|
|
Az európai cigányok összlétszáma 7-10 millióra tehető. A kb. 450-500 000 főnyi magyarországi cigányság mintegy 71%-ának ma már a magyar az anyanyelve. A cigány anyanyelvű cigányok aránya kb. 21%, míg a beásnak nevezett román anyanyelvűeké kb. 8% százalék (Kemény 1974). írásomban erről az utóbbi két nyelvről lesz szó. Az első részben röviden ismertetem a cigány nyelv történetét, majd a cigány és a beás nyelv nyelvjárásait és elterjedtségét Magyarországon. A második részben a cigány és a beás nyelv társadalmi helyzetének főbb jellemzőit foglalom össze.
1.1. A cigány nyelv rövid története
A cigány nyelv (románi) az indoeurópai nyelvcsalád ind ágába tartozó, elsősorban Európában beszélt újind nyelv (Turner 1926,1959). Rokonai az India északi részén elterjedt újind nyelvek, pl. a hindi és urdu (hindusztáni), a pandzsábi és mások, valamint még két Örményországban és a Közel-Keleten, nomád csoportok által beszélt nyelv (bósa, ill. zutt, nawari). Ez utóbbiak és a cigány azonban nem túl közeli rokonok (Tálos 1997).
A cigányok önelnevezése, a rom (többes száma: roma), és ebből a melléknév: románo az óind dómba kasztnévből ered, mely Indiában ma is használatos dóm formában. A dómok képviselői ma főleg Észak-Indiában élnek és egyebek között zenéléssel is foglalkoznak, akárcsak ókori őseik és Európába szakadt rokonaik, a cigányok. A nyelvtudomány ugyanis bizonyíthatónak tekinti nemcsak az európai cigány nyelv indiai eredetét, hanem önelnevezésüknek, a romnak az említett szavakkal való végső azonosságát. A cigányság kialakulásában persze egyéb népek is részt vehettek. A mai európai cigányság nem azonosítható az indiai domokkal, akik nem cigányul beszélnek, hanem valamelyik helyi nyelv rétegdialektusát használják. A különbségtétel fontossága számos példával lehetne megvilágítható. Például a mi magyar nevünk, bár azonos a vogulok manysi önelnevezésével, ettől a magyarok még nem vogulok és viszont. Ugyanígy a franciák sem frankok, de nem is gallok. A románok pedig, kiknek saját megjelölésük, a romín, ami a latin romanus szóból ered, nem rómaiak.
* Tálos Endre: A cigány és a beás nyelv Magyarországon. Az összefoglalás kötetünk számára készült. Az első változathoz képest bővítve közöljük.
Az Indiában oly gyakori éhínségek egyike elől menekülve az Észak-Irán felé induló vándorcsoportok vándorlásával vette kezdetét a cigányság keletkezése, nagyjából a 10. században. Innen Örményországon keresztül érkeztek Kisázsiába, mely akkor még a késői Bizánchoz tartozott. Magyarországon a törökök előrenyomulásakor jelentek meg. Ez az útvonal elvileg is rekonstruálható, de a cigány nyelv nyelvészeti vizsgálata is erre az eredményre vezet. A cigányban nincs még arab, sem török eredetű szó. Ez arra utal, hogy beszélői a még iszlamizálatlan Észak-Iránon vándoroltak keresztül. A nyelv alapszókincse és főbb nyelvtani kategóriái (pl. a nyelvtani nemek őrzése) egyrészt az eredeti újind sémát követik, másrészt a balkáni nyelvekhez való másodlagos közeledést mutatják. Az ind alapállományon kívül a vándorlás útvonalának megfelelően több tucat iráni (pl. perzsa), örmény és görög, valamint délszláv szó került a nyelvbe. Ez a minden nyelvjárásban közös alapszókincs természetesen mindig kiegészül a mindenkori befogadó ország, ill. nép nyelvéből vett nagyszámú átvétellel. Ezért a kölcsönös megértés a távoli nyelvjárások között nehezebbé válik.
Annak tényét, hogy a cigány beszélők legtöbbször két- vagy több-nyelvűek, minek következtében a második (harmadik stb.), a cigányok környezete által használt nyelv hatással van a beszélő cigány nyelvére, nem szabad lebecsülni, illetve azt a következtetést levonni ebből, hogy a cigány nem önálló nyelv, illetve nem nyelv. Ez csak a cigány kreolizáló-dott, újabban paranyelvinek nevezett (Matras szerk. 1998) származékaival kapcsolatban engedhető meg, sőt, súlyos hiba ezek besorolása a cigány nyelvjárásai közé. Ilyen nyelvek a spanyolországi káló, a skandináv országok tattarsprákja vagy a brit, amerikai anglo-románi. A paranyel-vek - a cigány nyelv esetében a para-románi - ún. köztesek: kevert, illetve egybefonódott etnikus nyelvek, amelyekben az ún. gazdanyelv (esetünkben a magyar) kerül túlsúlyba, de az eredeti nyelv szókincséből számos elem fennmarad. A paranyelvek jellegzetesen csoporton belüli nyelvek, tehát a csoport identitásának és belső szolidaritásának kifejezésére szolgálnak. A para-románinak elsősorban a magyarországi romungrók (ld. később) által beszélt változatait hungaro-románinak érdemes neveznünk (Kovalcsik-Kubínyi 2000).
Egészen önálló nyelvek csak egészen elszigetelt (például szigeti) nyelvek lehetnek, hiszen minden nyelv nyelvszövetségbe tartozik szomszédjával, általában egy nyelv nyelvjárásai is nyelvszövetséget képeznek, és minden nyelv nyelvszövetségbe tartozik önmagával (Katz 1975). Olyan területeken persze, ahol a többnyelvűség általános, hosszantartó vagy egyéb okok miatt intenzív, a nyelvek önállótlansága nagyfokú. Ilyen terület például a Balkán, az európai cigány nyelv nyelvjárásainak bölcsője. Mivel a cigány különösen erős mértékben ki volt téve a környező nyelvek hatásának, a cigányban az egyik legbalkánibb nyelvet tisztelhetjük (Kostov 1973, Tálos 1980, Friedman 1991), noha csak néhány száz éve tagja a balkáni nyelvszövetségnek. A cigány balkáni vonásai természetesen halványabbak a Balkánról elkerült nyelvjárásokban, melyekben a helyi nyelvek rendszerének hatása miatt történetivé szorulnak vissza a balkanizmusok.
Ami a cigányt általános nyelvészeti szempontból figyelemreméltóvá teszi, egyrészt az, hogy az európai cigány bizonyos szempontból igen egységes nyelv (Kochanowsky 1963, Ventcel-Cserenkov 1965, Lója 1968:430, Manus 1978:23-24). Ennek két oka van. A nagyjából egységes cigány alapnyelvjárás csak a 14. század után kezd felbomlani, a mai nyelvjárások többsége pedig csak az utóbbi néhány száz évben különült el, a korábban elszakadt velszi és balti cigányság nyelve pedig elszigeteltségében archaikus maradt. A másik ok a cigányok vándorló életmódja, aminek az a következménye, hogy (az utóbbi kb. százhúsz év kivételével) a nyelvjárások nem tudtak erősen szétkülönülni állandó keveredésük miatt. A vándorló életmód más nyelvek esetében is eredményezett nagyfokú egységességet: ilyen az óriási területen beszélt fulbé Afrikában, illetve a jurák és az evenki a FÁK országokban. Ami a nyelvjárások közötti nagyobb eltéréseket illeti, azok szinte mindig a nyelvjárás nyelvi környezetének következményeképp magyarázandók, és csekély azoknak a különbségeknek a száma és jelentősége, amiknek eredete nem a nyelvszövetségi ráhatásban leli helyes magyarázatát.
Különleges helyzet áll így elő. A cigánynak van bolgáros, romános, szerbes, magyaros, oroszos, németes, velszies, finnes, lettes stb. változata: több tucat variáció egyazon témára. Ezek az európai cigány nyelvjárások három fő- és számos alcsoportba sorolhatók. Valamennyi nyugat-európai, skandináv és oroszországi nyelvjárás tulajdonképpen a német cigány (szintó) különböző változata. Középsőnek nevezhető csoportot képez a cseh-, a szlovák-, a magyar- (kárpáti vagy romungró és a vend), az észak-erdélyi (és talán az ukrán-) cigány. Végül a beszélők számát tekintve a legnagyobb a balkáni csoport, amelybe a Romániából szétszóródott ún. oláhcigány nyelvjárás is beletartozik. Magyarországon mind a három csoport képviselve van, de a szintó és kárpáti beszélők száma elenyésző az általános oláhcigányhoz képest.
1.2. A cigány nyelv Magyarországon
A szintók (Mészáros 1980) és a vend, azaz szlovén cigányok (Vekerdi 1984) elsősorban a Dunántúlon élnek. Környezetük köszörűsöknek hívja őket. Ezt a hagyományos foglalkozást ma már kevesen folytatják. Zenészeik közül kiemelkednek a hárfás dinasztiák (Manga 1962, Kovalcsik 1980). Kisebb számban élnek szintók Heves és Nógrád megyében, valamint Budapest környékén. A kárpáti beszélők magukat romungró-nak nevezik (Vekerdi 1981a). Elsősorban Nógrád megyében, a Pilisben és Baranya megyében laknak. Hagyományos foglalkozásuk a kovácsmesterség. A Budapest környéki kárpáti beszélők egy része a szocialista rendszerben szegkovács ktsz-ben folytatta hagyományos mesterségét (Ladvenicza 1955, Bódi 1994). *
Az oláh cigányok közösségeit a régebbi szakirodalom törzseknek nevezte (Erdős 1989) azért, mert egy-egy tágabb rokoni közösség hagyományosan egyben egy-egy nyelvjárási és foglalkozási egységet alkot. A legnagyobb magyarországi oláhcigány nyelvi csoport a lovári (Hutterer-Mészáros 1967, Choli Daróczi-Feyér 1984), amelynek beszélői valamikor lókereskedők voltak. Lovári csoportok közösségei elsősorban a Dunántúlon, a Duna-Tisza közén és Budapesten és környékén vannak, többségük ma is kereskedéssel: színesfémek, régiségek stb. adás-vételével foglalkozik. A masári nyelvi csoportnak két nagy rokonsági köre él Magyarországon: az egyik Békés megyében, a másik Heves és Pest megyében. Bár megélhetésüket elsősorban a bérmunka biztosítja, jelenleg ők alkotják a magyarországi oláhcigány lókereskedők legnagyobb részét. Kaposváron és Pestszenterzsébeten élnek egy kisebb oláhcigány nyelvi csoport, a colári beszélői. Az ő hagyományos foglalkozásuk a szőnyeges ruhakereskedés. A Fejér megyei kelderások hagyományos foglalkozása az üstkészítés. Megjegyzendő, hogy e két kisebb csoport beszélői nagy számban élnek Erdélyben (Kovalcsik-Tálos 1989), ahol ma is folytatják hagyományos foglalkozásaikat. A nyugat-európai oláh cigányság döntő többsége szintén kelderás, akik elsősorban orosz területekről vándoroltak ki, a századforduló környékén és a két világháború között.
* Ezzel kötetünkben Bódi Zsuzsanna tanulmánya részletesen foglalkozik. (A szerk.)
A szakirodalom által gurvárinak vagy (az üstfoltozó szóból) fódozó-nak nevezett csoport (Vekerdi 1971) több nyelvjárásra tagolódik. Beszélői elsősorban Északkelet-Magyarországon, Szabolcsban és Szatmárban élnek, noha az utóbbi 50 évben jó néhány család Budapestre költözött. A nyelvészeti vizsgálódás azt mutatja, hogy esetükben olyan nyelvjárásokról van szó, amelyek valaha nem tartoztak az oláhcigány csoportba, hanem valószínűleg a magyar nyelvterületen való tartózkodás során hasonultak az itteni nyelvi többséghez (Tálos 1988). Két legnagyobb csoportjuk a cérhári (sátoros) és a csurári (rostakészítő). A magukat valóban gurvárinak nevező kisebb közösségek Szabolcs és Hajdú megyében, illetve Szeged környékén laknak. Az említetteken kívül még vannak olyan kisebb oláhcigány nyelvi csoportok, amelyek beszélői a nagyob-bakkal élnek rokoni kapcsolatokban. Ilyenek például a árizári (textilhulladék gyűjtő) és a khérári (házzal bíró) nyelvjárás beszélői.
1.3. A beás nyelv Magyarországon
A beások archaikus, nyelvújítás előtti román nyelvjárásokat beszélnek. A beás elnevezés a román tájnyelvi baias szóból származik, melynek jelentése a régebbi szakirodalom szerint 'bányász' (Papp, 1982:4). Eszerint a beás népesség korábbi aranymosó foglalkozásából nyerte volna a nevét. Magyarországra való érkezésükkor azonban már teknővájással, és egyéb háztartási faeszközök készítésével foglalkoztak, amelyet később részben felváltott a kosárfonás mestersége. Nagyon valószínű tehát, hogy a baias (régebbi bánias) 'teknős' jelentésű volt eredetileg. Néhányan közülük zenész mesterséggel is foglalkoznak. Nyelvüket nem hívják románnak, hanem beásnak vagy cigánynak. Három fő nyelvi csoportra tagolódnak (Kovalcsik 1993). Döntő többségük, az árgyelánok (erdélyiek) a dunántúli megyékben (elsősorban Baranyában, Zalában, Somogyban és Tolnában, kisebb számban Vasban) élnek. Nyelvjárásuk alapja a bánsági román nyelvjárás (Papp 1980,1982a, Orsós 1997). A muncsánok (hegyvidékiek) a Dráva menti Alsószentmártonban telepedtek le, és onnan költözött az utóbbi évtizedekben néhány család a környező falvakba. Mivel közvetlenül délszláv nyelvi környezetből érkeztek, nyelvükbe számos délszláv elem került. Az árgyelán és a muncsán nem az illető csoportok önelneve-zése, hanem egymást illetik ezzel a névvel. A harmadik, szintén kis nyelvi csoport a ticsánoké (Tisza vidékiek), akik a nyugat-erdélyi, ún. krisán román nyelvjárást beszélik. Elsősorban Tiszafüreden és környékén, illetve Budapest környékén élnek. A dunántúli beások nagy többsége a II. világháború után ipari munkát vállalt (Havas [1982], 1997), míg a ticsánók elsősorban kereskedői tevékenységekre váltottak át (Diósi 1988:120-122).
Mint már említettem, a cigány beszélők többnyire két- vagy többnyelvűek. Magyarországon minden cigány felnőtt kétnyelvű, tehát jól tud magyarul is. Más kérdés, hogy sokan közülük nyelvjárást, és nem a normatív köznyelvet beszélik, de ez a magyar anyanyelvűeknél is az iskolázottság fokának függvénye. Jóval hézagosabb már a gyerekek magyar tudása. Évtizedekkel ezelőtt pedig nem volt különlegesség a csak cigányul vagy beásul tudó cigány asszony. Az eredeti képlet ugyanis az volt, hogy csak a munkájuk miatt rákényszerülő férfiaknak kellett ismerniük a falusi lakosság nyelvét. Régebben, amikor a cigány családok egészen nagy területeket bejártak, két-három, sőt, több nyelven is jól tudott anyanyelvén kívül a kereskedő, üstfoltozó vagy köszörűs cigány ember.
Mára ez a helyzet megváltozott: A gyermekkor elmúltával mindenki kétnyelvű, s a gyermekkor ebben az értelemben egyre rövidebb; bár az iskolakezdőknek az iskola magyar tannyelve még mindig problémát szokott jelenteni. Vagyis a korábbi képlet lényegében ma is igaz: a cigány és a beás családi nyelv. Cigányul és beásul az emberek otthon, a rokonokkal, illetve egymás közt beszélnek, egyéb helyzetekben magyarul. Bár a beások nyelvüket elvileg más román beszélőkkel is használhatják, a gyakorlatban erre ritkán adódott alkalmuk az utóbbi évtizedekben.
A cigányoknak ezt a kétnyelvűségét a szakirodalom görög szóval diglossziának nevezi (Réger 1984, 1988). Ez abban különbözik a latin szóval jelölt bilingvitástól, hogy esetükben a két nyelvet más-más szituációkban használják (Bartha 1999). Ez a körülmény természetesen visz-szahat a cigányok által beszélt nyelvek szókincsére, de egész szerkezetére is. A cigány ember például magyarul vásárol a boltban. Ezért ha otthon elmeséli, hogy mit vett, a saját nyelvi környezetében is magyarul mondja el. Elvégre furcsa volna cigányra vagy beásra fordítva idézni a boltost, aki az ő anyanyelvét nem beszéli. Ugyanígy a magyarul mondott szöveg is magyarul lesz idézve, hiszen a társalgás ezen a nyelven folyt. Vagy egy másik példa: Amikor a fizetésről beszélnek, a kapott összeget általában magyarul említik, hiszen a fizetést „magyarul" adják.
Nincs ez másképp az idegen környezetben élő magyaroknál sem, kivált, ha nem magyar nyelvű iskolába járnak. Általában a hivatalos élet szavait, kifejezéseit mondják átvett szóval, ilyeneket, mint: anyakönyvi kivonat, születési bizonyítvány, táppénz, leszerelés, kérvény, bírság, határsáv és hasonlók.
A tiszta egynyelvűség tulajdonképpen modern dolog; a többnyelvűség pedig a világ nagy részén ma is általános. Leggyakoribb formája Európában az, amikor az ember hivatalos helyeken, idegenekkel szemben használja anyanyelvének köznyelvi változatát, míg odahaza saját nyelvjárását. Nem kötődik ez feltétlenül az iskolázottsághoz. Német nyelvterületen például, legyen bár Nobel-díjas professzor az illető, az édesanyjával nyelvjárásban beszél. Hasonló a helyzet Olaszországban, Franciaországban, ott, ahol nagy a különbség a nyelvjárások, sőt, nyelvek között. A fejlődő országok nagy részében pedig több tucat helyi nyelv helyett valamely a gyarmati időkből örökölt európai nyelv működik jobb híján hivatalos nyelvként. Ne feledjük, nem is olyan régen Nyugat- és Közép-Európa több államában még a latin volt a hivatalos nyelv. Ahol nem, vagyis a Balkánon és Oroszországban, ott, Görögország kivételével, az ún. ószláv volt az egyház és az állam nyelve.
Az egynyelvűségnek azon esete, amikor az anyanyelv azonos a hivatalos nyelvvel az ország minden állampolgárára nézve - újkori, modern elképzelés. Az ún. nemzetállamok ideológiájának egyik célja, mely valószínűleg csak ábránd, hiszen Európában nincs nemzeti vagy nyelvi kisebbség nélküli ország. A nyelvi kisebbségek külön csoportjába tartoznak a saját ország nélküli etnikai csoportok nyelvei. Európában ilyen a baszk, a szárd, a breton, a fríz, a rétoromán, a szorb, a lapp és számos kis nyelv a FÁK területén.
Ami a cigányt illeti, az még nem rendelkezik irodalmi változattal. Létezik ugyan több Újszövetség-fordítás, számos verseskötet, több folyóirat-kísérlet cigány nyelvű rovattal és hasonlók - mindig a szerző nyelvjárásában (Matras 1999). A cigány irodalmi nyelv megteremtésének joga ma már Magyarországon is adott, mégis különféle akadályai vannak (ld. pl. Szálai 1999). Nem szerepel azonban köztük egy bizonyos, amit az általános laikus vélekedés biztosra vesz. Nevezetesen, hogy a cigány szókincsénél fogva alkalmatlan lenne az árnyaltságra és szabatosságra. Ismeretes, hogy minden ún. kultúrnyelv egykor „barbár" volt, és kultúr-nyelvvé beszélőinek művelődésbeli előrehaladásával párhuzamosan vált. A cigány irodalmi nyelv kialakulásának nem nyelvi, hanem társadalmi feltételei vannak, elsősorban az, hogy a cigányság végigmenjen egy mondjuk „polgárosodásnak" hívható fejlődésen úgy, hogy közben nem veszti el anyanyelvét. A beás esetében látszólag könnyebb a helyzet, hiszen már áll mellette egy kifejlesztett nyelv, gazdag irodalmi hagyománnyal. Hogy a beás értelmiség a maga számára elfogadhatónak fogja-e tartani ezt a hagyományt, vagy újat alkot helyette, azt majd a jövő fogja megmondani.
|
|