Előző fejezet Következő fejezet

KEMÉNY ISTVÁN

A magyarországi cigányság helyzete

 

Bevezetés

Kutatásunk Magyarország egész cigány lakosságát kívánja jellemezni. Felvételünkben tehát egyaránt szerepelnek a magyar, a cigány, és a román anyanyelvű, a Budapesten, a vidéki városokban és a falvakon lakó, a leghagyományosabb életformát folytató és a teljesen urbanizált életmódot élő, a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmi és kulturális szinten levő cigányok.

Kutatásunk megkezdése előtt azt a definíciós problémát kellett megoldanunk, hogy kit tekintsünk cigánynak. Úgy döntöttünk, hogy kutatásunk során azt tekintjük cigánynak, akit a nem cigány környezet annak tekint. Ez a meghatározás lehetővé tette, hogy egyaránt tanulmányozhassuk az integrálódás különböző fokán álló cigányokat, leírhassuk az integrálódás folyamatát, elemezhessük az integrálódást elősegítő és akadályozó tényezőket, így többek között a cigányság különböző rétegeinek és csoportjainak, valamint a magyar társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak az integrálódáshoz való viszonyát.

A cigányság ilyen definícióját az a gyakorlati szempont is indokolja, hogy csakis ez által tudtuk biztosítani a megkérdezendő személyek kiválasztásának egyértelműségét.

így többek között el kellett vetnünk azt a meghatározási lehetőséget, hogy azt tekintsük cigánynak, aki cigánynak vallja magát. Nagy tömegben élnek Magyarországon cigányok, akik életformájukban világosan elkülönülnek az őket körülvevő nem cigány környezettől, éppen ezért a nem cigány környezet cigányoknak tartja őket, ugyanakkor ilyen vagy olyan okból nem vallják magukat cigányoknak. Gyakorlati szempontból az a definíció már azért is végrehajthatatlanná tette volna a vizsgálatot, mert a magyarországi cigányok nagy része ebben a kérdésben időről időre változtatja álláspontját.

Még inkább el kellett vetnünk azt a meghatározási kísérletet, amely cigányoknak csak a cigány anyanyelvű cigányokat tekinti, tehát azokat a cigányokat, akiket a cigánysággal foglalkozó magyar irodalom többnyire oláh cigány néven tárgyal.1

A meghatározási kísérletet Szegő László azzal indokolja, hogy „e népcsoport teszi ki a magyarországi cigányság döntő többségét, mintegy 85-90 százalékát, és hogy az „ő problémájuk tekinthető a tulajdonképpeni cigány kérdésnek, mivel részint ők őriznek olyan nyelvi, kulturális és etnikai vonásokat, amelyek csoportjukat bizonyos nyilvánvaló nemzeti jelleggel ruházzák fel -, másrészt pedig mind szaporulatuk, mind nemzeti jellegükből adódó tudati-kulturális különállásuk akadályozza őket abban, hogy a modern társadalom struktúrájába az elmagyarosodás útján illeszkedhessenek be".2

A valóságban a magyarországi cigányság döntő többségét nem a cigány anyanyelvű, hanem a magyar anyanyelvű cigányok teszik ki. De nincsenek olyan nyelvi, kulturális és etnikai vonások sem, amelyek a cigány anyanyelvű cigányságot nyilvánvaló nemzeti jelleggel ruháznák fel, sőt még olyanok sincsenek, amelyek őket a magyaroktól, valamint a nem cigány környezettől élesen elhatárolnák és egységbe forrasztanák.

A magyarországi cigányság egymástól elkülönülő életforma csoportokra oszlik. E csoportok kialakulásában és elkülönülésében szerepet játszanak a nyelvi tényezők, de ugyanilyen vagy még nagyobb szerepet játszanak más tényezők, így többek között a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás foka és jellege. Kutatásunk során nem egyszer tapasztaltuk, hogy a magyar anyanyelvű cigányok egy része foglalkozásban, keresetben, jövedelemben, lakásban, iskolázottságban a legalacsonyabb szinten él, igen nagy távolságban attól, ahogy Magyarország nem cigány lakosságának döntő többsége él, de ugyanígy tapasztalhattuk azt is, hogy a cigány anyanyelvű cigányok jelentékeny része igen nagy lépéseket tett meg az integrálódás útján.

Kutatásunk másik - az előbbinél jóval nehezebb - problémája volt, hogy semmiféle információ sem állt rendelkezésünkre a Magyarországon élő cigányok számára és földrajzi oszlására vonatkozólag. Az 1970. évi népszámlálás adatai még nem álltak rendelkezésünkre, de különben is tudtuk, hogy a népszámlálás csak a magukat cigány anyanyelvűnek valló cigányokról ad számot, s azt is tudtuk az 1960. évi népszámlálás eredményei alapján, hogy ezek száma 30 ezer alatt lesz, ami nagyon távol áll a cigányok tényleges létszámától.

A cigányság létszámát, földrajzi és anyanyelvi megoszlását és objektív életkörülményeit reprezentatív adatfelvétel révén igyekeztünk megismerni. A cigány lakosság 2 százalékát kérdeztük meg. A mintavétel során más eljárást követtünk Budapesten, a megyei jogú városokban, a megyei joggal nem rendelkező városokban és a községekben.

Budapesten és a megyei jogú városokban a választói körzetekből indultunk ki. A választói körzeteket a kerületi és városi tanácsokban kapott információk szerint két csoportba rendeztük. Az egyik csoportba azokat a körzeteket soroltuk, amelyekben viszonylag sok cigány lakik, a másik csoportba azokat amelyekben nem vagy alig él cigány. Az első csoportba tartozó körzeteknél minden tizedik választói körzetbe látogattunk el, ott megkerestük azokat a lakásokat, amelyekben cigányok laknak, és ezek közül minden ötödikben töltöttünk ki kérdőívet. A második csoportba tartozó körzetek közül minden ötvenediket választottuk ki, és a körzetekben itt-ott előforduló cigánylakta lakások közül mindegyikben kérdőívet töltöttünk ki.

Vidéki városainkat betűrendes névsorba soroltuk, és minden ötödik városba látogattunk el.3

Ezekben a városokban minden cigánylakta lakást összeírtunk, jegyzékbe soroltunk és véletlenszerű kiválasztással minden tizedikben töltöttünk ki kérdőívet.

A községeket a megyei tanácsokban, a járási tanácsokban, a megyei és a járási rendőrkapitányságokon, valamint a megyei és járási KÖJÁL állomásokon kapott információk alapján két csoportba soroltuk. Az első csoportba azok a községek kerültek, amelyekben a cigányok száma eléri vagy felülmúlja a százat, a másodikba pedig azok, melyekben a cigányok száma száz fő alatt maradt. Az első csoportba tartozó községek közül minden tizedikbe látogattunk el, ott összeírtuk a cigányok által lakott lakásokat, és véletlenszerű kiválasztással minden ötödikben töltöttünk ki kérdőívet. A második csoportba tartozó községek közül minden ötvenedikbe látogattunk el, és ott kivétel nélkül minden cigányok által lakott lakásban kérdőívet töltöttünk ki.

A kérdőívek adatainak feldolgozása nemcsak azt tette lehetővé, hogy a cigányok létszámára, földrajzi és anyanyelvi megoszlására, demográfiai, lakás-, kereseti, jövedelmi és foglalkozási viszonyaira, valamint iskolázottságára kapjunk információkat, hanem azt is, hogy azoknak az adatoknak alapján a cigányság egymástól elkülönülő életforma csoportjait körülhatároljuk, legfőbb jellegzetességeiket megismerjük, és ezeket egymással összehasonlítsuk. Megkönnyítette ezt a munkát, hogy a kérdőíveket kitöltő szociológusok, néprajzosok, pszichológusok, és közgazdászok a kérdőív kitöltése során a mintába került családok mindegyikével hosszabb beszélgetést folytattak, tájékozódtak cigány és nem cigány környezetükben is, ennek révén választ tudtak adni olyan kérdésekre is, amelyek közvetlen kérdezéssel nem tudhatók meg. Így többek között választ tudtak adni a család ősi foglalkozására vonatkozó kérdésre is, pedig azokat az ősi foglalkozásokat ma már a cigányoknak csak elenyésző része gyakorolja.

A kérdőíves adatok feldolgozása azonban nem teszi lehetővé a cigányság életforma csoportjainak belső megértését. Standardizált kérdőív segítségével csak kis részben vagy egyáltalában nem ismerhető meg az egyes csoportok története (jelenük magyarázatának elengedhetetlen feltétele, a csoportok tárgyi kultúrája, s a szokásrendszer, amellyel a tárgyakat kezelik, a család belső szerkezete, a társadalom szervezete, az emberek egymás közti kapcsolata, a társadalmi ellenőrzés, amellyel a tradíciók megtartását biztosítják, a nevelés, amelyek azokat továbbörökítik nem érthetők meg az életformára jellemző tipikus beállítottságok, magatartások és gondolkodásmódok, azok a konkrét találkozások és összeütközések, általában mindazok a tipikus helyzetek és cselekvések, amelyekben és amelyek során társadalmi kapcsolat jön létre cigányok és nem cigányok között.

Az említett problémák kutatására a vizsgálat résztvevői minden negyedik cigány családban intenzív interjút készítettek. Az intenzív interjú keretét a család története adta meg. Az intenzív interjúk igen gondos előkészítés után többórás magnetofonnal rögzített beszélgetést jelentettek; részletesen kidolgozott terv alapján szigorúan kötött kérdésekre kerestek összehasonlítható és feldolgozható feleleteket, de a kérdéseket a megkérdezettnek nem közvetlenül, hanem indirekt formában tettük fel, a megfogalmazás módjában és sorrendjében teljesen közvetlenül jártunk el, hogy biztosítsuk a megkérdezett indulatainak és érzelmeinek nyílt kifejeződését. A család történetére vonatkozó adatokon túlmenően igyekeztünk magatartásokat is feltárni; nem elégedtünk meg a bevallott véleményekkel és nézetekkel, hanem igyekeztünk megismerni a mások elől eltitkolt, sőt a tudatosan meg sem fogalmazott véleményeket és nézeteket is; kerestük az összefüggést a vélemények, magatartások, nézetek, valamint a személyiség tudatosan vallott, mások elől eltitkolt, vagy nem is tudatos szükségletei és törekvései között; igyekeztünk az így megkeresett magatartástípusokat a megkérdezett múltjában és jelenében rejlő szociológiai adottságokkal magyarázni.

Az intenzív interjúk alanyainak kiválasztásánál nem alkalmaztuk a szigorú véletlenszerűséget, hanem arra törekedtünk, hogy mintánk minél heterogénebb legyen, a legkülönbözőbb szempontok alapján minél többféle típus kerüljön be a mintába és ennek folytán minél szélesebb összefüggések felderítésére legyen mód.

A kérdőívek és az intenzív interjúk feldolgozásából nyert adatokat eset tanulmányokkal egészítettük ki. Esettanulmány készült nyolc megyéről, a cigánycsaládok szerkezetéről, a nevelési rendszerről és a cigánykultúráról. Ezen kívül igen sok résztanulmány, töredék és megfigyeléseket rögzítő jegyzet.

A cigányságra vonatkozó gyér szakirodalomban ma is igen gyakran találkozunk azzal az állítással, hogy a cigányok bizalmatlanul fogadják a közéjük érkező kutatót, elzárkóznak, lakásaikba nem engedik be és nem szívesen nyilatkoznak meg előttük. A vizsgálat résztvevői a cigányok egyetlen csoportjánál sem találkoztak ilyen bizalmatlansággal. Mindenütt szívesen fogadtak bennünket, örömmel nyilatkoztak életük legbizalmasabb részletéről, a magnetofon nem bátortalanította el őket, hanem szinte keresték az alkalmat, hogy magnetofonba beszélhessenek. Az az érzésünk, hogy a kétféle, egymással ellentétes tapasztalat magyarázatát nem a cigányokban, hanem a közeledés módjában kell keresni. A múlt elég okot adott arra, hogy bizalmatlanul fogadják a hozzájuk érkező, de talán éppen ezért kétszeresen barátságosak, ha rokonszenvvel találkoznak.

Ettük a cigányok ételét, ittuk italukat, laktunk lakásaikban, barátságokat kötöttünk, igyekeztünk eljárni ügyes-bajos dolgaikban. Mindez hasznos eszköznek bizonyult megismerésükhöz, de okot rá nemcsak a megismerés vágya adott, hanem a cigányok vendégszeretete és barátsá-gossága is, valamint a problémák sokasága, amelyekkel saját erejükkel nem tudnak megbirkózni. A cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban a hiány jellemzi, a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás, a kielégítő ruházkodás és étkezés, az egészséges ivóvíz, az iskolázottság és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya. De nem csak hiányt tapasztaltunk körükben, hanem pozitívumot, többletet is, amely egész életükre szóló élmény marad: a személyes kapcsolatok melegségét, a személyiség spontaneitását, a pillanat örömeivel való élni tudást.

A résztvevők a vizsgálat minden munkájából egyaránt kivették részüket. Egy-egy személy egy-egy megyét kapott vizsgálati területül, s a megyében az előre rögzített szempontok alapján maga szerzett be minden információt, maga készítette el a mintát, kitöltötte a standardizált kérdőíveket, intenzív interjúkat folytatott benyomásairól, élményeiről feljegyzéseket készített. Tapasztalatainkat hétről hétre ismétlődő megbeszéléseken cseréltük ki, s e megbeszélések során együtt alakítottuk ki azokat a következtetéseket is, amelyeket a tanulmányban igyekszünk megfogalmazni. Egyes résztvevők csak ideiglenesen vettek részt a vizsgálatban, mert betegség vagy más ok megakadályozta őket a munka folytatásában, és akadt olyan résztvevő is, aki nem tudott megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket magunk állítottunk magunk elé.

A kutatási idő kevés volt ahhoz, hogy a cigányok életét minden részletében megismerhessük. Erőnk kevés ahhoz, hogy plasztikus képet fessünk mindazokról a gátló körülményekről, amelyek életüket nehezítik és azokról a pozitív  élményekről  és  emberi  tanulságokról,   amelyeket  körükben szereztünk. Legyen mentségünk, hogy igazat akarunk szólni arról a népcsoportról, melyről annyi hamis hangzott már el szóban és írásban.

 

I. Demográfia

Reprezentatív felvételünk tanúsága szerint 1971-ben a magyarországi cigányság száma 320 ezer fő volt.

A foglalkozási struktúra és az életforma bizonyos jellegzetességei alapján a magyarországi cigány lakosság nagyjából hat régióra osztható. E hat régió: Kelet (ide soroltuk Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Békés megyét), Alföld (Csongrád, Bács és Szolnok megye), a budapesti iparvidék (ide soroltuk Budapestet, Pest, Fejér és Komárom megyét), Észak (ide soroltuk Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megyét), Dél-Dunántúl (ide soroltuk Baranya, Somogy, Zala, Tolna és Veszprém megyét) és Nyugat (ide soroltuk Vas és Győr-Sopron megyét). E régiók közül a hatodikban a cigányság létszáma aránytalanul csekély: e régiókban lakik a magyarországi cigányság 1,4 százaléka.4

A cigányok az egész ország területén szétszóródva élnek, de eloszlásuk nem egyenletes. Mint már mondottuk, számuk és arányuk a két nyugati megyében elenyésző. Ebben a két megyében az összlakosság 1,3 százaléka cigány, és összlétszámuk 5 ezer fő körül van. A legnagyobb a cigányok száma és aránya a három keleti megyében, ahol kereseti, jövedelmi és lakás viszonyaik a legkedvezőtlenebbek és iskolázottságuk is a legalacsonyabb fokon van. Ebben a három megyében lakik a cigányok 23 százaléka, számuk 75-80 ezer között van. Arányuk a régió teljes népességéhez viszonyítva megközelíti az 5, százalékot. Az északi régióban a cigányok kereseti, jövedelmi és lakásviszonyai mintegy középső helyet foglalnak el az elmaradottabb keleti régió és a fejlettebb budapesti régió között. Indulásuk is magasabb színvonalról történt, mint a keleti régióban lakó cigányoké, a bányászat és az ipar fejlesztése pedig megjavította helyzetüket a munkaerőpiacon. Ebben a régióban lakik a cigányok 20 százaléka, számuk kereken 65 ezer, arányuk itt is megközelíti az 5 százalékot. Az alföldi régió cigányai is középső helyzetet foglalnak el a keleti régió és a budapesti iparvidék cigányai között. Ebben a régióban lakik a cigányok 16 százaléka, számuk valamivel felülmúlja az 50 ezret, az össznépességhez viszonyított arányuk 3 százalék alatt marad. A legkedvezőbbek a mutatók a budapesti iparvidéken, e régióban lakik a cigányok 19 százaléka, számuk 60 ezer körül van, a régió össznépességhez viszonyított arányuk 2 százalék alatt marad. A budapesti iparvidék cigányait követik színvonalon a dunántúli cigányok. A Dél-Dunántúlon és a Nyugat-Dunántúlon együttesen a cigányok 21 százaléka lakik, számuk 65-70 ezer között van, s míg Nyugat-Dunántúlon az össznépességhez viszonyított arányuk elenyésző, addig Dél-Dunántúlon megközelíti a 4 százalékot.

 

A pontosabb eloszlás:

Budapesti iparvidék 19,0%
Dunántúl 21,4%
ezen belül :  Dél-Dunántúl 20,0%
Nyugat-Dunántúl 1,4%
Északi régió 20,4%
Alföld 16,1%
Keleti régió 23,1%
Összesen: 100,0%

 

Reprezentatív felvételünk egyik legfontosabb eredménye a cigányság nyelvi megoszlásáról kapott kép, amely azt mutatja, hogy a magyarországi cigányok döntő többsége magyar anyanyelvű. A cigányok csaknem háromnegyed része (71 százaléka) magyar, valamivel több mint egyötöde (21 százaléka) cigány és - nem egészen 8 százaléka román anyanyelvű.

 

A pontosabb eloszlás:

magyar anyanyelvű cigányok 71,0%
cigány anyanyelvű cigányok 21,2%
román anyanyelvű cigányok 7,8%
egyéb anyanyelvű cigányok 0,2%
Összesen 100,0%

 

Ebből a tényből következik, hogy minden olyan tudományos elemzésnek, amely a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozik, de ugyanígy minden olyan javaslatnak is, amely cigányok és nem cigányok társadalmi kapcsolatának rendezésére irányul tudomásul kell vennie a magyar anyanyelvű cigányok létszámbeli túlsúlyát.

Hamis tehát minden olyan elképzelés, amely a cigány-kérdés megoldását a nyelv kérdés megoldása útján vagy a nyelvi alapon álló kulturális autonómián keresztül keresi. Már itt jelezhetjük azt a meggyőződésünket, hogy a cigánykérdés alapvetően nem etnikai, hanem társadalmi rétegkérdés.5

A 320 ezer magyarországi cigányból tehát 224 ezer magyar anyanyelvű. 61 ezer cigány anyanyelvű és 25 ezer román anyanyelvű. A nyelvi asszimiláció erős mindazokban az országokban, amelyekben nagyszámú cigányság él. A Spanyolországban élő, valamint a Dél-Franciaországban élő cigányok döntő többsége pl. spanyol illetőleg katalán anyanyelvű. Nincs pontos adatunk a Szlovákiában élő cigányok nyelvi megoszlásáról, mert a Csehszlovák Szövetségi Hivatalnak a cigányokra vonatkozó adatai erről nem nyújtanak információt. Még a cigányok pontos létszámát sem tudjuk megállapítani, mert a statisztikai közleményekben csak a telepen élő cigányok számát adják meg (egész Csehszlovákiában 226 ezer, Szlovákiában 165 ezer 1988-ban), de a közölt adatok alapján valószínűnek látszik, hogy a Csehszlovákiában élő cigányok száma 300 ezer és a Szlovákiában élő cigányok száma 240 ezer körül lehet: ezek döntő többsége valószínűleg magyar anyanyelvű. Egészen más a helyzet olyan országokban, mint Anglia vagy Németország, bár tudunk német anyanyelvű cigányokról is. A későbbiekben lesz alkalmunk valamit szólni a cigányok történetéről. Csak ebben az összefüggésben érthető meg viszonyuk ahhoz a társadalomhoz, amelyben élnek. Valószínűnek látszik, hogy a történeti múlt évszázadaiban - máig kiható érvénnyel - a cigányoknak úgyszólván semmiféle módjuk nem nyílt asszimilációra a mélyen tagozott társadalmi szerkezetű feudális országokban, s az ezek nyomán létrejövő tisztán polgári társadalmakban. Nagyon kevés módjuk nyílt a beolvadásra a balkáni országokban is, amelyekben a házközösségi és a rokonsági rendszernek az uralma megnehezítette etnikumok keveredését és integrálódását, annak ellenére, hogy a balkáni országokban élő cigányok az évszázados együttélés során a balkáni szláv kultúra igen sok elemét tették magukévá, feladva hazulról hozott kultúrájukat. Noha a magyarországi és Spanyolországi cigányok is mindig e társadalom margóján éltek, beolvadásra, bizonyos mérvű asszimilációra ezekben az országokban mégis több lehetőségük nyílt. Míg a fejlett Nyugat országaiban legfeljebb eltűrték a cigányokat - azt sem mindig6 - addig Spanyolországban és Magyarországon a cigányok, ha nem is váltak társadalmilag egyenjogúvá, a társadalom integrált részeivé de legalább elfogadták őket.

A különböző anyanyelvű cigányok nem egyenletesen oszlanak el az ország területén. Mindenek előtt az tűnik szembe, hogy a román anyanyelvű cigányok sokkal kisebb mértékben városlakók mint a magyar vagy a cigány anyanyelvű cigányok. A cigányok egészére jellemző, hogy sokkal nagyobb részük lakik falun, mint a nem cigányoknak, de ez különösen a román cigányokra érvényes. Az egész cigány népesség 8 százaléka él Budapesten (míg a nem cigányoknak egyötöde), 14 százaléka vidéki városainkban (míg a nem cigányoknak egynegyede) és 78 százaléka falun. A magyar anyanyelvű cigányok 8 százaléka él Budapesten, 16 százaléka vidéki városainkban, 76 százaléka falun, a cigány anyanyelvű cigányok 10 százaléka él Budapesten, 11 százaléka vidéki városainkban és 79 százaléka falun, román anyanyelvű cigányok viszont Budapesten nem laknak, 6 százalékuk él vidéki városainkban és 94 százalékuk falun.

 

A pontosabb eloszlás: 

Település típusok magyar cigány román összesen
a n y a n y e l v ű
Budapest 8,3 9,9 - 7,7
vidéki városok 15,5 1,5 6,2 13,9
községek 76,2 78,7 93,8 78,3
összesen 100,0 100,0 100,0 100,0

 

Ennek megfelelően a 25 ezer Budapesten élő cigány háromnegyed része magyar és egynegyed része cigány anyanyelvű. A vidéki városokban élő 45 ezer cigány négyötöd része magyar anyanyelvű, 17 százaléka cigány anyanyelvű és 3 százaléka román anyanyelvű, tehát vidéki városainkban 35 ezer magyar anyanyelvű, 7-8 ezer cigány anyanyelvű és mintegy 1500 román anyanyelvű cigány él. A 250 ezer falusi cigányból 69 százalék, vagyis 173 ezer magyar anyanyelvű, valamivel több, mint egyötödük, tehát több, mint 50 ezer fő cigány anyanyelvű, és nem egészen egytizedük kb. 23 ezer fő román anyanyelvű.


A pontosabb eloszlás:

Település típusok magyar cigány román összesen
a n y a n y e l v ű
Budapest 73,8 26,2 - 100,0
vidéki városok 79,2 17,4 3,5 100,0
községek 69,3 21,2 9,3 100,0
együtt 71,0 21,2 7,6 100,0

 

Az anyanyelvi csoportok eloszlása régióként sem egyenletes. A román anyanyelvű cigányok döntő többsége a Dél-Dunántúli megyékben lakik: ebben a régióban arányuk megközelíti a teljes cigány népesség 30 százalékát, a régió két megyéjében, Baranya és Somogy megyében pedig a cigányok többségét képezik. Más régiókban román anyanyelvű cigányok csak jelentéktelen számban fordulnak elő. A magyar és a cigány anyanyelvű cigányok eloszlása egyenletesebb, magyar anyanyelvű cigányok teszik ki a legtöbb régióban a cigányok háromnegyed részét: egyedül a Dél-Dunántúli régióban süllyed arányuk 50 százalék alá, az említett két megyében pedig 10 százalék alá. A cigány anyanyelvű cigányok aránya valamennyi régióban 20-20 százalék.

 

A pontosabb eloszlás:

Település típusok magyar cigány román összesen
a n y a n y e l v ű
Budapesti iparvidék 71,8 24,1 4,1 100,0
Dunántúl 49,7 20,2 30,1 100,0
Észak 77,1 20,0 2,9 100,0
Alföld 75,0 19,3 5,7 100,0
Kelet 77,0 21,6 1,4 100,0

 

Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar anyanyelvű cigányok száma a budapesti régióba 43 ezer, a Dunántúli régióban 32 ezer, az északi régióban 50 ezer körül van, a cigány anyanyelvű cigányok hozzávetőleges száma a budapesti régióban 15 ezer, a dunántúli régióban 13 ezer az északi régióban 13 ezer, az alföldi régióban 11 ezer és a keleti régióban 17 ezer.

A cigányság integráltsága szempontjából az egyik leglényegesebb mutató a telepen, illetőleg a nem telepen élő cigányok aránya, országos viszonylatban a cigány lakások kétharmada fekszik telepen és egyharmada nem telepen (ennek megfelelően a cigány népesség kétharmada telepen egyharmada pedig nem telepen él).7

A telepen és a nem telepen lakók aránya egészen más Budapesten, mint az ország többi részében. Budapesten a telepen lakók aránya 30 százalék, a nem telepen lakók aránya 72 százalék, a nem telepen lakók aránya 28 százalék, a községekben pedig a telepen lakók aránya 68 százalék és a nem telepen lakóké 32 százalék. Országos viszonylatban tehát 210 ezer telepen lakó cigány problémája vár megoldásra, ebből 7-8 ezer él Budapesten, több mint 30 ezer vidéki városokban és több, mint 170 ezer községekben.

A telepen, illetőleg a nem telepen lakók arányát illetően erős eltérés van a különböző anyanyelvű cigányok 65 százaléka, a cigány anyanyelvű cigányok 75 százaléka és a román anyanyelvű cigányok 48 százaléka lakik telepen. Felületes szemlélő ezekből az adatokból azt a következtetést vonhatná le, hogy a román anyanyelvű cigányok a jövedelem és a lakás, valamint az integráltság szempontjából általában magasabb színvonalon vannak, mint a magyar anyanyelvű cigányok. Valójában a magyar és a cigány anyanyelvű cigányok sokkal heterogénebb csoport, mint a sokkal nagyobbak. Már Erdős Kamill megfigyelte, hogy a magyar cigányok egy része „jóformán semmiben sem különbözik a környező lakosság jobb módú és intelligensebb egyedeitől"8, míg nagyobb részük elképzelhetetlenül nyomorúságos körülmények között él. Ugyanilyen különbségeket tapasztalunk a cigány anyanyelvű cigányok körében is. Ebben a két anyanyelvi csoportban egyesek eljutottak odáig, hogy a nem cigány társadalom alsó rétegeibe integrálódhattak, mások továbbra is a társadalom alatt élnek. Az adatok azt is megmutatják, hogy az integráltak aránya a magyar anyanyelvűek körében nagyobb.

A különböző településtípusokban az egyes anyanyelvi csoportokon belül nem egyforma a telepen lakók, ill. a nem telepen lakók aránya. A magyar anyanyelvű cigányoknál pl. A Budapesten lakóknak 22 százaléka, a vidéki városokban lakóknak 74 százaléka és a falun lakóknak 68 százaléka lakik telepen. Ezzel szemben a cigány anyanyelvűeknél a Budapesten lakók 52 százaléka, a vidéki városokban lakók 62 százaléka és a falun lakók 80 százaléka lakik telepen. Különösen szembetűnő, hogy a vidéki városokban lakó magyar anyanyelvű cigányok körében milyen nagy a telepen lakók aránya. Ennek az a magyarázata, hogy az alföldi, tiszántúli és északi kereskedő és mezővárosokban évszázadok óta laknak magyar anyanyelvű cigányok, egyes csoportjaiktól eltekintve a város életéből kirekesztetve, teljes elszigeteltségben és a legnagyobb nyomorúságban. A többnyire a tizenkilencedik és huszadik században bevándorolt un. oláh cigányok általában falun telepedtek le, nagy részük pedig rövidebb hosz-szabb ideig kisebb nagyobb mértékben vándor életmódot folytatott. A vidéki városokba való bevándorlás legtöbbjüknél később következett be, igen sokszor olyanok részéről, akik az átlagos cigányoknál nagyobb jövedelemmel rendelkeztek. Budapesten viszont jó néhány olyan cigány anyanyelvű cigány él, aki már Pestre költözése előtt a törvény határán élt, a nagyváros hatása pedig hagyományos életformájukat sok családnál teljesen felbomlasztotta.

A telepen ill. a nem telepen lakók aránya az egyes régiókban erősen különbözik. A budapesti iparvidéken a cigányok 51 százaléka, Dunántúlon 55 százaléka, az Alföldön 68 százaléka, az északi régióban 73 százaléka és a keleti régióban 85 százaléka lakik telepen.

A cigányok létszámára vonatkozó adataink középen állnak kétféle becslés között. A 10 évvel ezelőtti lakásszámlálás adatai alapján 1962-ben - ha nem is hivatalos formában - a cigányok létszámát 222 ezerre becsülték. Ennek a számlálásnak során azonban csak a telepi lakásokat vették figyelembe, míg a mi felvételünk a nem telepi lakásokra is kiterjedt. Felmérésünk adatai szerint 1971-ben a telepen lakó cigányok száma 210 ezer körül volt. Ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt 10 évben igen sok cigány költözött ki a telepekről, más részt ugyanebben az időben a cigányok erősen szaporodtak, akkor azt vonhatjuk le tanulságul, hogy a két számlálás adatai nagyjából fedik egymást. Nagyon helytelen lenne azonban ha a cigányokat azonosítanánk a telepen élőkkel. Már említettük, hogy 30 ezernél több cigány él újfajta, újonnan épített telepeken, de felmérésünk azt is megmutatta, hogy a városokban és a falvakban a nem cigányok között elszórtan élő cigányok nagy részének sem sikerült integrálódnia, és még a legmagasabb színvonalon élők is újra meg újra az előítéletek falába ütköznek.

Az elmúlt tíz évben erősen növekedett a cigányok iránti érdeklődés, részben cigány származású értelmiségiek és fél értelmiségiek részben cigányokkal rokonszenvező nem cigányok körében - e két csoportot a cigányokkal való azonosulás illetve a velük való együttérzés jelzi - más részről olyan, többnyire narodnyik beállítottságú értelmiségiek és félértelmiségiek,   valamint   vidéki   pedagógusok   és   funkcionáriusok körében, akik a cigányság szaporodásában a magyarság halálos veszedelmét látják. Mindkét csoport szemléletét a realitások figyelmen kívül hagyása jellemzi, álláspontjuk - akár cigánypárti, akár cigányellenes - romantikus, szélsőséges esetekben mitologikus. Cigánypártiak és cigányellenesek között egyaránt hamis képzetek terjedtek el a cigányság magatartásáról, életlehetőségeiről, magyarok és cigányok viszonyáról, és többek között a cigányság létszámáról is. Az utóbbi években nem egyszer találkoztunk olyan állítással, amely a cigányság jelenlegi létszámát félmillióra becsülte, bár a sajtóban tudomásunk szerint ilyen becslések közlésre nem kerültek.

A való élet tanulmányozása más területeken is alkalmas a romantikus képzetek eloszlatására. Így a család nagyságának, a gyerekek számának, az élveszületések számának és a tényleges szaporodás vonatkozásában is. Másrészről e tények tanulmányozása nélkülözhetetlen a cigányok jövedelmi helyzetének és életformájának megértéséhez. Az átlagos család nagyság a cigányok körében 4,52. Eltérések mutatkoznak település típusok és anyanyelv szerint. Budapesten az átlagos család nagyság a cigányoknál 3,83, a vidéki városokban 4,24, a községekben 4,65. A magyar anyanyelvű cigányoknál az átlagos családnagyság 4,48 a cigány anyanyelvűeknél 4,73, a román anyanyelvűeknél 3,96. Az egyes anyanyelvi csoportokon belül a település típusonkénti különbségek nem egyformák. A cigány anyanyelvű cigányoknál kisebbek, mint a magyar anyanyelvűeknél: náluk a községekben az átlagos család nagyság 4,88, Budapesten 4,37, míg a magyar anyanyelvűeknél a községekben 4,64 és Budapesten 3,69.

Érdemes ezeket az adatokat az egész magyar lakosságra vonatkozó adatokkal összevetni. Az összehasonlításnál az 1963. évi rétegződési felvétel9 adatait használjuk fel, mert összehasonlításra az a legalkalmasabb. A cigányoknál az átlagos családnagyság (4,52) 42 százalékkal múlja felül az egész magyar lakosságra kiszámított átlagos családnagyságot (3,18). Mivel azonban a nem cigányok körében a nyugdíjasok aránya magas, a cigányok körében pedig alacsony azért érdemes összehasonlítanunk a cigány család átlagos nagyságát azoknak a magyar háztartásoknak átlagos nagyságával, amelyekben a háztartás feje aktív kereső. Az ilyen családok átlagos nagysága az átlagos magyar családban 3,4, a cigány családok létszáma ezt 33 százalékkal múlja felül.

A családnagyság azonban viszonylagos fogalom. Nagysága attól függ, hogy hogyan definiáljuk a családot. A fentiekben családnak azokat az egy jövedelmi és fogyasztási közösséghez tartozó személyeket tekintettük, akik házastársi vagy rokonsági kapcsolatban állnak egymással. Egészen más képet kapunk akkor, ha a rokonsági kapcsolaton kívül kritériumnak nem az egy háztartáshoz (jövedelmi és fogyasztási közösséghez) való tartozást, hanem az együttlakást tekintjük. A cigány családoknál ugyanis a rokonsági rendszer sokkal erősebb, mint a nem cigány családokban, ezért igen gyakran előfordul, hogy egy lakásban nem két nemzedék, hanem három nemzedék lakik együtt, vagy két vagy háromnemzedékes családon belül több rokoncsalád. Országos viszonylatban a cigány népesség 31 százaléka lakik olyan lakásokban, amelyben három nemzedék él együtt és további 8 százalék olyan lakásokban,  amelyekben testvérek élnek együtt családjaikkal. Az ilyen háromnemzedékes együttélések aránya a román anyanyelvű cigányoknál valamivel alacsonyabb, pontosabban náluk a népesség 37 százaléka él háromnemzedékes családokban és további  17 százaléka együttélő testvércsaládokban. A legmagasabb három nemzedékes családban élők aránya az oláh cigányoknál: 37 százalék, amit a testvércsaládokban élő 10 százalék egészít ki. Általában tehát a cigányok által lakott lakások csaknem felében több család él együtt. Az ilyen többcsaládos együttélésekben a háztartások elkülöníthetők de határaik  rugalmasak  és  folyékonyak.   Gyakori jelenség  pl.   hogy  a nagyszülői nemzedékhez tartozó feleség, a nagymama megfőzi az ebédet maga és férje számára, ugyanakkor egy másik ebédet főz a második és harmadik nemzedék számára. Máskor a legfiatalabb nemzedékhez tartozó legidősebb lányra hárul ez a feladat.

A már említett csehszlovákiai vizsgálat szerint Szlovákiában az átlagos családnagyság 1968-ban 5,8. A Szövetségi Statisztikai Hivatal közleményei nem adják meg a család definícióját. Adatainkból valószínűnek látszik, hogy az egy lakásban élő és az egymással házastársi ill. rokoni kapcsolatban lévő személyeket tekintették családnak. Ha ez tényleg így van, akkor a szlovákiai cigányoknál az átlagos családnagyság csak 4 százalékkal nagyobb, mint nálunk.

Az átlagos családnagyság mutatója nem fejezi ki a különböző nagyságú családok megoszlását. Plasztikusabb képet kapunk a cigány és a nem cigány családok összetételének eltéréséről, ha azt is figyelembe vesszük. A három és négytagú családok arányát illetően cigányok és nem cigányok között, aránylag kicsi a különbség. Az összes magyar háztartásban a három és négytagúak aránya 43,5 százalék, az összes cigány háztartásban 42,1 százalék. A különbségek az egy és kéttagú ill. az öt és többtagú háztartások arányában mutatkoznak. Az összes magyar háztartáson belül az egy és kéttagúak aránya 40,1 százalék, az összes cigány háztartáson belül 21,1 százalék. Ezzel szemben az öt és annál többtagú háztartások aránya az összes magyar háztartáson belül 15,4 százalék, a cigány háztartásokon belül ennek több, mint duplája, 37,2 százalék. E megoszlás magyarázata kézenfekvő. Az egy és kéttagú háztartások nagyobb arányát a magyaroknál főként az öregek nagyobb aránya okozza. A cigányoknál az átlagos élettartam jóval rövidebb, s ennek megfelelően az öregek aránya összehasonlíthatatlanul kisebb. Ehhez járul még az is, hogy a rokonsági kapcsolatok nagyobb jelentőségének következtében a cigányoknál gyakoribb, az, hogy az öregek együtt maradnak a (fiatalabb családtagokkal). Ezt mutatja az is, hogy ha a magyar háztartások közül elhagyjuk a nyugdíjasokat és csak az aktív háztartásfővel rendelkező magyar háztartásokat vesszük figyelembe, akkor már a cigányokhoz közelebb álló arányszámot kapunk: az egy és kéttagú háztartások aránya náluk 29,8 százalék. A még mindig meglévő különbséget itt is elsősorban a nyugdíjazáshoz közel állók adják meg: ezek aránya a magyaroknál nagyobb a cigányoknál kisebb.

A másik oldalon az öt és többtagú családok nagyobb aránya a cigányoknál a nagyobb gyermekszám következménye. Kiáltóvá válnak a különbségek ha elkülönítjük a hat és többtagú családok arányát. Ez az összes magyar háztartáson belül 6,6 százalék és még az aktív háztartásfővel rendelkező családokban is csak 8,0 százalék, a cigányoknál viszont 22,5 százalék.

Egészen más képet kapunk, ha a cigány családokat nem az összes magyar családdal hanem csak azokkal a magyar családokkal vetjük egybe, amelyeknél az egy főre jutó jövedelem az 1968. évi jövedelmi felvétel idején 600 Ft alatt volt. Mivel ezek között nagy a nyugdíjas háztartások aránya, a cigányoknál viszont nagyon kicsi, ezért az összehasonlítás akkor értelmes ha a 600 Ft alatt élő magyar családok közül csak azokat vesszük figyelembe, amelyekben a háztartásfő aktív kereső. Ezek körében az öt és többtagú családok aránya csaknem akkora, mint a cigányoknál 33,5 százalék.

Az a tény, hogy az öt és többtagú családok aránya az alacsony jövedelmű magyar lakosság és a cigány lakosság körében közel áll egymáshoz, arra a későbbiekben újra meg újra alátámasztandó következtetésre jogosít bennünket, hogy Magyarországon a nem cigány alacsonyjövedelmű és a cigány lakosság életformájában közel áll egymáshoz.10 Ha kultúrán nem a szellemi életet értjük, hanem az életforma egészét, akkor azt kell mondanunk, hogy Magyarországon nem beszélhetünk cigány kultúráról vagy szubkultúrájának az eddigiek alapján két vonását rögzíthetjük: az alacsony jövedelmet és a magas gyermekszámot. A magas gyermekszám az alacsony jövedelemnek oka is, következménye is, e két vonás egymásra ható, mégis egymástól független változónak kell tekinteni.

 

A családok pontosabb megoszlása családnagyság szerint:


  1-2 3-4 5 és több

Összesen

t a g ú családok

összes magyar ht.
40,1 43,5 15,4 100,0
aktív háztartásfővel rendelkezőösszes magyar ht. 29,8 50,2 20,0 100,0
összes magyar 600 Ft alatti háztartás 70,2 13,8 16,0 100,0
összes magyar aktív háztartásfővel rendelkező 600 Ft alattiht. 33,3 27,4 33,5 100,0
összes cigány ht. 21,21 42,1 37,2 100,0
román cigányok 29,5 40,4 30,2 100,0
magyar cigányok 20,5 41,7 37,8 100,0
oláh cigányok 16,1 47,1 35,8 100,0

 

A fenti adatok bizonyos szempontból megtévesztőek. A százalékos arányok ugyanis nem a népesség, hanem a családok megoszlását mutatják. Magától értetődik, hogy a kisebb létszámú családokban kevesebb személy él, így egészen más képet kapunk, ha a népesség megoszlását vesszük szemügyre.

A cigány népességnek kevesebb, mint 10 százaléka él egy és kéttagú családokban, és nagyobb fele öt és többtagú családokban él.

 

A pontosabb megoszlás:


 

 

1-2 3-4 5 és több

Összesen

t a g ú családok
magyar cigányok 9,43 5,4 55,3 100,0
oláh cigányok 8,4 36,8 54,7 100,0
román cigányok 17,0 39,0 44,1 100,0
oláh cigányok 16,1 47,1 35,8 100,0
összesen 9,7 35,6 54,7 100,0

 

A nagyobb családlétszám a nagyobb gyerekszám következménye. A cigányok csaknem 40 százaléka olyan családban él, amelyben a 15 éven aluli gyerekek száma 4 vagy annál több, 56 százalékuk pedig olyan családban, amelyben a 15 éven aluli gyerekek száma három vagy annál több. E tekintetben a vidéki városok és falvak között kicsi a különbség: falun a cigányok 58, a vidéki városokban 55 százaléka él 3 vagy annál több gyerekes családokban. Csak Budapesten kisebb a gyerekszám: itt a családok 39 százaléka él 3 vagy többgyerekes családokban. Nagyobb különbség mutatkozik az anyanyelvi csoportok között. A cigány anyanyelvű cigányoknak 60 százaléka, a magyar anyanyelvű cigányok 56 százaléka, a román anyanyelvű cigányok 40 százaléka él három vagy annál többgyermekes családokban.

Érdemes összehasonlítanunk a cigányok és nem cigányok családjait ebből a szempontból. Összehasonlításunkban eltekintünk a nyugdíjas családoktól, és csak azokat a családokat vesszük figyelembe, amelyekben van aktív kereső. Az összes ilyen magyar háztartás népességének 5 százaléka él négy és annál többgyerekes, és 14 százaléka három vagy annál többgyerekes családokban. Egészen más képet kapunk, ha a cigányokat azokkal hasonlítjuk össze, akiknek családjaiban az egy főre jutó jövedelem az 1968. évi jövedelmi felvétel szerint 600 Ft. Alatt volt. A 600 Ft. alatt élőknek 34 százaléka él négy és többgyerekes, és 57 százaléka él 3 és többgyerekes családokban. 11

Ezek az adatok közel állnak a cigány családok adataihoz. Míg az átlagos magyar háztartásokra az jellemző, hogy egy vagy két gyerekük van, vagy egy sincs, a cigányok és az alacsony jövedelmű nem cigányokra viszont az a jellemző, hogy három vagy több gyerekük van. Hozzá kell ehhez tennünk, hogy az ország 4 vagy többgyerekes családjainak nagyobb fele (51 százaléka) tartozik a 600Ft. alatt élők kategóriájába. Azt is tudnunk kell,  hogy a 4 és  többgyerekes alacsony jövedelmű családok népességének  85  százalékánál  a  három  és  többgyermekes  alacsony jövedelmű családok népességének pedig 82 százalékánál a családfő segédmunkás,   betanított  munkás  vagy  mezőgazdasági  fizikai  dolgozó.   A mezőgazdasági fizikai dolgozó magától értetődően falun élnek, de falun él és falusi proletárok leszármazottja az alacsony jövedelmű segéd- és betanított munkások döntő többsége is. Ezekben a családokban tehát, ugyanúgy, mint a cigányoknál, a nagyobb gyerekszám a falusi szegénység tradicionális életvitelének folytatását jelenti.  Ezek a tények is azt a nézetünket támasztják alá, hogy a falusi cigányság nem rendelkezik önálló, elkülönült kultúrával vagy szubkultúrával. A XIX. században és a XX. század  első   felében  fokozatosan  kialakult  a  falusi   és   mezővárosi szegénység szubkultúrája: a cigányok ennek voltak részei, illetőleg a cigányság   egyes   életforma   csoportjai   ezen   belül   alkottak   kisebb mikroklímákat.

1970-ben az 1000 főre jutó élveszületések száma a cigányoknál 32 volt. Ez a szám több, mint kétszerese az egész magyar lakosságra jellemző élveszületési arányszámnak (ez utóbbi 1969-ben 15 volt). Ez azt jelenti, hogy évi átlagban 7000 cigány csecsemő születik, tehát minden 15. magyar  gyerek  cigány.   Másrészt  nem   tudjuk  megmondani,   hogy  az élveszületések száma a cigányoknál hogyan alakul a legközelebbi években és  évtizedekben.   Valószínűnek  látszik,  hogy  az  iskolázottság  és  a jövedelem emelkedése az élveszületési arányok fokozatos csökkenését hozza magával.   Ha  két megengedhetetlen  feltevést alkalmazunk,   és feltételezzük, hogy a cigányoknál az 1000 főre jutó halálozások száma ugyanakkora, mint a nem cigányoknál, tehát 10 és 11 között van (ez a feltevés azért megengedhetetlen,  mert minden jel azt mutatja,  hogy a cigányoknál a halálozási arányszám magasabb), továbbá feltételezzük, hogy a cigányoknál az élveszületési arányok 20 éven át nem változnak, akkor 1991-ben mintegy félmilliós cigánysággal kell számolnunk. Ez a lehetséges szaporodás felső határa. Ha viszont azt tételeznénk fel, hogy a cigányoknál a halálozási arányszám kétszer akkora, mint a nem cigányoknál, és az élveszületési arányok valamelyest (nem nagyon) csökkennek, akkor 1991-re mintegy 400 ezer fős cigányságra számíthatunk. A valóságos szám valószínűleg a kettő között lesz.

E helyen érdemes újra foglalkoznunk azokkal a romantikus elképzelésekkel, amelyek az ország elcigányosodásának vágyálmát vagy rémképét vetítik elénk. A fenti adatok kétségkívül megmutatják, hogy a cigányok szaporasága több, mint kétszer nagyobb a magyarokénál és, hogy a cigányság aránya az ország lakosságán belül növekvőben van, de távol attól, hogy elcigányosodásról beszélni lehessen.

Arról sem beszélhetünk, hogy a magyar lakosság természetes szaporodását a cigány gyerekek biztosítják. A 60-as évek átlagában (1960 és 1969 között) nálunk a természetes szaporodás 1000 főre 3,5 volt. Ha az 1000 főre jutó élveszületések számából levonjuk a cigány gyerekeket akkor a természetes szaporodás 1000 főre 3,27-re csökken. Egyébként az ilyen érvelésnek semmi értelme sincs.

A magasabb gyerekszám következtében a cigány családok egyik jellemző, és a nem cigány családoktól megkülönböztető vonása a kereső és eltartottak arányának sajátos alakulása. Az átlagosnál nagyobb gyerekszám ezt az arányt közvetlenül is befolyásolja, mert az eltartottak számát növeli, de közvetve is befolyásolja, mert három vagy több kisgyermek mellett az anya nem nagyon tud elmenni dolgozni, s ez csökkenti a keresők számát a családon belül. Ezen túlmenően a cigány anyák munkavállalását az a körülmény is akadályozza, hogy döntő többségük falun él, és falun a nők számára jóval kevesebb a munkaalkalom. Különösen érvényes ez azokra a nőkre, akiknek nincs szakképzettsége és iskolázottsága, ami a cigány nőkre csekély kivétellel elmondható.

A száz 100 kereső jutó száma a magyarországi háztartásokban 82, a cigány háztartásokban viszont 224. A különbségek mindentelepülés típusban jelentkeznek. Falvakon a magyarországi családokban 100 keresőre 93 eltartott jut, a cigány családokban 236, a vidéki városokban a magya-roknál 84, a cigányoknál 220, Budapesten a magyaroknál 53, a cigányoknál 135.

A cigány és az alacsonyjövedelmű magyar lakosság életkörülményeinek és életformájának már említett hasonlóságát itt is kimutathatjuk: azokban a magyar családokban, ahol az egy főre jutó jövedelem az 1968. évi jövedelmi felvétel szerint 600 Ft alatt volt, a 100 keresőre jutó eltartottak száma 225.

Mint már az eddigiekben is, a kereső-eltartott arányban is éles különbségek vannak az anyanyelvi csoportok között.

A magyar cigányoknál a 100 keresőre jutó eltartottak száma 221, az oláh cigányoknál 250, a román cigányoknál 191.

Itt megint arra kell utalnunk, hogy a román cigányok átlaga közelebb jutott a magyar lakosság életkörülményeihez, mint a magyar vagy az oláh cigányok átlaga, ugyanakkor a magyar illetőleg az oláh cigányok körében sokkal nagyobb különbségeket tapasztalunk, mint a román cigányoknál. E különbségekre utal, hogy míg a falun lakó magyar cigányoknál 100 keresőre 259 eltartott jut, addig a pesti magyar cigányoknál a 100 keresőre jutó eltartottak száma 121, az oláh cigányoknál 187.

Végül vessünk egy pillantást a cigány háztartások és az aktív keresővel rendelkező magyar háztartások népességének főbb demográfiai kategóriák szerinti százalékos megoszlására.

 

 

 

összes aktív cigány
háztartások
keresők 53,3 30,7
iskolás koron aluli gyerekek 8,6 9,9
általános iskolás korú gyerekek 14,8 25,2
14-éven felüli eltartottak 18,6 20,6
nyugdíjasok 4,7 3,6
összesen 100,0 100,0

 

 

II. Település és lakásviszonyok

1. Általános jellegzetességek

Már említettük, hogy a telepen és a nem telepen lakó cigányok életkörülményei alapvetően különböznek. A különbség legélesebben a lakásviszonyokban jelentkezik. Éppen ezért külön-külön kell jellemeznünk a telepen, illetőleg a nem telepen lakó cigányok lakásviszonyait. Mielőtt azonban ezt megtennénk, rövid, összefoglaló képet kell nyújtanunk az egész cigányság lakásviszonyairól, tekintet nélkül arra, hogy telepen laknak-e avagy sem.

A cigány lakások 44 százalékában nincs villany. Különösen nagy a villany nélküli lakások aránya az oláh cigányok körében: 65 százalék.

A villannyal való ellátottság szempontjából az egyes régiók erősen különböznek egymástól. Dunántúlon és az északi régióban a lakások kétharmadában van villany, a budapesti iparvidéken a lakások 62 százalékában, az Alföldön a lakások 57 százalékában, a keleti régióban a lakások 29 százalékában.

Igen nagy a különbség település típusok szerint is. Budapesten a cigány lakosok 21 százalékából, a vidéki városokban 35 százalékukból, falun 48 százalékukból hiányzik a villany.

Érdemes e ponton is összehasonlítanunk a cigányokkal azokat a magyar családokat, amelyekben az egy főre jutó jövedelem az 1968. évi jövedelmi felvétel szerint 600 illetőleg 400 Ft alatt volt. A vidéki városok 600 Ft alatt élő lakóinál a lakások 13 százalékából hiányzik a villany, a villannyal való ellátottság tehát náluk jóval kedvezőbb, mint a cigányoknál. E szempontból a cigányokkal egy szinten azok a vidéki városi családok vannak, amelyeknél az egy főre jutó jövedelem 400 Ft alatt van: náluk a lakások egyharmadából hiányzik a villany. Hasonló a helyzet falun is, a 660 Ft alatt élő családok lakásainak egyharmadából hiányzik a villany, a 400 Ft alatt élők lakásainak 44 százalékából. A cigányok a villannyal való ellátottság szempontjából tehát látszólag a 400 Ft alatt élőkkel vannak egy szinten. Az igazság azonban az, hogy a 400 Ft alatt élő cigányok ennél is rosszabb helyzetben vannak: az ő lakásaik 73 százalékából hiányzik a villany.

E téren tehát különbség van a cigányok és a nem cigány alacsony-jövedelműek között. Ennek a különbségnek az a magyarázata, hogy a cigányok döntő többsége településileg izoláltan él, sokszor jelentős távolságban a falutól, és nemegyszer olyan lakásokban, amelyekbe nem is lehet a villanyt bevezetni. Nem ez az egyetlen terület, ahol tapasztalnunk kell: az alsó réteg kultúráján belül is jelentékeny különbségek vannak: a cigányok a társadalom alsó rétegén belül is alul helyezkednek el.

Vízvezeték a cigányok lakásainak csak 8 százalékában van, és az épület telkén fekvő kút is csak a lakások 16 százalékában. Száz méternél közelebb fekvő kút a lakások 37 százalékában van, és 100 m-en túl fekvő kút a lakások 39 százalékában.

A regionális különbségek abból a szempontból is jelentékenyek. A budapesti iparvidéken a lakások 27 százalékában, az Alföldön a lakások 8 százalékában, Dunántúlon 5 százalékukban, a keleti régióban 2 százalékukban és az északi régióban 0,4 százalékukban van vízvezeték. Falun igen jó megoldásnak tekinthetjük az épület telkén fekvő kutat, ha annak vize jó. (Ez utóbbi kérdéssel külön foglalkozunk.) Az épület telkén van a kút a budapesti iparvidék lakásainak 17 százalékában, Dunántúl lakásainak 33 százalékában, az északi régió lakásainak 11 százalékában, az alföldi cigánylakások 7 százalékában és a keleti régiók lakásainak 12 százalékában.  Rossz megoldásnak a  100 m-nél távolabb fekvő kutat tekinthetjük.   Ennek  aránya  a  budapesti  iparvidéken  30   százalék, Dunántúlon 18 százalék, az északi régióban 40 százalék, az Alföldön 59 százalék, és a keleti régióban 53 százalék.

Településtípusok szerint a különbségek nagyobbak. Budapesten a cigány lakások 50 százalékában, a vidéki városokban 11 százalékában, a falvakon 2 százalékban van vízvezeték.

A vidéki városokban a cigányok a 400 Ft alatt élőkhöz állnak közel: az ő lakásaiknak 14 százalékában van vízvezeték. A falvakon azonban már a 600 Ft alatt élőknél is elenyésző (3,6) azoknak az aránya, akiknek lakásaiban vízvezeték van.

Sokkal súlyosabbnak kell tekintenünk azoknak a lakásoknak viszonylag nagy arányát, amelyeknél még 100 m-en túl, sőt annál jóval nagyobb távolságban sem áll rendelkezésre iható víz, s ezért a lakások lakói kényszerűen fertőzött vizet isznak. Országos viszonylatban a magyar és a román cigányok lakásainak 14 százalékában, az oláh cigányok lakásainak 21 százalékában ilyen a helyzet. Különösen kedvezőtlen a helyzet a keleti régióban, ahol a cigánylakások 37 százalékában csak fertőzött víz áll rendelkezésre.

Statisztikánk nem azt mondja, hogy a cigányok 16 százaléka iszik fertőzött vizet, hanem azt hogy 16 százalékuknál más víz nem áll rendelkezésre. A fertőzött vizet fogyasztók nagy része azok közül kerül ki, akiknek lakásaitól a jó vizű kút 500 m vagy 1 km távolságban van, viszont lakásuk közvetlen közelében van egy szennyezett vizű árok, vagy egy rossz kút és az év nagy részében ennek vizét fogyasztják. Hat ember számára vizet hordani az iváshoz, mosdáshoz, főzéshez télvíz idején vagy a nagy esőzések időszakában, amikor a cigány telepek lakói térdig járnak a sárban nem könnyű feladat. Tudjuk jól, hogy az érintettek kulturális színvonala nem túlságosan magas, de könnyen lehetséges, hogy gyerekkoruk óta folyó melegvízhez szokott emberek is időnként feladnák a harcot az ilyen körülményekkel. Mindent összevéve nyugodtan mondhatjuk, hogy a cigány népesség nagyobb felénél tehát több, mint 160 ezer embernél megoldhatatlan az ivóvíz ellátás, és nagy esély van arra, hogy az év nagy részében szennyezett vizet isznak.

Ebben különben a cigányok nem állnak egyedül. A magyar községek és tanyák lakóinak jelentős része hasonló problémákkal küszködik. Nem ismerjük azok arányát a magyar lakosság körében, akiknek a szennyezett víz vagy az alkoholtartalmú italok közül kell választaniok. Annyi azonban bizonyos, hogy a cigányokat különösen súlyosan érinti ez a kérdés.

Nem meglepő, hogy a cigány lakásoknak csak elenyésző százalékában van vízöblítéses WC. Talán az sem meglepő - a cigányok életének még oly felületes ismerője számára sem -, hogy a cigányok egyharmadának még a legprimitívebb árnyékszék sem áll rendelkezésére. Majd később látni fogjuk hogy a zsúfolt cigánytelepek legtöbbjében nincs is mód „budi" építésére. A putrik zsúfoltan, halrnazszerűen állnak egymás mellett, és majdnem minden házasságkötéskor új épül közéjük. Egy-egy „porta" területe igen sok helyen átlagosan 40 négyzetméter.

Másutt, ahol a cigányok számára kijelölt terület nagyobb, a putrik valamivel nagyobb távolságban vannak egymástól - de nem nagyon távol - s a telep egész elhelyezkedése, olyan hogy az esőzés idején a ház telkén felépített budi az egészségre inkább ártalmas, mint hasznos.

Ilyen szempontból az anyanyelvi csoportok közül az oláh cigányok vannak a legrosszabb helyzetben: 47 százalékuknak nem áll rendelkezésére árnyékszék. A régiók közül megint a keleti régió mutatja a legrosszabb képet: itt a cigány lakások 59 százalékához nem tartozik budi.

Meg kell jegyeznünk, hogy az árnyékszék nélküli lakások fenti arányszámában természetszerűleg nem szerepeltettük azokat az eseteket, amikor több cigány lakásnak közös budija van, amikor a hatóságok a cigány település kellős közepén mindnyájuk számára közös árnyékszéket emeltettek a cigányokkal, amely úgy állt ott mint a tanácsháza a középkori városban, biztosítva a legteljesebb nyilvánosságot a természetes, de nem szégyenletes szükségletek fedezésében, amikor a viszonylag nagy cigánytelep lábában olyan budi áll, amely nyilvánvalóan használhatatlan, amikor a közös árnyékszék tégláiból a település legprimitívebb lakói disz-nóólat építenek deszkáit pedig elfűtik.

A cigányok több, mint kétharmada vályog, vertföld, vagy sárfalu kunyhóban lakik, és nagyobb fele olyan kunyhóban amelynek alapozása sincs. Az ilyen „épületek" aránya falun a legnagyobb de még a vidéki városokban fekvő cigány épületek 55 százaléka is vályog, vagy sárfalu és 40 százaléka alapozás nélküli, sőt a cigánylakta épületeknek még Budapesten is több, mint negyedrésze vályogból készült és 15 százalékuk alapozás nélküli. Budapesten a vályogból készült cigány lakóépületek száma 1400 körül van, vidéki városainkban 4.600 körül, községeinkben 34 ezer körül, s ez utóbbiakból 27 ezer alapozás nélküli. A régiók közül ebből a szempontból is a budapesti iparvidék van a legkedvezőbb helyzetben. Itt a cigány lakóépületek nagyobb fele épült téglából, vagy ahhoz hasonló színvonalú építőanyagból, s a cigányoknak „csak" 29 százaléka lakik alapozás nélküli vályogházban. A Dunántúlon és az Északi régióban a cigányoknak már több, mint 40 százaléka, az Alföldön kétharmada és a keleti régióban négyötöde lakik alapozás nélküli kunyhóban.

Földes lakásban lakik a cigányok 61 százaléka, kövesben további 14 százaléka. A földes lakások aránya még a vidéki lakásokban is 51 százalék, Budapesten pedig 15 százalék.

A pontosabb eloszlás:

 

föld melegpadló összese
Budapest 5,2 21,9 62,9 100,0
vidéki város 51,2 16,7 32,1 100,0
községek 67,9 12,4 19,8 100,0
összesen 60,9 13,8 25,2 100,0

 

A cigányok 39 százalékánál az egy helyiségre jutó személyek száma 4,5 vagy annál több és negyed részüknél az egy helyiségre jutó személyek száma 5,5 fölött van. Elfogadhatatlannak kell azonban tartanunk az olyan laksűrűséget is, amelyben az egy helyiségre jutók száma 3,5 fölött van: ilyen körülmények között lakik a cigányok 59 százaléka, vagyis 190 ezer ember. Szinte nem is érdemes megvizsgálnunk helyzetüket az országos norma, az egy helyiségre jutó és két személy kritériuma szerint. Ha nem két személyben, hanem ennél feljebb, 2,5 személyben húzzuk meg a határt akkor azt látjuk, hogy a cigányok 84 százaléka vagyis 270 ezer cigány lakik ennél is nagyobb laksűrűség mellett.

A budapesti cigányok vannak a „legelőnyösebb" helyzetben. Náluk azoknak a személyeknek az aránya, akik csak harmad vagy többedmagukkal alszanak egy fekhelyen, „csak" 13 százalék, és 56 százalék azoknak a személyeknek az aránya, akinél az egy fekhelyre jutó személyek száma legfeljebb 1,5.

Ezzel szemben a falun lakó oláh cigányok 59 százalékánál az egy fekhelyre jutó személyek száma 2-nél, és 35 százalékánál háromnál több.

 

A pontos eloszlás:

Budapest
1 fekhelyre jutó személyek száma magyar cigány összesen
a n y a n y e l v ű c i g á n y o k
0-1,0 29,7 9,2 24,3
1,1-1,5 26,4 15,4 23,5
1,6-2,0 19,9 10,8 17,5
2,1-2,5 10,9 23,1 14,1
2,6-3,0 11,2 10,8 11,1
3,0 fölött 1,9 3,8 9,5
összesen 100,0 100,0 100,0

 

1 fekhelyre jutó személyek száma magyar cigány román összesen
a n ya n y e l v ű cigányok
Vidéki városok
0-1,0 13,9 23,8 _ 15,2
1,1-1,5 10,1 5,3 36,7 10,8
1,6-2,0 35,5 42,2 53,3 35,4
2,1-2,5 14,5 4,6 - 12,0
2,6-3,0 9,7 14,6 10,0 10,3
3,0 fölött 100,0 100,0 100,0 100,0
Községek
0-1,0 17,1 13,3 19,5 16,3
1,1-1,5 17,7 10,6 23,4 16,5
1,6-2,07 26,5 27,5 26,0 26,3
2,1-2,5 13,4 14,2 5,4 13,3
2,6-3,0 12,0 10,7 10,4 11,6
3,0 fölött 13,3 23,8 15,2 16,1
összesen 100,0 100,0 100,1 100,0

 

1 fekhelyre

jutó személyek

száma

magyar cigány román összesen
a n ya n y e l v ű cigányok
Összesen
0-1,0 17,6 14,1 18,3 16,8
1,0-1,5 17,2 10,5 24,2 16,2
1,6-2,0 27,4 27,5 27,7 27,01
2,1-2,5 13,3 14,0 5,1 13,2
2,6-3,0 11,6 11,1 10,4 11,3
3,0 fölött 12,9 22,8 14,3 15,5
összesen 100,0 100,0 100,0 100,0


2. Telepen lakók

A cigány telepek részben hagyományok, részben mesterségesen létrehozott új telepek. A hagyományos telep is gyakran viszonylag új keletű: e kifejezéssel csupán annyit akarunk mondani, hogy nem hatósági kezdeményezésre keletkeztek, hanem spontán módón éppen azért a hagyományos életforma sok elemét őrzik, és a közösségi élet szervezettsége erős.

A hagyományos telepek egyik csoportja a nem cigány település szélén, másik csoportja a településtől távol, sokszor négy öt km távolságban fekszik. A magyar anyanyelvű cigányok telepei többnyire a község szélén helyezkednek el, a cigány és a román anyanyelvű cigányok telepei többnyire (de nem mindig) a községtől távolabb. A község szélén elhelyezkedő magyar cigány telepek eredetileg többnyire a községtől távol helyezkedtek el, a fejlődés során azonban a terjeszkedő falu elérte, sőt sok helyen körülvette a cigánytelepet. A falvak szélén elhelyezkedő román cigány telepek lakói eredetileg  távolabb  fekvő erdei  telepeken laktak és az elmúlt évtizedekben költöztek közelebb a tahihoz. A telep és a falu közelsége a telep elszigeteltségét nem csökkentette, hanem növelte. A község egybeépült vagy belterületté vált cigánytelep fejlődésének természetes iránya az lett volna, hogy az újabb generációk kirajzanak a telepről és a községben másutt, arra alkalmas helyen telepednek le. Ezt a természetes fejlődést a községek többsége mesterségesen megakadályozta,  nem engedte a cigányokat  a   telepen  kívül   építkezni,   nem  hagyták,   hogy  a  falu „elcigányosodjék". Így a telepek létszáma néhány évtized alatt megtöbbszöröződött.

A cigánytelepi házakat a cigányok maguk építik. Vályogból vagy vertföldből készítik a falakat, alapot nem ásnak, a falakat nem szigetelik. A padlózat földes, az ajtók és ablakok rosszak, mivel többnyire bontásból származnak. A szobák 9-12 négyzetméter alapterülerűek. A padlózatból és a falazatból jövő nedvesség átjárja és elrohasztja a ruhákat, az amúgy is nagyon szegényes és hiányos bútorzatot. A rossz ajtók és ablakok miatt erős légmozgás alakul ki, az ablakok kis mérete miatt nem lehet rendszeresen szellőztetni. A tető gyakran hiányos, úgy hogy beesik az eső, de ahol nem hiányos, többnyire ott is átázik. Fűtésre sparherdet használnak, amely csak addig melegít, amíg a tűz ég. Gyakori a gombásodás, a levegő nehéz, dohszagú. Igen gyakoriak a meghűléses, reumás, izületi betegségek, a tbc és az asztma. Az egészséges ivóvíz az árnyékszékek hiánya, a szétdobált szemét miatt sok a fertőző májgyulladás. Igen nagy a bélférges betegségek aránya, a gyermekek 90 százaléka fertőzött. A csecsemő halálozás a nem cigány átlagnak több, mint kétszerese. A gyermekek későbbi fejlődését is visszavetik a betegségek, a rossz egészségügyi viszonyok, az elégtelen táplálkozás. A gyermekkorban szerzett betegségek miatt igen sok a 35 éven felüli leszázalékolt vagy betegség miatt munkaképtelen ember.

A hagyományos telep zsúfolva van házakkal, mivel a növekvő népesség a telep határain túl nem terjeszkedhet. Elsősorban az az oka annak, hogy nem tudnak árnyékszéket építeni. A szemét összegyűjtésére sincs megfelelő hely. A cigánytelep környéke tele van szétdobált szeméttel, hulladékkal, hasznavehetetlen holmikkal és fekáliával. Az összeházasodó fiatalok általában egy télen át a szülőkkel együtt laknak, majd a következő tavaszon a szülők háza mellé újabb viskót építenek. Gyakran fordul elő, hogy erre nem kapnak engedélyt, és ilyenkor a fiatalok is a szülőkkel maradnak.

Megfelelő számú ágy felállítására nincs elég hely, többen alszanak egy fekhelyen, vagy egyszerűen a földre fekszenek.

A zsúfoltság neurotizálja az embereket, egymás ellen fordítja, és megnehezíti az együttélést.

A kulturált életforma átvétele a telepen lakó cigányok számára a telepi körülmények miatt lehetetlen, még azoknak a családoknak is, amelyekben a jövedelmi színvonal ezt lehetővé tenné.

A hagyományos telepről való elköltözésnek alapvetően két fajtáját különböztethetjük meg: a hatósági átköltöztetést és a legalább részben saját erőre támaszkodó elköltözést.

A hatósági átköltöztetésnek minden esetben jellemző vonása, hogy kényszerítő akció: nem a cigányok kezdeményezésére megy végbe: nem támaszkodik a cigány családokban és közösségékben meglévő erőforrásokra. Az átköltöztetés minden esetben új telepet hoz létre. A létrejött új telepeket az alábbiakban az átköltöztetés fajtái szerint soroljuk típusokba.

Az átköltöztetés első típusánál az addig hagyományos telepen lakó cigányokat meglévő régi épületbe (majorba, csalédlakásba, üzemen kivül helyezett szeszfőzdébe stb.) költöztetik. Az átköltöztetés előtt a régi épületet rendszerint valamennyire rendbe hozzák és lakrészekre osztják. Az ilyen átköltöztetés egyik jellemző példáját Molnár Gyula tanulmányából idéztük.

Egyik községünkben a cigányokat, akik azelőtt a község szélén laktak, a községtől három kilóméterre fekvő uradalmi majorba telepítették. A majorban három épületben laknak cigányok. Ezek közül az az emeletes épület a legnagyobb, amelyben a felszabadulás előtt az uradalom jószágkormányzója és családja lakott. A négyzet alakú udvaron jobbra húzódik egy másik épület, amelyet istállóból alakítottak át. A négyzet harmadik oldalán, tehát az intézői lakással szemben, attól kb. 80 méter távolságra termelőszövetkezet birkaistállója helyezkedik el. Az istálló fele egyúttal az udvar kerítését alkotja. Az istálló túlsó oldalán a birkák számára karámot kerítettek el. Ezen túl fekszik az a régi családépület, amelyet szintén átalakítottak a cigányoknak. A drótkerítéssel körülvett udvar egyik felén a tanács közös árnyékszéket épített, másik felén pedig kutat ásatott. Az eredetileg 1 család lakóhelyéül szolgáló emeletes épületben most 6 cigány család lakik, az emeleten 3 helyiségben 2 család, a földszinten 6 helyiségben 4 család. Ezt csak úgy lehetett elérni, hogy az eredetileg nagyméretű helyiségekből kis szobákat választottak le. Az épület rossz állapotban van, a vakolat hullik, az ajtó- és ablaktokok mozognak, rosszul zárnak. Rendesen fűteni nem lehet, mert a kémények is rosszak, kijavításukat a lakók a tanácstól eddig hiába kérték. A közös helyiségekben és a lakásokban mindenütt nagy a piszok és az elhanyagoltság. A közös használatban álló helyiségeknek, elsősorban a lépcsőháznak és a WC-nek tisztántartásával senki sem törődik. WC-re felszerelt ajtók egyáltalán nem záródnak.

A régi istállóból 5 helyiséget alakítottak ki, ezekben összesen három család lakik. Ez az épület igen rossz állapotban van, az ajtók és az ablakok használhatatlanok. Az egyik lakásnak ablaka sincs, és csak az ajtón keresztül kap világosságot. A falakról hullik a vakolat, az egész épület gondozatlan, elhanyagolt. A padlózat földes, a falak 70-80 cm magaságban vizesek. Míg az intézői lakásról valóban el lehet mondani, hogy mint épület magasan a cigánytelep házainak színvonala felett áll, addig a régi istálló színvonalban nem különbözik egy cigánytelepi kunyhótól, és ma már eredeti rendeltetésének nem felelne meg.

A birka istálló mögötti épületben, ahol régen családlakások voltak, 3 lakást alakítottak ki. Az egyik szobából, konyhából, és kamrából, a másik kettő szobából és kamrából áll. Ezeket a lakásokat darabonként 5000 Ft-ért vásárolhatták meg a cigányok. Az átépítést, vagyis a lakások kialakítását ők maguk végezték.

Az egész telepen összesen 99 személy lakik, közülük 72 kiskorú, a zsúfoltság minden képzeletet felül múl. A hosszú idő óta összezsúfoltan lakó és a világtól gyakorlatilag elzárt emberek felfokozott idegállapotban élnek. Az élet minden természetes megnyilvánulása valamilyen súrlódás forrásává válik. A súrlódások pillanatokon belül hangos kiabálást, veszekedést eredményeznek. Klikkek keletkeznek, órák alatt felbomlanak, és újak alakulnak. A gyerekek játéka és szaladgálása szintén veszekedések forrása. Minden gyerekes ügyetlenség vagy csínytevés heves indulatokat vált ki. A telepen állandó a lárma, mert a szűk udvaron, vagy valamelyik lakásban néhányan mindig kiabálva, ingerülten vitatkoznak.

A zsúfoltság nemcsak a lakók együttélését teszi elviselhetetlenné, hanem a telep rendkívüli elhanyagoltságának is oka. A közös használatban álló helyiségeket közösen kellene takarítaniok, ebben azonban nem tudnak megegyezni. Így azután senki sem takarít, a piszok és a szemét mindent elborít.

A lakóknak az is kedvét szegi, hogy az emeletes házzal szemben fekvő birkaistállóban a termelőszövetkezet 300-400 birkát tart. Az istállóból átalakított lakóépület vége érintkezik a birkakarámmal. Az udvart és a karámot csak egy drótkerítés választja el, alatta átfolyik a trágyalé a cigányok udvarára. A szélső lakás és a birkaistálló közti távolság 10 méter. Az állatok közelsége miatt az egész telepen orrfacsaró bűz uralkodik, a birkák jellegzetes szaga behúzódik a lakásokba és mindent átitat. A legyek valóságos felhőkben lepik el az embereket, az élelmiszert. Semmit sem tudnak ellene tenni, mert a legyek a birkaistálló trágyadombján tenyésznek. A közös árnyékszék az emeletes épülettől 40 méterre fekszik. Állapota leírhatatlan. A kút vize vöröses, tele van mindenféle piszokkal, íze édes, ihatatlan. Fogyasztása hasmenést okoz. A teleptől nem messze a termelőszövetkezetnek jó kútja van, innen azonban nem hozhatnak vizet, mert a szövetkezet ezt megtiltotta. A villany nincs bevezetve, petróleummal, gyertyával világítanak.

Helyesen állapítja meg a szerző, hogy az átköltöztetésnek ebben a típusában „az emberek a nyomasztó körülmények hatására rákényszerültek a közösségi és belső normáik feladására, ennek következtében kedvezőtlen körülményeket tovább rontják, a továbbromló körülmények további romlást okoznak. Az átköltöztetés önmagát fenntartó és visszafordíthatatlan folyamatot eredményezett, amelynek irányítását vagy befolyásolása lehetetlen."

A hatósági átköltöztetés mások típusánál az átköltöztetett cigányoknak csupán helyet jelölnek ki, amelyen azután maguk építik meg kunyhóikat. Ennek jellemző példájául egyik, nagyvárosi cigánytelepünk leírását idézzük kivonatosan Havas Gábor tanulmányából.

Ez a hely voltaképpen ipari melléktermékek temetője, vastagon borítva fekete salakkal. Eredetileg hagyományos erdei telepen élő román anyanyelvű cigányokat telepítettek ide. Az ipari környezet nyomasztó hatása különös erővel érintette az erdei élethez szokott cigányokat. Még ma is minduntalan előbukkan az öregek nosztalgiája a régi telep tiszta levegője után. „ide tettek minket, az Isten áldja meg. Kijött a bizottság, itt is gáz, ott is gáz, itt a fémgáz, ott a slumgáz. Az sokkal tisztább volt. A telep területe elég nagy volt ahhoz, hogy gyors növekedésnek induljon és gyűjtő teleppé váljék. A környezeti viszonyok kegyetlen szelekciót végeztek. A körülmények mágnesként vonzották a félig vagy egészen bűnöző cigányokat, akiknek csak a város közelsége volt fontos, igényeiket könnyen leszállították az adott lehetőségek szintjére. Később ugyan a hatóságok megtiltották új lakosok beköltözését, de ezt senki sem vette komolyan, és némi büntetéspénz befizetése ellenében mindenki jöhetett, aki akart. Az őslakosok közössége gyakorlatilag felbomlott. Bármilyen életformából érkezett valaki a telepre, mindenképpen deklasszálódott. A hagyományos román cigány telepen a családi élet ősi normák szerint rendeződik. A felbomlott telepen a család is teljesen felbomlott. A gyerekek hozzá vannak ahhoz szokva, hogy egészen kicsi koruktól kezdve, magukról kell gondoskodniuk, ha enni akarnak. Gondoskodnak, ahogy tudnak. Konyhakerteket dézsmálnak, koldulnak; boltokban lopnak, elmennek szenet hordani, stb. A család széthulló, rendezetlen életéből következik, hogy a férfi nő viszonylatok kibogozhatatlanok. Természetesnek veszik, ha a börtönbe került férfit nem várja meg az asszony, hanem összeáll valakivel. Sokszor nem lehet biztosan tudni, hogy melyik gyermek kitől van. Jellemző a prostitúció is. Idegen férfiaknak némi apróért a telepi gyerekek szervezik be a telepi nőket. Ezzel az életmóddal természetesen együtt jár az alkoholizmus. Ezt a cigány telepet városi nyomornegyed veszi körül. Az itt lakó családok élete nem sokban különbözik a telepi cigányok életétől. Ugyanúgy jellemző a lumpen, alkoholizáló, rendezetlen családi életű alacsony nívójú életforma. A kölcsönhatás a telepi és gyárvárosi negyed között igen nagy. Színterül szolgálnak a kölcsönhatáshoz a közösen látogatott kocsmák, az azonos munkahelyek és a gyermekek csavargásainak közös színhelyei. A telep legalapvetőbb közegészségügyi feltételeknek sem felel meg. Nincs semmifajta közmű, a régebben fúrt egyetlen kút használhatatlan. A telepiek az 1 km távolságban fekvő közkútra járnak vízért. A betegek és az öregek nem képesek ilyen távolságról cipekedni, és a telep melletti csatorna szennyezett vizét használják...A telep lakói teljes távlattalanság, beletörődés, fásultság jellemzi. Ritka az állandó munkaviszony, a folyamatos, rendszeres jövedelem. Csaknem teljes mértékben hiányzik a beosztás, a jövedelem tervszerű elköltése. Ezért az életszínvonal még a jövedelem adta lehetőségeknél is alacsonyabb. A családi élet rendezetlen, a szexuális kapcsolatok töb-birányúak, az emberi kapcsolatokat érzelmi sivárság jellemzi. A gyerek és a szülő közti kötődés az átlagosnál lazább. Az alkoholizmus igen erős. A 14 éven felüliek igen nagy része büntetett előéletű. Előfordulnak különös kegyetlenséggel elkövetett büntettek. Uralkodnak az antiszociális magatartások.

A hatósági átköltöztetés harmadik típusában a cigányokat e célra épített vagy régebben meglévő és üresen álló barakktelepre költöztetik.

Egyik vidéki városunk barakktelepének rövid ismertetését Solt Ottilia feljegyzéséből idézzük. „A barakktelepen néhány éve kitermelte a létező szemét valamennyi fajtáját. Minden barakknak megvan a maga prostituáltja, aki a szomszédos családok házasságait tönkreteszi és nyakukra hozza a rendőrséget. Meg van a maga elme betege és bűnözője is. Az idekerülő családok férfi tagjai bicskázó és durva iszákossá válnak néhány hónap alatt. Az asszonyok türelmetlenek, verik, rángatják a gyermekeket. Azok közül, akik rendszeres munkát vállalnak sokszorosan nehezebb körülmények között viselik a nők szokásos terheit, azok, akik gyerekeikkel otthon maradnak, be vannak zárva ebbe az iszonyatos táborba... Dúl a gyűlölködés, a gyilkos indulatok, felnőttek, gyerekek, nők és férfiak egyaránt fizikai agresszióval élnek egymással szemben. Kés, tégla, balta és ököl egészíti ki a napi átlagban két rendőri feljelentést. Minden második cigány vagy most ült, vagy most jött a börtönből vagy most megy oda. ...A barakklakásokban elviselhetetlen az élet, mondhatnánk úgyis, hogy élhetetlenné válnak az emberek Szerencsésebb társaikra irigyen, sértetten követelőznek, öngyilkossággal, családirtással fenyegetőzve szaladgálnak a tanácshoz, marakodnak, lesik, hogy kinek könnyebb valamivel az élet és, a „többletett" igyekeznek keserűvé tenni.

Egy másik vidéki barakktelep leírását Molnár Gyula tanulmányából idézzük. „A barakk lakóinak száma 9 felnőtt és 17 gyermek. Az épület fala kb. 6-8 cm vastag habsalakból készült elemekből áll. Belül a falakat furnérlemez borítja. A tető lapos, vékony lemezekből készül, alig szigetel. A padozat mindenütt beton. Kémények nincsenek, a füstcsöveket a tetőbe vágott nyílásokon vezetik ki szabadba. Fáskamrájuk nincs, tüzelőjüket egyébként is szűk lakásukban tartják. Az udvaron a tanács épített egy árnyékszéket, azt azonban a múltévben 'valaki feltüzete' -mondják szégyenkezve. Pillanatnyilag nincs árnyékszékük, az út másik oldalán elterülő szeméttelepre járnak. Az udvaron a tanács kutat is ásatott, de a kútból feljön a talajvíz. A KÖJÁL megállapította, hogy a víz fertőzött, és felhasználását megtiltotta. Az udvaron egy vízcsapot is találunk, a tanács azonban ezt is lezárta, mivel a csap vizét szintén fertőzöttnek találták. A telep mellett a Költségvetési Üzem a városi vízvezetékből kapja vizet. Innen azonban a cigányok csak akkor tudnak vizet hozni, ha az üzemben olyan dolgozó tartózkodik, aki azt megengedi. A cigányok által főraktárosnak nevezett üzemvezető pl. nem engedi meg. Magam láttam, hogy a vízért küldött gyerek üres vödörrel jött vissza. Ilyenkor a kb. másfél kilóméter távolságra lévő utcai vízcsapról hozzák a vizet. A villany a barakkokba be van ugyan vezetve, de az Elektromos Művek az áramot kikapcsolta.  Az egész épületben ugyanis csak egyetlen villanyórát szereltek fel, a villanyszámlát tehát közösen kellett volna fizetniük. Az egy családra jutó hányadban nem tudtak megegyezni, ezért senki sem fizetett, és az áramszolgáltatást megszüntették. A lakások elhanyagoltak, piszkosak. Bútoruk alig van. A helyiségek kis mérete miatt a fekhelyek felállítása után alig maradt szabad terük egy két ócska szekrény, pár asztal és hokedli felállítására. Sperhardon főznek, ezzel fűtenek is. Télen azonban a helyiségek kifüthetetlenek, mivel vékony falak, a szigetelés nélküli tető, a rossz ablakok és ajtók következtében a meleg azonnal eltávozik. Egészségügyi állapotuk ennek megfelelően a lehető legrosz-szabb. A gyerekek egész télen betegek, részben a lakás, részben annak következtében, hogy egymást fertőzik. Ezen a télen két öthónapos csecsemő tüdőgyulladásban halt meg. Az ősz és a tél a felnőtteket is erősen megviseli, szinte valamennyien reumatikus fájdalmakról panaszkodnak. Az utca másik oldalán a barakképületekkel szemben lápos, mocsaras, vizenyős rét húzódik, amelyet most töltenek fel törmelékkel és szeméttel. A szeméttelep a legszélső falaktól kb. 10 méter távolságra kezdődik. A szeméttelepről átjövő patkányok szinte az egész barakképületet ellepik, ott szaladgálnak az udvaron éjszaka az alvó emberek ágyaira másznak. Az egyik kisgyerek kezét a patkány olyan súlyosan megmarta, hogy orvoshoz kellett vinni. A patkányok ellen semmit sem tudnak tenni, mivel a szeméttelepen szaporodnak. A felfedezett járatokat betömik ugyan üvegcseréppel, ez azonban mit sem ér. Mérget a gyerekek miatt nem mernek lerakni."

Mindhárom említett típus közös jellemvonása, hogy az áttelepítés érvénytelenné tette a közösségi élet régi formáit, normáit, szokásrendjét. Ami ezek után létrejön, az a teljes bomlás állapota. A második és a harmadik típus még az első típusnál is kedvezőtlenebb, mert a felbomlás lumpen elemektől származó negatív mintákhoz kapcsolódik, és a cigányok a bűnözés útjára lépnek.

Az említett három típusnál kedvezőbb az átköltöztetés negyedik típusa, amelynél a cigányokat „Cs" lakásokba költöztetik, de oly módón, hogy a „Cs" lakások sora a nem cigány településtől elkülönül, új telepet alkot. (Ezt a típust meg kell különböztetnünk az elköltözésnek attól a típusától, amelynél a cigányok „Cs" lakásba költöznek, de nem erőszakkal telepítik oda át őket, hanem csak lehetőséget nyitnak erre, és ők maguk, önként költöznek át. A két típus nem mindig különül el élesen egymástól, mert a városrendezési tervek során a régi cigány telepek szanálása azzal kezdődik, hogy a jobb módú tehetősebb vagy nagyobb összeköttetéssel rendelkező cigányok önként átköltöznek az újonnan épített „Cs" lakásokba,  majd megkezdődik a kötelező átköltöztetés.  Ha mindenki  „Cs" lakáshoz jut, akkor a kötelező egyben önkéntes is, hiszen a cigányok alig várják, hogy kijussanak a telepről. Ha nincs elég „Cs" lakás, de a szanálási tervet a városi tanács végre akarja hajtani, akkor következnek a valamilyen okból üresen álló barakkok, ahová a cigányokat rendszerint csak rendőri segédlettel lehet átköltöztetni. A szanálási akciók a különböző városokban különbözőképpen mennek végbe. Egyes helyeken a „Cs" ház a cigányok tulajdonába megy át; ennek érdekében bizonyos előlegként szolgáló készpénz lefizetésére kötelezik őket, s a további részleteket keresetükből vonják le. Más helyeken a „cs" lakások az Ingatlankezelő Vállalat tulajdonába kerülnek, ez utóbbi igyekszik a házakat az OTP-nek átadni. Az OTP viszont arra törekszik, hogy a házakat eladja a cigányoknak. Legtöbb városunkban egymás mellett állnak cigány tulajdonban és tanácsi tulajdonban lévő házak, anélkül, hogy a cigányoknak világos képük lenne a jogi helyzetről.)

A „cs" lakások elvileg megadják a lehetőséget elfogadható színvonalú életforma kialakításához. A régi épületbe, barakkokba való költöztetésnél a hatóság nem gondoskodik arról, hogy a cigányok elfogadható kúttal és villannyal ellátott, a kulturált élet alapjait biztosító épületekbe költözzenek. Ezekben a típusokban tehát nem teremtik meg a cigányság felemelkedésének anyagi alapjait. Még kevésbé beszélhetünk erről azoknál az átköltöztetéseknél, amikor egyszerűen új helyet jelölnek ki a cigányoknak. A „cs" lakásokba való átköltöztetéseket viszont civilizatórikus akciónak kell tekintetnünk.

A közösségi élet felbomlásának kedvezőtlen hatása azonban itt is érvényesül. Az erőszakos hatósági beavatkozás csökkenti a telep ellenálló képességét a felhígulással szemben. Máshonnan származó cigányok beáramlásával a telep rendszerint heterogénebbé válik. Mégpedig többnyire negatív irányban. A telepek feltöltődnek lumpen elemekkel. Mindez deklasszált lumpen életforma tipikussá válását segíti elő.

A hatósági átköltöztetések tehát általában abban az irányban hatnak, hogy felbomíasztják a hagyományos normák és formák kötőerejét, és végső soron akadályozzák a cigányság közeledését a nem cigány lakosság életformájához. Másik veszélye az így kialakított új telepeknek, hogy erős elszigeteltségük miatt színes gettó kialakulásával fenyegetnek. A cigányság minden erejével asszimilálódásra törekszik, de ha e törekvések útját akadályok torlaszolják el, és a beolvadni akaró cigányokat mesterséges eszközök szigetelik el, akkor erősödik a színes kisebbséggé alakulás tendenciája.

Egészen más típusba sorolandók az árvizes és belvizes építkezéssel, belső természetük szerint sokkal közelebb állnak a hagyományos teleptől való  távozásnak második  fajtájához,   a legalább  részben  saját erőre támaszkodó elköltözéshez. Az elköltözés minden esetben elválaszthatatlan a cigányok asszimilációs törekvésétől. Fajtáit több szempontból különböztethetjük meg. Végbemehet úgy, hogy meglevő parasztházat, vagy városi házat vásárolnak meg, és végbemehet úgy, hogy új házat építenek. Akár vásárolnak, akár építkeznek, az esetek kisebb részében a költségeket kizárólag saját erőből fedezik, az esetek nagyobb részében állami támogatást, különkölcsönt vesznek igénybe. Igen lényeges különbség, hogy a vásárlás vagy építkezés falun vagy városban illetőleg ipartelepen történik-e; falun többnyire a parasztság, városon és ipartelepen a városi bérmunkásság életformájához idomulnak a cigányok.

A vásárlás feltételei rendkívül változóak, a ház árától és a piaci viszonyoktól függően. Találkoztunk 10-ezer forintos és 100-ezer forintos házvásárlással egyaránt. A vásárlás lehetőségeit korlátozza, hogy a kölcsön folyósításának folyamatos munkaviszony az előfeltétele. A cigányság többségénéi ugyanis a megfelelő jövedelmi színvonal biztosításához, különösen pedig a gyűjtéshez és a megtakarításhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a rosszul fizetett segédmunkát idénymunkákkal váltogassák. Ezekben a családokban a felnőtt férfiak novembertől áprilisig rendszerint valamilyen állandó munkahelyen dolgoznak, valamilyen állami vállalatban vagy szövetkezetben végzik a legnehezebb, legkellemetlenebb és többnyire a legrosszabbul fizetett segédmunkát, majd áprilistól október végéig a felnőtt nőkkel és a nagyobb gyerekekkel együtt családi vállalkozásképpen valamilyen idénymunkát vállalnak. A nyári hónapokban a család az állandó lakástól kisebb-nagyobb távolságban él, félig-meddig szabad ég alatt és az egész évi megélhetésnek vagy pedig a komolyabb beruházásoknak az alapjait rakja le. Az állandóbb és az ideiglenes munkaviszony közti megkülönböztetés ezeknek az embereknek az életében mesterséges valami, és nem alkalmazkodik a valóságos élethez. Az idénymunka a családok költségvetésében jóval a nagyobb tétel, mint az állandó munkaviszonyból származó jövedelem. Kiküszöbölése rontaná a családok életszínvonalát, de népgazdasági szempontból is elképzelhetetlen, mert az idénymunkára irányuló kereslet az elmúlt években fokozódott, és a legközelebbi években várhatóan tovább fokozódik. A cigány (és a legrosszabb életkörülmények között élő nem cigány) lakosság integ-rálására irányuló tervekben tehát számolni kell azzal, hogy a legközelebbi jövőben az érintettek életében nem csökken annak a szerepe, amit ideiglenes munkaviszonynak nevezünk. A társadalmi tervezés hiába tűzné ki céljául, hogy a munkák háttérbe szoruljanak. Ha a társadalmi tervezés az érintettek anyagi és kulturális szintjére emelkedését szolgálni akarja, akkor arra kell törekednie, hogy az általuk végzett idénymunkát a társadalmi munkamegosztás rendjébe szervesebben illeszkedjenek be, megkapják az őket megillető tisztes státust, és a rendszeres munkavégzéssel járó jogokat.

Jelenleg a házvásárlásnál és építésnél a cigány családok nagy részénél az az ellentmondás, hogyha a lakás vásárlási illetőleg építési kölcsön folyósításához előlegként szolgáló összeget megakarják keresni, akkor meg kell szakítaniuk állandó munkaviszonyukat, tehát a kölcsön folyósításának két feltételét egyszerre nem tudják teljesíteni. Ennek az ellentmondásnak egyetlen lehetséges feloldása olyan munkajogi rendeletek kiadása lenne, amelyek az évről-évre folytatott, és népgazdasági érdekeket szolgáló, jelenleg ideiglenes munkaviszonyban végzett munkákat egyenjogúsítaná.

Azoknak a cigány családoknak az esetében, amelyekben a felnőtt férfiak a gyakori vagy a bányamunkát annyira megszokták, hogy azzal semmi körülmények között sem kívánnak szakítani, a jelenlegi kereseti feltételek mellett viszont erre van kevés lehetőségük, hogy a vásárlási vagy építési kölcsön folyósításához szükséges összeget összegyűjtsék.

A jelenleg érvényben levő rendeletek módot adnak arra, hogy a helyi szervek eltekintsenek az előtakarékosságtól. Találkoztunk is olyan esetekkel. amikor a tanácsok éltek a rendeletek által nyújtott lehetőségekkel. A legtöbb helyen azonban ragaszkodnak az előtakarékossághoz. Az érvényes rendelkezéseken túlmenő hivatali óvatosságnak elterjedtségére jellemző, hogy a Népszabadság egy alkalommal egész oldalas cikkben ismertette egy Zala megyei cigány lakásépítési kölcsönét, aki a törzsgárda tagja volt, az egész gyári kollektíva megkülönböztetett bizalmát élvezte, és a brigádtagok adták össze az előtakarékossághoz szükséges összeget. Ebben az esetben nyilvánvaló volt, hogy az érvényes rendeletek szelleme szerint el kellett volna tekinteni az előtakarékosságtól, s nem folyamodni a brigádtagok egyébként feltétlenül tiszteletet érdemlő szolidaritásához és áldozatkészségéhez.

Ehelyen kell megjegyeznünk, hogy a tanácsok legnagyobb része az 1970-es és az 1971-es évben nem használta fel az e célra rendelkezésére bocsátott keretet.

Az előtakarékosság problémáját súlyosbítja az építőanyagok árának felemelése. Már az áremelés előtt is gyakorlatilag lehetetlen volt 75 ezer forintból házat felépíteni, ma pedig végképp elképzelhetetlen. Jártunk olyan vidéki városban, ahol már nem is húsz, hanem harmincezer forintos előleget követelnek a lakásépítési kölcsön folyósításához.

A lakás és telekvásárlási lehetőségeket az előítéletek is korlátozzák. Van olyan magyar község, amelyben 40-50 ház áll üresen, tulajdonosaik a házakat áron alul sem tudják eladni, cigányokkal azonban nem állnak szóba. Mivel ezek a tulajdonosok a faluból elköltözött emberek, a ház eladásáról való lemondás személyes érdekeikbe ütközik, tehát nyilvánvalóan közösségi nyomásnak engedelmeskednek.

Fejlődő településeken viszont többnyire kevés az eladó ház, és ha akad is ilyen, annak árát a tulajdonosok felverik. Ezekben az esetekben felmerül a szakértői becslés alapján történő méltányos áru kisajátítás. A cigányokkal szembeni előítéletek azonban rendszerint olyan súlyosak, hogy az ilyen akció több kárt okozna, mint amennyi haszonnal járna.

Ugyanilyen problémák merülnek fel a házhelyekkel kapcsolatban is. Mezővárosaink és községeink kisebb része a rendeletek szellemében jár el, és a lakásépítésre felkészült cigányoknak megfelelő helyen megfelelő házhelyet biztosit. A helyi tanácsok nagy része azonban a rendeletek betűjével és szellemével ellentétesen jár el. Vannak településeink, ahol egyáltalában nem juthatnak házhelyhez a cigányok, másutt évekig halogatják a házhelyek kiutalását, megint másutt indokolatlanul magas árat követelnek. A leggyakrabban pedig a meglévő cigánytelep szélén vagy más, nem megfelelő helyen biztosítanak csak házhelyet.

Mindezen tényezők együttes hatásának eredményeképpen az elmúlt 5 évben az árvizes és belvizes kölcsön segítségével épített kereken 1600 cigány lakásból egyetlen egy sem épült a nem cigány településen belül, s nagyobb részük (kereken 1100 lakás) a településtől távol épült fel. Az egyéb részletfizetési kedvezményekkel épített lakásokkal nagyjából ugyanaz a helyzet. Kerek számmal 2000 cigány lakás épült ilyen módon öt év alatt; egynegyed részük a településtől távol, háromnegyed részük a nem cigánytelepülés szélén, és csak néhány tucat épült a nem cigány településen belül.

A cigányok kiutalt, saját erőből épített és vásárolt lakások utján is csak ritkán jutnak a nem cigánytelepülés belsejébe. Az elmúlt években kiutalás révén mintegy kétszázan, saját erőből történő építkezés révén kereken 500-an, és vásárlás révén mintegy kétszázan jutottak a nem cigány település belsejébe.

Az elmúlt évek akciói tehát az esetek döntő többségében az eddiginél magasabb színvonalú lakáshoz juttatták a cigányokat, de a telepek elszigeteltségét nem csökkentették, hanem a régi telepek helyett új telepeket hoztak létre.

A cigányság demográfiájáról szólva már említettük, hogy országos viszonylatban a cigány lakások kétharmada fekszik telepen és egyharmada nem telepen. Azt is megemlítettük azonban, hogy ez az arány nem ad képet a cigány lakosság települési elszigeteltségéről. Nem sorolhattuk a telepi lakások közé a településen kívül fekvő elszigetelt cigány lakást, de nem sorolhattuk telepi lakások közé az olyan eseteket sem, amikor 2-3 cigány lakás fekszik a településen kívül, az ilyen eseteket is figyelembe véve a cigány lakásoknak 76 százaléka fekszik telepen vagy a nem cigány településen kívül.

Jelenleg a telepi és a nem cigány településen kívül fekvő cigány lakások együttes száma 46.000 (ebből telepi 40.000), és ezekben a lakásokban kereken 56.000 cigány család lakik.

A telepen ill. a nem cigány településen kívül élő családok száma a budapesti és az alföldi régióban egyenként 8-9 ezer, a dunántúli és az északi régióban 12-12 ezer, a keleti régióban 16 ezer.

Nem szabad azt hinnünk, hogy ezzel teljesen számot adtunk a cigány lakások települési elszigeteltségéről. Nem cigány településen belüli nem telepi lakásnak kellett minősítenünk ugyanis olyan eseteket, amikor a nem cigány település belsejében egy-egy kis utcácskában 5-8 cigány lakás fekszik egymás mellett, vagy többlakásos udvarban csak cigány családok laknak.

Még nehezebb azoknak a szegénysoroknak a besorolása, amelyeken a cigányok és magyarok élnek vegyesen. Igen sok magyar városban és faluban ugyanis a hagyományos cigánytelep valójában nem cigány telep volt, hanem szegénytelep, és a szegénytelepen belül a cigányok aránya esetenként változott. Az azóta lebomlott, ill. átköltöztetett régi kiskunfél-egyházai cigánytelep, a „putri" 900 lakója pl. a telepet sohasem tekintette cigánytelepnek, hanem „szegénytelepnek. „A cigányok csak újabban szivárogtak be a putriba, azelőtt ott csak téglások laktak. A legenda szerint egy Szabó Fáni nevű földbirtokos kisasszony adta ezt a helyet a város szegényeinek, hogy lakhassana mindig ingyen, és ne kelljen fizetniük a városnak. "„Itt mindig munkásemberek, téglások éltek. "„Olyan volt a putri, mint Pesten a Mária Valéria." Félegyházán a történelmi múltban tehát proletár gettó alakult ki, amelyen belül homogén egységgé váltak cigányok és nem cigányok. Mezővárosainkban és falvainkban sok hasonló esettel találkoztunk.

A nem cigány településen belül nem telepi lakásban lakó 17 ezer család egy része tehát településileg szintén elszigetelt.

Említettük, hogy a „Cs" lakások elvileg megadják a lehetőséget a réginél magasabb színvonalú életforma kialakításához. Ez az elvi lehetőség a gyakorlati megvalósítás során gyakran elsikkad. A „cs" lakások építésekor sokszor nem gondoskodnak megfelelő távolságban elhelyezkedő kútról. Előfordul, hogy a vizet több száz v. 1 km távolságból kell hozni. A „cs" lakások települési elszigeteltsége azt eredményezi, hogy az iskola a cigánylakásoktól igen nagy távolságban van, megközelítése  igen nehéz.   A  házak alapozása nagyon  sokszor nem megfelelő, szigetelésük kifogásolható, a falazás nem felel meg az előírásoknak, az ajtók ablakok, már átvételkor sem záródnak rendesen. A lakások építését állami vállalat rendszerint nem vállalja, a szövetkezetek és a kisiparosok pedig igen gyakran nem teljesítik az előírásokat. Idézünk Berkovits Györgynek a Valóságban megjelent cikkéből.13

„A cigánytelep lakói örültek, hogy rendes, új házakban élhetnek ezentúl, havi néhány száz forintos részletfizetés ellenében. Ezenkívül csak annyit tudtak: ki az a kis iparos, aki lakásaikat építi. A hatóságok nem tartották elég éretteknek a cigányokat arra, hogy kölcsönt leszámolják a kezükbe. A vállalkozó szellemű kisiparosban megbíztak annyira, hogy benyújtott számláira, az OTP-be, bediktálta, hogy éppen kinek a házához vásárolta a számlán feltüntetett építőanyagokat, hogy kinek a házán dolgozta le a kimutatásban szereplő munkaórákat. Megkapta a pénzt, annak kölcsönszámlájáról, akinek - bemondása szerint - anyagot szállított, vagy akinél - állítása szerint - dolgozott. Pontosan tudta, milyen gyorsan fogy a 25 építkező család kölcsöne. Csak a 25 családnak nem volt erről fogalma. De arról sem, hogy mennyi és milyen anyagot kapnak pénzükért, hogy hány munkaórát számol el a kisiparos terhükre. Azt sem tudták, mikorra kell elkészülnie a lakásoknak. Az építtetők és a kivitelező nem kötöttek szerződést. Ezért a mester mondhatott, amit akart, senki sem ellenőrizhette állításainak igazát... Pontos határidőket sohasem tűztek ki írásban, legfeljebb szóban emlegettek dátumokat. Eltelt két év, és még mindig  csak  a  dátumok  emlegetésénél  tartottak...Végül  kitűzték  az építkezés befejezésének határidejét 1969. április 30-ra. A házak ezután sem készültek el, de az építtetők számlájáról elfogyott a pénz. Ekkor a kisiparos visszaadta iparengedélyét...A szakértő bizottság tagjai legnagyobb építéstudományi intézetünk mérnökei voltak... jelentették, hogy ezeknek a „cs" házaknak az alapját kézzel is ki lehet bontani, szigetelésük a magas talajvíznek kitűnő felszívódási lehetőséget biztosit, padló helyett csak a földet döngölték simára, a padlásra nem lehet felmenni, mert leszakad, a hőszigetelés olyan minimális, hogy fűteni sem érdemes. Az analfabéta cigányok nem mentek perre, nem ismerik jogaikat. S nem tudják, milyen egy jó ház. A mérnökök kábán álltak, tízezreket érő műszereik mellett, arcuk égett a felháborodástól, azon csodálkoztak, hogy ilyen szemérmetlen és nyilvánvaló hibák ellenére mindenki ölbetett kézzel ül... Nem akarták elhinni, hogy a tanács kiadta a lakhatási engedélyeket."

Ha eltekintünk a cigányok települési elszigeteltségétől, az ivóvízellátástól, a villannyal való ellátottságtól és a lakások zsúfoltságától, és minimális követelménynek csak azt tekinthetjük, hogy minden család külön lakásban lakjék, és legalább minden, akár vályogfalu háznak fundamentuma legyen, akkor a cigányok lakta lakásokból legalább 45 ezerre kell tennünk a megépítendő lakások számát. Ez a szám az új családalapítások révén évenként mintegy 2500-zal növekszik. Ezzel szemben az elmúlt 5 évben az árvíz- és más kölcsönök keretében, valamint kiutalások révén állami támogatással évi átlagban mintegy ezer lakás épült a cigányoknak. A cigányok saját erőből történő elfogadható színvonalú lakásépítéseit ennél többre: 1500-ra kell becsülnünk. Jelenleg tehát a cigányok lakáskörülményeiben lényeges javulás nem tapasztalható.

Ha 10 éves lakásépítési program keretében akarjuk a szociális szempontból elfogadhatatlan lakásokat elfogadható lakásokkal pótolni, akkor, figyelembe véve a családalapítások várható számát mintegy 70 ezer lakást kell megépíteni.12

 

3. Tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottság

Figyelembe véve a cigány lakosság alacsony jövedelmi színvonalát, rendkívül rossz lakáskörülményeiket, ezen belül különösen azt a tényt, hogy a lakások 44 százalékában nincs villany, azt kell várnunk, hogy a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságban a cigányok messze elmaradnak a nem cigány lakosság mögött. A valóság azonban felülmúlja várakozásunkat. A cigány lakásoknak csak harmad részében (35,5) százalékában találtunk televíziós készüléket.

Érdemes ezt összehasonlítanunk a nem cigány lakosság ellátottságával. Az 1969. évi háztartásstatisztika szerint a 100 háztartásra jutó rádiókészülékek száma a szellemi foglalkozásúaknál 136 volt, a munkásoknál 115, a kettős jövedelműeknél 107, a parasztoknál 89, a 100 háztartásra jutó televíziók száma pedig a szellemi foglakozásúaknál 81, a munkásoknál 75, a kettős jövedelműeknél 61, és a parasztoknál 37. Ezek az adatok jól mutatják, hogy a rádióval és a televízióval való ellátottságban ugrásszerű különbség van a parasztok és a lakosság többi rétege között.

Ugyanilyen ugrásszerű különbséget tapasztalunk a parasztok és a cigányok között. Ami a rádióval való ellátottságot illeti, a parasztok és a cigányok közötti különbség sokkal nagyobb, mint a parasztok és a többi rétegek közti különbség. A televíziónál viszont azt tapasztaljuk, hogy bár a parasztok és a cigányok közötti különbség is igen nagy, még nagyobb a parasztok és a többi rétegek közti különbség. Ez utóbbi különbség erősen enyhül az utóbbi években, tehát a parasztok közelebb kerülnek a nem paraszti lakossághoz és eltávolodnak a cigányoktól.

Meg kell jegyeznünk, hogy ebből az összehasonlításból egy láncszem hiányzik. A háztartásstatisztika ugyanis nem tartalmazza a tanyákon lakó és az alacsony jövedelmű lakosság adatait. Ami az utóbbiakat illeti, ezek egy része olyan nyugdíjas családokban él, amelyekben nincs aktív kereső, más része csak ideiglenesen, valamilyen különleges ok miatt alacsonyjövedelmű, harmadik részük pedig tartósan, már nemzedékek óta az. Már megfigyelhettük, hogy az alacsonyjövedelműek egy csoportja demográfiai  összetételében  (a gyerekek  számában,   a keresők és  eltartottak arányában stb.) igen közel áll a cigányokhoz,  hasonló problémákkal küszködik a villannyal, ivóvízzel való ellátottságban is, valamint azt is említettük, hogy igen gyakori a települési együttélés tehát a szegénysor, a proletárgettó, a cigánytelep azonossága vagy szomszédsága. Nem meglepő tehát, hogy e téren hasonló jelenséggel találkozunk, de mint már mondottuk, oly módon, hogy a cigánykultúra része ugyan az alsó réteg kultúrájának, de azon belül is alul helyezkedik el.

A rádiók és televíziók alacsonyabb aránya annál súlyosabban esik latba, mert mint látni fogjuk, a cigányok iskolázottsága rendkívül alacsony, a cigányok és nem cigányok közötti érintkezés és információ csere rendkívül gyér és szegényes. A rádió és a televízió tájékoztató szerepe tehát a cigányoknál elvileg sokkal nagyobb jelentőségű lehetne mint a nem cigányoknál.

Meg kell azonban mondanunk, hogy a rádió és a televízió tájékoztató hatása a cigányoknál amúgy is erősen kétséges. A műsorok nagy részét a cigányok nem értik, nem tudják követni, nem is szeretik. Kloss kapitány, Rózsa Sándor, természetesen olyan műsorok, amelyeknek élvezéséhez nem kell semmiféle előismeret, de ezek nem különösebben szolgálják a cigányok  közeledését  a  magasabb  rétegekhez.   A  rádió  úgynevezett cigányműsorai, Kovács Apollónia és Horváth István és társai pedig a cigány lakosságot olyan álcigány kultúrára tanítják meg, amelyet nem cigányok  hoztak  létre  nem  cigányok  szórakoztatására,   zenéjének  és szövegének silánysága szembeszökő, és amely e kultúra részeseit és művelőit cirkuszi látványossággá teszi, s ezáltal elszigeteltségüket fokozza. A rádió és televízió viszonylag nívósabb műsorai csak a cigányság iskolázottabb rétegei számára közelíthetők meg, valamint a különlegesen értelmes, és világlátott cigányok számára.

A rádióval és a televizióval való ellátottságot illetően jócskán különbözik egymástól a cigányság anyanyelvi csoportjai és az egyes régiók cigánylakosai. Rádió van a magyar cigány lakások 39, a román cigány lakások 38, és az oláh cigány lakások 24 százalékában, a budapesti iparvidék, a Dunántúl, az északi régió és Alföld cigány lakásainak 39-44 százalékában, a keleti régió cigány lakásainak 19 százalékában. Televízió van a magyar cigányok lakásainak 27 százalékában, a román cigány lakások 25 százalékában, az oláh cigány lakások 17 százalékában, a budapesti iparvidék 36 százalékában, a Dunántúl, az északi régió és az Alföld cigány lakásainak 24-29 százalékában és a keleti régió cigány lakásainak 7,5 százalékában.

Hasonló különbségeket tapasztalunk cigányok és nem cigányok között más tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságban is. Mosógépet a cigány lakások 4 százalékában találunk. Ezzel szemben a 100 háztartásra jutó mosógépek száma a szellemi foglalkozásúaknál 80, a munkásoknál és a kettős jövedelműeknél 7,6 a parasztoknál 54. „Nagyobb arányban" mosógépet csak a budapesti iparvidék cigány lakásaiban találunk (10 százalék). Ezzel szemben az északi és a keleti régió cigány lakásainak csak 1 százalékában van mosógép.

Hűtőszekrény a cigány lakások 3,7 százalékában van, de ezek háromnegyed része a budapesti iparvidék magyar cigányainak birtokában. A Dunántúlon a hűtőszekrények aránya 1,5 százalék, a többi régióban 0-2 százalék között változik. Ezzel szemben a 100 háztartásokra jutó hűtőszekrények száma a szellemi foglalkozásúaknál 59, a munkásoknál 37, a kettős jövedelműeknél 12, a parasztoknál 6.

Kerékpárt a cigány lakások 23,6 százalékában találunk (arányuk a magyar cigányoknál 22,6, az oláh cigányoknál 17,0 a román cigányoknál 46,6 százalék.) Motorkerékpár a cigány lakások 1,8 százalékában van (arányuk a magyar cigányoknál 2,0, a román cigányoknál 1,9, az oláh cigányoknál 0,9 százalék). Ezzel szemben a 100 háztartásra jutó motorkerékpárok száma a munkásoknál 16, kettős jövedelműeknél 28, és a parasztoknál 16.

 

III. Analfabétizmus és iskolázottság

1. Analfabetizmus

A nem cigány lakosság körében az analfabétizmus csaknem teljesen fel-számoltnak tekinthető, bár félanalfabétáknak kell neveznünk azokat, akik nem végezték el az általános iskolát, és nagy fáradsággal el tudnak ugyan olvasni egy hosszabb szöveget, de a szöveg összefüggéseit nem tudják felismerni. A cigányoknál azonban a szószoros értelmében vett analfabéták aránya is igen magas.

1971-ben a 14 éven felüli cigányok 39 százaléka volt analfabéta. Ezen a téren igen nagy különbség van a magyar anyanyelvű és a nem magyar anyanyelvű cigányok között. A magyar anyanyelvű cigányoknak 33 százaléka, a cigány anyanyelvű cigányok 54 százaléka és a román anyanyelvű cigányok 57 százaléka analfabéta.

Irtunk már arról, hogy a cigánykérdés megoldását nem szabad a nyelvi probléma megoldásában keresni. A fenti adat azonban azt mutatja, hogy a nyelvi probléma súlyosan befolyásolja a cigánykérdést. Az analfabéták aránya a cigány anyanyelvű és a román anyanyelvű cigányok körében nem azért olyan magas, mert az e nyelvcsoportokhoz tartotó cigányok minden tekintetben ennyivel lennének elmaradottabbak a magyar anyanyelvű cigányoknál, hanem azért, mert a cigány és román anyanyelvű gyerekek az iskolában különösen nagy nyelvi nehézségekkel találják magukat szemben.

A cigányok analfabetizmusának leküzdésében a mondottak ellenére óriási lépést jelentett előre az általánosan kötelező 8 osztályos iskoláról szóló törvény elfogadása és fokozatos megvalósítása.

 

2. Iskoláztatási arányok

A legidősebb cigányoknak - az 59 éven felülieknek - 70 százaléka sohasem járt iskolába. Nem járt iskolába a 35-59 éves cigányok 50 százaléka sem. A két arányszám közti különbség azt mutatja, hogy a két világháború közötti korszak magyar kultusz kormányzata igen nagy erőfeszítéseket tett, ha nem is a 8 osztályos, de a 4 osztályos iskolázás kiterjesztésére. Ezek az erőfeszítések párhuzamosan mentek végbe a vándorcigányok letelepítésére irányuló kísérletekkel.

Ezek a kísérletek természetesen különböző eredményekre vezettek a különböző szintről indulók körében. A magyar cigányoknál, akiknél az iskolába nem járók aránya az első világháború előtt 60 százalékos volt, ezt az arányt a két világháború között sikerült 40 százalékra leszorítani. Az oláh cigányoknál a 90 százalékos arányt és a román cigányoknál a 100 százalékos arányt sikerült 70 százalékra szorítani.

Jóval nagyobb ugrás következett be a felszabadulás után. Az 1947-1948 között iskolakötelessé váló gyerekeknél az iskolába nem járók előzőleg 50 százalékos aránya 37 százaléka csökken, majd a következő 5 éves korcsoportnál 27 százalékra. Még nagyobb és még nehezebb lépés következett be az 1953-1957 közötti időszakban, amikor az iskolaköteles korba lépőknél az iskolába nem járók aránya már „csak" 14 százalék. Az ezt követő 5 éves korcsoportban az iskolába nem járók aránya 10 százalékra csökken.

Rendkívül érdekesnek kell tartanunk azt a körülményt, hogy a fejlődés üteme a román cigányoknál volt a leggyorsabb. Míg az első világháború előtt a román cigányok gyermekei egyáltalán nem jártak iskolába, és ezt az arányszámot a két háború között is csak 70 százalékra sikerült csökkenteni, addig a 15-19 éves korosztályban, tehát az 1957 után iskolaköteles korba lépők között az iskolába nem járók aránya már csak 10 százalék. Ez a változás párhuzamosan zajlott le a román cigányok településbeli elszigeteltségének csökkenésével. Az első világháború előtti erdei telepek gyermekei közül természetesen egy sem járhatott iskolába. Amint az erdei telepek lakói fokozatosan közelebb költöztek a faluhoz, már megközelíthetővé vált az iskola: s egyrészt az állami erőfeszítések érték el inkább őket, másrészt a módosabb, törekvőbb cigány családok igyekeztek élni ezzel a lehetőséggel.

A felszabadulás után a román cigányoknál az iskolába járók aránya jóval nagyobb mértékben emelkedett, mint a cigányok más csoportjainál. Itt is elsősorban a települési körülmények változására kell hivatkoznunk. Egyrészt a meglévő erdei telepek szűntek meg (csaknem teljesen) és váltak faluszéli telepekké, másrészt megkezdődött a faluba való beköltözés folyamata. Már láttuk hogy a román cigányoknak valamivel több, mint 50 százaléka jelenleg nem telepen él. Ezzel párhuzamosan és kölcsönhatásban változott meg a román cigányok elhelyezkedése a foglalkozási struktúrában, mint tudjuk a román cigányok igen nagy része Baranya megyében él, s ebben a megyében különlegesen rohamos volt a bányászat és az ipar fejlődése, aminek következtében a felnőtt cigány férfiak nemcsak, hogy mind el tudtak helyezkedni, hanem általában kedvezőbb keresettel, mint a legtöbb megyében. Végezetül meg kell említenünk, hogy Baranya megyében a megyei tanács jóval nagyobb erőfeszítéseket tett a cigányok helyzetének megjavítására, mint más megyék tanácsai.

Az iskolába nem járók arányának csökkenése a magyar cigányoknál is gyorsabb volt, mint az oláh cigányoknál. A magyar cigányok körében 40 százalékról 6 százalékra, az oláh cigányoknál 70 százalékról 17 százalékra csökkent az iskolába sohasem járók aránya.

Ezek a csökkenő arányszámok azonban nem vakíthatnak el bennünket. Az iskolába nem járók fenti arányai azokra vonatkoznak, akik soha egy napig sem voltak iskolában. Ezekben az arányszámokban nem szerepelnek azok a cigányok, akik 1, 2, 3 vagy legfeljebb 4 osztályt végeztek. Az igazság az, hogy a felszabadulás után a cigány gyerekek döntő többségére nézve csak annyi történt, hogy érintették az iskolát. Még a 30-34 éves korosztálynál is azt kell tapasztalnunk, hogy többségük vagy egyáltalában nem járt iskolába, vagy legfeljebb 1,2 v. 3 osztályt végzett, azaz a 4 elemi végzettséget nem érte el.

1961-től kezdve kétségkívül fordulatról számolhatunk be, de ez a fordulat csak azt jelenti, hogy a hatvanas években már az iskolák és a művelődésügyi hatóságok legalább arra igyekeztek, hogy a cigány gyerekek többsége a 4 elemit elvégezze. Gyakorlatilag ezen a ponton állunk ma is. A 20-24 éves cigányok 54 százaléka, a 15-19 éves cigányok 57 százaléka nem jutott tovább az általános iskola 5. osztályánál.

Ha további hathatós intézkedésekre nem kerül sor, a 8 osztály elvégzése távoli vágyálom marad. A hatvanas években ugyan e téren is változás következett be, de ez a változás szűkkörű maradt.

A harmincas évek előtt a nyolc osztályt végzettek aránya a cigányok körében természetszerűleg rendkívül alacsony volt: nem érte el még a 2 százalékot sem. Valamelyes változás a harmincas években kezdődött meg. A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején a cigány gyerekeknek már 6 százaléka végzett nyolc osztályt.

A felszabadulás magától értetődően jelentős változást hozott, és a 40-es évek második felében, illetőleg az 50-es évek elején a nyolc osztályt végzettek aránya 11 százalékra emelkedett. Az 50-es évek másodikfelétől kezdve a nyolc osztályt végzettek aránya tovább emelkedett, de még a 15-19 éves korosztályban, tehát azok között is, akik az általános iskola felső tagozatába 1962 és 70 között jártak (vagyis inkább járhattak volna) csak a gyerekek 21 százaléka végezte el az általános iskolát.

Ezt a megdöbbentő adatot súlyosbítja az a tény, hogy az általános iskolát végzettek arányában a Politikai Bizottság 1961. évi harározata óta sem következett be javulás, sőt inkább romlásról beszélhetünk. Amíg a 25-29 éves cigányoknál és a 20-24 éves cigányoknál az általános iskolát végzettek aránya 26-27 százalék, addig a 15-19 éveseknél, mint láttuk, csak 21 százalék. Ez a romlás a cigány lakosság gyors szaporodásával és a korcsoportok létszámának ebből eredő növekedésével is összefügg. A 25-29 éves korosztályban az általános iskolát végzettek aránya ugyan 26 százalék, de az általános iskolát égzettek létszáma nem éri el a 3000-et sem, míg a 20-24 éves és a 15-19 éves korcsoportnál az általános iskolát végzettek létszáma 6500 és 7000 között van.

Az általános iskola felső tagozatának padjaiban tehát ma több cigánygyerek ül, mint az 50-es évek második felében, az arányszámok azonban nem javulnak, hanem romlanak.

Ugyanezekben az években a nem cigány népesség iskolázottsági szintje gyorsan emelkedett. A távolság tehát a cigány lakosság iskolázottsága és a nem cigány lakosság iskolázottsága között erőfeszítéseink ellenére növekszik. Amennyiben nem tudnánk ezen a tendencián változtatni, többek között az a veszély fenyeget, hogy az iskolázottsági szintek közötti különbség etnikai jellegzetességgé válik, és színes kisebbség kialakulását segíti elő.

Súlyosabbnak kell tekintenünk azt a megfontolást, hogy a vizsgálat során mindenütt azt tapasztaltuk: a hét osztálynál kevesebbet végzett cigány gyerekek gyakorlatilag majdnem teljesen analfabéták: nevük aláírásán kívül írni egyáltalában nem tudnak, olvasni csak nyomtatott betűket, azt is oly módon, hogy a szöveg megértésére többnyire képtelenek. Ez megnehezíti a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódásukat, illetőleg azt olyan foglalkozásokra korlátozza, amelyeknek betöltéséhez semmiféle iskolázottság sem szükséges. Az iskolázatlan cigány munkaerő létszáma egyelőre gyorsan gyarapodik, és ellentendenciák meg még nem mutatkoznak. Ezzel egyidejűleg számolnunk kell gazdasági életünk és iparunk szerkezetének megindult átalakulásával. Az 50-es években újratermelődött a tanulatlan munkaerő, de nem olyan iramban, mint amilyen iramban a tanulatlan munkaerőre irányuló kereslet növekedett. Így következett be, hogy az ipar bővülése saját határaiba ütközött, és irányváltozásra kényszerült. A tanulatlan munkaerőre irányuló kereslet a jövőben már nem emelkedik, hanem csökken, vagy legfeljebb változatlan marad. Ennek következtében előre láthatóbb, hogy már egy-két évtized múlva felesleg képződik a tanulatlan cigány munkaerőkből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni.

A hátrányos helyzetből való kijutás azonban azok számára is reménytelen lesz, akik munkát találnak maguknak. Érdemes ezzel kapcsolatban egy pillantást vetnünk azokra az alacsonyjövedelmű magyar családokra, akik életkörülményeiknél fogva közel állnak a cigányokhoz. Két csoportra oszthatjuk azt az egy millió embert, akiknél az egy főre jutó jövedelem 1967-ben 600 Ft alatt volt. Az egyik csoportba azokat sorolhatjuk, akiknél az egy főre jutó jövedelem 1969-ben is 600 Ft alatt maradt, a másik csoportba azokat, akiké 1969-re 600 Ft fölé emelkedett. Az első csoportba tartozóknál tartós, a másik csoportnál több-kevesebb joggal ideiglenes hátrányos helyzetről beszélhetünk. A tartósan hátrányos helyzetűeknél a családfők 10 százaléka, az ideiglenesen hátrányos helyzetűeknél a családfők 1,5 százaléka nem járt iskolába, a tartósan hátrányos helyzetűeknél a családfők 22 százaléka, az ideiglenesen hátrányos helyzetűeknél a családfők 10 százaléka végzett 4 eleminél kevesebbet, a tartósan alacsony jövedelmű családfők 37 százalékának, az ideiglenesen alacsony jövedelmű családfők 20 százalékának legmagasabb iskolai végzettsége 4 osztály. A 400 Ft alatt élő családoknál a 17-36 éveseknek csak negyede végezte el az általános iskola 8 osztályát. Meg kell tehát állapítanunk, hogy az iskolázatlanság a hátrányos helyzet következménye, ugyanakkor a hátrányos helyzet ismétlődésének és folytatódásának előidézője.

 

3. Az iskolázatlanság okai

Az okokat keresve mindenekelőtt a nem teljes beiskolázással kell foglalkoznunk. 1945 előtt a művelődésügyi hatóságok nagyon kevéssé törekedtek arra, hogy a cigány gyerekek iskolába járjanak, és az ilyen törekvések elsősorban a kulturáltabb, féligmeddig asszimilált cigánycsaládokra irányultak. A felszabadulás utáni első években ez a helyzet a községek egy részében nem változott, és a hatóságok főleg azokban a községekben kezdték kényszeríteni a szülőket a gyermekek iskoláztatására, amelyekben a cigányok községekhez viszonylag közeli telepeken éltek. Az iskolába nem járó gyerekek szüleivel szemben nem jártak el szigorúan, mivel az iskolának a cigány gyerekek többsége megoldhatatlan problémát jelentett. Jártunk olyan magyar vidéki városban, amelyben 1962-ig a cigány anyanyelvű cigányok telepéről egyetlen gyermek sem járt iskolába, és a hatóságok egyáltalában nem léptek közbe. A községektől távolabb fekvő telepeken ebben az időben a tanácsok még azt sem tudták pontosan, hogy a telepeken hány gyermek él. Igen gyakran fordult elő, hogy a szülők letagadták iskolaköteles gyermekeiket, és mire ez kiderült, a gyermek már annyira túlkoros lett, hogy nem lehetett beiskolázni.

A Politikai Bizottság 1961. évi határozata jelentős változást eredményezett. Ez a változás azonban csak részleges volt, mert a művelődésügyi igazgatás elsősorban a probléma adminisztratív eszközökkel való megoldásának lehetőségeit vizsgálta.141963-tól kezdve a járási a hatóságok. Nyilvánvaló azonban, hogy a probléma megoldására nem elégségesek az adminisztratív eszközök, hanem elsősorban szociális és pedagógiai eszközökkel kell megoldani. Tanácsok művelődésügyi osztályai igen sokat tettek annak érdekében hogy a cigány gyerekek beiratkozzanak az iskolába, és igazolatlanul ne mulasszanak. Az ország nagy részén azonban olyan gyakorlat alakult ki, amely a rendelet látszólagos betartásával a rendeletet csak részben hajtja végre.15

A rendelet végre nem hajtásának, illetőleg részleges végrehajtásának egyik módja a felmentések és halasztások sokasága. A 6-14 éves cigány gyerekek 15 százaléka nem jár iskolába felmentés, halasztás vagy engedélyezett éves kihagyás címén. Jó néhány telepet láttunk, amelyen a tényleges beiskolázás aránya nem volt nagyobb 60-70 százaléknál. A felmentések körüli gyakorlat egyes helyeken törvénybe, illetőleg rendeletekbe ütköző. Jártunk olyan járásban, ahol a járási KÖJÁL vezetője keserűen számolt be arról, hogy cigány szülők egy része igyekszik felmentetni gyermekét, s ehhez segítséget kap a pedagógusoktól, a járási tanács művelődési osztályának dolgozóitól, és az orvosi etikát gyakorlatban nem alkalmazó orvosoktól. Az általánosabban alkalmazott gyakorlat azonban az, hogy a felmentéseket és a halasztásokat jóindulattól vezettetve adják meg.

„Meglátszik a testi és szellemi fejlettségén, ha bejönnek a cigány tanulók, hogy növésben és szellemi fejlettségben mindig elmaradottak. Szinte nem is érdemes őket beiskolázni 6 éves korukban."

A beiskolázás idején iskolaéretlenség miatt engedélyezett halasztások veszélyesen rövidítik az iskolába járásra jutó időt.

A rendeletek be nem tartásának másik szándékos vagy jóindulatú eszköze az úgynevezett kisegítő iskola intézménye. A kisegítő iskola valójában a gyógypedagógiai tagozat szemérmesebb neve. Több esetben a tanács által megszervezett bizottság dobta vissza az iskola javaslatait, máskor a pedagógusok mondták el nekünk, hogy véleményük szerint kisegítő osztályukba normális gyerekek járnak. Kétségtelen, hogy sok telepen magas a szellemi fogyatékos gyerekek aránya. Mégis egyértelműnek kell tekintenünk, hogy a népesebb cigánytelepek mellett szinte mindenütt megtaláljuk a kisegítő osztályokat: gyakorlatilag ezeket használják cigány iskolának. Tapasztaltunk nem egy olyan esetet, hagy ha nem cigány gyereket utaltak a kisegítő iskolába szellemi fogyatékosság miatt, szülei addig kérvényeztek és fellebbeztek, amíg a gyereket visszahelyezték.

Cigány osztályt jelent a túlkoros osztályok létrehozásának gyakorlata is. Ezekbe a normál osztályokból kilógó, túlkoros és a többiekkel együtt nem kezelhető gyerekeket - gyakorlatilag a cigányokat - tömörítik.

Legújabban egyre jobban terjed a c osztályok gyakorlata. Ezen most nem a szó szoros értelmében vett cigány osztályokat értünk, hanem a párhuzamos osztályok olyan szervezését, hogy az egyik osztályba a jobb képességű és jobb előmenetelű, a másik osztályba a rosszabb képességű és rosszabb előmenetelű tanulók kerülnek.

Az MTA Szociológiai Kutató Intézete és a Fővárosi Tanács Szakfelügyeleti és Továbbképzési Intézete által területi rétegzéssel, véletlenszerűen kiválasztott 320 iskola 2000 osztályában végzett felmérés alapján Ferge Zsuzsa a következőket állapítja meg: „A részletes elemzés szerint az osztályzatok szerinti homogenizálás az iskolák túlnyomó többségében, pontosabban egy-két ritka kivétellel társadalmi homogenizálást is jelent... Egyetlen olyan vidéki általános iskola volt, amelyben a tanulmányi eredmény szerinti homogenizálás nem párosult a társadalmi homogenizálással" 16

Ugyan ő állapítja meg: „A képesség szerinti szelekció azonban óhatatlanul társadalmi szelekcióhoz is vezetett: a jobb és rosszabb átlagos tanulmányi eredményű osztályok társadalmi összetétele kimutathatóan különbözik egymástól... Számos vizsgálat szerint a gyenge osztályok egyre inkább lemaradnak, sőt esetleg saját, az iskola törekvéseivel és értékeivel szembeforduló szubkultúrát is kialakíthatnak. Ennek következtében a párhuzamos osztályok között is feszültségek keletkeznek. Minden esetre: kevesebbet profitálnak az iskolából, mint a jó osztályok tanulói, s ezzel fokozódik amúgy is meglévő induló társadalmi hátrányuk."17

A magunk részéről ehhez azt tehetjük hozzá, hogy egyre inkább terjed az a gyakorlat, amely szerint a párhuzamos osztályok szervezésénél a szelekció már az első osztályba való beiratkozásnál megtörténik, szigorúan, néha bevallottan, néha be nem vallottan társadalmi alapon. Ott, ahol két párhuzamos osztály van, a b. osztályba, ott, ahol három párhuzamos osztály van, a c osztályba a cigány tanulókat és a hátrányos helyzetű nem cigány tanulókat tömörítik.

Már több ízben szóltunk arról, hogy Magyarországon nem beszélhetünk cigány kultúráról vagy szubkultúráról, hanem az alsó réteg szubkultúrájáról, amelyen belül a cigányság különböző életforma csoportjai különböző színeket jelentenek. Az alsó réteg szubkultúrájának néhány jellegzetességét is rögzítettük: alacsony jövedelem, magas gyerekszám, szociális szempontból elfogadhatatlan lakások, villannyal, ivóvízzel való ellátottság kedvezőtlen mutatói, a felnőttek iskolázottságának alacsonyabb szintje. A párhuzamos osztályok szervezésénél igen sok magyar faluban az iskolák vezetői igen jó gyakorlati szociológusnak mutatkoznak: a c osztályokba az említett jegyek alapján az alsó réteg gyermekeit tömörítik. Ott, ahol a cigány gyerekek száma ehhez elegendő, gyakori, hogy a c osztályba kizárólag cigány gyerekek járnak, másutt együtt járnak a többi hátrányos helyzetű gyerekkel.

Csalog Zsolt tanulmányából idézünk:

„A halasztások vagy a később engedélyezett egy éves kihagyások az egyik, a gyakori bukás, évismétlés a másik oka annak, hogy az iskolába járó cigánygyerekek zöme évvesztes, túlkoros. Jászfényszarun a kérdőívek alapján összehasonlítottam az iskolások korát és azt, hogy hányadikba járnak. Az eredmény szerint egy év késése van a gyerekek 24 százalékának, két év késéssel jár 15 százalék, ennél több késéssel 3 százalék, és csak 58 százaléknak nincs késése. Az azonban a szélső jó példa, az általános helyzet ennél sokkal rosszabb. A kunmadarasi kisegítő tagozatban (ide jár a cigánygyerekek döntő többsége) az első osztályosok 8-9, a második osztályosok 9,9, a harmadik osztályosok 10, a negyedik osztályosok 10-12 évesek. Az évkésések eredménye, hogy a nyolcadik osztályig ma is csak elenyésző kisebbség jut el, és ebben, úgy látszik, nem javul az eredmény az 50-es évek óta. A különbség inkább csak annyi, hogy míg korábban a harmadik-negyedik osztályban, most az ötödik osztályban rekednek meg, halmozódnak össze a cigány tanulók."

Csalog Zsolt másik tanulmányából: Jelenős azoknak a tanköteles gyerekeknek a száma akik egyáltalán nem járnak iskolába: A csurgói járásban 1971-ben 10,2 százalék, a marcali járásban 1969-ben 16,3 százalék - valamilyen indokkal megadott felmentés alapján. Ha a számhoz azokat is hozzávesszük, akik beiratkoztak, de a sok hiányzás miatt osztályozhatatlanok voltak, tehát gyakorlatilag szintén nem jártak iskolába, még magasabb számokat kapunk - például Siófok, 1971:25 százalék... A csurgói járásban a túlkoros tanulók aránya 58 százalék, a bukási arány 33 százalék, Siófokon a cigány tanulók bukási aránya 39 százalék. Igaion a tanulmányi átlag, 2,1, a bukási arány 33%."

„Barcson az iskolás korú gyerekek száma a felmérés időpontjában 89 Ebből iskolába jár 71, tehát az iskolába járók aránya 20 százalék. Ezen felül még általános iskolába jár 5 tanuló, aki már nem tanköteles korú. A gyerekek 69 százaléka az alsó tagozatba jár. Az iskolába járó tanulók 60 százaléka évvesztes. Egy év veszteséggel jár 20 tanuló, két év veszteséggel 17 tanuló, három év veszteséggel 7 tanuló. Az iskolai mulasztások, illetve az iskolából való teljes kimaradás okát a legtöbb családban - általában sok gyerekes családokban - a szülők a ruházat teljes hiányában jelölték meg."

A pedagógusok nem felelősek ezekért a jelenségekért, mint ahogy a cigány csecsemők magas halálozási arányszámáról sem az orvosok tehetnek. Egyszerűen megoldhatatlan nehézségekkel találják magukat szemben.

A cigánygyerekek a maximálisan idegen környezetbe kerülve fokozott: idegi igénybevétel mellett nem úgy viselkednek, ahogy az iskola elvárná tőlük. Az iskolai magatartás formái a nem cigány gyerekek számára lényegében nem különböznek attól, amit otthon vagy az óvodában megtanultak. A cigánygyerekek számára azonban ezek a formák ismeretlenek és érthetetlenek. „Nagyon gyorsan fel kell ismerniök azt is, hogy ruházatuk, cipőjük rosszabb, mint társaiké, iskolai felszerelésük hiányos, és, hogy az embernek az az állapota, amit ők eddig természetesnek tartottak, szégyenletes dolognak számit. Az első kudarcok után megértik, hogy elkülönítésük végleges és visszavonhatatlan."

Az igazolatlan mulasztások is olyan bonyolult problémákat vetnek fel, amelyekkel szemben az adminisztratív eszközök nem elégségesek. Jellemző példái ennek az idénymunkás családok amelyeknek életkörülményeivel már a II. fejezetben (a 67. lapon) foglalkoztunk. A mai magyar művelődésügyi igazgatás számára ezeknek a családoknak a gyermekei leirt tételek, mert május elején az, iskolaév vége előtt elhagyják az iskolát, bizonyítványt nem kapnak, és a következő évben ugyanabba az osztályba iratkoznak be, amelybe előzőleg is jártak, Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy egyik vidéki városunkban a városi rendőrkapitány személyes befolyását felhasználva a városi tanács művelődési osztályán elérte, hogy az iskolaév a cigánygyerekeknél a szülők foglalkozásához és körülményeihez igazodjék. Azóta ez a rendőrtiszt magasabb pozícióba került, és a városban a „normális" helyzet helyreállt: a cigánygyerekek nem kapnak bizonyítványt.

Az átlagos cigánygyerekek iskoláztatását anyagi nehézségek is akadályozzák. Igen gyakran hallottuk cigány szülőktől azt a panaszt, hogy ruházat vagy megfelelő ruházat hiányában képtelenek iskolába küldeni gyerekeiket. Az iskolai ruhaakciók enyhítenek ezen a helyzeten, de nem eléggé, mert a tanácsok segélyalapja ehhez nem elég.

Még súlyosabb probléma az elégtelen táplálkozás. A pedagógusok egybehangzó véleménye szerint az iskolaéretlenség leggyakoribb oka a gyerekek általános alultápláltsága, és a későbbiekben is akadályozza az iskolai munkát az éhség.

„Nem megfelelő a táplálkozás... A cigány tanulók kinézik a gyerekek szájából az ételt... mikor sorba kérdezgetem, hogy mit reggeliztél? - semmit. - Délben mit ettél? - kis levest. Es hát szinte emberfelettinek tartom hogy eljön egy hét éves gyerek, és végignézi, hogy ez ezt eszik, az azt eszik, énrám figyelni kellene, este már nem evett, reggel nem evett, még délben esetleg kap valamit - szóval sokat éheznek, nagyon nagyon sokat. És a ruházatuk is olyan, hogy télen eljön még novemberben mezítláb, meg egy kiskabátban semmi alatta!"

Iskoláinkban a szegénysorsú napközis gyermekek számára az ebéd ingyenes. A vizsgálatunkban szereplő cigány gyerekeknek azonban csak elenyésző része vehette igénybe ezt a szociális juttatást. Iskoláink egy részében nincs konyha, a szállítást sem tudják megoldani, és így nem adnak ebédet a gyermekeknek. Az átlagosnál gyakrabban fordul elő ez a nem teljes iskolákban, vagyis azokban az iskolákban, amelyekbe csak elsőtől negyedikig járnak a gyerekek. Sajnálatosnak kell neveznünk azt a körülményt, hogy többnyire ezeknek az iskoláknak a tanulói között van a legtöbb olyan gyerek, akinek egyetlen rendes tápláléka az iskola ebédje lenne. A cigánygyerekek azonban elsősorban azért nem vehetik igénybe az ingyenes ebédet, mert a napköziotthonba azokat a gyerekeket veszik fel, akiknek mindkét szülője dolgozik a cigánygyerekek anyja azonban a már ismert okoknál fogva nincs rendszeres munkaviszonyban: ezért nem lehetnek napközisek, s mivel nem napközisek, nem is kaphatnak ebédet. Csak elismeréssel lehet emlegetni azoknak a tanácsoknak és iskoláknak a példáját, amelyek az általános gyakorlattól eltérően minden rászoruló gyermeknek ingyenes kosztot adnak - akár napközisek, akár nem.

„További nehézséget jelent, „idézzük Csalog Zsolt tanulmányából" hogy az átlagnál olyanok a körülmények, hogy a gyerekek nem vihetik haza a tanszereket - ha hazavinnék, testvéreik vagy felnőtt rokonaik időnként megsemmisítenék azokat. Ezért a személyi használati tanszereket legtöbb helyen az iskolában tartják, lezárva, a gyerek csak az órán kapja meg őket. Jászfényszarun már csak a füzeteket, és már csak a cigánytanulók felénél, Kunmadarason és Jászladányban a könyveket is, mindent zárnak: Ez egyúttal azt jelenti, hogy az iskolán kívül nincs módja a tanulóknak tanulni, leckét írni. Ez részben anyagi kérdés is: a nevetségesen kicsi, tanulónkénti évi harminc-ötven forint (Kunmadaras), vagy osztályonkénti 50-60 Ft. (Jászladány) segélyösszegből alig jut valami, így még a ceruzát elvesztő elsős cigánygyerekek is állandó fennakadást okoznak. A problematika kicsinyességének ékes példája:

„Volt már itt olyan is, hogy amikor általában fizetés napon vagy szombati nap hazajön az apjuk vagy valaki, akkor négy-5-10 Ft van egyilyen rongyos kis cigánygyereknél. - Na hát, mit veszel? - Kiflit vesz, cukrot vesz, ezt vesz, azt vesz, de már van is nála cukor -, no, ide adsz fiam 2 Ft-ot vagy 5 Ft-ot, akkor bevásárolok neki ceruzát, színest-, ez a tiéd -az akkor ameddig abba tart, hát avval is. És ha azt én megőrzőm, akkor hát egy hónapig, két hónapig, mit tudom én meddig van."

„Zavaró körülmény az oktatásban az alsós cigánygyerekek higiénés szintje is. Egyes községekben rendszeresen előfordul, hogy az évente két-három alkalommal megtartott tisztasági razziák során tetveket vagy bolhákat találnak -, ez pedig szabályszerűen felveti a faji kérdést, a magyar szülők reklamálnak az iskolánál, változtatásokat követelnek legalább az ülésrend (néha tervek vagy más racionális ok nélkül is), a cigány szülők pedig megsértődnek."

A telepek igen nagy részében problémát jelent a telepeknek az iskolától való távolsága. A cigánygyerekeknek nem egyszer öt kilométert kell gya-logolniok az iskoláig, ami télvíz idején rossz ruházatban hat-nyolc éves gyerekeknek embertelenül nehéz dolog. Annál is inkább, mert az út nagy része a lakótelepülésen kívül vezet, nem főútvonalon, hanem behavazott ösvényen, s a cigány anya rossz idő esetén el sem engedi gyermekét az iskolába. Mivel a telepek átlagos mérete kicsi, telepi iskolák létesítésére nem mindig van mód. Általában az országúttói is távol fekszenek a telepek, és csak kivételképpen találkoztunk olyan megoldással, hogy a telepről külön autóbusz viszi iskolába a gyerekeket.

E helyen kell foglalkoznunk a cigány és a román anyanyelvű gyerekek problémáival is. Az oláh cigány és a román cigány telepeken általában két nyelven beszélnek az emberek, és elvétve előfordul olyan román vagy vend cigány telep is, amelynek lakói rosszul beszélnek magyarul. Ezeken a telepeken a cigánygyerekek általában előbb tanulnak meg cigányul, illetőleg románul, és csak később, 6 éves koruktól kezdve sajátítják el a magyar nyelvet az iskolában, ez természetesen fokozott nehézséget jelent.

Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy míg a magyar cigányoknál az iskolába nem jártak aránya a 15-19 éves korosztálynál 7,3 százalék, és a csak 1-2-3 vagy 4 osztályt végzettek aránya 20 százalék, addig az oláh cigányoknál az iskolába nem jártak aránya 17 százalék, a csak 1-2-3 vagy 4 osztályt végzettek aránya 33,6 százalék, a román cigányoknál az iskolába nem jártak aránya 10 százalék, az 1-4 osztályt végzettek aránya pedig 46 százalék.

Igen jellemző ebből a szempontból, hogy a falvakba betelepült, régi közösségükből kivált és jobb módban élő román cigány családokban az anyanyelv már nem jelent akadályt; ezzel magyarázható, hogy a már említett korosztályban a 8 osztályt végzettek aránya a román cigányoknál 27 százalék, míg az oláh cigányoknál 7 százalék, és még a magyar cigányoknál is csak 25,6 százalék.

Ez is arra mutat, hogy naiv utópia az az elképzelés, amely cigány nyelvű, illetőleg román nyelvű iskolák felállításával akar a nyelvi problémán segíteni. Említettük, hogy a cigány anyanyelvű cigányok több dialektust beszélnek; már ez is nehezíti az ilyen megoldást. Még járhatatlanabbá teszi ezt az utat, hogy a tantárgyak cigány nyelven történő oktatása e pillanatban elképzelhetetlen. A legutóbb megjelent Hutterer-Mészá-ros-féle tankönyv mintegy 2000 szót tartalmaz-, és ezeknek csaknem fele is magyar jövevényszó. A tudományok közlésére alkalmas fogalmi szókincse pedig a cigány nyelvnek egyáltalában nincs.

Nem célravezető a román nyelvű iskolák felállítása sem. A román anyanyelvű cigányok által használt román nyelv nem az irodalmi román nyelv, hanem annak teljesen eltorzított, magyar, cigány és egyéb jövevényszavakkal kevert változata. A román anyanyelvű cigány gyerekek alighanem éppoly kevéssé értenék a román nyelvű oktatást, mint a magyar nyelvűt.

Átmeneti megoldási kísérletnek látszanak az utolsó években Baranya és Somogy megyében szervezett cigány iskolák, ahol a tanítás nyelve magyar, de az indulás nehézségeit, a románul valamennyire tudó pedagógusok az anyanyelv részleges bekapcsolásával segíti leküzdeni.

Nyelvi problémával azonban nemcsak a román és a cigány anyanyelvű cigány gyerekeknél találkozunk. Ma már közismert, hogy a különböző társadalmi rétegek nyelvhasználata is különböző és ennek megfelelően különbözik a családi életben a kisgyermekekkel szemben használt nyelv, valamint a kisgyermekek által hallott felnőttek közötti beszéd nyelve is.18 Mivel az iskola nyelve a középosztály nyelvéhez áll közel, ezért a munkás és parasztgyerekek hátránnyal indulnak az iskolában. Még inkább igaz ez a cigánygyerekekre. Ha igaz az, hogy az iskola az egész kultúrát kéri számon, és az egész kultúrában való előrehaladást osztályozza, megtanítani azonban csak a felét tanítja meg, a másik felét családra bízza, ha igaz továbbá, hogy „a kultúrának ez a lényegesebb fele nincs tankönyvekbe foglalva, s ezért rejtett kultúrának nevezhetjük", ha végül igaz az, hogy ebből a rejtett kultúrából az értelmiségi családban többet adnak át, a gyereknek mint a munkáscsaládokban, akkor ehhez hozzátehetjük, hogy legkevesebbet családjában a cigánygyerek kap ebből a rejtett kultúrából. Már bevezetőnkben említettük, hogy a cigányok kultúrája elsősorban a hiány kultúrája. Azt is hozzátettük, hogy a kultúrában nemcsak hiányt, hanem pozitívumot, többletet is tapasztaltunk. Ezt többek között a gyerekek nevelésében is észlelhettük. Az átlagos cigány szülő és az átlagos cigány gyermek kapcsolatában több az intimitás, a bensőség, és kevesebb az agresszivitás, mint az átlagos magyar szülő és az átlagos magyar gyerek viszonyában. Ennek az előnynek azonban a cigánygyerek az iskolában semmi hasznát nem veszik az iskolában a cigány családi nevelés rendszerének csak hátrányos oldalai érvényesülnek.

Sokak által megfigyelt tény a cigány gyerekek - és nemcsak a cigány vagy román anyanyelvű cigánygyerekek - szókincsének szegénysége a magyar gyerekekkel szemben. Ennek egyik (nem egyetlen) okát a cigány telep tárgyi kultúrájának szegényességében jelölhetjük meg. A cigány gyerek nyelve nemcsak szerkezetében tér el a többi gyerekek, s elsősorban az iskola nyelvétől, nemcsak a nyelv absztraktabb, fogalmi elemei ismeretlenebbek, idegenebbek számára, hanem szókincséből még konkrét és a többi gyermek által nagyon is ismert tárgyak sokaságának megnevezése is hiányzik, mivel világából maguk a tárgyak hiányzanak.

Solt Ottilia tanulmányából idézzük:

„A kisgyerekek attól kezdve, hogy több-kevésbé járni tudnak, tárgyakban, tárgyi ingerekben végtelenül szegényes, térben is szűk környezetben élnek. Sem élményt nem nyújtanak a tárgyak, sem szükségletet nem elégítenek ki (még a meleget semruháktól kapják, hanem a jól fűtött putri levegőjétől). Az éhség és kielégítése közé sem iktatódik tárgy, étel van és éhes szájacska - közben a gyerek vagy egy felnőtt keze. A nem cigány környezetben már egészen korán a tányér, a pohár, az üveg, az asztal kelti - színezi a táplálkozással járó élményt, a cigánygyerekeknek csak eleven test.19 A nem cigány gyereknek a séta nem tárgyi élményeihez a kabát és a sapka a bevezetés. Mindez a tárgyi közbeiktatás egyszersmind halogatást is jelent, az ételt tányérra kell tenni, a szaladgálás előtt a kabátot fel kell venni, nem is beszélve arról, hogy eleve nem akkor sétál, amikor akar, nem akkor eszik, amikor megéhezik. De még ahol vannak is tárgyak hol „gazdagabbak", egyre inkább vannak, ott sem kapcsolódik nemzedékek óta szilárduló szabályrendszer a tárgyak használatához, a felnőttek életében sem, hát még a kisgyerektől elvárt magatartásban. Ezért a tárgyból nem lehet fétis. A gyerek saját magát nem tárgyakkal definiálja (az én ruhám, az én játékom), és a szükséglet kielégítést sem szimbolizálják szabályosan hozzákötődő tárgyak. A tárgyak használatából, a tárgyi környezetből másrészt tabuk és veszélyek sokasága következik. Ezek a tabuk a cigánygyerek életéből kimaradnak. Nincs ruha, nem kell vigyázni a ruha tisztaságára, nincs váza, amit eltörhet, nincs zsinóros lámpa, amit letaszíthat. A putriban azt csinál, amit akar. Még ott sem alakultak ki tabuk,   ahol  már  vannak  veszélyes  tárgyak.   A  felnőttek nem  tudják megteremteni a tárgyi tabut, ez érteti meg a sok közlésben ismétlődő motívumot: „emeletes lakásba nem költözöm, mert a gyerek leeshet az emeletről." A városban lakó cigányok nem merik egyedül hagyni a gyereket: „itt megy az út, a sok autó, nem maradhatnak egyedül a gyerekek." Kísérletet sem tesznek arra, hogy a gyerekeket megtanítsák: az útra tilos lemenni. Nincs mechanizmus a tradíciókban a fizikai világhoz kapcsolódó tabuk kialakítása. A putrikban rendkívül gyakori a kisgyerekek okozta lakástűz, mert az életükbe nemrég került gyufa veszélyessége sem alakította ki a tabuképzést. Ez a világ a szegénység világa, de a másik oldalon az emberi kapcsolatok és a testi élmények gazdagsága áll.

A gyerekek nem nagyon léphetnek ki egy hagyományosan megszabott körzetből. Ha az iskola ezen kívül esik, akkor a szülők minden nap  újra  vívódnak,   elengedjék-e  kísérjék-e.   Az  iskolának  és   a gyerekekre háruló napi kötelességnek a helye tisztázatlan és családonként változó...Amikor a gyerek először megy iskolába, először a megfelelő ruhákat kell előteremteni. Az iskolába nem járó szaladgálhat vékony rongyokban, az iskolásnak kabát kell és cipő... Az iskola teljesen idegen,  ha nem mindjárt fullasztóan,  gyötrelmesen kínos élmény.   Első nap ugyanolyan  bizalommal  és  tisztelettel  fordul  a tanítónéni  felé,   mindig  eleven,   befogadni  képes  érdeklődéssel  és várakozással a majd történő felé, szerencsés esetben gyanútlanul a többi gyerek felé, mint ahogy eddigi életében viszonyult a rajta kívüli világhoz. Ugyanakkor eddigi élete semmiféle olyan mechanizmust sem épített ki gondolkodásmódjában (a teljesítmény, a célirányos, befejezett, örömet nem nyújtó, sőt terhes tevékenység képessége), amelyet az egész iskolai rend feltételez, és amellyel más gyerekek rendelkeznek. A telepen élő cigánygyerek élményvilága személyekhez, testekhez fűződik, azokban az esetekben, amikor lakóhelye természeti környezetben van, a természeti világhoz. A személyi kapcsolatok változatossága azonban nem pótolja a tárgyi kapcsolatokat, és nem hívja életre az absztrakció képességét. A támpontok hiányoznak. Hiányzik például az óra. Egész cigánytelepek vannak, ahol egyetlen óra sincs, és a felnőttek nem is igazodnak el az órán. De éppen úgy hiányzik a gyerekek életéből az ismétlődő, életüket rendszerbe foglaló órabeosztás.

Lakatos Menyhért az alábbiakban foglalja össze azokat a pszichológiai mozzanatokat, amelyek a cigánygyerekek iskolai érvényesülését akadályozzák.

„A putrik világában korlátlan szabadságot élveztek, sem nyelvi, sem illemszabályok nem kötötték őket... Aztán váratlanul jött az iskola szabályokhoz kötött, szűk világa, alig egy padnyi szabad teret nyújtva számukra. Ezt nem előzte meg szülői felvilágosítás (hisz maguk is alig, vagy egyáltalán nem ismerik az iskolát), nem szoktatta fegyelemre őket óvoda. És szeptember elsején faragatlan magatartásukat, nyelvi nehézségeiket viszik magukkal, meg nevüket, hogy „cigány". Ezek a tények egyszer s mindenkorra megfosztják őket a közös iskolában attól, hogy játszópajtást vagy barátot válasszanak, netán őket válassza valaki. Míg a többi gyerek az iskolát második otthonának tekinti, a cigány idegen marad. Nem fogadják be, elhúzódnak tőle, lenézik, mert rongyosan, és nem mindig mintapéldánya a higiéniának. Jönnek a gúnyolódások, ő a maga módján megpróbál ellenállni, és ez a mód többnyire szigorúan ütközik az iskolai élet szabályaival. Elfogy a pedagógus türelme is, hullanak az egyesek, az intők, tanulmányi eredménye elégtelen, osztályismétlés, majd gyógypedagógia, mert rontjuk az osztályátlagot. Még nem cigány gyerek esetében is előfordul, hogy a nehezen kezelhető tanulót pusztán körülményei miatti szellemi retardáltsága és rosszabb magatartása okán gyógypedagógiai osztályba adják át. Cigánygyerekek esetében ez szinte általánossá vált. A cigánygyerek számára az iskola nem tud otthonossá válni... Eredménytelenül múlnak az évek, a gyerekek változatlanul szabadulni akarnak idegen környezetükből, elkerülik az iskolát. Válasz: intő, buktatás, pénzbírság. - Mindez nem segít... Amikor végképp elfogy a türelem, jön a megoldás: a gyereket gyengeelméjűség miatt felmentik az iskolalátogatás kötelezettsége alól. Örül a gyerek, megszabadult a kínos, idegen környezettől, örül a szülő, megszabadult a pénzbírságoktól, és az iskoláztatással járó kiadásokból, és megkönnyebbül a pedagógus is."20

Alapvetően befolyásolja a cigánygyerekek szereplését az általános iskolában a cigány szülő viszonya az iskolához, ami viszont a cigány szülő egész életformájának függvénye. Ebből a szempontból a cigány szülőknek három csoportját különböztetjük meg: a falvakba, városokba beköltözött, a nem cigány társadalomba többé-kevésbé beilleszkedett cigányokat, a hagyományos életformát folytató cigányokat, és a kettő között elhelyezkedő átmeneti csoportot.

A hagyományos életformát élő cigány számára a múltban az iskolának semmiféle értelme sem volt; ellenséges, idegen hatalomnak számított; az iskolában tanultakat a hagyományos cigány foglalkozásokban és életvitelben semmire sem lehetett használni; és ebben az időben a cigány szülők zöme mindent megtett annak érdekébe, hogy gyermekét elvonja az iskolától.21

A felszabadulás óta a hagyományos életformát élő cigányok számára annyiban változott a helyzet, hogy ma már többségükben szükségesnek látják az olvasás és az írás megtanulását. Már a hatóságokhoz fűződő újfajta viszony is szükségessé teszi ezt. A hatóság azelőtt a csendőrt jelentette, esetleg a jegyzőt, kivételképpen a szolgabírót. Velük a kapcsolat mindig szóbeli volt, személyes. A cigányok most is szívesen intéznék ügyeiket szóban és személyesen, de a hatóság ragaszkodik a papírhoz. Lakásépítési kölcsönhöz papír kell, és az elutasítás is papíron érkezik. Szociális segélyt csak papíron lehet kérni, és a válasz is papíron jön. Ha a szülő a gyermeket állami gondozásba akarja adni, vagy még inkább, nem akarja állami gondozásba adni, mégis elviszik, s vissza akarja kapni mindez aktákon keresztül intéződik. De ugyanígy szükség van minimális írás és olvasás tudásra a munkahelyen is. Ennél többre viszont jelenlegi életvitelük mellett nincs szükség. Ezért a 4-5 osztály elvégzését a telepen élő cigány szülők gyermeke számára teljesen elégségesnek tartja, s gyereke ugyanígy. Más foglalkozás nem igen jelenik meg képzeletvilágukban, mint a fiuk számára a segédmunka, a lányok számára az anyaság, a napszám, a takarítás, ezekhez pedig nem kell 8 osztály.

Ahogy cseperednek a gyerekek a legidősebb lány gyerek már 8-10 éves kora körül az anya helyettesítőjévé válik a nagy létszámú családban, amikor az anya napszámba megy. Vigyáz a kicsikre, takarít, főz, enni ad az állatnak, ha van. Ezért a legutóbbi időkig az volt a tipikus, hogy fel sem adták az iskolába, vagy az első osztály után kivették onnan. Serdülő korba jutva, maga is napszámba kezd járni, és az otthoni munkák a második lány gyerekre maradnak.

A fiú gyermeknek is elég hamar más dolga akad, mint iskolába járni. Már említettük, hogy a vályogvető családokban a nyári hónapokban az egész család részt vesz a munkában, a gyerekek is. Idénymunka azonban mindenütt akad, ott is ahol nincs vályog.

„A csigát az árokparton gyűjtik, mikor kijön a tavaszi enyhe, meleg idő, akkor ez a reggeli nedves harmat elég ahhoz, hogy arra a csiga előjöjjön. És akkor korán reggel mennek ki, és összeszedik. Na most ezt leadják, öt-hat forint kilója. Hát, aki ügyes, és ahol van három-négy értelmes gyerek, akkor az természetes, hogy jó pénzhez jutnak. Hát csak szedjen mindegyik gyerek tíz kilót. Az 40 kiló 6 Ft-jával. Tessék csak kiszámolni, 240 Ft. Na még, ha 200 marad is, mert közbe lerostálják az alját, a kicsi lepotyog, akkor is. "

A házi munkát és az idénymunkát hamarosan követi a nemi élet. Lakatos Menyhért tanulmányából idézünk:

Ott ahol 8-an, 10-en élnek egy helyiségben, gyakran több család együtt, és jó ha egy négyzetméter szabad mozgási terület esik egy családtagra, a felnőttek szexuális élete nem marad titokban a gyerekek előtt. 8-10 éves korban már ezek az észrevételek nem maradnak hatástalanok... a nemi ingerek, amelyeknek a gyerek állandóan ki van téve, már kora serdülő korban rátelepednek tudatára, ösztöneit állandóan ébren tartják a külső hatások és keresi a kielégülés lehetőségeit. Mivel világuk annyira szűk, hogy illegálisan nem tudnának szexuális kapcsolatokat kötni, ösztöneik kényszerítésére legális kapcsolatokat keresnek. így jönnek létre az un. szöktetések, amelyek egyenértékűek a többi kötetlen házassággal. Ennek a házasságnak van a legkevesebb köze a szerelemhez, csak legális kielégítése a vágynak, de ez nem zárja ki a túlságosan korai gyermekszüléseket. Így az ifjúság a cigányok számára csak fogalom marad, valójában nem is ismerik. A gyermekkorból azonnal a felnőttkorba kénytelenek lépni. A nők 18-20 éves korukra már több gyermekes anyák, a fiúk gyermektartási kötelezettségekkel megterhelten vagy apai gondokkal küzdik végig a másoknál ifjúságnak nevezett korszakot."22

Az iskolázatlanság szempontjából még a hagyományos életformánál is kedvezőtlenebb a hagyományos formák felbomlása, tehát az olyan cigány közösség, amelyben a régi szokások, normák, kötelékek elvesztették érvényüket, de nem azért mert a közösség tagjai beilleszkedtek a nem cigány társadalomba, hanem azért mert a sokszoros átköltöztetés, a régi közösségből való kilépés vagy a nagyvárosi élet hatására elvesztették a talajt a lábuk alól. Az ilyen közösségek felnőttjeinek és gyermekeinek viszonya az iskolához nem jobb, mint a hagyományos telepé, hanem rosz-szabb. Nyelvezetében nem kerül közelebb a nem cigány lakossághoz, legfeljebb annak a bűnözés határán álló marginális rétegéhez, tárgyi kultúrája továbbra is szegényes, szabályrendszere pedig végképp nincs. Az ilyen közösségben a hagyomány és szerep minden hiánya megmarad, de elvész a gyermekekkel szembeni gyöngédség is.

Solt Ottilia tanulmányából idézzük:

„Az ilyen cigány közösség háromévesei kővel dobálják az idegeneket, kínozzák a kutyákat, összeverekednek egy jobb falaton. A 4-5 évesek koldulnak, a 6 évesek lopnak, a 7 évesek üzletelnek, a 8 évesek pedig lányokat kerítenek az idegeneknek."

A faluba, városba beköltözött, már jó néhány éve rendes lakásban lakó cigány családokban ahol a férfi gyakran elismert tagja valamelyik vállalatunk munkahelyi közösségének, az iskolához való viszony rendszerint az ellentétjére fordul. A szülők minden törekvése arra irányul, hogy a gyerek elvégezze az általános iskolát, és utána is tovább tanuljon, szakképzettséget szerezzen, vagy középiskolába jusson. A gyerekeket rendszerint nagyon szépen öltöztetik. A nagyobb gyerekszám itt is megvan, és a gyerekkel szembeni gyengédség is megmarad. Az iskola, amely nem tud mit kezdeni a hagyományos telepen élő cigány gyerekkel, nem is beszélve a felbomlott közösségek gyerekeiről, boldogan öleli magához a törekvő cigánycsaládok gyerekeit és az otthon dédelgetett gyerek az iskolában is ugyanezt kapja, mint a szülőtől. Ezek a gyerekek sokszor komolyabban veszik az iskolát a nem cigány gyerekeknél is, és gyakran igen jó tanulók. Meg kell állapítanunk, hogy az ilyen esetek aránya a cigány gyermekek között kicsi. Jelenleg a középiskolába járó cigány gyerekek száma nem éri el a 700-at. A középiskolás korosztály 3 százalékát. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a középiskolás korosztály létszámának növekedésével az arányszám az utóbbi években nem emelkedett. Ez a néhány száz gyerek nagyon kis eredmény, de megmutatja a cigány gyerekek iskoláztatásához vezető utat, azt, hogy az iskoláztatás nemcsak hogy nem adminisztratív kérdés, de még nem is egyszerűen pedagógiai. A cigány gyerekek akkor fogják elvégezni az általános iskolát, és egy részük akkor fog ennél is tovább jutni, ha a cigány családok megtalálják helyüket a magyar társadalom életében.

Az integrálódás útjára lépett cigány családok nagyobb része még nem jutott el eddig. Azokban a családokban, amelyek csak nemrég költöztek be a nem cigány település belsejébe, vagy amelyek az 1965 óta épített „Cs" lakások valamelyikébe jutottak már látható az igyekezet, hogy gyermekeik iskoláztatásáról gondoskodjanak. Elvileg már átvették a magyar társadalom magatartását az iskolával szemben, azzal azonban nem mindig vannak tisztában, hogy milyen igényekkel és követelményekkel jár is ez.

Éppen ezért örömmel fogadják az olyan álmegoldásokat, hogy 10-14 éves gyermekeik az általános iskola felső tagozata helyett, alapismereti tanfolyamra járjanak, hiszen ez összeegyeztethető a lány gyerekek házimunkájával, és a fiú gyerekek pénzkereső munkájával. E családok gyermekeinek nagy része a 8 osztályt bukások ismétlések miatt nem végzi el, más részük elvégzi ugyan, de legalább is kétes értékű tanulmányi eredménnyel.

A hagyományos, ill. a felbomlott telepen élő cigány gyerekek iskoláztatásához vezető utat sokan külön cigány iskolák cigány osztályok szervezésében látják. E javaslatot képviselik többek között azok, akik a cigány kérdésben elsősorban nemzetiségi problémát látnak, a Magyarországon élő cigányokat egységes cigány nemzetiséggé kivánják szervezni, olyan jogkörrel, mint amilyen a román, szlovák, vagy német nemzetiségnek van. E csoportba egyaránt tartoznak cigányok és nem cigányok. Egy részüket a cigányság anyagi jólétének és kulturális színvonalának emelkedése egyáltalában nem is foglalkoztatja, hanem kizárólag a cigány nyelv, a cigány irodalom és művészet, a cigány kultúra érdekli őket, másrészük egyforma gonddal viseli szívén a cigányság társadalmi emelkedését és a zárt cigány etnikum kikovácsolását. Részükről az önálló iskola követelése elsősorban a cigányság elkülönítését és közösséggé alakítását szolgálná.

Már láttuk, hogy követelésük sok helyütt meg is valósult, cigány osztályok, „C" osztályok, kisegítő iskolák, túlkoros osztályok, alapismereti tanfolyamok, cigány iskolák formájában. Ami a kisegítő iskolákat és a túlkoros osztályokat illeti, ezekben nyilvánvalóan csak arról van szó, hogy iskolák és helyi hatóságok a dolog könnyebbik végét keresik, s a cigány gyerekek elkülönítésével igyekeznek lehetővé tenni a nem cigány gyerekek nyugodt körülmények között folyó tanítását, még a reményéről is lemondva annak, hogy a cigány gyerekek iskoláztatásának ügyét akárcsak egy lépéssel is előbbre vigyék. A legtöbb esetben a cigány iskolák, cigány osztályok, „C" osztályok sem szolgálnak más célt. Igen gyakran találkoztunk azonban olyan törekvéssel is, hogy a cigány iskolák, „C" osztályok elkülönítésével ne csak a nem cigány gyerekeket és tanítójukat szabadítsák meg a cigány gyerekek terhes jelenlététől, hanem, hogy az utóbbiak számára létesített osztályokban valóban jobb eredményeket érjenek el, mint eddig. Mindenütt, ahol a törekvések komolyak, hoznak is részleges eredményeket. Ha a cigány gyerekek jó tanítónő kezébe kerülnek, aki törődik velük, megértéssel közeledik hozzájuk, szívesen mennek is iskolába és érnek is el eredményeket. Az eredmények azonban csak részlegesek. A késői beszéd kezdetből, az eltérő nyelv használatból, a tárgyi kultúra irányából, az absztrakciós képesség alacsonyabb fokáról eredő elmaradást ezek a cigány osztályok nem tudják behozni, a cigány gyerekek és a nem cigány gyerekek közti távolság az évek során nem csökken.

 

4. A javítás útjai

Már említettük, hogy az iskoláztatás problémája elszigetelten, csak oktatásügyi intézkedések révén nem oldható meg. Ehhez a cigány lakosság lakás-, munka- és jövedelmi viszonyainak átalakítása is szükséges. E helyen azonban csak az oktatásügyi intézkedésekkel foglalkozunk.

Mivel a cigány gyerekek iskolai eredménytelenségének egyik alapvető oka, hogy az iskolai magatartás formái számukra teljesen ismeretlenek, és érthetetlenek; hogy az iskola maximálisan idegen környezet számukra, és abban a nem cigány gyerekektől teljesen eltérő módon viselkednek; mivel továbbá a jelenleg behozhatatlan hátrány már a késői beszédkezdettel létrejön, és ez a késői beszédkezdet környezetük tárgy- és nyelvszegény-ségének a következménye; oktatásügyi szempontból a legfontosabb eszköz a cigány gyerekek iskoláztatásának érdekében a három éves kortól kezdődő rendszeres foglalkozás megszervezése. Ez tulajdonképpen az óvodai hálózat kiterjedését jelenti a cigány gyerekekre. Elegendő, ha ezt nagyon egyszerű körülmények között szervezzük meg, minél kevesebb költséggel, ezekben az óvodákban elég, ha egy szakképzett óvónő működik, a többiek egyenlőre lehetnek szakképzetlenek. Feltétlenül biztosítani kellene legalább a napi egyszeri bőséges étkezést, amelyet nem a szülők munkaviszonyához kellene kötni, hanem az egy főre jutó 800 Ft alatti jövedelemhez. Az óvoda vezetőjére kellene bízni azt, hogy ezt az étkezést biztosítsa azoknak a cigány gyerekeknek is, akiknek szülei megfelelő jövedelemmel rendelkeznek, de rendezetlen életmódjuk miatt mégsem gondoskodnak a gyermekek kosztjáról. Az óvodát nem szabad kötelezővé tenni; az ingyenes koszt és a játékos foglalkozás amúgy is elég vonzerő lesz. Semmi esetre sem szabad az óvodát kötelezővé tenni az in-tegrált, és magasabb jövedelmi színvonalon élő cigány családok gyerekeinek, mert ezek a családok gyermekeik iskoláztatásáról tudnak gondoskodni, s az ilyen intézkedést kirekesztésnek éreznék. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy településeink nagy részén együtt, egymás mellett élnek cigányok és nem cigányok; ezért ezeket az óvodákat meg kellene nyitni a nem cigány gyerekek számára is. Meggyőződésünk szerint e téren és minden más téren alapvető szabály: semmit sem szabad tennünk az alacsony jövedelmű cigány családokért, amit ugyanakkor meg nem teszünk az alacsony jövedelmű nem cigány családokért. Eddigi fejtegetéseink bizonyították, hogy Magyarországon a cigány probléma kisebb részben nyelvi vagy etnikai kérdés, és nagyobb részben társadalmi rétegkérdés; a cigányság magasabb jövedelmű integrált rétegei maguk tudnak gondoskodni magukról (ha nem állítunk elébük akadályokat); a cigányság alacsony jövedelmű rétegeinek problémái pedig azonosak (bár súlyosabb formában jelentkeznek) a nem cigány alacsony-jövedelmű lakosság problémáival.

Az óvodai foglalkozás lényege elképzelésünk szerint napi 2-3 órás játék, sok színes tárggyal kockával, koronggal stb. Ebbe a játékos foglalkozásba a szakképzett óvónő vezetésével feltétlenül be kellene kapcsolni nagyobb (10-18 éves) intelligensebb cigány gyerekeket, akik miközben együtt játszanak a kisebbekkel, megtanítják őket beszélni és viselkedni.

Az oktatásügy keretében feltétlenül szükségesnek tartjuk a szociális juttatások kibővítését. Így az egy főre jutó 800 Ft alatt élő családok gyermekei számára az iskolában minden körülmények között biztosítani kellene az ingyenes ebédet, cigány és nem cigány gyerekek számára egyaránt, függetlenül a szülők munkaviszonyától és a gyereknek a napköziben való részvételétől. A jelenleginél nagyobb összeget kellene továbbá biztosítani a tanácsoknak arra a célra, hogy az alacsony jövedelmű cigány és nem cigány családok gyermekeit cipővel és a legszükségesebb ruházati cikkekkel ellássák. Növelni kellene a tankönyv és tanszersegélyre fordítható összegeket is.

Szükségesnek látszik olyan oktatási rendelet kiadása, amely gondoskodik arról, hogy az iskolaéretlenség miatt egy éves halasztást kapott tanulók valóban 8 évig járjanak iskolába. Szigorúan felül kellene vizsgálni a különböző okok miatt megadott felmentéseket és példásan meg kellene büntetni azokat a körzeti orvosokat, és helyi hatósági személyeket, akik a műveletlen cigány szülőkkel karöltve segítik, hogy normális cigány gyerekek kimaradjanak az iskolából.

Meg kellene tiltani, hogy 10-15 éves cigány gyerekek az általános iskola felső tagozata helyett alapismereti tanfolyamra járjanak, vagy más meg nem felelő oktatásban részesüljenek.

Azokon a településeken, amelyeken a cigány óvodát már megszervezték, és az már egy-két év óta működik, meg kellene akadályozni a cigány osztályok, c osztályok felállítását, ill. a párhuzamos osztályoknak bármilyen szelekció alapján történő megszervezését.23

Az ország egyik községében, amelyben nagyon sok cigány lakik mintaiskolát kellene szervezni, amelyben cigány és nem cigány gyerekek együtt tanulnak, és amelyben erre a célra kiválogatott pedagógusok kikísérleteznék cigány és nem cigány gyerekek együttes tanításának módszereit. Ennek az iskolának (nem kötelezően) egész naposnak kellene lennie a délutáni foglalkozáshoz külön státusokkal. Az iskola alapelve csak az lehet, hogy cigány gyerekek integrálásának és adaptálásának és legfőbb eszköze az iskola megszerettetése.

Ennek a mintaiskolának eredményei alapján néhány év múlva az ország minden megyéjében mintaiskolát kellene szervezni, hasonló célkitűzéssel és jelleggel. Az előrehaladásnak ez az üteme talán lassúnak látszik- de tisztában kell lenniük, azzal, hogy az oktatás területén csak lassú előrehaladás lehetséges. Káros lenne minden olyan utópikus elképzelés, amely azt hinné, hogy szervezeti intézkedésekkel, iskolák nevének megváltoztatásával és formális rendszabályokkal valóban hatékony eredményt lehet elérni.

Felmerül az a kérdés, hogy mennyiben legyen ezeknek az iskoláknak speciális tanterve. Meggyőződésünk szerint a cigány iskoláztatás és általában a hátrányos tanulók iskoláztatását nem szabad oly módón elkülöníteni az általánosan folyó oktatástól, hogy a közoktatáson belül elkülönült területté váljék. Már az eddigiekből is kiderült az a meggyőződésünk, amellyel még külön kívánunk foglalkozni, hogy a cigányok útja nem a nem cigány lakosságtól való elkülönülés, hanem a meglévő elkülönülés feloldása. Éppen ezért az iskolázásnak is a cigány gyerekeket nem távolítani kell a magyar gyerekektől, hanem közelíteni hozzájuk.

Ebből a szempontból azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar lakosság széles köreiben igen erős előítéletek élnek a cigányokkal szemben. Ha mindent a spontán fejlődésre bíznánk, és tervszerű intézkedésékkel nem igyekeznénk a fejlődést befolyásolni, akkor aránylag nagy valószínűsége lenne annak, hogy a magyaroknak a cigányokkal szembeni és a cigányoknak a magyarokkal szembeni előítéletei a cigány lakosság szaporodásával, a cigány és a nem cigány lakosság közti jövedelmi, lakás- és kulturális különbségek várható növekedésével fokozódnak, és idő teltével etnikai, ("faji") ellenségeskedéssé vezethetnek. Mindent meg kell tennünk az ilyen fejlődés megakadályozására, az iskolában és egyebütt.

Ugyanakkor azon kell igyekeznünk, hogy mindazokban az iskolákban, amelyekben nagyobb számú cigány (és a hozzájuk több tekintetben hasonló vándormunkás és tartósan alacsony jövedelmű) tanuló van, az iskolák vegyék figyelembe, ismerjék el és az oktatásban használják fel e néprétegek kultúrájának sajátos elemeit. Bátorítanunk kell azokat a speciális hajlamokat és adottságokat, amelyek az ilyen származású gyerekekben nagyobb mértékben vannak meg. Nem speciális tantervre van tehát szükség, hanem az oktatásnak és az egész iskolai életnek rugalmasságára. Az adaptációnak kétoldalúnak kell lennie: iskoláinknak és pedagógusainknak bizonyos mértékig adaptálódniuk kell a cigány gyerekekhez és a hátrányos helyzetű gyerekekhez, hogy éppen ennek révén ők is adaptálódhassanak az iskolához, s a későbbiekben más rétegek életmódjához. Mintaiskolára többek között azért van szükség hogy ennek a rugalmas adaptációnak adekvát módszerei kialakulhassanak.

Speciális tantervre nincs szükség, az azonban ajánlatos, hogy a mintaiskolák pedagógusai és vezetői szabad kezet kapjanak a tananyag kezelésében.

Javasoljuk olyan óvónőképző intézet felállítását, amelyben a növendékek élethivatásuknak a cigány és a nem cigány alacsonyjövedelmű családok gyerekeinek oktatását és kulturális színvonalának emelését választaná. Ebben az óvónőképző intézetben - az intézet tanárait is úgy kellene kiválasztani, hagy beállítottságukban az ilyen irányú érdeklődés uralkodjék; a nevelőknek sem lehetne más élethivatásuk, mint a növendékeknek. Minden erővel arra kell törekednünk, hogy az óvónőképző intézet növendékei között minél nagyobb arányban legyenek cigány származású tanulók. Ugyanakkor nem szabad célul kitűzni, hogy az óvónőképző intézet növendékei kizárólag cigány származású tanulókból álljanak; minden téren arra kell törekednünk, hogy sehol, semmiféle intézményben és intézkedésünkben ne legyenek elkülönítve a cigányok a nem cigányoktól.

Javasoljuk cigány-gondozói hálózat felállítását. A gondozói hálózat tagjainak járatosnak kell lenniük a magyarországi cigány kérdésben, ismerniük kell a rendeleteket, és rendelkezniük kell társadalomtudományi, oktatási és egészségügyi ismeretekkel. A gondozóknak egyaránt foglalkozniuk kell:

  1. a cigányok (és a nagyon rossz helyzetben levő nem cigányok) gyermekeinek iskolázásával;
  2. a cigányok egészségügyi helyzetével;
  3. fel kell tárniuk és elemezniük kell a körzet cigányságának (és hátrányos helyzetű lakosságának) körülményeit és kívánságait;

- egyéni kérdésekben jogi tanácsokat kell nyújtaniuk, ill. a jogi problémákat szakképzett jogászokhoz továbbítaniuk.

A gondozói hálózat tagjait fele részben diplomás, fele részben érettségizett fiatalokból kellene összeállítani. Minden megyében kellene egy megyei felelősnek lennie, aki a megyei gondozók munkáját irányítja és akihez befutnak azok a problémák, amelyeket az egyes gondozók nem tudnak megoldani. A megyei felelősnek olyan embernek kell lennie, aki a megyei cigányság problémáit képes társadalomtudományos alapon elmezni. A gondozók munkáját úgy kell megszervezni, hogy a cigányok csak akkor vegyék igénybe, ha akarják. Ugyanakkor intézményes formában biztosítani kell, hogy a helyi hatóságok kötelesek legyenek igénybe venni a gondozói hálózatot, és a megyei felelős ellenőrzési jogkörrel kell felruházni.

A gondozói hálózatot fokozatosan kell megszervezni. Teljes kiépítése után feltehetően kb. 2500 tagja lesz. Mivel Magyarországon szociális gondozói képzés nincs, ilyen irányú képzettséget senki sem szerezhetett, ezért meg kell szerveznünk e célra létrehozott intézményben a gondozói hálózat tagjainak levelező oktatását. A levelező oktatásnak minden olyan ismeretet nyújtania kell, ami a cigány gondozói munkában fölmerülhet. Az oktatás központjában társadalomtudományi ismereteknek kell lenniük, ezeknek az ismereteknek azonban erősen gyakorlati célzatúaknak kell lenniük. Minden erővel arra kell törekednünk hogy gongozói hálózatban az idők során fokozatosan miné több érettségizett vagy oklevelet szerzett cigány vegyen részt, de sohasem szabad célul kitűzni, hogy a gondozói hálózat döntő többségében cigányokból álljon.

Említettük, hogy még az általános iskola alsó tagozatában sem tartjuk elképzelhetőnek a cigány nyelven vagy a román cigányoknál a román nyelv bevezetését. Ugyanakkor helyesnek tartanánk, ha mindazokban az iskolákban, amelyekben sok cigány gyerek van, minél több olyan tanító és tanítónő tanítana, aki ismeri a cigány nyelvet. Ennek érdekében a jövőben a tanítóképző főiskolákon fakultatív tantárgyként be kellene vezetni a cigány nyelvet.

Erre azonban megfelelően képzett oktató személyzet hiányában jelenleg nincs lehetőség. Az oktató személyzet előteremtése csak egy módón képzelhető el: az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán fel, kell állítanunk a cigány nyelv és irodalom tanszékét és lehetővé kell tennünk a, cigány nyelv-és irodalom kiegészítő szakként való felvételét.

A cigány nyelvnek a tanítóképző főiskolába és óvónőképző intézetekbe fakultatív tantárgyként való bevezetésének további feltétele, hogy állami támogatással kiadjuk a cigány nyelv középiskolai színvonalon álló nyelvtankönyvét és ugyanilyen szintű cigány-magyar szótárt.

E helyen jegyezzük meg, hogy szükségesnek tartjuk a cigány népzene, népköltészet, valamint a cigányok hagyományos életmódjához tartozó tárgyi anyag tudományos, gyűjtését, rendszerezését, a népzene és a népköltészet legértékesebb termékeinek tudományos közlését. Az MTA Zenetudományi Intézetben a cigány népzene kutatása folyik; ennek állami támogatását fokozni kellene. A cigány népköltészet anyagának gyűjtését jelenleg kutatók és amatőrök gyakorlatilag állami támogatás nélkül folytatják. Leghelyesebb lenne az ilyen irányú kutatásokat az egyetemen felállítandó cigány tanszéken összpontosítani. (A „tárgyi néprajz" anyagát továbbra is a Néprajzi Múzeumban kellene gyűjteni.)

Mivel a cigányság társadalmi felemelésének problémája rövid időn belül nem oldható meg, mivel továbbá a cigányság felemelésére irányuló intézkedések csak akkor lehetnek hatásosak, ha átfogó terv részei és tudományos elemzés előzi meg őket, ezért feltétlenül szükségesnek tartjuk, valamelyik tudományos intézetünkben olyan kutatói csoport felállítását, amelynek állandó feladata lenne:

  1. a cigányság demográfiájának (korösszetétel, termékenység, halálozás, családstruktúra, vándorlás), kutatása;
  2. a települési és lakásviszonyok átalakulásának kutatása;
  3. a cigány gyerekek iskoláztatásának kutatása;
  4. a cigány népesség beilleszkedésének kutatása a társadalmi munkamegosztásba (a foglalkoztatottság mértéke, a foglalkozási struktúra, képzettség);
  5. a cigány bűnözés kutatása;
  6. a cigányság és a közvetlen társadalmi környezet viszonyának, a vi

    szony alakulásának, az egyes cigány csoportok életformája változásának, az integráció fokának és akadályainak kutatása.

 

IV. Foglalkoztatottság és foglalkoztatási struktúra

1. Foglalkoztatottság

Foglalkoztatás-történeti szempontból megállapítható, hogy az iparosodás előrehaladása a dualizmus korában és a két világháború között a régi cigány mesterségek, iparágak háttérbe szorításával, kiküszöbölésével a cigányok egész népcsoportjait tette foglalkozás nélkülivé, s mint ilyet, önmagát eltartani nem tudóvá, társadalmi szempontból veszélyessé, a cigánysággal szembeni ellenérzések forrásává. E folyamat néhány részletével - bár csak vázlatos formában - a későbbiekben foglakozunk. E helyen annyit kell leszögezni, hogy mig a dualizmus idején a régi cigánymesterségek elhalása csak lassú folyamat volt, s a mesterségükből kikopó cigányok a gyors gazdasági növekedés, valamint a társadalom viszonylag liberális életének következtében más területeken megélhetést tudtak találni, addig a Horthy rendszer időszakában a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált és a cigányok nagy tömegei semmiféle elhelyezkedéssel sem tudták ezt pótolni.

Valószínűnek látszik, hogy cigányok és nem cigányok között a különbség 150 évvel ezelőtt jóval kisebb volt, mint ma. Ismertek a 19.század elei útleírások, amelyek bőven számolnak be földalatti kunyhókról, állat és ember közös lakásáról. Azóta a falusi és városi magyarok életformája teljesen átalakult. Ha csak annyi történt volna, hogy a cigányok nem tartottak lépést a civilizációs fejlődéssel, akkor is a távolság növekedéséről kellene számot adnunk. De ha azt kell látnunk, hogy egész, rendezett megélhetéssel rendelkező népcsoportok veszítik el kereseti forrásukat, akkor már nem távolságok növekedéséről, hanem szakadékok keletkezéséről kell beszélni.

Az első világháborúig tartó időszakban még csak a távolság növekedéséről lehet szó. Erről is annyiban, hogy a cigányságnak már a 18. században is Magyarországon lakó része lépést tartott a magyar társadalom lassú és fokozatos átalakulásával, de a bevándorlók sokasága természetszerűleg alacsonyabb szintről indult; ezért a cigányság bevándoroltakból álló többsége távolabb volt a magyar társadalom többi rétegétől, mint a 18. század cigányai.

A szakadék a két világháború közötti időszakban keletkezett. Ebben az időszakban váltak foglalkozás nélkülivé a cigány kovácsok, valamint a szegkovácsok, üstfoltozók, teknővájók, fakanálkészítők, seprőkészítők döntő többsége.

Így felszabadulásunk előestéjén a magyarországi cigányság relatív helyzetét tekintve történetének mélypontján állott.

A népi demokrácia 25 éve alatt tovább folyt a régi cigány mesterségek háttérbe szorulása és eltűnése. Ebben az időszakban zajlott le a cigány zenészek nagy többségének proletarizálódása, a ló- és disznókereskedésnek, mint cigány foglalkozásnak teljes eltűnése, és az előző időszakhoz képest háttérbe szorult a vályogvetés is.

Az ötvenes években ezzel ellentétes folyamat indult meg, hogy azután a hatvanas években ugrásszerűen felerősödjék; a cigányok állandó foglalkoztatottságának rohamos növekedése.

E folyamat eredményeképpen ma ott tartunk, hogy országos viszonylatban a munkaképes korú (15-59 éves) cigány férfiak háromnegyed része állandó munkaviszonnyal alkalmazásban van, további 10 százaléka önállóként, segítő családtagként, vagy ideiglenes munkaviszonyban folytat kereső tevékenységet és csak 15 százalékuk eltartott.

Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint hazánkban a munkaképes korú férfiak 88 százaléka aktív kereső, 12 százaléka pedig nyugdíjas illetőleg eltartott. A különbség tehát e téren a cigány és a nem cigány népesség között nagyon kicsi.

Jelentősen megnövekszik a különbség azonban akkor ha az adatokat részletesebben, árnyaltabban vizsgáljuk. A 12,3 százalék nem dolgozó magyar munkaképes korú férfiből 2,7 százalék inaktív kereső, tehát olyan személy, aki valamilyen betegség miatt idő előtt nyugdíjba ment, rokkant vagy leszázalékolt. Ezzel szemben a 15 százalék cigány férfinak a fele (7,3 százalék) munkaképtelen. A betegség miatt dolgozni nem tudó cigány férfiak aránya tehát csaknem háromszor (pontosan 2,7-szer) nagyobb, ráadásul ezeknek a férfiaknak döntő többsége nem kaphat semmiféle járadékot sem, mert előbb vált munkaképtelenné, mintsem hogy néhány éven át állandó munkaviszonyban lett volna.

Más oldalról a nem cigány lakosság körében a 15-59 éves korosztályból elsősorban a tanulók eltartottak. Ezek teszik ki a munkaképes korú férfiak 8,2 százalékát. A cigányok körében a 15-59 éves korosztályból elsősorban a tanulók eltartottak. Ezeket teszik ki a munkaképes korú férfiak 8,2 százalékát. A cigányok körében viszont az eltartott tanulók aránya a 15-59 éves férfiak százalékában szinte ki sem fejezhetően csekély (0,5).

 

A munkaképes férfiak gazdasági aktivitás szerint magyarok cigányok

 

magyarok

cigányok

aktív keresők 87,7 85,2
inaktív keresők ill.munkaképtelenek 2,7 7,3
tanulók 8,2 0,5
egyéb eltartottak 1,4 7,0
összesen: 100,0 100,0

Az elmúlt 10 évben tehát a munkaképes korú cigány férfiak életében óriás változás zajlott le: a férfiakat illetően a cigány közel jutott a teljes foglalkoztatottság állapotához. Ez az átalakulás jelentékenyen emelte a cigányság életszínvonalát, létbiztonságát és civilizációs szintjét. Csak ennek a változásnak az alapján érhető meg a „Cs" lakás akcióban való beköltözés, ill. A telepekről való elköltözés megindult folyamata. Ugyanakkor már a fenti adatok is mutatták, hogy a férfi lakosság foglalkoztatottsága még ma sem teljes.

Különösen szembetűnővé válik a teljes foglalkoztatottság hiánya, ha nem maradunk meg az országos helyzetnél, hanem a regionális adatokat is szemügyre vesszük. A régiók e szempontból két nagy csoportra oszthatók: az iparosodott és az agrár régiókra. A 15-59 éves munkaképes férfiak között az eltartottak aránya a budapesti iparvidéken 5,5 százalék, ezzel szemben az alföldi régióban 10,2 és a keleti régióban 15,2 százalék. A mezőgazdasági vidékeken tehát számottevő munkanélküliséggel van dolgunk a cigány férfiak között. A különbséget még csak növeli, hogy a mezőgazdasági vidékeken a munkaképtelenek aránya is nagyobb, ezeknek a jóval elmaradottabb vidékek sokkal rosszabb egészségügyi viszonyainak hatására. Míg a három iparosodott régióban a munkaképtelenek aránya 4,5, 5,4 és 6,8 százalék, addig az Alföldön 8 százalék a keleti régióban pedig 10 százalék, így a keleti régióban a munkaképes korú férfiak 25 százalékát tartják el a dolgozók a gyerekeken, a nőkön és az öregeken kívül.24

Ami a mezőgazdasági megyéket illeti, kézenfekvőnek látszik az a megoldás, hogy a cigányok nagyobb mértékben kapcsolódjanak be a tsz-ek munkájába. Éppen ez az, ami a legnehezebben megy. A cigányokat a tsz-ekben általában csak napszámba, vagy idénymunkára alkalmazzák, állandó munkakörként legfeljebb pásztorkodás, állatgondozás jön számításba.25

Jogi szempontból úgyis be lehetne állítani a dolgot, hogy a tsz-ek azt vesznek fel tagjaik közé akit akarnak, és azt alkalmaznak, akit akarnak. Ha nem cigányokról, hanem románokról, szerbekről, szlovákokról vagy magyarokról lenne szó, akkor mégis mindenki előtt világos lenne, hogy az ilyen gyakorlat törvényeinkbe ütközik.

Még súlyosabbnak kell minősítenünk a tsz-ek eljárását azokban az esetekben, amikor a tsz földjének egy része megműveletlenül marad és a művelésre alkalmas földnek a szükségesnél sokszorta nagyobb részét hagyják meg legelőnek. Mindez emlékeztet az 1945-ös földreform idejére, amikor az ország legtöbb községében a cigányokról egyszerűen megfeledkeztek, s ha megpróbáltak földet igényelni maguknak kérelmüket különböző indokokkal elutasították.

Gyors javulást a tsz-ek és a cigányok viszonyában nem remélhetünk. A kormány álláspontját elsősorban a falu politikai és gazdasági vezetőinek, valamint a falusi értelmiségieknek kellene képviselniük. A valóságban e rétegek tagjai egyre inkább összefonódnak a jómódú parasztsággal, s egyre kevésbé hajlamosak arra, hogy meggyökeresedett előítéletekkel szembeszálljanak.

Az agrár megyékben a cigányokkal szembeni előítéletek olyan erősek, hogy sokszor még ipari üzemek is elzárkóznak a cigány munkaerőktől. Az állami tulajdonban lévő ipari és mezőgazdasági üzemek esetében a megoldás könnyen adódik: a minisztériumoknak meg van a módjuk arra, hogy rendeletek kiadásával és; azok szigorú ellenőrzésével megakadályozzák az állampolgárok közti különbségtételt.

Annál is inkább szükség lenne erre, mert a kereső cigány férfiak egy része idénymunkás. A mintában szereplő keresőknek (férfiaknak és nőknek együtt) nem egészen háromnegyed része dolgozott 12 hónapot a kérdezést megelőző évben. További 8 százalékuk 10-11 hónapot dolgozott, 7,4 százalékuk hét-kilenc hónapot, 4,4 százalékuk 6 hónapot és 6,8 százalékuk hat hónapnál kevesebbet. Ilyen módon, ha a foglalkoztatás ez év minden hónapjában teljesen egyenletes lenne, akkor a már említett 15 százalék munkaképes korú eltartott férfin kívül még további 11 százalékot találnánk minden hónapban otthon munka nélkül. A valóságban a nyári hónapokban mindenki dolgozik, a téli hónapokban viszont az otthon munka nélkül tartózkodó férfiak aránya országos átlagban a 15-59 éves korosztály harmadát is felülmúlja.

Magától értetődik, hogy a téli hónapokban otthon maradók aránya az iparvidékeken ennél jóval kisebb, a mezőgazdasági vidékeken viszont jóval nagyobb. Így történhetik meg, hogy a téli hónapokban az ipartelepektől és a nagyvárosi munkahelyektől nem messze fekvő cigány településeken csak a munkaképtelen férfiakat találjuk nappal otthon, míg a messze fekvő telepeken a munkaképesek nagy részét is.26

Ebből a szempontból igen nagy különbség van a hagyományos telepen lakók és a „Cs" lakásokból álló új telepen, ill. a nem cigány településen lakó cigányok között. A hagyományos telepen lakó cigányok életük pers-pektívátlansága miatt hajlamosak arra, hogy a nyári hónapokban folytatott idénymunkából éljenek meg és a téli hónapokban csak egy-két hónapig vállaljanak munkát az amúgy is alacsony kereseti lehetőségeket nyújtó munkahelyeken. A „Cs" lakásban lakók és a nem cigány településbe betelepült cigányok jóval nagyobb mértékben törekednek arra, hogy a téli hónapokban is minden lehetőséget megragadjanak rendszeres kereset biztosítására. Az oksági lánc természetesen nem egyoldalú: megfelelő lakás és rendszeres kereset között kölcsönhatás van. „Cs" lakások elsősorban ott és azoknak a cigányoknak épültek, akik már régóta rendszeres és nem is nagyon alacsony keresettel rendelkeznek. A nem cigány település egész gazdasági és társadalmi struktúrája a döntő ill. a cigányok keresethez és lakáshoz egyaránt inkább jutnak az iparosodottabb és demokratikusabb klímájú településeken. Annyi azonban bizonyos, hogy a megfelelő lakás elősegíti a munkavállalást.

Illusztráljuk konkrét összehasonlítással a tényezők kölcsönhatását.

Kiskunfélegyháza és Kiskunhalas egymás közelében fekvő mezőváro-sok, lakosaik száma is hasonló. Mindkét városban tégla-illetve vályogvető cigányok élnek. A nyári hónapokban mindkét város cigánycsaládjai felkerekednek, és a környéken található tégla és vályogvető munkákat végzik. Télen mindkét telep férfi lakói állandó munkaviszonyban vannak. A téli munkaviszony a félegyháziaknál valóságos, a halasiaknál kevésbé. Az előbbiek téli munkaviszonya aránylag elfogadható keresetet biztosít, a halasiak téli munkaviszonyai alacsony keresettel járnak, amelyet még tovább ront a fagyszabadság. A félegyháziak döntő százaléka volt, van vagy lesz börtönben. A félegyháziak nagyon kedvező feltételek mellet jutottak cs lakásaikhoz, a halasiaknak lakáshoz való jutása vizsgálatunk időpontjában reménytelen volt, mert a tanács 29 ezer Ft. előleget és egy éves állandó munkaviszonyt szabott feltételül. A félegyházi telep vegyes magyarcigány telep, a halasi tiszta cigány telep. A különbség már a múltban meg volt: a két háború közt a félegyháziak téglások voltak, (ez magasabbrendű munka, mint a vályogvetés), a halasiak elvileg vályogvető cigányok voltak, de nem nagyon jutottak munkához. A félegyházi új telep hibája, hogy a várostól (ennek következtében az iskolától) távol fekszik, de ha ettől eltekintünk, reklámozni lehetne: az itt lakók életerősek, versenyképesek, a közösségi élet szilárd, kohéziós ereje nagy. A halasiak reménytelenül elesettek. A különbség magyarázata részben a múltban rejlik (a félegyháziak magasabbról indultak), részben a két város társadalmi klímájának különbségében. A félegyházi cs házak parancsoló erővel írják elő a civilizáltabb életmódot, de nem véletlenül épültek meg: a félegyházi tanács viszonya a cigányokhoz más volt, mint a halasi tanácsé.

A cigányok munkavállalásával kapcsolatban ma országszerte az a legfontosabb teendő, hogy mindenütt megfelelő munkaalkalmat teremtsünk számukra, ahol eddig ez nem történt meg, és nem zárjuk el előlük azokat a meglévő munkahelyeket, amelyeken tisztességesen lehet keresni.

Magyarok és cigányok foglalkoztatottságának különbségei nem is a férfiaknál, hanem a nőknél mutatkoznak legerősebben. Láttuk, hogy a munkaképes cigány és nem cigány férfiak foglalkoztatottságának arányai közel állnak egymáshoz. A nőknél már más a helyzet. Országos viszonylatban az 1970. évi nép számlálás adatai szerint a 15-54 éves nők 64 százaléka aktív kereső, 6 százaléka inaktív kereső, és 30 százaléka eltartott. Ezzel szemben az ugyanilyen korú cigány nők 30 százaléka kereső, és 70 százaléka eltartott. Ez az egyik legdöntőbb tényezője a cigányok és a nem cigányok közötti jövedelem különbségnek. Vázlatosan már foglalkoztunk e jelenség magyarázatával, és említettük, hogy ez egyrészt a nagyobb gyerekszám következménye, másrészt onnan adódik, hogy falun a nők, különösen az iskolázatlan nők számára kevesebb a munkaalkalom.

Három gyerek mellett valóban nehéz dolgozni, de nem lehetetlen, éppen a cigány család belső struktúrája mellett, ahol már nagyon korán átvállalja a legidősebb lány a háztartás és a gyerekőrzés gondjait, amíg anyja napszámba megy. Jelenleg azonban még az egy-két gyerekes cigány anyák sem mehetnek dolgozni, mert a bölcsőde és az óvoda a cigány-gyerekek számára általában zárva van. (Az általános szabály alól természetesen szép számmal vannak kivételek. E kivételek különösen alkalmasak arra, hogy gondolatmenetünk helyességét alátámasszák. A bogyiszlói új telepen pl. kitűnően vezetett óvoda működik a cigány-gyerekek számára. Eltekintve most attól, hogy ez az óvoda milyen sokat jelent a cigánygyerekek hátrányainak felszámolásában, e helyen az óvodának a hatását kell kiemelnünk, hogy Bogyiszlón nappal egyetlen cigány-asszonyt nem lehet otthon találni az öregeken kívül: mindenki munkába jár. Ennek következtében a családi élet egész modellje is átalakult: a bo-gyiszlói cigányok rátértek a születésszabályozásra.)

A bölcsőde és az óvoda hiánya mellett, illetőleg annál is súlyosabban esik latba a magyar falvak többségében a munkaalkalmak hiánya.

Kétségtelen tény, hogy a cigányok alacsony jövedelmi szintjének egyik alapvető oka a magas gyerekszám. Már említettük, hogy a két jelenség kölcsönhatásban van egymással: minél alacsonyabb a jövedelem, annál nagyobb a gyerekszám, és minél nagyobb a gyerekszám, annál alacsonyabb a jövedelem. A cigányok emelkedésének egyszerre lesz eszköze és eredménye a gyerekszám csökkenése, mint ahogy az emelkedő cigány családoknál már ma is az. Ha a társadalompolitikusok az átlagos magyar család szaporulatát a kelleténél kisebbnek tartják, akkor a cigány család szaporulatát a kelleténél nagyobbnak kell tartaniok. Meg kell állapítanunk, hogy a cigány települések többségében a bölcsőde és az óvoda, valamint a női munkaalkalmak hiánya értelmetlenné teszi a családtervezést. A családtervezés viszont mindenütt terjedőben van, ahol a cigányok cs lakáshoz, óvodához, és a nők munkaalkalomhoz jutottak.

 

2. Foglalkozási struktúra

Mindenekelőtt vessünk egy pillantást a múltra.

A magyar anyanyelvű cigányok ősi foglalkozásai között számottevő szerepet játszik a kovács és a bádogos munka, valamint a kereskedés, de több, mint negyedrészük az előző nemzedék idején mezőgazdasági munkából élt, és több, mint felük a vályogvetést, tapasztást párosította a zenéléssel, ill. egy részük kizárólag zenélésből tartotta fenn magát.27

A cigány anyanyelvű cigányok megélhetésében a múltban igen nagy szerepet játszottak kereskedés különböző fajtái. Elsősorban a lókupec-kodás, disznóku-peckodás, mellette a fuvarozás, szőnyegkereskedés. Kereskedelemből élt a múltban a cigány anyanyelvű cigányok több, mint harmada. Több, mint egynegyedük a múltban mezőgazdasági munkával tartotta fenn magát, mintegy ötödrészük üstfoltozásból és egyéb fémművességből élt és valamivel kevesebb, mint ötödrészük a vályogvetést, tapasztást és egyéb sármunkát párosította a zenéléssel.28

A román cigányok megélhetésének alapját a múltban kétharmad részben teknők és más faedények készítése, egyharmad részben a mezőgazdásági munka képezte.29

Jelenleg a cigánycsaládfők 11 százaléka szakmunkás, 10 százaléka betanított munkás, 55 százaléka segédmunkás, 13 százaléka mezőgazdasági fizikai dolgozó, 3 százalékuk napszámos, és 6 százaléka önálló, segítő családtag, vagy alkalmi munkából tartja fenn magát.

Szakmunkásokat elsősorban a magyar anyanyelvű cigányok között találunk. A magyar anyanyelvű családfők 15 százaléka szakmunkás, és ez az arány a vidéki városokban lakó magyar cigány családfőknél 25 százalékra, a Budapesten lakóknál pedig 35 százalékra emelkedik. Az oláh cigányoknál és a román cigánycsaládfőknek viszont 47 százaléka él meg mezőgazdasági munkából. Ezek az arányok igen nagy eltolódást mutatnak a múlthoz képest. A cigányok megélhetésében a múltban a mezőgazdasági munka nagyobb szerepet játszott, mint jelenleg. 1945 előtt a cigányok aránylag jelentékeny része dolgozott summásként, vagy mezőgazdasági napszámosként az akkori nagybirtokokon. Közvetlen 1945 után a cigányok aránylag nagy része helyezkedett el az újonnan létesült állami gazdaságokban, ill. paraszt nagygazdáknál dolgozott cselédként, és mezőgazdasági napszámosként. Tekintettel arra, hogy a mezőgazdasági munkát végző cigányok döntő többsége a földreform idején nem kapott földet, arányuk már az alakuló tsz-ekben is kisebb volt, mint az 1945 előtti mezőgazdasági népességben. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején arányszámuk a tsz-ekben tovább csökkent. Részben a bizonytalan jövedelem miatt, részben a megnyíló ipari munkaalkalmak következtében húzódtak el a tsz-ekből, részben azonban azért, mert a tsz-ek nem cigány tagsága többnyire rossz szemmel nézte a cigányokat. A megnyíló ipari munkaalkalmak a cigányoknak nemcsak a biztos jövedelmet jelentették,-mint a nem cigányoknak, - hanem az egyenjogúság zálogát is. Olyan munkahelyekre fogadták be őket, amelyek azelőtt zárva maradtak előttük.

Az 1945 előtti nagybirtokon és a jobbmódú parasztgazdáknál a cigányok elsősorban a mezőgazdasági idénymunkában vehettek részt, mint állandó munkakör, főleg a pásztorkodás és állatgondozás jöhetett számba. Kifejeződik ez abban, hogy noha a cigány családfők 13 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban csak 5 százalékuk tsz-tag, de kifejeződik abban is, hogy a családfőknek csak 1,5 százaléka növénytermelő, 0,5 százaléka traktoros, a többiek mezőgazdasági napszámosok, csőszök, csemeteültetők és egyéb erdészeti munkát végzők, pásztorok, állatgondozók, állat etetők és szőlőmunkások, vagy abban az adtában, hogy a mezőgazdasági fizikai munkát végzők 40 százaléka idénymunkás vagy napszámos. Az állandó munkaviszonyban lévő cigány keresőknek még 9 százaléka sem dolgozik a mezőgazdaságban, az ideiglenes munkaviszonyban lévő cigány keresőknek csaknem fele mezőgazdasági munkát folytat.

Az elmúlt húsz év során tehát a cigányság, amelynek megélhetésében a mezőgazdaság sohasem játszott uralkodó szerepet, még inkább az ipar felé tolódott. Ezt sokan a cigányok lelkialkatával hozzák összefüggésbe, annak az ismert mondásnak az értelmében, hogy nem szokta a cigány a szántást. A valóságban ez a tendencia sokkal inkább annak tulajdonítható, hogy bár mindenki részt vett a mezőgazdaságból az ipar felé irányuló munkaerő-áramlásban, de a cigányok inkább, mert a mezőgazdaságon belül vagyonuk nem lévén, gazdaságilag nem tartotta őket vissza semmi és életformájukan, hagyományaikban is sokkal kevesebb, visszatartó elem volt. Hozzájárult e tendencia erősödéséhez az is, hogy noha sok magyar mezővárosban és faluban békésen élnek együtt cigányok és nem cigányok, általában igaz az, hogy a magyar munkás kevesebb előítélettel, idegenkedéssel nézi a cigányokat, mint a magyar paraszt: ennek folytán az ipar társadalmában a cigányoknak inkább van lehetőségük arra, hogy megbecsült helyet szerezzenek maguknak, mint az agrártársadalomban.

Számolnunk kell tehát azzal, hogy ez a tendencia a jövőben folytatódik.

Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a cigányság jelenlegi megélhetésében a nagyobbára idényszerűen végzett mezőgazdasági munka igen nagy szerepet játszik. Nagyon sok cigány család van, amelyben a férfi egész éven át tartó munkaviszonnyal rendelkezik, a nő pedig nyáron mezőgazdasági napszámba jár, vagy tartósabb idénymunkát vállal. (Gyümölcsszedés, borsószedés, gyógynövényszedés.) Igen gyakori eset az is, hogy az állandó munkaviszonyban lévő férfi is részt vesz a mezőgazdasági idénymunkában, sokszor munkahelyének engedélyével, vagy hallgatólagos támogatásával. Már említettük, hogy a cigányok jelenlegi életszintje nem lenne fenntartható a mezőgazdasági munkában való részvételük nélkül, de a magyar mezőgazdaság sem tudná nélkülözni a cigány idénymunkásokat.

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a cigányok döntő többsége falun él, és a falu világától való elszakadás a legtöbb cigányt, minden jel szerint teljesen talajtalanná és gyökértelenné teszi. Kevésbé előítéletes gondolkodás módja miatt a magyar város látszólag inkább képes a cigányok befogadására, mint a magyar falu. A valóságban a városi életforma távol áll a cigányoktól, a falutól megválva kapcsolatuk régi környezetükkel megszakad, de az új környezettel sem tudnak azonosulni.

Különösen fontos a mezőgazdasági munkában való részvétel és az agrár társadalomba való integrálódás a román anyanyelvű cigányok számára.

A nem mezőgazdasági tevékenységet folytató cigányok munkájában is nagy szerepet játszik az idénymunka. Az aktív keresővel rendelkező összes magyarországi háztartás népességében 100 rendszeres keresőre 7 nem rendszeres kereső jut; a cigány háztartások népességében 100 rendszeres keresőre 29 nem rendszeres kereső. Ez a statisztikai adat csak jelezni tudja azt a különbséget, amely az átlagos magyar család és a társadalom legalsó rétege között van. Már több ízben foglalkoztunk olyan jelenségek ismertetésével, amelyek mutatják: a cigányok döntő többsége ennek a rétegnek integráns része. Ennek a rétegnek tagjai általában a Horthy korszak azon rétegeinek és csoportjainak leszármazottjai, amelyek az akkori három millió kolduson belül a „szabadon" vándorló proletáriátust alkották. Ez a falun élő és többnyire falun adódó munkákat végző tömeget a társadalomtudományi irodalom szívesen sorolja az agrár proletárok közé, holott nagyrészük valójában nem agrárproletár volt, hanem az agrártársadalom nem mezőgazdasági proletárja: bányász, kubikus,  krampácsoló,  építőipari  segédmunkás,  téglavető,  vályogvető, fűrésztelepek, fatelepek dolgozója erdészeti segédmunkás, falusi fuvarosok alkalmazottja stb. Leszármazottaik nagy része is az örökölt foglalkozást folytatja; bányákban, fatelepeken, és más hasonló munkatelepeken dolgozik. Helyhez kötött, mert munkaalkalmat lakóhelyén vagy annak közelében többnyire olyan tevékenységcsoportokban talál, amelyek természetüknél fogva a kitermelő helyekhez vannak kötve, és vándorló, mert ez a munkahely többnyire nem falujában, hanem csak annak közelében van, és a szóban forgó tevékenységi csoport természetének megfelelően a munkahely maga is változtatja munkahelyét. Ez az életforma tehát a letelepedést bizonyos mérvű vándorlással köti egybe, és a férfiaknak, a családfőnek, az apának huzamos, megszokottá váló távollétével jár. A cigányok két irányból kerültek ezekbe a rétegekbe. A 19. és a 20. században bevándorolt cigányok közvetlenül csapódtak e rétegekhez, a 18. század letelepült cigányai, mint láttuk, az ősi foglalkozások háttérbeszorulásával. A Horthy rendszer idején a cigányok viszonya e szabadon vándorló proletáriátushoz az ország különböző falvaiban nem volt egyforma. Egyes helyeken többé-kevésbé egységes proletár réteg alakult ki cigányokból és nem cigányokból, más helyeken a „fehér szegények" elzárkóztak a cigányoktól. E kétféle viszony hatása máig tart: a cigányok versenyképesebbek, öntudatosabbak, magasabb civilizációs szinten élnek ott, ahol már régebben beolvadtak a magyar proletáriátusba.

Az iparágak közül, amelyekben a cigányok az ötvenes évek kezdete óta elhelyezkedtek, legkedvezőbb a helyzetük a bányászatban és valamivel kisebb mértékben a kohászatban. Bányában jelenleg kb. 2000, a kohászatban 1000-1500 cigány dolgozik. Az állandó foglalkoztatás felé áramló cigányok először a bányászatban találtak munkát maguknak, egy részük már a Horthy rendszer idején. A bányászatban és kisebb mértékben a kohászatban az elmúlt 25 évben kedvezőek voltak a keresetek és ez lehetővé tette a bányamunkával foglalkozó cigányok gazdasági és társadalmi emelkedését. A bányavállalatok a hatvanas évektől kezdve igen sokat tettek annak érdekében, hogy cigány dolgozói lakásépítési törekvését segítsék és az állandó, viszonylag magas keresettel rendelkező cigány bányászok általában éltek is a lehetőségekkel. A bányászcsaládok azok közé a cigány családok közé tartoznak, amelyek a legnagyobb lépést tették meg az asszimiláció utján, életmódjukban, beszédmódjukban, mozgásukban már nem cigányok, hanem bányászok.

Az iparba áramló cigányok több mint negyedrésze (26 százaléka) az építőiparban, illetőleg útépítéseken talált helyet magának. Az építőiparban dolgozó cigányok száma 20-25 ezer, az ország építőipari munkásainak csaknem 10 százalékát teszik ki.

Az építőiparban dolgozó cigányok helyzete nem egyforma. Tizenöt százalékuk az összes cigány kereső 4 százaléka (kb. 3-500 fő) kőművesként, ácsként, tetőfedőként, szakipari munkásként elérte a szakmunkás státust. A szakmunkások keresete természetesen magasabb, mint a segédmunkásoké, de a cigányok életében még ennél is nagyobb szerepet játszik a szakmunkás státushoz kapcsolódó társadalmi rang, a jobb egészségügyi körülmények, a munkafeladatok vonzóbb volta. A bányászok, kohászok és a szakmunkások általában nem változtatják munkahelyüket, és rendezett körülmények között élnek.

Az építőipari segédmunkásokra és a kubikusokra mindez nem vonatkozik. Törzsök Erika tanulmányából idézünk:

„Helyzetükre jellemző, a munkahely gyakori változtatása. A változtatás általában úgy zajlik, hogy a meglévő nyomorúságos munkakörülményekkel és anyagi juttatásokkal szemben egy másik máshol dolgozó cigány, rokon vagy ismerős rózsásabb képet fest és a férfi elindul a következő munkahelyre szerencsét próbálni. Itt éppen úgy csalódik az ígéretekben, mint az előző helyen, de ez nem zárja ki, hogy legközelebb ugyanolyan hitelt ne adjon a következő „jobb" munkahely ígéretének. A rokonok egymás sarkában változtatják a munkahelyeket, a legenda a másik megyéből is képes a cigányokat elcsábítani. Ha a munkahelynek sürgős szüksége van segédmunkásokra akkor maga a munkaerő toborzó ígéri, hogy a kereseti lehetőségek 4000 Ft körül fognak mozogni, végül itt sem lesz több 1900-2300-nál. A sűrű munkahely változtatás kihat magánéletükre is, ezekben a családokban a pénzügyi tervezés vagy nincs vagy nagyon labilis, a gyerekek jövőjéről nem alakítanak ki elképzeléseket, mint ahogy perspektíva a felnőttek életében sincs. A költözködés is gyakoribb és ehhez gyakran kapcsolódik új asszony és család felbukkanása.

Az említett vonások egyaránt megtalálhatók az építőipari segédmunkásoknál és a kubikusoknál azzal az igen lényeges különbséggel, hogy az utóbbiak keresete általában jóval magasabb.

Csaknem 30 százalékot tesz ki a cigány keresők körében a rakodó és szállítómunkáként, takarítóként, és segédmunkásként elhelyezkedett cigányok aránya. (Ebben az arányban nem szerepelnek az építőipari segédmunkások.) Fluktuációjukban, életmódjukban közel állnak az építőipari dolgozókhoz. A rakodó és szállítómunkásokat magasabb keresetük különbözteti meg a segédmunkásoktól.

Jellegzetes cigány foglalkozások még az építőanyagipari (itt dolgozik a cigány keresők 2,8 százaléka, kb. 2000-2500 ember), a különböző köztisztasági munkák (itt dolgozik a cigány dolgozók 2, 4 százaléka, kb. 2000 ember) és a zene (ebből tartja fenn családját a keresők 3,1 százaléka kb.2500 ember).

A cigány keresők 5 százaléka darusként vagy egyéb gépkezelőként dolgozik különböző munkahelyeken, és aránylag tekintélyes a képviseletük (2,2 százalék) a textiliparban is, ahol természetesen különböző betanított és segédmunkákat végeznek.

Az említett foglalkozásokban dolgozik a cigány dolgozók 90 százaléka. További 5 százalék a hagyományos tevékenységeket folytatja, a többiek a legkülönbözőbb tevékenységek között oszlanak el.

 

3. Tennivalók

A cigányok az állandó munkahelyeken általában a legalacsonyabb képzettséget kívánó és a legkisebb jövedelemmel járó munkahelyeken helyezkednek el, és sok év letelte után sem tudnak ebből az előnytelen helyzetből kiemelkedni. Ugyanakkor az állami vállalatoknál a legtöbb szakmában fokozódik a szakmunkás hiány, s a szükségesnél kisebb számban találnak olyan fiatalokat, akik az adott szakmát meg akarnák tanulni. Míg tehát az állami vállalatoknál kielégítetlen kereslet jelentkezik szakmunkás tanulókban és átképzősökre, addig a cigányoknál és a lakosság kedvezőtlen körülmények között élő részénél meg van ugyan a potenciális lehetőség ennek az igénynek a kielégítésére, de nincs meg a képesség a lehetőség realizálására. Ezért:

-   anyagi és  szervezeti keretet kell  teremteni  arra a célra,  hogy részben a munkaügyi minisztérium, részben az állami vállalatok nagy számú rászoruló fiatalnak adjanak ösztöndíjas támogatást és szakmunkás képző otthonban való elhelyezést;

  1. anyagi és szervezeti keretet kell teremteni arra a célra, hogy a munka

    helyeken segédmunkásként elhelyezkedő fiatalok támogatást kapjanak az általános   iskola   befejezéséhez,   és   szakmunkásképző   tanfolyamok elvégzéséhez;
  2. a vállalati KISZ szervezetek indítsanak mozgalmat a szakmát tanulni akaró fiatalok tanulásának támogatására, a tanulási kedv felkeltésére és megszilárdítására;
  3. a vállalati szakszervezeti bizottságok tekintsék külön feladatuknak, hogy a vállalatuknál dolgozó cigányok szakszervezeti tagok legyenek, rendszeres felvilágosítást kapjanak a szakszervezeti tag jogairól és kötelességeiről, ösztönözzék és támogassák a cigány dolgozóknak azt a törekvését, hogy szakmát tanuljanak.

Bár az elmúlt 20 évben a cigányok foglalkoztatásában óriási utat tettünk meg, a cigányok foglalkoztatottságát még nem mondhatjuk teljesnek. Egyrészt az ország mezőgazdasági megyéiben találkozunk bizonyos mértékű (a munkaképtelenek nélkül 15 százalékos) munkanélküliséggel másrészt az elmaradottabb rossz közlekedésű helyeken. Igen gyakori e két kedvezőtlen feltétel találkozása, tehát mezőgazdasági megyében fekvő rossz közlekedésű elmaradottabb település. Ezeken a helyeken a foglalkoztatottság növelése két irányban képzelhető el. Az egyik irány mezőgazdasági munkaalkalmak biztosítása a tsz-eken belül. A másik irány olyan kisipari vállalkozások létrehozása, amelyek minimális, filléres beruházással nyereségesen üzemeltethetők, s ugyanakkor munkát biztosítanak a környék munka nélkül lévő lakosainak. Az első irányban a munka legfőbb akadálya a tsz-vezetőknek és tagoknak ellenállása, a másik irányban gazdaságilag jártas, ügyes, vállalkozó, a piaci lehetőségekkel számolni tudó emberek hiánya az érintett területeken. Mindkét irányban sokat tehetnek az akadályok leküzdésére a megszervezendő cigány gondozói hálózat tagjai. Szükségesnek látjuk azonban azt is, hogy a TOT komoly munkát folytasson az érintett tsz-ek körében a cigány munkaerővel szembeni előítéletek eloszlatására; pontosabban annak megértésére, hogy a cigány kérdés megoldása mindnyájunk közös érdeke s a megoldás egyik előfeltétele a cigányok foglalkoztatása. Sokat tehetne a TOT annak érdekében is, hogy az elmaradottabb vidékeken a munkaerő foglalkoztatására olyan melléküzemek létesüljenek, amelyek beruházási költsége minimális. A munkaerő foglalkoztatására alkalmas kisüzemek létrehozásában a tanácsokra is igen nagy szerep vár.

Szükségesnek tartjuk olyan munkajogi intézkedések kiadását, amelyek munkajogilag „egyenjogosítják" a népgazdasági szempontból fontos és a cigány családok jövedelmében nagy szerepet játszó idénymunkákat, elsősorban a vályogvetést.

Biztosítani kell a munkaviszony folytonosságát, és az ezzel járó előnyöket azoknak a cigány keresőknek, akik télen valamelyik állami vállalatnál vagy szövetkezetnél vállalnak munkát, idénymunkát végeznek. Ezen belül szükségesnek tartjuk olyan rendelet kiadását, amely az állami vállalatoknak intézményesen megadná a lehetőséget (és ösztönözné is a vállalatokat e lehetőség realizálására), hogy az idénymunka idejére fizetés nélkül szabadságot biztosítsanak a cigányoknak.

A cigányokból (és a nem cigányokból) szervezett építőipari brigádoknak meg kell adni azt a lehetőséget, hogy önálló vállalkozóként lépjenek fel, tagjaikat állandó, folyamatos munkaviszonyban foglalkoztathassák, és az építőipari vállalatokkal, szövetkezetekkel, valamint a megrendelőkkel és beruházókkal szemben önálló szerződő félként léphessenek fel.

Meg kell könnyíteni iparengedélyek kiadását a cigányok számára azokban a foglalkozásokban, amelyeket megszoktak, és amelyek fogyasztói igényt elégítenek ki (üstfoldozás, rongygyűjtés, pokróckereskedés stb.). Vannak az országban megyék és városok, ahol aránylag könnyen adnak ilyen engedélyeket, más megyékben és városokban azonban korlátozzák ezeknek az engedélyeknek a kiadását, mert a vándoriparral és vándorkereskedelemmel foglalkozó cigányok sokszor visszaélnek az engedéllyel és törvénybe ütköző cselekedeteket követnek el. Az is az engedélyek kiadása ellen szól, hogy az e tevékenységgel foglalkozó oláh cigányok egy része kulturálisan elmaradott, és nem adaptálódik a magyar társadalomban uralkodó életformákhoz. Tekintettel arra, hogy ezek a tevékenységek népgazdasági szempontból hasznosak, tekintettel továbbá arra, hogy folytatásukból a cigányság jövedelmi szintjének emelkedése várható, ezért az ellentmondás megoldásának útja nem az engedélyek kiadásának korlátozása vagy megtagadása, hanem az, hogy megadjuk az engedélyeket és szociális gondozói hálózatunk segítségével igyekszünk az ilyen tevékenységet folytató cigány családok adaptációját előmozdítani.

Terveket kell készíteni azoknak az ősi cigányfoglalkozásoknak felelevenítésére, amelyek gazdaságilag ma is kifizetődők. Elsősorban az un. teknővájó foglalkozásra gondolunk. A faedények a mai viszonyok között biztos export piaccal rendelkeznek, még hozzá rendkívül kedvező feltételek mellett. A foglalkozás felelevenítését és a faedények értékesítését szövetkezeti keretben kellene megszervezni.

 

V. Kereset és jövedelem

Közismert dolog,  hogy jövedelmi szempontból a cigány népesség mélyen a nem cigány népesség színvonala alatt él.

Ennek egyik okát abban lelhetjük meg, hogy a cigány keresők átlagos keresete jóval kisebb, mint a nem cigány keresőké. A cigány keresők még ugyanazokban a foglalkozásokban is általában rosszabbul keresnek, mint a nem cigányok. Az átlagos szakmunkás munkából származó összes jövedelme 1971-ben havi 2090 Ft volt, az átlagos magyar szakmunkásé 2700 Ft., vagyis 29 százalékkal nagyobb. A cigány betanított munkások munkából származó összes jövedelmének havi átlaga 1650 Ft. volt, a nem cigányoké 2030 Ft. 23 százalékkal nagyobb, a cigány segédmunkásoké 1600 Ft., a nem cigányoké 1824 Ft., 14 százalékkal nagyobb, a mezőgazdasági fizikai munkából élő cigányoké 14080 Ft., a nem cigányoké 2114 Ft., 43 százalékkal nagyobb.

A foglalkozási csoportokon belüli különbségek különböző okokkal magyarázhatók. Általános magyarázatnak azt tekinthetjük, hogy mivel a cigányok a nem cigányoknál iskolázatlanabbak és képzetlenebbek, többnyire csak azokat a munkákat kap hatják meg, amelyeket mások nem vállaltak el. Ugyanakkor az egészségtelen körülmények között eltöltött gyerekkor, a nem megfelelő lakáskörülmények és a rossz táplálkozás miatt nagyrészt részük gyenge testalkatú, és a segédmunkák közül is ritkán vállalhatja azokat, amelyek tartós fizikai állóképességet igényelnek.

Kétségkívül szerepe van az előítéleteknek is. Erre mutat, hogy a különbségek a különböző foglalkozási rétegekben nem egyformák: legkisebbek a segédmunkásoknál és legnagyobbak a mezőgazdasági fizikai dolgozóknál, tehát ott, ahol a cigányokkal szembeni megkülönböztetés a legerősebb.

Cigányok és nem cigányok közti kereseti különbségek természetesen nemcsak abból adódnak, hogy a cigányok azonos foglalkozási rétegen belül rosszabbul keresnek. A kereseti különbségek fele a cigányoknak a foglalkozási struktúrában való elhelyezkedéséből adódik, tehát abból, hogy a cigányok között csak elenyésző számban akadnak szellemi dolgozók, és a cigány keresőknek csak egytizede dolgozik szakmunkásként, a többiek segédmunkából, napszámból, mezőgazdasági fizikai munkából élnek meg: ezek pedig rosszabbul fizetett foglalkozások. Valamennyi cigány kereső munkából származó összes jövedelmének havi átlaga 1971-ben 1612 volt, valamennyi magyar keresőé 2420 Ft., 50 százalékkal nagyobb. A foglalkozási rétegeken belüli különbségeket tehát megduplázza, hogy a cigányok többsége rosszabb keresetű foglalkozási rétegekbe tartozik.

Az 50 százalékos kereseti különbség azonban csak részben magyarázza meg a cigányok és nem cigányok közti jövedelmi különbséget. A Központi Statisztikai Hivatal 1968. évi felvétele szerint 1967-ben az egy főre jutó jövedelem az aktív kereső háztartásfővel rendelkező átlagos magyar családban 1.174.-Ft volt,30 ezzel szemben felvételünk tanúsága szerint 1971-ben az átlagos cigány családban az egy főre jutó jövedelem 540 Ft volt. Az egy főre jutó jövedelem az átlagos magyar családban tehát csaknem két és félszer nagyobb, mint az átlagos cigány családban.

A különbség valójában nagyobb. A Központi Statisztikai Hivatal felvétele ugyanis az 1967. évi állapotokat rögzítette, a mi felvételünk pedig a négy évvel későbbi, 1971. évi állapotokat. Ez alatt az idő alatt a magyar lakosság jövedelmi színvonala jelentékenyen növekedett. A növekedés tendenciáját jól jelzi, hogy míg 1962-ben az aktív kereső háztartásfővel rendelkező magyar családokban az egy főre jutó havi átlagos jövedelem 839Ft volt,3' addig 1967-ben kereken 40 százalékkal több. Nem nagyon járhatunk messze az igazságtól, ha az átlagos magyar családban az egy főre jutó havi jövedelmet 1971-ben 1500 Ft körüli összegnek be-csüljük, ami csaknem háromszor több, mint az egy főre jutó jövedelem az átlagos cigány családban ugyanabban az évben.

Ezt a különbséget az 50 százalékos kereseti különbség nyilvánvalóan csak részben magyarázza meg. Már foglalkoztunk a jövedelmi különbség további okával: a keresők és eltartottak eltérő arányával. Ennek az aránynak a jelentőségét jövedelmi szempontból jól mutatja az alábbi táblázat, amely a cigányok egy főre jutó átlagos havi jövedelmét az egy keresőre jutó eltartottak száma szerint tünteti fel.

 

egy keresőre jutóeltartottak száma egy főre jutó haviátlagos jövedelem
nincs   eltartott 1265 Ft
0,1-1 820 Ft
1,1-2 600 Ft
2,1-3 450 Ft
3,1-4 440 Ft
4,1-5 380 Ft
5,1-6 350 Ft
6,1-8 325 Ft
8-nál több 300 Ft alatt

Már láttuk, hogy az egy keresőre jutó eltartottak magas számát a cigány családokban elsősorban a sok gyerek okozza, nemcsak közvetlenül, hanem azzal is, hogy három vagy több kisgyermek mellett az anya már nem nagyon tud elmenni dolgozni, s ez csökkenti a keresők számát a családban. Az előző fejezetben azzal is foglalkoztunk, hogy a nők munkavállalását más tényezők is befolyásolják, így a bölcsőde, óvoda, s főképpen a munkaalkalmak hiánya. Azt is említettük, hogy a női munkavállalás reménytelensége értelmetlenné teszi a születésszabályozást, ezáltal tovább rontva a jövedelmi színvonalat és az elhelyezkedés lehetőségét. Ne hagyjuk ki a tényezők közül a tsz-ek és a vidéki ipari üzemek ellenállását a cigányok foglalkoztatásával szemben.

A cigányokkal foglalkozó gyér irodalomban néha szó esik arról, hogy a hagyományos életformát élő cigány családban az asszonyok nem dolgoztak, legfeljebb házalni, kéregetni jártak, és hogy a cigányok munkavállalását ezek a hagyományok is korlátozták. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy éppen a hagyományos cigány családban a megélhetés, a családi élet fenntartásának gondja elsősorban a nőre hárult. A teljesen felbomlott cigány közösségektől eltekintve ma is ez a helyzet: a cigány családban általában az anya a központ, az élet rendjének megszabója. Vállalja a női szerepet is, de azt a szerepet is, amelyet az értelmiségi, munkás és a paraszt családban általában a férfi vállal: a felelősséget, az irányítást, a családi jövedelem beosztását, a távlati terveket (ha egyáltalában vannak ilyenek), a családi beruházások megtervezését és a hozzá szükséges takarékoskodást. Tapasztalatunk szerint még az integrált cigány családokban is ez a helyzet, sőt minden jel szerint az integrálódás rendszerint a nő munkája.

Hagyományok különben is ritkán maradnak fenn ha az érdek nem kívánja fennmaradásukat, s a legritkábban fordul elő a hagyomány fennmaradása, ha érdekbe ütközik. A cigány nők munkavállalását valójában nem a szokások, hanem anyagi tényezők akadályozzák. Ezek a tényezők láncszemként kapcsolódnak egymásba, s a cigány családok többségénél a tervezést szinte lehetetlenné teszik.

Az egy főre jutó átlagos havi jövedelmet illetően az anyanyelvi csoportok erősen különböznek egymástól. Az 540 Ft-os átlaghoz a magyar cigányok állnak legközelebb, náluk az egy főre jutó havi átlagos jövedelem 580 Ft. Mélyen alattuk helyezkednek el az oláh cigányok az egy főre jutó 440 Ft átlagos jövedelemmel, és jóval felettük a román cigányok az egy főre jutó 650 Ft havi átlagos jövedelemmel.

A különbségek még kiélezettebbekké válnak, ha az anyanyelvi csoportok helyzetét településtípusonként vizsgáljuk. Így az alábbi rangsort kapjuk:

 

budapesti magyar cigányok 975 Ft
falusi román cigányok 650 Ft
vidéki városi magyar cig. 640 Ft
falusi magyar cigányok 520 Ft
vidéki városi oláh cig. 480 Ft
falusi, oláh cigányok 450 Ft
budapesti oláh cigányok 380 Ft

 

Így a két szélső csoport közötti különbség több, mint két és félszeres, noha ugyanabban a városba élnek. Ugyanakkor a cigányság legkedvezőbb helyzetben lévő csoportja és a magyar lakosság átlaga közti különbség 50 százalékos (a budapesti magyar cigányok és az országos átlag között a különbség 50 százalékos, de a budapesti magyar cigányok és a budapesti átlag között már 74 százalék).

Igen nagyok a különbségek regionális viszonylatban is. Ezt mutatja be az alábbi rangsor:

 

budapesti iparvidék 750 Ft
Dunántúl 640 Ft
északi régió 550 Ft
Alföld 550 Ft
keleti régió 360 Ft

 

A regionális különbségek jól mutatják, hogy a cigányok jövedelmi helyzete elsősorban az elhelyezkedési lehetőségektől függ. Már említettük, hogy a munkalehetőségek a keleti régióban a legkorlátozottabbak, ennek következménye a három megyében a cigányok aránytalanul rossz jövedelmi helyzete.

A jövedelem mérésére a legelfogadottabb mutató az egy főre jutó havi átlagos jövedelem. Ez a mutató kétségkívül igen jól használható, azonban több hibája van. Ezek a hibák különös súllyal esnek latba a cigány népességnél.

Az első hiba onnan adódik, hogy az egy főre jutó havi átlagos jövedelem kiszámításánál a családok minden tagja egyenértékű egységnek számit. A valóságban azonban a kisgyermekek fogyasztása természetesen kisebb, mint a felnőtteké. Ezen kívül számításba kell vennünk azt is, hogy bizonyos alapkiadásokra minden háztartásban szükség van. E hibák kiküszöbölésére Schnell Lászlóné olyan mutatót készített, amely a családi jövedelmeket nem egy főre, hanem egy fogyasztási egységre számítja ki.32

Ha a cigányok jövedelmét nem egy főre, hanem egy fogyasztási egységre számítjuk ki, akkor a nagyobb gyerekszám miatt a cigányok és nem cigányok közti jövedelmi különbségek sokkal kisebbnek mutatkoznak. Az egy fogyasztási egységre jutó havi átlagos jövedelem az egész magyarországi népességnél 820 Ft. Míg az egy főre jutó havi átlagos jövedelemnél a különbség 88 százalék. Ebből a 88 százaléknyi különbségből 38 százalék tudható be a keresők és eltartottak aránya közti különbségek, és 50 százalék a kereseti különbségek. Ebből látható, hogy a munka nélkül álló cigány férfiak és nők munkába állítása csak kisebb részben oldja meg a cigányok és nem cigányok közti jövedelmi különbség problémát, gyökeres változás csak akkor várható, ha megváltozik a cigány keresők helye a foglalkozási struktúrában.

A teljesség kedvéért mutassuk be anyanyelvi csoportok és településtípusok szerint az egy fogyasztási egységre jutó átlagos havi jövedelmet. 


budapesti magyar cigányok
1070 Ft
vidéki városi magyar cigányok 1000 Ft
falusi román cigányok 930 Ft
falusi magyar cigányok 870 Ft
falusi oláh cigányok 680 Ft
vidéki városi oláh cigányok 600 Ft
budapesti oláh cigányok 520 Ft

 

Az egy főre jutó átlagos havi jövedelem azonban más szempontból is hibás mutató. Az átlagban ugyanis egyaránt benne vannak a legrosszabb és a legjobb helyzetben levők, így a cigány népesség esetében azok a cigány családok is, amelyeknek az elmúlt 25 évben sikerült felemelkedniük s a magyar társadalomba legalább részben beilleszkedniük. A cigány családok egytizedében az egy főre jutó havi átlagos jövedelem 1400 Ft fölött van, 3,4 százalékuknál pedig 2000 Ft fölött.

A tipikus cigány család jövedelmi helyzetét akkor közelizhetjük meg legjobban, ha az egy főre jutó jövedelmek megoszlását vesszük szemügyre, és megvizsgáljuk, hogy 200 Ft-tal növekedő határok között hogyan oszlik el a cigány népesség. A tipikus (modális) jövedelem abban a 200 forintos értékközben helyezkedik el, amelyben a legtöbb személy van. Ilyen módon közelítve e kérdéshez, azt találjuk, hogy a tipikus cigány családban az egy főre jutó havi átlagos jövedelem 300 Ft, és az egy fogyasztási egységre jutó havi átlagos jövedelem 450 Ft. körül van.


Jegyzetek:

  1. Az elnevezéseket illetően Magyarország különböző részein a nyelvhasználat eltérő. Az ország nagy részén a cigány anyanyelvű cigányokat nevezik oláh cigányoknak és a román anyanyelvű cigányokat román cigányoknak. A Dél-Dunántúlon azonban a román anyanyelvű cigányokat nevezik oláh cigányoknak.
  2. Szegő László referátuma a cigány kérdésről a Hazafias Népfront 1970. évi ankétján.
  3. A vizsgálat résztvevői nemcsak a mintában szereplő magyar városokba, hanem kivétel nélkül minden magyar városba elutaztak, ott a cigány lakosságról összeírást végeztek és intenzív interjúkat folytattak a cigány, valamint a nem cigány lakosok körében. A reprezentatív felvételbe azonban csak minden ötödik város került be.
  4. Éppen ezért táblázataink és elemzéseink túlnyomó részében a nyugati régiót a Dél-Dunántúl-i régióhoz csatoltuk, s az így kialakított Dunántúli régióból csak 2 dunántúli megye hiányzik: Fejér és Komárom megye.
  5. Ez nem azt jelenti, hogy az egész magyarországi cigányság egy és ugyanazon társadalmi réteghez tartozik, még kevésbé azt, hogy a cigányság önmagában társadalmi réteget alkot. A valóságban a cigányság különböző etnikai és életforma csoportokra oszlik. Van olyan probléma, amely közös valamennyi cigány etnikai - és életforma csoport számára - ilyen pl. a cigányokkal szembeni előítéletek problémája -, más problémák pedig eltérő módón jelentkeznek a különböző életforma csoportok körében.
  6. A legutóbbi évtizedekben a fejlett nyugati országokban - így elsősorban Svédországban és Angliában - alapos törvényhozási és kormányintézkedések születtek a cigányok helyzetének rendezésére, de ezek eddig nem jártak sikerrel.
  7. A cigányok elkülönültségét az a mutató fejezi ki. A nem telepi lakások többnyire magasabb színvonalúak és közelebb állnak a nem cigány lakosság lakásaihoz. Egy részük azonban -különösen az utóbbi években épített „Cs" lakások - a mai cigány település szélén vagy attól kisebb nagyobb távolságban helyezkedik el. Itt tehát újfajta lakásviszonyok közé került cigányok településileg továbbra is elszigeteltek maradnak a nem cigány lakosságtól. Olyan nem telepi lakásban, amely nem a település szélén vagy attól távol helyezkedik el, hanem a településen belül, a cigányoknak csak nem egészen egynegyede 24 százaléka lakik. A problémával a későbbiekben valamivel részletesebben foglalkozunk.
  8. Erdős Kamill: A Békés megyei cigányok, Gyula. 1969.43-44.1.
  9. Férge Sándorné - Láng Györgyné - Kemény István:Társadalmi rétegződés Magyarországon. KSH. 1966.23-26.1.
  10. Egyesek arra gondolhatnak, hogy az alacsonyjövedelműek és a cigányok ugyanazt jelentik:minden cigány alacsonyjövedelmű és minden alacsonyjövedelmű cigány. A valóságban Magyarországon a 600 Ft alatt élők körébe az 1968. évi jövedelmi felvétel szerint akkor 1 millió 11 ezer ember tartozott, s ezeknek csak 30 százaléka élt tiszta nyugdíjas háztartásokban, a cigányok teljes létszáma pedig mint láttuk 320 ezer, s ezek 56 százaléka, tehát 180 ezer cigány él a 600 F-os jövedelmi határ alatt.
  11. Összehasonlításunkat torzítja, hogy a cigányoknál a 15 éven aluli gyerekeket vettük számításba, míg az összes magyar háztartásnál csak a 19 éven aluli eltartott gyermekek száma áll rendelkezésünkre. A torzítás nem nagyon nagy, mert a 15-19 éves gyerekek nagy része már kereső. Egyébként megemlítjük, hogy az 1968. évi jövedelmi felvétel adatai több kiadványban kerültek közlésre. Éltető Ödön-Láng Györgyné-dr. Schnell Lászlóné-Surányi Bálint: jövedelmi színvonal - jövedelmi különbségek Budapest. 1969. Éltető Ödön, Horváth Ádámné, Schnell Lászlóné: A keresetek szóródása és szerepe a munkás-alkalmazott háztartások jövedelmében. Bp.1971.
  12. Hasonló eredményekhez jutott 1969-ben Pintér László rendőr alezredes: „Evi 800 lakás állami támogatással épül, ezenkívül az általános kölcsönakció keretein belül és ingyenes állami lakáskiutalások utján juttatják őket lakáshoz mintegy 40-50 ezer lakásra lenne szükség ahhoz, hogy a cigány lakosság és a telepen lakók lakásproblémáját megoldják. A jelenlegi építési üzem mellett 70 év kell ahhoz, hogy a lakásproblémát megoldjuk, a természetes szaporulat figyelmen kívül hagyása mellett. Az előirányzott ütem betartásához, esetleg annak fokozásához szükséges előfeltétel a cigány lakosság nagy részénél nincs meg. Az állami lakásokhoz való juttatásuk lehetőségei rendkívül korlátozottak, így a jelenleg meglévő lehetőségek mellett lényeges javulás a közeljövőben sem várható." Pintér László: A cigány lakosság társadalmi beilleszkedésének és a bűnözésben való részvételének helyzete. Belügyi Szemle. VII. 1969.jul. 15-22 1.
  13. B.Berkovits György: Befejezetlen házak. Valóság. 1971. 10. 69-73.1.
  14. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy nem ellenezzük hanem helyeseljük ott, ahol szükséges, cigány és nem cigány gyerekek iskolázásának érdekében adminisztratív eszközök igénybe vételét. Sőt, az előrehaladás egyik nélkülözhetetlen előfeltétele az, hogy e téren az eddiginél következetesebben és nagyobb eréllyel lépjenek fel.
  15. Távol áll tőlünk, hogy a művelődésügyi hatóságokat és az iskolák vezetőit a rendelet szándékos kijátszásával vádoljuk. Ilyen esetek is előfordulnak, a tipikus azonban az, hogy a hatóságok és iskola a rendelet végrehajtására törekednek, de ez különböző tényezők hatására csak részben sikerül.
  16. A társadalmi struktúra és az iskolarendszer közötti néhány összefüggés. Szociológia. 1972.l.sz.27.1.
  17. Férge Zsuzsa: A pedagógusok képe az iskola társadalmi szerepéről. Valóság, 1973. 2.sz.24.1.
  18. A nemzetközi szociológiai irodalomban ennek elméletét elsőnek Basil Bernstein dolgozta ki. Nézeteinek rövid összefoglalása magyar nyelven is megjelent: Társadalmi osztály, nyelv és  szocializáció Valóság.   1971.XI.sz.  Magyar viszonylatban elsőnek az  1969 szeptemberében tartott balatonfüredi nemzetközi szociológiai konferencián volt alkalmam rámutatni arra, hogy az iskolai hátrányos helyzet hogyan függ össze a társadalmi rétegek nyelvhasználatával. Iparosodás, urbanizáció és életmód, Nemzetközi Szociológiai Konferencia. Balatonfüred. 209-210. Azóta kvantitatív empirikus vizsgálatban is részletesen foglalkozott a kérdéssel Papp Mária és Pláh Csaba. A szociális helyzet és a beszéd összefüggései Valóság. 1972. 2.sz.
  19. Újabb vonás a cigányok és a legalacsonyabb szinten élő nem cigányok szubkultúrájának rokonságához: a tányér, a pohár, és a többi tárgyi kellék az utóbbiak világából is hiányzik, ugyanazokkal a következményekkel.
  20. Lakatos Menyhért: Cigányközösség, cigánytelepek, Valóság. 1971,4.sz. 89.1.
  21. Nem olyan régen még a magyar paraszt számra is ellenséges hatalom volt az iskola, az állam intézménye, amely csak lassan, fokozatosan, kényszerítő eszközökkel tudott behatolni a parasztság életébe. „A népiskola nem a falué nem a falusi lakosság gondolata, találmánya és követelése írja Móricz Zsigmond. Ez állami divat, és az európai kultúrfokkal vált kötelezővé, azt lehetne mondani kényszerintézménnyé. Ezt adták a falunak s csendőrrel tartják fenn a használatát.Ha otthon munka volt, szó nélkül otthon tartották a gyereket, akinek a falu törvényei szerint minden napra és minden percre megvan a maga beosztása. Ezzel az ősi renddel szemben állott az uraknak az a parancsa, hogy iskolába kell járni. " Első pillantásra azt hihetnők, hogy a kényszer végül is célhoz ért: néhány nemzedék leforgása alatt a parasztcsaládok tudomásul vették, megszokták, hogy a gyereknek iskolába kell járni, és így indult el a magyar parasztság az iskolázódás útján. Valóban nem ez történt. Az iskolával elsőnek a magyar parasztság polgárosodó része barátkozott meg, már az első világháború előtt, még inkább a két világháború között. És amint a parasztság újabb és újabb rétegei indultak el a polgárosulás utján, egyre szélesebb rétegekben vált magától értetődővé, hogy a gyereknek tanulni kell. Mindez, ami a magyar parasztságra igaz, mutatis mutandis a cigányokra is igaz. Az iskoláztatáshoz feltétlenül szükség van kényszerítő rendszabályokra, de igazi eredmény csak az életvitel átalakulásával remélhető.
  22. Lm.91.lap.
  23. Nem tartozik szorosan a cigánykérdéshez, összefüggéseiben mégis kihat a cigány gyerekek ;        iskoláztatására a tagozatos osztályok problémája.  Meggyőződésünk, hogy a tagozatos iskolák szervezése országszerte kizárólag a társadalmi szelekció célját szolgálja. A tagozatokban nem az adott tantárgyban különlegesen tehetséges gyermekeket gyűjtik össze, mert egy évfolyamon belül egy osztályra való speciális adottságokkal rendelkező gyerek nincs, ;        hanem a viszonylag legjobb társadalmi körülmények között élő gyerekeket. Ilyen módón a tagozatok a különböző rétegekből származó gyerekeket különítik el egymástól, ugyanakkor az oktatás hatékonyságát lefokozzák. Legyen szabad itt a világhírű szovjet fizikus, H.L. Kapica 1970. szeptemberében tartott egri előadásából idéznünk. „A fizikus, matematikus, biológus tehetségek számára létesített iskolák egyenesen károsak. Ha egy tehetséges tanulót kiemelnek az osztályból, a maradék elsekélyesedik, és az egész iskola megérzi a tehetségesek hiányát. A tehetséges diák sokkal több időt fordit osztálytársaira, mint a tanár, és a kölcsönös segítség is egyszerűbb ilyen formában. A tanulás folyamatában maga a tanító is tanul, a diák saját fejlődése szempontjából is fontosak a társak, akiknek magyarázva felismerheti saját tudásának esetleges fogyatékosságait. Nem is beszélek a kiválasztottak oktatásának olyan hátrányairól, mint a gyerekekben kifejlődő önteltség érzése." *
  24. Ezt a különbséget dr. Dobos János is megemlíti.„A kifejezetten ipari jellegű megyékben, ';      ahol több a munkalehetőség, a cigány férfiak általában dolgoznak. A mezőgazdasági jellegű megyékben lényegesen nehezebb a helyzet."Dr. Dobos János: A cigány lakosság társadalmi asszimilációja és a cigánybűnözés. Belügyi Szemle. 1966. jun.32..1.
  25. „Állandó jellegű mezőgazdaságú foglalkoztatású főleg az állami gazdaságokban oldható meg. Az állami gazdaságok foglalkoztatnak ugyan cigányokat - és bár dicsérőleg nyilatkoznak róluk - mégis idényjellegű munkába állításukat helyezik előtérbe. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben még mindig nehéz a cigányok foglalkoztatása. Nemcsak a részükről fennálló un. „kitartás hiánya", de a tsz tagság előítélete is gátat emel a tsz-ekbe való felvételük elé. így a tanácsok mezőgazdasági osztályainak helyes kezdeményezései többségükben eredménytelenek a tsz taggyűlések elutasító határozatai miatt. Tudjuk, hogy jelenleg helytelen lenne adminisztratív módszerekkel a cigányok felvételét a tsz-ekre kényszeríteni. Véleményünk szerint azonban az eddiginél jobban lehetne szorgalmazni, hogy legalább a jól működő tsz-ekbe vegyenek fel a jelentkezők közül néhány családot. A szórványos jó példák azt bizonyítják, hogy meg lehet találni a tagság előítéleteinek leküzdését szolgáló legjobb módszereket." I.m.32.1ap.
  26. Ennek egyik súlyos következményére Pintér László mutatott rá. „A cigány lakosság foglalkoztatottságának kérdése szorosan" összefügg áz általuk elkövetett bűncselekmények alakulásával. Különösen vonatkozik ez azokra a megyékre, ahol a cigány lakosság részére csak idény jellegű munkát tudnak biztosítani. Az idényjellegű munkát végző családok 3-5 hónapon át megfelelő kereseti lehetőség nélkül maradnak. A téli időszakokban az ilyen családok rendszerint nélkülözésnek vannak kitéve. Ez statisztikailag kimutathatóan növeli a bűnözésben való részvételüket. A Szabolcs megyében végzett vizsgálatok mutatják, hogy kereseti lehetőségük csökkenésével a bűncselekmények elkövetésében való részvételük hogyan alakul. Az első és negyedik negyedévet össze hasonlítva a második és harmadik negyedévben elkövetett bűncselekményekkel igazolható megállapításunk. A megye cigány lakossága a bűncselekmények 60 százalékát akkor követi el, amikor munkalehetősége kisebb, míg a nem cigány lakossággal ez az arány fordított, ugyanezen időszakban csak 46 százalék." lm. 16.lap.
  27. .A kovácsmesterség Magyarországon élő ősi cigány mesterségnek tekinthető. Az 1782. évi népszámlálás idején a cigánycsaládfők nagyobb fele kovács és szegkovács munkákból tartotta fenn magát. Ezek az ősi cigány kovácsok és szegkovácsok néhány kisebb csoport kivételével a 19 század folyamán elmagyarosodtak. Az 1893. évi cigányösszeírás idején 13 ezer cigány kovácsot írtak össze. Ez családtagokkal együtt mintegy 60 ezer embert jelent, az akkori cigányságnak, több mint ötödét. Abban az időben az ország összes kovácsainak 23 százaléka volt cigány. „Városokban sokat perlekedtek ellenük a céhbeli kovácsok -, írja Hermann Antal -, de falun, főleg szegényebb vidékeken egyelőre alig volnának pótolhatók. i        Sok helyen a községnek szerződéses, komenciós kovácsai, s a községi kovácsházban laknak." Mindez már annyira a múlté, hogy emlékének is nyoma veszett. A két világháború között falvainkból mindenütt kiszorították a cigány kovácsokat. - 1893-ban még 1660 szegkovács volt az országban, ami családtagokkal együtt 8000 embert jelent. A szegková-\      csök hanyatlása a fahajó kiszorulásával kezdődött meg, hiszen eredetileg a fahajókhoz \      készítették a szegeket. 1893-ban még fenntartották a mesterséget a nagy vasútépítések: a j      szegkovácsok ebben az időben elsősorban sínszeget gyártottak. Később csőként a vasútépítések  üteme  és  a  szegkovácsoknak  egyre  nagyobb  része  volt  kénytelen  az  ősi foglalkozást valamilyen más mesterségre cserélni.
  28. Az 1983-as összeírás még 2000 üstfoltozót tart számon. Ma járásonként legfeljebb 1-2 család él meg ebből. Ehhez nem csak az járul hozzá, hogy több a pénz az emberek zsebében, és „nem érdemes" az edényt megjavítani, hanem az is, hogy egy időben egyáltalán nem adtuk iparengedélyt, azután nagyon kevés iparengedélyt adunk ki, és az ipatengedély tulajdonosait, minden szempontból rossz szemmel néztük. A szőnyegesek (un. collárosok.) 1916-ban költöztek erdélybői Magyarországra a román előnyomulás    idején. Magukat szívesen nevezik székely cigányoknak,  nyelvjárásuk eltér az oláh cigányok körében uralkodó lovári nyelvjárástól. Somogy, Zala, Veszprém megyében telepedtek meg és Budapesten. Rongyszőnyeg- és pokróckészítő háziipari tevékenységük alárendelt volt, elsősorban vándorló textilkereskedelemmel foglalkoztak. A pesti szőnyegesek megtalálták helyüket Budapest társadalmában, de Somogy megyében iparengedélyeiket megvonták és Kaposváron  városi  lakásaikból  barakkokba  költöztették  őket.   Ebben  a  helyzetben reménytelenül halálraítélt közösség képét mutatják. A ló és disznókereskedelemből a cigányok az ötvenes években szorultak ki, egyrészt azért mert levágtuk lovainkat, másrészt azért mert betiltottuk az ilyen irányú kereskedelmet. A legutóbbi években valamennyire megindult a lótenyésztés és a lókereskedelem, de az oláh cigányoknak ma csak elenyésző része él ebből. A lókupeckedésről két kisebb csoportjuk az autóalkatrész kereskedelemre és a marhahizlalásra tért át, egy valamivel nagyobb csoport fuvarozásból tartja fenn magát (vagy mellékmunkaként foglalkozik fuvarozással), a legtöbben az iparban találtak munkát maguknak. Az a néhány régi lókupec család, amely nem vált meg a lótól (tehát az állatforgalmi vállalatnál legálisan foglalkozik lókereskedelemmel vagy rongygyűjtőként, ócskásként, egy-egy megye területén kocsival folytatja mesterségét) számontartja egymást, elkülönül a cigányság más csoportjaitól, és a szó igazi értelmében csak saját magát tartja cigánynak.
  29. 1893-ban még több, mint 4000 teknővájót tartottak számon, családtagokkal együtt tehát csaknem 20 ezer ember élt ebből a mesterségből. Itt említjük meg, hogy seprő, rostakészítéssel, kötél veréssel, madzagkészítéssel 1893-ban 6 ezer ember foglalkozott.
  30. Mód Aladárné - Éltető Ödön - Láng Györgyné - dr. Schnell Lászlóné, Surányi Bálint: Jövedelmi színvonal -jövedelmi különbségek. Bp. 1969.51.1.
  31. Mód Aladárné - Férge Sándorné - Láng Györgyné - Kemény István: Társadalmi rétegződés Magyarországon. Statisztikai Időszaki Közlemények . 90.k.33 1.
  32. Számításai szerint felnőtt egységben számolva a 0-3 éves gyermekek fogyasztása 0,4 , a 4-6 éveseké 0,5, a 7-10 éveseké 0,6, a 11-14 éveseké és a nyugdíjasoké 0,8 , munkaképes korúaké 1,1, a munkaképes koron túli eltartottaké 0,7 , és a nagyobb létszámból eredő megtakarítást kifejező fogyasztási egyenérték 0,4. Ez utóbbit természetesen minden háztartásnál figyelembe kell venni. Éltető Ödön-Láng Györgyné - Dr. Schnell Lászlóné -Surányi Bálint: Jövedelmi színvonal, jövedelmi különbségek. Központi Statisztikai Hivatal, 1969. 189-190.1.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet