|
|
Ez a szöveggyűjtemény egy kezdő lépés azon az úton, amelyen remélhetőleg a nem túl távoli jövőben majd a magyarországi nemzeti-etnikai kisebbségekről, köztük a cigányságról való ismeretek a nemzeti tananyag részévé válnak. A cigány gyermekek kulturális sajátosságai, nagy száma és speciálisnak tűnő iskolai problémái különösen indokolttá tennék, hogy a pedagógusok minél előbb olyan megbízható ismeretekre tegyenek szert, amelyek a munkájukat segítik. Annak, hogy egyelőre megfelelő színvonalú, összegző jellegű tankönyv megírására nincs lehetőség, számos oka van. Ezek közül a legdöntőbb az, hogy noha évszázadok óta élünk közös hazában, mégis viszonylag kevés tudományos munka született a cigányságról, és az ezekben közölt információk sem mindig elfogadhatóak.
A XIX. század második felében megindult lelkes néprajzi kutatások az Osztrák-Magyar Monarchia népei, nemzetiségei között a cigányokat is érintették. A téma presztízsét mutatja, hogy egy főherceg, Habsburg József kezdett el foglalkozni elsősorban a cigány nyelv kutatásával. A Monarchia területének felosztása az I. világháború után viszont azt eredményezte, hogy az új és régi nemzetek tudósai elzárkóztak attól, hogy más népek élete és kultúrája iránt érdeklődjenek. Mindenki a saját népét kutatta, és ebből a cigányság, saját értelmiség híján, nem vehette ki a részét.
A II. világháború után, az 50-es években kezdődő bíztató eredményeket mutató kutatások folytatását és bővülését a Magyar Szocialista Munkáspárt 1961-es határozata szakította meg, amely a cigányság teljes asszimilációja mellett kívánta volna a társadalmi felzárkóztatás egyébként humánus programját végrehajtani. Bár Magyarországon, a környező szocialista országok gyakorlatától eltérően, a cigányság kutatása nem volt kifejezetten tilos, azok a kutatások részesültek előnyben, amelyek az asszimilációs politikát támogatták, illetve igazolták. Ezekre a kutatásokra az volt a jellemző, hogy a cigányság kulturális sajátosságait visszahúzó-aknák, de legalábbis túlhaladottaknak állították be, ezzel bizonyítandó, hogy a cigányság számára az lenne a leghasznosabb, ha minél előbb túllépne rajtuk. Ilyen körülmények között egyrészt nagyon kevés, a cigányság iránt őszintén és felelősen érdeklődő kutató vállalta, hogy huzamosabb ideig ezzel a témával foglalkozzon. Másrészt cigány származású kutatói nemzedék sem jöhetett létre, hiszen ezen gondolkodási séma szerint a cigányság feladata éppen az lett volna, hogy megtagadja azt a kultúrát, amelyben nevelődött.
Az asszimilációs politika legnagyobb áldozatai a cigány gyermekek lettek, mivel az oktatási intézmények a családi nevelés értékorientációját nem vették figyelembe, és a pedagógusok kifejezetten el voltak tiltva attól, hogy a cigány gyermekek kulturális sajátosságainak figyelmet szenteljenek, illetve megpróbálják integrálni azokat az iskolai környezetbe. Ma már talán minden pedagógus tudja, milyen súlyos érzelmi károsodást okoz, ha a gyermek otthoni környezetét az iskola negatív értékítéletben részesíti. Ugyanakkor ez a szemléletmód a pedagógia tudományának fejlődését is akadályozta, hiszen minden pedagógiai kudarcot jobb híján ennek a kultúrának a számlájára írtak, sőt, sajnálatos módon még olyan kutatások is születtek, amelyek a kudarcokra genetikai magyarázatot kívántak adni. Ezért a pedagógus-társadalomban nem tudatosult, hogy azok a problémák, amelyekkel a cigány gyermekek küszködnek, kulturális természetűek: a szóbeli és az írásos kultúra különbözőségéből, az eltérő szocializációs mintákból adódnak. így egyrészt nem alakultak ki, illetve honosodtak meg olyan pedagógiai programok és módszerek, amelyek kifejezetten arra irányultak volna, hogyan lehet a cigány gyermekeket - illetve bármilyen szóbeli kultúrában nevelődő gyermeket - a családi segítség lehetőségének hiányában kizárólag az oktatási intézményeknek eredményesen elvezetniük az írásbeliséggel kapcsolatos tapasztalatokhoz. Másrészt kevés pedagógusban alakult ki a jelenségek értelmezésének igénye és ezzel az empátia a cigány gyermekek problémái iránt.
Bár a nagyobb vesztesnek a cigány emberek tarthatók, ennek a politikának nincsenek nyertesei. Hiszen a problémák elhallgatása és okainak feltáratlansága azt eredményezte, hogy a többségi társadalom és a cigányság közeledésének ügye kevéssé mozdult előre. A rendszerváltás körüli időkben megszületett a pozitív irányú változtatás szándéka, de hamarosan kiderült, hogy az örökség sokkal súlyosabb annál, mint amilyennek látszott.
A rendszerváltás óta a cigányság, nemzeti kisebbségi státusának elnyerésével, szabadon vállalhatja identitását, nyíltan beszélhet a problémáiról és gyakorolhatja, illetve fejlesztheti kultúráját. Az is örvendetes, hogy egyre gyarapodik a jószándékú kezdeményezések sora, amely a cigányság helyzetének javítására irányul. Ezzel egyidőben azonban a cigányság gazdasági helyzetében katasztrofális változás következett be. Az előző évtizedekben lassan megkapaszkodó és az életkörülményeiken javító cigány emberek tömegei vesztették el a munkahelyüket, és egy részüknek semmi reménye sincs arra, hogy újra munkába állhasson. Ugyanakkor, sajnos, felerősödtek azok a hangok is, amelyek a cigányságot nem fogadják el a magyar nemzet részének, és megjelentek olyan szélsőséges csoportok, amelyek ennek a gondolatnak a nyomatékosítására a tettlegességtől sem riadnak vissza a cigány emberekkel szemben.
Ebben a helyzetben az iskolára még nagyobb felelősség hárul, hiszen a mai gyerekekből csak akkor lesz piacképes munkaerő, ha magasabb képesítést tudnak szerezni. A külföldi tapasztalatokból tudjuk, hogy a reménytelen helyzetben lévő csoportok nehéz gazdasági terhet jelentenek a társadalomnak, és ez kölcsönös türelmetlenséget eredményez, ami nyílt ellenségeskedéshez vezethet. Ezek a csoportok más országokban is gyakran eltérő etnikum(ok)hoz tartoznak, és lemaradásuk, illetve az ezzel együtt járó, irányukban megnyilvánuló idegenkedés, nem ritkán előítélet többé-kevésbé hosszú történelemre néz vissza.
Az „alul" és „fölül" levőknek az utóbbiak számára kényelmesnek tűnő status quoja azonban idővel megbosszulja magát, hiszen a következő nemzedékek még nagyobb problémát örökölnek. Esetünkben például nyilvánvaló, hogy sokkal könnyebb és eredményesebb olyan családok gyermekeit tanítani, amelyek felfelé törekszenek, mint azokét, amelyek reménytelen helyzetükben apátiába süllyednek, és már nem hisznek a javulás lehetőségében, vagy éppen fordítva: mintegy megváltásként mindent az iskolától várnak, és esetleges csalódottságuknak elkeseredésükben a megszokottól erőteljesebben adnak hangot. A kiegyensúlyozatlan viszony mindkét részről fokozhatja a sérelmi politikát, amelynek az adott pillanatban mindig a gyermekek a vesztesei. Bár az ilyen esetek önmagukban is tragikusak, ne felejtsük el, hogy minden egyes „nehezen kezelhető" gyermek lemorzsolódása veszélyezteti a távlati célt, az össztársadalmi megbékélést és boldogulást.
A cigányság iskoláztatásának kérdése felfogható elsősorban emberi jogi és pedagógiai kérdésnek: a tanuláshoz való jog mellé olyan körülményeket kell teremteni, amelyek között ez a jog gyakorolható. Ugyanakkor tudjuk, hogy a sikeres tanuláshoz mindkét részről empátiára van szükség, és talán azt sem vitatja senki, hogy a kezdő lépéseket az iskola teheti meg eredményesebben. Ezért a fő kérdés az, hogy hogyan lehet ehhez eljutni?
A mai magyarországi közéletben alapvetően kétféle elképzelés él arról, hogyan tudnának a cigány gyermekek nagyobb iskolai sikereket elérni. Vannak, akik a felzárkóztató programok mellett voksolnak, míg mások szeretnének minél több cigány gyermeket nemzetiségi tantervek szerint taníttatni. A kétféle álláspont egyes pártfogóinál élesen szemben áll egymással, mások viszont a kettő különböző arányú ötvözésében látják a megoldást. Amivel általában kevéssé szoktak számolni, az a nagyfokú tudatlanság, amely nemcsak Magyarországon, hanem, nyugodtan állíthatjuk, a volt szocialista országok összességében a kisebbségi-etnikai kérdést övezi, és amibe természetesen beletartoznak a cigánysággal kapcsolatos ismeretek is. Sőt, mind többségi, mind kisebbségi részről vannak olyan vélemények, amelyek szerint a demokráciában a jogegyenlőség révén a többségi-kisebbségi viszony feszültségei jogi eszközökkel megoldhatók, tehát felesleges ezeknek a feszültségeknek az okait nyilvánosan tárgyalni. Ebben az álláspontban mindkét részről érzelmi attitűdök dominálnak: a többségi társadalom szívesen elfelejtené az előző évszázadok elhibázott politikáinak lelkiismeret-furdalást keltő hozadékát, a kisebbség pedig szeretné már végre a modern jogegyenlőség előnyeit élvezni. Nem vágyik arra, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen, hiszen akkor ő is újra szembesül fájdalmas emlékeivel és tapasztalataival.
A mi véleményünk az, hogy a feszültségek forrásának és máig tartó folyamatának feltárása, illetve bemutatása nem az ellentétek mélyülését, hanem éppen ellenkezőleg, a kölcsönös megbékélést szolgálják. Amikor most arra vállalkozunk, hogy olyan elemzéseket tárjunk a szélesebb nyilvánosság elé, amelyek korunk tudományos színvonalán tárgyalják a cigányság társadalmi helyzetének és kultúrájának különböző aspektusait, nem igérhetjük, hogy a kötet gondos végigolvasása rendszerezett ismeretanyagot fog eredményezni. Ezek a tanulmányok az utóbbi kb. harminc évben íródtak, tehát egyesek a rendszerváltás előtti, mások pedig az azt követő időkben, és jellegükből fakadóan egy-egy részproblémára vagy néhány jelenség leírására koncentrálnak. Azt sem állíthatjuk, hogy minden tanulmány stílusa közérthető és gördülékeny, hiszen elsősorban a szakmai közönség mércéjének kellett megfelelniük. Annak, hogy mégis az egyes írások lehető leggondosabb olvasását ajánljuk, a következő okai vannak:
Mivel tehát a célunk elsősorban az volt, hogy olvasóinkat gondolkodásra serkentsük, és ehhez színvonalas mintákkal szolgáljunk, a tanulmányokat nem egyszerűsítettük, illetve az a néhány tanulmány,amely kifejezetten ebbe a kötetbe készült, szintén tudományos apparátussal: szakirodalmi hivatkozásokkal és esetlegesen még jegyzetanyaggal is kiegészülve jelenik meg. Ezek alapján tájékozódhat az olvasó, hogy az egyes szerzők milyen, a témájukhoz kapcsolódó más írásokat olvastak, és hogyan használták fel azokat saját munkájukban. Örvendetes lenne, ha minél többen olvasnának idegen nyelveken is, hiszen magyarra nem minden fontos írást fordítanak le. De mindenesetre a szakirodalmi hivatkozásokból arról feltétlenül lehet tájékozódni, hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatban külföldön már folytak-e kutatások, és azok milyen eredményre jutottak.
A következőkben röviden összefoglaljuk a kötet szerkesztési elveit és a benne szereplő írások számunkra legfontosabb gondolatait. A tanulmányokat két nagy sorozatba osztottuk be. Az első sorozatnak a Társadalmi helyzet, míg a másodiknak a Kultúra címet adtuk. A társadalmi rész szerkesztésében „az egésztől a részletek felé" elvét követtük. Igyekeztünk minden fontosabb témára kitérni, de a napi politikának nem adtunk helyet a kötetben. Bár számos példa van ennek ellenkezőjére, az iskolának törekednie kell arra, hogy távol tartsa magát a politikai csatározásoktól. Könyvünk ugyancsak nélkülözi a pedagógiai írások csoportját. Elképzeléseink szerint az ebben a témában megjelent fontosabb írásokat külön kötetben kell majd közölni, mivel értelmetlen lenne terjedelmi okokból a pedagógusok számára a leginkább fontos témakört csak részlegesen bemutatni.
Társadalmi helyzet
Az első, a mi felkérésünkre készült tanulmány, Törzsök judit: Kik az „igazi" cigányok? című írása a cigányokkal kapcsolatos, nem cigányok által felállított meghatározások történetét tekinti át, amelyek két alapeleme az indiai eredet és a vándorláson alapuló életmód. Megállapítása szerint az előbbi kutatások módszertani problematikussága egyrészt abban rejlik, hogy csupán egyes nyelvi elemek és a kevés fennmaradt dokumentum alapján vonnak le a kultúra és a történelem minden elemére kiterjedő következtetéseket, másrészt a cigányok eredetét egy szálon kívánják visszavezetni, azaz megpróbálják őket egyetlen népből származtatni. (Ez is természetesen hibás megközelítés, hiszen egyetlen nép sem származik csupán egyetlen elemből.) A vándorláson alapuló életmód általános jegyeinek leírására bemutatja az 1980-es években a nem-élelemtermelő vándorlók társadalmi-gazdasági meghatározására felállított ún. peripatetikus kategóriát. Ez a kategória alkalmas arra, hogy rávilágítson a vándorló életmód kialakulásának, illetve fennmaradásának a letelepedettek szempontjából is szükséges és kedvező gazdasági okaira, illetve a letelepedettek és a nomádok között történetileg kialakult etikai oppozíciókra, amely azt jelenti, hogy mindkét fél a saját életmódját és értékeit tartja helyesnek a másikéval szemben. Ugyanakkor annak a veszélyeire is felhívja a figyelmet, ha a cigányok egészét megpróbálják ebbe a nomád kategóriába sorolni, hiszen a cigányság csak a külső, távoli szemlélő szempontjából tűnik egységesnek, és csoportjait bármilyen besorolás akadályozza abban, hogy a fennálló lehetőségek közül szabadon választhasson. A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a cigányok meghatározása a mindenkori cigányok és nem-cigányok viszonyának leírása, és nem egyfajta általános érvényű definíció.
A máig élő archaikus életmódokat és megközelítéseket is bemutató írások második darabja Görög Veronika néprajzi tanulmánya, amely azt a Törzsök Judit által is említett jelenséget kíséri figyelemmel, hogy az Európában megjelenő társadalmi-gazdasági másság végletes esztétikai és morális tartalmú etnikai sztereotípiákat teremtett a kisebbséggel szemben. Ezeket a mágikus szereotípiákat részben a keresztény szövegek inspirálták, és szívós továbbélésüket paraszti és cigány népi környezetben az mutatja, hogy egy részük napjainkig gyűjthető. A szövegek olvasása a jóérzésű embert elborzasztja, de talán éppen ez vezeti rá arra a felismerésre, hogy egyrészt valóban helytállóak a tudományos megállapítások, melyek szerint az előítéletek nemhogy nem racionálisak, hanem kifejezetten ellenállók a racionalitással szemben, másrészt az ilyen szívósan fennmaradó durva előítéletek nagyban hozzájárulhatnak olyan magatartásformák kialakulásához, amelyeket azután ugyanez a környezet „deviánsnak" minősít.
A kettő közül első külföldi szerzőnk, Jean-Pierre Liégeois (ejtsd: Zsan-Pier Liézsoá) a nyugat-európai országok cigány politikáinak történetét, és a legújabb nemzetközi trendeket, az ENSZ és az Európa Tanács számunkra is megfontolásra ajánlott megoldási javaslatait tekinti át. A tanulmány megjelentetésének célja, hogy mintegy tágabb keretbe helyezze az itthoni tapasztalatokat. Nyugat-Európában ugyanis napjainkig számos olyan cigány, vagy az életmódja miatt cigánynak tartott közösség él, amely nem hagyott fel a vándorlással. Ugyanakkor, mivel több gondolatot már az előző tanulmányokból megismerhettünk, a kétféle, a tudományos és a részben politikai szöveg olvasása révén megtapasztalhatjuk, hogy egyrészt az elméletek hogyan alakítják a politikát és viszont, másrészt hogy a kisebbséget a köznapok szintjén általában a többség értékrendje alapján ítélik meg. Mint ahogy Liégeois írja: „... a cigányokat és a vándorlókat soha nem aszerint definiálják, amilyenek valójában, hanem aszerint, amilyennek lenniük kellene. Ha elutasításról van szó, bárki cigány lehet."
A válogatás innen kezdve kizárólag magyarországi kutatások eredményeit mutatja be. Mezey Barna rövid és közérthető történeti összefoglalója a tudomány mai állása szerint éles különbséget tesz a cigányság nyugat- és kelet-európai fogadtatása között. Míg a zárt feudális társadalmakban a cigányság nagyobb számban való megtelepedésére nem volt lehetőség, a fejletlenebb kelet-európai térségben munkaereje hasznosít-hatóvá vált. A cigányellenesség megerősödését Mezey az abszolutizmus korára teszi, amikor többek között „a társadalom rendezése és az adóztatás újjászervezése" szembetűnővé tette a cigány közösségek eltérő szokásrendjét. Az agresszív letelepítési akciók azonban kiváltották mind a környező lakosság, mind a letelepítendők ellenállását, és megszületett a „rossz cigány" képe. A cigányság nagy részének helyzete további romlásának oka az, hogy az állam a „cigánykérdést" továbbra is kizárólag adminisztratív feladatnak tekintette, amely találkozott a már a XX. század elején a cigányság kiirtását javasló, meg-megújuló sovén gondolattal. Tudjuk, hogy ez a cigány Holocaust szerencsére idő hiányában Magyarországon végigvihetetlen programjában csúcsosodott ki. Az előző korszakok diszkriminatív politikájának súlyos öröksége a települési és a munkaerőpiaci szegregáció, valamint az egészségügyi-oktatási-művelődési leszakadás.
A következő három szociológiai tanulmány az 1970-es években született, és különböző cigány közösségek XX. századi társadalomtörténetét kíséri végig. Havas Gábor Foglalkozásváltási stratégiák különböző cigány közösségekben című írása a hagyományos cigány foglalkozások elsorvadásának és új foglalkozásokkal való felcserélődésének folyamatát mutatja be magyar és cigány nyelvű közösségekben. A részletes leírásból megtudhatjuk, hogy a cigány emberek és közösségek eltérő hagyományaiknak megfelelően próbálják meg az autonómiájukat fenntartani, és arra is felhívja a figyelmet, hogy az intézmények az öntudatosodó rétegek emancipációs törekvéseinek visszaszorításában érdekeltek, mivel az évszázados fölényhelyzet megbomlását nehezen viselik el.
Lengyel Gabriella a letenyei muzsikuscigányok foglalkozás- és életmódváltásának néprajzi pontosságú leírásában úgy látja, hogy míg a cigány közösség tagjait annak idején - „a maguk helyén" - a község muzsikusként és napszámosként megtűrte, a szocializmus idején a lakóhelyüktől távol végzett időszaki mezőgazdasági „mindenes" munka, az építkezési segédmunka és a kubikolás révén semmivel sem kerültek közelebb a falusi környezethez, amelyben éltek, ugyanakkor saját tradícióik átalakultak az individualizálódás révén.
Az előzőekkel szemben Solt Ottília budapesti kerületekben élő cigány családokat vizsgált meg csoportjaik, megélhetési módjaik és gyermekeik iskolai pályafutása szerint. A több mint huszonöt évvel ezelőtt készült tanulmány ugyanazokat a megállapításokat és megoldási javaslatokat tartalmazza, amelyek ma is aktuálisak. A cigányok egyes feltűnő és zavaró viselkedési módjai például korábbról ismertek a közben jobban felzárkózó munkáscsaládok köréből is. A gyermekeket az iskolának saját környezetével, hagyományaival és esetlegesen eltérő anyanyelvével együtt lenne kívánatos befogadnia, és építenie kellene a családok igényeire, illetve azon kezdeményezéseire, amelyek a sikeres tanulást célozzák.
Az újabb három, szintén szociológiai tanulmány már a rendszerváltás után íródott. Kemény István írása az 1971-ben és az 1993-94-ben készült két országos reprezentatív cigány szociológiai felmérés összehasonlító elemzése. Ebből a hazai cigányság létszámára, születési és halálozási adataira, település- és lakásviszonyaira, iskolázottságára és foglalkoztatottságára vonatkozóan tudhatjuk meg a legfontosabb adatokat. Az iskoláztatás szempontjából megdöbbentő adat, hogy noha ma már a gyerekek 77%-a elvégzi az általános iskolát, középiskolai továbbtanulásukra továbbra is alig van esély. A munkanélküliség magas arányát bemutatva a tanulmány adatokkal támasztja alá, hogy ebben a legnagyobb szerepe az alacsony iskolai végzettségnek van ugyan, de fontos tényező a diszkrimináció is: a cigány jelentkezőket számos esetben egyszerűen nem veszik fel a munkahelyekre. Néhány adatot arra is kapunk, hogy a tartósan munkanélküli családok nagy százaléka az ún. láthatatlan gazdaságból tudja a létfenntartását biztosítani, illetve szintén nagy százalékuk folytat valamiféle háztáji gazdálkodást.
Tóth Pál tanulmánya Kemény István írásának ez utóbbi témájához kapcsolódik, és a megélhetésüket vesztett falusi cigány emberek túlélési stratégiáit vizsgálja. „A harmadik világ országaiban és általában a piacgazdasági viszonyok között a munkaerő azon része, amelyet a modern tőkés gazdaság nem képes integrálni, az ún. informális szektorban találja magát" - állapítja meg. A Magyarországon fekete gazdaságnak nevezett láthatatlan gazdaságra többek között a magas fokú munkaintenzitás és az alacsony színvonalú termelékenység a jellemző. Az informális szektorban való munkavállalás és a többi túlélési mód a kutató szerint „a falusi cigány gettók népét alosztályokra osztott, hierarchizált és többé-kevésbé sorba rendezett tömeggé változtatta." Arra is felhívja a figyelmet, hogy még rajtuk kívül is számosan vannak olyan „masszívan rendszeren kívüliek", akik egyetlen szektorban sem találják meg a helyüket.
Ladányi János és Szelényi Iván a falusi elszigeteltségben élő emberek nehéz megélhetési lehetőségeit bemutató cikk után a budapesti gettóknak az amerikai városfejlődés lehetőségét hordozó útjára hívja fel a figyelmet: nagy a veszélye annak, hogy a belső kerületek a középosztály elvándorlásával és az agglomerációból betelepülő cigányság nagyobb számú megjelenésével el fognak gettósodni. A megoldást az jelentené, ha a „vidéki szegényeknek", akik manapság „csapdahelyzetben" élnek, hiszen környezetükben nincsen munkalehetőség, munkahelyeket teremtenének. A veszély okát a szerzők a szocialista gazdasági örökség: az erőltetett iparosítás és a téeszek hatékonysági problémáival magyarázzák.
A magyarországi cigányság nehéz gazdasági-társadalmi helyzetét elemző tanulmányok után két olyan írás következik, amely az új vállalkozási formákról és egyben sikerekről is beszámol. Annak, hogy az előző tanulmányok alapjában véve pesszimista képet mutatnak, természetes oka, hogy a kutatók elsősorban a társadalmi bajokra hívják fel a figyelmet, és a bajok egyelőre sokkal nagyobbaknak látszanak a sikereknél. Könyvünk első, 1998-as kiadása óta néhány olyan tanulmány is született, amely a rendszerváltás következtében a korábbinál jobban boldoguló, illetve kifejezetten a rendszerváltás nyerteseinek tekinthető személyekről és csoportokról is tudósít. Ezek közül választottuk ki Kállai Ernő roma kutató Roma vállalkozók 1998-ban című írását, amely egy budapesti interjúsorozat alapján elemzi a vállalkozóvá válás körülményeit, okait, a vállalkozók tevékenységfajtáit és sikerességük, illetve sikertelenségük tényezőit. Megállapítása szerint a roma vállalkozók többsége azért kénytelen a legalitás és az illegalitás határán mozogni, mert hiányzanak a vállalkozóbarát jogszabályok és a beruházáshoz nélkülözhetetlen tőke. Az alacsony iskolázottsági szint mellett elsősorban ezek a tényezők a felelősek azért, hogy a vállalkozók egy jelentős részét az ellehetetlenülés veszélye fenyegeti.
A további siker egyik titka a korábban sikeres stratégiák megőrzése lehet. Bódi Zsuzsanna rövid néprajzi írásához egy szegkovács közösségben gyűjtötte adatait. Az adatok a közösségek gyermekeinek munkára nevelésére vonatkoznak, és a fentebb olvasható szociológiai tanulmányokhoz hasonlóan, egy folyamat változásait mutatják be a két világháború közötti. időszaktól napjainkig. A korábban szorosan együttműködő, hagyományos foglalkozásukat megtartani tudó családok a 80-as évekre elvesztették fő megélhetési forrásukat, és a férfiak zöme segédmunkássá vált. Ezért a gyermekek korábbi, a család szükségleteinek megfelelő munkára nevelése is megszűnt. A rendszerváltás után azonban ezek a közösségek, mivel a korábbi közös munkavégzés emlékei még nem halványultak el, önálló vállalkozókként ismét boldogulni tudtak.
A társadalmi helyzetet tárgyaló tanulmánysor végére szintén három olyan írás került, amely már átvezet minket a kulturális kérdések részletesebb tárgyalásához. Mindhárom a többség-kisebbség viszonyával, többek között az előítélettel is foglalkozik, és újabb tudományágak bevonásával, illetve társadalmi aspektusok bemutatásával bizonyítja, hogy a kölcsönös meg nem értés folyamatos kommunikációs zavarokat okoz. Erős Ferenc pszichológus és Mészáros Ágnes szociológus a mai előítéletességet a társadalmi értékrendszerek és ideológiák komplexitásában vizsgálja. Miután sorra veszi a legutóbbi két évtizednek a kérdéshez kapcsolódó, gyakran félreértéseken alapuló kutatásait, azt állapítja meg, hogy a hazai lélektanban eddig igen kevés történt a cigányság helyzetének vizsgálatakor felmerülő pszichológiai vagy pszichológiainak is értelmezhető problémák feltárásában. Megoldásként a modern etnopszichológiai szemlélet kialakítását és a kisebbségi csoportok problémáit a nyilvánosság elé táró közösségpszichológia (community psycho-logy) hazai meghonosítását ajánlja.
Neményi Mária szociológus vizsgálatait az egészségügyben dolgozók körében végezte. Tanulmányának címe: „Két külön világ", igen sokatmondó. Az egészségügyi dolgozók egységes cigányképével szemben a kutatott területen négy, a párválasztási, házassági, termékenységi szokások, illetve a gyermekvállalás és a gyermekgondozás terén megnyilvánuló tudatosság-tudatlanság, illetve tradicionalitás-racionalitás szempontjából nagymértékben eltérő cigány csoportot talált. írása végén arra figyelmeztet, hogy „az univerzális-racionális szakértői felfogás és a cigányokat egységként látó, gyakran előítéletes megközelítés együttesen az esetek nagy részében sikertelen kommunikációt eredményez".
Veres András irodalomtörténésznek az utóbbi másfél-kétszáz év magyar és világirodalmában megjelenő cigánykép változását bemutató írása azonban egyértelműen optimizmusra ad okot. Hiszen az író függetlenedni tud korának bürokratikus gondolkodásától, és bár nem mentes attól, hogy a cigányságra ő is mint kollektívumra tekintsen, a kép, amit a cigányokról ad, a kortársak számára is példamutató lehet. A felvilágosodás korában, amikor, emlékezzünk, a magyar történettudományi szakirodalom szerint a cigány kérdésből kérdés lett, az írók a cigányok életmódját „a társadalmi és politikai szerveződés érdekes, alternatív formájának" látták. Ez a pozitív szemlélet öröklődött át a romantika korára, amikor is az irodalom „az autonómia és az ellenállás szimbólumát ünnepelte a cigányságban". Bár minden korban volt olyan irányzat, amely ezt az életmódot a társadalomra nézve felforgatóan veszélyesnek tartotta, az írók nagy részének szemléletéből nem hiányzott az elnézés, sőt, megértés. A XX. század elején pedig megjelent a cigányság sorsáért aggódó, beleérző képességgel rendelkező irodalom is.
Kultúra
A kötet második, a cigányság kultúrájára vonatkozó tanulmánysorát három részre tagoltuk. Az első rész a különböző cigány csoportok hagyományos, azaz elsősorban kisközösségi kultúrájába ad bepillantást. A második rész, amely az Etnikus kultúra címet viseli, a hagyományos közösségek határain túlmutató, részben értelmiségi kultúra első kezdeményeiről tudósít. A harmadik rész cigány emberek: feleségek, anyák, művészek, és végül egy cigány tanár önéletírásaiból közöl részleteket.
Míg az előző tanulmánysor nem aszerint szerveződött, hogy az illető szerző éppen melyik hazai cigány nyelvi-kulturális csoport közösségeit tárgyalja, hiszen a lényeges az volt, hogy a többség nem tesz különbséget közöttük, a kultúrájukat tárgyaló részt a három legnagyobb csoport, a többségében magyar anyanyelvű magyar, a cigány anyanyelvű oláh és a román anyanyelvű beás cigányok hagyományai szerint állítottuk össze. Itt sem hallgathatók el az arányok felemásságának okai.
A magyarországi cigányság csaknem kétharmadát kitevő magyar cigányok körében szinte alig voltak a népi kultúrát feltáró kutatások. Az oláh cigányok esetében a legnagyobb a kínálat, míg a beás kutatások nagy része az utóbbi kb. tizenöt évben kezdődött el.
Az okok térségünk nemzeti kulturális szemléletében keresendők. A magyar cigányok magyar anyanyelve automatikusan hozta magával azt a gondolatot, hogy a nyelvváltás egyben kulturális váltást is jelentett, ezek a közösségek tehát csak egyszerűen „le vannak maradva". Ma már tudjuk, hogy az etnikai meghatározásnál a nyelv csak az egyik, és nem is mindig a legfontosabb tényező, és számos közösségi és egyéni stratégiát ismerünk az identitás megőrzésére valamely idegen környezetben. Az oláh cigányok körében folytatott nagyobb számú kutatás a példa rá, hogy a kutatók nálunk, éppen indiai eredetű anyanyelvük miatt, elsősorban róluk feltételezték, hogy kultúrájuk a többségi társadalométól leginkább eltérő. A beások kutatására pedig talán viszonylag alacsony számuk és a nyelvi nehézségek miatt került korábban ritkán sor.
Ezért az itt következő írások nem a csoportok kultúráinak teljességére, hanem egy-egy gazdagabb részlet bemutatására vállalkoznak. A bennük foglalt ismeretek egészíthetők ki az első tanulmánysorból, elsősorban a munkakultúrára vonatkozó ismeretekkel. A magyar cigányok kultúráját a hivatásos zenélés témáján kívül, amelyre mind a korábbi, mind a későbbi írásokban bőven találunk példát, sajnos csak egy színvonalas tanulmánnyal tudjuk reprezentálni. A néprajzkutató Erdész Sándor írása egy archaikus jelenséget, egy falusi félcigány mesemondónak az általa ismert mesékből kialakított világképét tárgyalja. A falusi emberek fantáziájuk révén teremtenek maguknak színes világot, sőt, képesek egy teljes világkép megalkotására. A mesemondó Ami Lajos meséiben minden, a világ berendezkedésével kapcsolatos kérdésre megtalálja a választ. Tudja, hogy hol kezdődik és végződik a világ, mitől megy a nap az égen, és hol volt az első emberpár lakhelye. A tanulmány nemcsak arra figyelmeztet, hogy a kultúra sokkal többrétegűbb és mélyebb annál, mint amit iskolai tanulmányaink révén megismerünk belőle, hanem arra is, hogy a modern és az archaikus jelenségek egymás mellett élése minden társadalomban természetes módon megtalálható.
A két, nem egynyelvű csoport kultúrájának megidézése Tálos Endrének a kötethez készült rövid összefoglalójával kezdődik a cigány és a beás nyelv főbb sajátosságairól és társadalmi helyzetéről, illetve a cigány nyelvi elemek közösségformáló szerepéről a ma már magyar anyanyelvű emberek körében. A szintén nyelvész Réger Zita a szóbeli (orális) kultúra átadásának néhány vonatkozását ismerteti hagyományos magyarországi cigány nyelvi közösségekben. Ezekben a közösségekben a gyermekekhez szóló, a legkorábbi életkortól kezdődő beszédnek nagy jelentősége van: olyan, a többségi környezetétől eltérő beszédmódokat tanít meg, amelyek a felnőtt életben majd az identitás kijelölésének fontos eszközei lesznek.
Az angol szociálantropológus Michael Stewart volt az első olyan kutató, aki családjával a 80-as évek közepén huzamosabb ideig, tizenöt hónapig egy magyarországi oláhcigány telepen élt, és ezért később cikkeiben és könyvében teljes körű leírást tudott adni a telep lakóinak mindennapi életéről. Az oláh cigányok dalairól nemcsak azt állapítja meg, hogy a külső hallgató számára nehezen összerakható szövegek a cigány értékek fontos kifejezői, amelyek a hallgatóság nélküli egyéni és a közösségi előadások során eltérő funkcióik szerint különböző módon jelennek meg, hanem a dalok közösségi előadásának identitásképző erejét is hangsúlyozza. A cigány férfiak összejövetelein a dalok éneklése révén mindnyájuk egyik legfontosabbnak tartott értéke, az egyenlőség, az ő szavukkal: a testvériség eszméje valósul meg.
A következő tanulmányt olyan néprajzkutató írta, aki maga is része annak a közösségnek, amelynek a kultúráját elemzi. Balázs Gusztávnak A nagyecsedi oláh cigányok tánchagyománya című könyvéből azokat a fejezeteket választottunk ki, amelyek a tánctanulással, táncalkalmakkal és a tánc közbeni magatartással foglalkoznak. Ezekből a részletekből nemcsak egyes népszokásokat, hanem a tanulási folyamatot és a szigorú viselkedési normákat is megismerhetjük.
Három tanulmány foglalkozik a beások kultúrájával. Szálai Andrea A beások. Az etnikai identitás határai a nyelvhasználat tükrében című írása összevethető azzal, amit az előző összeállításban az oláhcigány identitás mibenlétéről és a nyelvhasználatról megtudtunk. Az ő általa vizsgált közösségben a kategóriarendszer nem azonos az oláh cigányokéval, de a többségi társadalomnak a cigányokra vonatkozó differenciálatlan osztályozásához képest a belső kategóriák változatossága a jellemző.
A következő tanulmányból szintén egy mesemondóval ismerkedünk meg. Szapu Magda a mesehagyományozódás folyamatát és törvényszerűségeit vizsgálja egy dunántúli beás közösségben. A gyermekek a társas alkalmakon, például a virrasztóban hallgatják meg a meséket, amelyeket azután maguk között gyakorolnak. Hosszú folyamat eredménye, mire ők is elfogadott mesemondókká válnak.
Kalányosné László Julianna Balázs Gusztávhoz hasonlóan szintén a saját közösségében tapasztalt szokásokról tudósít. Rokonaival, ismerőseivel készített interjúkból idézve írja le egy Tolna megyei falu beás közösségének terhességgel és gyermekszüléssel kapcsolatos hiedelmeit és szokásait.
Az összeállítás végére egy, az emberi méltóság, és ezzel egyben a kultúra tiszteletben tartásának a lehetőségeivel foglalkozó írás kívánkozik. A Lankó Józseffel, egy cigány falu papjával készült interjú azt mutatja, hogy a reménytelen helyzetben lévő embereknek az empátiával rendelkező egyházi személy, de a lelkész szerint bármely más értelmiségi is, hatékony segítséget tud nyújtani. Ugyanakkor Lankó József munkája arra is példa, hogy a kölcsönös tiszteletre épülő tevékenység nem veszélyezteti az adott közösségnek szintén egyfajta védelmet nyújtó, saját hagyományos kultúráját sem.
Az Etnikus kultúra című összeállítás három témát érint. Csengey Dénes elemzése részben Veres András írásának szerves folytatása: az irodalmi élet empatikus légköre az 1960-as, 1970-es években végre lehetőséget adott a cigány származású írók és költők megjelenésére. Nem kívánunk abban az újra és újra megújuló vitában állást foglalni, hogy mennyire magyar, illetve cigány irodalom ez. De olvasóink figyelmébe ajánljuk az etnikum saját nyelvének további használatával vagy feladásával kapcsolatos, korábban már ismertetett tudományos álláspontot: az etnikai identitás fenntartásának nem kifejezetten feltétele egy külön nyelv megléte.
Kovalcsik Katalin szintén ehhez a kötethez készült összefoglalója jellegéből fakadóan szintén visszanyúlik az előző fejezethez. A rendszerváltás után kialakult és megerősödött etnikus zenekultúra előzményeként vázlatosan tárgyalja a két korábbi hagyományos zenekulturális mód, a szolgáltatott zene - az ún. cigányzene - és a cigány közösségek belső használatra szánt népzenéjének jellemzőit. Az etnikus kultúra sajátosságairól azt állapítja meg, hogy egyfelől kialakulóban van egy cigány zenei élet, olyan hallgatósággal, amely már a hagyományosnál tágabban értelmezi a cigány zene fogalmát. Másfelől a cigány művészek által készített feldolgozások, illetve új szerzemények újabb, részben nemzetközi populáris stílusok cigány verzióit teremtik meg.
Az etnikus zenéhez hasonlóan felvirágzóban van egy új művészeti ág, az autodidakta képzőművészet. Kerékgyártó István ennek fő stílusait és alkotóit mutatja be. A két országos kiállítás, amelyek megrendezése között tíz év telt el (1979-től 1989-ig), azt mutatja, hogy míg a korábbin „a hagyományos cigány népi élet ábrázolása és a drámai ütközésekkel terhes társadalmi-szociális problematika megjelenítése volt a hangsúlyt adó", addig a másodikon „e két témakör mellett megjelent az egyetemes üzeneteket hordozó alkotások sora is". A művészettörténész szerint a három tematika „együtt, egymást kiegészítve vallhat csak hitelesen a lét teljességéről, [és] tükrözheti a cigányság eszmélkedésének fő élmény- és gondolatköreit".
Míg a kulturális fejezetek a cigány egyének és közösségek hagyományainak és ezek megújítási törekvéseinek gazdag illusztrációit adták, az utolsó fejezetben, mely az Önéletírások címet viseli, ezeknek a hagyományoknak a hordozói közvetlenül szólalnak meg. Horváth Mária önéletírása arra hívja fel a figyelmünket, hogy a népi kultúrában a teljesség megalkotására többféle lehetőség kínálkozik. A korábban bemutatott Ámi Lajos mesemondónak az emberi teljesség megteremtéséhez az anyagot a gazdag mesei repertoár tényként felfogott elemei szolgáltatták; Horváth Máriának a világról és abban az ő és családja által elfoglalt helyéről való biztos tudását az álmai mutatják meg. A megrázó írás, amely az asszony élete tragikus eseményeinek rövid krónikája, egyben a megnyugvás lehetőségét is magában foglalja. A keresztény ember álmaiban a fontos magyarázatokat Szűz Mária megjelenései és cselekedetei adják meg.
Rácz Aladár önéletrajzában a falusi cigány gyerekből világhírű művésszé, és egyben tudatos, a kortársi műveltség elsajátítására törekvő értelmiségivé váló ember képe rajzolódik elénk. Rácz Aladár sikereinek titka nemcsak rendkívüli tehetsége és nyilvánvaló szerencséje, hanem az élete végéig tartó megújítási-megújulási képessége is. A magas színvonalú, intellektuális szöveg után, amelyet Bónis Ferenc a művésszel készített rádióinterjúk alapján jelentetett meg, újabb kontrasztot ad a korán elhunyt festőművész Péli Tamás édesanyjának, Péliné Nyári Hildának nem kevésbé színvonalas, de az életteli, vérbő humort is megcsillogtató önéletrajzi regényrészlete. A néhány oldalas részletből szinte minden fontosat megtudunk a budapesti zenész családok két világháború közötti életéről. Ezek a családok a józsefvárosi szegények sanyarú, de rendkívül szeretetteljes életét élték, amelyben fontos szerepe volt a zenész szakmai büszkeségnek. A zenész apának komoly gondot okozott a nagy család eltartása, de nem habozott összetépni a frissen vasalt inget, ha egyetlen gyűrődést megpillantott rajta. Ez a momentum nemcsak a zenész szakma presztízsét, hanem a férfi családon belüli státusát is megvilágítja.
Az első magyarországi cigány naiv festő, Balázs János önéletírása a nehéz élet és az alkotás démonaival való viaskodás megrázó dokumentuma. A művész megkeseredését az élet „összekuszált szerkezete" okozza. Az életé, „amelyben sok a gyűlölet, kevés a szeretet, s több a megvetés, mint az egymáshoz való közeledés". Nem fest az életről rózsás képet Orsós Jakab író és fafaragó művész novellája sem. A nyomorúságos körülmények között élő, éhező család kunyhót akar építeni magának, de a falusiak minden reggelre széthányják a kezdetleges ácsolatot. A balladai szituáció a kívánatos módon folytatódik: a cigány asszony átka megfogan, és a cigány család megkapaszkodását gátló parasztot súlyos tragédia éri. A gyermek szemszögéből elmondott történet folytatása is kedvező: a nagy szegénység ellenére a lassú beilleszkedés mégis sikerül.
Az utolsó önéletírás nem stílusának érdekességével vagy szépségével, hanem tényanyagával tűnik ki. Egy cigány ember szívós munkával tanárrá képezteti magát, és valamennyi gyermeke továbbtanulásáról is gondoskodik. Lakatos Mihály egy ember a sok közül. írása nem művészet, relevanciáját a benne foglaltak adják: egy olyan emberről van szó, aki a megszerzett tudás továbbadásában találta meg élete legfőbb célját és örömét.
A tanulmányok eredeti megjelenési helyeit mindig a kezdő oldalon közöljük. Az eredetihez képest apróbb változtatásokat külön nem jelöljük, és az egységes szerkesztési elv miatt a jegyzetelési és hivatkozási szisztémát egységesítettük. Az első kiadás szövegein többnyire csak a sajtóhibákat és elírásokat javítottuk. Itt mondunk köszönetet azoknak, akik a hibák egy részére felhívták a figyelmünket. Ahol a tanulmány az első kiadás óta gyarapodott ismeretek leírásával bővült, ott a változás tenyéré a kezdő oldal lábjegyzetében hívjuk fel a figyelmet. A felhasznált szakirodalmat a Bódi Zsuzsanna és Balogh Lídia szerkesztette. Összesített bibliográfiában tesszük közzé. A kötetet Bódi Zsuzsanna néprajzi bibliográfiája egészíti ki, amelyben részletes tematikus jegyzék segíti az egyes témák iránt alaposabban érdeklődők munkáját. A szintén Bódi Zsuzsanna és Kovalcsik Katalin által összeállított rövid diszkográfia a cigány népzene és a feldolgozott folklór legszínvonalasabb produkcióiból ad válogatást. Mind a bibliográfiát, mind a diszkográfiát kiegészítettük az első kiadás óta megjelent fontosabb publikációk adataival.
2. kép. Ráczné Kalányos Gyöngyi: Az utolsó vacsora
|
|