Előző fejezet Következő fejezet

Szalai Andrea

A beások*

 

- AZ ETNIKAI IDENTITÁS HATÁRAI A NYELVHASZNÁLAT TÜKRÉBEN -

Bevezetés

Az alábbi tanulmány célja, hogy rámutasson a nyelvhasználat szerepének fontosságára abban a folyamatban, amelynek során valamely etnikai közösség - ez esetben a beások csoportja - a más etnikumok tagjaival való kommunikációban megalkotja és megjeleníti saját identitását. Az etnicitás fogalmát természetesen nem eleve adott, statikus képződményként, hanem csoportközi diskurzusban létrejövő, időben és térben is folyamatosan változó konstruktumként értelmezem. F. Barth (Barth 1969) és T. H. Eriksen (Eriksen 1991 és 1993) etnicitáselméleteire támaszkodva az elemzés során az etnikumok közötti szimbolikus határok kijelölésének és fenntartásának néhány szabályszerűségét igyekeztem megérteni.

Az elemzési szempontok megválasztását is befolyásoló szemléleti alapként elfogadom Michael Stewart megállapítását, amely szerint „az »etnikai csoport« mint a »szereplők kategóriáitól" független elemzési kategória csupán a formalizáló képzelet terméke" (Stewart 1994:27). Ezért a kijelölő konnotációjú „Kik a beások?" kérdés helyett a szituáció jobb megértése érdekében célravezetőbbnek tűnik számomra az a megfogalmazás, amely arra kérdez rá, hogyan működik, hogyan nyilvánul meg a „beásság" a különböző kontextusokban.

* Szalai Andrea: A beások. Az etnikai identitás határai a nyelvhasználat tükrében. Kritika 1997 (12):7-9. Kisebb változtatásokkal közöljük.

 

A beás etnikus identitás nyelvi reprezentációinak egyes formáit vizsgálva az adott szituációban jelenlevők önmeghatározására helyezem a hangsúlyt, és kísérletet teszek egy olyan rendszer felvázolására, amely az önbesorolás és a másokra irányuló kategorizálás különböző változatait a beszédhelyzet összetevőivel állítja párhuzamba. Eközben természetesen nem tekintem vállalható feladatnak az identitás-meghatározások variációinak minél teljesebb körű „előszámlálását", inkább a kategorizációs stratégiákat és a mögöttük levő struktúra működésének logikáját szeretném közelebbről megvizsgálni.

A konkrét elemzésben jórészt baranyai beás közösségekben végzett terepmunkám során beás-magyar kétnyelvű beszélőktől rögzített szövegeket használok fel, minden ettől eltérő forrást a jegyzetekben jelölök.

Azt próbálom bemutatni, hogy a cigánynak tartott, magukat bajásnak nevező, román dialektust beszélő csoport tagjainak nyelvhasználatában - a kontextustól függően - milyen azonosító és megkülönböztető stratégiák működnek. A továbbiakban az adatközlőim által anyanyelvként beszélt román nyelvváltozatot az ő (román nyelvű) terminológiájukhoz alkalmazkodva beásnak fogom nevezni.

A saját csoport és a más cigány etnikai csoportok meghatározása a többségi környezettel szemben - a többség nyelvén A legkülönbözőbb szaktudományok keretében a cigányság csoportjaival foglalkozó irodalom tanúsága szerint nemcsak Magyarországon jellemző, hogy a mindenkori többségi társadalom egységesen cigánynak tekint és minősít a környezetében élő, nyelvi, kulturális és szociális szempontból egyaránt heterogén népességcsoportokat. Általában ez az egyszerűsítő, gyakran negatív sztereotípiákkal terhelt fogalomhasználat érvényesül a hétköznapi kommunikáció különféle színterein is.

Tapasztalataim szerint a beás beszélők magyar nyelvhasználata mind a cigány-nem cigány oppozíciót, mind pedig az egyes cigány csoportok megnevezését illetően nagymértékben alkalmazkodik a többségi, nem cigány környezet meghatározásaihoz. Ez a tendencia természetesen tételezi azt, hogy a beások pontosan ismerik a környező nem cigány lakosság rájuk - mint „a cigányok" közösségébe tartozókra -vonatkozó terminológiáját, s ezzel együtt a fenti csoportba sorolás tényéhez rendelt prekoncepciók, minősítések rendszerét is. (Vö. Szuhay 1993:111-135.)

A beások nyelvhasználatában a cigány-nem cigány oppozíció csak magyar nyelven releváns. (Eltér ettől a szakirodalomban oláhcigányként említett, magukat romnak nevező, s az ind nyelvekkel rokonított románi valamely változatát beszélő cigányok nyelvhasználata, amelyben hasonló különbségtételt foglalnak magukban a roma-gázse [romák-gázsók: nem romák, „parasztok", nemzeti, etnikai stb. hovatartozásra való utalás nélkül] kifejezések.)

Beás adatközlőim magyar nyelvhasználatában a „cigány" terminus két jelentésben fordult elő. Egyrészt az egyes cigány etnikai csoportok és alcsoportok közötti nyelvi, kulturális stb. eltéréseket figyelmen kívül hagyó, általánosító, összefoglaló értelemben. (Így jelentéstartományába a beások, az oláhcigányok, a kárpáti cigányok, a magyar anyanyelvű cigányok stb. csoportja egyaránt beletartozik.) Másrészt kizárólag a saját (beás) csoportot jelölő terminusként. (Ez esetben éppúgy magában foglalja a szintén cigánynak tartott és/vagy magukat annak valló csoportoktól való elhatárolódást, mint a nem cigányok csoportjától való elkülönülést.)

A külső, nem cigányok által használatos elnevezések és sztereotípiák „belsővé" válására, a saját és a más cigány csoportra való alkalmazására a beások - nem cigányoknak szóló - magyar nyelvhasználatában számos példa akad. Ezek közül idézek most egyet.

„O. Erzsébet: - Teknővájó olajok ezek! Úgy mondták: teknővájó olajok.

O. István: - A valamikori régi  magyarok azt mondták, hogy teknővájó oláhok.

O. Erzsébet: - A lökötárokra meg: varázsló cigány. Varázsló.

O. István: - Most is úgy mondják.

O. Erzsébet: - A magyarok így mondták, meg [azt, hogy] kolompárok. Most is úgy mondják. Azt mondják: »Ezek [értsd: a beások] nem bántanak semmit, de ezek a varázsló cigányok, ha begyünnek, má félek!«"

(A fenti interjúrészletben előforduló etnonímák regionális elterjedésével kapcsolatban ld. Erdős 1989:45; Havas 1982:61.) Adatközlőim kivétel nélkül utaltak arra, hogy tudják azt, hogy az általuk beszélt nyelv román eredetű. Többüknek személyes tapasztalataik vannak arról, hogy a román nyelvterületről érkezőkkel kölcsönösen megértik egymást. Ugyanakkor pontosan érzékelik a számukra megértési nehézségek formájában jelentkező különbségeket, amelyek leginkább arra vezethetők vissza, hogy a magyarországi beások nyelvének fejlődése legalább 150 éve elvált a román köznyelvétől, s többnyire attól elszigetelve (főként délszláv és magyar nyelvi környezet hatásai között) formálódott. Ehhez hozzátehető az is, hogy a beás nyelv kizárólag egy alapvetően orális kultúra részeként, eszközeként funkcionál(t), s a román nyelvű írásbeliséggel ma sincs kapcsolata.

Az arra vonatkozó ismeret azonban, hogy a beás voltaképpen egy román nyelvváltozat, nem jelenik meg beás adatközlőim magyarul megfogalmazott, az általuk anyanyelvként beszélt nyelvre vonatkozó kijelentéseiben. Ezekben a beszédhelyzetekben rendszerint a „cigányul" kifejezés szerepel.

A nem cigányok jelenlétében elhangzó vagy kifejezetten nekik címzett, magyarul elmondott szövegekben a beások a saját csoport jelölésére a magyarral mint nem cigánnyal szemben a „cigány", „cigányul" terminusokat alkalmazták.

Önmeghatározás más cigány etnikai csoporttal szemben a többség nyelvén

A fentieket figyelembe véve először talán meglepő, hogy más cigány csoportokkal magyar nyelven történő együttes említés esetén a saját (beás) csoport és nyelv jelenik meg cigányként, még a cigány (románi) nyelvváltozatot beszélő csoporttal szemben is.

„K. Mária: - ...a Margité se tud [értsd: az ő gyerekei sem tudnak], egyik se, cigányú, meg a Terié se, egy aki tud, a Feri. Az tud a mi nyelvünkön is, meg kolompárú. De az is úgy tanút meg másoktú.

O. István: - Van egy fiam, egy lányom, mind a kettő perfekt beszél kolompárul. Perfekt.

O. Erzsébet: - S cigányú is tud. Meg kolompárú. [Kiemelés tőlem. Sz. A.] Mind a kettőt.

O. István: - Kolompárú beszél mind a kettő.

O. Erzsébet: - S cigányú. így mind mi.

K. Mária: - A Mihály az még máig is tud. Úgy, mint a vízfolyás-Hát a Mihálynak olyan felesége is volt. [Értsd: kolompár.]"

A két típusú szituációban a magyar nyelv használata és a nem cigány résztvevő jelenléte a közös elem. A külső környezetnek a beásokra mint cigányokra irányuló, egységesítő meghatározási sémája a fentiek szerint a beások „kifelé" irányuló ön- és csoportdefiníciójának lényegi jellemzőjévé válik. A beás személyek magyar nyelven zajló kommunikációjában a nem cigányok nézőpontjából dominánsnak mutatkozó oppozíció (cigány-nem cigány) jelenik meg szembetűnő identitásalkotó elemként, amely a nyelvre mint az identitás egyik fontos, de nem kizárólagos összetevőjére vonatkozó kiterjesztéseket is tartalmaz. A magyar nyelven magát cigánynak nevező, román dialektust beszélő beás ember - a diglossziás helyzetre jellemzően főként az informális szituációkban használatos - anyanyelve tehát így minősül „cigánynak".

A beások anyanyelvi kommunikációja önmagukról, más cigány csoportokról és a nem cigányokról - A differenciálás eszközei a beás nyelvhasználatban

Ha viszont a beások anyanyelvükön beszélnek önmagukról, más cigány csoportokról és a nem cigányokról, valamint az általuk beszélt nyelvekről, jóval differenciáltabb kategóriarendszert használnak.

A beás nyelvhasználatban kifejeződő disztinkciók hátterében nemcsak az etnikai csoportok közötti, hanem az adott csoporton belüli differenciáltság is tetten érhető.

A román anyanyelvű cigányok csoportjának belső rétegződése - beás nézőpontból

Az anyanyelvként román dialektusokat beszélő cigányok csoportja is több etnikai alcsoportra tagolható: az árgyelánokéra, a muncsánokéra és a ticsánokéra. (E kifejezések etimológiájával kapcsolatban ld. Kovalcsik 1993:231-232.)* A többséget a muncsánok által árgyelánnak (=erdélyi) nevezett, de bánáti román dialektusokat beszélő, magát és nyelvét beásnak mondó csoport alkotja. (Önmagukat bájásnák nevezik, akik beásul [bájísestyé] beszélnek.)

A „beás" kifejezés jelentéstartománya a csoport önmagára vonatkozó nyelvhasználatában szűkebb, mint általában a szakirodalomban. A tudományos igényű hazai leírások terminológiájában gyakori, hogy a román anyanyelvű cigányokat a magyarországi romák egyik etnikai csoportjának tekintik (a magyar és a cigány/románi anyanyelvű csoportok mellett), s egységesen beásnak nevezik. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az előbb említett három alcsoport között belülről (az alcsoportok tagjai által) megvont, az etnikus identitás fenntartásának eszközeként funkcionáló szimbolikus határokat nem veszik figyelembe.

* A beás csoportokkal kötetünkben Tálos Endre cikke foglalkozik részletesen. (A szerk.)

 

Ezzel szemben a beások kizárólag a saját csoportjukat értik a „beás" kifejezés alatt, amelynek referenciájába a muncsánok már nem tartoznak bele, azaz őket nem tartják beásnak. (Megjegyzendő, hogy a muncsánok sem tartják beásnak magukat.)

A muncsánok által a beások megnevezésére használt „árgyelán" terminust beás adatközlőim az alábbi módon értelmezték:

„O. István: - [Mit mondanak] a muncsánok miránk?

O. Erzsébet: - Bájás.

O. István. - Mondják ezt másképp is! Árgyelán. Pá noj. Héstye-sz árgyélány [Miránk: árgyelánok.]. Nekem má mondták. Én katona is vótam velük. Hogy mi román szakadékbul vagyunk, [ez] azt jelenti igazán. Jól is mondják, mer az is. Ha akárhogyan vesszük, mi románul beszállunk."

A „muncsán" elnevezés viszont az árgyelánok körében használatos és a saját (beás) csoporttól való megkülönböztetésre szolgál. A muncsánok magukat és az általuk beszélt nyelvet anyanyelvükön egyszerűen „cigánynak" nevezik. (Ld. Kovalcsik 1993:232.)

Adatközlőim azt tartották, hogy „ezek a muncsánok nem úgy beszének, mind mink. Lehet érteni, hogy mit beszének, de nem olyan tisztán. Ilyen törve. Sok minden szó nem mondják úgy, mind mi."

A többnyire a horvát határ közelében (főként Siklóson, Alsószentmártonban és környékén) élő, a határ túloldalán gyakran kiterjedt rokoni kapcsolatokkal rendelkező muncsánok által beszélt román dialektusra a délszláv nyelvi környezet is jelentős hatást gyakorolt. Ezt beás (muncsán nézőpontból árgyelán) adatközlőim is megfogalmazták, például eképpen: „O. Erzsébet: - Azok nem olyanok, mint mink. Ezek szerb cigányok féle.

O. István: - Ezek szerb cigányok.

O. Erzsébet: - Ezek tunnak szerbül is, horvátul..."

A két, román anyanyelvű és cigánynak tartott csoport etnikai elkülönülését biztosító szimbolikus határok fenntartásában több hiedelem is közreműködik.

A véméndi (Baranya megye) vagy onnan elszármazott beások körében a muncsánokról azt gondolják, hogy nagyon babonásak, veszélyesek (különösen az idősebb asszonyok), mivel jól értenek a rontáshoz.

Idős adatközlőim fia, O. Sándor szóbeli közlése szerint alsószent-mártoni utazásának tervét szülei némi ellenkezéssel fogadták, s különböző óvó tanácsokkal látták el. Például ne üljön le muncsán házban, ne fogadjon el semmit az ott készített ételből. Egy - a szülők által helytelenített - muncsán-beás házasság felbomlása kapcsán a beások közül többen úgy vélekedtek, hogy a muncsán házastárs rokonságának ártó babonái betegítették meg a beás felet, aki csak a kapcsolat megszakadása után nyerte vissza egészségét.

A beás (árgyelán-muncsán) vegyes házasság ritka, a két csoport egymással szemben is etnikai endogámiát tart fenn, éppúgy, ahogyan a más, kívülről nézve tőlük több attribútum vonatkozásában is erősen különbözőnek tűnő (pl. cigány vagy magyar anyanyelvű) etnikai csoportba tartozó cigányokkal szemben is ezt teszik. Az etnikai endogámia követelményével kapcsolatban álljon itt egy interjúrészlet:

„O. István: - A magyarhó nem ment a mi fajtánk! Akármilyen magyar lehetett, nem ment el vóna magyarhó. Nem ment a Jóistennek se!

O. Erzsébet: - De mostmá megy! Nem is egy se, meg kettő! Vémenden mind a kettőnek magyar asszonya van. A másiknak kolompár van.

Sz. Andrea: - Régebben ez nem így volt, ugye?

O. Erzsébet: - Nagyon szentesek vótak régebben! Nem mentünk vóna... A, a Istenem! Még szóba se átunk ilyen leketárokkal, vagy muncsánokkal! Isten ments!

Sz. Andrea: - Muncsánokkal se?

O. István: - Azokkal se!

O. Erzsébet: - Aaa! Isten ments!"

A fenti idézetből is kitűnik, hogy az endogámai elvárása kiterjedt a beás cigány-nem cigány, és a beás cigány-más (nem beás) cigány etnikai csoport vagy alcsoport tagjai között létesíthető házassági kapcsolatokra is. Feltétlenül szükséges azonban itt megjegyezni, hogy a párválasztási szabályokat előíró ideológia és a gyakorlat nem minden esetben fedi egymást. Különösen a fiatalabb generációk esetében, s főként városi környezetben egyre gyakoribb az etnikus csoport határait átlépő párválasztás.

A mindenkori muncsán vagy beás beszélő nyelvhasználatát és identitását jelentősen befolyásolja az a tény, hogy melyik alcsoportba tartozik. Ez az anyanyelvükön (tehát valamely román dialektusban) megfogalmazott megnyilatkozásokban is megnyilvánul, főként az önmaguk és a másik alcsoport jelölésére használt terminusok eltéréseiben.

A nem beás cigányok csoportjait jelölő terminusok a beás nyelvhasználatban

A beások beás nyelvhasználatában természetesen nemcsak a muncsánok (muntyény) megkülönböztetésére vannak terminusok, hanem a más etnikai csoportba tartozó cigányokra is. A románit beszélő, magukat romnak nevező cigányokat a beások egységesen lákátámak nevezik, nyilván a fémműves foglalkozásra való utalással (a lakát = lakat szóból). Ezen a kategórián belül, ha szükséges - főként magyarul, vagy onnan kölcsönözve - a foglalkozások szerint differenciálnak: kiszirís (köszörűs), abro-sár (textíliákkal házaló oláhcigány), bokráncsos (edényfoltozással foglalkozó csoport tagja), kupec stb. Ebben a kategóriarendszerben adatközlőim használták az oláhcigány nézőpontot tükröző „kelderás" és „romungro" terminusokat is.

A magyar nyelvben használatos cigány-nem cigány dichotómiának a beásban nincs megfelelője, ezeknél konkrétabb kategóriákat alkalmaznak. Mint az előbbiekben láttuk, az azonosítás fő rendezőelve az, hogy az adott egyén milyen etnikai csoportba, alcsoportba tartozik.

A cigán és a cígánka terminusok sem bármilyen cigány férfit és cigány nőt jelentenek a beásban, hanem - a román nyelvhasználatra jellemző általánosító értelmezéssel szemben - olyan férfit, férjet, illetve asszonyt, feleséget, aki beás. A férj és a feleség megfelelője lehet még (természetesen akkor, ha beásokról van szó) bájás és bajisíca.

Más - nem beás - cigányokra vonatkozóan az előbbiekben ismertetett, konkrét terminusokat használják: lákátár=kolompár (oláhcigány) férfi, lákátáricá=kolompár (oláhcigány) nő; muntyán=muncsán férfi, mun-tyinyica=muncsán nő.

A nem cigányok etnicitására utaló beás terminusok használata Ha nem cigányokról beszélnek beásul, akkor vagy az etnikai hovatartozást jelölik meg (például ungur=magyar), vagy ennek hiányában is tudható, hogy nem cigány férfiról vagy nőről van szó, ha az om (ember, férfi, férj), illetve a mujeré (nő, asszony, feleség) terminusokat használják. A bárbát = férj, férfi kifejezést alkalmazzák beásokra és nem cigányokra utalva is, de egy nő nem cigány férjét természetesen csak az om vagy a bárbát terminussal lehet jelölni, a cigánnal vagy a bájással nem. (Orsós Anna szíves szóbeli közlése szerint a horvátországi beásoknál a bárbát terminus használata differenciáltabb a magyarországinál: ott kizárólag „nem cigány férj" jelentésű.)

A cigány-nem cigány oppozíció a gyerekekről beszélve a beás terminológiában direkt módon nem érvényesül: a kupil (fiú) és a fátá (lány) kifejezések általánosságban véve a fiú- és lánygyermekekre vonatkoznak, az etnikai hovatartozás jelölése nélkül.

Az oláh cigányok nyelvhasználatában viszont a rom-gázsó (romanem roma) különbségtétel megjelenik ebben a vonatkozásban is. A sjavo és a sjej szavak önmagukban is cigány (roma) fiút és lányt jelentenek. A raklo és a rakljí általában nem cigány fiúra és lányra utal, a gázsó (nem cigány férfi, férj) és a gázsi (nem cigány asszony, feleség) logikájához hasonlóan. (Természetesen a rom-gázsó oppozíció nyelvi kifejezését esetenként egyéb kulturális kódok is szabályozzák, erre vonatkozóan ld. Stewart 1994:227.)

Az etnicitásra utaló terminusok a beás népmesék szövegeiben A beás beszélők által anyanyelvükön és magyarul használt azonosító és megkülönböztető terminusok előfordulását megvizsgáltam beás mesemondóktól gyűjtött népmeseszövegekben is. A vizsgált szövegek a Kovalcsik Katalin és Orsós Anna által készített kötetből (Kovalcsik-Orsós 1994), Eperjessy Ernő őrtilosi beás gyűjtéséből (Eperjessy 1991), valamint saját gyűjtésből származnak. Ezek a szövegek a mi szempontunkból azért jelentenek különösen jó nyelvi anyagot, mivel a mesemondás aktusának fontossága miatt az etnikai hovatartozást jelölő terminusok használatára valószínűleg minimális tudatosságot fordított a mesélő. Olyan helyzet teremtődött tehát, amelyben a számunkra most fontos elemek és kontextusuk előfordulása közel áll a spontán, hétköznapi nyelvhasználathoz.

A narratív részek terminushasználatának jellemzői

Azokban a történetekben, amelyeknek szereplői között beások is vannak, a beás nyelvű szövegek narratív részeiben a mesemondók a bájás, bájisicá, cigán, cigánká, valamint az om és a mujerié kifejezéseket egyaránt használták a saját csoportjukat képviselő szereplő megnevezésére. Ezt a mesemondó kettős „szituáltsága" magyarázhatja. Mint anyanyelvén beszélő beás pontosan használja a beás cigány/nem beás cigány/nem cigány különbségekre is utaló terminusokat. Ugyanakkor narrátorként a szövegben foglalt eseményeket, viszonyokat mint kívülálló mondja el. Ebből a szemszögből nézve az elsődleges az, hogy a történet szereplője egy család (un család), egy szegény ember (un om szárak), egy asszony (mujeré) stb. Ehhez képest másodlagos, a történetben egyéb módokon is (pl. a szereplők beszéltetésével, dialógusaik terminushasználatával) világossá tehető attribútum az, hogy az adott szereplő cigány-e - ha igen, mely csoportba tartozik -, vagy nem az.

A megszólításgyakorlat és az etnikai identitás kifejeződése

A szereplőkpárbeszédeinek két típusát különíthetjük el a terminushasználat szabályszerűségeire koncentrálva. Ez - akárcsak a valóságban - összefüggésben áll a szituáció összetevőivel. Mindig fontos az, hogy ki a beszélő, ki a hallgató, s milyen etnicitás „rendelhető" azok személyéhez. Ha beás szereplő szólítja meg szintén beás beszédpartnerét, akkor a cigánko, bájisico (asszony, feleség, aki beás) és a cígánu, bájásulye (ember, férj, aki beás) kifejezéseket használja, ahogyan ez a beások anyanyelvi kommunikációjában szokásos.

Ha nem beás vagy nem cigány szereplő szólítja meg a beás cigány szereplőt, akkor az omulye (ember), vagy a mujeré (asszony) terminust alkalmazza, hiszen az ő kommunikatív kompetenciájának, kulturális tudásának nem részei a beás nyelvhasználatot jellemző finomabb disztinkciók, mivel nem beás. (Csak látszólag paradoxon az, hogy - mivel beásul hangzik el a mese - mindeközben beásul beszél.)

A mesékben egyetlen olyan szereplő volt, aki nem beásként a beás beszédpartnerhez címzett megnyilatkozásaiban megfelelően (a beások közötti beás nyelvhasználatban, megszólításgyakorlatban szokásos módon) alkalmazta a terminusokat, ez pedig a Jóisten (Dimizo). (Például az általam gyűjtött, Az ember teremtése és A Szent Péter és a Jóisten című mesékben az Isten bájásulye-nak (ember, férfi, aki beás) és bájistco-nak (asszony, aki beás) szólítja a cigányt és a szegényasszonyt.)

A mesék magyarul elmondott vagy magyarra fordított változataiban - a magyar nyelvhasználatra jellemző módon - általában nincs jelölve a szereplők etnikai hovatartozása, vagy csupán a már elemzett „cigány - nem cigány" dichotómiának megfelelően, erősen sematizált formában történik erre utalás. (Vö. pl. Az ember teremtése című mese magyarul elmondott változatát, amelyben mindvégig a „cigány" terminus szerepel a bájás magyar megfelelőjeként.) A beások muncsánokról alkotott képére jellemző momentum továbbá a mesékben az, hogy a nem rokonszenves szereplők (pl. gonosz mostoha, csavargó) gyakran mun-csánok (ld. Eperjessy 1991).

Összegzés

A dolgozatban a beás cigány etnikus identitás nyelvi reprezentációjának egy szűk aspektusát vizsgálva arra a különbségre kívántam felhívni a figyelmet, amely a nem cigány környezet beásokról alkotott képének általánosító jellege, strukturálatlan jelentéstartománya és a beás kisebbség önmagára vonatkozó, saját anyanyelvén megalkotott kategóriarendszerének differenciáltsága között tapasztalható.

A beás cigány/nem beás cigány/nem cigány disztinkciókra (is) utaló beás terminusok megfelelő használata - amint az a fenti bekezdésekből is kitűnt - egy sor szociopragmatikai szabály ismeretét kívánja meg. E definícióknak a mindennapi kommunikációban való alkalmazása számos kulturális különbséget is kifejez, és ebben a folyamatban válnak az etnikus identitást szimbolizáló nyelvi eszközökké is.

10. kép. Hagyományőrző beás nagymama. Zalacsány (Zala), 1996.

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet