|
Budapest, 1998
A több éves alkotói munkát támogatták:
A könyv megjelenését támogatták:
 |
Horváth M. Judit | Stalter György
Néha több, de inkább kevesebb szó esik a cigányokról: létezésük teher mindenkinek, tanítónak, szomszédnak, politikusnak. Akár „felemelni, integrálni, asszimilálni", akár kiirtani, elkülöníteni, megrendszabályozni akarjuk őket: mindig róluk, nem velük beszélünk. Mindig tudjuk, mi a baj velük: sokan vannak, mások, idegenek, nem a mi erkölcseink szerint élnek, munkakerülők, bűnözők, - minek soroljuk tovább.
Azt nem tudjuk, ők mit akarnak, ők hogyan szeretnének élni. Valóban cigány osztályban, faluszéli viskóban, börtönben, segélyen, netán vannak a miénkhez hasonló vágyaik is? Vagy tényleg olyan reménytelenül mások? Hányadik ugyanolyan kört futjuk és hány évszázada futnak már ők? „..."
Fájdalmas, hogy mennyire nem vagyunk jelen a képeken mi, úgynevezett többségiek. A romáké ott minden, csak az övék, a ház, a pulóver, a kecske, az összes hiány Cigányország. Csak látszólag része a Magyarországnak nevezett tér-idő szegletnek.
Ez nem a térképen szereplő Hajdúhadház, ez egy másik Tólápa, másik Budapest: a mi Magyarországunk nem ilyen. Pedig ilyen a mi Magyarországunk. Ez a Cigányország a mi Magyarországunkon van, s mégis külföldiként keressük fel. Lessük, figyeljük lakóit, megdöbbent turistacsapat, míg ők átnéznek rajtunk. Nem látják, ahogy lábujjhegyen lopakodunk üres szobáikban, nem hallják sóhajtásainkat, megilletődött köszönésünket: nem hagyhatjuk ott szavainkat, hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül hogyan is tehetnénk? Cigányországból lassan minden emigrál, csak az emberek maradnak.
Nekünk nincs, de a két fotós számára volt mondanivalójuk: virág, sparhelt, magnó, feleség, gyerek. Súlyos tőmondatok. Sem vád, sem vágy nincs a kamera előtti gesztusokban, csak bizonyosság, tudás, felismerés. Béke. Ezek az emberek túl vannak cigányságukon. Az csak egy igazolvány egy barna pecsét, ami Cigányországban tartja, oda kényszeríti őket, holott többek ők ennél: büszkék, boldogok, fáradtak, szomorúak, szerelmesek. Tudnánk csak ennyit róluk, Cigányország napjai meg lennének számlálva. „..."
|
Judit M. Horváth | György Stalter
Sometimes there is much talk about Gypsies, but usually they are enveloped in silence. Their existence is a burden for everyone: for teachers, for neighbors, for politicians. Whether we want to „elevate, integrate or assimilate" or to liquidate, segregate or regulate them, the discourse is always about them and not with them. We always know just what the problem is with them: there are too many of them; they are different; they are strange; they don't follow our moral codes; they are work-shirkers; they are criminals - shall we go on with the list? We don't know what they want, how they want to live. In Gypsy classes, in huts on the outskirts of villages, in prison, on state benefits? Or do they perhaps have desires like we do? Or are they really so unalterably different? How many times have we run along the same lap, and for how many centuries have they been running? „..."
It is painful to realize how much we, the so called majority, are not present in these photos. Everything there belongs to the Roma - the house, the pullover, the goat, all the absences. Gypsyland. It is only seemingly a part of the segment of time and space called Hungary. It is not the Hajdúhadháza you find on the maps, it is another Tólápa, another Budapest: our Hungary is not like this. And yet our Hungary is like this.
This Gypsyland is in our Hungary; nevertheless, we visit it as foreigners. We watch and observe its inhabitants, a shocked group of tourists, while they look through us. They don't see us as we tiptoe through their empty rooms; they don't hear our sighs, our hushed greetings. We can't leave there our words - how could we, without credibility, validity or meaning? Gradually, everything emigrates from Gypsyland, and only the people remain.
They don't have anything to say to us, but they did have something for the photographers: flower, cooking-stove, portable stereo, wife, kids. Heavy, simple sentences. The gestures in front of the camera contain neither accusations, nor desires. All they have is certainty, wisdom and recognition. Peace. These people are beyond their Gypsyness. It is merely an ID card, a brown stamp that keeps and detains them in Gypsyland. But they are more than this: they are proud, happy, exhausted, sad, in love. If only we knew just this much about them, the days of Gypsyland would be counted. „..."
|