizmus nem egyéni, hanem társadalmi probléma."7 Vagy másképpen fogalmazva: „Ha valaha is kérdéses volt, hogy a zsidókérdés egyéni vagy társadalmi probléma-e, akkor az SS-legények Bécs utcáin világos választ adtak, amikor acélbottal ütötték a zsidókat, tekintet nélkül korábbi helyzetükre vagy viselkedésükre."8

Max Horkheimer filozófus, Adorno mellett a frankfurti iskola vezéralakja pedig a következőket írja a The Authoritarian Personality előszavában: „Ennek a munkának középponti témája egy viszonylag új jelenség, az általunk autoriter embertípusnak nevezett »antropológiai« faj kialakulása."9 Az autoriter vagy tekintélyelvű típushoz tartozó ember egyik legfontosabb jellemzője a sztereotipizálásra való hajlandóság, amely azonban szorosan összefügg más személyiségjellemzőkkel és attitűdökkel is. A konvencionalizmus, az autoriter alárendelődés, az autoriter agresszió, a személyes és a szubjektív elutasítása, a merev gondolkodás, a babonaságra és sztereotipizálásra való hajlam, a hatalom és keménység iránti vonzalom, a destruktivitás és cinizmus, a projekcióra való hajlam és a szexuális eltévelyedések iránti túlzott érdeklődés mind ugyanazon személyiségszindróma, „kórkép" kifejeződései, amelyek előítéletes és etnocentrikus attitűdök (antiszemitizmus, feketék elleni előítéletek, idegengyűlölet stb.) egész nyalábját határozzák meg. Kovács András egyik tanulmányának10 terminológiájával Lewin megközelítését posszibilistának, Adornóék szemléletét pedig inkább szubsztancialistának nevezhetjük. Ez utóbbi megközelítés feltételezi, hogy az előítéletesség elsősorban az előítéletes egyén belső szükségleteiből, valamilyen belső, lényegi motivációból táplálkozik, míg az előbbi nem fogadja el a motivációs, pszichodinamikai magyarázatokat, és inkább a csoporton belüli és a csoportközi viszonyokban keresi az előítéletes attitűdök kiváltó okait.

A második világháború utáni időszakban - amelynek során végbement az amerikai szociálpszichológia hatalmas méretű fejlődése, professzionalizálódása - a két, eredetileg igen eltérő kutatási áramlat sok tekintetben közelített egymáshoz, és a „ mainstream" szociálpszichológia kutatási fókusza egyre inkább az előítéletek megismerésbeli, kognitív aspektusaira irányult. A kognitív megközelítés az előítéletesség okait és működését számos fontos szempontból világította meg, és ezek nyomán pontosabb képet tudunk alkotni arról, hogy a hétköznapi emberi megismerés bizonyos alapmechanizmusai (így például a kognitív egyensúlyra, ellentmondás-mentességre törekvés, a racionalizáció, a disszonanciacsökkentés, az oktulajdonítás) milyen szerepet játszanak az előítéletek kialakulásában.11 Az elmúlt évtizedek szociálpszichológiai kutatásai részletesen feltárták a társadalmi jelenségekre, eseményekre vonatkozó nézetek, vélemények, attitűdök, sztereotípiák funkcióit, belső szerveződésük, logikájuk alapjait - a köznapi ember „naiv pszichológusként" való működését. Mindezen belül különös hangsúlyt kapott az előítéletek „nyersanyagául" szolgáló sztereotípiák tanulmányozása, amelyeknek szociálpszichológiai funkciói Hunyady György elemzése szerint a következők: a sztereotípia mint

1. az egyéni megismerés alapja;

2. a csoportsajátosságok csoportközi kontextusának tükre,

3. az egyén identitásának kapaszkodója;

4. a csoportviszonyok társadalmi dinamikájának leképezője.12

A kognitív megközelítés, amely számos pszichológiai alapjelenséget tár fel, és amelyet elsősorban a tisztán tudományos megismerési érdek vezérel, háttérbe szorította az előítélet tartalmi vonatkozásainak kérdéseit; azt a korábban, Lewinnél és Adornónál még nagyon is hangsúlyos kérdést, hogy ti. bizonyos nézetek, előítéletek, hitek, hiedelmek, attitűdök, sztereotípiák mikor, hogyan és miért válnak cselekvésre mozgósító erejűvé, milyen belső, lelki és külső, társadalmi dinamika révén válnak a szavak tettekké: az antiszemitizmus holokauszttá, a fundamentalizmus terrorizmussá, a kisebbségellenes attitűdök diszkriminációvá.13

Ennek a problémának egy újraértelmezési kísérleteként fogható fel a modern európai szociálpszichológia egyik jelentős képviselőjének, Henri Tajfelnek a hatvanas és hetvenes években kibontakozott iskolateremtő munkássága. Tajfel és munkatársai, követői a szociális kategorizáció jelenségét állították kutatásaik középpontjába. A kategorizáció mindig fellép, ha különböző csoportok kerülnek egymással interakcióba. Ha egy kísérleti célokra összeállított, ad hoc csoportot bármilyen - akár teljesen lényegtelen - kritérium mentén kettéválasztunk (például tagjait véletlenszerűen A, illetve B csoporthoz tartozókra osztjuk), akkor azonnal beindul a szociális kategorizáció, és az A csoportbeli az A csoport tagjait, a B csoportbeli pedig a B csoport tagjait fogja előnyben részesíteni, anélkül, hogy erre bármiféle racionális oka lenne azon kívül, hogy a világ kívülről, mesterségesen, esetlegesen kettéosztódott A-ra és B-re. A szociális kategorizáció jelenségével kapcsolatos „laboratóriumi" megfigyelések rávilágítanak az olyan valóságos csoportközi konfliktusokra, amikor például etnikai, vallási vagy egyéb konfliktusok robbannak ki hirtelen egy kategorikus különbségtevés hatására. Az ilyenfajta szociálpszichológiai vizsgálatok ismételten rámutattak arra, hogy identitásunknak, azonosságtudatunknak milyen fontos eleme a különbségtevés, a másik csoporttól való kategorikus elhatárolódás.14 Nyilvánvaló azonban, hogy a valódi életben a csoportok között egyenlőtlenségek állnak fenn, a domináns csoport pozitív identitása, „mi-tudata" a kategorizációra ráépülő előítéletek által is megerősítést nyer, masszív csoportideológiák, ellenségképek, mítoszok alakulnak ki, míg a kisebbségi helyzetben lévő csoport különféle identitássérüléseket, identitásvesztéseket él meg.15 A Tajfel-iskola munkássága - a csoportközi viszonyok, illetve a szociális identitás újszerű megközelítése révén - ismét előtérbe állította az előítéletek társadalmi és politikai realitásának, megnyilvánulásaik konkrét társadalmi térben való keletkezésének és következményeinek problémáját. Ennek nyomán számos új kutatási irány alakult ki, amelynek áttekintése nem ennek a tanulmánynak a feladata. Az egyik legfigyelemreméltóbb megközelítés a John J. Jóst kanadai szociálpszichológus által a „rendszerigazolás elméletének" nevezett irány,16 amely szerint „mind az alacsony, mind a magas státuszú emberek úgy gondolkodnak, éreznek és viselkednek, hogy ezáltal megerősítsék és igazolják a fennálló társadalmi rendszert".17 Tajfelék felfogásával ellentétben Jóst úgy véli, hogy az alacsonyabb státuszú csoportba tartozó emberek implicit módon nem annyira saját csoportjukat, mint inkább a magasabb státuszú csoportokat favorizálják - legalábbis mindaddig, amíg a státuszbeli különbségeket legitimnek és igazságosnak fogják fel. Ezzel pedig megerősítik a velük szemben megnyilvánuló előítéleteket, amelyek szintén rejtett, implicit, tudattalan módon nyilvánulhatnak meg, rugalmasan alkalmazkodva a domináns ideológiai elvárásokhoz és diskurzusokhoz. A „rejtőzködő attitűdök és sztereotípiák" vizsgálata18 napjainkban külön irányként jelentkezik, és - főként laboratóriumi körülmények között végzett - kutatásokban mutatják ki a lappangó, titkos diszkriminációkat, amelyek nyíltabb, például kérdőíves helyzetekben aligha mutatkozhatnának meg. A „rendszerlegitimáció" és a „rejtőzködő attitűdök" elmélete erőteljesen támaszkodik azokra az elképzelésekre, amelyek a „szociális dominancia" fogalmára, illetve az előítélet érzelmi aspektusaira vonatkoznak.19 A szociálpszichológiai előítélet-kutatás mai, igen magas fokon professzionalizált és rendkívül szofisztikáit kísérleti technikát alkalmazó trendjei ugyanakkor kételyeket ébresztenek a tekintetben, hogy van-e értelme egyáltalán az előítéletek leküzdéséről beszélni, ha azok, illetve az alapjukat képező pszichológiai (sőt neurobiológiai vagy genetikai) mechanizmusok az „emberi természet" megszüntethetetlen részét alkotják.20

 

Magyarországi előítélet-vizsgálatok a rendszerváltás előtt

 

Az előítéletek problémája Magyarországon hosszú ideig „tabunak" számított, ennélfogva a jogrendszer által szentesített és az állami politika rangjára emelt előítélet, az antiszemitizmus tragikus következményei bizonyos tekintetben mind a mai napig feldolgozatlanok maradtak. Magyarországon, mint ismeretes, már 1920-ban bevezették a numerus clausust, a zsidó származású fiatalok egyetemre kerülésének korlátozását, 1938-tól kezdve pedig az egymást követő zsidótörvények kodifikálták a rasszista előítéleteket. A magyar zsidóság nagy részét megsemmisítő, de a cigányság egyes csoportjait sem kímélő holokauszt a túlélőket hosszú időre némaságra kárhoztatta, az 1945 után kiépülő kommunista rendszer ideológiája és identitáspolitikája pedig az előítéleteket olyan „burzsoá csökevényeknek" tartotta, amelyek felvilágosítással és erőszakkal (esetleg mindkettővel) kiiktathatók a társadalom életéből. Ilyen körülmények között természetesen szóba sem jöhetett az előítéletek empirikus vizsgálata. A második világháború alatti zsidóüldözések és a háború után egyértelműen tovább élő antiszemitizmus okainak történeti-szociológiai és morálfilozófiai, de egyszersmind szociálpszichológiai szempontból is rendkívül érzékeny és releváns tematizálása, amely Bibó István nevéhez és főként az 1948-ban írt tanulmányához fűződik,21 folytatás nélkül maradt.

A hatvanas évek végétől kezdve azonban újra nyilvánosságra kerültek különféle jelzések arra vonatkozóan, hogy a társadalom széles köreiben léteznek előítéletek. Az előítélet problémáját először Heller Ágnes vetette fel újra 1966-ban megjelent könyvében, a Társadalmi szerep és előítéletben. Heller a kritikai marxizmus álláspontjáról és a mindennapi élet filozófiájának szemszögéből, tisztán teoretikus szinten tárgyalta az előítéletek kérdését. Az előítélet eszerint a mindennapi élet, a mindennapi tapasztalat és praxis jelensége, de egyszersmind (ossz)társadalmi probléma is. Heller szerint „az előítélet mindig a partikularitásra apellál, s minden előítélet jellegű gondolatmenet, követelés, norma és szokás a partikularitás nyomatékosító erejétől válik hatékonnyá. ...hogy az előítélet bázisa az egyénben a partikularitás, korántsem annyit jelent, hogy az előítéleteket a partikularitás termeli, még kevésbé, hogy konkrét tartalmai partikulárisak. ... Az előítéletek tartalma ... mindig társadalmilag általános, illetve általánosítható".22

Heller elméleti írásával szinte egy időben jelent meg Márkus Mária „Büszkeség és előítélet" című tanulmánya,23 amely ismertette az MTA Szociológiai Kutató Csoportja által néhány Gyöngyös környéki faluban végzett komplex kutatás egyes eredményeit. Egy klasszikus szociálpszichológiai módszert a Bogardus-féle társadalmi távolság skálát használva a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy négy kategória (protestáns, zsidó, vallástalan, cigány) közül a „cigány" az, amelyre messze a legtöbb előítéletes válasz jut. Megállapították azt is, hogy „a cigányok esetében a különböző társadalmi rétegek, illetve demográfiai csoportok között az előítéletesség mértéke szerint nincs lényegesebb eltérés". Sőt, teszik hozzá, még a vezetők válaszai is 78,6 százalékban előítéletesnek mutatkoztak. Márkus Mária csaknem négy évtizeddel ezelőtti cikkének éle a magyar nacionalizmus újjáéledésének már akkor tapasztalható riasztó megnyilvánulásai ellen irányul, a számszerű adatokat azonban mélyebben nem elemzi.

Józsa Péter „Ideológiai áramlatok városi ifjúságunkban" című tanulmányában24 ugyancsak a Bogardus-skála egyik változatával mérte a fiatalokra jellemző előítéleteket. „Amennyiben lánya volna - hangzott a kérdés -, volna-e kifogása az ellen, hogy férjhez menjen a) cigányhoz, b) nemzetiségihez, c) zsidóhoz, d) négerhez, e) egyéb színes bőrűhöz?" A válaszolók Józsa adatai szerint a következő arányban utasítják el e lehetőségeket: nemzetiségi 12,7 százalék, zsidó 19,6 százalék, cigány 32,2 százalék, egyéb színes bőrű 37,2 százalék, néger 39,9 százalék. A vizsgálat adatai szerint azok a fiatalok a legelőítéletesebbek, akiknek az apja fizikai dolgozó; a legkevésbé előítéletesek pedig az egyetemisták. A parasztszármazású fiatalok szignifikánsan kevésbé előítéletesnek mutatkoztak, mint a munkásszármazásúak. Hankiss Elemér 1976-os „Értékszociológiai kísérlet"-ében,25 amely egy száz fős mintán végzett mélyinterjús vizsgálaton alapul, az értékrendszer fő alkotó elemei között, „az emberek és a hozzájuk való viszony" értékmező részeként tárgyalja a tolerancia és az intolerancia mutatóit. A cigányokkal szembeni előítélet mint etnikai előítélet Hankiss eredményei szerint főként a vizsgált segédmunkásoknál játszik komoly szerepet. Az e rétegben tapasztalható intolerancia egyrészt a munkára mint alapvető értékre épülő szemléletükből fakad („a cigányok csavarognak", „henyélnek", „munkakerülők, és mégis jól élnek"), másrészt érdekkonfliktusból (a munkát vállaló cigányok sértik anyagi érdekeiket).

Csepeli György szociálpszichológiai kísérletében26 a kutatók második osztályos gyermekeknek férfiakat és nőket ábrázoló fényképeket mutattak. A gyerekeknek meg kellett jelölniük, hogy „tetszik-e" vagy „nem tetszik" a képen látható személy. Amikor a kísérlet második szakaszában a fényképek alá különböző csoportneveket írtak (magyar, lengyel, spanyol, zsidó, cigány, román), kiderült, hogy az észlelt hovatartozás függvényében a negatívról pozitív ítéletre való átváltás a 'magyar' elnevezés esetében következett be, a többieknél (a lengyel kivételével) a negatív ítéletek nagy százalékban negatívak maradtak, illetve a pozitívak is negatívra váltottak át. E vizsgálat elsődleges célja a magyarsághoz fűződő pozitív nemzeti attitűd kimutatása volt kisiskolás korban, de egyben jelezte, hogy a puszta verbális megnevezés (cigány) már ebben a korban is negatív értékelést vált ki.

Az előítélet-vizsgálatoknak egy másik típusa ebben az időszakban a közvélemény-kutatásokhoz kapcsolódott. Az egyik legérdekesebb vizsgálatot Hann Endre készítette a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban „Egy rémhír nyomában" címmel.27 Az esettanulmány egy meg nem történt véres bűntényről szóló híresztelések eredetét és terjedését kutatta. A rémhír (a hírhedt tiszaeszlári vérvád „cigány változata") a tanulmány írója szerint lehetővé tette, hogy a társadalmilag tiltott agresszió kifejeződési lehetőséget kapjon, s egyben katartikus kielégülési lehetőséghez jussanak hallgatói és terjesztői a történet nem cigány szenvedő alanyával való érzelmi azonosulás útján. A szerző rámutat arra is, hogy igen nagy a szakadék a társadalmi kommunikáció nyilvános és magán, legitim és illegitim csatornái között: egy bizonyos szinten túl nem „ildomos" nyíltan hangoztatni a faji előítéleteket, ezért az egyébként igencsak előítéletes gondolkodású emberek is főként privát megnyilatkozásaikban adnak hangot igazi véleményüknek. A hivatalos fórumokon a „segítség", a „felemelés" ideológiájával fellépő emberek között számosan akadnak olyanok, akik magánbeszélgetésekben nem titkolják a „cigánykérdés" végső megoldására vonatkozó, olykor durván fasisztoid elképzeléseiket.

Hann Endre tanulmánya egy konkrét eset kapcsán mutatja be azokat a társadalom-lélektani mechanizmusokat, amelyek a Tömegkommunikációs Kutatóközpont másik „cigányvizsgálatában", A közvélemény a cigányokról címmel látott napvilágot.28 A „cigánykérdéssel" kapcsolatos közvéleményt egy ötszáz fős, országosan reprezentatív mintán vizsgálták, s ezt további, kisebb, nem reprezentatív felméréssel, valamint mélyinterjúkkal egészítették ki. A vizsgálat szociálpszichológiai szempontból is figyelemre méltó összefüggéseket tárt fel. Az egyik az, hogy a megkérdezettek jelentős része a cigány fogalmának definíciójában a külső jegyeket és a származást hangsúlyozza, s ez a szerzők szerint a stigmatizálás jeleként értelmezhető. A másik az, hogy a cigány fogalma definíciószerűen jár együtt súlyosan negatív értékítéletekkel: a minta harmada részben vagy kizárólag negatív értékítélettel határozza meg a cigányságot, fele pedig a cigányság jellemzésekor valamilyen deviáns viselkedésformát, normaszegő magatartást említett. Ugyanakkor a tanulmánykötet szerzői szerint nem beszélhetünk egységesen „cigányellenes" közvéleményről (mint ahogyan „cigánypártiról" sem): más a társadalom állásfoglalása - írják -, ha elvont, elvi döntéseket hoz, és ismét más, amikor konkrét dolgokról van szó. A cigányokról alkotott véleményeknek több, egymástól független meghatározó rendszere van, ezek közül a szerzők szerint az integrációs vagy szegregációs beállítottság, az azonos, illetve megkülönböztetett bánásmód óhaja, valamint a cigányokról alkotott vélemény pozitív vagy negatív jellege a legfontosabb. Ezek bármilyen kombinációban előfordulhatnak, például a pozitív megítélésből nem következik a szegregáció elutasítása stb. A közvélemény-kutatás végső soron arra hívja föl a figyelmet, hogy egy etnikai kisebbséghez való viszony nem egyszerűsíthető le a pozitív és negatív értékítéletek dimenziójára; a közvélemény alakulásában valós és torz társadalmi tapasztalatok vagy a különféle helyzetekhez plasztikusan igazodó ideológiák éppúgy szerepet játszanak, mint az adott hívó szóra előálló etnikai sztereotípiák.

A „cigánykérdéssel" foglalkozó hazai szakirodalomban Csalog Zsolt már a nyolcvanas években megfogalmazta egy olyan társadalom-lélektani megközelítés igényét, amely nem pusztán az előítélet általánosító kategóriájából indul ki, hanem arra törekszik, hogy ezt a „tudati jelenséget" a cigány és a nem cigány társadalomban, a kettő viszonyában végbement és végbemenő folyamatokkal magyarázza. Egyik tanulmányában29 megállapítja, hogy a „kialakult helyzetben társadalmunk viszonya a cigány kisebbséghez súlyosan deformált, végzetesen rossz", a történeti eredetű - etnikai különbségtudaton alapuló - előítéletek újabb és újabb formációkkal egészülnek ki. Ennek okaként Csalog néhány fontos tényezőt sorol fel: a cigányság szétszóródása a korábban nem cigány lakókörzetekben, ezáltal az érintkezési és súrlódási felület növekedése; a „vendégmunkásfront" létrejötte a nagyvárosokban és az ipari centrumokban; a hatvanas években megindult társadalmi differenciálódás, amelynek következtében a szegénység, a gyarapodás elmulasztása szégyenné, megvetendővé vált (ugyanakkor a „gyarapodó cigány" féltékenységet vált ki); az az elterjedt hiedelem, hogy az állami szociálpolitika mások kárára előnyben részesíti a cigányokat; az a - sokszor a tömegkommunikációs eszközök által is sugallt - szemlélet, amely a cigányokat teszi felelőssé a bűnözési arány emelkedéséért, a közbiztonság romlásáért.

 

Előítélet-kutatás a rendszerváltás után

 

Az előítéletek rendszeres tanulmányozása csak a kilencvenes évek elején kezdődött meg Magyarországon, ellentétben például Németországgal, ahol a második világháború vége óta rendszeresen készülnek kutatási jelentések az antiszemita, szélsőjobboldali, idegengyűlölő nézetek elterjedtségéről, társadalmi, politikai és szociodemográfiai összefüggéseiről.30 Korábbi szisztematikus vizsgálatok híján nehéz reális képet alkotnunk arról, hogy az előítélet-kutatás mai eredményei mennyiben vethetők össze a korábbi kutatások eredményeivel. Ám kétségtelen, hogy a rendszerváltás előtti előítélet-vizsgálatok - amelyek részben a közvélemény-kutatáshoz, részben pedig különféle szociográfiai munkákhoz, valamint az értékekkel és sztereotípiákkal, a nemzeti identitással kapcsolatos szociálpszichológiai kutatásokhoz kapcsolódtak - egyértelműen tanúsították az előítéletek és különféle etnikai sztereotípiák makacs jelenlétét a Kádár-rendszer magyar társadalmában.31 A cigánysággal kapcsolatos mai vélekedések mögött megragadható feszültségek és konfliktusok jelentős része már a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországán is kimutatható volt. Ugyanez elmondható az antiszemitizmusról is, amelyre a Bibó-tanulmányt követő több évtizedes hallgatás után Száraz György tanulmánya és a nyomában kibontakozó vita hívta föl a figyelmet.32

A rendszerváltás utáni, gyökeresen átalakult politikai feltételek között azonban lényegesen átalakult az előítéletek ideológiai és társadalmi kontextusa, hordozó és fenntartó közege, s megváltoztak befogadói és célcsoportjai is. Egyrészt felszínre kerültek a korábban felszín alá szorított attitűdök és nézetek, s szabadon megnyilvánulhattak közöttük a rasszista vélekedések is, másrészt új feszültségeket és konfliktusokat szült a gyors ütemben végbemenő, radikális társadalmi és politikai átrendeződés, amely éppen azokon a területeken hatott leginkább, amelyek már korábban is az előítéletek termőtalajának bizonyultak (munkaerőpiac, szociálpolitika, oktatás és képzés, esélyegyenlőség stb.). Az előítéletes nézetek terjedéséhez a rendszerváltás veszteseinek ressentiment-ja éppúgy hozzájárult, mint a nyertesek félelme attól, hogy nehezen megszerzett javaik és kivívott pozícióik veszélybe kerülhetnek („jóléti rasszizmus").

A magyar társadalom kisebbségekhez való viszonyának két fő neuralgikus pontja van: az antiszemitizmus és a cigányellenesség. Kettejük közül az antiszemitizmus volt és maradt leginkább a figyelem előterében, mivel egyrészt messzire nyúló ideológiai gyökerei vannak, másrészt pedig „kódolt" vagy nyíltabb formában mind a mai napig szerepet kap a politikai diskurzusban.33 E két nagy és messzire nyúló történelmi hagyományokkal rendelkező előítélet-rendszerhez, különösen az utóbbi években, egyéb előítéletek is csatlakoztak, így Magyarország nyitottabbá válásával párhuzamosan megjelent és fölerősödött a xenofóbia, az „idegennel" mint olyannal, a bevándorlóval, a letelepedővel, a migránssal vagy a menedékkérővel szembeni előítélet. Mindennapos jelenség a különféle etnikai és nemzetiségi csoportokkal, a nőkkel, a „testükben megjelölt" csoportokkal, a kulturális szempontból vagy életvitelüket tekintve eltérő emberekkel, a szegényekkel, a hajléktalanokkal stb. szembeni előítéletek nyílt hangoztatása vagy (alig) leplezett kinyilvánítása, megnyilvánulása.34

A rendszerváltással új utak nyíltak meg a magyarországi társadalomtudományi kutatások előtt. A kutatók a korábbi megkötöttségek, tabuk és kompromisszumok nélkül kezdhették el vizsgálni az előítélet problémáját - és természetesen új lehetőségek adódtak a nemzetközi együttműködéshez és összehasonlításhoz is. Az előítéletek témája azért is kiváltképp érdekesnek mutatkozott, mert jól illusztrálta, hogy a régebbi elfojtások és az újabb feszültségek összekapcsolódása milyen új formákhoz vezetett. így például a kilencvenes évek elején elkezdett tekintélyelvűség-vizsgálatok, amelyek Adornónak és kritikus követőinek nyomdokain haladtak, rámutattak arra, hogy az autoritarizmusnak mint személyiségkonstruktumnak továbbra is igen nagy szerepe van mind a baloldali, mind pedig a jobboldali nézetek alakulásában, az előítéletek ébren tartásában és társadalmi helyzetek hatásának közvetítésében.35

Az elmúlt másfél évtizedben számos kutatás foglalkozott a kisebbségekhez való viszony, ezen belül elsősorban az antiszemitizmus és a cigányellenesség különböző aspektusaival. E vizsgálatok eredményei - a kérdésfeltevéstől és az alkalmazott módszerektől függően - nem teljesen konzisztensek, de általánosságban kijelenthető, hogy a cigányellenesség a nem cigány lakosság széles rétegeit hatja át. A romaellenes attitűdök a jelek szerint sokkal erősebbek, mint az empirikus vizsgálatokban használt skálák segítségével mért antiszemitizmus. Ily módon táptalajául és egyszersmind megerősítéséül szolgálnak annak az intézményes és nem intézményes diszkriminációnak, kirekesztő identitáspolitikának, amely az iskolában, a munkaerőpiacon, a településpolitikában és számos más területen, a kultúrában, a médiában, a mindennapi életben stb. megmutatkozik. A romaellenes előítéletek természetesen nem elszigetelten jelentkeznek, összefüggenek egyéb előítéletekkel, így a xenofóbiával, más etnikai és kulturális vagy „testükben megjelölt" kisebbségekkel szembeni előítéletekkel, nem utolsósorban az antiszemitizmussal, noha az együtt járások távolról sem egyértelműek és következetesek.

Ebben a tanulmányban nem foglalkozom a különféle előítélet-vizsgálatok által felszínre hozott nagyszámú empirikus adat és összefüggés bemutatásával és elemzésével. Mindössze két témát érintek röviden: 1. a cigányellenesség és az antiszemitizmus viszonyát; 2. a cigányellenesség elterjedtségének empirikusan megragadható változásait.

1. A cigányellenesség és az antiszemitizmus viszonya. A Bogardus-skálán, illetve annak különböző változatain mért társadalmi távolság tekintetében a zsidóság sokkal elfogadottabbnak látszik, mint a cigányság. 1994-es tekintélyelvűség-vizsgálatunkban, amelynek során az előítéletesség, a tekintélyelvűség és a politikai-ideológiai tagolódás összefüggéseit tanulmányoztuk,36 az egyik kérdésben arra kértük a megkérdezetteket, hogy ötfokú „rokonszenv-ellenszenv" skála segítségével osztályozzanak különféle külcsoportokat. A legellenszenvesebb póluson a cigányok jelennek meg a bőrfejűek, a homoszexuálisok és a kábítószeresek társaságában, míg a legrokonszenvesebbnek a lengyeleket és a munkanélkülieket ítélték a válaszolók; e két csoport után a zsidók következnek rokonszenv tekintetében. Egy másik, 1995-ös vizsgálat37 kérdőívében a társadalmi távolság két indikátora is szerepelt: megkérdezték a mintában szereplőktől, hogy különféle csoportok közül melyeknek tagjaival engedné gyermekét barátkozni, és kiket engedne meghívni vendégségbe a lakásába. Az adatokból kiderült, hogy a megkérdezettek szinte kivétel nélkül elzárnák gyermekeiket a deviánsok különféle csoportjaitól, és a cigányokat, a fehértől elütő bőrszínűeket, valamint a románokat sem szeretnék gyermekeik barátai között látni. Mindkét vizsgálat azt bizonyította, hogy a legelutasítottabb etnikai kisebbségi csoport a cigányság volt, míg a másik, hagyományosan előítélettel sújtott kisebbségi csoport, a zsidóság megítélése - az átlagos rokonszenvpontszám és a társadalmi távolság alapján - relatíve kedvezőnek mutatkozott. 2002-es vizsgálatunkban38 hasonló arányokat találtunk (1. ábra).

1. ábra. „Rokonszenvmérő", 2002. május (N = 1022)

 

1994-hez képest nem nagy a változás azon csoportok esetében, amelyek mindkét felmérésben szerepeltek. A cigányok és arabok rokonszenvesebbek, míg a lengyelek és a románok kevésbé rokonszenvesek lettek. (2. ábra)

2.ábra. „Rokonszenvmérő" időbeli összehasonlítása39

 

A kisebbségekhez való viszonnyal foglalkozó közvélemény-kutatási adatok alapján is hasonló következtetéseket vontak le a kutatók. Lázár Guy a felnőtt lakosság nemzeti identitásáról és a kisebbségekhez való viszonyról szóló tanulmányában40 kimutatta, hogy a cigányokhoz való ellenséges viszony lényege, hogy e kisebbség abszolút külcsoportként jelenik meg az emberek többsége számára, olyan külcsoportként, amely főleg negatív referenciacsoportként szolgál, és amelytől a megkérdezettek többsége teljes mértékben elhatárolja magát. Ezzel szemben, Lázár Guy elemzése szerint a zsidóság „olyan relatív külcsoportként él a közgondolkodásban, amely elsősorban pozitív referenciacsoportként funkcionál. A hazai kisebbségek közül ezt az etnikumot tartják leginkább nemzetalkotó elemnek az emberek".41

A fenti megállapítás, amely szerint a cigányellenesség sokkal erősebb, mint az antiszemitizmus, minősítésre szorul. A vizsgálatokból ugyanis távolról sem következik, hogy antiszemita nézetek, vélekedések, sztereotípiák ne volnának széles körben jelen a lakosság legkülönbözőbb rétegeiben. A már említett 1994-es kutatásban többek között kimutattuk azt, hogy az antiszemitizmust mérő kijelentés-skálán a válaszok gyakorisági eloszlásában az a legszembetűnőbb különbség, hogy a politikai antiszemitizmus érvrendszere általában nagyobb fokú egyetértésre számíthat, mint a „diszkriminatív" antiszemitizmusé, vagyis a zsidóság valamilyen módon történő elkülönítésének szándékára utaló kijelentések sokkal inkább visszautasításban részesültek, mint azok, amelyek a zsidóság politikai szerepével kapcsolatos sztereotípiákat tartalmaztak.

A cigányellenes nézetek ugyanakkor az empirikus adatok tükrében sokkal kevésbé strukturáltak, mint az antiszemita attitűdök. A cigányellenesség inkább „egydimenziós" attitűd, s ez nem csupán a különböző irányultságú és témájú cigányellenes nézetek összefüggésében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a diszkriminatív attitűdkomponens nem különül el olyan élesen, mint az antiszemitizmus esetében. Másképpen fogalmazva, a cigányokkal szembeni diszkriminatív hajlandóságok és szándékok a kérdezési szituációban könnyebben juthatnak felszínre, mint a zsidókkal szembeniek. A cigányellenesség és az antiszemitizmus mértéke közötti különbség a választói magatartás szintjén is megmutatkozik. 1994-es adatainkból kiderült, hogy egy parlamenti választás esetén a megkérdezettek közül több mint kétszer annyian nem szavaznának cigány származású jelöltre, mint zsidó származásúra.

További vizsgálataink is azt mutatták, hogy nyílt kérdésekkel mérve az antiszemitizmus a megkérdezettek többségére nem jellemző, burkoltabb kérdésekkel viszont mértéke már az előzőnek többszörösére duzzadt. Továbbá, más csoportok elutasításához képest nagyon magas, 20 és 41 százalék között volt az egy-egy kijelentésre adott „nem tudom" válaszok aránya vagy a nem válaszolóké, ami az antiszemitizmus latens meglétére utal, hiszen a megkérdezett ezzel nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy egyetért az antiszemita állításokkal. Ezzel szemben a cigányellenességet tartalmazó kijelentésekkel a válaszolók többsége egyetért, és viszonylag alacsony a „nem tudom" válaszok száma.

Megállapítható az is, hogy az idegenekkel, a romákkal és a zsidókkal kapcsolatos előítéletesség leginkább az alacsony iskolai végzettséggel, magasabb életkorral, alacsonyabb jövedelemmel és fogyasztói státusszal, a tekintélyelvűséggel, valamint gyakran a munkanélküliséggel és a politikai aktivitás hiányával áll összefüggésben. Mégis, a kétféle előítéletes attitűd közül az antiszemitizmus az, amely szorosabb összefüggést mutat a tekintélyelvűséggel, a politikai beállítódással, a pártpreferenciával, vagyis az előítéletre vonatkozó hagyományos szociálpszichológiai elképzeléseknek felel meg, míg a cigányellenesség sokkal átfogóbban jellemző a társadalomra (noha az iskolázottság és szocioökonómiai státusz szerint eltérő rétegek között e tekintetben is vannak szignifikáns különbségek). Feltehető, hogy az antiszemitizmus inkább az előítéletes személy azon sajátosságaiból táplálkozik, amelyek hajlamosítják őt tekintélyelvű, illetve előítéletes gondolkodásra, míg a cigányellenesség elsősorban azokra a sztereotípiákra épül, amelyeket a társadalomban betöltött hátrányos helyzettel összefüggésben a romák vélt (pozitív vagy negatív) tulajdonságaiként azonosít a társadalom többsége.

2. A cigányellenesség változásai. A cigányellenesség mérése 2002-ben egy 14 kijelentésből álló attitűdskálán történt (1. táblázat). Ezek közül öt állítás (1., 2.,

Attitűdskála a cigányellenesség méréséhez

  1. A cigányok minden szempontból érettek arra, hogy saját dolgaikban dönthessenek.
  2. A cigányoknak több segítséget kellene adni, mint a nem cigányoknak.
  3. A cigányokat teljesen el kell különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre.
  4. A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni.
  5. A cigányok közül sokan azért nem dolgoznak, mert nem kapnak munkát.
  6. A cigányok ne akarjanak úgy tenni, mintha nem lennének cigányok.
  7. A cigányokat rá kell szoktatni arra, hogy ugyanúgy éljenek, mint a magyarok.
  8. Csak helyeselni lehet, hogy meg vannak olyan szórakozóhelyek, ahová a cigányokat nem engedik be.
  9. A cigány lakosság számának növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát.
  10. Minden cigány gyermeknek joga van arra, hogy a nem cigányokkal közös iskolai osztályokban tanulhasson.
  11. A cigányok között ugyanannyi a bűnöző, mint a hasonló körülmények között élő nem cigányok között.
  12. A bűnözési hajlam a cigányok vérében van.
  13. A cigány családokban azért van olyan sok gyermek, mert az utánuk kapott családi pótlékból akarnak megélni.
  14. A cigányok között a hagyományos családi értékek tisztelete erősebb, mint a nem cigányok között.

5.,10., 11.) pozitívnak, a többi pedig eltérő mértékben negatív, diszkriminatív állításnak tekinthető. A lehetséges válaszok a „teljes mértékben egyetért" választól az „egyáltalán nem értek egyet" válaszig terjedtek egy négyfokú Likert-skálán. A 14 állításból négyet, a legnyíltabban cigányellenes állításokat felhasználva (3., 8., 9., 12. sz. item) „cigányellenesség-mérőszámot" hoztunk létre. Ez a négy állítás már szerepelt korábbi, 1994-es és 2000-es vizsgálatunkban is, így lehetőség nyílt az összehasonlításra. Ezután a négy állításra adott pontszámoknak személyenként vettük az átlagát, majd ezt a pontszámot egy 100 fokú skálára kódoltuk. így minden válaszadó kapott egy pontszámot 0 és 100 között, amely az illető cigányellenességét mérte (minél magasabb a pontszám, annál magasabb a cigányellenesség mértéke).

3. ábra. A cigányellenesség-mérő átlagának változása 1994 és 2002 májusa között (a teljes népességben)42

 

A 3. ábra azt mutatja, hogy a százfokú skálán mért pontszámok (mindig ugyanazzal a négy kérdéssel számolva) 1994 óta csökkenő tendenciát mutatnak. A cigányellenesség mértéke a legtöbb kérdés kapcsán csökkent a három kutatásban, mégpedig lineáris tendenciát követve. A csökkenés abban mutatkozott meg, hogy kisebb lett a negatív állításokkal egyetértők aránya, és növekedett az egyet nem értőké, főleg a nyíltan cigányellenes állítások esetében. A legnagyobb (10% feletti) csökkenés az egyetértők arányában a nyíltan cigányellenes kérdések esetén figyelhető meg (3., 6., 8., 9., 12.).

A pozitív állításoknál nem minden esetben észlelhető javulás 1994 óta. Jelentős változás csak egy esetben volt: azzal, hogy a cigányok érettek arra, hogy saját dolgaikban dönthessenek, 10 százalékkal kevesebben nem, és 8 százalékkal többen értettek egyet 2002-ben, mint 1994-ben. A pozitív állítások alacsony támogatottsága tehát arra enged következtetni, hogy a cigányok megítélése végeredményben nem lett pozitívabb az 1994., illetve a 2000. évi felmérés óta.

A cigányellenes előítéletek csökkenésének tendenciájára már Lázár Guy korábban említett vizsgálatának adatai is utaltak. Eszerint Magyarországon már 1988 és 1992 között is mérséklődött a cigányellenesség, tehát Lázár szerint nem állíthatjuk, hogy a rendszerváltás következtében kiéleződő társadalmi feszültségek egyre erősebb bűnbakkeresési tendenciákban csapódnak le. Ezt támasztotta alá egy holland szociológus, Koos Postma tanulmánya is, amely a magyarországi rendszerváltásnak és az előítéletesség alakulásának összefüggésével foglalkozik.44 Ez a következtetés abból adódott, hogy a közvélemény-kutatási adatok szerint 1988 és 1992 között csökkent a cigányok jellemzésére használt kedvezőtlen tulajdonságok említési aránya, ugyanakkor mérséklődött azon válaszolók száma, akik a „cigánykérdést" szegregáció vagy erőszakos asszimiláció útján oldanák meg, s nőtt azoké, akik a cigány etnikum elismerését szorgalmazzák.45 (2. táblázat)

2. táblázat. A cigányellenesség változása - 1994 (N = 988), 2000. december

(N = 1521) és 2002. május (N = 1022)43

 

  Egyetértők %-ban Nem egyetértők %-ban NT/NV %ban
1994 2000 200 1994 2000 2002 1994 2000 2002
A cigányok minden szempontból érettek arra, hogy saját dolgaikban dönthessenek. 36 38 44 61 55 51 3 7 5
A cigányoknak több segítséget kellene adni, mint a nem cigányoknak. 15 15 12 34 32 36 2 3 2
A cigányokat teljesen el kell különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre. 33 25 18 65 70 77 2 5 5
A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni. 39 35 38 10 12 10 1 3 2
A cigányok közül sokan azért nem dolgoznak, mert nem kapnak munkát. n. a. 47 46 n. a. 47 50 n. a. 5 4
A cigányok ne akarjanak úgy tenni, mintha nem lennének cigányok. 76 68 64 19 22 26 5 10 10
A cigányokat rá kell szoktatni arra, hogy ugyanúgy éljenek, mint a magyarok, 78 81 82 21 14 14 1 4 3
Csak helyeselni lehet, hogy még vannak olyan szórakozóhelyek, ahová a cigányokat nem engedik be. 46 38 33 48 50 54 6 12 23
A cigány lakosság számának növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát. 70 63 55 26 29 37 5 8 8
Minden cigány gyermeknek joga van arra, hogy a nem cigányokkal közös iskolai osztályokban tanulhasson. n. a. 88 89 n. a. 8 9 n. a. 4 2
A cigányok között ugyanannyi a bűnöző, mint a hasonló körülmények között élő nem cigányok között. n. a. 41 46 n. a. 50 44 n. a. 8 10
A bűnözési hajlam a cigányok vérében van. 64 55 53 32 36 38 4 9 9
A cigány családokban azért van olyan sok gyermek, mert az utánuk kapott családi pótlékból akarnak megélni. n. a. 77 74 n. a. 16 20 n. a. 7 6
A cigányok között a hagyományos családi értékek tisztelete erősebb, mint a nem cigányok között. n. a. 63 66 n. a. 22 22 n. a. 15 11

 

AZ ELŐÍTÉLET-KUTATÁS MINT TÁRSADALMI CSELEKVÉS

 

A vázolt kép alapján felmerül a kérdés: milyen következtetéseket vonhatunk le az előítéletek struktúrájának és elterjedtségének empirikus vizsgálataiból?

1. Csökken-e valóban az előítéletesség? A fent bemutatott empirikus adatok azt mutatják, hogy a cigánysággal szembeni előítéletek hosszú távon visszaszorulóban vannak. Ezeket az eredményeket azonban fenntartásokkal kell kezelnünk. Úgy tűnik, elsősorban a nyílt, diszkriminatív cigányellenesség csökkent 1994 óta; a burkoltabban diszkriminatív és a pozitív állítások alig változó megítélése viszont arra enged következtetni, hogy az elutasítás jellege inkább a „modern" rasszizmus alakját ölti, amelyet nem annyira a nyílt diszkrimináció, a negatív sztereotípiák jellemeznek, mint inkább a burkoltan érvényre jutó hátrányos megkülönböztetés. Ez összhangban van azokkal a külföldi tapasztalatokkal és kutatásokkal, amelyek ugyancsak a rasszizmus és az előítéletesség hagyományos formáinak átalakulását állapítják meg.

A nemzetközi szociálpszichológiai szakirodalomban manapság sokat foglalkoznak a nagy előítélet-rendszerek átalakulásával, új típusú előítéletek megjelenésével. Amerikai és nyugat-európai előítélet-kutatók megfigyelései szerint a nagy, „klasszikus" előítéletek, illetve az előítéletek bázisául szolgáló kemény sztereotípiák fokozatosan kimennek a divatból, s helyükre a „puhább", „rejtettebb" előítéletek lépnek. Ezeket sokkal nehezebb „tetten érni", mivel a hagyományos kérdőívek és egyéb attitűdvizsgáló eljárások nem tudják őket kimutatni. A „rejtett előítélet" sokszor nem annyira az ideológia, mint inkább a cselekvés (pl. elkerülő reakciók) szintjén mutatkozik meg, nyelvezete pedig a „másság", az etnikai és kulturális identitás pozitív mivoltának elismerését hangsúlyozza. Különösképpen így van ez a mai Egyesült Államokban, ahol a „politikai korrektség" ideológiája tabuvá tette az előítéletek nyílt kifejezését. Ma már igen kevesen vannak, akik egyetértenének például olyan kijelentésekkel, amelyek a feketék alacsonyabb intelligenciájára vonatkoznának, nem is szólva olyan állításokról, amelyek a feketék diszkriminációját szorgalmazzák. Ugyanakkor - miként különféle szociálpszichológiai kísérletek bebizonyították - a fehér diákok, ha módjuk van rá, igyekeznek elkerülni fekete társaikat, noha természetesen viselkedésük racionalizálása során az előítéletek nem manifesztálódnak.46

Az is elképzelhető persze, hogy növekszik a társadalom általános toleranciaszintje. Mindazonáltal az általános toleranciaszint növekedésének, mint Székelyi Mária, Örkény Antal és Csepeli György megállapítja, kemény akadályai vannak. „Az általános tolerancia kialakulása - mint írják - csak a társadalom kisebb részére jellemző. Ez a társadalmi szegmens ráadásul szociológiailag nehezen körülhatárolható akár az életkor, akár az iskolai végzettség, akár a vagyoni helyzet szerint. Mindez azt jelzi, hogy a társadalomban az általános tolerancia növekedését még olyan illuzórikus célok megvalósítása esetén is kevéssé remélhetjük, mint az általános kulturális-iskolázottsági színvonal emelkedése vagy az életkörülmények javulása."47

2. A kérdőíves felmérésekben kapott eredményekben megmutatkozó csökkenés felfogható úgy is, mint valamilyen optikai csalódás: nem csökken az előítéletesség, hanem a megkérdezettek maguk jól érzékelik a kérdezők elvárásait, valódi véleményüket nem szívesen vállalják vagy tárják fel a kérdezés félig nyilvános helyzetében. Ebben nyilvánvalóan nagy szerepe lehet a közvélemény szociológiájából ismert olyan tényezőknek, mint a „lappangó kommunikáció", a „véleménypresszió", a „hallgatási spirál" és a „pluralizmus ignoranciája".48 Ezekkel a fogalmakkal a közvélemény-kutató szociológusok azt a helyzetet igyekeznek leírni, amelyben az előítéletes nézeteket valló emberek túlbecsülik az övékhez hasonló nézeteket valló társaik számát, mivel feltételezik, hogy mások ugyanúgy előítéletesek, mint ők, csak éppen nem beszélnek erről. Ez az a bizonyos „jéghegy", amely a kommunikációs felszín alatt húzódik, és ez lehet a „rejtett előítéletek" jelenségének egyik magyarázata. Ez azt az érdekes problémát veti föl, hogy az az egyén, aki valamely társadalmi csoport iránt előítéletes a attitűdöt alakít ki, nem annyira a szociálpszichológiai elméletek jól ismert „zsugori megismerője", aki takarékoskodik az erőfeszítéssel, és kevés információ alapján von le általános következtetéseket, hanem éppenséggel nagyon is „ravasz taktikus", aki mindig ügyel arra, hogy előítéletei és sztereotípiái ne befolyásolják kinyilvánított véleményét vagy viselkedését. Rejtett előítéletei csak akkor törnek a felszínre, ha ez a tudatos kontroll valamilyen okból csökken, vagy a külső környezet nem nyújt elegendő támpontot a helyzet értelmezéséhez.49

3. De lehetséges az is, hogy a rejtett előítélet nem is annyira „rejtett", mint feltételezik róla. Az előítélet visszaszorul, láthatatlanná válik, ugyanakkor mégis jelen van, beleolvad a hétköznapokba, a hétköznapiságba. Ahogy Pierre Bourdieu írja Férfiuralom című könyvében: „Szelíd, tetten érhetetlen ez az erőszak, maguk az áldozatok sem észlelik, mert alapvetően a kommunikáció, pontosabban szólva a félreismerés, az elismerés, de legfeljebb az érzelem csatornáin keresztül a tudat jelképes medrében jut érvényre... Ez a társas viszony a maga rikító hétköznapiságában kiválóan alkalmas arra, hogy szemléltesse az uralkodó és az alárendelt által egyaránt ismert, elismert szimbolikus elvre hivatkozó fölény logikáját, egy bizonyos nyelvet (vagy beszédmodort), egy bizonyos életstílust (vagy gondolkodás-, beszéd-, cselekvésmódot), általánosabb értelemben egy sajátosságot, emblémát, stigmát, amely mindenekelőtt az olyan merőben önkényes, esetleges jellemzőt domborítja ki jelképesen, mint a bőrszín."50

4. Az előítélet-kutatások mindig valamilyen társadalmi térben zajlanak, ezért ezek társadalmi cselekvések. Amikor például Adorno az 1945 utáni Amerikában rámutatott a fasizmus veszélyére, ezzel egy évtizedekig tartó vitát indított el, amelynek a fő kérdése az volt, hogy ki a „fasiszta", ki a „jobboldali", ki az „antiszemita" stb. De az egész modern szociálpszichológiát fölfoghatjuk úgy, mint olyan prepozíciók sorát, amelyek vitákat indítanak el, és hozzásegítenek bennünket alapvető pozícióink tisztázásához.

Az előítéletről szóló diskurzus egyik problémája, hogy nehéz pusztán tudományos távolságtartással, „varázstalanítva" szemlélni, a - Bourdieu kifejezésével - „rikító hétköznapiságot" nehéz tudományos fogalmak hálójába szorítani. Vagyis nincs „értékmentes" előítélet-kutatás, mivel már maga a fogalom is feltételezi: kell lennie valakinek, aki tudja, mi a helyes ítélet, azaz az előítéletet valló ember ily módon stigmatizálódhat, és maga is előítélet tárgyává válhat. Az előítélet-kutatásnak tehát számos etikai, módszertani és episztemológiai problémával kell számolnia. Ez a tanulmány néhány ilyen problémát vetett fel - középpontba állítva a magyarországi romákkal szemben megnyilvánuló előítéletek kérdését.

Az utóbbi időkben nagy visszhangja volt Magyarországon azoknak a publicisztikai írásoknak, amelyek - a nagy nyilvánosságnak szánt kutatási beszámolókként - bizonyos előítéletek, így elsősorban az antiszemitizmus és a romaellenesség elterjedtségéről és mértékéről adtak hírt.51 Sok egyéb vonatkozás mellett nem lényegtelen e kutatások társadalmi hatása. Ha kiderül belőlük, hogy a tanárképző főiskolák hallgatói, a háziorvosok, a történelem szakos egyetemi hallgatók vagy éppen a kéményseprők harminc százaléka antiszemita, kétharmada pedig romaellenes előítéleteket táplál, akkor sok emberben felmerülhet a kérdés: mekkora vajon azok aránya, akik az ilyen felmérések során be sem vallják nézeteiket? Ha pedig az ilyen tények napvilágra kerülését közömbösen, sőt ellenségesen szemléli a társadalom egy része, az a társadalom más részeiben félelmeket és szorongásokat gerjeszthet.52

Hogy mit jelentenek ezek a számok, az persze elvárás és értelmezés kérdése. Az előítéletességnek nincs „zéró foka" és „forrpontja" - és nincs semmiféle sztenderd vagy közmegegyezés arra nézve, hogy mi az a mérték, ami már jelentősen eltér a „normálistól". A kutató az általa kapott adatokat más kutatások eredményeivel igyekszik összevetni, belföldi és nemzetközi vonatkozásban egyaránt, és megpróbálkozhat azzal is, hogy a különböző időszakokban kapott eredmények összevetése alapján trendeket szűrjön ki.

Ezzel együtt természetesen támadhatóvá válik, hiszen már önmagában a „mérés" fogalma is kétséges, ez is egy természettudományból átvett analógia. Az előítélet mérése nem azonos azzal, mint amikor vérnyomást mérünk vagy lázat. A vérnyomás mérése is lehet pontatlan, hibás lehet a készülék, lehet, hogy az orvos tévesen olvassa le a higanyoszlop állását, ettől függetlenül a vérnyomás mint objektív adat valószínűleg egy posztmodern konstrukcionista számára is létezik, vagy legalábbis létezik egy széles körű konszenzus a tekintetben, hogy mettől meddig húzódhat a normalitás sávja. A vélemények, attitűdök azonban szociális konstrukciók, amelyeket az emberek egymás közötti kommunikációi, valamint az intézmények és a kultúra alakítanak ki. Ennek a kultúrának része a kutató is, amikor tehát „megszondázza" (ismét egy orvosi analógia!) a közvéleményt, akkor bizonyos értelemben ő maga hozza létre a mérni kívánt tárgyat. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az általa ily módon létrehozott „tárgy" merő fikció volna; realitását éppen a kommunikációban és a diskurzusban betöltött szerepe adja meg.

 


 

INDEX

 

  1. Lásd Stephen Jay Gould: Az elméricskélt ember, Budapest, Typotex, 1999; William H. Tucker: The science and politics of the racial research, Urbana and Chicago, University of Illinois Press, 1994.
  2. J. F. Brown: Psychology and the Social Order, New York-London, McGraw Hill, 1936, 10. o.
  3. Eugene A. Horowitz: Development of attitudes toward Negroes. In Theodore M. New-comb-Eugene Hartley (eds.): Readings in Social Psychology, New York, Henry Holt and Company, 1947, 507. o.
  4. Csepeli György: Szociálpszichológia, Budapest, Osiris, 1997, 499. o.
  5. Gordon W. Allport: Az előítélet, Budapest, Gondolat, 1977.
  6. Kürt Lewin: Szemtől szemben a veszéllyel. In Csoportdinamika. Válogatás Kürt Lewin műveiből, Budapest, KJK, 1975, 216-226. o.
  7. Uo., 219.0.
  8. Uo., 218. o.
  9. Theodor W. Adorno-Else Frenkel-Brunswik-Daniel J. Levinson-R. Navitt Sanford: The Authoritarian Personality, New York, Norton, 1969. [Első kiadás: Harper & Row, 1950], IX. o.
  10. Kovács András: Az antiszemitizmus mint társadalomtudományos probléma. In Uő. (szerk.): A modem antiszemitizmus, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999, 9-34. o.
  11. Lásd pl. Elliot Aronson: A társas lény c. könyvének az előítéletekről szóló fejezetét. Tizenkettedik, átdolgozott kiadás, Budapest, KJK-Kerszöv, 2001, 301-360. o.
  12. Hunyady György: A sztereotípia-kutatás funkcionális megközelítése. In Hunyady György-Nguyen Luu Lan Anh (szerk.): Sztereotípiakutatás. Hagyományok és irányok, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2001, 484-491. o.
  13. Vö. Erős Ferenc: „A leghosszabb gyűlölet" (Recenzió a Kovács András szerkesztette A modern antiszemitizmus c. szöveggyűjteményről), BUKSZ, 2001. nyár, 111-119. o.
  14. Lásd pl. Henri Tajfel: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás, társadalmi változás. In Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény, Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola-Új Mandátum Kiadó, 1998, 132-142. o.
  15. Lásd részletesebben Erős Ferenc: Az identitás labirintusai, Budapest, Janus-Osiris, 2001, 74-106. o.
  16. John J. Jóst: Önalávetés a társadalomban: a rendszerigazolás pszichológiája, Budapest, Osírís, 2003.
  17. Uo., 381. o.
  18. Lásd Mahzarin Banaji: Rejtőzködő attitűdök és sztereotípiák, Budapest, Osiris, 2003.
  19. Lásd pl. J. Ph. Leyens-P. M. Paladino-R. T. Rodriguez-J. Vaes-S. Demoulin-A. P. Rodri-guez-R. Gaunt: „The emotional sídé of prejudice: The role of secondary emotions", Personality and Social Psychology Review, (2000)4, 186-197. o.
  20. Lásd pl. Susan T Fiske Sztereotípia, előítélet és diszkrimináció két évszázad fordulóján: evolúció, kultúra, gondolkodás és agy c. tanulmányát. In Váriné Szilágyi Ibolya (szerk.): Értékek az életben és a retorikában, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003, 341-367. o.; M. Schaller-J. H. Park-Jason Faulkner: „Prehistoric dangers and contemporary prejudices", European Review of Social Psychology, (2003)14, 105-137. o.
  21. Bibó István: „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után", Válasz, 1948. 10-11. szám.
  22. Heller Ágnes: Társadalmi szerep és előítélet. Két tanulmány a mindennapi élet köréből, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1966, 90. o.
  23. Márkus Mária: „Büszkeség és előítélet", Valóság, 1967. 10. szám, 63-65. o.
  24. Valóság, 1979.
  25. Hankiss Elemér: Értékszociológiai kísérlet (Az ipari dolgozók néhány rétegének értékrendjéről), Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1976.
  26. Csepeli György: Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években, Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó, 1985.
  27. Hann Endre: Egy rémhír nyomában. Esettanulmány, Budapest, MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Tanulmányok, 8. évf., 12. szám (1976).
  28. Hann Endre-Tomka Miklós-Pártos Ferenc: A közvélemény a cigányokról, Budapest, MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Tanulmányok, beszámolók, jelentések, 11. évf., 8. szám (1979).
  29. Csalog Zsolt: „Jegyzetek a cigányság támogatásának kérdéséről", Szociálpolitikai Értesítő, 1984. 2. szám, 36-79. o.
  30. Lásd pl. Werner Bergmann-Erb Rainer: „Valahogy kellemetlen nekem ez a zsidótéma" (Lappangó kommunikáció és a véleményklíma észlelése az antiszemitizmus kérdéskörében). In Kovács András (szerk.): A modem antiszemitizmus, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999, 197-215. o.
  31. Lásd részletesebben Erős Ferenc-Mészáros Ágnes: Pszichológiai szempontok és problémák a magyarországi cigányság helyzetére vonatkozó kutatásokban. In Kovalcsik Katalin (szerk.): 7a-nulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből, Budapest, BTF-IFA-MKM, 1998, 213-232. o.
  32. Száraz György: Egy előítélet nyomában. In Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus, Budapest, Gondolat, 1984 [Magvető, 1975], 295-354. o.
  33. Kovács András: A különbség kőztünk van. Az antiszemitizmus és a fiatal elit, Budapest, Cserépfalvi, 1997; Kovács András: Antiszemitizmus Magyarországon az 1990-es években. In Kovács András (szerk.): ^4 modern antiszemitizmus, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999, 395-418. o.
  34. Lásd pl. Kende Anna: „Sikertelen" testek, testükkel megjelölt csoportok. In Csabai Márta és Erős Ferenc (szerk.): Test-beszédek. Köznapi és hétköznapi diskurzusok a testről, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2002, 150-186. o.
  35. Zsolt Enyedi-Ferenc Erős (eds.): Authoritarianism and prejudice. Central European Perspectives, Budapest, Osiris, 1999; Zsolt Enyedi-Ferenc Erős-Zoltán Fábián: „Authoritarianism and the political spectrum in Hungary", Discussion Paper Series, Collegium Budapest, Institute for Advanced Study, 1997, No. 40; Erős Ferenc-Fábián Zoltán: „Az etnikai előítéletek kialakulásáról: tekintélyelvűség és szociális környezet", Educatio, 1999. 2. szám, 233—247. o.; Fábián Zoltán: Tekintélyelvűség és előítéletek, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 1999; Fábián Zoltán-Erős Ferenc: Autoritarizmus és társadalmi tényezők a cigányellenesség magyarázatában. In Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség. Tanulmányok az identitásról és az előítéletről, Budapest, Scientia Humana, 1996, 182-200. o.
  36. Autoritarizmus, előítéletek és a politikai-ideológiai tagoltság kapcsolata a posztkommunista átmenet idején Magyarországon 1994. A kutatást Erős Ferenc vezette. Dokumentációja megtalálható a TÁRKI honlapján: http://www.tarki.hu/cgi-bin/katalogus/tarkifo.pl?sorszam=TDATA-D13. Lásd még a 35. sz. jegyzetben felsorolt publikációkat.
  37. Lásd Fábián Zoltán-Sik Endre: Előítéletesség és tekintélyelvűség. In Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport, Budapest, TÁRKI-Századvég, 1996., 381-413. o.
  38. TÁRKI Vélemény 2002. A felnőtt lakosság etnikai és politikai attitűdjeinek longitudinális vizsgálata Magyarországon. A vizsgálatot Fábián Zoltán vezette. A kutatás teljes dokumentációja megtalálható a TÁRKI honlapján: http://www.tarki.hu/cgi-bin/katalogus/tarkifo.pI?sorszam=TDATA-F36. A kutatás finanszírozója: Országos Tudományos Kutatási Alap, T-034554 támogatási szám; Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Pályázatok, 5/014 sz. támogatási szám.
  39. Forrás: TÁRKI, Autoritarizmus, előítéletek és a politikai-ideológiai tagoltság kapcsolata a posztkommunista átmenet idején, 1994, id. kutatás; Vélemény 2002, id. kutatás.
  40. Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Uő (szerk.): Többség - kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris-MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1996, 9-116. o.
  41. Uo.,96.o.
  42. Forrás: TARKI Autoritarizmus, előítéletek és a politikai-ideológiai tagoltság kapcsolata a posztkommunista átmenet idején, 1994, id. kutatás; Vélemény 2002, id. kutatás.
  43. Forrás: TÁRKI 1994. május: Autoritarizmus, előítéletek és a politikai-ideológiai tagoltság kapcsolata a posztkommunista átmenet idején.; 2000. december: Omnibusz; 2002. május: Vélemény.
  44. Koos Postma: Changing Prejudice in Hungary. A study on ihe collapse ofstaíe socialism and its impact on prejudice against Gypsies and Jews, Groningen, Rijksuniversiteit, 1996.
  45. Lázár: A felnőtt lakosság nemzeti identitása, i. m., 96. o.
  46. Rupert Brown: Prejudice. Its Social Psychology, Oxford, Blackwell, 1995. Lásd még: .1. K. Swim-K. J. Aikin-W. S. Hall-B. A. Hunter: Szexizmus és rasszizmus: régi típusú és modern előítéletek. In Hunyady György-Nguyen Luu Lan Anh (szerk.): Sztcrcotípiakutatás. Hagyományok és irányok, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2001, 326-359. o.
  47. Székelyi Mária-Örkény Antal-Csepeli György: „Romakép a mai magyar társadalomban", Szociológiai Szemle, 2001. 3. szám, 19-46. o.
  48. E fogalmak részletes elemzését lásd Angelusz Róbert: A láthatóság görbe tükre, Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2000.
  49. Vö. Aronson: A társas lény, „Az előítélet" c. fejezet, i. m.
  50. Pierre Bourdieu: Férfiuralom, Budapest, Napvilág Kiadó, 2000, 9-11. o.
  51. Lásd pl. Vásárhelyi Mária: „Tani-tani - de hogyan? Kirekesztő és demokratikus attitűdök a leendő történelemtanárok körében", Élet és Irodalom, 2004. február 12.
  52. Az ezzel kapcsolatos németországi reflexiókról lásd Werner Bergmann: Die Beobachter t beobachten. Zur Einschátzung des Antisemitismus in der Bundesrepublik Deutschland. In iWofgang Benz-Angelika Königseder: Judenfeindschaft ah Paradigm, Berlin, Metropol Verlag, 12002, 31-39. o.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet