|
|
Roma vagy cigány? A kérdésben jelölt két megnevezés lényegében megegyezik, csakhogy amíg a „roma" szó pozitív tartalmat is hordoz (jelentése ember), addig a „cigány" szóhoz negatív sztereotípiák tapadnak (lusta, tolvaj, piszkos, munkakerülő...). Ezen negatív jelzők egyes roma emberekre érvényesek lehetnek, de nem minden romára. Tolvajok, munkakerülők .... más népek között is megtalálhatók. A romák megítélése a rájuk aggatott sztereotípiák által vált előítéletessé. Napjainkban Magyarországon és Európában egyaránt a roma terminológia kezd teret hódítani.(Ld. Nicolae Gheorghe: Mit jelent cigánynak lenni?, Daróczi Ágnes: Vállalhatóvá tenni a cigányságot, II. kötet)
A válogatás célja, olyan tudományos és véleménynyilvánítási írások közzététele, melyek mindeddig csak szűk szakmai körökben voltak ismeretesek. A két kötetes gyűjtemény egy évszázad - romákról készült -írásait összegezi, a teljesség igénye nélkül. Egy történeti ív felvázolásával nem volt célom az azonos nézetű, szemléletű tanulmányok összesítése, ugyanis az elmúlt évtizedekben nemcsak „egy iskolához" tartozók írták meg véleményüket, ill. fejtették ki álláspontjukat a cigánykérdésről.
Véleményem szerint részben ide is visszavezethető a roma értelmiség megosztottsága: ki melyik iskola nézeteit teszi a magáévá. Mint szerkesztőnek nem célom a válogatás tanulmányainak analizálása - ez legyen hozzáértő történészek feladata - elsősorban a két „alapkutatás" kapcsán szeretnék rávilágítani néhány általam fontosnak tartott a cigányüggyel való „foglalkozás" hogyanjára, mikéntjére.
A társadalomban elfoglalt helyzetüket tekintve a magyarországi romák (az országba érkezéstől - napjainkig) mindig a társadalom perifériáján voltak.
Maga az „ügy", a „probléma", a „kérdés" megoldásának szükségessége régóta várat magára. A cigányság helyzetével kapcsolatos nézetek egyik ütközési pontja, hogy a cigánykérdés faji, etnikai, nemzetiségi vagy társadalmi rétegződési problémának tekinthető-e? Az abszolutizmus idején Mária Terézia és II. József cigányügyi rendelkezései a cigányságot antiszociális csoportként kezelték, a Horthy-korszakban fajként, a szocializmus idején szociálisan hátrányos helyzetű, deviáns rétegnek minősítették. „A cigány származásra utaló információ úgynevezett különleges „érzékeny" adat (Atv.2.$ 2.A.), ezért csak akkor kezelhető, ha ahhoz az érintett írásban hozzájárni, vagy korlátozott célból törvény elrendeli." Ha viszont a kutatás során azokat tekintik romáknak, akik önmagukat romának vallják, akkor szinte teljesen valószínű, hogy a mérési eredmények pontatlanok lesznek. Ugyanis amint az a tanulmányokból is világosan kitűnik, a romáknak minden okuk megvolt, megvan arra hogy „kifelé" megtagadják önmagukat, hogy terepszínűvé váljanak.
A magyarországi cigányság létszámával kapcsolatos mérési eredmények pontatlanságát tükrözik az alábbi - azonos időpontban mért - adatok is:
Meggyőződésem, hogy a társadalomkutatók „objektív" megállapításai súlyos felelősséggel terheltek. Elvileg bármely kutatás lebonyolításának és eredményének minden politikai befolyásolástól mentesnek kell lenni. Ha megnézzük az 1893-as alapkutatásnak minősülő tanulmányt, megállapítható, hogy a romákról „festett" kép nem mondható teljes mértékben objektívnek. A cigányügyet faji kérdésként értelmezték. Az a felfogás miszerint a romák magatartását csak és kizárólag öröklött genetikai faktor által meghatározottnak tekintették, nem minősíthető humánus szemléletnek. „Az egyéni szabadság némi korlátozására kell magát elszánni az államhatalomnak, hogy igazi emberi szabadságra neveljen egy jelenleg vadállat módjára élő szabad fajt." (Ld. A magyarországi cigányösszeírás, 1893., I. kötet.) Ez a szemlélet, mely a XX. század közepére izmosodott meg, (társulva a társadalmi tényezőkből fakadó konfliktusokkal) vezette a romákat a hitleri gettók gázkamráiba.
Az alapkutatás pozitívuma, hogy elsőként térképezte fel a magyarországi roma népesség létszámát, elsőként csoportosította őket: állandóan letelepedettek, huzamosabb ideig egy helyben tartózkodók és a vándor cigányok. A kutatás kiterjedt a romák lakásviszonyaira, kormegoszlásukra, foglalkozásukra, hitfelekezetükre, nyelvismeretükre, írni-olvasni tudásukra. Mindezek az adatok a későbbi kutatások alapjait képezték.
A „felszabadulást" követően Pogány György és Bán Géza - a szocialista országok kisebbségi politikájának mintájára - megírják „A magyarországi cigányság helyzete" című tanulmányukat (Bp., 1957. október).
A szerzők - többek között - a cigányság nemzetiségi státusát taglalva arra a következtetésre jutnak, hogy a magyarországi cigányság nem nemzetiség, mert nem alkot semmiféle egységet. Ezt az állításukat Erdős Kamill néprajztudós ama megállapításával erősítik meg, miszerint a cigány csoportok megkülönböztetésének legjobb kritériuma az anyanyelv.
A cigányság nemzeti hovatartozásának gondolatát Vekerdi József írásaiban is nyomon követhetjük. A cigány nyelvvel kapcsolatos legfontosabb „megállapításai": a cigány nyelv szóállománya csekély, a szegényes nyelv alacsony színvonalú gondolkodást determinál, a kétnyelvű cigányok mindegyikének elsődleges anyanyelve a magyar.
Vekerdi ezen tudománytalan tételei képezték az alapját a kommunizmus asszimilációs politikájának. Jelen válogatásban sem a ciganológus Vekerdi „tanulmányai", sem Pogány-Bán írása nem szerepelnek, elsősorban azért, mert színvonaluk messze elmarad a válogatásban szereplő tanulmányok színvonalától; másrészt ezen szerzők írásaiból kicseng a pártállam iránti elkötelezettségük és az ebből fakadó szubjektivizmusuk. (Vekerdi József idevonatkozó írása: Nemzetiség, etnikum, identitás; Látóhatár 1988/9.) Dr. Réger Zita nyelvész a Vitapontok a cigány nyelvről című tanulmányában cáfolja Vekerdi Józsefnek a cigány nyelvvel kapcsolatos - fentebb jelzett - „megállapításait". (Ld. A cigány nyelv: kutatások és vitapontok. Műhelymunkák, 1988. aug. IV. sz.).
Az 1961-es PB határozat hosszú évtizedekre leírta - akár a szó mindkét értemében - a pártállam cigánypolitikáját, miszerint a cigány életmód a feudalizmus maradványa, a cigánykérdés gazdasági kategóriaként értelmezendő, „a cigány lakosság bizonyos sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot, problémáik megoldásánál sajátos társadalmi helyzetüket kell figyelembe venni, a társadalmi rend megváltozásával a kérdés megoldódik". Bármit, ami arra vonatkozott, hogy mit gondolnak az érintettek saját csoportjaikról, ill. önmagukról, a politika figyelmen kívül hagyott. „Ez a meglehetősen feltűnő mellőzés az akkori idők marxista gondolkodásának számos elemével is összefüggésbe hozható, de sokkal közvetlenebb kapcsolata van azzal a képpel, amelyet a néprajzi leírások élénk színekkel ecsetelnek: nevezetesen, hogy a cigányoknak nincs „önálló" kultúrájuk, bárhol éltek, környezetük szokásait vették át kis változtatásokkal." (Ld. Michael Sinclair Stewart: Daltestvérek 70.oldal, A Szociálpolitikai Értesítő Könyvtára 1994.)
Azt kell mondani, hogy a szocialista érában tovább folytatódott a romák átnevelésének folyamata. A cigányügy megoldásának egyetlen alternatívája az asszimiláció volt, vagyis azokra a romákra, akiknek sikerült a hitleri gázkamráktól megmenekülni a kommunizmus olvasztó tégelyének megsemmisítése várt.
1971-ben Kemény István nem könnyű feladatra vállalkozott, amikor úgy döntött, hogy felmérést készít a magyarországi cigányságról. Keményéknek tudományosan kellett volna igazolni, - többek között azt -, hogy egyrészt Magyarországon nincs szegénység, másrészt azt, hogy a kommunizmus olvasztó tégelye tökéletesen működik.
Ehelyett rámutattak a szegénység meglétére: „1971-ben egy átlagos magyar családban az egy főre jutó átlagos havi jövedelem 1400 - 1500 Ft, ugyanez a cigány családoknál 540 Ft. 1967-68-ban az ország lakosságának egytizede élt a létminimumnak megjelölt 600 Ft-os határ alatt, a cigányoknak azonban a nagyobbik fele." (Ld. Kemény István: Színesbőrű kisebbség, II. kötet.)
Valamint rámutattak a tégely tökéletlen működésének okaira, nevezetesen arra, hogy a romák asszimilálódnának, de hiányoznak az ahhoz szükséges feltételek: „A többé-kevésbé szegregált települési viszonyok között élő romák aránya 70 százalék körül vagy inkább fölött van. Fontos tudnunk, hogy számukra a szegregáció nem maguk választotta élethelyzet, hanem elháríthatatlan kényszer. Annyit jelent ez, hogy cigányságunk legalább 70 százaléka számára nem biztosítják a vágyott asszimiláció alapfeltételeit." (Ld. Csalog Zsolt: Cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt, I. kötet.).
Csalog Zsolt fent idézett soraival maximálisan egyetértek, kivéve a „vágyott asszimiláció" megfogalmazást. Nem kívánok az általam nagyra becsült író-szociológussal vitatkozni, csupán egy zárójeles megjegyzésem volna. Vajon hány roma embert kérdeztek meg arról, hogy kíván-e asszimilálódni (teljes önfeladás, a kulturális sajátosságok megszüntetése, közösségek szétverése), vagy kultúrájának, tradíciójának megőrzésével, ápolásával szeretne-e a nemzet része lenni?! Meggyőződésem egyet sem,
következésképpen a fenti mondatot ekként interpretálom: a cigányságunk legalább 70 százaléka számára nem biztosítják a kénysze-rített asszimiláció alapfeltételeit.
Ezt az általam felvetett kérdést a befogadó többség oldaláról is meg lehet vizsgálni. Ezzel kapcsolatosan Lázár Guy kutatásai azt igazolják, hogy „a többség a hazai kisebbségek közül a romákat tekinti legkevésbé a nemzet részének. A közvélemény csak önálló etnikumként fogadja el a cigányságot, asszimiláns csoportként nem", még az évtizedekig folytatott asszimilációs politika ellenére sem.(Ld. Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében)
Mindezekből azt az egyértelmű következtetést lehet levonni hogy Magyarországon, vagy akár Európában is a romáknak soha nem volt választási lehetősége mindig is a külső erők, a környezet, a hatalom mondta meg, hogy ki a cigány és ki nem; ill. akadályt állítottak autonómiájuk elé.
A jelzett hiányosságok mellett Keményék rámutattak arra is, hogy a cigány lakosság szociálisan hátrányos helyzetű népcsoport, mely a cigányság egészére jellemző egységes kultúrával nem rendelkezik. E megállapítás nem teljes mértékben felelt meg a valóságnak. Tény, hogy a romák többsége rossz körülmények között élt, ennek ellenére nem lehetett azt állítani, hogy azonos volt a magyar társadalom legalsó szintű rétegével, ugyanis a roma népesség szociális helyzetét tekintve nem volt homogén (zenész dinasztiák).
Ami a roma kultúra létét vagy nem létét illeti, meggyőződésem - akkor is ha állításommal sokan nem értenek egyet - a népi kultúra a roma közösségeken belül mindig is létező valóság volt, nélküle nagy valószínűséggel már nem létezne e nép. Állításomat mintegy igazolja, hogy a rendszerváltással a roma kultúrát illetően „megváltozni" látszanak a vélemények: ma már nem az a kérdés, hogy van-e, hanem az, hogy milyen. Szuhay Péter a roma kultúra létezésével kapcsolatban a következő kérdéseket veti fel: „... valójában két dolgot kell tisztázni és pontosítani: milyen a magyarországi cigányság kultúrája és milyen, ill. „mi" a magyarországi cigányság." (Ld.Szuhay Péter: Cigány kultúra, II. kötet.).
A fenti idézettel kapcsolatban úgy gondolom, hogyha a kérdésfeltevés sorrendjét megfordítjuk, akkor eljutunk (a cigányság hova-tatozását illetően) a mindenkori politikai állásfoglaláshoz, ugyanis politikailag a „mi" kérdés adja meg a „milyen"-re a választ. Ha a cigányság szociálisan hátrányos helyzetű és deviáns réteg, akkor mint ilyennek nincs kultúrája, de ha nemzetiségi státusa van, akkor van hivatalosan „elismert" nemzetiségi kultúrája. A kérdés lényege éppen abban áll, hogy a politikának - ma még, akárcsak az elmúlt századokban - nem áll szándékában Magyarország legnagyobb létszámú kisebbségét nemzetiségként elismerni, ezért arra hivatkozik, hogy nincs egységes kultúrája és nincs anyanemzete. Tény, hogy a magyarországi roma népesség három rétegbe tagolódik (magyar, oláh, beás), de tudomásul kell venni, hogy a romák belső integrálódási folyamata elindult, következésképpen a kultúra „egységének hiánya" nem lehet indoka e népcsoport nemzetiséggé nem nyilvánításának. „A nemzeti kultúra megteremtése párhuzamosan több síkon zajlik: politikaiemberjogi, képzőművészeti, irodalomi és etnográfiai-történeti szinten. Ezeket egy etikai, filozófiai aspektus köti össze, mely a cigány emberek kulturális másságát próbálja definiálni." (Ld. Szuhay Péter: Cigány kultúra II. kötet)
Megítélésem szerint a roma népesség nemzetiség, mert asszimilálódnia nem sikerül rasszjegyei alapján környezete nem tesz különbséget oláh-magyar-beás cigány között, hanem csakis cigányként tartja számon.
Mindazokra a „definíciós vitákra", amelyek még napjainkban is léteznek, Havas Gábor már 1984-ben így reagált: „... mihelyt a jogok vagy érdekképviselet problémája vetődik fel, azonnal terméketlen vitákba bonyolódunk, ami addig nagyon gyakorlatiasan és világosan megragadható volt, az képlékennyé, vitathatóvá, ködössé válik vajon pusztán azért, mert az ő esetükben bizonyos kérdések (anyanyelv, történelmi előzmények, szociális helyzet, a belső rétegződés differenciáltsága stb.) másképp vetődnek fel, megtagadhatók-e tőlük ezek a lehetőségek? (Ld. Havas Gábor: Kell-e a kérdőjel?, II. kötet)
Visszatérve még néhány gondolat erejéig Keményék 1971-es vizsgálatára. A problémák és hiányosságok jelzése mellett - többek- között -a következő javaslatokat dolgozták ki:
1993-94-ben a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete és a Közgazdaságtudományi Intézete - mintegy megismételve az 1971-es cigány vizsgálatot - országos reprezentatív kutatást végzett. A kutatás vezetői Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor. Az újabb kutatást az tette szükségessé, hogy a roma népesség létszámára vonatkozóan egymástól eltérő számadatok kaptak nyilvánosságot, nem volt ismeretes az anyanyelvi és etnikai megoszlásuk, a népesség területi eloszlása, a munkanélküliségben való részesedési arányukat érintő adatok hiányosak voltak, nem volt megfelelő információ arról, hogy az iskolázottság és szakképzettség terén 1971 óta milyen változások következtek be. A kutatás legfontosabb ténymegállapításai:
A kutatás vezetői a roma népesség helyzetét válságosnak minősítették, a kiutat az iskolázottsági szint emelésében, valamint a romák foglalkoztatásának „megreformálásában" látják. Programjavaslatuk kidolgozásakor figyelembe vették azt a tényt, miszerint a romák életesélyeit négy tényező rontja: az iskolai lemaradás, a területi hátrányok, a foglalkoztatási és iskolai hátrányok családi szintű kumulálódása, valamint a diszkrimináció.
Az országos reprezentatív kutatások mellett egyrészt olyan tanulmányok is helyet kaptak a kötetben, amelyek átfogó képet adnak a cigányság foglalkoztatásáról, a lakásrendszer változásairól, arról, hogy a magyarországi roma népesség miként helyezkedik el a falvak társadalmában, milyen a romák és nem romák közötti kapcsolat.
Másrészt a nemzetiségi és etnikai kisebbségek identitásával összefüggő kérdésekre is választ kap az olvasó.
A második kötetben mintegy folytatódnak a „kérdésre" adott válaszok, ahol helyet kapnak olyan tanulmányok, amelyek részben az empirikus kutatásokra hivatkoznak, részben „belülről", ahogy azt az érintettek látják, (mutatják meg a romák helyzetét).
A válogatás a 80-as évek közepétől indul, amikor alulról kezdeményezett önszerveződéseknek még nyoma sem volt, de ugyanakkor a háttérből előtűnnek a roma kultúra hírnökei (írók, költők, festők, népművelők), akik jól vagy rosszul de aktív részesei lesznek a „kérdésnek".
Felmerülhet a kérdés, hogy mit jelentett akkor romának lenni Németországban vagy Romániában, keleten és nyugaton? Meggyőződésem, hogy ugyanazt: megvetettséget, kitaszítottságot, üldöztetést. „Európába érkezésünk óta áldozatok voltunk és vagyunk. Újra és újra programok áldozatai. Legjobb esetben politikai, de általában fizikai üldözés fenyeget bennünket." (Ld. Rudko Kawcynski: A romák háborúja, II. kötet.)
Magyarországon 1989-ben véget ér a szocializmus „demokráciája". A rendszerváltással megkezdődik a romák azonosságtudatának „ébredési" folyamata. Kezdetét veszi a roma önszerveződés. Elméletileg lehetőség van a roma kulturális autonómia megteremtésére, de gyakorlati kivitelezésére ma még kevés esély mutatkozik, ugyanis a kulturális intézményhálózatok felállításához, működtetéséhez szükséges garanciák, pénzeszközök nincsenek biztosítva. A működésképtelenség okait, de az egész cigánykérdés megoldásának problémáit a hatalom áthárítja a roma önkormányzatokra. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a cigánykérdés ott tart, ahol a rendszerváltás előtt; akkor amikor a politikai vezetés stratégiaváltásra kényszerült. (Ld. Choli Daróczi József A cigányok rosszhiszemű, jogcím nélküli lakói az országnak., Blaha-Havas-Révész: Roma politikatörténet, II. kötet.)
Abban az esetben, hogyha a kisebbségi törvény módosítására nem kerül sor - a kisebbségi jogok gyakorlásához szükséges feltételek biztosítása, a kisebbségi érdekvédelem önálló megjelenését valamint a kulturális intézményrendszer működését biztosító garanciák stb.- akkor a roma kulturális autonómia csak írott malaszt fog maradni.
Ami a magyarországi romák rendszerváltás utáni helyzetét illeti: egyrészt a cigányság a teljes egzisztenciális ellehetetlenülés szintjére jutott, másrészt felerősödtek (a romák elleni) etnikai konfliktusok. Az etnikai konfliktusok részint percepciós torzulásokból fakadó megismerési korlátokból erednek, részint a munkaerőpiacon kialakult versenyhelyzetből. Lázár Guy az utóbb megnevezett helyzetből fakadó konfliktusoknak két vállfajára mutat rá: „Korábban az az anyagi támogatás okozott feszültségeket, amelyet a kormányzat nyújtott a „munkakerülő" cigányoknak, most meg annak a még nagyon vékony vállalkozói rétegnek a megjelenése kelt ellenérzéseket, amely a cigányságból emelkedett ki." (Ld. Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében).
Mit és mennyit tehetnek a roma szervezetek a konfliktusok kezelésében? Mint „villámhárítók" igyekeznek hatástalanítani egy olyan etnikai bombát, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek „... a munka amelyet túlterhelten, sokszor kapkodva és ellendrukkerek frontjával is szemben állva napi tűzoltásként végzünk, nem jelentéktelen. Enélkül már a helyi etnikai háborúcskák jól fejlett tüze világítanák be a magyar térképet."(Ld. Horváth Aladár: Etnikai konfliktusok kezelése és a cigány szervezetek, II. kötet.)
Ha elfogadjuk azt a tételt, mely szerint az előítélet - egyes embereknél - identifikáción alapuló konformitás révén alakul ki, akkor megállapítható, hogy a gyerek „szándékosan" átveszi a szülőknek a cigányokról alkotott véleményét is, miközben azonosul velük. Szabó Ildikó és Örkény Antal a 14-15 éves fiatalok interkulturális világképéről készítettek kutatást. Figyelemre méltó kutatási eredményeik közül az alábbiakat emelem ki:
Magyarország cigány kisebbségének jövőjét illetően, a fenti kutatás „előrejelzéséből" azt a konzekvenciát lehet levonni, hogy pozitív értelemben vett lényegi változás a közeljövőben nem fog bekövetkezni. A helyzet jobbítása érdekében - amint arra a kutatók is rámutatnak - az általános iskolát kell képessé tenni arra, hogy a cigányok elleni előítéletek „mérsékléséhez" hozzájáruljon. E célt szolgálná egy olyan roma népismereti tanulmány közzététele, amelyből roma és nem roma gyereknek és pedagógusnak egyaránt lehetősége lenne megismerni a roma kisebbség történetét, kultúráját.
Szerkesztői előszavam mottójában - a cigánykérdés egészét illetően -hivatkozom egyfajta (politikai-társadalmi) negatív értékítéletre. Le kell szögezni, hogy mind az 1893-as cigány összeírásban, mind pedig az 1971-es országos cigány felmérésben - a pozitívumok mellett - kitapintható az a fajta egyoldalúság, melynek hátterében éppen ez a negatív értékítélet húzódik meg.
A cigányság helyzetének egyoldalú ábrázolásáról Michael S. Stewart -angol szociálantropológus 1983-84-ben Magyarországon végzett kutatást, aki „mind a cigányok, mind a magyarok világához képest kívülálló perspektívából ítélte meg a helyzetet", ezt írja: „... az antropológusok, szociológusok és társadalomtervezők a cigányok életét egy leegyszerűsített modell segítségével írták le, és hogy annak csak egyik oldalára összpontosították figyelmüket: az uralkodó hivatalos modell [Ld. a hivatkozott PB határozat] szerint a hagyományos, régi cigány kultúrának egy része el fog tűnni, mihelyt a cigányoknak munkát adnak; a cigányok a magyar társadalom alig megkülönböztethető tagjaivá válnak." (Ld. M. Stewart: Daltestvérek 249. oldal) M.Stewart abban különbözteti meg önmagát a magyar szociológusoktól, hogy „megtanultam a romani nyelvet és megpróbáltam odafigyelni arra is, amit a romák a maguk életéről mondanak nekem". E sorokat érdemes lenne megfontolni a magyar kutatóknak is, nevezetesen, ha egy kutató meg akar ismerni egy népet, népcsoportot; le kell mennie közéjük, együtt kell élnie velük, meg kell tanulnia nyelvüket, szokásaikat, mert csakis ezen értékek birtoklásával tud az ő fejükkel is gondolkodni és objektív (nem egyoldalú) értékítéletet alkotni.
Mindezek után jogosan vetődik fel a kérdések kérdése, kinek a kérdése a cigánykérdés? Ki oldja meg?
A „kérdés", az „ügy" össztársadalmi, következésképpen a megoldás is össztársadalmi szinten valósítható meg. A legnagyobb problémát az „ügy" iránti közönyben látom, éppen ezért a politikai és társadalmi közömbösség feloldása nélkül a kérdés „megoldása" - véleményem szerint -lehetetlen. A megoldáshoz vezető úton egyfajta megértő érdeklődésre lenne szükség. Annak érdeklődő megértésére, hogy a cigányoknak -Kemény István szavaival élve - „nem a gondolkodásmódját kell megváltoztatni, hanem a helyzetét. De van gondolkodásmód, amelyet meg kell változtatnunk: azt a gondolkodásmódot, amely a vesztest teszi felelőssé vereségéért." (Ld. Csalog Zsolt: A cigánykérdés Magyarországon 1980 előtt: asszimiláció, integráció I. kötet)
Végezetül az előszó - a cigányügy kapcsán - nem az abszolút igazságot kívánja megfogalmazni, csupán elgondolkodásra szeretné bírni az olvasót.
Budapest, 1997. február 27.
Vajda Imre
|
|