|
|
A néprajzi szakirodalom ma már vitathatatlan tényként fogadja el azt a megállapítást, hogy az adott közösség hagyományőrző fokának függvénye a közösségben élő folklórjelenségek milyensége. Az sem vitatott, hogy a közösségek változása a folklóralkotások változását vonja maga után. Bonyolultabb a kérdés akkor, ha az egész hagyományos kultúrát kívülről jött kultúraváltás, akkulturáció cseréli ki.
Nézzük meg e folyamatot az egyéniség és a közösség szempontjából a mesekutatás területén, ahol az egyéni alkotás és a közösségi befogadás vizsgálata a szájhagyomány szempontjából elengedhetetlen. A hagyományos közösség bomlása, illetve az abból való kiszakadás az egységes modellt megszünteti. Az egyén, szakítva a hagyományos közeggel, ugyan tágabb teret kap a kibontakozáshoz, ám csak önmaga támasza, és tehetségéhez, képességeihez mérten az új, esetleg változó közösség ízlésének, művészi igényeinek, érdeklődésének kell hogy megfeleljen. Az általa ismert hagyományon belül kell új, az elvárásoknak megfelelő alkotást létrehoznia.
* Szapu Magda: A mesemondó és közössége Kaposszentjakabon. Szapu Magda azonos című kötete (in Kriza Ildikó szerk.: Ciganisztikai tanulmányok 4. 1985:9-20. Budapest: MTA Néprajzi Kutatócsoport.) A mesehagyományozás folyamatának törvényszerűségei Kaposszentjakabon c. fejezetének részlete, kisebb változtatásokkal.
A mese egyéni műfaj, de közösségi jellegű, közösségi előadáshoz kötött. A hagyományozó közösségben az egyéni emlékezés még a közösnek szerves része, s a hagyományozódás folyamatában a közösség közvetlen részese az alkotásnak, az alkotás folyamatának. Az alkotó pedig a hagyomány őrzője és átadója. Maga az alkotás a folklór törvényszerűségei szerint jön létre és él tovább, a változások még nem szembe-tűnőek, hiszen az ellenőrzés nagy, a korlátok erősek. Az alábbiakban egy viszonylag zárt, kis közösség meseanyagának egy részét tettük a vizsgálódás tárgyává, ahol ma a mesemondás csupán egyetlen alkalomhoz, a virrasztáshoz kötődik. E közösségben a hagyományőrzés foka olyan mérvű, hogy a közösség őrizte anyagot jószerével változatlanul hagyományozzák tovább, s a folytonosság biztosítása egyben a mesemondók biztosítását is jelenti, magát a szerzőt is hagyományozzák.
Kaposszentjakabon, Kaposvár peremkerületében, a beás cigánytelepen hozzávetőleg 150 teknővájó beáscigány család él, 700-800 fő, elkülönülve a szomszéd telep oláhcigány, valamint a helyi magyar lakosságtól. A csoport kétnyelvű, román és magyar, a gyerekek magyar iskolába járnak. A gyorsan lezajló gazdasági-társadalmi változások (életmód, lakáskultúra stb.) a kis közösség életrendjét ugyan módosították, ám az előbbieket lényegesen lassabban követő tudati változások alig érintették a virrasztás kényszerű, szertartásszerű szokását.
A letelepült, rendszeresen dolgozó teknővájó cigányok életformája Kaposszentjakabon ma már alig tér el az átlagos magyar falusi életviteltől. A disznó- és baromfitartás általános, a megművelt háztáji földön kívül pár családnak még szőlője is van. A legfontosabb lakótér, ahogyan általában a magyar falvakban, a konyha. Egyébként mind a két szobát általában lakják, illetve kis létszámú családok az egyik szobát „tisztaszobának" tartják meg. A legtöbb lakásban fürdőszoba is van.
Rend és tisztaság, ami az első pillanatban szembetűnik. A szobákban gyári készítményű bútorok, televízió, rádió; a mosógép, hűtőszekrény, gáztűzhely szinte nélkülözhetetlen minden családban. Lakásdíszként csipkék, hímzések, szőttesek, szentképek és családi fényképek. Kedveltek a nippek és a búcsúi szent szobrocskák, képek.
A gyerekek tiszták és jól öltözöttek. Rendszeresen járnak óvodába, iskolába. Az idősebbek még egymás közt románul beszélnek, de a gyerekek inkább csak magyarul. Ez a szaporodó - magyarokkal és svábokkal kötött - vegyes házasságoknak köszönhető.
A virrasztás Kaposszentjakabon az egyik olyan társas alkalom, ahol a térben és időben behatárolható közösség tagjai rendszeresen, szertar-tásszerűen érintkeznek egymással rövidebb-hosszabb ideig. Tulajdonképpen összekötő kapocs az egymástól többé-kevésbé távol lakó, másmás munkahelyen dolgozó családok között. Összefogja a szűkebb s tágabb rokonságot, de a barátok, ismerősök körét is. * A családtagok, rokonok, ismerősök, szomszédok és a barátok a halott tiszteletére - az elhalálozás napjától a temetés napjáig minden éjszaka, napnyugtától napkeltéig - virrasztanak. Tehát amíg a halott a föld fölött van, gyakran öt-hat napig.
A virrasztás egyetlen és legfontosabb eseménye a mesemondás. Elvétve az idősebb asszonyok este elmondanak egy-egy imádságot, ám amikor megérkeznek a férfi virrasztók, az imádkozók hazamennek. A virrasztás a halottas háznál történik. Nyáron az udvaron tüzet raknak, körülülik, télen a lakásban biztosítanak helyet a népes virrasztóknak. Az első nap - sötétedés után - a város minden részéről gyülekeznek a virrasztók. Mindenki eljön, hacsak néhány órára is, aki ismerte a halottat. Vidékről csak rokonok érkeznek, kb. este tízig beszélgetnek, elmondják a halott jó tulajdonságait, az elhalálozás okát, körülményeit; a rég nem látott rokonok megbeszélik a távollétük alatt történt eseményeket. A mesemondás éjfél körül kezdődik, de a következő napokon már mesével indul és fejeződik be a virrasztás. A virrasztáson részt vesznek a fiatalok is. A nyolc óra körül érkező tizennégy-tizenhat éves fiatalemberek kb. tíz, tizenegy óráig maradnak, a hozzátartozók reggelig. A helybeli középkorúak később érkeznek (úgy tíz óra körül) és virradatig maradnak a halottas háznál. Kisgyerekeknek nincs helyük a virrasztáson. A házbeli gyerekeket este lefektetik az egyik üresen maradt helyiségben vagy a szomszédban. A virrasztóknak csak italt szolgálnak fel, éjfél előtt bort, éjfél után pálinkát. Főleg munkaszüneti napokon jön össze nagy létszámú virrasztóközönség (gyakran több mint ötven fő), munkanapokon kevesebben vannak, és korábban hazamennek, hiszen másnap munkába kell állniok. Ha mód van rá, külön helyiségben gyülekeznek a nők és külön a férfiak, ha nem, akkor egy helyiségen belül különülnek el. A feleség csak nagy ritkán ül férje mellé.
* A virrasztóban való mesemondásról ld. Dégh 1955-1960. Dégh Linda e két kötetben a Tolna megyei Kakasdra telepedett egykori bukovinai székely andrásfalviak eleven meseéletét tanulmányozza, s gazdag meseanyagot közöl.
Az utcabeliek előre egyeztetik az indulás idejét, s együtt érkeznek a halottas házhoz.
A területi közelségen túl nagy szerepet játszik a pszichikai közelség is. A virrasztás célja, míg a halottat a háznál ravatalozták fel, a halott éjszakai őrzése volt. Ez elválaszthatatlanul összekapcsolódott a halottól való nagyfokú félelemmel, ill. a halott iránt érzett tisztelettel. Az éjszakai közös együttlétek számtalan előírásai és tilalmai közt legszigorúbb az alvás tilalma volt. Az ébrenlét megőrzésének módja pedig a kényszerű együttlét feloldása, a szórakoztatás. A halott melletti imádkozás nem része a hagyománynak a kaposszentjakabi cigányoknál, s hogy a jelenlevők kitartsanak, prózai történetekkel, trufákkal teszik élvezetesebbé a hajnalig tartó szertartásos összejövetelt. Mindez azonban csak hangulatkeltő, oldó és felkészítő, esetleg kiegészítő része a tényleges szórakoztatást biztosító mesélésnek*. A mese szellemi élvezetet nyújt a mindennapi problémáktól, gondoktól elszakadó, a valóságot könnyen kikapcsoló, azonos érdeklődési körű, egymásra utalt hallgatóság számára. Tágabb teret kap az irrealitás, s a zavaró tényezők kizárása (a zaj, járkálás, gyerekek zavaró jelenléte stb.), a résztvevők türelme és igénye kedvez a többórás tündérmeséknek. Mesét mondani nem lehet bárhol és bármikor, csak megfelelő helyen (pl. esti összejövetelen, bizonyos munkák elvégzése közben, ha ez nem igényel nagyobb figyelmet) és időben lehet (pl. napközben nehéz, sok a zavaró tényező)**. Kaposszentjakabon a virrasztáson való mesemondás ünnepszámba megy, szertartása van.
* Ugyanott az oláh cigányok körében a hajnalig tartó éneklés szokása él (Szapu 1984).
** Kaposszentjakabon az 1950-es években ismert volt az ún. útközbeni mesélés szokása: „Még 1951-52-ben, amikor fát mentünk vágni az erdőre, mentünk nyolcan, tízen is, cigány brigád vót... régen ugye a favágás volt az ember foglalkozása. Az út meg tartott másfél óráig is, mire odaértünk a favágóhelyre. Akkor vót két idősebb, aki elkezdte a mesét elöl, mink meg hallgattuk a mesét, úgy, ahogy mentünk. így gyorsabban ment az idő, nem volt olyan hosszú az út. Munka közbe nem lehetett mesélni, akkor dolgozni köllött! Esetleg ebéd alatt egy rövidet, kettőt, inkább vicceset elmondta!?. Avval eltelt egy óra, akkor széjjeloszlottunk." (Karádi Antal, sz. 1925. Kaposszentjakab.)
A mesemondás ez esetben nem kötődik valamely munkafolyamat elvégzéséhez, nem jár anyagi előnyökkel sem, kizárólagos célja ma az ébrentartás, szórakoztatás*. Élő gyakorlat, mely tartalmilag, formai-, erkölcsi- és katartikai szempontból a virrasztás körül forog és aköré fonódik. Azaz az élő mesemondás legkiteljesedettebb és egyetlen közösségi alkalma a virrasztás mind a mesemondó, mind a hallgatóság részéről. Minden más mesemondó alkalom (útközbeni, ebédszünet alatti, a gyermekeknek való mesélés) végső célja a hagyomány megőrzésén túl a virrasztásra való felkészítés volt.
A mesemondás első feltétele az alkalom, vagyis az alkalomnak következetes sorozata, amellyel olyan emberek vannak egymással közösségben, kik egyazon mesevilág megfelelő szellemi atmoszférájában élnek (Dégh 1944:134). E feltétel adott a kaposszentjakabi beás cigány közösségnél is. A közös értékek vállalása, az azonos viselkedési és erkölcsi normák, az egyén (mesemondó) és a csoport (a hallgatóság) normáival összhangban van, s a mesemondás a közösségi alkalmon belül - virrasztás - sajátos, társadalmilag meghatározott helyet foglal el: üzenetet hordoz. A csoport vágyait és eszményeit fedi fel. A mesék állandó ismétléseivel, újramesélésével az alakok (szereplők) jellemét tökéletesítette, csiszolta, a legjellegzetesebb alakok állandósultak.
* A szakirodalomból ismert, hogy a virrasztáson való mesemondásnak az ország északkeleti felében és Erdélyben volt nagy szerepe. Az andrásfalviaknál Tolna megyében a gyermekhalott mellett mesemondó asszonyok tündérmeséket mondtak, hogy szép meséikkel vigasztalják a „gyászolókat és a - holtat" (Dégh 1955-1960. 11:11). E tények ismeretében, továbbá figyelembe véve Voigt Vilmos megállapításait a mesemondás öt fokozatára vonatkozóan (Voigt 1972:146-147.) - azaz: 1. Szibériai népeknél a vadászat szünetében az erdők vagy hegyek védőszellemeinek, „urainak" mesélnek. Itt a mesélésnek mintegy mágikus munkamegkönnyítő funkciója van. 2. Amikor az istállóban az állatoknak mesélnek, például az észteknél, szintén mágikus célzattal. 3. Valamely közösségi munkavégzés során, a közös munkát megkönnyítendő, élénkítendő. 4. Pusztán közösségi együttlét alkalmával, pl. katonaság, börtön, utazás közben. A mulattatás nem áll egészen távol a munkavégzéstől. 5. A mese célja a szórakoztatás - felvetődik a kérdés, vajon nem a jelenlévő halottnak meséltek-e, ahogy annak énekeltek, az ő „kedves dalait" adták elő a kaposszentjakabi oláh cigányok. Viidalepp (1969:448-458) pedig arra utal, hogy „Észtországban november elején volt az ún. Lelkek Ideje, ilyenkor esténkén hol az egyik, hol a másik tanyán gyűltek össze, ahol meséléssel, találós kérdés fejtéssel töltötték az időt. Ez a szokás kapcsolatban volt a halottakra való emlékezéssel; ezért csendben kellett lenni, a zajt okozó munkák tilosak voltak" (453-454).
Milyen mérvű az elhivés foka? „Igaznak tartjuk a mesét? Mondjuk a régiek. Meg hát régen megtörtént, ugye, ami a mesében van. Ezelőtt 200-300 éve történet volt. Most is vannak történetek, száz év múlva az is mesébe való lesz, mesealakú. Ma is hallgatják, szeretik, el is hiszik. Úgy nézik, mint a régi világban megtörtént eseményt. Ezek a fiatalok nagyon is elgondolkodnak rajta, hogy a királynak milyen hatalma volt, milyen táltosa. Hogy miért mosott tizenkét órakor büntetésből a folyónál a Világszépasszony. Vagy milyen apa lehetett az, aki az elveszett három lányér elüldözte a három fiát is... A fiatalok beleélik magukat. Mikor olyan jön, hogy a sárkány térdig földbe vágja a gyereket, az meg a sárkányt derékig, ilyenkor mondják ám: - Ez egy böcsületes, derék ember lehetett ez a gyerek!" A kölcsönösen jóváhagyott mesei szereplők viselkedése, cselekedetei, tulajdonságai erkölcsi tanulságul, követendő mintául szolgál, legalábbis a mesemondás ideje alatt. A közösség egységes, közös hagyománya részben átörökíti generációkon keresztül az általa ismert, kedvelt és megőrzött meseanyagot, ugyanakkor magát az előadót is biztosítja (Voigt 1972a:69-70), aki az évtizedek során megőrzött anyag tolmácsolója, természetesen a hagyományos keretek közé szorítva. A mesemondás komoly munkát, szellemi igénybevételt követel nemcsak a mesemondótól, de a hallgatóktól is, akik aktív részesei az előadásnak, s a szűrő szerepét betöltve reakcióikkal válogatják, aktualizálják az anyagot, s így, bekapcsolódva az alkotás folyamatába, befolyásolják azt.
„A virrasztók már alig várják, hogy megérkezzenek a mesélők. Bemegyünk, köszönünk. Azok meg mondják, hogy: - No, meggyüttek a mesélők! Annak erős széket adjatok, hogy le ne szakadjon alatta! -Akkor az ember leül, rágyújt. Ha már összejöttünk öten, hatan, akkor már hol az egyik, hol a másik mondja: - No, kezdd e már. Mondja el valamit! - Ilyenkor az ember a mesére kíváncsi, ugye. Akkor aztán mén a mese. A mesét az kezdi, akit fölszólítanak. Ha az egyik elmond egy vagy két mesét, akkor átadja a szót a másiknak: - No, most elfáradtam, te is mondhatsz egyet. - Akkor rámutat valakire, az folytatja a mesélést. Csak az mesél, aki tud, akinek kedve van hozzá. Nem erőszakúnak rá senkit. Azér jó a mesélés, mert aki mondja, az nem álmosodik el. Az beleéli magát a mesébe, nem ér rá hagatolózni, bóbiskóni. Minél hosszabb a mese, annál jobb. Én is voltam úgy, hogy elálmosodtam, akkor rám szólt a mesélő: - Te, nem azért gyüttünk ám ide, hogy aludjunk! - Mikor aztán befejezte a mesét, mondta ám: - Kezdd el te! Akkor legalább nem alszó! - Ha nem kérik a mesét, akkor azt mondja el, ami eszébe jut. Ha kérik, akkor ilyenkor mondják, hogy miről szól a mese, amelyiket hallani szeretnék. Például azt mondják, hogy mondjam el a Pétert, Az őszhajú rabot, az Égigérő fát, vagy nagyon szeretik a Sasfejű királyt. Az sem zavar senkit, ha egy éjszaka kétszer is elhangzik egy mese. Hát olyan is van, hogy én elmondtam, akkor a másik később jön, elmondja ugyanazt. Az ember nem veszi el neki a kedvit. Akkor végighallgatjuk azt a mesét még egyszer."*
Minden alkalommal azonos a mese közönsége. Az egyedi alkotást a hagyomány szabályozza, s a hallgatóság fontos ellenőrző funkciót tölt be. Ugyanakkor ösztönző hatással is van egymásra egyén és közösség. E kölcsönhatás viszi előre a mesét. A viszonylag kis repertoár minden eleme a hagyomány részévé válik, ezek az elemek nem bővíthetők, de el sem hagyhatók. A magyarázkodásnak, az új elemeknek, hitelesítő jegyeknek, a kommentálásnak nincs helye a hagyományon belül. Hiszen nincs szükség figyelemfelkeltésre, nem kell elfogadtatni a mesét. A csodás, mitikus elemekben bővelkedő mesei anyagot a jelenlevők egyformán értelmezik. Nem kérdőjelezik meg a mese világát, elfogadják úgy, ahogy, van. „Ugyanúgy mondja el a mesét, ahogy azt az öregektől hallotta. Persze egy-két szó eltérés van, de azt észre sem veszik annyira. Mer ugye sokan vannak ott, akik már ismerik azt a mesét, sokszor hallották, akkor ha nem úgy mondja, ahogy kell, kijavítják: - Ezt kihagytad! - Ilyenkor nem mérgelődik az ember, mer igaza van néki. Velem is előfordult már, hogy rám szóltak: - Te! Ezt nem így hallottam, nem így vót! - Ja, persze! - Akkor az embernek jobban az eszibe jut. Vagy ha kihagytam egy bizonyos részt, akkor a többiek mindjár fölszólamodnak: - Te! Mán nagyot ugrottál! Lassan kiérsz a végire! - Ha meg valakinek a meséje nem tetszik, mondják ám: - Te hadd abba, majd ez mondja tovább! - Akkor az gyorsan befejezi a mesét és átadja a szót a másiknak, aki új mesét kezd."
A mesemondó nem mond és nem is tanul új meséket, hiszen a hallgatóság nem igényli. Meghallgatja ugyan, de nem válik részévé a hagyománynak, nem őrzik meg és nem is adják tovább. „Az új mese nem fut. Aki még nem hallotta, az más fölfogással hallgatja, mind aki tudja. Mer aki tudja, az csak arra kíváncsi, hogy az ember nem hágy-e ki egy-két szót bele, ugye! Hogy ő is bele tudjon szólni!"
* Az idézőjelben szereplők Karádi Antal szöveghű közlései. A gyűjtés megtalálható a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága Néprajzi Osztályának Hangarchívumában és Adattárában (Kaposvár).
Ha a kaposszentjakabi közösségből kiszakadva a mesemondó új környezetbe kerül, akkor kedve szerint válogathatja meg meseanyagát, s ha az ottani közösségnek tetszik, akár az egész közösségi meseanyagot is elmondhatja. „Vidéken, Kaposhomokon, összejött a rokonság (virrasztani). Én is, a homokiak is meséltek. Én sorra kerültem nagyon. Elmondtam tizenkét-tizenhármat is. A Sasfejű király tetszett nekik a legjobban". Ma Kaposszentjakabon főleg a fiatalabb korosztály, az aktív hallgatóság zöme írni-olvasni tudó, ahogy maguk a mesemondók is. Ennek ellenére az ismert és sokak által olvasott mesekönyvek anyaga nem kerül be a szájhagyományozás folyamatába. „A gyerekek mindjár azt mondják, ezt már olvasták könyvbe. - Ezt könyvből is el tudom olvasni! - Már közbeszólnak. - Van a lányoknak is sok mesekönyvük. Nézegettem a múltkor is, de azok mind eltérnek ezektől. Azok már úgy lettek összeállítva. Van mondjuk egy része, egy szakasza, ami belevág, de a másik szakasza már nem az. Ugye azok a mesék úgy lettek fölvéve pásztoroktól, innen-onnan, és úgy lettek kiadva, mind a Hamupipőke, az Elátkozott cipellők, a Rigócsőr királyfi... Mondani nem szoktuk. Ha - mondjuk - elmondanám a Nádszál-királykisasszonyt, de hisz az majdnem minden háznál megvan mesekönyvben, azt el lehet olvasni. Azt a gyerekek is tudják az iskolába, azt már mindenki tudja! Magyar embert is hallottam mesélni Orciban, mikor cseléd voltam. A cselédek összejöttek az ököristállóba esténként, még a fiatalabbak is... Voltak szép, hosszú meséik is, nem sok eltérés volt a mienktől. De én ezeket nem tanultam meg, én csak minden mesét attól a Marci bácsitól tanultam. Nem kell az új mese. Minek állítanánk össze újat? Hiszen mondom, hogy minden mesét úgy örökűtük az idősebbektől, úgy tanultuk!"
Kedvelik a mesemondók és a közösség is, ha az előadók váltják egymást. Ennek oka nem a vetélkedés, hanem éppen a túlzott szellemi igénybevétel. Ám a hallgatóság bizonyos sorrendiséget is felállít az előadók közt. „Már annyira ismerik az embereket, tudják, ki milyen mesét tud mesélni. Van, hogy direkt rákényszerítik, hogy most azt a mesét ő mondja. Mer lehet, hogy ott a társaságban, ahol vagyunk, öt is tudja azt a mesét, de a mese, az a bizonyos mese, nem mindenkinek vág hozzá."
Mindebből következik, hogy a közösség több mesemondót tart számon. Elméletileg a kért mesét a jelenlevők közül bárki elmondhatja, hiszen a mondott szöveg minden esetben szinte azonos. Gyakorlatilag a közösség hagyományos meseanyaga három-négy mesemondó közt oszlik meg. Úgy tűnik, egy-egy mesemondónak nincs külön repertoárja, csak egyéniségéhez jobban illő, általa kedveltebb típusú meseszöveg.
„Volt olyan, hogy valaki mesélt, azt mondta, hogy néki most ki kell menni, addig te folytasd. Mert hát ippen úgy tudod te is, mint én. Aztán mikor bejött megin, ő folytatta. Aki elkezdi, az is fejezi be. Hát mindenkinek van olyan meséje, amit ő tud legjobban elmondani. Például a Kalányos Pista inkább a vicceset mondja, ilyet tud legtöbbet. A Gyuri, a Farkas, az hosszú meséket is mond, de vicceset is. Legelőször az ember ugye a rövid, vicces mesét veszi föl legkönnyebben. Aztán a Gyuri át tudja fordítani magyarra is, a Pista már nem hiszem. A Világszépasszonyát inkább én szoktam, azt nagyon szeretik, mer hosszú. Meg a Griffet, Az őszhajú rabot. De Az őszhajú rabot néha édesapám öccse is elmondta, amíg nem vágták le a lábát. A Tizenkét hollót Gyuri ókor-ókor, de tudják a többiek is. A Pétert, a Síró-nevető királyt, a Szegény ember rétjét, az Üveghegyet Kalányos Pista meg a Gyuri is tudja, de inkább csak a mi nyelvünkön. A Vízimalmot (Opre) inkább csak mi ketten a Pistával. A két furfangos testvért a régiek, azok nagyon tudták, de most már nem nagyon, esetleg a Pista a mi nyelvünkön. A nők, azok az Aranyhajú gyerekeket tudják szépen mesélni, édesanyám is, meg a Bogdán Katalin is, de mind a ketten meghaltak."
Inkább a férfiak mesélnek. Ennek oka Kaposszentjakabon mindenképp a társadalmi szokásokban és a konvenciókban keresendő. A virrasztáson a férfiak és a nők elkülönülnek egymástól, s ha számon tartottak is egy-egy női előadót, ő csak egy bizonyos típusú mese elmondására volt alkalmas. Mesemondáskor nőket nem szívesen tűrnek meg maguk között, „vidám, vicces mesét csak akkor mondanak, ha férfitársaság van". Leggyakrabban a külön teremben ülő nők egy-egy mesemondó férfit csalnak be maguk közé, őt hallgatják.
Konklúzióként összegezhetjük: Kaposszentjakabon a közösség elvárása teljes mértékben megszabja a mesemondók repertoárját, stílusát, a hagyományoshoz és az újhoz való viszonyát. Csak azt az előadót hagyományozzák, csak az az alkotás válhat az élő hagyomány részévé, amely a viszonylag állandó hallgatóságnak is tetszik. Az egyéni érdeklődés, az emlékezőtehetség, a beszédkészség stb. ugyan fontos tényezők, ám a mesemondó tehetségén túl a szöveghűség olyan követelmény, amely az egyéni és kollektív befogadásnak, a folyamatos hagyományátadásnak, az anyag életben tartásának elengedhetetlen feltétele. Csak így lehet generációkon keresztül megőrizni egy-egy mesét anélkül, hogy értelmét, funkcióját, lényegét elveszítené, hogy a hosszú, gyakran másfél-két órás tündérmesékből, mitikus hősmesékből ne rövid kis történetek, esetleg épp bonyolult, zavaros és homályos meseszerű szerkezetek kerekedjenek ki.
A mesemondás és mesehallgatás csak egyik része a szájhagyomá-nyozásnak, vizsgáljuk meg a másik, az átadás-átvétel, azaz a mesetanítás és tanulás folyamatát is.
Nehéz pontosan megállapítani, hogy az elhivésnek mekkora szerepe van egy közösség meseanyagának hagyományozódásában, a romlás nélküli szöveg megőrzésében. Az azonban tény, hogy a túlnyomórészt mitikus hősmeséket és tündérmeséket - bonyolult szerkezetük, több szálon futó cselekményük, a szereplők attribútumainak árnyaltsága és változatossága figyelembevételével - emlékezetből, néhányszori végighallgatás után nehéz, szinte lehetetten elmondani. A gyakori típuskombinációk (s e típuskapcsolatok nem csak a kaposszentjakabi meseanyagra korlátozódnak, nem egyediek [vö. Voigt 1972a:222-223]), szükségessé teszik a rögzítésre (a lényegi elemek hiteles, pontos, lehetőleg változatlan visszaadása) való törekvést, hiszen a változtatás a közösség szempontjából nem követelmény. Csak a módszeres tanulás, az állandó gyakorlás, a közösségi ellenőrzés a mese lelke, élete. Nem szórakozás ez, komoly munka, fárasztó és időigényes felkészítés és felkészülés. „Azon voltunk, hogy megtanuljuk a mesét. Ez ippen olyan, mint valaki valamilyen munkát megszeret..."
Átadás-átvétel-átadás
Célunk a hagyományozódás folyamatát nyomon követni térben, a kaposszentjakabi beás cigány közösségben és időben (1940-1980); azaz azt a körforgást, amely a hagyományból merítve az elsajátításon és a továbbadáson át ismét egyazon hagyomány részévé válik. Vagyis a tanulóévektől az önálló mesemondáson át a mesterré válásig tartó éveket öleli fel Karádi Antal mesemondó életében. A hagyományozás útja: átadás-átvétel (mesetanulás) - előadás-átadás (továbbhagyományozás) (vö. Voigt 1972a:159-180).
A mesemondó, Karádi Antal (1925-1982) édesapja Vásárosbécen szütetett, ahonnét 1924-ben költözött Kaposvárra. Kaposszentjakabon a város adta területen kis földkunyhót épített, s 1944-ig kb. 14 család lakott Karádiékkal együtt a mai telep helyén. Az itt élők zöme a Kaposvár környéki Nádasdi-erdőből (Valja Mare = Nagy Völgy) költözött át, ahol putrikban laktak, teknőket, kosarakat, seprőket készítettek, s asszonyaik értékesítették áruikat Kaposszenrjakabon. Négy nagyobb famíliát tartanak számon a telepiek: Kergető, Bandi, Babonya, Szurdu.
Karádi hat elemi és három ismétlő után már tizenhárom évesen édesapjával fát vág a Nádasdi-erdőben. Később napszámból, alkalmi munkákból él. 1948-ban megnősül, feleséget a szomszéd községből, Sán-tosról hoz. Négy leány édesapjaként a cukorgyárban dolgozik, majd ugyanott szezon után karbantartó. 1964-től haláláig a húskombinát alkalmazottja, raktári segédmunkás. Nevét Kalányosból Karádira cseréli. Volt pásztor Orciban, az erdészetnél kocsis, „nagy keservességgel" kereste kenyerét, és építette föl többszöri átépítés után kétszoba-konyhás lakását. Karádi minden megtanult, tudott és elmondott mese forrásaként mesterét, a Sugovica-környéki horvát falucskából származó Bogdán Mártont nevezte meg. Bogdán családja 1918 előtt költözött Kaposvárra, s telepedett le. Teknővájó cigány ember, ki meséit szüleitől, nagyszüleitől tanulta, s mondta román nyelven, bár beszélte a horvátot is. 1973-ban, nyolcvanévesen halt meg. Haláláig a kaposszentjakabi virrasztóközösség egyik legkedveltebb mesemondójaként tartották számon. Bár az „akkori öregek" közül többen is aktív mesemondói voltak e közösségnek, Bogdánt illette meg a mester, az átadó szerepe.
„Virrasztáson ott volt az öreg is, mi is. Még nem vettük föl tőle, addig ő mesélt. Meg abban az időben voltak idősebbek, akik már meghaltak, akik tudtak mesélni. Akkor azok jöttek sorba. Én csak a Marci bácsi meséit vettem föl. Beleélte magát a mesébe. Olyan szókincse volt! ... Akárhol voltunk - társaságban, virrasztáson -, az ember szerette hallgatni. Mert jól állt neki nagyon a mese. És olyan viccesen mondta, ráförmedt az emberre, utánozta..."
A befogadás, az átvétel feltétele adott: a hagyomány ismerete, szeretete. Ám a virrasztáson elhangzott mesék rögzítése, még a bizonyos időközönkénti újrahallás, ismételt meghallgatás következtében se lehetséges. „Óh, ha én csak virrasztáson hallgattam volna, nem sok eredménye lett vóna. Ha ő mondjuk egy virrasztáson elmond egy mesét, abból valamit fölveszek. De mire megen valahol virrasztás van, az a mese mire elmondásra kerül, lehet, hogy abból felit elfelejtem. Én eljártam hozzá (Bogdánhoz) majdnem egy éven keresztül, meg utána való évben is egypár hetet, mire hogy megtanultam."
A gyermekkor, a kamaszkori évek döntő szerepet játszottak Karádi mesemondó egyéniségének kialakulásában*. A véletlen a tudatosságon túl csak annyi, hogy a mester elérhető közelségben volt (kertszomszéd), s az.tehetségén, rátermettségén túl fáradhatatlan, kitartó türelemmel adta át tudását az arra érdemes, a mesét megtanulni akaró gyerekeknek: Karádi Antalnak, Kalányos Istvánnak, Farkas Györgynek.
* Többek közt Dobos Ilona és Nagy Olga is leszögezik azt a tényt, hogy a gyermekkor évei nagy hatással vannak a mesemondóra, a legmélyebben érintik, később erre épít. A mesetanulás hosszú folyamat eredménye, s a fiatalkori benyomások meghatározók (Dobos 1962:49-56, Nagy 1976:10,1978).
„Mind afféle rossz, süldő gyerekek, legényke, széthúztam a fonást, a kerítést és átmásztam az öreghez. Volt olyan, hogy ketten, hárman is átmentünk. Akik szerettük a mesét, sokáig maradtunk, a többi meg egy-egy mese után elment haza. Inkább nyári, őszi időben jártunk át, mikor még nem volt fűtés. Télen, neki is nagy családja volt, a kis lakásba nem fértünk be. Mikor kettőt, hármat elmondott, akkor aztán mondta:
- No, gyerekek, ölig ám! Mer ti hallgatni elhallgatnátok reggelig, de nekem mondani rossz! - Akkor hazamentünk. Másnap vagy harmadnap megencsak fölkerestük. Addig-addig, hogy volt olyan mese, amit már ötször, hatszor is elmondattunk az öreggel. Az úgy volt, hogy egy mesét elmondott, akkor aztán két-három napig nem mondta. Aztán megen ráfanyalodott. - Ezt mondja el, Marci bácsi! - Tudta ám rögtön, hogy mér kérem! - No, elmondom, látom, néked kedved van a meséhez! - Addig mondta, míg fölfogam. Mer mi azon voltunk, hogy megtanuljuk, azér mentünk oda."
A mesetanulás hosszú folyamat, s ez még csak az odavezető út kezdete volt. A megtanult meseszövegeket gyakorolni kell, hogy rögződjék az emlékezetben. E célt szolgálta a kamaszok egymás közti mesélése, s így váltak aktív hallgatóivá a virrasztásnak.
Karádi és társai 15-16 évesen aktív mesehallgatók, de 8-10 évig csak hallgatják a mesét. Virrasztáson az idősebbeké a szó, ők váltják egymást. A következő lépés alkalmi előadóvá lenni. Eközben a meseszöveg végső csiszolása, beidegződése, a közösség előtti szereplés módja, az ún. „vizsgáztatás" folyik. A mester a hallgatóság előtt kéri számon tanítványaitól - akik őt körülülték - az elsajátított szöveget, ellenőrzi a megtanultakat.
„Akkor, mikor így virrasztás vót, akkor körülfogtuk az öreget, akik ettől tanultak, négyen, öten, azt hallgattuk. Mikor mondták: - Most ki mesél? - Ugye, mi fiatalok voltunk, akkor mondtuk: - Az öreg Marci bácsi! - Akkor úgy ültünk, hogy közel voltunk hozzá, mert úgy alkalmazkodtunk. Akkor mink már mintha értettük volna a mesét. De virrasztáson még akkor miránk nem került sor, mert voltak az idősebbek."
„Volt olyan rész a mesében, amit kihagyott (Bogdán). Akkor figyelt, hogy észrevesszük-e azt, hogy nem jól mondja. Ilyenkor valamelyikünk kiegészítette. - No, látod! Tebelled majd jó mesélő lesz! - Volt olyan is, hogy egy-egy mese közben megállt, és megkérdezte: - Nem felejtettem el semmit? - A többiek csak néztek: - Hogyan, hát azok már tudják? -Ó, hát ezeknek én már elmondtam egy párszor!
Akkor olyan vót, hogy akaratból kihagyott valamit. Ilyenkor vagy én, vagy a másik: - Ezt kihagyta ám! - Ja, lássátok! Elsiettem a mesét! Jó, hogy szóltatok! - A többiek meg csodálkoztak: -Jobban tudják, mint te!"
Az önálló mesélést egy-egy rövidebb mese elmondása előzi meg, ugyanakkor a mester is fokozatosan kiöregszik aktív mesemondó szerepéből, s bár még mesél, ám jobbára tanítványait figyeli, javítgatja.
„Megkérdeztem Marci bácsitól, hogy melyiket meséljem. Akkor mondta, hogy melyiket. Ő csak figyelt. Ha két-három szó kimaradt: - Hát ez hol van, gyerek? - Ilyenkor gyorsan kijavítottam." A tanítvány akkor lesz igazi mesemondóvá, amikor mestere már kiöregedett. Karádi ekkor 25 éves, Bogdán túl a hatvanon.
„Úgy az 1948-49-es évekbe én már nős voltam, mentünk megen virrasztani. Od volt Marci bácsi is, kértük, hogy meséljen. Erre aszongya: - Fijam! Ha én annyi idős lennék, mint te, te meg annyi, mint én, én bizony nem engedném, hogy te mesélj! Te is ippen úgy tudod már azokat a meséket, mint én, a másik is tudja. Hát kezdjétek el ti is. Ahol majd nem tudjátok úgy mondani, mint van, akkor én majd segítek. - Aztán próbáltuk úgy mondani, ahogy ő szokta. Nem elég megtanulni a mesét, elő is kell azt adni. Meg kellett tanulni a mesélést. A mesének hét ága van. Ahhoz tud is tenni, meg el is tud venni belőle az illető. Nem egyforma a mese. Ha három ember mondja el ugyanazt, a három ember között is van különbség. Az egyiknek jobb a fölfogása, többet vett föl a meséből, a másik kevesebbet."
„Marci bácsi mindig azt mondta, hogy ha mesél az ember, lassan, nyugodtan, nem kell elkapkodni. Értelmesen kell mondani a mesét, mer nem mindegy! Meg az se mindegy, hogy ki mondja. Mer lehet, hogy ott a társaságban, ahol vagyunk, öt is tudja. De a mese nem mindenkinek vág hozzá, nem mindenkinek áll jól. Tudni tudja, de nem szájhoz illően mondja, meg nem úgy, hogy a társaságnak megfeleljen. A mesének van egy ritmusa. Ha valaki elkezdi: Volt egyszer egy ember..., azt hangsúlyozza. Van, aki meg gyorsan elhadarja. A mesének meg kell adni azt az ütemet. Ha van egy izgalmasabb rész, azt is úgy mondja az ember, hogy aki hallgatja, az izguljon. Nem azt mondja, hogy: Volt egy király, annak volt egy lánya..., úgy kell mondani, hogy: Volt egy király. Annak a királynak volt egy szép lánya... Akkor már az illető kíváncsi, hogy mit mond az ember. A társaságban erősen kell mondani, mert lassan nem szeretik. Az ember ád neki bizonyos fokot, azt a szavat erősebben ejti ki, hogy tetsszen az a mese. Akkor jó, ha azt megérti, nevet egyet rajta. Ha meg a társaságban húzza az ember egy kicsit a szót, akkor a többiek kérdik ám: - Ho, hát mi lett vele? - Akkor mondja megen tovább az ember. Marci bácsi sokszor abbahagyta a mesét, vagy az egyikünkre, vagy a másikunkra hasonlította azt, akiről szólt a mese. Akkor a többiek elkezdtek nevetni, ő meg mondta: - Lehet, hogy ez vót ám! Mégis ez a gyerek vót! - Mink meg örültünk, szórakoztunk."
Így a folyamat lezárul, hogy újból ismétlődjék. Tanítványból mesemondó, érett előadóból mester lesz, ki tudását a fiataloknak, az új tanítványoknak adhatja tovább.
A virrasztáson kb. 15 éves kortól 70-80 éves korig vesznek részt a közösség tagjai nemre való tekintet nélkül. Gyerekeknek nincs helyük a virrasztáson. 15-20 évesen a fiatalok csak hallgatói, közönsége az előadásnak, ugyanúgy, mint a 60. életévet betöltő idősebbek. 20-23 éves korban a lehetőség adott a közönség előtti szereplésre, de csak a mester felügyelete alatt. 23-25, illetve 55-60 évesen még és már csak egy-egy rövidebb mese előadását vállalja a virrasztó. Érett mesemondóvá vagy akár mesterré 50-55 éves korára lesz az aktív mesemondó, aki 25 éves korától rendszeresen mesél halottvirrasztáson.
„Mikor a telepen meghal valaki, a fiatalok ma is hazajönnek, még a Kinizsi, a Béke-Füredi lakótelepről is. Mi meg hárman, négyen felváltva mesélünk. Ha kihagyunk valamit, akkor már fölszólal valamelyik fiatal: - Ezt én úgy hallottam, nem így! - Az idősebbek hallgatnak, azok már nem szólnak bele. Mer pl. olyan 70 éven fölül, mind édesapám is, csak mondják, hogy ők már elfáradtak, meséljenek a fiatalabbak. A fiatalok meg most tanulják a meséket. Nem hal ki a mese. Mert virrasztáson sok a fiatal, olyanok is, akiknek jó a felfogásuk. Lesz még egypár, aki fölveszi. Négy-öt személy biztos. Ezek most 20-22 évesek, nyolc-tíz év múlva, mire mi elérjük azt a 60-65 éves kort, át tudjuk majd fordítani. Hisz addig már többször hallják. De addig nem mesélnek, nem engedjük. Csak közbe-közbe szólnak."
A kaposszentjakabi beás cigány közösségben évtizedek óta azonos a meseanyag. A közönség száma lényegesen több, mint az aktív mesemondóké, bár elméletileg bárki el tudja mondani a jól ismert, kedvelt meséket, de az aktív mesemondók közül is csak egy-egy lesz mesterré, az átvevők száma pedig általában négy-öt fő. Közülük is csak három az igazán számon tartott, jó mesélő. A hagyományozódás folyamatát bizonyára sok-sok tényező befolyásolja, az életkor növekedésével megnő a tanulóévek illetve az aktív mesemondás ideje, ám ez a folyamat lényegén mit sem változtat. Amíg a meseanyag hagyományos környezetben funkcionál, az előadó nem szakad el közösségétől, e láncolat megszakadás nélkül folytatódik. Ma, 1984-ben még nem kell új, más mese, csak a megszokott, a régi. Természetesen a továbbhagyományozódás során az átalakulás törvénye Kaposszentjakabon is bizonyos mértékig hat, s érvényes a tétel: E fokozatok „olyan láncolatot alkotnak, amely nem véges, hanem folyton és többszörösen újra kezdődő..., s természetesen az egyes fokozatok között értékkülönbségeket nem állapíthatunk meg, bár ezek korszakonként, népenként, alkotónként is különbözők. A hagyományosság, a reprodukcióhoz ragaszkodás érvényesülésének erejét és mikéntjét társadalmi korszakok, kultúrák különbsége, befogadó közösségek és alkotó erők szellemi berendezése messzemenően befolyásolja (Voigt 1972a:179)."
11. kép. Beás mesemondó és figyelmes hallgatója. Nagykónyi (Tolna), 1987.
|
|