Előző fejezet Következő fejezet

Kerényi György

Madarakból lettünk

 

Madarakból lettünk azzá, amik vagyunk, kezdődik egy gyönyörű cigány monda, s a vége mi más lehetne: egy szép napon madárnak visszaváltozunk. Tízmillióan Európában, ötszázezren Magyarországon várják a visszaváltozást, és sokan közülük épp csak annyira férnek a civilizációhoz, mint a madarak - teljesíthetnénk ki a képet, csakhogy ha végignézzük a romák történetét, különösen a legújabbkorit, és a világot, mely e fotók szereplőinek hát-és élettere, akkor azt kell mondanunk, hogy metamorfózisuk inkább gázsó (nem cigány) környezetüket tenné boldoggá. A - mindenkori európai gázsó szemével látott - szabadság, függetlenség persze máig is ott van sok cigány csoport életmódjában, de sokszor csak a menekülés, a lehetetlen életfeltételek emberibbé szelídítésének eszköze és ritkábban ered oly sokszor emlegetett másságukból.

Nincs írásos kultúrájuk, így múltjukról keveset tudunk, s a róluk szóló beszámolók, tudományos munkák sokszor csak száz évvel korábban leírt előítélet-halmazok változatlan újrafogalmazásai. De még napjainkban, a tudományosság szigorú követelménycinek korában sem mentesek ezek a munkák a „cigány tárgyát" vizsgáló tudós előítéletes világképétől. A téves, negatív általánosítások így sokszor tudományos mezbe bújva fejtik ki romboló hatásukat, kánonná válnak csak részben, csak egyes cigány csoportokra igaz megállapítások, a másság megértő tudomásulvételével rugdossák le a megkapaszkodni vágyó kezet a közös létráról. Bár vándorlásaik, a „cigányügyet" ritkábban a befogadás, általában a kirekesztés változatos eszközeivel kezelő társadalmakkal való találkozásaik során a cigányok különböző kultúrájú, életmódú csoportokra bomlottak, mégis homogén tömegként ítéljük meg/el őket. A vérükben van, mondjuk, a szalonképtelen biológiai determinizmust felváltotta a szociokulturális másság fogalma, jótékonyan elfedve a cigányoktól szabadulni akaró intézmények merevségét.

A kisebbség attól kisebbség, hogy megfosztatik a társadalmi előrejutás lehetőségeitől, a gazdasági, politikai és kulturális tőkétől egyaránt. Hogy néhány ezrüknek sikerült nemcsak a felszínen maradni, de vagyonossá is válni? Magyarországon ettől ma még a munkaképes romák hetven százaléka munkanélküli, és sorsuk generációkra determinált: gyerekeik kisegítő iskolákban készülhetnek fel a munkaerő-piaci boldogulásra, egészségtelen lakásaik, életkörülményeik miatt várható életkoruk tíz évvel rövidebb a magyarokénál. Igen, vannak kisebbségi önkormányzataik, újabban kormányzati roma program is született, de a nagy társadalmi-gazdasági újrarendeződésből, a nemzeti vagyon újraosztásából az ötszázezres roma népesség egészében kimaradt, s az életüket végigkísérő diszkrimináció is változatlan. A törvényeket mindenütt az erősek hozzák. Kultúrájuk - az egyedüli terület, ahol valami kis elismerésre számíthatnak - szintén csak megtűrt, sokszor egzotikus látványosság. Papíron Magyar, valójában Cigányország polgárai ők.

HISTORIKUS TUDÁSUNK SZERINT Indiából repültek ki, valamikor az első évezredben, nálunk a XIV-XV században tűntek fel először nagyobb csoportjaik. Bőrükön ma is ott sötétlik az indiai eredet, kollektív tudattalanjukban pedig évszázadok társadalmon kívüliségének, sokszor üldöztetésének tapasztalata. Nálunk - ellentétben Nyugat-Európában próbálkozó társaik fogadtatásával - megkíméltettek az üldözésektől, királyi és főúri kiváltságlevelek biztosítottak számukra a városi polgárokéhoz hasonló függetlenséget: a folyamatosan hadban álló Magyarországon szükség volt arra a - leginkább a fémmegmunkáláshoz kapcsolódó - tudásra, amely vándorló életformájukban megélhetésüket jelentette. Természetesen a társadalom peremén éltek, sokszor ennek megfelelő munka is jutott nekik, de megvolt a helyük.

A tizennyolcadik századi Habsburg központosító törekvések következtében a cigányok egyszer csak arra ocsúdtak, hogy rendészeti, közigazgatási problémává váltak. Hogy elveszik tőlük és magyar parasztokhoz adják gyerekeiket (akkor ezt még nem állami gondozásnak nevezték, ám a központi gondoskodás eme legbrutálisabb formája máig fenyegeti a cigány családokat), hogy tiltották lótartásukat, viseletüket, nyelvük használatát (kultúrájuk és részben megélhetésük alappilléreit tehát). E századtól kezdve a cigányügy igazgatási, méginkább rendőrségi kérdéssé válik, elsősorban a vándorló, jórészt frissen betelepült romák esetében. Ám hiába telepedtek le közülük mind többen (a múlt század végére már a romák kilencven százaléka), ahol rendrakás van, ott hullik a forgács.

A vándorlás és a cigányság foglalkozási viszonyai szorosan összefüggtek: az üst-foltozók, szegkovácsok, kosárfonók, teknővájók szolgáltatásaikat, termékeiket szükségszerűen csak nagyobb területen tudták értékesíteni. Mégis egyre többen telepedtek le, hogy kovácsként, vályogvetőként, muzsikusként, napszámosként keressék kenyerüket. A gépi nagyipar múlt századi megjelenése bár visszaszorította, teljesen megszüntetni soha nem tudta hagyományos mesterségeiket, igazából a század elején beköszöntő tömeges, milliókat érintő elszegényedés, munkanélküliség nyomta őket (is) addig nem ismert mélységekbe.

Integrációjukat nem csupán munkaerő-piaci helyzetük, hanem a századunkra felerősödő előítéletesség is akadályozta. „Ezek ellenségei a rendnek és a társadalomnak, ezek vérszomjas vadak... nem lehet velük szemben másképp védekezni és nem szabad velük másképp bánni, mint a hogy a gonosz ellenséggel és fenevadakkal szokás" - írta egy becsületes magyar újságíró a század elején. A közigazgatásban sokáig nem kapott teret az ehhez hasonló szemlélet, de a két világháború között már a Parlamentben hangzottak el a cigányok sterilizálásáról, munkatáborokba zárásáról szóló javaslatok. Az intézményesült előítéletesség aztán a Porrajmosba, a cigány holocaustba torkollott: náci haláltáborokban gyilkoltak meg sok ezer magyarországi romát.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN a cigányok kimaradtak a földosztásból, és - hagyományos megélhetéseiket végképp megszüntetve - elnyelte őket a mezőgazdasági nagyüzem és az erőltetett iparosítás. A cigány férfiak nagy része ingázó, kétlaki segédmunkássá lett, ekképp jutva biztos, bár minimális jövedelemhez. „Rendszeres munka, kulturáltabb élet", „változó életforma, szépen halad a beilleszkedés": ekkor még nem omlott be az átjáró, vonatok és munkásbuszok ingáztak a két világ között. A szocialista gazdaságnak jó ideig kellett az olcsó, szakképzetlen munkaerő, ezért a cigányok perifériális helyzetben várták a rendszerváltást.

1961-ben párthatározat derítette ki, kik is valójában a romák: nemzetiségnek nem, csupán hátrányos helyzetű társadalmi rétegnek nevezve ki őket. A hátrányos helyzetet telep-felszámolási, munkába állítási és „magatartásjavító" intézkedések révén kívánták megszüntetni a szebb jövő tervezői. Beindult a GS (csökkent értékű) lakásépítési akció, amelynek eredményeképpen a romák egy része az embertelenből jobb életkörülmények közé került ugyan (a társadalomban pedig gyökeret vert a túltámogatott cigányokról szóló mítosz), de szegregációjuk fennmaradt, sőt újabb telepek alakultak ki, ugyanolyan kiáltó végleteként az európai ezredvégnek, mint a negyven évvel ezelőtti putrisorok. Mivel a romák nagy része a segédmunkáslétben ragadt, a rendszerváltás őket söpörte ki először a munkahelyekről, ahová - iskoláztatás híján (ha a cigány osztályokban is, de a nyolc általánost sokan elvégezték közülük, csakhogy időközben az érettségi lett a minimálisan szükséges munkaerő-piaci belépő, középiskolai mutatóik pedig alig javalltak) azóta sem tudtak visszakapaszkodni. Ma a romák nagy része a tartós és kilátástalan mélyszegénység állapotában él, segélyekből, családi pótlékból, közhasznú munkásként, házépítési hitelének törlesztésére, közüzemi díjai fizetésére képtelenül, növényeket, hulladékokat gyűjtögetve, sokszor alkoholizmusba, pszichózisokba, devianciákba csavarodva, széthulló családokban. A kelet-európai átalakulások legnagyobb vesztesei: sorsuk, a cigánylét a nélkülözés, a stigmatizáltság állapota. Ma a magyar társadalom legalább hatvan százaléka a legellenszenvesebb társadalmi csoportok között jelöli meg őket.

Néha több, de inkább kevesebb szó esik a cigányokról: létezésük teher mindenkinek, tanítónak, szomszédnak, politikusnak. Akár „felemelni, integrálni, asszimilálni", akár kiirtani, elkülöníteni, megrendszabályozni akarjuk őket: mindig róluk, nem velük beszélünk. Mindig tudjuk, mi a baj velük: sokan vannak, mások, idegenek, nem a mi erkölcseink szerint élnek, munkakerülők, bűnözők - minek soroljuk tovább. Azt nem tudjuk, ők mit akarnak, ők hogyan szeretnének élni. Valóban cigány osztályban, faluszéli viskóban, börtönben, segélyen, netán vannak a miénkhez hasonló vágyaik is? Vagy tényleg olyan reménytelenül mások? Hányadik ugyanolyan kört futjuk és hány évszázada futnak ők? Csevegünk róluk, s közben zavartalanul épül-szépül Cigányország, a nyomor, a megbélyegezettség birodalma.

HIÁNY: tárgyak nélküli szobák, fűző nélküli cipők, fogak nélküli mosolyok. De hiány a meglévő is: a fodros ünneplő ruha a gyerekeken, a szorosan átölelt sovány kacsa, az öt számmal nagyobb zakó, a vállra vett magnó is.

De a semmiben megszólal a kevés, ami mégis az emberek mellett maradt. Csöndesen vagy emelt hangon beszélget a tárgy és gazdája, vastag falakkal övezett világukból nem jut ki hangjuk, légmentesen zárt katakombájukban cserében tökéletes az akusztika. Elválaszthatatlannak tűnnek, pedig nem azok, idővel elsodródnak egymás mellől. Tárgyaik elvesznek, házukat vihar dönti össze, magnójukat eladják.

Ezek az emberek üres kézzel mennek a túlvilágra, testükön kívül más nem kerül sírjukba. Elviselhetetlenül súlyos bizonyítékok egy perben, s hiába cáfolhatatlanok, nem veszik figyelembe őket.

A fotókon látható nyomor - anélkül, hogy elveszítené - túllép társadalmi meghatározottságain. Az öreg, aki imára vagy inkább átokra kulcsolt kézzel áll putrija mellett, a mosolygó fiatalabb a másik képen, ahol egymást támogatva élvezi ház és lakója a nap melegét, s a harmadik, aki - ebben biztosak lehetünk - magnója segítségével győzte le a romokat, nos ők, s a többiek sem egyszerűen a nyomor lencsevégre kapott illusztrációi. A fotókon a hiány nem üresség, nem embertelen, hanem nagyon is emberi a szegénység.

Harcukat külön-külön vívják/vívták, de bűnük közös: mindannyian cigányok. E sorsközösség miatt létük konkrét meghatározottságai, a világ, melyben így kénytelenek élni emberek, nem tűnnek el a fotókról. Az elénk táruló szegénység szinte már metafizikus, de a képek esztétikai-filozófiai mélységén túl vagy inkább innen, a szereplők feltárulkozására nekünk, a XX. század végi Magyarország lakóinak kellene - végre - reagálnunk.

Ezek a képek nem elkapott, ellesett pillanatai egy legtöbbünk számára ismeretlen létnek. Pedig meglesni szoktuk őket: egy-egy pillantást vetünk rájuk, értelmezzük másságukat, programokat, máskor pogromokat szervezünk, a teendőket pontokba szedve: fecsegünk róluk, mert beszélni nem tudunk, nem akarunk velük.

Aki harmadik napja egy falatot sem evett, mert hétvégére várja haza az intézetből unokáját, s a száz forint kell a gyerekre, mert nagyon szereti a zsírban sült krumplit; aki nyolcévesen a meddőhányóból hordja ki a fillérekért eladható salakot: hozzájuk intézett szavaink legtöbbje mellébeszélés. Nem áll össze, ott övék az egyedül érvényes mondat. Az, amit a két fotográfusnak elmondtak. Nekünk nincs, de a két fotós számára volt mondanivalójuk: kecske, virág, sparhelt, magnó, feleség, gyerek. Súlyos tőmondatok. Sem vád, sem vágy nincs a kamera előtti gesztusokban, csak bizonyosság, tudás, felismerés. Béke. Ezek az emberek túl vannak cigányságukon. Az csak egy igazolvány, egy barna pecsét, ami Cigányországban tartja, oda kényszeríti őket, holott többek ők ennél: büszkék, boldogok, fáradtak, szomorúak, szerelmesek. Tudnánk csak ennyit róluk, Cigányország napjai meg lennének számlálva.

Fájdalmas, hogy mennyire nem vagyunk jelen a képeken mi. úgynevezett többségiek. A romáké ott minden, csak az övék a ház, a pulóver, a kecske, az összes hiány. Cigányország. Csak látszólag része Magyarországnak nevezett tér-idő szegletnek. Ez nem a térképen szereplő Hajdúhadház, ez egy másik Tólápa, másik Budapest: a mi Magyarországunk nem ilyen. Pedig ilyen a mi Magyarországunk. Ez a Cigányország a mi Magyarországunkon van, s mégis külföldiként keressük fel. Lessük, figyeljük lakóit, megdöbbent turistacsapat, míg ők átnéznek rajtunk. Nem látják, ahogy lábujjhegyen lopakodunk üres szobáikban, nem hallják sóhajtásainkat, megilletődött köszönésünket: nem hagyhatjuk ott szavainkat, hitelesség, érvényesség, jelentés nélkül hogyan is tehetnénk? Cigányországból lassan mindenki emigrál, csak az emberek maradnak.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet