előszó

Várossá nyilvánításának 80. évfordulóján Salgótarján Megyei Jogú Város anyagi támogatásával készült.

Köszönjük dr. Horváth István címzetes múzeumigazgatónak, hogy a kötet megjelenését segítette.

Szüleimnek ajánlom szeretettel,akiknek példázatos sorsa volt útmutatóm e versek válogatásakor is, akiktől megtanultam, hogy az ember - mégha a legszegényebb is csodálatos gazdagságú és teljességű, tökéletes univerzum.

Kovács Anna

Salgó-bányatelep, 2002.

Törékeny, madárcsontú, kicsike, fáradt öregember néz rám a fényképről; kicsit elnyűtt ruhában, tiszta tekintettel, élénk, okos, mindent látó és értő beszédes szemmel, a szája mintha éppen szólásra nyílna.

Balázs János, a cigányszármazású, festőként számon tartott ember portréját nézem.

Tudom, hogy 1905. november 27-én született Alsókubinban, és 1977. március 18-án halt meg Salgótarjánban.

Boldog ember volt? Egész életében a boldogságot kereste és végül, úgy vélte, megtalálta, a szépségben, az alkotásban, a művészi teremtésben. De mi másban is lelhette volna meg. Tragikusan nehéz, keserűen magányos életpályát jelölt ki számára a sors.

Népes, szegény, tehetséges muzsikus cigánycsaládban született a Felvidéken, és bár közismert művészként, de mégis magányos, különc emberként halt meg Salgótarjánban. Abban a városban, ahol sajátos XX. századi röghözkötöttségben, ötéves korától egész életét leélte.

A város központjában és mégis a város peremén - a betonelemekből emelt épületkockák közvetlen szomszédságában az 1970-es évtized közepéig biológiai képződményként burjánzott, lélegzett, élte a maga sajátos életét a Pécskő utcában a cigánytelep. Itt állt a többihez szorosan illeszkedve Balázs János kunyhója is. Hatvannégy éven át otthona volt aprócska putrija, menedéke, búvóhelye és öreg korában művészi alkotóműhelye.

A szegénység, az elesettség, a nincstelenség, az emberi nyomor mély bugyrait járta be Balázs János a helyiek által egyszerűen csak cigánydombnak nevezett vidéken. Iskolázatlanul, alkalmi munkából tartotta fenn magát, a környéken fát, gombát, hulladékszenet gyűjtött, hangszert javított, vályogot vetett, hogy legalább a napi élelme meglegyen.

Életútja akár egy tipikus XX. századi cigánysors is lehetett volna, de nem az volt. Kettős kivetettségben élt. Cigányként naponta megtapasztalhatta a társadalmi kirekesztettséget; alkotó emberként, aki olyan különös, hóbortos dolgokkal foglalkozott, mint a rajzolás, festés, írás, olvasás, a cigánydombi sorstársai között pedig a kitaszítottság érzését is.

Életét, küzdelmeit - önvallomásaiból hitelesen és élményszerűen - ismerve félő volt, hogy legyőzik a mindennapok, maga alá gyűri, eltemeti a Pécskő utcai élet-salak. Balázs János azonban nem adta meg magát, önmagának saját sorsot szabott. A riasztó külvilágból, az értetlen emberek elől kunyhójába menekülve, remeteségbe húzódva, magányától szenvedve, tehetségétől űzve, égve, önmagán és a világon gondolkodva, füstölögve alkotni kezdett.

Hatvanhárom éves volt ekkor, lázas izgalommal és sietséggel hozta létre műveit: „írok, festek, rajzolok látástól vakulásig,,. Életének apró fájdalom-cserepeiből, a cigány hagyományokból, a világ ősi, elemi szimbólumaiból, „mindenféle limlomból" kozmikus méretű magánya helyébe egy új glóbuszt teremt, egy hatalmas, saját univerzumot, amelyben ő a törvényszabó úr, a „csillag-igazgató". Itt szabad, teljes ember; boldog is talán?

Balázs János élete utolsó hét évében festmények sokaságát alkotta meg, kéziratlapok ezrein írta magyar nyelven vallomásait, verseit. Képei tették híressé, de szándéka az volt, hogy írásait is ismerjék meg. Ki is adott képei árából 1973-ban egy karcsú, hetvenhárom rövid versből álló kötetet ötven példányban, Füstölgések címmel, amely nem maradt visszhangtalan az irodalmi életben.

1971-es felfedezését követően képei viharos gyorsasággal indultak útnak, szóródtak szét múzeumokba, galériákba, magángyűjtők tulajdonába. Kéziratai teljes együttese: a visszaemlékezések, az önéletírások, a verses füzetek, a több ezer kéziratlap - néhány töredéktől eltekintve - együtt őrződött meg; s halálát követően a salgótarjáni múzeum gyűjteményébe került.

Ebből a hatalmas anyagból állítottuk össze jelen kötetünket, teljesítve ezzel Balázs János kívánságát: „Erősen akarom, hogy írott dolgaim... hosszú alvás után ébredjenek végre fényes napvilágra".

A válogatás legfőbb szempontja az volt, hogy lehetőleg áttekintő képet adjunk Balázs János írói világáról. Prózájából három témakört bontunk ki: önéletrajzát, városi élményeit és alkotói önvallomását. Verses munkái három nagy ciklusban jelennek meg: az Élet, Égés, Salak egy általa próbált tematikusabb válogatás kiteljesítése, a Füstölgések füzeteit eredetileg ő is időrendbe rendezte, a húsz gépelt kötetből válogatott Glóbus gondolat-látomás-álom folyamat szabadon hömpölyög.

Döbbenetes őszinteségű, személyes hangú elemzésekben vizsgálja önmagát, léthelyzetét Balázs János, az ember legbelső lényegéig lemeztelenített lélek kitárulkozásai ezek a versek, vallomások.

Olvasom a sorokat és a fényképen rögzített arc egyre ismerősebbé válik. Egyre közelebb kerülve az éles vonások mintha elmosódnának; és már a másik ember tekint rám, vagy csak önmagunk emberi vonásait látom?

Balázs János

VERSEK VALLOMÁSOK