Előző fejezet Következő fejezet

TOMKA MIKLÓS

A cigányok története

 

A cigányság sajátos kultúrájának és társadalomszervezetének specialitása, hogy más népek mellett, számukra idegen országokban éltek és élnek. A közelmúltig nem rendelkeztek írásbeliséggel, hagyományaik is szájhagyományban öröklődtek. A cigányok történetéről közvetett forrásokból más nyelvű, felfogású és kultúrájú népek fiainak feljegyzéseiből vagy nyelvészeti adatok alapján alkothatunk csak képet. A források zöme azonban hiányos, sok közülük nem egyértelmű. Így aztán lényeges történelmi események, s cigányság sorsát irányító tények maradnak homályban, vagy legfeljebb hipotéziseket fogalmazhatunk meg.

A cigányok őshazája a nyelvészek számottevő részének feltételezése szerint Észak-India. Nyelvük szerkezete, szókincsük alapvető része, antropológiai jellemzőik mind ezt látszanak bizonyítani. Az újabb szakirodalomban ellenvéleménnyel nem is találkozunk. Azok a korábbi hiedelmek, hogy a cigányok Egyiptomból vagy Núbiából, illetve Etiópiából vagy a Közel-Kelet valamely területéről származtak volna, nem csupán tarthatatlanok, de a legcsekélyebb bizonyítékkal sem támaszthatók alá.

Nem tudjuk, mikor és miért „hagyták el a cigányok Indiát", de jogos feltételeznünk, hogy - a népvándorlás utolsó mozgását követve - legkésőbben a XI-XIII. században jutottak el a bizánci birodalomba. Nyelvük görög jövevényszavainak nagy száma alapján indokolt az a feltételezés, hogy itt új hazára leltek, és hosszasan tartózkodtak e területen.

Vitatott annak az 1260-ból származó levélnek az értelmezése, amelyet II.Ottokár cseh király küldött a pápának, és amelyben beszámol róla, hogy IV. Béla magyar király ellene vonuló seregében - egy sor egyéb vazallus népe mellett - cigányok is voltak. (A levélben szereplő gingeri szót egyesek a cingari=cigány, mások a bulgari=bolgár értelemben fordítják.) Ebből a századból más forrás még nem beszél Európában cigányokról.

Az 1300-as évek elején Szerbiában hallunk cigány rabszolgákról. 1348 táján a havasalföldi vajda ajándékoz 40 cigány családot a tismanai kolostornak.

A görög kultúra és a keleti egyház területén ebben a században másutt is említenek cigányokat: Cipruson először 1332-ben. Korfuban 1346-ban, majd később több más alkalommal is; Kréta szigetén 1322-től kezdődően; Nauplionben 1398-ban, s ez utóbbi irat a cigányok korábbi jogait erősíti meg.

A görögországi tartózkodása nagyon valószínű, bár probléma itt is akad. Ide tartozik a népnév megjelölése. Görögországban a IX-XIII. században atsingkanoi vagy athinganoi néven egy keresztény, manicheus szektát emlegettek. A név maga „kivetettet", „kiközösítettet" jelent. Ám a korai írásos emlékek vajon a vallási szekta vagy a cigány nép tagjaira hivonatkoznak? Az aggály annál jogosabb, mert a cigányok önmagukat nem nevezték - s tulajdonképpen ma sem nevezik - cigányoknak sőt a cigányok tömeges elterjedésének dokumentumaiban sem szerepel ez a név.

(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a cigány névnek vagy orosz-uiiraH 5 cseh - cikán, német - Zigeuner stb. változatának a görög „kitaszí-tott"-ból való levezetése nyelvészetileg talán elfogadható, de a név történeti folytonosságát bizonyítani kellene. Hasonlóan megoldatlan kérdés a magyarországi Cigány, Czigány, Cigányi, Zigány stb. személyés helynevek 1400 előtti előfordulása. Michael de Czigányról 1339-ból, Zigény domokos fia Lászlóról, 1373-ból, Zigány László, Zigány Mátyás és Zigány István perlekedéséről 1377-ből van adatunk. 1377-ben létezett már Egyházas-Zigány nevű falu is.)

A Kelet-római Birodalom mindenesetre olyan államforma volt, amelyben bárminemű félautonóm népcsoport számára lehetett hely és szerep. A huzamos belviszályok, a keresztes hadjáratokkal járó háborús állapot és a XI. század végétől kezdve a törökök elleni harc lehetetlenné tette az ország belső ellenőrzését, meggátolta a feudális fejlődést és emelte minden fegyverforgató vagy fegyverkészítő kéz értékét. Elképzelhető, hogy e cigányok így megbecsült szerephez jutottak. Biztos azonban, hogy az efféle zavaros viszonyok között az államhatalom aligha veszélyeztette a cigányok létét.

Mégis a kelet-római császárság gyengesége lehetett az az ok amely a cigányokat új vándorútra indította. A győzedelmesen terjeszkedő török hatalom a XIV. század második felében sorra foglalja el Trákiát, Havasalföldet, Boszniát, Macedóniát. 1436-ban a szultán Nikápolynál Zsigmond király seregét veri tönkre. A Balkán és Kisázsia közel négy évszázados török uralom alá kerül. Elég ok ez menekülők nagy csoportjainak elindulására, különösen, ha azok sem rabszolgák nem voltak, azaz uruk nem kötötte őket, sem gazdagok, akik sajnálták volna földjüket, jószágaikat prédára hagyni.

1416-17-ben a cigányok nagy számban jelennek meg Európában: előbb Magyarországon, majd innen kirajzva a Német-római Birodalom számos városában. Brassó 1416. évi városi számadásaiban szerepel, hogy „Egyiptomi Emaus úrnak és társainak 10 dénárt, 2 dánár áráért szárnyast és 6 dénár értékben a városi magtárból terményeket" adtak. A szintén erdélyi Horváth András háztartáskönyveinek 1417. évi bejegyzése szerint „40 juhot adtak az Egyiptomból jövő szegény zarándokoknak, hogy majd, Jeruzsálembe visszatérve, lelkeinkért imádkozzanak". 1418-ban Nagyszeben szász grófja juttat „a Szentföldről jövő embereknek 8 dénár értékben élelmet és lovaik számára takarmányt".

Magyarország azonban csak az első állomás ezen a vándorúton. A -„szegény zarándokokkal" mindenki együtt érez, anyagi támogatást kapnak és ajánlóleveleket. A nádor, Garai Miklós ajánlja őket Zsigmond királynak és német-római császárnak, aki éppen a konstanzi zsinaton vesz részt. A cigányok további útjukon már császári menlevéllel utaznak, melyet Zsigmond 1417-ben a Genfi-tó partján fekvő Lindauban állított ki, úgymond, számukra. A menlevél ugyanis, noha a cigányság első részletes történeti dokumentuma - mind tartalma, mind valódisága tekintetében rendkívül problematikus.

Mindazon városok jegyzőkönyvei, ahol a menlevelet felmutatták, ugyanarról a tartalomról beszélnek. Eszerint Zsigmond a cigányokat Kis-Egyiptomból jövő zarándokoknak mondja. A levél szerint korábban megtagadták keresztény hitüket, de azután bűnüket megbánták, s vezek-lésül hét évig kell a világot járniuk, hogy megbocsátást nyerhessenek. A menlevél oltalmukra és támogatásukra szólít fel.

Ezek az állítások, a kis-egyiptomi eredet, a hitehagyásról és vezeklésről szóló legenda kizárólag maguktól a cigányoktól származhatott. Kérdés, létezett-e Kis-Egyiptomnak nevezett vidék? Vagy egyszerre kellett megadni a történet hátterét s kizárni annak a lehetőségét, hogy valakiben -valamely létező, konkrét hely ismeretében - kételyek ébredhetnének? Maga a történet mindenesetre mesterien alkalmazkodik a kor vallási és politikai adottságaihoz. A menlevél attól a Zsigmondtól származik aki ismeri Palesztinát, tehát hitelesen közvetít, ám ugyanakkor a török veszélynek is tudatában van: Számára igazán nem meglepő, hogy onnan menekültek jönnek. Vezeklők? Annál jobb, talán még remélhető, hogy a török uralom nem is olyan erős, nem is végleges (Zsigmond ekkor hatalma tetőfokán van. Éppen a maga pártjára hódította a német választófejedelmeket, akikre hadi és diplomáciai sikerei egyformán nagy hatással voltak. Zsigmond Európa legjelentősebb uralkodója, hatalmasabb pártfogóra a cigányok nem lelhettek volna.

A menlevelet e kortársak és az ezután következő két-három évszázad fenntartás nélkül hitelesnek fogadta el. Feltételezték hogy a cigányok vagy vezetőik bejutottak az évtizedek óta cselszövésekbe bonyolódott Gara nádor elé, majd éppoly egyszerűen Zsigmond császárhoz. Az utóbbi, aki a császárság és a pápaság közti konfliktusok feloldásán, s az ellenpápák helyett egy új pápa megválasztásán dolgozik, aki meghívja majd máglyára küldi Huszt Jánost, eközben időt szakít a cigányokra, elhiszi elbeszélésüket, kegyeibe s oltalmába fogadja őket... Alig elképzelhető szerencsesorozat! Végleg hihetetlen azonban, hogy ugyanazt a menlevelet birtokosaik a következő két esztendő folyamán Európa legkülönbözőbb pontjain mutatják fel: még 1417-ben Hildesheimben, Magdeburgban, Soestban és egy sor keleti-tengeri városban 1418-ban Meisaenben, Lipcsében, Hessenben, a Majna melletti Frankfurtban, a svájci Aargauban és Zürichben, Strasbourgban, 1419-ben a franciaországi Sisteronban. Több beszámoló szerint a „vezeklők" vagy „zarándokok" mintegy háromszáz fős csoportban utaztak, asszonyaik, gyermekeik kocsikon kisérték őket. Tehát egész családok voltak úton. Ha egyetlen menlevéllel rendelkeznek, az említett városok végiglátogatása - mindenütt a legrövidebb utat feltételezve -két év alatt több mint 4000 km megtételét jelenti. Ez akkor jelentene naponta mintegy hatvan kilométernyi utazást, ha sehol hosszabban nem táboroztak, s ha télen-nyáron úton lettek volna. A jegyzőkönyvek viszont mindenütt több napos táborozást említenek... A dolog csak úgy magyarázható, hogy két vagy több, legalább részben hamis menlevéllel utaztak.

1423 után egy cigány csoport új császári menlevéllel utazik. Szövegét megőrizte Andreas Presbyter regensburgi krónikája.

„Mi, Zsigmond, Isten kegyelméből római király, a Birodalom mindenkori gyarapítója, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország stb. királya kegyesen köszöntjük a Birodalomban élő vagy uralmunk alá tartozó minden nemes, katona, parancsnok, hivatalnok, bíró, várbéli és városi hívünket.

Hű emberünk, László, a cigányok vajdája és hozzátartozói messzemenő kegyért fordultak hozzánk. Ezért, engedelmes kérésükre beleegyezve megadjuk nekik ezt a szabadságot, így ha ez a László vajda és népe uralmunk alá tartozó településre vagy városba érkezik a ti hűségetekre bízzuk őket, és elrendeljük, hogy László vajdát és cigány alattvalóit minden módon óvjátok, ne akadályozzátok, életüket ne nehezítsétek, hanem ellenkezőleg, minden alkalmatlanságtól és bosszúságtól védjétek.

Ha pedig megtévedt akadna közöttük vagy civakodásra kerülne sor, bárhonnan is eredne, nem a tiétek és nem közületek valóé a büntetés vagy kegyelem joga, hanem ezé a Lászlóé, a vajdáé.

Kiadtuk uralkodói székhelyünkön, az Ur 1423., magyar királyságunk 36., római császárságunk 12., cseh királyságunk 3. évében, Szent György vértanú ünnepén."

A menlevél fontos újdonsága az önbíráskodás joga!

Zsigmond befolyása Itáliára, Franciaországra nem terjedt ki. Nem is hivatkoztak rá az oda érkező cigányok, hanem pápai menlevelet igyekeztek kapni. 1422-ben Bolognában, 1423-ban Rómában említik őket. Ezután pedig pápai menlevéllel jelentkeznek a legtöbb helyen. Eredetük legendája két új változatban jelentkezik - Svájcban azt mesélik, hogy azoknak az egyiptomiaknak a leszármazottai, akik nem adtak szállást Józsefnek és Máriának, amikor azok Egyiptomba menekültek. Másutt a hitehagyás-vezeklés történetet egészítik ki oly módon, hogy bűnükért Zsigmond elvette országukat, most ezért kell a világban bolyonganiuk. Ez a fordulat ügyesen kihasználja a nagyhatalmú, de erőszakos Zsigmonddal szembeni ellenérzéseket.

A század közepén megfordulnak Európa legtöbb országában: Franciaországban 1419 után, 1427-ben Párizsban, 1453-ban ismét Sisteronben, 1453-ban La Cheppe-ben, 1447-ben Orléansban, majd 1467-ben Fontenoyban, Bresse-ben. Burgundiában és Lille környékén említik őket. Spanyolországban 1447-ben jelennek meg Barcelonában. Hollandiában 1429-ben Armhemből, 1445-ben Fürstenauból, 1453-ban Bautnából, majd 1459-ben Zutphenből és Geldernből van hír róluk. Angliában már 1440 előtt, Skóciában 1492-ben említik őket először. Lengyelországba és Litvániába a XVI. század legelső éveiben, a skandináv országokba 1513-14 között kerülnek el.

Nyugat-Európa - talán az Ibériai-félsziget kivételével - azonban nem nyújt otthont a cigányok számára. Új jobbágyokra nemigen van szükség. (Kérdés, hogy a cigányok törekedtek-e egyáltalán ilyenfajta megélhetésre?) A városok pedig nem fogadtak be jöttment idegeneket: a keresztényi érzés alamizsnaadásra, esetleg a vándorok néhány napi ellátására késztetett, de többre nem. Különösen akkor nem, amikor a cigányok megjelenése már gyakoribbá vált, amikor innen is, onnan is hallottak róluk. A városok lakói gyanakodni kezdtek. Bologna (1422) már csak a cigányok vezetőjét engedte falai közé. Bamberg azzal a feltétellel adakozik (1463), hogy a cigányok nem lépnek be a városba, Frankfurtból pedig erőszakkal űzik ki őket (1449).

Lehetséges, hogy az összeütközések egyik oka az volt, hogy a vándorló cigányok másképpen nézték és alkalmazták a magántulajdonhoz való jogot, mint a feudális urak és a városai polgárok. Tény, hogy a cigányok között igen hamar megjelennek a kései középkor egyéb kitaszítottjai, csavargói, bűnözői. Ehhez járult a török veszedelem fokozódó tudata. Az ismeretlen eredetű, bizonytalan uticélú, de sok helyütt megforduló cigányokat hamarosan nem ájtatos vezeklőknek, hanem e távoli veszedelem előhírnökeinek, előkészítőinek, kémeknek tartották.

A XV. század első kétharmada a cigányok számára látszólag aranykor volt, hiszen bőségesen ellátták őket. Valójában már ekkor megnyilvánult az integráció, a feudális társadalom keretein belül való megmaradás lehetetlensége. A német birodalmi gyűlés 1479-ben kémeknek nyilvánítja őket (21.§), 1480-ban pedig kiveszi őket a jog és a törvény védelme alól (46.§.) A cigányokkal szembeni bűncselekmények nem ítélendők el, nem büntetendőek. A brandenburgi választófejedelem (1482), majd Württemberg (1515) kitiltja őket területeiről. A birodalmi gyűlés a XV. század utolsó éveiben többször foglalkozik a „cigánykérdéssel", érvénytelennek nyilvánítja Zsigmond menlevelét, és kiutasítja az országból a cigányokat.

Ugyanezekben az években a szomszéd országokban sem más a helyzet. Spanyolországban a mórokkal és a zsidókkal együtt a cigányokat is kiutasítják és üldözik (1492., 1499. évi törvények). Németalföldön V. Károly törvényei értelmében úgy üldözik őket, mint pogányokat. Franciaországban a XVI. század majd minden évtizedére esik egy-egy súlyos cigányellenes országgyűlési határozat, mígnem XIII. és XIV. Lajos erős központi hatalma valódi irtóhadjáratba kezd ellenük. Anglia éppúgy kiutasítja és halálbüntetéssel fenyegeti őket (1531,1563), mint Genf (1514,1532) vagy Milánó (1568). Mi sem jellemzi jobban a cigányok kiuttalanságát, mint hogy a pápa is kiutasítja őket az Egyházi Állam területéről. A svéd Uppsala első lutheránus érseke, Leurentius Petris pedig körlevelet küld szét, hogy „egy pap se foglalkozzék a cigányokkal, se halottaikat ne temesse, se gyermekeiket ne keresztelje". (1560) A cigányok már nem csupán törvényen kívüliek, hanem a bűnösök régi és intézményes menedékei, az egyházak is megtagadják őket.

Az európai gazdasági, társadalmi és vallási bizonytalanság türelmetlenséget, az ismeretlentől való félelmet szült. A rend helyreállítására tett törekvésekkel együtt fokozódott az erőszak a megmerevedett rendi és politikai sémákba bele nem illő csoportokkal szemben. A cigányok, akik a forrongó Balkánról menekültek békét keresve Európa nyugati felébe, alig egy évszázad után éppoly bizonytalan és veszélyes környezetben találták magukat.

Ebben a száz-százötven évben csak az teszi lehetővé a cigányok életét Nyugat-Európában, hogy zavarosak a politikai viszonyok, azaz a cigányellenes törvényeknek általában nem tudnak érvényt szerezni. A papírjog szerint ki kellene korbácsolni őket el kellene kobozni javaikat, meg kellene bélyegezni őket, egyik-másik tartományban pedig halálbüntetés várna rájuk. Valójában mindez csak egyes esetekben sújtotta a cigányságot, tovább fokozta azonban kitaszítottságukat, és nagymértékben hozzájárult, hogy a cigányok Kelet-Európában maradtak, vagy ide húzódtak vissza. A nyugat-európai cigányok zöme számára a társadalmi alvilág nyújtott menedéket. Nyelvük ennek megfelelően nem egyszerűen a „befogadó" országokéhoz, hanem annak tolvajnyelvéhez hasonult. Csoportjaikban összeolvadt a cigány és a helyi szökevény és bűnöző elem. Antropológiai, etnikai és kulturális sajátosságaik is eltorzultak. Sok helyütt már nem is cigányokként, hanem egyszerűen csavargókként tartották őket számon.

Tökéletesen más a cigányok helyzete Európa keleti felében. Az ember-s mindenekelőtt a kézműveshiány, a hadi készülődés és a kevésbé szigorúan szervezett társadalmi élet igen sok lehetőséget kínál minden újonnan jött számára: munkalehetőséget, bizonyos autonómia megszerzését és a társadalmi szervezetbe való beépülés lehetőségét egyaránt.

A munkák között első helyen a háborúk miatt szükségessé váló erdősítési, építkezési munkák, valamint a fegyvergyártás és karbantartás szerepel. 1423-ban Zsigmond a Szepességben ad privilégiumokat egy cigány csoportnak.

Mátyás király különböző kiváltságokat biztosit a Nagyszeben város falain dolgozó cigányoknak (1476. szept. 23). Újabb szolgálatikért ezeket a jogokat később (1581. szept. 29) Báthori Zsigmond fejedelem is megerősíti. II. Ulászló Polgár Tamás cigány vajdának ad szabadságlevelet (1496), mert népével hadiszert gyárt a pécsi püspök számára.

A kapott kiváltságok igen különbözőek, tulajdonosaik jövője szempontjából is eltérő a jelentőségük. A nagyszebeni cigányok egyszerűen a városi jog és bíráskodás hatálya alá lettek utalva. Így megmenekültek ugyan minden egyéni önkénytől, de nem nyerték el a beilleszkedés lehetőségét. Polgár Tamás már szabad polgárrá válik - nem nemessé, nem városi polgárrá, de függetlenné, azaz a jobbágyoknál kétségtelenül előnyösebb státusba kerül. Ugyanez a helyzet e Thunó György nádor által kiállított menlevél esetében (1616.febr.10). Előfordul azonban a letelepítés, sőt a szabad telek juttatása is (Bethlen Gábor például Czigány Hegedűs Györgynek adott földet).

A fémmegmunkálás végigkíséri a cigányok történetét a Dózsa számára trónt és koronát kovácsoló cigány kovácstól a török elleni harc vagy Rákóczi fegyverkovácsáig. Nem kevesebb megbecsülést biztosító foglalkozás volt az erdélyi aranymosás, ami bizonyos autonómia megőrzéséhez is hozzásegített (közös adózás). A XVI. század elejétől pedig egyre gyakoribb a cigányok zenészként való alkalmazása: katonai síposnak éppúgy felhasználták őket, mint mulatságokon (például 1525-ben a hatvani országgyűléskor) vagy díszfelvonulásokon (például 1599-ben a moldvai Mihály vajda gyulafehérvári győzelmi meneténél). Számos főúr állandó cigányzenekart tartott. A cigányzene a paraszti és polgári mulatságokon is gyorsan terjedt.

Az úrbéri jegyzékek s egyéb fennmaradt dokumentumok szerint a cigányok a kor szinte minden munkakörében helytállottak: földművesként és bányászként, katonaként és zenészként egyaránt. Ennek ellenére már a XVI. században megkezdődik az a folyamat, hogy a legalantasabb, leg-megvetettebb munkák a cigányoknak maradnak. Ez időben elsősorban a hóhér, foglalkozására kell gondolnunk. Ez a társadalmi elszigetelődés jele. A cigányok egyes csoportjai beleolvadtak a parasztságba, egy-egy személy akár nemesi címet is nyerhetett, jelentős részük azonban nem találta meg a társadalmi beilleszkedés útját. Lehetséges persze, hogy ezek az utóbbiak a török birodalomból továbbra is beszivárgó csoportokból származtak, de valójában ők jelentették Magyarországon ekkoriban a cigány lakosság folytonosságát.

Amint Magyarországon, úgy Kelet-Európa más országaiban is volt hely és nyugalmas életlehetőség a cigányok számára. A török hűbéres Moldvában jogi helyzetük szerint rabszolgák voltak ugyan (mégpedig egészen 1855-ig), de ettől még nem volt rosszabb sorsuk mint a román vagy csángó parasztoknak. Az elmaradott és szegény életkörülmények között a cigányok másokkal szinte azonos helyzetben voltak.

Lengyelországban előbb menlevelet nyernek (1501), majd az országgyűlések többször is kiutasítják őket (1567, 1660, 1565, 1578 stb.), de nincs, aki a határozatot végrehajtsa. Emellett itt is hamarosan keresett fémművesek és zenészek. Önálló társadalmi szervezetük jele, hogy mind Lengyelországban, mind Litvániában közel egy évszázadon keresztül egy-egy cigány „királyt" is választottak, akit azután a lengyel király, illetve Litvániában Radzivill herceg hagyott jóvá. Ma már nem deríthető ki, hogy kit képviselt s kinek parancsolt ez a „király". Hivatalos feladata mindesetre nem csupán a viták eldöntése volt, hanem az összes cigánytól beszedett adó együttes lerovása. Ez utóbbi mind némi autonómiát bizonyít, mind pedig feltételezi bizonyos cigány közösségi szervezet működését.

A menlevél, a kiutasítások, az adóztatás és a királyválasztás ellentmondásainak feloldására törekedve a lengyel állam 1791 után a cigányok letelepülését szorgalmazta, ami részlegesen sikerrel is járt.

A hiányos adatok ellenére minden arra mutat, hogy a cigányok gyakorlatilag problémamentesen jutottak szerephez és munkához mind a török, mind az egyre növekvő orosz birodalomban. Az előbbi jól fel tudta őket használni mint fegyverkovácsokat, Oroszországban pedig sokféle kézművességgel foglalkoztak.

A XVIII. század közepétől a cigányok sorsában gyors és óriási változás áll be. Ebben mind a politikai, mind a szellemi élet változásai közrejászanak. A török hatalom megállíthatatlanul hanyatlik. Ez Nyugat-Európában is olyannyira nyilvánvaló hogy egy bíróság azzal helyez cigányokat szabadlábra, hogy már aligha akarják Drezdába vezetni a törököket. Tárgytalanná válik tehát a kémkedés miatti vád.

Az örökösödési, majd a hétéves háború ellenére Európa politikai helyzete stabilizálódik. Az abszolutista uralkodók pedig minden alattvalójukat kormányozni akarják. Államérdek a cigányok integrálása, gazdasági és kulturális felemelése. (Ezt a meggondolást erősítette az üldözés eredménytelensége - nem tudták kiirtani a cigányokat.)

Ez a felvilágosodás kora, a „természetes vad állapot" romantikus dicsőítéséé s ugyanekkor az emberi méltóság újrafelfedezéséé. A politikai érvek mellé erkölcsiek is sorakoznak: a cigányok jogainak elismerését, gazdasági és társadalmi lehetőségeik megteremtését követelik. A feladat sokrétű: a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése, a polgári jogok s a gazdasági tevékenység különféle módozatainak biztosítása.

Spanyolország megoldásul eltiltja a cigány (gitano) név alkalmazását s mindazok számára, akik lemondanak a cigány nyelvről, megnyit minden állami állást és funkciót s minden foglalkozást (1783). Poroszország és Oroszország a cigányoknak földet ad és letelepítésükön munkálkodik. Wingenstein grófja letelepíti őket, kereskedelmi, sőt vásári felügyeleti jogot ad nekik (1743). A legátfogóbb munkát Mária Terézia és II. József végzi.

A politikai változások a XVIII. században Magyarországon is új helyzetet teremtettek a cigányok és a cigánykérdés rendezése számára. Az évszázad a török pusztítás helyrehozatalával, az államrend és közigazgatás helyreállításának, a vagyoni és a tulajdonosi viszonyok tisztázásának és az elnéptelenedett területek betelepítésének a jegyében múlik el. Az ország déli és délkeleti megyéibe románok, szerbek és cigányok áramlanak. A cigányok ellenben nem ragadnak meg, hanem otthagyva a Bánátban kapott földet (1761,1763), továbbvándorolnak. Ez azt is jelenti, hogy a magyarországi cigányságon belül a letelepedett, dolgozó és adózó, többé-kevésbé beilleszkedett csoportokkal szemben megnő a vándor cigányok aránya. A cigányság mind a viszonyok változása, mind létszámának növekedése miatt egyre súlyosabb társadalmi problémát jelent.

Ez az évszázad Magyarországon nemcsak a felvilágosodás, hanem a centralista hatalom kiépítése és a határtalan társadalmi-politikai optimizmus időszaka. Mária Terézia és még inkább II. József aligha kételkedett abban, hogy a cigánykérdés megoldására tökéletesen elegendő a humánus törvényhozás és politika. Emiatt intézkedéseik csak félsikerrel jártak -mégis, nincs még egy ország a világon, ahol (a legújabb kortól eltekintve) többet tettek volna a cigányok ügyében, mint a XVIII. századi Magyarországon. A politika mérsékelt hatékonysága nem kifogásolható. Kérdés azonban, hogy a bécsi udvar jószándékú törekvései megfeleltek-e a cigányok szükségleteinek és igényeinek?

A nagyszabású rendezés alapelve, hogy természete szerint minden ember egyforma. Ebből kiindulva a cigánypolitika első célkitűzése mindennemű megkülönböztetés megszüntetése volt. Mária Terézia 1761. november 13-i döntése szerint még a cigány név alkalmazása is tilos. Helyette, ha mindenáron külön névre van szükség, új-parasztot vagy új-magyart kell mondani.

Az egyenlőség a bécsi centralizmus felfogása szerint egyenlő teherviselést, sőt az államszervezethez való egyformán engedelmes hoz-záidomulást is jelentette. A cigányok számára ez konkrétan a vándor, életmód tilalmával járt. (Elvi tilalom: 1761, országon belüli is útlevél-kötelezettség: 1767, mindennemű mozgás, búcsú- és vásárlátogatás tilalma: 1783.) Igaz ugyan, hogy a törvények nem a mozgás tilalmára, hanem a letelepedés szükségességére helyezték a hangsúlyt, azaz nem büntető, hanem nevelő célzatúak voltak. Az is igaz azonban, hogy merevségüket csak naivságuk múlta felül. Az 1773. évi rendelet kötelezi a megyéket, hogy minden, sátorban élő cigány családnak szilárd házat adjon; hogy a sátrakat rombolja le, hogy a szilárd házat otthagyó cigányt csavargóként büntesse stb. Arról viszont nem esik szó, hogy a megyék honnan vegyék e házakat. Természetes, hogy a rendeletnek ez a része sohasem vált valósággá.

Igen hamar kiderült, hogy a cigányok felemelésére szánt központi intézkedéseket a cigányok nem értik meg, nem teszik magukévá, hanem akadályozzák, meghiúsítják. A saját elképzeléseikhez ragaszkodó politikusoknak azon kellett gondolkodniuk, hogyan tudják megtörni a cigány tradíció és társadalmi szervezet ellenállását. A humánus kísérleteket életidegenségük az első pillanattól kezdve sikertelenségre ítélte. Az embertelen „megoldások" pedig, noha kitűzött céljukhoz nem vittek közelebb, számos esetben az egész cigánypolitikát zsarnoksággá változtatták.

A cigány gyerekek iskolázását a rendeletek ingyenessé teszik s a fölötte gyakorlandó felügyeletet a helyi lelkészre bízzák (1783). Ám ez időben egyáltalán nem létezik általános oktatás, azaz tisztázatlan, hogy hol, miféle iskolázásról lenne szó. A céhekhez intézett felhívás, hogy a 12-16 éves cigány fiatalokat vegyék be tanoncnak, a szakképzetteket pedig fogadják a céhbe (1767), éppily zavaros, mert eleve feltételezi a cigányok szakma-tanulási igényét és beilleszkedési zavartalanságát.

Formailag családvédelmi előírás, hogy a cigányok házasságkötéséhez igazolni kell mind a korábbi munkaviszonyt, mind a katolikus vallás ismeretét. Ha ezek a feltételek teljesülnek, a község köteles a menyasz-szonynak hozományt adni. A feltételek híján ellenben tilos a cigányok közti házasság (1767, 1773).

A legsúlyosabb döntés a gyermekekkel foglalkozik. Úgymond a gyermekek érdekében, el kell venni őket a cigány szülőktől, és négyéves koruktól „jó keresztény" „polgári vagy paraszti", mindenesetre azonban nem cigány családokban kell elhelyezni és nevelni őket. A nevelőszülők számára a község vagy város fizet költségtérítést a gyermek nemétől és korától függő összegben. Ezt a törvényt az abszolutista kormányzat többször, egyre határozottabban megismétli (1767, 1773, 1783). A törvény általános végrehajtását a cigányok ellenállásán túl a szükséges anyagi keretek és a vállalkozó nevelőszülők hiánya is akadályozta, mégis számos esetben megtörtént, hogy szüleiktől - azok minden tiltakozása ellenére -elvették gyermekeiket.

A cigányokkal foglalkozó rendelkezések szövevényét II. József 1783-ban összefoglalja és kiegészíti. Ezután tilos a cigány nyelv használata, a lókereskedés, a cigány gyerekek ruhátlansága stb. Ezzel szemben a rendelet szerint el kell érni, hogy a cigányok mezőgazdasággal foglalkozzanak, templomba járjanak, és alávessék magukat a helyi közigazgatásnak és bíráskodásnak.

Ez az összefoglaló rendelet furcsa keverék. Alapvető jelentőségű követelmények mellett mellékes apróságok szerepelnek benne, a véghezvitel mikéntjéről pedig megint csak alig esik szó. (Így az előző évtized törvényeihez hasonlóan ezt is inkább saját elképzeléseik szerint vették figyelembe a helyi hatóságok. A legegyszerűbb „megoldás" az volt, hogy a település határában élő cigányokat elűzték onnan más község területére. Ezzel megszűnt a község felelőssége, de a már letelepült cigányok újra kóborlóvá váltak.

A Mária Terézia-féle és a jozefinista cigánypolitikának - egyes komolytalan mozzanatai, következetlenségei, sőt az antihumánus intézkedések ellenére - vitathatatlanul pozitív hatása volt. Tudomásul vette és tudomásul vétette a cigányokért való felelősséget - mind erkölcsileg, mind a gyakorlatban. A törvények, a hozzájuk kapcsolódó rendeletek és megyei határozatok nagy száma hosszú időn át felszínen tartotta a kérdést. Az államigazgatási feladatok egyszerűsítésén túl ugyanezt szolgálták mind az előirt cigányösszeírások, mind a cigánypolitikai tevékenységről és eredményeiről megkövetelt jelentések.

Az összeírások szépséghibája, hogy általában csak a letelepültekről szólnak - nem tudjuk tehát, hogy az adatok a magyarországi cigányság hányadrészét jellemzik. Tudjuk viszont, hogy az 1780-83-as években letelepültnek és többé-kevésbé beilleszkedettnek minősítettek mintegy 40-50 ezer főt, akiknek túlnyomó többsége rendszeres munkát végzett, az ország egyéb lakosaihoz hasonlóan adózott, akiknek nagyobb része a helyi - nem cigány - szokásokhoz igazodva öltözködött stb. Ezek a cigányok házban laktak, nem sátorban vagy putriban, esetenként saját földdel rendelkeztek, gyakrabban azonban föld nélküli kézművesek voltak. Egy faluban rendszerint 1-2 család élt.

Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy cigányok nemcsak a XV-XVII. hanem a XVIII. század Magyarországában is - legalábbis az esetek jelentős részében - a társadalom megbecsült és elfogadott tagjaiként éltek. Szó sincs tehát erről, mintha „örök vándorok" mindig a „társadalom megvetett elemei" lettek volna. Azon a Magyarországon, ahol a laza társadalmi szervezettség az állandó népességmozgás és a nyelvi-etnikai sokféleség megszokott dolog volt, semmi sem indokolta volna a cigányok rendszeres és következetesen hátrányos megkülönböztetését. Épp ellenkezőleg, a gazdasági életnek szüksége volt a cigányok munkájára is, és mindegyik társadalomszervezési törekvés közvetlenül vagy közvetve a cigányok integráciáját - esetleg asszimilációját - gyorsította. Az 1400-1500-as években bevándoroltak zöme a XIX. század elejére elfeledte az eredetét, korábbi nyelvét feladta, sok esetben megváltoztatta családnevét.

A török kiűzése utáni idő balkáni bevándorlóinak nehezebb volt a dolguk. Sokkal fejletlenebb társadalmi-gazdasági körülmények közül érkezve csak a társadalmi hierachia legalján vagy még inkább a társadalom szervezetén kívül tudtak elhelyezkedni. A kulturális szint különbsége nemcsak a társadalom életében való részvételt tette számukra lehetetlenné, de mindennemű felemelkedést is megakadályozott. Ezek az újonnan jöttek - s közöttük, mellettük a régebb óta itt levő cigányok legkevésbé alkalmazkodóképes egyénei, csoportjai - kezdettől fogva elszigetelődnek a nem cigányoktól. Életük megszervezésében saját tradíciójukra és csoportjukra támaszkodnak, ezért az integrációjuk elősegítésére tett néhány kísérlet sorra megbukik. (Nyugat-Európában, ahol a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok nem kedveztek a cigányok felemelkedésének és beolvadásának, a XIX. század szintén az utolsó jóakaratú - de eredménytelen - kísérletek ideje. Ebben az évszázadban válik egyértelművé, hogy a kapitalista fejlődés a cigányság teljes kiközösítéséhez, életlehetőségük megszűnéséhez vezet.) Ezek az újabb cigány bevándorlók olyan kultúrát hoztak a Balkánról magukkal, amelyet egészen addig érintetlenül hagyott az összes arra irányuló közép-európai törekvés, hogy bármi módon, de integrálja, asszimilálja is esetleg a cigányságot. Óriási csoportjaik vándoroltak, nem voltak szokva semmiféle letelepedett életmódhoz, hagyományaik, szokásaik nemcsak hogy a korabeli magyar lakosságétól, de a már régebben Magyarország területére került cigányokétól is jelentősen különbözött. Számuk jelentősen megnövekedett, amikor az 1855-ös romániai cigány rabszolgafölszabadítást követően újabb nagy csoportjaik érkeztek magyar földre. (Hosszú romániai tartózkodásuk során alakult ki erőteljes román befolyás alatt álló nyelvjárásuk, a cigány nyelv úgynevezett oláh vagy kolompár cigány változata. Megjegyzendő, hogy oláh cigányok még jóval később, századunk első felének évtizedei során is érkeztek hazánkba román földről.

Az ezernyolcszázas évek eleje óta a kelet-európai nemzeti ébredésben a cigányok kérdése ritkábban kerül szóba. Pedig Magyarországon a század elejétől fogva új formát ölt a cigánykérdés. A falvak határában kialakulnak a cigánytelepek. A cigányok munkaerejére és szakmai képességeire -a zenétől eltekintve - egyre kevésbé tartanak igényt. A korábbi, talán kevésbé szembetűnő vándor cigányok helyett és mellett kiformálódik a nap mint nap látható páriák „osztálya".

A beilleszkedés lehetőségeinek megszűntével ismét a cigányság önálló, nemzeti fejlődése kap fokozott szerepet. Az 1848-49-es időkben sokan közülük nemzetőrként vagy honvédként szereztek ugyan maguknak megbecsülést, de a XV. század után ezekben az években (1850) fordul elő ismét, hogy „nemzeti egyenjogúságuk" elismertetésére törekszenek -Ferenc József császárhoz írt és válasz nélkül hagyott kérvényükben.

A múlt század második felében felélénkül a cigányokkal való foglalkozás, de részben egyedi jótékonysági akciókra korlátozódik, részben tudományos célzatú. A cigánykérdés átfogó megoldása kívül marad a horizontján. A szabadságharc után lemondatott esztergomi érsek, Hám János mint szatmári püspök iskolát építtet és ad a ferences barátok gondozásába - cigány iskola számára. Érsekújváron a helyi plébános, Farkai Ferdinánd alapít cigány iskolát. Mindkettő rövid életű azonban.

Újra kezdődik a cigányok vándorlásának tilalma, akadályozása 1867-től belügyminisztériumi rendelet tiltja. A század utolsó évtizedeiben József főherceg jelentős anyagi áldozatok árán igyekszik vándor cigányokat letelepíteni, kisjenői és alcsúti birtokainak egy részét erre szentelve. Kísérletét a társadalom inkább gyanakvással, mint bizalommal figyeli, és mikor sikerei átmenetinek bizonyulnak, azonnal kész az ítélet: „a cigányokkal semmit sem lehet kezdeni".

A századvégi liberalizmus légkörében Magyarországon európai rangú ciganológiai kutatás intézményesül. A tudományos munka azonban gyakorlatilag nem hat vissza a cigányok és nem cigányok kapcsolataira vagy a cigányok társadalmi felemelkedésének lehetőségeire.

A századvég divatos cigányromantikája (Jókai Mór, Liszt Ferenc, Lenau stb.) olyan képet rajzolt a cigányokról, aminek nem sok köze volt a valósághoz. A cigánykutatás tényanyaga sem a szélesebb közönségig nem jutott el, sem a probléma társadalmi-gazdasági gyökereivel nem foglalkozott. A cigányság helyzete viszont egyre romlott. Amikor pedig már nem lehetett szemet hunyni e fölött, akkor a magyar társadalom a felelősséget a cigányokra hárította, „eredendően rossznak", „kultúra nélkülinek", „javíthatatlannak" minősítve őket. A századfordulón a cigányok történelmében új fejezet kezdődik: a leplezetlen diszkrimináció és üldöztetés kora, amely ugyan csak a fasiszta időben ér tetőfokára, de amelyhez már évtizedekkel korábban elkészül az ideológiai (ön)igazolás.

A korábbi történelem a beilleszkedés nehéz, sokszor fájdalmas története. Az integráció elkerülhetetlenségét korábban sem értette meg mindenki: a cigányok sokszor kikerülni igyekezték, a nem cigányok akár durva erőszak árán is megakadályozni. Mégis, legalább Európa keleti felében s leginkább Magyarország határain belül az együttélés sok módozata alakult ki, és a beilleszkedés többféle útját járták végig a cigányok. Ezek az utak a XIX. század végén, a XX. század eléjén megszakadnak, és csak jóval a második világháború után nyílnak meg újra, új körülmények között. Ekkor azonban már nemcsak évszázados feszültségekkel, nem is csupán 50-100 év diszkriminációjával, hanem munkatáborokban, koncentrációs táborokban, s egyéb módon meggyilkolt tízezrek emlékével kell szembenézni. Mindezt nem lehet a történelemből kitörölni, a cigányokéból s a nem cigányokéból sem.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet