Előző fejezetKövetkező fejezet

TERENCE TURNER

AZ ANTROPOLÓGIA ÉS A MULTIKULTURALIZMUS,

avagy miért törődjön a multikulturalizmus az antropológiával?*

 

Az antropológusok sokat panaszkodnak amiatt, hogy sem a „kultúra" új tudományos specializációi - például a kritikai kultúrakutatás -, sem a multikulturalizmus" tudományos vagy tudományon kívüli megnyilvánulásai nem vesznek róluk tudomást. Úgy tűnik azonban, néhányan mégiscsak megkísérlik megérteni ennek a közönynek az okait, igyekeznek megérteni, mivel foglalkoznak a multikulturalisták; néhányan pedig aktívan részt is vesznek a multikulturalizmust övező vitákban. Legtöbben azonban, szomorú intellektuelek, a fal mellett ücsörögve petrezselymet árulunk, és arra várunk, hogy felkérjenek, osszuk meg másokkal is bölcsességünket - és több mint enyhe megbántottságot érzünk, amikor a felkérések elmaradnak.

* Turner, Terence: Anthropology and Multiculturalism: That is Anthropology That Multiculturalists Should Be Mindful of It? Cultural Anthropology, 8(4).411-429. (1993), Fordította Farkas Krisztina.

 

A kultúra mint az antropológia elmélete, szemben a kultúrával mint identitáspolitikával: a süketek párbeszéde?

A multikulturalizmus fogalmát elsősorban fekete és más kisebbségi csoportok azon követeléseivel kapcsolatban használják, melyek a felsőoktatási tantervekben és a tudományon kívüli kulturális programokban és eseményekben való önálló és egyenlő képviseletre irányultak. Általánosabb jelentése szerint olyan ideológiai álláspont, amely ezeknek a kisebbségeknek a helyére vonatkozika nemzeti „kultúrákban" és társadalmakban, és a nemzeti és nemzetek feletti kultúrák változó természetével foglalkozik. Mint a kisebbségi követelések kulcsszava, a tudományos és más kulturális intézmények általi elismertség igénye, a multikulturalizmus az identitáspolitika egyik formája, amelyben a kultúra fogalma egybemosódik az etnikai identitáséval. Antropológiai szempontból azonban ez az elmozdulás,legalábbis egyszerűbb ideológiai formáiban, mind elméleti, mind gyakorlati veszélyekkel terhes. Ugyanis a kultúrát egy etnikai csoport vagy faj lényegeként határozza meg s ezzel tárgyiasítja a kultúrákat, túl nagy súlyt fektet zártságukra és kölcsönös különbözőségükre; és úgy ábrázolja a kultúrák belső homogenitását, hogy ez potenciálisan legitimálja a közösség konformitását szolgáló elnyomó törekvéseket. Azzal pedig, hogy a kultúrákat a csoportidentitás jelvényeinek tekinti, hajlamos fétisként bánni velük - így aztán kívül kerülnek a kritikai elemzés és így az antropológia hatósugarán is.

Ezekkel a kockázatokkal azonban együtt járnak fontos elméleti és politikai lehetőségek is. A multikulturalisták joggal állíthatják, hogy egyfajta liberális szemlélettől indíttatva a mai nagyvárosi társadalmak kulturális és etnikai képének de facto heterogenitását képviselik és ismerik el, és hogy a kultúra és a politikai társadalom kapcsolatának olyan elméleti újraértelmezésére tesznek kísérletet, amely jobban illik az identitások és társadalmi csoportok azon sokaságához, mely az ilyen társadalmakra jellemző. A multikulturalizmus jelenlegi formájában olyan találkozóhely ahol a mai nemzeti kultúrák természetébe bepillantást nyújtó kritikai álláspontok szembesülhetnek a kultúra mai átalakulásával, a médiatechnológiával, az árufogyasztással és más politikai és gazdasági változásokkal. A multikulturalista gondolkodás minden formája egyfajta társadalmi aktivitással társul mind a tudományok területén, mind a tudományokon kívül, amely-az etnika és más kisebbségek ma megfigyelhető kulturális leértékelődési folyamatának visszafordítására irányul. Ez az aktivitás pedig fontos módja az e csoportok folyamatos társadalmi és politikai elnyomása elleni küzdelemnek.

Az antropológusok sokféle, építő vagy kritikus módon járulhatnak hozzá a multikulturalista gondolkodáshoz és gyakorlathoz, ezáltal egyszersmind kiszélesíthetik saját elméleti és gyakorlati horizontjukat is. Az antropológusoknak bármilyen hasznos beleszólása a multikulturalizmus vitáiba mégis azzal a felismeréssel kell hogy kezdődjön, hogy a multikulturalizmus a kultúra fogalmát másképpen és más célból használja, mint az antropológia. A multikulturalizmus az antropologiától eltérően elsősorban változásra irányuló mozgalom. Elsősorban olyan fogalmi keretet jelent, melynek segítségével megkérdőjelezhető az uralkodó etnikai csoport (vagy az uralkodó osztály, mely legtöbbször szinte kizárólag az uralkodó etnikai csoportból áll) kulturális hegemóniája az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban,* azáltal hogy az oktatási rendszerben a nem hegemón csoportok kulturális kifejezési formáinak egyenlő elismerését követeli. Így tehát a kultúra a multikulturalizmus számára elsősorban a társadalmi egyenlőségért folytatott küzdelem mellett elkötelezett kollektív társadalmi identitásokra utal. A multikulturalizmusban ezért a kultúra nem cél önmagában (legyen akár az elméleti vizsgálódás, akár a tanítás tárgya), hanem egy cél elérése érdekében felhasznált eszköz; ennek a célnak az elérésére pedig a kultúra, ahogy azt az antropológusok felfogják, nem minden vonatkozásában alkalmas.

* Köszönetnyilvánítás. Ezt a tanulmányt eredetileg az Amerikai Antropológiai Társaság gyűlésén ismertettem az „Antropológia és multikulturalizmus" című elnöki szekciójában, 1992-ben, San Franciscóban. Akkor James Peacock alapos és építő kommentárt fűzött a dolgozathoz. Mélyen lekötelezve érzem magam sok barátomnak és munkatársamnak, akik időt és energiát szakítottak, hogy figyelmemet a multikulturalizmus kérdései és irodalma felé fordítsák. Kathleen Hall, John Comaroff, Robert Stam, Ella Shohat, Steve Sangren és Fred Myers nem felelősek azokért a nézetekért, melyeket ebben az írásban kifejtek, de a tanulmány nem születhetett volna meg nagy tudásról tanúskodó, kiterjedt, az irodalmat illető és kritikai javaslataik nélkül. Jane Fajans alaposan és kritikusan átnézte a kéziratot, ami végül sok változtatást eredményezett. Köszönettel tartozom Kathleen Halinak, amiéit megismertetett a multikulturalista vita történetével és áttekintést adott a vitáról az Egyesült Királyságban, főleg arra való tekintettel, ahogy az oktatást és a dél-ázsiai kisebbségeket befolyásolja Angliában.

A multikulturalisták és az antropológusok közötti félreértések, a kölcsönös közöny és neheztelés nagyrészt ebből az alapvető különbségből fakad. Az antropológia és annak sokféle kultúrafogalma elsősorban nem a társadalmi változás, a politikai mozgósítás vagy a kulturális átalakulás programjára irányul. Ahelyett, hogy az antropológusok amiatt panaszkodnának, hogy a multikulturalisták átnéznek rajtuk, előbb talán maguknak kellene feltenniük azt a nehéz kérdést, hogy vajon ők és az ő kultúraelméleteik hogyan tudnának hozzájárulni az oktatási reform multikulturalista tervezetéhez és tágabban a társadalmi, politikai és kulturális átalakuláshoz. Mi haszna van kultúrafogalmainknak (Tylor enciklopédikus leltárjának,benedict konfigurációinak, Lévi-Strauss struktúráinak, a Chicagói Iskola hajdan újparsoniánus szimbólum- és jelentésrendszereinek vagy Harris visszatérésének a proteinhez) azoknak a társadalmilag és kulturálisan marginalizálódott kisebbségeknek a szempontjából, akik kollektív identitásuk újradefiniálásáért és újraértékeléséért küzdenek? A kultúra koncepciójának az antropológusok által kidolgozott egyes aspektusai (mint például a kultúra és a faj megkülönböztetése) kétséget kizáróan megállják a helyüket a multikulturalista álláspontokban is, ezek azonban nagyrészt már asszimilálódtak az angol-amerikai kultúra mindennapi felfogásához egyfajta vulgáris kulturális relativizmus formájában, amely szerint elviekben minden kulturális tradíció egyformán értékes. Attól eltekintve azonban, hogy a kulturális relativizmus e tágan értelmezett „antropológiai" fogalmát az eurocentrizmus elleni ideológiai fegyverként használja, a multikulturalizmust lényegében semmilyen antropológiai értelemben nem foglalkoztatja a kultúra.

Egymásnak ellentmondó multikulturalizmusok és antropológiák: a kultúra kritikai és különbségszempontú megközelítése

De vajon helytálló-e ez az érvelés? Ezután ugyanis rögtön fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy a kultúrának milyen antropológiai fogalmai járulhatnak hozzá egy olyan, a kulturális hatalom megszerzésére irányuló politikai mozgalomhoz, mint a multikulturalizmus. Előtte azonban pontosítanunk kell, melyik multikulturalizmus az, amelyhez az antropológus hozzá kíván tenni valamit. Ahogy már említettük, a jelenkori angol-amerikai multikulturalizmusban vannak olyan egymásnak ellentmondó áramlatok, melyeket az egyszerűség kedvéért két csoportba oszthatunk: a kritikai multikulturalizmus és a különbségszempontú multikulturalizmus*csoportjába.

* A Chicagói Egyetemen tartott előadásában kollégám, John Comaroff hasonlóképpen különböztette meg az enciklopédikus és a kritikai multikulturalizmust, ez a megkülönböztetés mára a „szóbeli hagyomány" részévé vált, írott formában azonban még nem jelent meg. Pollitt a különbségszempontú feminizmus kifejezéssel azokat a feminista álláspontokat jelölte, melyek azon a tételen alapulnak, hogy a társadalmi, politikai-gazdasági és kulturális különbségek a férfiak és nők helyzetében olyan inherens különbségek eredményei, melyek a nők eltérő „kultúrájában" nyilvánulnak meg. Gitlin megkülönbözteti azt a multikulturalizmust, amely „a másság romantizálásán" alapszik, attól, ami a „valós" társadalmi és kulturális különbségek tiszteletét veszi alapul. Ez tulajdonképpen azonos az előbbivel.

A kritikai multikulturalizmus a kulturális sokféleséget megpróbálja olyan alapként használni, mely megkérdőjelezi, felülvizsgálja és relativizálja az uralkodó és a kisebbségi kultúrák" által közösen használt fogalmakat és elveket, hogy így egy élettelibb, nyitottabb és demokratikusabb közös kultúrát építsen fel. Ebben az értelemben jól példázza a kritikai multikulturalizmusl a Tanárok a Demokratikus Kultúráéit Nyilatkozata (Statement of Principles of Teachers for a Democratic Culture):

Míg néhány évvel ezelőtt a felsőoktatási intézmények olyan fellegvárak voltak, melyek gyakran zárva maradtak a nők, a kisebbségek és a hátrányos helyzetűek előtt, ma erőfeszítéseket tesznek azért, hogy minél többféle amerikai juthasson be a felsőoktatásba. Elkezdődtek az alaptanterv tartalmi reformjai is annak érdekében, hogy a tanításban minél jobban képviselhessük nemzetünk különböző népeit és hiedelmeit, és hogy történelmünknek és kulturális örökségünknek minél hívebb összegzését adhassuk... Nézetünk szerint a közelmúlt tantervi reformjai, amelyeket a multikulturalizmus és a feminizmus befolyásoltak, inkább gazdagították, mintsem rontották oktatásunkat. Az a véleményünk, hogy azok az ellentmondások, melyek megzavarták a felvételiket és az alkalmazási gyakorlatot, a tanítás és a műveltség társadalmi funkcióit és az olyan fogalmaknak a státusát, mint az objektivitás és az ideológia, az oktatás egészséges voltának és nem hanyatlásának a jelei...De mit jelent a „demokratikus kultúra" fogalma, és hogyan viszonyul az oktatáshoz? Szerintünk a demokratikus kultúra elismeri, hogy a művészet értékkritériumait a tradíció nem rögzíti folyamatosan, és hogy ezek állandó felülvizsgálat tárgyai. Olyan kultúráról van szó, melyben a kánon, az irodalom, a tradíció, a művészi érték, a közös kultúra, sőt az igazság inkább vitás, mint adott fogalmak. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet és a tudomány megítélésének alapelveit el kell vetnünk, hanem azt, hogy ezek az alapelvek olyan demokratikus folyamatok nyomán is megszülethetnek, melyekben ugyanakkor értelmesen vitatni is lehet őket (Tanárok a Demokratikus Kultúráért 1992: 67-70. p.).

A kritikai multikulturalizmus szöges ellentéte a különbség kulturális nacionalistáinak és fetisizálóinak multikulturalizmusa, akik számára a kultúra csupán az etnikai identitás egyfajta toldaléka, és igazolás a politikai és intellektuális szeparatizmusra. Ez a multikulturalizmusnak az a sztereotípiája, amellyel a „politikai korrektség" neokonzervatív kritikusai üzérkedtek a tudományos életben, akik egyéb torzításaik mellett úgy írták le a multikulturalizmust, mintha az gondolatok és viselkedési formák egynemű készlete volna. Afelől azonban nincs kétség, hogy a multikulturalizmus körüli viták egyes résztvevői olyan álláspontokat képviseltek, melyek közel állnak ezekhez a sztereotípiákhoz; ezek pedig élénkebb érdeklődést és kíméletlenebb kritikát váltottak ki a baloldalon, mint a jobboldalon. Todd Gitlin szerint például a különbségszempontú multikulturalizmus a baloldal zavarodottságának tünete:

A hagyományos baloldal a marginális csoportok gyakran kannibalisztikus, a másság változatait romantizáló laza tömörülésévé degenerálódott. Az érdekcsoportoknak ebben az újdonsült pluralizmusában az identitáspolitika bevásárlóközpontja a kisebbség erényeiből fétiseket gyárt, ami végső soron nemcsak az intellektus szempontjából hat nevetségesen, de politikailag is öngyilkos tett. Eredménye az olyan elfogultság, amelynek következtében bárki jogosan szentelheti minden érdeklődését a különbségnek, a hasonlóság figyelembevétele nélkül. Az érdekcsoporttal való azonosulás az első és utolsó szó, amely megnyitja és bezárja a szellemi kíváncsiság kapuját. Amint kijelentem, hogy zsidó, fekete, spanyol-amerikai, nő, homoszexuális vagyok, nincs többé szükségem arra, hogy megfogalmazzam a véleményemet...

Ha a multikulturalizmus Amerikában a valódi különbség iránti tiszteletet jelenti, akkor ennek a valóságát kell fenntartanunk és bátorítanunk a Disneyland Amerikájának láncos-lobogós változatával szemben.

Ha viszont a multikulturalizmus azt jelenti, hogy csakis különbség létezik, akkor határozottan vissza kell utasítanunk. Nem nézhetjük el a baloldalnak, hogy olyan különálló kulturális rezervátumokat hoz létre, amelyeken aztán jót mulathat (Gitlin 1992: 188-189. p.).

Katha Pollitt azokat a feminista megközelítéseket illeti kritikával, melyek a férfiak és a nők közötti örökletes biológiai, pszichológiai vagy kulturális különbségeken alapulnak. Ezeket a különbségszempontú feminizmus fogalommal jelöli, melynek jellemzői ugyanúgy alkalmazhatóak a különbségszempontú multikulturalizmusra is:

Az elmélet támogatói számára... a különbségszempontú feminizmus jó lehetőség arra, hogy kijelöljenek egy biztonságos helyet azzal az ellenállással szemben, amit a tudományos élet tanúsít a nők fejlődésével kapcsolatban. Működése abban nagyon hasonló a multikulturalizmuséhoz, hogy statikus és diszkriminatív foglalkoztatási struktúrát támogat, mivel olyan szellemi niche-t hoz létre, amely csakis a diszkriminációval szemben álló csoport tagjaival tölthető ki. Ahogy a multikulturalizmus más formái is, mindenhol igazolást keres - a biológiában, a pszichológiában, a szociológiában, a kulturális identitásban -, csak a gazdaságban nem. E feminizmus hívei nem mondhatják, hogy a nők és a férfiak közötti különbségek az egymáshoz viszonyított gazdasági helyzetük eredményei, mivel ezzel a vita kikerülne a pszichológia és a jóleső kulturális büszkeség birodalmából, és átcsúszna a kemény politikai küzdelem tartományába, amely a jogi és a pénzforrások elosztása felett folyik (Pollitt 1992: 806. p.).

Amit Gitlin „a másság romantizálásának" nevez - ami tulajdonképpen a szemiotikai ellentétek tárgyiasitását jelenti a kulturális (vagy antropológiai) szövegek szintjén azokban a társadalmi/politikai ellentétekben, melyek a hatalmi egyenlőtlenségek eredményei -, valójában visszatérő trükkje annak, ami a kultúrával és a multikulturalizmussal foglalkozó tudományok divatos és kevéssé kritikus formáiban „elméletnek" számít. Mint az objektivizálás vagy a romantikus esszencializmus egy formája, előfeltételezi a kulturális jelenségek elvonatkoztatását valós társadalmi és politikai-gazdasági kontextusuktól (ahogy azt Pollitt csípősen megjegyezte), és így a „különbség" társadalmi és politikai jelentőségének a helyén olyan vákuumot hoz létre, melyet a kultúra teoretikusainak kell majd kitölteniük. Ez a gyakorlat olyan intellektuális álpolitikához vezet, amely kimondatlanul hatalomhoz juttatja a teoretikust, a kultúra valódi szubjektumát pedig megfosztja hatalmától. Ezzel együtt láthatatlanná teszi a kulturális kontinuitás és identitás közös terepeit, melyek kizárólagos jelentéssel ruházhatják fel a kulturális és társadalmi különbségeket a valós kulturális és politikai gyakorlatban. Kétségtelenül ez az a pont, ahol az antropológiának segítséget kell nyújtania a gyakorlatban, és kritikus hozzáállásával is, annak érdekében, hogy Gitlin szavaival „a valós különbség tisztelete" demisztifikálódjék.

Ehhez azonban az szükséges, hogy az antropológia számot vessen régi és új keletű belső különbségeivel.

Természetesen az antropológia—a multikulturalizmushoz hasonlóan, messze nem egységes a kultúra megközelítésének tekintetében. Az antropológiai gondolkodás nagyrészt kritikátlanul viszonyult a kultúrához, a különbségszempontú multikulturalizmushoz hasonlóan. Ezzel indokolhatjuk az antropológiának azt a krónikus betegségét - ami legalább annyira származik az intenzív terepmunka gyakorlatából, mint az elméletből -, hogy a kultúrákat különálló, izolált egységekként szemléli. Említést érdemel továbbá az az (Egyesült Államokban" különösen erős) szemlélet, amely a kultúrával autonóm tartományként bánik: a „szimbólumok és jelentések rendszerének tekinti", amely lényegében független az anyagi, társadalmi vagy politikai folyamatoktól, vagyis a kulturális változást elvonatkoztatja a politikai vagy társadalmi viszonyoktól, főként az egyenlőtlenség, az uralom és a kizsákmányolás összefüggéseitől. A történelmet és a változást értelmező antropológiai paradigmák többsége beleesett ebbe a hibába: az evolúciós és az akkulturációs megközelítésen át a vándorlásés a diffúzió elméleteiig. Ehhez még hozzátehetjük azon antropológusok meghökkentő kudarcát, akik a kultúrát szimbolikus rendszernek vagy jelentésrendszernek tekintik. Ők ezeket a struktúrákat vagy jelentésteli konstrukciókat jóval az individuális szimbólumok vagy trópusok szintje fölött elemzik. (E terület érdekesebb eredményei legalább a szövegorientáltabb multikulturalistáknak okot adhattak volna, hogy több figyelmet szenteljenek az antropológiai írásoknak.) Az Európa-központúság multikulturalista kritikája megkísérelt szembeszállni azokkal a kimondatlan kulturális előfeltevésekkel, melyek beágyazódtak társadalmunk politikai és oktatási intézményrendszerébe, és megpróbálta oktatási programjába integrálni az irodalmi szövegekbe kódolt társadalmi és politikai jelentések kritikai szemléletét. Lévén, hogy maga az antropológia is bizonytalan ezeken a pontokon, nemigen vádolhatjuk a multikulturalistákat amiatt, hogy máshol kutatnak elméleti modellek után.

Másrészről, történetileg az antropológia elősegítette, hogy az Európa-központú elfogultságot mind a társadalomtudományi gondolkodásban, mind a köztudatban háttérbe szorítsa egyfajta kritikai szemlélet: az antropológiai kulturális relativizmus a kritikai multikulturalizmus egyenes ági elődje. Az olyan fogalmak azonban, mint a kulturális relativizmus és az, hogy az antropológia magukat a kultúrákat minden embercsoport által hasonló formában birtokolt közös tudatformákként, értékekként és viselkedési mintákként fogja fel, többé már nem az antropológia kizárólagos tulajdona. Az antropológia alapvető szerepet játszott egy kritikusabb kulturális tudat kialakításában, például visszautasította a kultúra és a faj fogalmának esszencialista szemléletű azonosítását, és megdöntötte a kulturális különbségnek azokat az evolúciós fogalmait, melyek más kultúrákat „fejletlenebbnek" vagy alacsonyabb rendűnek tartottak annak függvényében, hogy menynyire különböztek a hegemón nyugati kultúrától. Ezek az adalékok mára saját társadalmunk közös kultúrájának részeivé váltak, és beolvadtak a multikulturalizmus legtöbb vagy talán minden ágába.

Az antropológia legnagyobb fogyatékossága, hogy elmulasztotta továbbfejleszteni ezeket az alapvető ismereteket a kulturális jelenségek társadalmilag és történetileg megalapozott értelmezésévé. Ezalatt azt az elméleti szinten is megfogalmazott felismerést értem, hogy a kulturális formák nem hordozóik társadalmi létezésétől elvonatkoztatva jönnek létre, s nem is pusztán valós társadalmi életvilágokat vagy történelmi tapasztalatokat fejeznek ki, kódolnak vagy testesítenek meg. Ezek a formák inkább félrevezetően reprezentálják és elfedik e világ leglényegesebb arcait, főleg az uralom és a kizsákmányolás viszonyait.

Mit tud tehát a kritikai antropológiai szemlélet felkínálni a multikulturalista gondolkodás számára? A multikulturalizmus mint tudományos pozíció annak az oktatási tervnek a bírálatából alakult ki, amely eszközül szolgál az uralkodó társadalmi csoport hegemóniájának újratermelésére. E bírálat alapvető állítása az, hogy a humán tárgyak kanonizált tanterve és a történelemtanítás hagyományos megközelítései a „magaskultúrának" és a társadalomhoz való tartozásnak olyan fogalmait testesítik meg, melyek bevésik és újratermelik a társadalmi és politikai egyenlőtlenség viszonyait, mivel az uralkodó társadalmi csoport kulturális hagyományait természetszerűleg a legfontosabbnak és elsődlegesnek mutatják be. Eközben a marginális vagy alávetett kisebbségek nem kapnak semmiféle képviseletet, és így láthatatlanok maradnak. A multikulturalizmus kifogásai a hagyományos tantervnek" ezen oldalaival szemben furcsa módon mégis arra indítottak számos multikulturalistát, hogy miközben elkötelezték magukat a magaskultúra domináns, Európa-központú fogalmának decentralizálása mellett, mégis átvegyék e tanterv sematikus tartalmának nagy részét saját, az előbbivel ellentétes kisebbségi „kultúra"-koncepciójuk formájaként. Ennek az lett az eredménye, hogy a kultúra és a történelem bevett, hegemón fogalmainak ideológiai formái és értékei átkerültek a multikulturalizmusnak az e formák ellen irányuló vitájába. Így a multikulturalista alternatív tantervek gyakran továbbra is hangsúlyozzák a humán tárgyak elfogadott kánonjában központi szerepet játszó elit esztétikai formákat, a „művészetet", a zenét, az „irodalmi" jellegű szövegeket, ugyanúgy, ahogy a kimagasló teljesítmények - felfedezések, találmányok stb. - iránti történelmi igényt is. Míg a multikulturalizmus megkérdőjelezi a magas és az alacsony vagy népi kultúra értékelő megkülönböztetését abban a formában, ahogy az a tradicionális kánonban a kisebbségi csoportok kulturális termékeinek marginalizálását szolgálta, bírálatát ennek ellenére úgy alakította ki, hogy azoknak az esztétikai kritériumoknak az alapján értékelte újra a kisebbségi kulturális termékeket, melyekkel a kánonban szereplő „magaskultúra"-beli művészeti, irodalmi vagy zenei formák értékeit jelölték. Így azok a hegemón Európa-központú kategóriák (irodalom, művészet), melyek a kultúra fogalmát mint magaskultúrát határozzák meg, nem váltak vitatottá.

A kultúra kritikai szociálantropológiai szemléletével szemben - amely a társadalmitörténeti folyamatok kontextusában kifejlődő társadalmi tudat kollektív formáinak összességét jelenti - a kultúra humanisztikus felfogása - amely az elit esztétikai kánonját elfogadja - olyan kritikái elemzést végez, melynek világos funkciója azoknak az egyenlőtlenségeknek a legitimizálása, melyeket a multikulturalisták valójában vitatni kívánnak.

A szociálantropológusok és a multikulturalisták kultúráról szóló diskurzusa közötti eltérések lényege az, hogy az utóbbi továbbra is elfogadja a kultúra konvencionális humanisztikus koncepcióit, melyeknek a fogalmai továbbra is a kanonikus művek elit esztétikai kritériumait tükrözik. Így pedig szemet huny afölött, hogy a kultúra elit formái a társadalmi, politikai, etnikai és osztályelitek hegemóniájának megalapozását szolgálják. Antropológiai szempontból az eredmény inkább csak lázadás, nem forradalom: mégpedig a kulturális elitizmus hegemonikus mintájának utánzata olyan új hegemón elitek létrehozásán keresztül, melyek a kisebbségi kultúrák újraértékelt produktumainak tudományos specialistáiból állnak.

Más szavakkal: addig, amíg a multikulturalisták programja pusztán a kánonok pluralizálásának követelésére szorítkozik, melynek eredményeként minden elismert etnikai csoport saját (kritikátlanul meghatározott) kultúráján alapuló külön tantervvel rendelkezne, végül csak oda jutnak, hogy a megváltoztatni kívánt társadalmi rendszer által kitermelt elhatárolásokat és egyenlőtlenségeket szentesítik. Valóban, e társadalmi és politikai elhatárolásokat kulturális különbségekhez kötik, és eközben elhomályosulnak azok politikai és gazdasági gyökerei - szól Pollitt vádja. Ez oda vezet, hogy a képviselt csoportokat kifordított módon, a visszájukról misztifikálja valamiféle kritikátlan liberális pluralizmus, amely a multikulturalista oktatási programban, illetve az egyenlő kulturális képviseletben kulturális „megoldást" lát a társadalmi és a politikai egyenlőtlenségekre. Ez igen kevéssé emlékeztet arra, amit a multikulturalizmus értelmes szószólói mondtak (ahogy alább látni fogjuk), azonban tagadhatatlanul köze van a különbségszempontú multikulturalizmusként jellemzett pozíció kimondatlan állításaihoz.

Így tehát léteznek olyan érvényes alapok, melyekből kiindulva az antropológusok azt mondhatnák, hogy kultúraértelmezésük kritikai szempontból helytálló a multikulturalista gondolkodásnak legalább néhány változata szempontjából. Hogy ezt mégsem teszik, az nagymértékben annak a ténynek köszönhető, hogy viszonylag kevés antropológus képviseli a kultúrkritikai szemléletet. Ilyen antropológiai előzmények híján pedig a multikulturalista tudósok és gondolkodók saját kritikai megfogalmazásaikkal álltak elő.

Vegyük például Gates válaszát arra (az előző bekezdésben összefoglalt) vádra, hogy a multikulturalizmus a nemzet balkanizálásának veszélyét hordozza:

Azok, akik azt gondolják, hogy a balkanizálódás és a társadalom fragmentálódása fenyeget (mint Roger Kimball, Dinesh D'Souza, George Will), pont fordítva látják a dolgot. Olyan világban élünk, melyet már keresztülszabdaltak a nemzetiség, az etnicitás, a faj és a nem repedései. Az egyetlen út arra, hogy átlépjünk ezeken a repedéseken - hogy olyan polgári kultúrát segítsünk életre, amely egyformán tiszteli a különbséget és a közösséget -, egy olyan oktatáson keresztül vezet, amely az emberi kultúra sokféleségének megértésére törekszik (Gates 1991: 36. p.).

Shohat és Stam tovább viszik ezt a gondolatot:

Azzal vádolják a multikulturalistákat, hogy elválasztják egymástól az embereket, hogy balkanizálják a nemzetet, hogy azt hangsúlyozzák, ami megosztja az embereket, nem azt, ami összehozná őket. A konzervatív írók, népművelők és politikusok szerint a multikulturalizmus egyfajta fenyegetés, mert úgy tűnik, összefogja az „etnikai" közösségeket, hogy azok hermetikusan zárt enklávékat alkossanak... Azt, hogy a hatalmi viszonyok jelenlegi formája maga generálja a megosztottságot az Egyesült Államokban és rajta kívül, nem ismerik el; azt, hogy a multikulturalizmus a képviseletnek egy egyenlőségelvűbb vízióját vetíti előre, semmibe veszik (Shohat-Stam é. n.: 14-15. p.).

Shohat és Stam további érvelése szerint „a képviselet egyenlőségelvűbb multikulturalista víziója" nem kritikátlan „pluralizmust" von maga után, hanem előfeltételezi a kultúra hegemonikus ideológiai fogalmainak felülvizsgálatát:

A multikulturalizmus és az Európa-központúság bírálata elválaszthatatlan egymástól... Az előbbi az utóbbi nélkül csak a föld kultúráinak szaporodását - valamiféle bevásárlóudvart - jelentene az euroamerikai hegemónia megingatása nélkül (Shohat-Stam é. n.: 13-14. p.).

Ez a kritikai szemléletű multikulturalista megközelítés nem merev, ideológiai konstrukció: „nézetünk szerint a sokközpontú multikulturalizmus a kulturális közösségek kapcsolatainak teljes újraértelmezésére hív fel, nemzeteken belül és kívül egyaránt", ami - állítják a szerzők - a kulturális közösségek - és maga a kultúra - természetének legalább ilyen teljes körű újraértelmezését feltételezi:

A kritikai multikulturalizmus visszautasít minden olyan „gettósító" jellegű diskurzust, amely az egyes csoportokat [azaz „kultúrákat"] elszigetelve vizsgálja. Pontosan az különbözteti meg [a multikulturalizmust] a liberális pluralizmustól, hogy hangsúlyozza, a kultúrák egymással kölcsönhatásban léteznek. A pluralizmussal ellentétben, a kritikai, eurocentrizmus-ellenes multikulturalizmus a tolerancia diskurzusáról egy olyan diskurzusra vált, amely minden megnyilatkozást a társadalmi hatalom torzító hatásával való viszonyában lát... Visszautasítja az identitás egynemű, esszencialista fogalmát, a gyakorlatok, jelentések és tapasztalatok statikus készletét. Az Ént inkább sokközpontúnak, többrétegűnek, instabilnak és történelmileg szituáltnak tekinti, folyamatos különbségtevések és többféle azonosulás termékének... [Ezért] a verbális vagy a kulturális cserét nem úgy fogja fel, mintha kötött individuumok között menne végbe, hanem mint amely alakítható, változásra képes szubjektumok között játszódik le. A hegemónia és az ellenállás állandó küzdelmében a kulturális beavatkozás minden formája megváltoztatja mindkét résztvevőt (Shohat-Stam: 15-16. p.).

Gates lényegében ugyanezt állítja: „[A multikulturalizmus] a kultúrákat sok sejtből állónak, dinamikusnak és egymással kölcsönhatásban lévőnek tekinti, nem pedig egyes etnikai csoportok rögzített tulajdonának. Így megkérdőjeleződik magának a monolitikus, homogén »Nyugat«-nak a képzete is" (Gates 1991: 37. p.).

 

(...)

A multikulturalizmus mint kulturális és politikai-gazdasági jelenség.

Útban a kultúra új jelentésének antropológiai értelmezése felé A multikulturalizmus sajátos társadalmi és politikai feltételek között született meg, egyfajta válaszként ezekre a feltételekre. A multikulturalizmus kulturális és politikai jelentőségét ezeknek a körülményeknek a függvényében kell megértenünk.

A multikulturalizmus a posztmodern egyik válasza arra, hogy a fejlett kapitalista országokban felbomlott az uralkodó kultúra hegemóniája, és az állam elvesztette legitimitását. A „központok" e gyengülése annak a kézzelfogható decentralizálódási folyamatnak a része, melyet a tőke világméretű megszerveződése alapozott meg, és amely az országok közötti munkaerő-áramlás, az áru- és tőkepiacok és a szervezeti struktúrák kialakulásában nyilvánul meg. Ezek csökkentették a hagyományos politikai és társadalmi struktúrák hatalmát arra, hogy ellenőrizzenek vagy védelmezzenek egyes társadalmi csoportokat az államon belül. Mivel az állami struktúrák nagyrészt elvesztették hatalmukat arra, hogy ellenőrizzék a társadalmi és a gazdasági körülményeket határaikon belül, és mivel erősödött a társadalmi-gazdasági hatalom és a kizsákmányolás nemzetek közötti centralizációja, az emberek az egész világon az etnikai és a kulturális identitásra támaszkodva mozdultak meg társadalmi és gazdasági-politikai érdekeik védelmében. A kultúra mint az etnikai nacionalizmus és az identitáspolitika új formáinak ideológiai hordozója egyre nagyobb politikai jelentőségre tett szert a soknemzetiségű államok és a gyarmati birodalmak hanyatlásának vagy összeomlásának kísérőjelenségeként. A kultúra így kedvelt jelszavává vált a központi politikai hatóságokkal és a hegemón nemzeti kultúrákkal szembeni ellenállásra szólító politikai mozgósításnak. Ebben a tekintetben az etnikai kulturális nacionalizmus erősödése egybeesik az identitáspolitikának és a szimbolikus ellenállás szubkultúráinak felbukkanásával a nem etnikai (feminista, ifjúsági és alternatív szexuális) csoportokban a nyugati világ nagyvárosi társadalmaiban. A társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni ellenállás új kulturális politikájának kifejlődésével egybeesett a kapitalista árutermelés és fogyasztás addig nem ismert mértékű felvirágzása, és azt ellentmondásos módon megerősítette. Ezt kísérte az „identitástermelés" olyan, a fogyasztói társadalomra jellemző formáinak megsokszorozódása, melyeket az életstílus, az életpolitika stb. kifejezések jelölnek. Ezek az én kialakításának olyan, alapvetően kulturális formái, melyek az árut szimbolikus hordozóként használják. Itt a kultúra úgy jelenik meg, mint a késő kapitalizmus fogyasztószubjektumának jouissance-a, mely az én kialakításának azokkal az új, súlyos lehetőségeivel játszik, melyeket az áruk folyamatosan bővülő világa szolgáltat. A kapitalizmus mai valóságának ez az arca megerősítette azt az értelmezést, hogy a kultúra az én kialakításának terepe kollektív méretekben is, amely látszólag felszabadít a normatív társadalmi és politikai struktúrák korlátozása alól. A kultúrának ez a posztmodern értelme pedig hozzájárult a multikulturalizmus által alkalmazott kultúrafogalmak kialakulásához.

Ebben a vonatkozásban a kultúra végül alapjául szolgált azoknak az elképzelt közösségeknek, valamint azoknak az egyéni identitásoknak, melyeket az elnyomó, idegen vagy más tekintetben „hiteltelen" normatív kódokkal, társadalmi intézményekkel és politikai struktúrákkal szemben „autentikusnak" tartanak. Az, hogy a kultúra és a társadalom politikai-gazdasági struktúrái alól a történelem során eltávolították a támasztékokat, átfedte és megerősítette a multikulturalizmussal eljegyzett tudományok és gondolkodók idealisztikus kulturalizmusát (vagyis hogy elkerülik vagy visszautasítják a materialista elemzés szociológiai, politikai-gazdasági vagy egyéb formáit).

Más szavakkal, a kultúra jelentése napjainkban még egy történelmi átalakuláson megy keresztül. A tőke világméretű megszerveződésének mai állapota, ennek következményeként a nemzetállam meghaladása, az etnikai és az identitáspolitika felbukkanása, az új információs technológia és a média robbanásszerű terjedése, a késő kapitalista fogyasztói kultúra virágzása olyan helyzetet hoztak létre, melyben a kultúra új jelentéseket és vonatkozásokat vett fel. Ezek között a legfontosabb az a gondolat, hogy a nemzetiségtől megkülönböztetett kultúra az önmeghatározásra szolgáló kollektív jogok forrása vagy színhelye. A kultúra az értékek olyan forrásává válik, melyből politikai tőkét lehet kovácsolni - belülről a csoportszolidaritás és a mobilizáció alapjaként, kívülről pedig más társadalmi csoportok, kormányzati formák és a közvélemény támogatásának követeléseként. A kultúrát mint az egyes kultúráktól különböző, de azokat magában foglaló egyetemes kategóriát ezen új értelmezések szerint az új globális történeti helyzet kulturális formájaként lehet felfogni: végső soron egyfajta metakultúraként, „a kultúrák kultúrájaként" (Sahlins 1993: 5. p.).

A társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális tényezőknek ez az együttállása jelenti a multikulturalizmus materiális kontextusát. Ez a helyzet jelentősen eltér azoktól a gyarmatosítás előtti, alatti és utáni pillanatoktól, melyekben az antropológia alkotta meg a kultúráról szóló elméleteit. Ezért van, hogy az antropológia kultúrára vonatkozó nézeteinek egy része már nem illik azokra a jelentésekre, melyeket a kultúra mára felvett, és főleg nem igaz arra a sok öntudatos „kulturális" csoportra és mozgalomra, melyek az új helyzet adta lehetőségeket felhasználva határozzák meg kulturális identitásukat. A multikulturalizmushoz és a kritikai kultúrakutatáshoz (cultural studies) hasonló új ideológiai és elméleti pozíciók ezeket az új jelentéseket próbálják kifejezni, nekem úgy tűnik, gyakran több sikerrel, és találóbban, mint az antropológia.

 

A kritikai szemléletű antropológia és a kritikai multikulturalizmus közeledése: a kultúra mint képesség és mint hatalom

A kritikai szemléletű antropológia lehetővé tenné, hogy jobban megértsük azt a viszonyt, amely a multikulturalizmus, valamint a kultúra új jelentései és politikai jelentősége és a mai világtörténelmi helyzet társadalmi és gazdasági feltételei között áll fenn. A megértéshez vezető utat azok az antropológusok mutatják meg, akik olyan politikai és társadalmi vonatkozásokkal terhes kulturális formákat vizsgálnak, mint az etnicitás, a nemi és a szexuális identitás, a reprodukciós választás politikája, a gyarmatosítás utáni tudatformák, a földműves- és más periferikus csoportok ellenállása a centralizált politikai vagy gazdasági rendszerekkel szemben, az emberi jogok és abennszülöttek pártfogása, csak hogy néhányat említsünk. E fontos területeken az antropológusok olyan munkát végeznek, mely kritikusan viszonyul a multikulturalista gondolkodáshoz is. Mindent összevéve azonban ezek az antropológusok arra még nem szakítottak időt saját teendőik közben, hogy munkájuk elméleti következtetéseit multikulturalista álláspontok és programok vonatkozásában is kifejtsék. Jelen esszé tulajdonképpen kísérlet arra, hogy viszony lag elvont és általános fogalmakban megfogalmazza az efféle munka fontosságát napjainkban.

Igen fontos a mai politikai kérdések és küzdelmek kulturális dimenzióinak az a kritikus értelmezése, mellyel az antropológusok szolgálhatnak - és sok sajátos kutatási területen szolgálnak is -, nem is csak elméleti, de politikai síkon is, azon gondolkodók és csoportok számára, akik és amelyek elméleti következtetéseket próbálnak megfogalmazni a „kultúra" és az „identitások" elválasztó és integráló szerepeit illetően, vagy ezek köré szerveződnek a mai társadalmakban. Különösen fontos ez azért, hogy felismerjük a multikulturalizmusnak mint a kulturális, társadalmi és politikai átalakulás programjának forradalmi jellegét.

Amellett, hogy az állam és annak oktatási rendszere körében minden kultúra formális egyenlőséget követel, a multikulturalizmusazt az igényt is megtestesíti hogy a politikai közösség és annak közös szociális intézményei mentesüljenek a bármely egyetlen kulturális hagyománnyal való azonosítás alól. (A multikulturalista program tagadja egyetlen kultúra privilegizált szerepét; tagadja a hegemón eurocentrikus szubkultúra alapján létre jövő társadalmi konszenzust - és ez az a pont, amely a legjobban felbőszíti a multikulturalizmus konzervatív kritikusait.) Az igény a kultúra (kultúrák) kimozdítására a politikai rendszer és a társadalmi közösség középpontjából többet foglal magában a kulturális különbségek vagy az egyes kultúrák önmagukért való egyszerű ünneplésénél, és többet jelent a kultúrák kölcsönös függőségének, átfedésének és hibridizálódásának a hangsúlyozásánál. Az egyetlen hegemón kultúra konzervatív híveinek burke-i vízióját, amely a kultúrát a nemzeti politikai intézmények elengedhetetlen konszenzusos alapjának tekinti, fel kell cserélni azzal az elvvel, hogy az állam politikai intézményei létjogosultságukat a különböző kulturális csoportok, hagyományok és identitások együttélésének a támogatásából és koordinálásából kell hogy nyerjék. Ez pedig annak a gondolatnak a tagadását jelenti, hogy a nemzeti politika életképessége bármiféle közös kultúrától vagy esetleg a különböző kultúrák konföderációjától mint olyantól függene. Kimondatlanul biztosítja azt az elvet, hogy a kulturális önmeghatározásra és „öntermelésre" való egyetemes jog támogatása és védelme általában a politikai legitimáció végső alapja.

Ezen felül magában foglalja a „kultúra" kiemelését mint a kollektív emberi jogok új kategóriáját, és mint ilyet, a nyilvános szektorban való egyenlő képviseletért folytatott politikai küzdelem jogos céljaként határozza meg. Ezek a példátlan követelések a „kultúrák" olyan közös tulajdonságának vagy tulajdonságainak az elismerését feltéte lezik, melyek érdemessé teszik őket arra, hogy az állam egyenlő mértékben védje és támogassa őket, és feljogosítanak e támogatás követelésére. A kultúra leglényegesebb jellemzőinek a meghatározása így többé már nem az antropológiaelmélet tisztán tudományos foglalatossága, hanem alapvető politikai kérdés. Ezen a ponton a multikulturalizmus mint politikai mozgalom kitárja kapuit az antropológia előtt, mivel ez az egyetlen diszciplína, amelyet hasonló kérdések érdekelnek. Az antropológia által nyújtandó segítség tehát egyedülállóan értékes lehet nemcsak a multikulturalizmus elmélete és gyakorlata számára, hanem a nemzetek közötti politika újabb sémáinak azokban az általánosabb problémáiban is, melyeknek a multikulturalizmus csak az egyik megnyilvánulása.

Bár az ehhez hasonló általános elméleti kérdések már kimentek a közelmúlt antropológiai divatjából, ha a multikulturalizmust és az identitáspolitikát övező viták politikával átitatott kontextusában újra feltesszük őket, az új gyakorlati felhasználhatóságot és megalapozottságot, valamint új elméleti irányulást kölcsönözhet nekik. Csakúgy, mint a kultúra multikulturalista fogalmainak esetében, a kérdés antropológiai megközelítései is megoszlottak egyik oldalról a kultúrák enciklopédikus koncepciói, melyek a kulturális jegyek többé-kevésbé gyakorlati szempontú, merev elrendezését végezték, másik oldalról a kultúrának azon praxisra irányuló meghatározásai között, melyek szerint a kultúra az ember önmaga létrehozására és átalakítására való kollektív képességének megtestesülése.

Az utóbbi gondolatot olyan antropológiai témák képviselték korábban, mint „az ember kultúrateremtő képessége" vagy „az ember létrehozza önmagát". Az emberi kultúrák megsokszorozhatóságának és történelmi módosíthatóságának gondolata az antropológiában igen fontos; elsősorban azt mutatja meg, hogy a kollektívumra általánosan jellemző emberi képesség az, hogy egy közösség meg tudja alkotni önmagát, azaz az ember rendelkezik a „kultúrateremtés képességével". A kultúra az a mód, ahogy a sajátos történelmi és anyagi feltételek között cselekvő egyes társadalmi csoportok „megalkotják saját magukat". Tehát, összefoglalva, az antropológiai megközelítés elméleti hozzájárulása a kultúrához az, hogy ráirányította a figyelmet a kollektív kultúrateremtő képességre, amely az emberek közötti társadalmi érintkezés során jelenik meg; valamint hogy olyan módon helyezte el az egyes kultúrákat, hogy azok kollektív tevékenység történelmileg összefüggő termékeiként tűnnek fel. Az antropológia figyelme a kultúrateremtő képesség iránt, amely az egyes kultúrákban természetüknél fogva benne rejlő, de ugyanakkor felettük létező emberi képesség, elmozdítja a (mono-, bi-, multi-) kulturalizmus öncélúan az egyes kultúrákra vagy kulturális identitásokra irányított fókuszát. Ehelyett az összes kultúra esetében figyelembe veszi, mit tettek azok a történelem során annak érdekében, hogy a kollektívumot hatalomhoz juttassák, és hogy folyamatosan képesek legyenek egyfajta kulturális „öntermelésre" a jelenben.

A kultúrateremtő képesség antropológiai koncepciójának két jellemzője különösen fontos ebben a kontextusban: eredendően társadalmi jellege, és jóformán határtalan formálhatósága. A kultúrateremtő képesség mint olyan nem az egyén által öröklődik, hanem a kollektív társadalmi élet egy arcaként jelenik meg, és kooperatív emberi és társadalmi újratermelődés kíséri. Csaknem végtelen formálhatósága azonban azt jelenti, hogy gyakorlatilag határtalan a száma azoknak a társadalmi csoportoknak, hálózatoknak és viszonyoknak, melyek saját kulturális identitást képesek létrehozni. A csoport lehet „természetes", például egy létfenntartó tevékenységet folytató törzs, vagy lehet önállóan kialakított önkéntes csoportosulás, mint a mai társadalmak generációs, nemi, foglalkozási vagy osztályalapú szubkultúrái. Azok az önállóan kidolgozott kulturális identitással rendelkező etnikai csoportok, melyek részt vesznek a jelenkori iskolai és egyetemi multikulturalista programokban, jobban megközelítik az utóbbi, mint az előbbi típust, de még a kicsiny, az utóbbi időben megismert törzsi társadalmak is gyorsan megtanulják, hogyan fogalmazhatják „kultúraként" újra magukat, annak érdekében, hogy politikai kapcsolatot létesítsenek a mai világrendszerrel - mégpedig olyan módon, amely emlékeztet a nyugati társadalmak szubkultúráinak identitáspolitikájára (Turner 1991). Vagyis a lényeg az, hogy a multikulturalizmus szélesebb elméleti és történelmi kontextusban kimondatlanul is egyfajta programmá válik, nem pusztán a létező kulturális csoportok és identitások közötti viszonyok kiegyenlítésére, hanem annak a folyamatnak a felszabadítására és bátorítására is, hogy újakat hozzanak létre. Ahogy a késő kapitalista világ kulturális és szubkulturális identitásainak önmeghatározását, termelését és megerősítését ösztönző konjunkturális erők egyesülnek e pillanatban, nyitva áll az út az új kulturális identitások biztos elburjánzása és ezzel együtt a már megalapozottak megszilárdulása előtt.

A konjunkturális jelző így egyre inkább egyfajta metakulturális keret jelentését veszi fel, amely az erők, intézmények, értékek és politikák metakulturális hálózatát segíti napvilágra, ami elősegíti és alátámasztja a kulturális csoportok, identitások és problémák elszaporodását a közszférában.

Amíg az új konjunktúra általában pártolja a kulturális csoportok és identitások önmeghatározását, létrejöttét és megszilárdulását, addig általános elvének vagy erejének materiális hordozójaként viselkedik. Más szavakkal a konjunktúra történelmi hordozójává és katalizátorává válik nemcsak az egyes kultúrák politikai megszilárdulásának és ideológiai értékadásának, hanem a létrehozásukra való általános emberi képességnek és jognak is.

Így tehát valamiféle közeledés tapasztalható a korunkra jellemző materiális viszonyok, valamint a kultúrára való képesség viszonylag homályos antropológiai fogalma között, amely a multikulturalizmus újabban kifejlődött formái mögött húzódik meg. A találkozás azonban csak akkor fog megvalósulni, ha az antropológusok átalakítják a kultúrateremtő képességről alkotott elméletüket, és azt az önmeghatározásra és az önreprodukcióra való kollektív hatalom társadalmi és politikai fogalmaiban ragadják meg, nem pedig az evolúciós kognitív, fizikai és társadalmi jegyek elvont készleteként értelmezik.

Ennek következtében az antropológia kénytelen lenne szembenézni azokkal a módokkal, ahogy a kollektív hatalom társadalmi és politikai kontextusa, tágabban a politikai-gazdasági erők mai konjunktúrája magába olvasztja azokat az ellentétes erőket, melyek korlátozzák, támadják és misztifikálják a csoportalkotás képességét, és ugyanakkor megpróbálják támogatni is azt. A multikulturalizmus, mely ösztönzi minden lehetőségeitől megfosztott, kulturálisan determinált csoport kollektív hatalommal való felruházását, így felvenné a harcot azokkal az erőkkel is, melyek egyértelműen nem kulturális természetűek, mint például a gazdasági kizsákmányolás és a politikai elnyomás.

Ebből az antropológiai perspektívából tehát a multikulturalizmus bármiféle általános politikájának végső célja egyértelműen az emberek önmaguk megalkotására való alapvető képességének (vagyis a kultúrának) az elősegítése lenne a társadalom minden csoportja és tagja számára. Azoknak a formáknak a tisztelete és bátorítása, melyekben ez a képesség a történelem során megvalósult (például a létező kultúrák és etnikai csoportok), általánosságban nem önmagáért való cél, hanem az előbbi, általánosabb cél elérésére szolgáló eszköz. A multikulturalista mozgalom ebben a történeti perspektívában elvállalja a csoportok és identitások szabadabb és rugalmasabb alakításáért folytatott történelmi küzdelem egy pillanatának feladatát, amely az öntudatosan közös értékeken, törekvéseken, tevékenységeken és a politikában és a gazdaságban elfoglalt azonos pozíción alapszik.

Más szavakkal, abból a kritikai perspektívából nézve, mely szerint a kultúra a kollektív cselekvésre, önalakításra és küzdelemre való hatalom, a multikulturalizmus újabban megjelenő formái annak a forradalmi elvnek a kezdetleges kifejeződései, hogy az ember kultúrateremtő képességének a védelme és pártfogása általános emberi jog, és mint ilyen, a politikai alapon szerveződő társadalom jogos célja. Az antropológiának sok mindent el kellene mondania erről a célról és arról, hogy bizonyos feltételek melletti támogatása pontosan mit foglalhat magában. Ezalatt, hasonlóan Szent Pálhoz, aki a kolosszébelieknek felfedte az általuk tisztelt, de ismeretlen Istennek a természetét, az antropológusok igen fontos szerepet játszhatnak abban, hogy a multikulturalisták felismerjék annak az útnak a forradalmi következményeit, melyen elindultak.

 

 

  
Előző fejezetKövetkező fejezet