SZUHAY PÉTER

Cigány kultúra

A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról

Rostás-Farkas György Cigányságom vállalom című könyvecskéjében a mai cigányok önmagukhoz viszonyulásának tipológiáját adja.1 A „cigány vagyok és a „nem vagyok cigány" két alapesetét különböző tartalmú kije­lentő mondatok differenciálják. Tekintsünk most el attól, hogy nem tudjuk, ezek a mondatok interjúkból kiemelt, esetleg kérdésre adott vála­szokból rendszerezett, avagy a szerző elgondolásait formulázó szövegek-e; mindenesetre fogadjuk el őket, mint az etnikus választás és öntudat lehetséges emberi választásait és döntéseit. Ezekből emelek ki néhányat tetszőleges sorrendben. Legyen ez az írás második mottócsomagja

„Nem vagyok cigány, mert szégyen cigánynak lenni. Kisebbségi érzésem van.

Nem vagyok cigány, mert félek, hogy megint üldözni fogják a cigányokat.

Én még cigány vagyok, de a gyerekeim már nem cigányok.

Cigány vagyok, ezért bántanak. Nem tudok hová beilleszkedni, nem fogadnak be.

Cigány vagyok, mert fekete a bőröm, már messziről látszik, hogy ki vagyok. Ez egy kicsit zavar, de nem tehetek róla. Élek ahogy tudok.

Cigányok között vallom csak cigánynak magam, mert eddig csak hátrányom volt a cigányságomból.

Cigány vagyok, de csak az értelmiségi cigányokkal tartom a kapcsolatot.

Cigány vagyok, az is akarok maradni, de úgy akarok élni, mint a nem cigányok.

Cigány vagyok, az is akarok maradni, hagyományosan élek, nem akarok magyar lenni.

Büszke vagyok származásomra, mert kultúráját, nyelvét őrzöm, gyer­mekeimet is tanítom cigányul. Gyermekeimet iskoláztatom, hogy értelmes legyenek, legyen szakmájuk, de ismerjék a hagyományos cigány életet is, ne hagyják veszni a cigány kultúra értékes elemeit."

Kovalcsik Katalin és Réger Zita a Kritika 1995. 2. számában A tudomány mint naiv művészet címmel tanulmányt adott közre, melyben elsősorban a Rostás-Farkas György-Kársai Ervin - szerzőpáros művei kapcsán azt elemzik, hogy a naiv tudománynak milyen káros hatásai és következményei lehetnek, s hogy miért tarthatatlan a naiv tudomány további támogatása.2 Addig teljesen egyetértek velük, amíg a naiv tudomány keletkezésének történetét írják le, és a magukat tudósnak tartó szerzők írásait vizsgálva bebi­zonyítják, hogy Rostás-Farkas és Kársai megközelítésmódja mitől nem tudományos és mitől naiv. Ezt a naiv tudományosságot azonban mindaddig nem tartom sem károsnak, sem veszélyesnek, amíg ki nem szorítja a valódi tudományosságot, amíg tehát a különböző összefoglaló művekben megjelen­het az „igazi" tudomány. Számomra az említett szerzők írásai egy másik dimenzióban érdekesek, épp abban, amire azért Kovalcsik és Réger is utal: a cigány nemzeti kultúra megteremtésének heroikus feladatában. Antropológiai szempontból ez egyfelől a nemzetté válás, másfelől az ezt kísérő integrálódás folyamata.

Nem tudom, vannak-e rá klasszikus - jó vagy rossz - receptek, hogy tudatosan megtervezhetők-e a nemzeti fejlődés korszerű megoldásai. Azt gondolom, hogy a különböző tudományos és nem tudományos művek, szépirodalmi és képzőművészeti alkotások a kínálati piacon mintegy meg­találják egymáshoz viszonyított, akár egymást erősítő, akár egymást gyöngítő helyüket, s előbb-utóbb valóságos rendszert alkotnak, melyben immár nem az lesz a kérdés, mely képzetek igazak vagy hamisak, naivak vagy reálisak, hanem az, hogy a közösen kidolgozott kulturális rendszer mindenki számára hihető és elfogadható elemei-e vagy sem.

Az „igazi" tudomány végül is vitatkozhat az általa naivnak ítélt tudománnyal, de be kell lássa, hogy nincs receptje a megkésett nemzeti fejlődés problémáinak megoldására vagy akár csak az etnikus identitás megteremtésére. Az igazi tudománynak legalább annyira kötelessége megérteni és megfejteni a naiv tudományt, mint vitatkozni vele. (Ebből a megfontolásból kiindulva berzenkedik az ember az olyan ítéletek olvastán, mint például: „Könnyen érthető egyértelmű megoldásai hamis tudatként kerülnek be a tömegek gondolkodásába". Vagy „A naiv tudomány Parkinson törvénye szerint tölti ki a rendelkezésre álló teret, s hamis tekintélyével agyonnyomja a fejlődőképes új tehetségeket. így nem marad keret, tér a minőségi cigányku­tatás kibontakozásához." „Az természetesen minden jóstehetség nélkül is előrelátható, hogy rangos cigány értelmiségi réteg kinevelődése hosszú és bonyolult folyamat lesz." Azt meg egyenesen nem értem, hogy a szerzők alábbi két megjegyzése mi módon igazolható: „A naiv tudomány támogatása olyan látszattevékenység, amelyben a hibás értelemben felfogott demokratiz­mus ötvöződik a rossz lelkiismerettel. Az áltudomány támogatása mélyén mindig ott lappang a paternalizmus szelleme: ezt az utat követve nem tudományos partnereket nevelünk, hanem tudományos gettót hozunk létre."3

Töprengéseimben nem is annyira Kovalcsik Katalinnal és Réger Zitával kívánok polemizálni, hanem arra teszek kísérletet, hogy - mintegy megértve Rostás-Farkas György-Kársai Ervin és más cigány szerzők szövegeit - egy lehetséges értelmezést adjak arról, miért születtek, mit jelentenek és milyen funkciót töltenek be a nemzetté válás, illetve az etnikus identitás kiteljesítésének folyamatában. Kiinduló tételem ugyanis az hogy a magyarországi cigányság abba a társadalomtörténeti korszakba érkezett, amikor a cigány értelmiség pontosan megfogalmazta a külön­böző cigány etnikai csoportok közötti kulturális integráció szük­ségességét, és belekezdett a cigány nemzeti kultúra „megalkotásába".

A csoportok közötti kulturális integráció és a nemzeti kultúra megal­kotásának folyamatában a cigány teoretikusok és gyakorlati szakemberek természetszerűleg élénk kapcsolatban vannak a nem cigány tudósokkal, politikusokkal. És mert a nem cigány tudósok sem jutnak egyforma tudományos eredményre - nem is szólva arról, hogy különböző tudományterületeken dolgozhatnak -, egy részük munkássága beépül a cigány nemzeti kultúra rendszerébe (megállapításaik, tételeik alappillérré és építőkövekké válnak). Mások nézeteivel vitatkoznak, s éppen az elu­tasítás és a cáfolat nyomán jönnek létre új (tudományos) igazságok, melyek e konvenciórendszer részét képezhetik. A cigány teoretikusok és művészek gondolati közege sem homogén, amiből az is következik, hogy egy-egy „fehér" tudós más-más helyi értékkel szerepel egyik és másik cigány tudományos csoport értékrendjében. Nem mintha nem lennének olyan szereplők, akiket mindenhol szentnek tartanak, szövegeik kodi­fikálódnak (például Erdős Kamiiléi), és olyanok, akiket mindenhol -éppen nézeteik miatt - egységesen elutasítanak (mint mára talán Vekerdi Józsefet). A megítélés többnyire politikai, és csak kevésbé tudományos ízlés kérdése, elég, ha csak Kemény Istvánra, Báthory Jánosra vagy Várnagy Elemérre utalunk.4 Mégsem kívánok tudománytörténeti fejtegetésekbe kezdeni. Töprengéseim szempontjából azért fontos a nem cigány kutatók említése, mert a vizsgált folyamat elképzelhetetlen „segítők" bevonása és hasznosítása nélkül, másfelől pedig az is tény, hogy a „rosszakarók" , az „ellenség" legyőzése mint próbatétel viszi előre a cigány kultúraépítőket a megfogalmazott cél érdekében.

A valódi paradoxont abban látom, hogy a cigány kulturális csopor­tok integrációja közepette kemény harc folyik az integráló cigány kulturális, tudományos és politikai értelmiség csoportjai között. (Kérdés persze, mennyire lehet az egyes szerepeket elválasztani -hiszen a legtöbben két-három dolgot is csinálnak: a politikus zenél, az etnográfus lapot szerkeszt és verset ír, a zenész iskolát szervez és vezet és így tovább.)

Egy fontos, szerencsés elem azért kiemelendő. Az integráló csoportok nem a cigány etnikus csoportokhoz való tartozás szerint szerveződnek, vagyis nem oláhcigányok és magyar cigányok között húzódnak a frontvonalak, hanem politikai preferenciák mentén, az egykori és a jelenlegi hatalomhoz való viszony, a hatalmat megjelenítő és megtestesítő személyekhez (a gázsókhoz) fűződő kapcsolatok alapján. Mondhatnám, hogy a politikai ízlés­ben megmutatkozó különbségekről van szó: míg a cél nagyjából azonos, a hozzá vezető út eltérő, a taktikai kérdésekben és a technikai megoldásokban vannak elementáris különbségek. Erről azonban később.

Előbb hadd idézzem fel az elmúlt évtizedek - témánk szempontjából számomra legfontosabb - terminológiai vitáit, illetve a legkarakterisztikusabb, máig ható megközelítéseit.

A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája ?

Valójában két dolgot kell tisztázni és pontosítani: milyen a magyar­országi cigányság kultúrája, és milyen, illetve „mi" a magyarországi cigányság. A cigányság kultúráját illetően a legfontosabb megállapítá­saink a következők: a magyarországi cigányság kultúrája alapvetően népi kultúra, mely elsősorban a szóbeliségre támaszkodik. Kisebbségi helyzetű, alávetett kultúra, jobbára el nem ismert és marginális; a cigányság nagy csoportjaira jellemzően részben hiány-, és részben szegénységi kultúra; az esetek jelentős részében szubkultúra és törzsi nemzetségi kultúra; sok esetben pedig olyan lokális kultúra, amely a kul­turális egységesülést megelőző állapotban van. A korábbi évtizedekben az is szociológiai és etnográfiai vita tárgya volt, hogy a cigányság kultúráját etnikus kultúraként vagy csupán osztály-, illetve réteg- kultúraként, ezen belül a szegénység kultúrájaként lehet-e értelmezni. Ezt tette például Kemény István 1976-ban megjelent kutatási beszámolójában: „A cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban a hiány jellemzi, a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás, a kielégítő ruházkodás és étkezés, az egészséges ivóvíz, az iskolázottság és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya. De nemcsak hiányt tapasztaltunk körükben, hanem pozitívumot, többletet is, amely egész életünkre szóló élmény marad: a személyes kapcsolatok melegségét, a személyiség sponta­neitását, a pillanat örömeivel való élni tudást."6 (Erről lásd lentebb Daróczi Ágnes szövegét.)

A másik kiindulópont annak a kérdésnek a felvetése, hogy valójában Magyarországon kit, illetve kiket és milyen szempontok alapján tekinthetünk cigánynak. Jóllehet a történeti források a XV. század óta egyre gyakrabban említik a cigányságot, a későbbiek során különböző csoportjait megkülön­böztetve akár új magyarokként is, vagy új magyaroknak is titulálhatják, esetleg udvariasan elhallgathatják a cigány megjelölést, és helyette eufemisztikus kife­jezéseket használhatnak. Ahogy a kultúra rendszerénél a legkülönfélébb megközelítési módok merülnek fel, úgy a cigányság mint társadalmi alakulat megjelölésében is elég sokféle és differenciált kép rajzolódik ki. Van, aki nemzetiségként, van, aki etnikumként, van, aki kulturális csoportként, van, aki társadalmi osztály-, illetve rétegként, és van, aki egyszerűen deviáns társadalmi csoportként említi őket. A megközelítéseknek két szélső pontját vehetjük fel.

Az egyik megközelítésben abból kell kiindulnunk, amit a társadalom többsége, a hatalom, az intézményrendszer mond és állít emberekről, a másik megközelítésben pedig abból, hogy a különböző társadalmi csopor­tok önmagukról mit mondanak és mit állítanak. Az egyik esetben kijelölő, a másikban választó, önmeghatározó álláspontról van szó. A cigányság, mint minden más etnikus alakulat, az időben és térben ter­mészetszerűen változik, a különböző történelmi korokban más-más jellemzői lesznek. A cigányság meghatározásánál mégis a fent jelzett ket­tős rendszerből kell kiindulnunk. Ennek lényege, hogy itt, Kelet-Eu­rópában az etnikus hovatartozás nemcsak választás, hanem kijelölés kérdésé is. A magyarországi cigányság története az elmúlt évtizedekben a nem vállalás, a kijelölés, a mégis vállalás dramaturgiája szerint zajlott. Volt egy időszak - a hetvenes, nyolcvanas évek -, amikor a cigányság, különösen az iparban foglalkoztatott csoportjai - nemcsak a politikai nemzethez tar­tozásként, hanem etnikus vállalásként is - magyarként akarták meghatározni önmagukat, s naponta szembesültek azzal, hogy a társadalom többsége „lecigányozza" őket. Céljuk a teljes kulturális alkalmazkodás és hasonulás volt, törekvéseiket mégsem kísérte siker. (Igazolja ezt a is, hogy az 1971-es, majd az 1993-as szociológiai felmérés - miként az első magyarországi cigányösszeírás 1893-ban is 7 - azt tekintette cigánynak, akit a társadalom többsége cigánynak tartott. Érzékelhető a helyzet paradox volta. Hasonló mondható el akár az iskolai statisztikai gyűjtőlapokról is, az iskola, az osz­tályfőnök, az igazgató mondja meg a gyermekekről, ki a cigány, s nem a gyermekek, illetve szüleik, azaz: nem a felmérésben résztvevők nyi­latkozhatnak saját etnikus hovatartozásukról.)

Az ettől eltérő másik karakterisztikus koncepció szerint a cigányság olyan etnikus entitás, melynek kulturális sajátosságai élesen eltérnek környezetétől. E koncepció nem az objektív társadalmi hiányokat vette számba, hanem a cigányság mindenkori helyzetét egy önként választott magatartás eredményeként értékelte.

E két koncepció valójában egymással ellentétes viszonyban áll, mely­ből levezethető a cigányokkal szembeni társadalmi attitűdök két szélső formája. A szociológiai alapú elképzelés a hatalmi intézmények hibá­jaként, illetve következményeként írja le a cigányság helyzetét, melyben a társadalmi kiszolgáltatottság a mindenkori hatalmi, politikai viszonyok függvényeként értelmezhető.

E szociológiai magyarázat szerint a marginalitás társadalmi következmény; szociológiailag örökölhető a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzet, melyben a társadalmi csoportok áldozatokká válnak. E hátrány folytán bár­miféle versenyhelyzetben még a szinten maradásuk is reménytelen.

A másik, etnográfiai elképzelés szerint a cigányok helyzete alapvetően etnikus hagyományaikból következik, mindenkori állapotuk, a társadalom egészéhez való viszonyuk önálló és szabad döntésük eredménye. Ebből a kon­cepcióból könnyen levezethető a hiba elmélete. Eszerint a társadalom és annak intézményei mindenkor felkínálják a társadalmi integrációhoz és beilleszkedéshez szükséges feltételeket, de ezzel a cigányok képtelenek élni. E feltevés közel visz minket a társadalmi előítéletek részleges megértéséhez. Az etnikus folyamat egy társadalmi folyamat része. Egyaránt fontos egy etnikum leírásánál mind a belső vállalás, mind pedig a társadalom által az adott embercsoportra kijelölt és kényszerített magatartás, társadalmi viselkedés. A többségi társadalom által kijelölt normák ugyanis hatnak, vagyis még az előírtan negatív viselkedésformák is befolyással lehetnek a tár­sadalmi csoportokra. Az etnikum definíciója nem időtlen, nem társadalmi szituációtól független. A társadalmi kapcsolatrendszerektől függően konkrét folyamatai és jelentései vannak egy-egy etnikumhoz való tartozásnak, amit nem kizárólagosan az önként vállalás határoz meg. Egy-egy etnikum leírásá­nak időben és térben különböző jellemzői lehetnek, tehát nem általában vett és időtlen kulturális normák és szociológiai tények írják le e társadalmi alakzatot. A visszaható folyamat azt jelenti, hogy a kijelölt értékek és normák a valódi csoporthovatartozás vállalását jelenthetik.

Ebből logikusan következik, hogy a cigány csoportok felől közelítve az etnikus hovatartozás mind a mai napig kételemű rendszerként értelmezhető. Az önmeghatározásnak van egy kifelé és egy befelé iga­zodó - a szövegek szintjén és a gesztusok világában egyaránt megjelenő -síkja. Ez értelemszerűen védekező, eléggé sérülékeny lélektani helyzetet eredményez. A kisebbségben lévő magyarországi cigányság etnikus öntu­data és szimbolizációja kettős rendszerként épül fel, ebben a társadalom számára és a saját csoport, illetve etnikum számára különböző képet fest magáról. A cigányság (mint minden kisebbség) , etnikus öntudatát és szim-bolizációját kizárólag a „többségi társadalomhoz" való viszonyai rendszerén keresztül értelmezhetjük, amelyben folyamatos (elfogadó, elutasító) kapcso­latban áll a többség és a kisebbség. A belső és a külső kettőssége természete­sen a társadalom magát többségként definiáló részére is érvényes. Feltételezhető, hogy a többségi társadalom csoportjai és tagjai rendelkeznek valami belső, titkos ítéletrendszerrel, melyet - sokszor éppen nem sza­lonképes volta miatt - magukban tartanak, s kifelé, akár a nyilvánosság, akár az ellenőrzött közvélemény előtt konszolidált véleményként, megértő szöveg­ként fogalmaznak meg, vagy pedig megpróbálnak uralkodni gesztusaikon. A többség tudja vagy tudni véli fölényét a kisebbséggel szemben, s utóbbit magához viszonyítva nem szükségszerűen veszi emberszámba. Alapvetően saját értékeit, normáit, életvezetését „a saját élete értelmét" tekinti kiin­dulópontnak, a normális emberi életnek, melyhez képest a kisebbséget lebe­csüli, és elvárja, hogy a kisebbség csoportjai hozzá igazodjanak (ebbe a meg­fogalmazásba természetesen belefér az is, amikor a többség csoportjai, illetve tagjai a maguk sikertelenségét, kudarcait, a másik iránti irigységükkel fejezik ki). A kisebbség tisztában van a vele szemben megfogalmazott, kimondott és elhallgatott előítéletekkel, értékrendje semmibevételével, a vele szemben támasztott elvárásokkal, melyekhez az élet számtalan pontján látszólag vagy ténylegesen igazodnia kell. Kényszerűségből is elfogadja az alá-fölé rendeltségi viszonyban számára juttatott pozíciót. E kettős értékrendben némi zavart éppen az ehhez való igazodás nehézsége és követelménye jelent. Ahhoz, hogy a kisebbség tagjai élni tudjanak, s élni hagyják őket, elfogadják a megfelelés követelményeit. Ahhoz azonban, hogy etnikus identitásukat, autonómiájukat és belső összetartozásukat megőrizzék, továbbra is működtetniök kell egy olyan érték- és jelrendszert, mely csakis róluk szól, együvé tartozásukat erősíti, és a többségtől való elhatárolódás titkos rendszerét alkotja. Az önértékelés belső rendszerében ők is kialakítják az embercsoportok hierarc­hiáját, melyben magukat helyezik a csúcsra. Nyilvánvalóan önértékelésük, önbecsülésük és emberi méltóságuk érdekében van szükség a rájuk kényszerített hierarchikus viszony megfordítására.

Még viszonylag egyszerű képlet a különböző cigány etnikus csoportok önmeghatározása a többséggel szemben. Bonyolódik a kép, amikor a mások által cigánynak minősített csoportok egymáshoz való viszonyát vizsgáljuk. A közel félmilliós magyarországi cigányság több mint 70 százaléka magyar, több mint 20 százaléka cigány és csak közel 10 százaléka román anyanyelvű, vagyis magyar, oláh és beás cigány. Többször megfogalmazódott a kérdés, ki tekinthető igazi cigánynak? Az, hogy a köznyelv és ilyenformán a közmegítélés nem tesz különbséget a különböző etnikus csoportok között, vajon használ-e vagy árt az egyes csoportoknak? Mi az egyes csoportok érdeke a népi kultúra és a mindennapi élet szintjén?

Tovább kuszálja a képet az autentikusság és a társadalmi hasznosság képzetének megfogalmazása. Előbbit az oláh cigányok, utóbbit a magyar cigányok körében hallani leggyakrabban. Itt szembe kell néznünk a korábbi osztályozásokkal, a cigányságon belüli etnikai viszonyok alakulásával. Az autentikusság szempontjának hangoztatásakor a cigány anyanyelvű    közösségek    -    melyeket    az    antropológiai    kutatások kizárólagosan cigányként határoznak meg - tartanak igényt a cigány etnikai meghatározásra. E megközelítésben cigánynak (romnak) a nyelven tudók, vagyis a cigányul tudók számítanak, és például a romungro meghatározás a cigányból magyarrá vagy nem cigánnyá lett emberek cso­portját jelenti. A hasznosságuk emlegetésével a romungrók a munkamegosztásban elfoglalt helyükre, a cigányzene hírnevére, országot emelő rangjára hivatkoznak.

A mi és ők dichotómiájában tehát kirekesztő tendencia is van, mely­ben - noha elfogadják a társadalom cigány-meghatározását - ugyanakkor finom belső distinkcióval elhatárolják magukat azoktól, akik szerintük e körön kívül vannak. A csoportközi viszonyok tökéletesen leképeződnek az endogámia merev alkalmazásával. Ritkább ugyanis a cigányság etnikai csoportjai közötti házassági kapcsolat, mint a bármelyik cigány és nem cigány közötti házasság. A társadalmi elkülönülést a telepeken belüli tér­beli elhelyezkedés is viszonylag jól mutatja. A magyar anyanyelvű cigányok társadalomképe ugyancsak hierarchikus szemléletmódot rögzít. Miközben elfogadják a külső megítélést, a cigányságon belül magukat helyezik a társadalmi hierarchia csúcsára, és hogy presztízsüket megőriz­zék, számtalan jelét adják az oláh cigányoktól való elhatárolódásuknak. Miközben több ponton respektálják és talán irigylik őket, jól tudják, hogy az ő társadalmi stratégiájuk (a társadalmi integrálódás és talán asszimi­lálódás) megköveteli a látszólagos elhatárolódást. Értékrendjükben hosszú ideig leginkább az úri, paraszti normákat követték, és az azonosulás számtalan szimbolikus jelét fejlesztették ki. Viszont a leghalványabb respektus nélkül a társadalmi hierarchia legalsóbb fokára helyezték a beás cigányokat. A beás cigányok megítélése az oláh és magyar cigányok körében mind a mai napig közel azonos. Látható tehát, hogy amikor a cigány értelmiség a cigány etnikai csoportok kulturális integrációját és a nemzeti kultúra kidolgozásának szükségességét fogalmazza meg, milyen kiterjedt küzdelmet, ha úgy tetszik, többfrontos harcot kell folytasson.

A cigány etnikai csoportok integrációja, a cigány nemzeti kultúra megalkotása

A korábbi népi kultúra egyes elemeit kiemelő és mintegy megelevenítő közös nyelv létrehozása azzal az elgondolással párosul, hogy egyes kulturális elemek egykoron a cigányság egészére jellemzők voltak, s ezek bevezetésével az egykori kulturális egység helyreállítható. Ez természetesen nem objektív leíráson, illetve tényen múlik, hanem egy olyan konvención, amelyet minden­ki képes elfogadni. A kiemelt tény egyetemes jelentését éppen az adja, hogy mindenki elfogadja, s ezzel az elfogadással valójában elveszíti korábbi, a népi kultúrára jellemző státuszát, vagyis variabilitását, esetlegességét, spontane­itását, és szabállyá lesz. Ilyenformán nem a tény esetlegessége kap hangsúlyt, hanem feltételezett egyetemessége. Ebben az értelemben e pillanattól már nem folklór tények, hanem a magas kultúra rendszerének építőkövei.

A népi kultúrából való táplálkozás az emlékezettel elérhető korsza­kokra, illetve a recens anyag bizonyos archaikus jelenségeire koncentrál, s ebből próbálja meg visszamenőleg a kultúra mint rendszer egységét meg­fogalmazni, leírni. Ebben a folyamatban egyfelől a nemzetté válás recept­je szerint a cigányság is megalkotja mitológiai rendszerét, kitalálja genealógiáját, megmondja származásának helyét és idejét, megmondja vándorlásának okát, és elmagyarázza új honfoglalásának körülményeit.

A következőkben mintha egy hiányos puzzle-készlet elemeivel ját­szanék, próbálok meg olyan kijelentéseket, tanulmány- vagy előadásrész­leteket kiemelni, melyek e folyamatot érzékeltetik. Nem törekszem arra, hogy az idézett szövegek belső ellentmondásait vagy egymásnak ellent­mondó megállapításait kifejtsem. Talán megbocsátható ez nekem, hisz nemcsak az egészben, de a részletekben sem jött létre a teljes egyetértés, még csak a körvonalai láthatók a konszenzusnak.

A cigányok eredete

Abban majdnem tökéletes az összhang, hogy a cigányok Indiából származnak. Ez a rokonság nyíltan vállalt. Choli Daróczi József írta 1986-ban: „Indiában járva - és csak Indiában járva - kezdtem megérteni azt, hogy őseink vajon miért vándoroltak ki Indiából. A szegény India szegény, és legszegényebb cigányai számára már a kivándorlás korában sem lehetett más választás, mint éhen halni, vagy más haza után nézni. A cigány embernek még ma is csak az lehet szép Indiában, hogy kutatja múltunkat; őseink nyomát, tanulmányozza ősi kultúráját - amely még ma is szerves része kultúránknak -, filozó­fiáját, vallását és ősi erkölcsét.8

Rostás-Farkas György fogalmazása türelmetlenebb. Már megfogalmaz­za a kulturális expanzió. programját, amelyben „testvéreinkkel: gyer­mekeinkkel és unokáinkkal is meg kell ismertetni az ősök örökségét".9

„Nincs cigány és cigány között különbség a Földön, mi mindannyian egy tőről fakadtunk. Egységben vagyunk mi, a világ cigányai. Sorsunk, életformánk elválaszt ugyan minket egymástól, szétszórtan élünk a világ­ban, mégis egyek vagyunk: a cigány kultúra örökösei! Ezáltal tudtuk megőrizni magunkat és identitásunkat, évszázadokon keresztül.

Indiában, az őshazában is egységes népként éltünk és egységes nyelvet beszéltünk. Kötelességünk őrizni Indiából hozott ősi kultúránkat, nyelvünket, szokásrendszerünket, hiszen ez az, ami összetart bennünket.

Tudjuk, hogy múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő sem, ezért kell minden testvérünkkel megismertetni múltunkat, történelmünket, hiedel­meinket, arra törekedve, hogy a mi gyermekeink és unokáink is ismerjék meg az ősök örökségét és ők is képesek legyenek az értékek felmu­tatására, továbbadására."

Bari Károly a közös kulturális örökséget már nem minden cigányra, hanem csak a cigánykaravánokra vonatkoztatja: „A kitűnő emlékezőtehet­ségű énekestől lejegyzett anyag azt bizonyítja, hogy a hajdani vándor­cigány-karavánoknak egységes kultúrája volt, de az idők folyamán, valószínűleg a hagyományos életmód feladásának következményeként, ez a kultúra lassan széttöredezett, darabokra hullott."10

A konszolidáltnak és elfogadottnak számító gondolatok mellett megje­lennek új vagy eddig nem vallott nézetek is. Ilyen passzusok Romano Rácz Sándor Kárpáti cigány-magyar, magyar-kárpáti cigány szótárának bevezetőjében is olvashatók.

„Az Ószövetség az Egyiptomban raboskodó hébereknek olyan jellemzőit említi, amelyek félreérthetetlenül cigány voltukra utalnak. »Izrael fiai pedig szaporák valának, szaporodának és sokasodának, és igen-igen elhatalmazának, úgy, hogy megtelék velök az ország.« »Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptombeliek: mert azok életerősek; minekelőtte a bába hozzájuk eljutna, már szülnek.« »Ne adjatok többé polyvát a népnek a téglavetéshez, mint ennek előtte!...« Az egyiptomi rabságban sínylődők tehát vályogvetők voltak [...] Igen szapora népség [...] A Sifra, a Puá és a Cippora [Mózes feleségének neve] tősgyökeres cigány női nevek..."11

Nem sokkal később a kettős honfoglalás elméletével is találkozhatunk. A szerző arról ír, hogy a paibók (a kárpáti cigányok ősei) miért jártak előbb az integrálódásban, mint az oláh cigányok (vlachok).

„Magyarországi helyzetünk (mármint a paibanóké) sajátosan alakult. Az a kivételesnek tekinthető integrálódási folyamat, amely itt lezajlott, fölveti a kérdést: nem lehetséges-e, hogy igaza van Tóth-Kuruc Máriának, amikor azt állítja, hogy a Kr. e. V-IV. században itt élt szigünek voltak az őseink, akikhez folyamatosan csatlakoztak a később érkezők? A cigány nép sohasem él egy tömbben, karavánjai keresztül-kasul szelték a világot, és Spanyolországot leszámítva sehol sem tapasztalható a miénkhez hasonló mértékű integráció, amely természetesen az életszemlélet, az alapértékek különbözősége miatt sohasem volt zökkenőmentes."

A vándorlás mint a szabadság szimbóluma

Amit az európai történetírás elmaradott, archaikus és deviáns folyamatként ábrázol, az a cigányság interpretációjában éppen hogy érték. Míg a történetírás úgy számol be a kóbor cigányok letelepítésének törekvéséről - a különböző államokban és különböző történeti időszakokban -, mint egy nomád nép megfegyelmezésének és kultúrával való megajándékozásának folyamatáról, addig a cigányság története megalkotásában ez éppen az emberi és közösségi szabadság s függetlenség megszüntetéseként, az asszimilációs törekvés beteljesítéseként értelmeződik. A cigány történetírásban a vándorló törzsek megmaradása egy függetlenségi mozgalommal egyenértékű.

A vándorlás és a függetlenség értéktartalma - szemben az uralkodó tudományok elmaradottság-képzetével - további értékek meglétét feltételezi. A saját csoportot normálisnak tartó, minden más formát deviánsnak minősítő tudományok feltehetőleg a megértéssel is bajlódnak. Vonatkozik ez a felvilágosult abszolutizmusra, Herrmann Antal humaniz­musára vagy a szociológia szolidaritására. Ez talán az az alapeset, amikor a nemzeti kultúra fontos építőelemei éppen valamilyen tudományos nézettel szemben fogalmazódnak meg.

Daróczi Ágnes A cigányközösségek értékrendje című előadásában12 briliáns módon elemzi, hogyan értelmezhető rendszerszerű és tudatos választás nyomán létrejött értékrendként mindaz, amit a szociológia a hiány, illetve a szegénység kultúrájaként jellemez. Másképp fogalmazva, hogyan értnelmezhető a cigányság kultúrája etnikus kultúraként. Azt, hogy a cigányok egyik napról a másikra élnek, és nem alakul ki a magán­tulajdonhoz való erős kötődésük, azzal magyarázza, hogy „A cigányok éppen azért, mert a történelmi múltban olyan helyzetbe kerültek, hogy értékfelhalmozásra, tezaurálásra nemigen volt lehetőségük, kialakult egy - én úgy nevezném, hogy - egyik napról a másikra élés. Ez két dolgot jelentett, egyik részről az volt a szilárd meggyőződésünk, hogy mások ugyanúgy,   mint   mi,   bármikor   kerülhetnek   olyan   helyzetbe,   hogy menekülniük kell, ezért mint közösségként a többi cigánnyal azonos helyzetben vagyunk egymásra utalva, mindannyian testvérek vagyunk és mindannyian kötelesek vagyunk egymásnak segíteni. Az egyik napról a másikra élés egyik vonatkozása ez [...] A tulajdonhoz való viszony nem azon a helyen van a közösség életében és nem azt a szerepet játssza, mint ahogy ez más közösségekben van, viszont van egy bizonyos dolog, ami ezt a szerepet eljátssza, ez pedig a »jóérzés«. A cigányok számára ez a »testvérek vagyunk, érezzük jól magunkat« adja az otthonosság érzetét, a biztonságot. Éppen ezért, mert a magántulajdoni érték mint szimbólum helyén a közösség életében más játszik szerepet [...] „A tárgyakhoz való ragaszkodás helyett az emberi kapcsolatokhoz ragaszkodás egy belső idő­fogalmat alakított ki, amelynek az objektív idő alárendelődött." Daróczi Ágnes nem tagadja, hogy egyfelől az ideáltipikus cigány közösséget, másfelől pedig az archaikus cigány közösséget írja le. Előadásának bevezető részében azt állítja, hogy a néprajztudomány felelőssége roppant nagy, hiszen a gyűjtés és archiválás konkrét feladatai a „24. óra 59. per­céhez" érkeztek, talán még „megörökíthető lenne a cigányság kulturális másságának mibenléte és még mindig rengeteg feladatunk adódna, hogy a nagyvilág elé tárjuk ezt a kulturális másságot és az emberi nemnek ezt a kincsét". Daróczi Ágnes elfogadja azt az igen gyakori néprajzi attitűdöt, mely szerint az utolsó órában vagyunk, s azt is, hogy a kultúra ideális és követhető formája a népi kultúrából gyökereztethető. Érzékelhető, hogy ebben az interpretációban a néprajz alkalmazott tudománnyá válik, az optimálisnak ítélt társadalmi formák megörökítőjévé és tanítójává, ilyen­formán elsődleges célja a kultúra konvenciójának megteremtése.

Az integráló szerep bizonysága, hogy miközben Daróczi Ágnes elárul­ja magáról, hogy cigány anyanyelvű, és elmondja, hogy személyes tapasztalatain kívül mely szerzők munkáiból merített (különösen érdemes kiemelni Michael Stewart antropológus nevét), a ideál tipikus és archaikus cigány közösség etnikus csoport-hovatartozását nem említi, vagyis nem szól arról, hogy példái, illetve a jelzett értékrend elsősor­ban oláh cigány közösségekre jellemző. Fontos s minden bizonnyal a nemzeti kultúra teremtésének sarokpontja, amit a közösségről és a családról ír: „a cigányok úgy viszonyulnak nemenként egymáshoz, mint egyetlen nemzedék gyermekei"; vagy „a gyermeknevelés a cigányoknál rendkívül demokratikus, egyenrangúan kezelik a gyereket", az „öntudatosodó gyermek igényeit és akaratát maxi­málisan figyelembe veszik"; valamint „a cigányok a közösség gyerekeihez, függetlenül attól, hogy kinek a gyerekei, mindannyian úgy viszonyulnak, mint saját édes, született gyerekeikhez. Felelősséggel tartoznak ép testükért, ép lelkükért és ugyanakkor a mindennapi ellátásukért is".

Az etnikus karakterológia

Igen fontosnak tartom a cigány emberek elszórt megjegyzéseit saját magukról. Skandáló jellegüknél fogva ezek az etnikus szerepvállalás fontos elemivé válhatnak, olyanokká, melyeket az emberek magukra nézve hosszú távon is elfogadnak. E megjegyzések sok esetben olyan szövegeken alapulnak, amelyeket kezdetben szükségszerűen nem a romák mondtak magukról, hanem mások róluk. Itt többféle szöveget is idézhetnénk, legyen elég azonban most csak Csemer Géza Habiszti című könyvére hivatkoznunk.13 Csemer könyvében az etnikus karak­terológia rendszertelen, ám elég gyakran hallható halmazát nyújtja. „De ránk cigányokra, akik a másik legkeletibb népe vagyunk Európának, az se mondhatni, hogy sok évszázaddal anyaföldünkről való elszakadás után egy picit is asszimilálódtunk volna. Igen sok keleti vonást tartottunk meg lelki világunkban - mentalitásunkban. Mint a többi keleti nép, mi is pesszimisták vagyunk - a legtöbb dologra lusták -, de hisszük a csodákat, a babonákat - szeretjük a szerelmet és mindnyájan művészek vagyunk - az ének, zene, tánc kis- és nagy­mesterei -, bár korántsem azonos nívón... rejtélyesek vagyunk... Közmondásosán szép lányaink, szilaj legényeink - jóságos anyáink -bölcs öregjeink születnek és élnek szerte a világon... titok-tudók vagyunk...

A cigány becsap, hazudik, kuruzsol - mindenre másképp reagál... Hirtelen haragú... anya-, testvér- és családszerető, de egyszersmind gon­datlan - ez a mi csilicsálé népünk."

A népi vallásosság és az „ősi szokások" mint a népi integráció eszköze

Jóllehet egyes szövegekben jelzésszerűen már olvashatunk arról, hogy a cigányoknak mennyire fontosak az országos szintű vallásos jellegű ünnep­ségek, ám annak pontos elemzése még nem történt meg, hogy ez valójában milyen szerepet tölt be mindennapi életükben. A tételes vallásokhoz, illetve az egyházakhoz való viszonyuk sajátos és a korábbi vallásgyakorlattól eltérő, akár az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó egyházi jelenlétüket, akár az egy­ház nagyobb ünnepeit tekintjük. A romák általában ahhoz az egyházhoz kötődnek, amelyik lakóhelyükön domináns. Eltekintetve egy-egy helyi, anyanyelvi egyházközségtől nincsenek sem cigány, sem beás nyelvű egy­házközségek, s nincsenek cigány lelkészek sem. Ennek ellenére azt tapasz­taljuk,   hogy   formálisan   akármelyik  egyházhoz  tartoznak   a  cigányok, működik egy erő, mely szokásaikat egységesíti. Ez ismerhető fel a „Szűzanya-kultuszban" és a csatkai, máriapócsi búcsúban is. Jóllehet egy-egy búcsújáró helyen évente tíz-tizenkét búcsút is rendezhetnek, a romák (csak egy-egy alkalommal) a szeptemberi Mária-ünnepen jelennek meg, akkor azonban népes delegációkkal képviseltetik magukat. A búcsú egyben nagyszabású nemzetiségi találkozó is. Ma még elsősorban a külön­böző oláh cigány csoportokat hozza össze, s ilyenformán egységesíti is. A búcsún kidolgozódott a cigányos viselkedés szabályrendszere, amely szinte minden ponton élesen szemben áll a paraszti gyakorlattal. Ez a vallásgyakor­lás általában független a papi szolgálattól, s egyfajta laikusság fedezhető fel benne, melynek elemei - egészségvarázsló mosakodás a Mária-forrásnál, a Szűzanya- és egyéb Mária-szobrok felkeresése, ima, fohászkodás, gyertyagyújtás, fogadalomtétel. A szent dolgok mellett legalább annyira fontos a rituális mulatság, a mások megvendégelése, az ivás, a lakoma, az ének, a tánc s a bőkezű ajándékozás. Mindezek a szigorúan megkövetelt tudatos cigánymagatartás rendszerét jelentik.

Hasonló integrációs szerepe van a temetésnek is. A temetést sem a cigány értelmiségiek konstruálják meg, illetve nem mondhatjuk, hogy szabályrend­szerét és normáit eddig kodifikálták volna, ám alakulásában mindenképpen közrejátszottak azzal, hogy ismertté tettek etnográfiai példákat, korábbi leírá­sokat.14 A temetés a különbözés és a másság hangoztatására alkalmas terep­nek mutatkozott, vagyis számtalan olyan elemet kínál, amellyel a cigányos jelleget hangsúlyozni lehet. Kétségtelen, hogy a halállal kapcsolatos szokás­rendszernek volt több olyan, hiedelemszerű eleme, amely egyrészt archaikus­nak, másrészt pedig az általános gyakorlattól eltérőnek ítélhető, mindezekre pedig ráépült a külső szemlélő számára egzotikus és romantikus jelleg. A korábbi eltéréseket felnagyították, és etnikus jelentéssel ruházták fel. A korábban hiedelemszerű elemek a tudatos döntés eredményeként kulcspozí­ciót kaptak a szokásrendszer jelenlegi kiteljesedésében. Megfigyelhető, hogy a temetés különféle lokális és törzsi megnyilvánulásai hogyan egységesülnek előbb a népi, majd a nemzeti kultúra szintjén. Amíg kezdetben például az elhunyt fölötti virrasztást eredendően a hiedelem, a halottól való félelem logikája magyarázta, addig ma már sokkal fontosabb a virrasztás gyakorlati magyarázatában „az így szokták a cigányok", „cigány szokás szerint adtuk meg a tiszteletet" elv alkalmazása. Ami egyben azt is jelenti, hogy a szokás­cselekmények már nem spontánok és természetszerűen filozofikusak, hanem valamilyen cél érdekében összehangoltak. Míg például korábban a halottal eltemetett tárgyak - ruhái, kedves és munkájában fontos eszközei, jellemző szokásainak kellékei - a halott földi életén túli világának tárgyi eszközeit biz­tosították, addig mára e szokás gyakorlása csak formálisan hivatkozik a hiedelemre, valódi tartalma immár a „cigányos" hangsúlyozása és a folyama­tosan srófolt elvárásoknak való megfelelés. Egy halotti kripta elkészítése és berendezése régi képzeten alapul - a halott kényelmének és ellátásának biz­tosításán -, melyre ráépül a „ki az ember, mi az emberi méltóság" kérdésére adott válasz, a legfontosabb szempont mégis az, hogy a kripta szőnyegekkel, bútorokkal, terítőkkel való berendezése, italokkal való megtérítése már első­sorban a „cigánymódit" jelenti. Lényegében ebben a gondolatkörben fogant a temetésen nem részt vevő idegenek megkínálása, itatása, a halotti tor, a borotválkozás időszakos tilalmának mint a gyász látható jelének megtartása, a gyász kollektív és rituális megtörése, illetve beszüntetése. Ezek az alkalmak mind jók arra, hogy a csoport tagjai egyformán viselkedjenek, s arra is, hogy nagyjából azonos szituációban a különböző cigánycsoportok is azonos módon viselkedjenek.

Az elmúlt évek fejleménye, hogy az etnográfia által az oláh cigányok körében megfigyelt, már a leírás idején is archaikusnak ítélt néhány szokáse­lem mintegy egyetemes rangra emelkedik, s a cigányokra egykor általánosan jellemző, a cigányok társadalmának különösségét és tökéletességét kifejező elemként jelenik meg. Ilyen például a cigány törvényszék, a romano kris intézménye vagy az eskü, az átok és a köszöntő.15 (A romano kris a cigányok egymás közötti ítélkezésének intézménye volt, az idős tapasztalt férfiak tanácsa cigányok közötti vitás ügyekben ült össze, vagyonjogi és házassági konfliktusokat oldott meg.) A törvényszék most olyan értelmezést kap, mintha a korábban autonóm cigány társadalom alkotmányosságának alapja lett volna, amit csak a külső hatalom totális uralma szorított háttérbe. Funkciójában és  működésében egyaránt  felülmúlta az európai  bírósági ítélkezés gyakorlatát. A romano kris egyes írásokban a hagyományokhoz való visszatérés szükségességét példázza, működtetésével a cigányok hangsú­lyozhatják etnikus különállásukat és függetlenségüket. Az eskü-, átok- és köszöntő formulák gyakorlati ajánlása is az ősi hagyományokhoz való vissza­térés szükségszerűségét feltételezi. A kérdés az, hogy ezek az archaikus ele­mek elősegítik-e az élet teljesebb megélését, vagy pedig olyan szerepeket és kötöttségeket kényszerítenek az egyénre, melyek nemcsak anakronisztikusak, hanem szabadságát is korlátozzák, a cigányos viselkedés kikényszerítésével korlátokat állítanak elé társadalmi mozgásterében.

A folklórirodalom integráló szerepe

A kelet-európai népek nemzetté válásának folyamatában a nemzeti eposz és a nemzeti mitológia megteremtése fontos szerepet kapott. E folyamat analógiájára próbálja megalkotni Bari Károly a cigányság mitológiáját, elsősorban a cigány nyelvű erdélyi oláh cigány folklórból.16

„A cigány mitológiában a főisten szerepkörét Del tölti be: ő a minden­ség teremtője és irányítója, a termékenység elősegítője, a család oltalmazója és a sors (pácima, etrej) váratlan jórafordulásának előidézője. A »fehér világ« (párnyi luma) emberekkel benépesített területeit az égből vigyázza, lakhelye a mennyország (rájo) legfelső rétegében található. Felesége, a jóságos Ég Királynéja (Csérexki Thagarnyi). Egyetlen gyer­mekük van, Édusi, aki, a fíúisten státusának megfelelően, atyja ter­mészetfölötti hatalmának minden jegyével rendelkezik. A földanya neve Carina. A létezést kormányzó Del főisten egyik húga Baxt, a Szerencse úrnője, másik húga Bibaxt, a Szerencsétlenség perszonifikációja; alakjukhoz kozmogonikus elképzelések is kapcsolódnak. A hagyomány úgy tartja, hogy a teremtést beragyogó Napot (Khámot) Baxt szülte, az éjszaka járó Holdat (Sonedkot) pedig Bibaxt hozta világra. Del fér­fitestvéreként a Szent Péter vonásaival is felruházott Szinpetrét említik. Valamennyien a főisten közelében élnek, a mennyország meghatározott rétegeiben, »a gyönyörű égi világban -ande mirávni cséreszki luma«; ahová fehér galamb (párno purumbo) képében a bűntelen földi ember lelke is bebocsáttatik. A cigány mitológia ártó démonjainak tartózkodási helye a jádo: a pokol rémületes birodalma. Itt lakik a huszonnégy fejet viselő Lumeki Csoxáji, a Világ Boszorkánya, másik nevén Balafurkáto (Sárkányszüle); az ő gyermeke minden sárkány (balavuro) és minden ördög (beng), ami a cigány mitopoétikus képzelet által a népi orális epikában kifejezést nyer. Balafurkáto legidősebb fiát bengengo pulutórinak, ördögök kapitányának hívják. A »fekete világ« (káli luma) ártalmas alakjainak testében az emberek ellen irányuló eredendő gonoszságok kígyók (szap) és más csúszómászók (gádíná) képében tanyáznak."

Hasonló törekvéseket olvashatunk ki Péli Tamás és Szentandrássy István mitologikus tartalmú festészetéből és Szécsi Magda grafikáiból. Bari Károly és más folklórgyűjtők, illetve meseírók, akár Lakatos Menyhért, akár Szécsi Magda, úgy értelmezik a meséket, mint a cigányság eredetének bizonyítékát. Ebben a gondolkodási folyamatban értelemszerűen elrugaszkodnak a száraz folklorisztikai tudományos­ságtól és a gyűjtött meseanyagot, illetve a gyűjtések átiratait a nemzeti kultúraépítés szolgálatába állítják.

A cigány mesterségek

A hagyományosnak nevezett vagy tekintett mesterségeket a cigány történészek egészen Indiáig vezetik vissza. Nem a valódi történetiséget vizsgálják, hanem egy XIX-XX. század fordulói idealizált állapotot emel­nek ki, nagyítanak fel, és vetítenek vissza a múltba, mint Szentandrássy az ősi mesterségek festményein is. Rostás-Farkas György gyakorlatilag minden olyan mesterséget, amelyet a cigányok jelenleg még gyakoronak, vagy amit az 1893-as összeírás jelentős cigány mesterségnek tart, visszarepít az ősi indiai múltba.

„Ápolni és felmutatni akarjuk a jellegzetesen oláhcigány értékeket, az ősi mesterségeket, hagyományos foglalkozások művelőit. Ezek mind nagy veszélyben vannak: kihal (!) az az utolsó nemzedék, amely még önmagában hordozza az egyetemes néprajz szempontjából is nagy jelentőségű értékeket, mint - csak néhány példaként - az indiai eredetű rézművesség, csengő és harangkészítés, a legkülönbözőbb kovácsmunkák, vesszőfonás, fafaragás, és így tovább, az igazi cigány folklór énekkel, zenével együtt."17

Rostás-Farkas végiggondolta, mi mindent mondtak a cigányokról - akár a közigazgatás hivatalnokai, akik letelepíteni akartak; akár Herrmann Antal, aki az 1893-as felvétel eredményeinek ismertetése során a cigány mester­ségek sorát olyan alibi foglalkozásnak tekintette, amely a lopást megelőzően a terep felmérésére vagy kéregetésre szolgál. A mindennapi megítélésről és előítéletről most ne is beszéljünk. E kondíciókból következik a múltba röpítés kulturális szükséglete - önbecsülést, öntudatot ad, a valódi hasznosság képzetét nyújtja az embernek a lekicsinyléssel szemben. Nem utolsósorban pedig az ősiség képzetének bevezetésével legalább a múltban integrálja a nemrég még etnikailag is eltérő foglalkozási csoportokat.

A történelem értelmezésének egy másik szálán annak igazolása olvasható, hogy a cigányság Magyarországon való megjelenésének pil­lanatától kezdve részt vett a hazai munkamegosztásban, rendkívül fontos szerepet vállalt a társadalom és a gazdaság életében, és több generáción keresztül kizárólag csak általa ismert és tudott mesterségeket űzött, ezen­felül pedig kezdettől fogva részt vett az ország függetlenségi mozgal­maiban és szabadságharcaiban.18 Kezdettől fogva - mint államalkotó nép.

A zene és a tánc mint a legerősebb integráló tényező

Ma az egyik legerősebb kulturális integráló eszköz a zene és a tánc. A hazai kutatók, főleg tánc- és zene- folkloristák a elmúlt évtizedekben élénk érdeklődést tanúsítottak - különösen oláh cigány közösségekben - a cigányok folklórja iránt. Itt mellékes, hogy a kutatók egy részét a magyar folklór emlékanyaga izgatta, s ezt a cigányoknál vélték fellelni. A lényeg az, hogy lemezek és publikációk követték a gyűjtéseket. Hamar hoz­zájárult a film és a televízió annak a képnek a kialakításához, hogy a cigányok idejük nagy részét önfeledt zenéléssel, énekléssel és tánccal töltik (ha éppen nem egymást tépik) . Ez az ábrázolás nyilván hatott a falusi közösségekre, s a hetvenes évek folklór mozgalma is siettette az öntevékeny cigány kultúrcsoportok megalakulását. Ekkor a cigányság számára elérhető cél a kulturális-etnikus csoport státusza volt. Daróczi Ágnesek 1981-ben Tatán megszervezték a Hagyományőrző Folklór Együttesek Első Országos Találkozóját. Hamarosan néhány együttes országosan ismertté vált. Ez a hangszerelt, tökéletes stúdióviszonyok között rögzített zene, jóllehet a folklórból (különösen az oláh cigány folklórból) táplálkozott, önálló műfajjá lett. Noha az énekek többségét cigány nyelven adták elő, a hallgatóság és az újraelőadók többsége nem cigány anyanyelvű volt. Az a különös helyzet állt elő, hogy közben a „civil" életben a romanugrók nem győztek elhatárolódni az oláh cigányoktól, a zenében alkalmazkodtak, igazodtak hozzájuk. Egy ideig úgy tűnt, hogy a magyar nótát játszó klasszikus cigánybandák zenéje száműzetik a közös cigány kulturális kincsből. Elsősorban az „ortodox" folklórízlési hangoztatok tiltakoztak a hangszeres „cigány zene" ellen. 1989-ben még lehetetlen lett volna a Néprajzi Múzeum A társadalom peremén kiállítása megnyitóján cigány bandát felléptetni - hallgatni. Ez 1993-ban már nem volt furcsa. Egyre többször és erősebben fogalmazódik meg a romák általános zenei tehetsége, s egyre inkább érdemmé válik az egy ideig szégyellt szórakoztató muzsika is. A dzsessz és a rock is polgárjogot nyert. Roppant szellemesnek és szinte minden problémát áthidalónak gondolom Kárpáthy Gyula eszmefuttatását. így ír Nyílt levelében: „[...] a szuper civilizációba és technokráciába igázott népeknek (társadalmaknak) nem a másság, a faji és egyéb előítéletek miatt sújtani, hanem féltőn óvni, felkarolni kellene min­denütt a cigányságot. Miért? Mert - intelmez mindenkit Menuhin - ez a nép őrzi a legtisztábban, legősibben a szabadság vágyát, lételemeként. A Moloch technokráciától társadalmi- politikai túlszervezettségtől (1. Murphy törvénye) le nem igázható cigány nép a fejlett társadalmak számára a XX. század végén (a XXI. század közelében) éppen a szabadsághoz ilyen elementáris ragaszkodással pótolhatatlan értéket hordoz, egyetemes európai jelentőséggel. [...] annak az összefüggését szeretném megvilágítani, hogy mind a lisztferenci cigány zenélésben, mind a folklór-hitelű cigány éneklésben, zenében, mind a dzsessz-zenében mi a közös siker nyitja? Ez egy szóval összegezhető: az improvizáció [...] a cigányság szabadságvágya és az improvizáció milyen mélyen, szorosan összefügg, hiszen az improvizáció nem más a zenében, mint a spontán, alkotói-önkifejeződési szabadságvágy, készség."19

A szálak - mármint a szabadságvágy és az improvizáció összefüggései -itt futnak össze. Daróczi Ágnes és Kárpáthy Gyula elemzései így épülnek egymásra.

A képzőművészet mint az egyetértés terepe

Úgy tűnik, a képzőművészet is fontos integráló tényező mind a mai napig. Már abban a mozgalomban is nagy szerepet játszott, amely a cigányságot nemzetiségnek ismertette el. A cigány képzőművészet első közös tárlatáról így emlékezik Daróczi Ágnes: „79-ben tizenkét alkotó részvételével meg­szerveztük az AUTODIDAKTA CIGÁNY KÉPZŐMŰVÉSZET I. ORSZÁ­GOS KIÁLLÍTÁSÁT. Művelődési minisztériumbeli főnökömnek (Báthory Jánosnak) csupán annyi észrevétele volt a kiállítással kapcsolatban: nem gon­dolom-e, hogy ez nacionalizmus? "2o

Egy dolgot biztosan állíthatunk - a különböző kulturális és politikai szervezetek, a különböző cigány folyóiratok, illetve magazinok ugyanannak a 15-20 autodidakta vagy tanult mesternek a képeit közlik, az ő műveikből ren­deznek kiállításokat, tőlük vásárolnak képeket. Kerékgyártó Istvánt nem szeretném parafrazeálni, elég sokat és elég sok helyen írt a cigány képzőművészekről és művészetükről.21 Ez a képzőművészet mitológiát teremt, mesét fordít le a vizualitás nyelvére, színvilágával közös kulturális nyelvezetet generál, úgy ábrázolja a cigányok múltját és jelenét, hogy vállal­ható legyen, ugy jeleníti meg az embert és az őt körülvevő világot hogy büszkeséget sugározzon, és szeretni lehessen. Nemcsak attól cigány ez a képzőművészet, hogy cigányok alkotják, hanem főképpen azért mert a cigányok világát ábrázolja.

A nyelvi integráció

Az egységesülési folyamat legnehezebb terepe a nyelv. A három eltérő anyanyelvet használó cigány csoport között közvetítő nyelvvé a romungrók anyanyelve, a magyar vált. Mégis számtalan olyan törekvés ismert, mely a cigányok feltételezhetően egykor közel egységes nyelvének nyelvi örökösét, az oláh cigány nyelv lovári nyelvjárását tenné meg a cigány irodalmi nyelv alapjává. Magában a cigány nyelvű közösségek nyelvi rendszerében kell a közös nyelvet kidolgozni - miközben gyakorlatilag nincs anyanyelvi oktató, így ez a feladat néhány cigány folyóirat oláh cigány értelmiségi szerzőire és szerkesztőire hárul. Néhány egyetemen és főiskolán folyik ugyan cigány nyelv­oktatás, de az igazi integráló munka nem itt zajlik. Elsősorban Choli Daróczi József - aki a Biblia bizonyos passzusain és a Kommunista kiáltványon kívül számtalan magyar irodalmi alkotást lefordított cigányra, és maga is sokszor cigány nyelven írja verseit -, Rostás-Farkas György - aki Kársai Ervinnel szótárt, nyelvtankönyvet és olvasókönyvet szerkesztett - és Nagy Gusztáv nevét kell említeni. Kérdés, ha létrejön a minden oláh cigány közösség által elfogadott, beszélt és írott irodalmi és köznyelv, a másik két cigány etnikai csoport elfogadná-e ezt a nyelvet, és vállalná-e, hogy újra megtanulja ősei egy-két évszázaddal ezelőtt elfelejtett nyelvét. Úgy tűnik, erre több romungró közéleti személyiség is nehezen vállalkozna, cigányságának demonstrálásához tökéletesen elégségesnek tartja a magyar irodalmi és köznyelv használatát, s azt vallja, hogy a csoportok közötti integráció és a közös kulturális nyelv a kultúra más területein is kidolgozható.

Az irodalmi nyelv kidolgozására hasonló törekvések tapasztalhatók a beás cigányok körében, ám egy pillanatig sem fogalmazódott meg az a vágy, hogy a beás nyelv használatát minden cigány csoportra egységesen ki kéne terjeszteni.

A cigánykultúra emblematikus elemei

A nemzeti kultúrák Kelet-Európában a XIX. század első felében rendre megalkotják nemzeti zászlajukat, címerüket, himnuszukat. A cigányság ma­gyarországi történetében erre az elmúlt évtizedekben került sor, s elmond­hatjuk, hogy mintegy címerként működik a cigánykerék, mely a forgást, a vándorlást az útonlevést szimbolizálja. (E jel több cigány kulturális és poli­tikai szervezetnek is az emblémája.) A cigányhimnusz - a kitaszítottság és a számkivetettség keserves panasza - a Kalyi Jag és az Andro Drom együttes jóvoltából a cigányság valódi himnuszává vált. A kék-zöld zászló színeiben a kék az eget, a zöld a mezőt jelképezi.

A politika mint az egyetértés hiányának terepe

Ha csak az elmúlt egy évtized cigány politikai mozgalmaira tekintünk, elég bonyolult a kép. Az 1989 után alakult szervezetek megkérdőjelezték a még a Hazafias Népfront égisze alatt és segítségével működött politikai és kulturális szerveződéseket. Az 1990-es évek elején a frontvonal az akkori kormánnyal együttműködő és az akkori ellenzékkel szót értő szervezetek között húzódott. Mára talán azt lehet mondani, hogy a vízválasztó a kisebb­ségi önkormányzatok kérdésének megítélése. A legkövetkezetesebb - az Etnikai és Kisebbségi Hivatal nem egy munkatársa által a legradikálisabbnak ítélt - politikai szerveződés az 1990-ben alakult Roma Parlament. E csúcs­szervezetből vált ki még 1992-ben a Phralipe, az egyik alapító országos szervezet. A Roma Parlament politikáját máig két politikus kitartó munkája határozza meg: Horváth Aladáré, aki 1990-1994 közt az SZDSZ parlamenti képviselője is volt, és Zsigó Jenőé, aki korábban szóvivője volt, 1994 őszétől pedig elnöke a csúcsszervezetnek.

A mai politikai viszonyok között a Roma Parlamentnek a legnagyobb az esélye a politikai integrátor szerepének betöltésére. Szisztematikus, logikus és következetes. Szerepét és leendő hatását abban látom, hogy nemcsak kul­turális, hanem polgárjogi mozgalmat is szervez.

„Azoknak a céloknak az elérése, amelyeket a politizáló cigányságnak el kell érnie - a munkanélküliség nagyságrenddel történő csökkentése, a létbiztonság kiharcolása, a tanuló nemzedék több milliárdos támogatása legalább a középiskola elvégzéséig, a cigány intézmények felállítása, a kisebbségi törvény módosítása, a cigányságot körülvevő társadalmi közvélemény megváltoztatása, a cigány kultúra, művészet- és hagyo­mányőrzés állami költségvetési támogatása, a rendőri atrocitások és a szkinhedtámadások felszámolása - csak akkor lehetséges, ha a cigányok politizálása több lábon áll, és egymás segítségére van.

A »roma parlamentes« mentalitás nem más, mint egészséges tartású cigány embernek maradni, akik nem tesznek különbséget egyik és másik cigány között, szeretik azt, hogy ők cigányok és szeretik azt is, hogy magyarok is egyben. "22

Egyes fogalmazásokban a Roma Parlament már túl is lép az egyszerű etnikai érdekképviselet határán.

„A Roma Parlament mindmáig az egyetlen sikeres cigány összefogásra épülő szerveződés, amelyet kifejezetten azzal a céllal hoztak létre a romák, hogy a cigányok alapvetően közös érdekeit fogalmazza meg újból, és képviselje is ezeket az érdekeket következetesen és felkészülten.

Alapvetően közös - a nem cigány társadalommal is közös - érdekeink: egyetemes emberi jogaink, alkotmányos jogaink, szociális jogaink, kisebbségi jogaink és a gyerekek jogainak érvényesíthetősége és gyakorolhatóságának a kiharcolása, az állampolgári biztonságérzet és a létbiz­tonság megteremtése minden állampolgár számára."

Zsigó Jenő és Horváth Aladár pontosan fogalmazta meg a kulturális és politikai mozgalom szerves egységének szükségét: „Meg kell szerezni az eszközeinket - színház, múzeum, médiák, oktatási intézményeinken, művészetünkön keresztül ahhoz -, hogy magunkról jót, jobbat és igazab­bat mondhassunk a többségnek, mint amit az tud, vagy tudni kíván rólunk, és ezáltal megváltoztathatjuk az egyik legalapvetőbb viszonyt, az előítéletességet a többség és a cigányság között."23

A cigány kultúra intézményei

Legvégül arról érdemes megemlékezni, melyek azok a legfontosabb intézményes keretek, amelyekben a cigány kultúra integrációja folyik, és azok az intézmények, amelyek valójában nem szerveződtek meg, de megfo­galmazódott hiányuk és felállításuk szükséglete.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nagy jelentősége volt az MCKSZ (Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége) által fémjelzett Romano Nyevipe című, magyar nyelvű cigány hetilapnak. 1990-től jelent meg a Phralipe által kiadott Phralipe című folyóirat. Egy évvel később indult útjára a Roma Parlament által alapított Amaro Drom, korábban kétheti, ma havi lapja. 1993 óta jelenik meg a Kethano Drom kéthavonként. Jelentős orgánum még a Lungo Drom, jelent már meg néhány száma a Roma Magazinnak is. 1994-ben indult útjára a rendkívül igényes szerkesztésű, kisebbségszellemű folyóirat, a Cigányfúró. A legú­jabb a Rom Som című kulturális magazin.

Fontos műsor a Magyar Rádió Cigányfélóra és a Magyar Televízió Patrin - cigánymagazin című műsora. Fontos integráló szerepet tölt be a Fővárosi Önkormányzat mellett működő Romano Kher, a Cigány Szociális Művelődési és Módszertani Központ.

A kulturális alapítványok közül kettő foglalkozik alapvetően az oktatással. Pécsett a Gandhi Alapítvány beás gimnáziuma, Budapesten pedig a Kalyi Jag Alapítvány.

Az őszönként megrendezésre kerülő cigány filmfesztivál éppen abban fejt ki fontos munkát, amit Zsigó Jenő úgy fogalmazott meg, hogy iga­zabbat mondhassunk a többségnek a cigányságról, mint amit az tud vagy tudni akar. Hasonlóan fontos a nemrég elhunyt Balogh Béla táncszínházá­nak vagy Csemer Géza színházának törekvése. Intézményesülni kezd több galéria is, ahol a cigány képzőművészet tárlatait rendezik.

Többen - szövetségben és egymástól függetlenül is - dolgoznak azon, hogy létrejöjjön egy Roma Bázis Múzeum, mely egyaránt felmutathatná a cigányság néprajzi és képzőművészeti értékeit. Megfogalmazódott egy romák által vezetett kutatóintézet gondolata is. Az 1993-ban megszavazott kisebbségi törvény azonban nem vállalt garanciákat olyan bázisin­tézmények megalapítására, melyek más hazai - létszámában jóval kisebb - kisebbségnek régtől fogva megadattak.

Végezetül

Arra nem tudok válaszolni, hogy Európa különböző országaiban, sőt a világ különböző pontjain élő romák megfogalmazzák-e a legnagyobb diaszpóra kulturális azonosságát, létrejött-e az egész földi világon átnyúló közös roma kultúra vagy legalábbis annak identitása.