Kemény István

A magyarországi roma (cigány) népességről*

KÉT FELMÉRÉS TÜKRÉBEN

Az elmúlt negyedszázadban két ízben készült országos reprezentatív kutatás a magyarországi roma (cigány) népességről: 1971-ben és 1993-94-ben** (Kemény 1976). Mindkét kutatás az ország teljes roma lakosságára terjedt ki: az adatfelvételben egyaránt szerepeltek a magyar, a cigány és a román anyanyelvű, a Budapesten, a vidéki városokban és a falvakban lakó, a leghagyományosabb életformát folytató és a teljesen urbanizált életmódot élő, a legalacsonyabb és a legnagyobb jövedelemmel rendelkező romák.

Kijelölés vagy önmeghatározás

Az 1971-es kutatást megelőzően a roma népesség számát illetően egymástól nagyságrendileg eltérő számok voltak forgalomban. Nem ismertük a romák anyanyelvi és etnikai megoszlását, településtípusok és régiók szerinti eloszlását, települési és lakásviszonyaikat, a roma családok nagyságát, a gyermekek és az élveszületések számát, a korcsoportok szerinti megoszlást, a különböző korcsoportok iskolázottságának és szakképzettségének szintjét, a foglalkoztatottsági arányokat és eloszlást. Közismert, hogy az említett információk nem találhatók meg a népszámlálásokban. A népszámlálások során 1880 óta kérdezik a lakosok anyanyelvét és az anyanyelven kívül beszélt nyelveket. Tudjuk azonban (az 1971-es kutatás óta), hogy a romák döntő többsége nem cigány anyanyelvű, és azt is, hogy az anyanyelvi kérdésekre adott válasz megbízhatósága erősen függ a politikai helyzettől és egyéb körülményektől.

* Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről. Magyar Tudomány 1997. CIV. Kötet - Új folyam XLII. kötet (6): 644-655.

** A kutatást Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor vezette. Az adatfelvételt az MTA Szociológiai Intézete készítette.

Az egyéb körülmények közé tartozik a kérdezés szakszerűsége, színvonala és ellenőrzöttsége. Tapasztalataink e téren elszomorítóak. 1996 nyarán Szabolcs megyében nyolc községben kérdeztük a cigányok anyanyelvét, és a válaszok mind a nyolc községben eltértek a népszámlálási adatoktól. A felvett adatokat négy községben 1996 őszén ellenőriztük. A népszámlálás szerint lik községben 38, Nyírlugason 86, Rétközbe-rencsen 65 személy vallotta magát cigány anyanyelvűnek. Valójában mind a három községben magyar anyanyelvű cigányok élnek. Nagye-cseden viszont az ellentétes irányba billentették a mérleget a népszámlálás kérdezőbiztosai: az ő kérdőíveiken 400 cigány anyanyelvű személyből 236 vallotta magát annak.

A hivatalos népszámlálások 1941 óta tartalmaznak a nemzetiségre vonatkozó kérdést. Az e kérdésre adott válasz méginkább függ a politikai helyzettől, de egyébként sem alkalmas a romák létszámának megállapítására. A magát cigány nemzetiségűnek valló személy kijelentésével azt is deklarálta, hogy ő nem magyar nemzetiségű, márpedig igen sok ember van, aki magát cigánynak és magyarnak vallja, a nemzetiségi hovatartozást illetően pedig nem cigánynak, hanem magyarnak.

A politikai viszonyok hatását jól mutatja az alábbi táblázat, első oszlopában a magukat cigány anyanyelvűnek, második oszlopában cigány nemzetiségűnek vallók számával 1941 és 1990 között.

(1990. évi népszámlálás. Anyanyelv, nemzetiségi településenként 1980,1990. KSH. 1993.8.1.)

Érdemes felfigyelnünk arra is, hogy a magát 1990-ben cigány anyanyelvűnek valló 48 072 személy közül 43 393 fő mondotta magát cigány nemzetiségűnek és 4 679 nem cigány nemzetiségűnek. Másrészről viszont cigány nemzetiségűnek vallotta magát 93 401 olyan személy, aki nem beszél cigányul.

Az 1971-es kutatásban azokat a személyeket soroltuk a cigányok közé, kiket a nem cigány környezet cigánynak tekint. Ugyanezt a mintavételi elvet követtük az 1993-94-es adatfelvételben is. A fentiekből következik, hogy csakis ezáltal biztosíthattuk a megkérdezendő személyek kiválasztásának egyértelműségét.

Magától értetődően fölmerül a kérdés, hogy mit szóltak ehhez, ti. a nem roma környezet véleményéhez maguk az érintett romák? Vagy másképpen fogalmazva: lehet, hogy praktikusan csak az a járható út, ha azt tekintjük romának, akit a nem roma környezet annak tart. Elvileg mégis az lenne helyes, ha azt mondanánk, hogy az roma vagy cigány, aki annak tartja magát.

Nos, mintánkba 2222 lakás került be. Kérdőívünk szigorúan önkéntes volt. A kérdezők megmondták, hogy cigány-vizsgálatról van szó, a megkérdezettek mint cigányok kerültek a mintába, és a válaszolás önkéntes. A 2222 lakás közül 405-ben hiúsult mg a kérdezés, de ezek közül csak 52-ben (2,3%) azért, mert a megkérdezett cigány mivoltára hivatkozott, vagy arra, hogy nem tartja magát cigánynak. (A meghiúsult kikérdezéseket különben megfelelő pótcímekkel pótoltuk.) A környezet véleménye alapján felkeresett személyek 97,7 százaléka tehát cigánynak tartotta magát.

„Kijelölésről" és „önmeghatározásról" írt Szulwy Péter a BUKSZ 1995. őszi számában Cigány kultúra című cikkében (Szuhay 1995). Kijelölés mindaz, amit a társadalom mond a cigányokról, önmeghatározás viszont mindaz, amit a különböző társadalmi csoportok mondanak önmagukról. Szuhay szerint a hetvenes és a nyolcvanas években a cigányok „magyarként akarták meghatározni önmagukat, s naponta szembekerültek azzal, hogy a társadalom többsége „lecigányozza" őket. Céljuk a teljes kulturális alkalmazkodás és hasonulás volt, törekvéseiket mégsem kísérte siker." Zárójelben hozzáteszi Szuhay: „Igazolja ez azt is, hogy az 1971-es, majd az 1993-as felmérés azt tekintette cigánynak, akit a társadalom többsége cigánynak tartott." Paradoxonnak látja Szuhay ezt a helyzetet, azt ti. hogy „nem a felmérésben résztvevők nyilatkozhatnak saját etnikus hovatartozásukról."

Tekintsünk most el attól, hogy a társadalom sokfélét mond a cigányokról. Pontosabban a nem cigányok - hiszen róluk van szó -mondanak sokfélét. Mint ahogy a legtöbb kérdésben, ebben is igencsak eltérnek a vélemények és az álláspontok. Tekintsünk el attól is, hogy a cigányok is sokfélét mondanak magukról és a nem cigányokról. Abban sem értenek egyet a cigányok és nem cigányok, hogy milyenek a cigányok, vagy hogy milyenek az „igazi" cigányok. Abban viszont, mint láttuk, 97,7 százalékig egyetértenek, hogy egy bizonyos személy cigány-e vagy sem.

Ám nem is erről van szó. Hanem arról, hogy a mintába kerülő családok kiválasztásánál és a megkérdezettek keresésénél gyakorlatilag nem indulhattunk ki másból, mint a nem cigány környezet véleményéből, de a továbbiakban csak azt tekintettük cigánynak, aki magát annak tartotta. Az „etnikus hovatartozásról" pedig természetesen a „résztvevők" nyilatkoztak.

A vizsgálat módszere

Mindkét kutatásban a roma (cigány) lakosság 2 százalékát kérdeztük meg. A kutatás alapegysége a háztartás volt, pontosabban az egy fedél alatt lakók közössége. A háztartásokat többlépcsős, rétegezett mintavétel útján választottuk ki.

Az 1971-es kutatásban Budapesten és a megyei városokban a választói körzetekből indultunk ki. A választói körzeteket a kerületi és városi tanácsokban kapott információk szerint két csoportba rendeztük. Az egyik csoportba azokat a körzeteket soroltuk, amelyekben viszonylag sok cigány lakik, a másik csoportba azokat, amelyekben nem, vagy alig él cigány. Az első csoportba tartozó körzeteknél minden tizedik választói körzetbe látogattunk el, ott megkerestük azokat a lakásokat, amelyekben cigányok laknak, és ezek közül minden ötödikben töltöttünk ki kérdőívet. A második csoportba tartozó körzetek közül minden ötvenediket választottuk ki, és a körzetekben itt-ott előforduló cigánylakta lakások közül mindegyikben kérdőívet töltöttünk ki.

Vidéki városainkat betűrendes névsorba soroltuk, és minden ötödik városba látogattunk el. Ezekben a városokban minden cigánylakta lakást összeírtunk, jegyzékbe soroltunk és véletlenszerű kiválasztással minden tizedikben töltöttünk ki kérdőívet.

A községeket a megyei tanácsokban, a járási tanácsokban, a megyei és járási rendőrkapitányságokon, valamint a megyei és járási Köjál állomásokon kapott információk alapján két csoportba soroltuk. Az első csoportba azok a községek kerültek, amelyekben a cigányok száma eléri vagy felülmúlja a százat, a másodikba pedig azok, amelyekben a cigányok száma száz fő alatt maradt. Az első csoportba tartozó községek közül minden tizedikbe látogattunk el, ott összeírtuk a cigányok által lakott lakásokat, és véletlenszerű kiválasztással minden ötödikben töltöttünk ki kérdőívet. A második csoportba tartozó községek közül minden ötvenedikbe látogattunk el, és ott kivétel nélkül minden cigányok által lakott lakásban kérdőívet töltöttünk ki.

Az 1993-94-es kutatásban ugyanazt a logikát követtük, de bonyolultabb technikával: A községeket a Művelődési Minisztérium 1990. évi általános iskolai statisztikái alapján négy csoportba osztottuk. Az első csoportba azokat a községeket soroltuk, amelyeknek általános iskoláiba egy roma gyerek sem járt. Ezeket a községeket (a községek 20 százalékát) kihagytuk a mintavételből. A második csoportba azokat a községeket tettük, amelyekben az általános iskolába járó roma gyerekek száma 1 és 10 között volt. Ebből a csoportból minden ötvenedik községből (összesen nyolc községben) minden háztartás bekerült a mintába. A harmadik csoport községeiben az általános iskolába járó roma gyerekek száma 11 és 40 között volt. E csoportban minden tizedik községből minden ötödik háztartás került a mintába (45 község). A negyedik csoport községeiben az általános iskolába járó roma gyerekek száma 40 fölött volt. E csoportban minden ötödik községből (összesen 76 községből) minden tizedik háztartás került a mintába. A mintában szereplő községek együttes száma 129. Mivel a községek harmadában nincs általános iskola, a teljes általános iskolához kapcsolódó községekből község-bokrokat hoztunk létre.

A városok közül a megyeszékhelyek mind bekerültek a mintába, a többi vidéki városból minden ötödik: összesen 29 vidéki város, a megyeszékhelyekkel együtt 47 város. Mind a megyeszékhelyeken, mind pedig a többi városban az önkormányzati választókerületeket osztottuk különböző csoportokba, megint csak az 1990. évi iskolai statisztika alapján. Kihagytuk a mintából azokat a választókerületeket, amelyeknek általános iskoláiba nem jár roma tanuló. Minden ötvenediket választottuk ki azok közül a választókerületek közül, amelyekben a roma gyerekek száma 1 és 10 között volt, és ezekben minden háztartás bekerült a mintába. Minden tizedik választókerületben minden ötödik háztartás került a mintába ott, ahol a roma gyerekek száma 11 és 40 között volt. A romák által legsűrűbben lakott választókerületek közül minden ötödikben minden tizedik került a mintába.

Budapesten 4 százalékos mintát vertünk. Kiinduló pontnak Ladányi János 1992. évi általános iskolai adatfelvételét használtuk fel. Nem az önkormányzati választókerületeket, hanem a városrendezési körzeteket osztottuk négy csoportba, hasonló létszámhatárok között, mint a községekben és a vidéki városokban. Itt is kihagytuk azokat a körzeteket, ahol nem volt roma tanuló. Ott, ahol a roma tanulók száma 1 és 10 között volt, minden huszonötödik körzetben minden háztartást meglátogattunk. Azokban a körzetekben, ahol a roma gyerekek száma 11 és 20 között volt, minden ötödik körzetben minden ötödik háztartás került a mintába. A legsűrűbben lakott (roma gyerekek száma 20 fölött) körzetekben minden öt körzetből kettőben minden tizedik háztartás került a mintába.

Miskolcon is Ladányi János iskolai adatfelvételét használtuk fel. Itt nem a városrendezési, hanem az iskolai körzeteket osztottuk csoportba, és 8 százalékos mintát vettünk.

Említettük, hogy a budapesti 4 százalékos és a miskolci 8 százalékos mintával összesen 2222 háztartás adatait vettük fel. A budapesti és a miskolci mintát 2 százalékosra csökkentve, országos mintánkba 1941 háztartás és 8663 személy került be. A háztartásokban az átlagos létszám 4,47 fő volt.

A valóságos létszám

Ha a községekben és a városi körzetekben összeírásunk száz százalékos lett volna, a magyarországi roma háztartások száma az 1941 kikérdezett háztartásnak ötvenszerese, vagyis 97 050 lenne és a roma lakosság száma 434 ezer fő. Teljes körű összeírás azonban csak elméletben létezik. Egy korábbi cikkünkben (Havas-Kemény 1995.) azzal a felvetéssel éltünk, hogy összeírásunk 90 százalékos, és ennek alapján a roma háztartások számát 107 800-ra és a roma népesség számát 482 ezer főre, az 1994. évi magyarországi népesség 4,7%-ára becsültük. Egy későbbi cikkünkben (Kemény-Havas 1996) összeírásunkat 95 százalékosra, a roma háztartások számát 102 160-ra, és a roma népesség számát 457 ezer főre, az 1994. évi magyarországi népesség 4,4%-ára becsültük.

Ez utóbbi becslést többek között a Művelődési Minisztérium iskolai statisztikái támasztják alá. Az 1992/93-as tanévről készült statisztika szerint a nappali tagozatos általános iskolás roma tanulók száma 88152 volt.

Ha erre a számra vetítjük az adatfelvételünkből kiszámítható általános iskolás/teljes népesség arányt, akkor kereken 450 ezer főt kapunk.

Az általános iskolás tanulóknak a teljes roma népességhez viszonyított aránya 19,59 százalék volt 1993 végén. Ugyanez az arány az egész ország vonatkozásában, tehát az általános iskolásoknak a teljes magyar népességhez viszonyított aránya 9,79% volt. A majdnem pontosan kétszeres eltérést hagyta figyelmen kívül Demeter Zayzon Mária, amikor A budapesti népesség nemzetiségi, etnikai arculata című könyvében (1994) a budapesti roma népesség számát kerületenként és az egész fővárosban kiszámította. Egyszerű eljárást alkalmazott. Vette a lakók számát, az általános iskolások számát, majd feltételezte, hogy a roma népesség száma ugyanúgy aránylik a roma általános iskolások számához, mint ahogy az össznépesség száma az összes általános iskolás számához. Számításait erre a feltevésre építve az egyes kerületekben és a fővárosban a valóságos létszámok kétszereséhez jutott el.

Adatfelvételünkkel egyidőben -1993 őszén - a Központi Statisztikai Hivatal is készített felmérést a cigány népességről az Egységes Lakossági Adatfelvételi Rendszer (ELAR) keretében. A KSH-jelentés (Mészáros Á. 1994) a cigány népesség számát 1993 végén 393 715 főre becsülte.

Az 1971-es cigány vizsgálatról szóló beszámolónkban a következőket írtuk: „Ha két megengedhetetlen feltevést alkalmazunk, és feltételezzük, hogy a cigányoknál az 1000 főre jutó halálozások száma ugyanakkora, mint a nem cigányoknál, tehát 10 és 11 között van (ez a feltevés azért megengedhetetlen, mert a cigányoknál a halálozási arány magasabb), továbbá feltételezzük, hogy a cigányoknál az élveszületési arányok nem változnak, akkor 1991-ben mintegy félmilliós cigánysággal kell számolnunk. Ez a lehetséges szaporodás felső határa. Ha viszont azt tételeznénk fel, hogy a cigányoknál a halálozási arányszám kétszer akkora, mint a nem cigányoknál, és az élveszületési arányok valamelyest (nem nagyon) csökkennek, akkor 1991-re mintegy 400 ezer fős cigányságra számíthatunk. A valóságos szám valószínűleg a kettő között lesz."

A fenti adatok ismeretében meglepő és elszomorító, hogy a Parlament cigánypolitikai vitanapján Tirts Tamás szerint „a cigányság létszáma meghaladja a félmilliót, akár a 700 ezret is"; Torgyán József 'szerint „teljesen mindegy, hogy ez most 500 ezer-e, vagy úgy van, ahogy az a hivatalos adatokban közzétételre került, tehát 800 ezer"; Szilágyiné Császár Terézia szerint „különféle találgatások vannak, 500 ezertől 800 ezerig. A demográfiai előrejelzések szerint 2010 körül 1 millió lesz"; Farkas Flórián írásban benyújtott felszólalása szerint: „Közismert ugyanis, hogy a 800 ezer fős cigányság Magyarországon a legnagyobb lélekszámú kisebbség."

Születés és halálozás

1971-ben a cigány népesség számát 320 ezerre becsültük. Az 1993-as létszámot 457 ezer főnek elfogadva, a növekedés 43%. Az ország teljes népessége viszont azóta csökkent: 1971-ben 10 millió 352 ezer volt. 1993-ban 10 millió 310 ezer. 1994-ben 10 millió 277 ezer, 1995-ben 10 millió 155 ezer.

Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a romáknál 32 volt, az ország teljes lakosságánál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a romáknál 28,7 és a következő 10-15-20 évben hasonló mértékű csökkenés várható. Az ország teljes lakosságánál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1992-ben 11,8; 1993-ban 11,3 volt. A halálozások száma viszont évtizedek óta növekedik és igen magas az ezer lakosra jutó halálozások száma: 1991-ben 14,0:1992-ben és 1993-ban 14,1 volt. Nincs komoly esély arra, hogy a halálozási arány a következő években csökkenjen, és ezért a népesség további csökkenése várható. A népesség-előreszámítások szerint húsz év múlva az ország lakóinak száma 9 millió 600 és 700 ezer között lesz. A romák száma ugyanakkor valószínűleg 650 ezer körül jár majd, és számarányuk ennek megfelelően hat és fél százalék fölött lesz.

Magyarországon 1992-ben 122 ezer gyerek született, 1993-ban 116 ezer. Ugyanabban az évben 13 833 roma gyerek született, vagyis a teljes gyerekszám 11,9 százaléka jut a romákra.

A gyerekszám sokkal nagyobb a romáknál, de sokkal nagyobb a halálozások száma és aránya is, és ennek megfelelően sokkal kisebb a várható élettartam. A nagyobb gyerekszám és a nagyobb halálozási szám együttes eredményeképpen a 15 éven aluli gyerekek aránya kétszer akkora, mint a teljes népességben: a teljes népesség 19 százaléka, a roma népesség 38 százaléka 15 éven aluli. Az 59 éven felüliek aránya viszont a teljes népességben több mint négyszer akkora, mint a romáknál: a teljes népességben 19 százalék, míg a romáknál 4,5 százalék.

A teljes korcsoportos megoszlás a következő:

Település- és lakásviszonyok

1971 és 1993 között igen nagy változások mentek végbe a magyarországi romák életében. Eltolódások következtek be a regionális és a településtípusok szerinti megoszlásban. Ezekről beszámol Kemény István és Havas Gábor: Cigánynak lenni című tanulmánya a Társadalmi riport 1996 c. kötetben (Kemény-Havas 1996). Itt csak két fontos tényt emelünk ki. Az egyik: erős volt ugyan a cigányok urbanizálódása (a városi lakók aránya 22 százalékról 40 százalékra emelkedett), de még mindig 61 százalékuk lakik községekben és 40 százalékuk 1000 fő alatti kisközségekben, míg a teljes népességnek 36 százaléka lakik községekben és 17 százaléka 1000 főnél kisebb lélekszámú községekben.

A másik: az ország északi és keleti részén lakik a cigányok 56 százaléka, míg a nem cigányok 73 százaléka a Budapest környéki és nyugati részen él.

A romák lakásviszonyai 1971 és 1993 között jelentősen javultak. 1971-ben a romák 65 százaléka, ma 13,7 százaléka él elkülönült telepen. A mostani telepek döntő többsége újabb keletű, hatósági közreműködéssel épített, többnyire családi házakból álló telep. A lakások 33 százaléka egyszobás, 43 százaléka kétszobás és 24 százaléka három- vagy többszobás. (A teljes lakásállományban 15 százalék az egyszobás, 43 százalék a kétszobás és 40 százalék a három- vagy többszobás lakások aránya.) A földes padlójú lakások aránya 1971-ben 61 százalék volt, ma 10 százalék. Villany volt a lakások 56 százalékában, 100 méternél messzebbről kellett a vizet hozni a lakások 39 százalékában, ma 5 százalékában. A lakások egyharmadában még árnyékszék sem volt, ma az ilyen lakások aránya 1 százalék alatt van (Havas-Kemény 1995).

Iskolázottság

Az iskola irányába a romák az első lépéseket a múlt század végén és e század elején tették meg. 1945 előtt odáig jutottak, hogy a gyerekek fele járt néhány évig iskolába, és valamivel több, mint egyharmaduk végzett négy osztályt. Jóval nagyobb fejlődés ment végbe 1945 után, különösen a hetvenes és a nyolcvanas években. Az 1930 és 1958 között született romáknál a nyolc osztályt végzettek aránya korcsoportról korcsoportra haladva 9 százalékról fokozatosan 55 százalékra emelkedett. Ez az arány az 1959 és 1963 között születetteknél érte el a 70 százalékot, az 1964 és 1968 között születetteknél a 75, és az 1968 után születetteknél a 77 százalékot.

A nyolc osztály elvégzésének terjedéséhez hozzájárult a roma férfiak (és kisebb részben a roma nők) foglalkoztatottságának rohamos növekedése a hatvanas években, majd állandósulása a hetvenes években, a foglalkoztatottság nyomán az életszínvonal lassú emelkedése, végül a cigánytelepek többségének felszámolása ugyanabban az időben. Az összefüggés fordított irányban is érvényes: a foglalkoztatottság növekedését és állandósulását elősegítette a nyolc osztály elvégzése.

A 77 százalékos általános iskolai végzés tudatában meglepő és zavaró volt azt olvasni a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, Tabajdi Csaba által kiadott Látleletben (1996), hogy „a cigányok 57-58 százaléka végzi el az általános iskola nyolc osztályát", vagy a Humán Rights Watch Jogfosztottan c. kiadványában (1996), hogy jelenleg a roma gyerekek 60-75 százaléka fejezi be az általános iskolát.

A továbbtanulás útja azonban továbbra is igen kis mértékben nyílt meg a roma gyerekek előtt. A szakmunkásképző iskolák, a szakközépiskolák és a gimnáziumok három útja közül csak a szakközépiskolákat és a gimnáziumokat nevezhetjük valóságos, nem zsákutcás, teljes jogú állampolgári léthez eleget nyújtó továbbtanulásnak. E két utóbbi oktatási intézményben azonban a legutóbbi évekig csak nagyon ritkán fordultak meg romák. Ami a szakmunkásképzőt illeti, a 35-59 éves korcsoportokban 1993-ban 5-7 százalék volt a szakmunkásképzőt végzettek aránya, és a 35 évnél fiatalabbaknál emelkedett 15-17 százalékra. A középiskolát illetően a 40-59 éves korcsoportoknál 2,0 és 2,7 százalék között változik. A középiskolás továbbtanulás esélyei tehát a roma gyerekeknél a hetvenes és a nyolcvanas években lényegében nem változtak.

A legutóbbi néhány évben viszont javulni kezdtek a továbbtanulási esélyek. Az 1993-94-es vizsgálat idején a teljes népességben a nyolcadik osztályt végzett tanulók 97,7 százaléka, a roma népesség nyolcadikat végzett tanulóinak 51,2 százaléka tanult tovább. A nyolcadikosokhoz viszonyított bejutási arányok a következők voltak:

A javulás egyik tényezője a középiskolás korú évfolyamok létszámának évek óta tartó csökkenése. Kedvezően hatott azonban a rendszerváltást követő új jogszabályok egy része is, valamint a roma fiatalok továbbtanulását segítő új intézmények létrehozása. A javulásban az is szerepet játszik, hogy a roma családok egy része a korábbinál pozitívabban ítéli meg a továbbtanulás előnyeit.

A jövőben a középiskolás korú évfolyamok létszáma tovább csökken és két év múlva stabilizálódik. A középiskolába bejutó fiatalok száma viszont valószínűleg a jelenlegi marad. Ennek következtében a bejutási esélyek javulnak. Ez a javulás bizonyosan kiterjed a roma gyerekek egy részére is: a középiskolába bejutó roma gyerekek létszáma és aránya növekedni fog. Számolni kell azonban avval, hogy a mainál is nagyobb lesz a lemorzsolódás (Kemény 1996).

Foglalkoztatottság

A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek legelején a romák foglalkoztatottságában katasztrofális zuhanás ment végbe. Az 1971-es vizsgálat idején a roma és a nem roma férfiak foglalkoztatottsága alig tért el egymástól: a teljes munkaképes korú népességben 87, a romáknál 85 százalékos volt. 1993 végén viszont a 15-59 éves férfi népességben a foglalkoztatottak aránya országosan 64, a roma népességben 29 százalék volt. A nőknél még nagyobb a különbség a romák és a teljes népesség között: 1993 végén a magyarországi nők 66 százaléka, a roma nők 15 százaléka volt foglalkoztatott.

A foglalkoztatottság csökkenése egyfelől a munkanélküliek, másfelől az inaktívak számának és arányának növekedésével jár együtt. Magyarországon a regisztrált munkanélküliek száma az 1993/94-es kutatás idején igen magas volt: 1993 októberében 655 ezer, novemberben 635 ezer, decemberben 632 ezer, 1994 januárjában 641 ezer. Könnyebben érzékelhető e szám nagysága, ha megemlítjük, hogy a regisztrált munkanélküliek száma 1990 végéig 100 ezer alatt volt, 1991 végéig 406 ezerre, 1992 végéig 663 ezerre nőtt, hogy a tetőpontot, a 705 ezer főt 1993 februárjában érje el. Azóta viszont lassan csökken a regisztrált munkanélküliek száma: 1995 végén 485 ezer volt.*

Ugyanebben az időpontban, tehát 1993 végén 57 600 volt a roma munkanélküliek száma, 58 ezer a foglalkoztatottaké és 150 ezer az inaktívaké. A regisztrált munkanélküliek átlagos száma 1993 októbere és 1994 januárja között 640 ezer volt országosan. Az 57 ezer regisztrált roma munkanélküli ennek a számnak 8,9 százaléka. Ennek tudatában elképedve olvastam a Magyar Hírlap 1996. július 18-iki számában azokat a kérdéseket, amelyeket a Roma Sajtóközpont munkatársa, Puporka Lajos tett föl Jean-Paul Costának, a francia Conseil d'État tagjának: „Mi a véleménye arról, hogy a magyarországi munkanélkülieknek több mint 50 százaléka cigány? Nem jelent-e akadályt az Európai Unió-tagság előtt egy ilyen statisztikai adat?"

Tudjuk viszont, hogy az inaktív személyek egy része valójában munkanélküli. Ez a megállapítás nem csak a romákra, hanem az ország egész lakosságára is érvényes. Az aktív keresők száma 1982-ben még 5 millió volt (a foglalkoztatott nyugdíjasokkal együtt öt és félmillió), 1995-ben már csak 3 636 000 (a foglalkoztatott nyugdíjasokkal együtt 4 millió). Az 1 365 000-es különbözetből 1995-ben 520 000 volt a regisztrált munkanélküli, 100 000 passzív munkanélküli, a többi pedig inaktív.

A korábban aktív személyek egy része az évek során közvetlenül vált inaktívvá: a munkanélküliség elől a nyugdíjazás valamilyen formájába menekült. Ebből a szempontból jellemző adat, hogy csak a rokkantnyugdíjasok száma 1989 és 1995 között 500 000-ről 700 000-re emelkedett. A korábbi aktív keresők egy másik része a munkanélküli járandóság és a jövedelempótló támogatás lejárta után megszakította kapcsolatát a munkaerő-szolgálattal, és kikerült a nyilvántartásból.

* Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1993-1995. KSH 1996:10-11.

A korábbi aktív keresők harmadik része nem közvetlenül, hanem valamilyen átmenet után vált inaktívvá: gyesre, gyedre ment, és ennek lejárta után már nem tudott vagy nem akart elhelyezkedni: munkanélkülivé vált, és a munkanélküli járadék lejárta után került az inaktív kategóriába.

A korábbi aktív keresők negyedik része úgy vált inaktívvá, hogy munkahelyének elvesztése után a feketegazdaságba ment dolgozni. Ezek természetesen valójában nem inaktívak, hanem aktív keresők, de mivel nincsenek bejelentve, a hivatalos statisztikában nem a foglalkoztatottak között szerepelnek.

Említsük végül azokat a fiatalokat, akik a hatvanas és hetvenes években bizonyosan el tudtak volna helyezkedni, de a mai viszonyok között reményük sem lehet arra, hogy munkát találjanak, és ezért nem is jelentkeznek a munkaerő-szolgálatnál.

Ezek a folyamatok a romáknál még nagyobb mértékben megtalálhatók, és már korábban elkezdődtek. Jól látható ez, ha korcsoportonként vizsgáljuk a foglalkoztatottak, a munkanélküliek és az inaktívak arányát, a romáknál és a nem romáknál. Lássuk előbb a nem romákat, a már említett 1993. évvégi munkerő-felmérés alapján:

A 30-39 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya 75%, a munkanélkülieké 11 %, az inaktívaké 14%; a 40-54 éves korcsoportban a foglalkoztatottaké 72%, a munkanélkülieké 9%, az inaktívaké 19%; az 55-59 éveseknél a foglalkoztatottaké 26%, a munkanélkülieké 3%, az inaktívaké 71%.

A romáknál (az 1993-94-es országos kutatás alapján) ugyanazok a tendenciák érvényesülnek, de a munkanélküliek, illetve az inaktívak aránya sokkal nagyobb. A 30-39 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya 28%, a munkanélkülieké 30%, az inaktívaké 42%; a 40-54 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya 24%, a munkanélkülieké 20%, az inaktívaké 56%; az 55-59 éveseknél a foglalkoztatottaké 9%, a munkanélkülieké 3%, az inaktívaké 23%.

Munkanélküliség és inaktivitás egymásba való átmenete, illetőleg az inaktivitás dominanciája a fiatal korcsoportoknál is megtalálható. A 15-19 éves korcsoportban a foglalkoztatottak aránya a romáknál és a nem romáknál egyaránt 16%, a munkanélküliek aránya a nem romáknál 5%, a romáknál 11 %, az inaktívaké a nem romáknál 79%, a romáknál 73%. A különbség mégis alapvető. A nem roma fiatalok 70%-a tanuló, mégpedig úgy, hogy 55% középiskolás, 5% főiskolás vagy egyetemista, és 6% általános iskolás, a romáknál viszont a tanulók aránya 25% (és a középiskolások aránya 3,4%). A 15-19 éves roma fiataloknál a munkanélküliség valóságos aránya 48%, oly módon, hogy 11% regisztrált és 37% nem regisztrált munkanélküli.

Az inaktív és a munkanélküli népesség közötti határ folytonos változása és viszonylagossága, illetőleg a tényleges munkanélkülieknek az inaktív kategóriába való átmenete csökkenti a munkanélküliségi ráták használhatóságát, hiszen ezek a munkanélküliek számát viszonyítják a gazdaságilag aktív népességhez, vagyis a foglalkoztatottak és a munkanélküliek együttes számához. Ennek tudatában vegyük szemügyre a regisztrált munkanélküliségi rátákat, vagyis a regisztrált munkanélkülieknek a gazdaságilag aktív népességhez való viszonyát.

A nem romáknál a regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén 12,84% volt, saját felmérésünkből viszont azt tudjuk, hogy a roma munkanélküliségi ráta ennek majdnem négyszerese, 49,68% volt. Budapesten kedvezőbb a helyzet: a nem romáknál 8,1%, a romáknál 31,8% a regisztrált munkanélküliségi ráta. A községekben viszont rosszabb: a megfelelő arányok 16,9% és 51,8%. Igen nagyok a regionális különbségek. A budapesti iparvidéken 9,9% és 36,5%; a Dunántúlon 11,6% és 42,6%; a keleti régióban 17,1% és 58,9%; az északiban 16,6% és 59,0%.

A leginkább meghatározó az iskolai végzettség. Az 1-7 osztályt végzetteknél az arányok 23,1% és 59,0%; a 8 osztályt végzetteknél 17,5% és 48,7%; a szakmunkásképzőt végzetteknél 15,6% és 40,2%; a középiskolát végzetteknél 9,9% és 27,9%.

A munkanélküliségi ráták számításának másik módja az ILO definícióját követi. E definíció szerint munkanélkülinek az tekintendő, aki a megkérdezés előtti héten nem végzett legalább egy órányi jövedelembiztosító munkát, a megkérdezés előtt négy héten át aktívan keresett munkát, és ha munkát találna, két héten belül munkába tudna állni. Könnyen belátható, hogy ez a definíció a romák esetében alig használható. Álljanak itt mégis az ILO-definíció szerinti munkanélküliségi ráták az 1993 évvégi ELAR munkaerő felvétel alapján. A nem cigányok munkanélküliségi rátája 11,08, a passzív munkanélküliekkel vagyis azokkal együtt, akik szeretnének dolgozni, de már nem is remélik, hogy munkát találnak 13,15; a cigányok munkanélküliségi rátája 37,91, a passzív munkanélküliekkel együtt 48,19 (Kertesi 1995:25).

A fentiekben láttuk, hogy a teljes magyarországi népességben 1991-ben kezdett növekedni a munkanélküliség. A romáknál sokkal korábban, már a nyolcvanas évek közepén megindult ez a folyamat. Azok közül a roma férfiak közül, akiknek korábban tartós munkaviszonyuk volt, 14% 1986 előtt, 12% 1986 és 1988 között, 22% 1989-ben és 1990-ben vesztette el munkáját.

Gyorsan lett vége annak, ami lassan jött létre: a roma férfiak (és részben a roma nők) foglalkoztatásának.

Az okokat keresve, elsőnek az iskolázottságban való elmaradást kell megjelölnünk. 1986 előtt a nyolc osztály elvégzése használt az elhelyezkedésben: ma már nem elég a nyolc osztály és a szakmunkásképző elvégzése sem. A KSH által 1993 utolsó negyedében végzett munkaerőfelmérés szerint a nem roma népességnél a munkanélküliségi ráta 12,84 százalék, a felsőfokú végzettségűeknél 2,94, az érettségizetteknél 9,91, a szakmunkásképzőt végzetteknél 15,55, a nyolc osztályt végzetteknél 17,52 százalék.

A második ok: a romák többségének lakóhelye. A községekben jóval nagyobb a munkanélküliek aránya, mint a városokban, és különösen nagy az aprófalvakban: láttuk, hogy a romák hatvan százaléka lakik községekben és ezen belül negyven százalékuk aprófalvakban. A Dunántúlon és a budapesti iparvidéken jóval kisebb a munkanélküliek aránya, az északi, a keleti és az alföldi régiókban sokkal nagyobb: láttuk, hogy a romák 56 százaléka ebben a három régióban lakik.

A harmadik ok: a romák elsősorban azokban az iparágakban találtak munkát, amelyek azután gyorsan tönkrementek. Példának említjük, hogy 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem duplája volt, márpedig 1971-ben a foglalkoztatott romák 26 százaléka az építőiparban ill. útépítéseknél dolgozott.

A három említett ok együttesen sem ad teljes magyarázatot a roma munkanélküliség jelenlegi mértékére. Negyedik oknak a diszkriminációt kell megjelölnünk, de ennek hatását mérni nem tudjuk.

A fentiekben vázolt valóságos helyzetet enyhíti a láthatatlan gazdaság hatása. Már említettük, hogy a roma munkanélküliek és inaktívak egy része a szürke és a feketegazdaságban dolgozik, és bizonyos, hogy a roma családok megélhetésében a láthatatlan jövedelmek jelentékeny szerepet játszanak. A láthatatlan gazdaságban végzett tevékenységekről és a láthatatlan jövedelmekről az 1993-94-es reprezentatív kutatás sem tudott számot adni. Valamely mértékig azonban számot tudott adni azokról a tevékenységekről, amelyeket a megkérdezettek nem kívántak eltitkolni, mivel azok adómentesek voltak. Kérdőívünkben szerepelt egy tevékenységi lista. A megkérdezett háztartások egyharmadában neveztek meg egy, tizennyolc százalékában két és tíz százalékában három vagy több ilyen, a család megélhetésében szerepet játszó tevékenységet

A fennmaradásban, az elemi önellátásban jelentős szerepet játszik a háztáji gazdaság: a háztartások 56 százaléka folytat ilyen gazdálkodást Burgonyából például a család szükségletét részben megtermelő háztartások aranya 27,5, a teljes egészében megtermelők aránya 13,5 százalék volt. Hasonló arányokat rögzítettünk babból, hagymából, paradicsomból es paprikából is. A háztartások 13,3 százaléka vágott egy, 14,7 százaléka ket vagy több disznót és 15,5 százaléka nevelt fel legalább 30 csirkét

A rendszerváltásnak nemcsak vesztesei vannak a romák között hanem nyertesei is. A romák egy része valamikor kereskedésből élt és meg a szocializmusnak nevezett hadi gazdálkodás idején is próbálta ezt folytatni. Most kinyílt előttük a világ, és élnek is a lehetőségekkel Az ő helyzetükről életformájukról és stratégiájukról azonban más tanulmányban kell majd szólni.