|
|
"Írjak most önmagamról életrajzot?"
Megint rám zúdult egy megterhelés. Előbbi életemben gondolni sem mertem erre. Írjak most önmagamról életrajzot. Megtehetném! Nem írok!
Számomra nem is szükséges; de mivel így kívántatik, hát legyen! Születtem 1905. november 27-én Alsókubinban. Abban az időben Alsókubinban éltek szüleim. Ez a szlovák városka Salgótarjántól elég távol esik. Nem sok évet éltem le itt, mert az apám hirtelen, harmincnyolc éves korában elhunyt, és így az anyám velem és még három testvéremmel visszaköltözött szülővárosába, Salgótarjánba. Mi négyen testvérek, mint árvák, itt részesültünk némi támogatásban, pártfogásban, mert családunk összes rokonai itt éltek.
Nagy keserűségemre beírattak iskolába. Súlyos tehernek éreztem én az iskolába járást. Nehezen két osztályt kijártam, amikor kitört az első világháború. A harmadik osztály kezdetére még sor került; de a folytatása számomra csak október közepéig tartott, mert az őszies, esős, rossz idők beálltával a szabadban, az iskola udvarán nem lehetett tanítani. A tantermeket a behívott tartalékos katonaság részére lefoglalták, és berendezték a frontokról hazaözönlő sebesült harcosoknak kórháznak. Ennek következtében az iskolai tanítás hosszú hónapokon át megszűnt. Tanítók, tanárok, minden épkézláb ember katona lett! Az egész Európa, sőt Európától távol eső országok, városok lángba borultak. Lám, mit tett az ember? És mit csinál ma is. Cselekvéseinek nagyobb részében önmagának árt.
Kisebb példával szemléltetve: az ember felmászik a fára, és kivágja maga alatt a fát, büszkén jár a földön, és megmérgezi a talajt, ami a kenyeret adja; egészséges ivóvíz helyett agyafúrtan pacsmagolt, erjesztett, romlott szeszből előállított italokat fogyaszt: összeroncsolja - megmérgezi szervezetének belső szerkezetét, satöbbi, satöbbi!
No de most ne ezekről beszélgessek önmagamnak: más itt a karikahajtás! Igaz, hogy nem csinálom jókedvvel, de vontatott nyomással a szellememben.
Nagyon megnőtt a kedvem, amikor az első világháború beálltával letépdeshettem magamról az iskola nyűgét, terhét. Örömöm is nagy volt, pedig abban az időben nem sok öröm adatott az apák nélkül maradott családoknak.
Ebben az időben ment végbe egy lényeges változás, mert a velem egykorú iskolás társak - értve a Pécskő utcai gyerekeket - nem fogadtak be maguk közé játszópajtásnak. Én félénk jellemű, minden gyerekes virtuskodástól visszahúzódó, jelentéktelen gyerek voltam. Ilyen játszópajtás nem kellett a duhajkodó s folyton birkózni akaró, hencegő és egymással kötekedő, nagy nyelvű gyerekeknek.
Tehát elkülönültem, magamra maradtam, és ez nem esett rosszul! Inkább valami megnyugvást jelentett. Ezt követően jött létre egy másfajta életmód: az öreg emberekkel való barátkozás. Azok az emberek, akik testi fogyatékosságuknál fogva, avagy elöregedésük révén katonának már nem kellettek: ezekhez szegődtem. Mert történt, hogy én magamban, bámészkodva tévelyegtem a közeli erdők mentében, amikor ezek az öreg emberek csoportosan, derekukra köteleket kötözve, hónuk alatt zsákokat szorongatva ballagtak a nagy erdő felé, és megszólítottak: te gyerek, gyere velünk! Hozol egy nyaláb gallyat anyádéknak tüzelőnek. Es én szó nélkül mentem. Később már öreg barátaim magukkal vittek oda, ahová ők mentek. Nyár elején gombázni: Inászó, Kazár, Bárna erdőségeibe.
Nyár végén szedret szedni, vadkörtézni, krumplit böngészni Zagyvaróna határába. Tél idején pedig jártunk Somlyó szénbányatelep palahányójára hulladékszenet szedni.
A somlyói jó minőségű szén; még akkor is, ha az a palahányón lett összeszedve, sok Pécskő utcai szegény családnak lett a kenyérkeresete. Sok hosszú éven keresztül én is ebből éltem: már felnőtt koromban is. Évek múltával öreg barátaim egyenként távoztak az élők közül. Elég régen volt; kopott emlékük fel-felcsillan még szellememben, most, amikor már én is elnyűtt vén remete lettem.
Pepecseléseimnek mintha végső suhanása lenne, amint életem, sorsom, de leginkább gyerekkorom széjjelhullott töredékeit szedegetem össze. Nem is olyan könnyű szellemi hullámzás, amint gondolná róla a visszajátszó elmélkedés.
Igaz, hogy a két kor gyerekkor, öregség nem sokban különbözik egymástól: talán olyan egynyomtávú párvonal, amely a mulandóságban végül is egyesül. Mint erdőre járó mezítlábas gyerek már abban az időben komoly nyugodtsággal megbékültem helyzetemnek nem változó szegénységével. Mintha az örökös törvényes hatalom jó előre elém rakta volna életem-menetének ősi, kiszabott mintáját: a jövőbeli létezésemnek megmásíthatatlan, törvényes paragrafusait!
Mint egy elkárhozott halandó lény: én, aki nehéz terhek cipeléséből éltem megszokva ezt az életmódot és belenyugodva; görnyedve hajoltam a súlyos ítélet alá. Nem éreztem könnyíthetetlen nehezéknek, talán inkább esengve várt, születésemkor beígért értékes adománynak. Jót a rosszal, nehezet a könnyűvel, szépet a csúnyával, a lemocskolást a megbecsüléssel, a cipelésre szánt fával-szénnel leoldhatatlanul kötöztem magamra.
Mint gyerekre nem a fizikai fáradtság nehezült, hanem inkább a létfenntartó anyag hiánya emésztett; de nem annyira, hogy nyugalmam, jókedvem tőle elenyésszen. Mindehhez hozzá kell még fűznöm, mint csörgő láncszemeket azt a körülményt, amely több öreg ember barátságából tevődött össze. Hogy úgy mondjam, keletkezett köröttem egy bizonyos fokú védnökség, mely a maga egyszerűségében képződött; az öregemberekkel való barátkozásom csoportjából nőtt ki egy apai gyámkodás. Öreg barátaim jóindulatú, de mondhatnám, teljesen tanulatlan emberek voltak. Iskolákról, műveltségi motívumokról, fokozatokról tudtak a maguk módján beszélni, de írni-olvasni nem. Én is iskolázatlan, tanulatlan ember vagyok: ezt a hiányosságot nem is fájlalom, nem is tartom oknak a mivoltommal és mi lettemmel szemben! Sőt, hogy szavaim minden kertelés nélkül hangozzanak el: jó és nagyon helyes számomra az, hogy nem volt muszáj, vagyis hát nem kellett azt tanulni, amit az emberek találtak ki a felemelkedés útján önmaguk részére.
Távol álljon tőlem minden ezzel szembeni leértékelés; mert hiszen az ember, amit tesz-vesz, néha alkot is, így is meg amúgy is a természettől tanulta, jobban mondva: attól, aki teremtette őt!
Én sohasem tudtam olyankor valamit megtanulni, ha ezt nekem szemtől szembe magyarázták; nem maradt abból bennem szikrányi sem. De ha én ösztöneimtől vezetve meg akartam tudni valami érdekességet: ez ment automatikusan, mint a természetes vízfolyás.
Ez lenne az a világunkat betöltő életbölcselet, amelyet én már mint gyermek megéreztem, amikor öreg társbarátaimmal az erdős hegyek útjain, zúgva morajló rengetegekben jártunk, szedve a vén fákról a lehullott száraz gallyakat és kötöztük csomóba, mint a levágott gabonát kötik kévékbe a marokszedők a búzaföldeken?
Borongás a visszapillantás a múltba, s bátor a gondolat zuhanása a letűnt történésekbe, és félvak a keresgélés a visszavillanó történet töredékei között. Sok szép, meseszerű elbeszélést hallgattam öreg barátaimtól annak idején, amikor már hazafelé jöttünk a hátunkra kötött teherrel, és leültünk fáradtan szusszanni keveset az útmenti gyepes partra. Akinek volt dohányka, az pipára gyújtott, akinek nem volt, az kiásta pipájának fenekét, és szájába csapta a bagót, s akinek pipájából bagó sem futotta: kicsavarta a pipaszárát, és zaftos végével harapta szájába.
Szellemet elámító és lelket marcangoló meséket hallgattam én gyerekkoromban; eldugdostam valamennyit gyereknyi szellememnek titkos rejtelmeibe, hogy a bontakozó gondolataimnak a későbbi életemben legyen mivel utánozni az írásművészetet, hogy a gondolatot csűrjem-csavarjam, összerakjam, széjjelhajigáljam, mint egy világ feletti önhatalmú úr, akinek szeme villanása nem más, mint a dörgedelmes égiháborúnak mindent elsöprő s meggyújtó tüzes villáma, akinek a megszólalása nem lehet egyéb, mint az eget-földet megrázó mennydörgés! Ilyen meséket hallgattam gyerekkoromban én, akinek nem csak egy, hanem hat apja is volt: mind jóindulatú, öreg, bölcs bácsikák!
Nagyon előre jöttem az időben, nagyon érződik a szövegben, sietek mielőbb túljutni rajta: nagyon szeretném minél rövidebben vázolni azt az egyszerű történetet, amelyet leéltem. Hosszúra nyúlna, ha mindent tövétől hegyéig leírnék: de azért sietek a távoli múltba, hogy a homályából kiélesítsem mindazt, amire legjobban emlékszem. Négy és fél évig tartó vészes pusztítása után mégis véget ért az első világháború ; hagyva olyan koloncot az emberiség nyakában, amely koloncot csak évek múltán tudta az emberiség a nyakából kiemelni, de csak annyi ereje volt, hogy lába elé ejtette, innen már se előre, se hátra nem bírta görgetni.
Ez a kolonc mindmáig az emberiség boldogulásának útjában fekszik.
Óh, miket is irkálok? Ez nem ide való! Itt csupán egy egyszerű önéletrajz megírására van, vagyis hát lesz szükség.
Tehát gyermekkoromban - tíz éven már felül - olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam, (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradványait, leginkább a képeslapokat mind összeszedtem, és örömmel vittem haza: úgy csináltam, hogy észre senki nem vette.
Feszült kíváncsisággal, izgalommal kutattam az értéktelen papírhalmaz között. Ezt követően eljártam a város akkori szeméttelepére: itt már bőségesen akadt újság és képeslap hulladék. Hogy örültem, amikor olvashattam, hogy lelkesedtem, amikor nézegettem a képeket, ábrákat, akármilyenek voltak azok. Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam, s amelyiket legszebbnek találtam, ösztönömtől hajtva elkezdtem ceruzával tiszta lapra lemásolni. Hogy milyenek voltak ezek a képírások, most nem tudom megmondani; csak annyit fűzök hozzá, hogy ha úgy adódott, hogy ismerős jött hozzánk és véletlenségből meglátta, hogy rajzolgatok, megnézte, mit csinálok? Szótlanul megnézte a rajzot, fejét csóválva mondott valamit, amire én már nem emlékszem. Ezután én már csak rajzoltam, olvastam: annyira, hogy bizonyos idő múlva magyar nemzetünk majd minden szellemóriásának, művészének, költőjének, írójának arcképe le volt másolva kisebb képekről.
Szobánknak fala körbe fel volt aggatva ezen magyar emberek portréjával. Példának felsorolom a híres nagy magyar neveket. Az államférfiak közül: Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc; az írók és költők közül: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály; no és végül a művészek következnek: Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Barabás Miklós, Fadrusz János - satöbbi, satöbbi - a nagyok közül. Néhány nevet ki is hagytam.
Ha jól hiszem, nem is baj ez! Hogy ez így volt, ugye alig hihető? Igaz, hogy több, mint negyven éve történt: negyven év pedig hosszú idő a könnyen halandó porszemnyi emberke rövid életében. Még valamit hozzáfűzök, hogy a történet igazsága tisztázva legyen: Bóna-Kovács Károly, városunknak azon időben való szobrász- és festőművésze, amikor hírét vette ennek a dolognak, otthonomban személyesen felkeresett, és amikor meglátta szobánknak falain a ceruzával készített portrékat, amelyek híres elődeinknek arc- és mellalakját mutatta; egytől-egyig mindre ráismert. Mély megilletődésében nekem gratulálni nem tudott. És én enyhén mosolyogtam!
Nyomban felajánlotta a segítségét, főképp a rajz és a festészeti tanítást, azaz, hogy ő segít engemet művésszé tenni. Én erre mondtam is, meg nem is valamit. Ez a rövidke élmény hamar a feledésbe tűnt, de én tovább is sokat olvastam, írtam, rajzoltam addig, amíg ez a ténykedésem is hirtelen megszakadt, mert anyám és a családbeliek nem nézték jó szemmel cselekedeteimet. Folyton a fejemhez csapdosták a különféle szidalmakat: mi lesz veled gyerek? Ez így nem mehet soká! A veled egykorú gyerekek mindannyian mesterséget tanulnak, dolgoznak, pénzt keresnek családjuknak; te mit csinálsz? Az erdőket, a hegyeket járod, itthon irkálsz-firkálsz: mi lesz belőled? Ha a család leveszi rólad a kezét, ki leszel taszítva a világba: csúfosan éhen pusztulsz!
Nagyon megsértődtem; keserű haragomban lezúztam a falakról a rajzokat, összetéptem őket, és belegyűrtem a tűzbe. Mikor megtörtént, kirohantam az erdőbe: késő este jöttem haza. Mesterséget nem tanultam, nem lettem szénbányász, se gyári munkás. Gyenge jellemű, túlérzékeny voltam, sehogyan se tudtam elviselni a valahová tartozó kötöttséget. Ezzel még párosult a mai napig is érthetetlennek tartott szellemi rendetlenség, túl finom szenzibilis idegjáték, erős erkölcsi tudat, amely visszatartott, vagyis gátat vetett minden nemű kilengésnek. Mai napig is áldom ezt az állapotot, amely irányította életem menetét. Tehát nőtlen agglegénynek maradtam! Üres, elhagyott remeteség ez; de milyen megmondhatatlanul fönséges ez a kigúnyolt egyedüllét az olyan embernek, aki gyermekkorától fogva mindig szétlátott a világban, és megtanulta belőle mindazokat, amit a tudománynak semmiféle iskolájában megtanulni nem lehet.
Most megint eltértem az önéletrajz egyenes irányától, ilyen az én szeszélyesen gördülő gondolatmenetem: miként a megfestett képeim, amelyeknek zűrzavaros érthetetlenségében, nem létező, nevetséges avagy félelmet keltő ábráiban, furcsa színezetű térségein képtelen eligazodni a meglepett szemlélődő.
Hej, pedig ezeknek a képeknek zűrzavaros rejtelmeiben világosan ott bujkál az egész világ létezése!
Ez nem üres dicsekvés, mint aminek gondolnák, minthogy az se hazugság, hogy nem lett belőlem más, mint folyton teher alatt görnyedező haldázó, akinek itt nálunk a neve: senki tróger.
Nem jelentett ez nekem sérelmet, az volt a fő, hogy megéltem belőle szegényesen!
Meg voltam elégedve; igényem csak annyi volt, mint most. Az írás-olvasás, rajzolás semmis pontra zsugorodott, és kezdtem öregedni. Harminchét éves voltam, amikor kikerültem a frontra. Negyven, amikor hadifogságba estem, és végül negyvenhárom, amikor a hadifogságból hazajöttem: a valóság teljes értelmében hitvány árnyéka lettem a régi önmagamnak. A testi fogyatékosságot s a fizikai törékenységet még gyarapította a háborúból és a hadifogságból összeszedett örökség: a sok különféle kórság, amelyet az élet már nem emészt meg, csak a halál!
Tehát: volt, ami volt, és lett, ami nem volt.
Itthon szenvedve, betegen, de boldogságot éreztem és az örömökben a megfizethetetlen szabadságot. Most írás közben lelkembe vésődnek olyan gondolatok, amelyek fülembe súgják kérdezve: hát te ilyen önéletrajzot írsz?!
Ilyen évődésekkel vívódva írom a néma sorokat, melyek csak akkor beszélnek, mondanak valamit, ha olvassák. A népes családból ketten maradtak, s amikor hazajöttem a hadifogságból, velem hárman: közel nyolcvan éves anyám, tőle néhány évvel fiatalabb néném, én is közelítettem az ötödik évtizedet. Tehát mindhárman elnyűtt, fáradt, beteges öregek.
Népes családunk utolsó pislákolása: én, aki mindig egyedül élt különös gondolkodásában, benne s tőle vezetve. Milyen súlyos átok lett volna ez más ember számára? S én szakadatlan jó érzésben, egykedvűen jutottam túl rajta, egészen az öregségig.
Ha nyűgös is, de talán fényes a vénség.
Valaki úgy is hihetne, hogy mesélek, mint néhai nagyanyók az unokáiknak. Itthon a korlátlan szabadság éltető ereje, összezúzott szellemem felszabadulása, lelkem derűje letört fizikai állapotomat úgy ahogy felerősítette, újból nyakamba vettem az igát, a hátalást: újból jártam az erdőt, a somlyói siferhaldát, hordtam a tüzelőt; aki kérte, eladtam. Később egy-egy kocsira valót is összegyűjtöttem, ezt is megvették: így tartottam el családunknak még élő két öregjét és önmagamat. Nehéz és keserű kenyérkereset volt, de bírtam és kedvemre való volt, nagyon meg voltam elégedve. Bár még most is csinálhatnám, de azóta már a salgótarjáni szénmedence bányáinak nagy részét bezárták. Kimerültek a szénmezők, megszűntek a palahányók, haldák, nem lehet sifert-szenet szedni! Számomra nem maradt más kenyerem megkeresésére, csak az erdős hegyek, benne a gombázás, szeder- és csipkeszedés. Kedves öregjeimet is régen eltemettem: rám maradt az ősi hagyaték, a düledező hajlék, a szegényes, ütött-kopott otthon, benne a korhadó, szúrágta, széteső holmijaival. Kizártan, külön a világtól itt remetéskedek. Idézem Mikest:
Egyedül, egyedül a bujdosók közül!
1968. június: nyár eleje van. Gombázni járok: szedem a gombát, hazahordom, sütöm-főzöm, szárítom; ha sok van belőle, el is adom; így éldegélek magamban, tompa fásultsággal agyamban. Különös, szeszélyes változása a gondviselésnek az én életem egyszerű menetében: amikor gyerek voltam, öregemberek között tartózkodtam, nem hozzám illő vénemberek voltak a barátaim; most, hogy már hatvanhárom éves, öreg szenvedő vagyok, fiatal növendék fiúk járnak hozzám beszélgetni, barátkozni. Pedig én nem hívok senkit ilyen céllal otthonomba, szegényes környezetembe. Ezek a fiúk öten vannak: érdeklődnek, kérdezgetik tőlem, mit csinálok?
Mit csinálok! Gombázni járok, egy kis tűzrevalót hordok. Itthon folyton valamiféle munkával pepecselgetek, faricskálok, törött hangszereket javítok: ez a foglalkozás hoz néhány forintot kenyérre, cigarettára, petróleumra, satöbbi. Ilyenformán beszélgetünk. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, van úgy, hogy harapnivalót is tesznek le az asztalomra. Amikor azt mondom, miért hoztátok, hát csak hoztuk, (mondják ők), hogy legyen. Magának úgyis kevés valami jut!
Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e, (mondom tovább) hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván?!
Így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete. Ők tovább folytatják az érdeklődést. Tudjuk ám, hogy maga fiatal korában sokat rajzolt, festett és verseket is írt!
Hol vannak ezek? Maradt-e belőlük valami? Ilyenkor azt érzem, hogy valamiféle kemény szerszámmal ütöttek szíven. Recsegve vágom rá, nyelve egy keserűt: ezek már a semmis múlté, meg sem történtek! Máskor is eljövünk majd, mondják, és köszönve elmennek.
Ebben az időben történt: Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most is! Sietek! Megyünk futballozni. Köszönt és elment. A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarell festékek, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énnekem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit. Kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet. Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festettem, amíg a rajzlapokból volt, és tartott a festékből. Zoli megint jött. Most temperát hoztam, mondta, ez is vízzel dolgozható. Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam, mondta Zoli, aki fiatalon tud valamit, az öregkorában se felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én. Később Zoli művészfestékekkel lepett meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott, ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.
Milyen sok az, melyekről annyit tudunk beszélni; milyen sok az, amiről nem tudunk semmit?! És mégis létező valamik; éltető mindenségünkben akár látott, akár nem látott képekben összeborulnak az események anyagai: mintha a végtelen, élő idő suhanna a mulandó ürességbe, amelynek csekélyke részét még teljesen nem ismert világunk, benne s rajta az emberiség titokzatosan ezerrétű, tarka volta töltené ki.
Képeimen ilyenféléket látok. Óh, balga ember! Ki hiszi ezt el neked? Bizony mondhatom: sokszor én is megrendülök ebben a hitemben.
Pörgetem tovább ezeket a különös színezetű káosz-képződményeket, amelyekbe egy nem ismert, nagy gondviselés sűrítette elképzeléseimet, gondolataimat. Amiket idáig beszélgettem magamnak írásban, azt most képekben adom a világnak! Így zsongnak gondolataim, miközben ecsetemmel színekben gazdag, életet utánzó ábrázolásokat kenek a vászonra, és életet nyernek a képek: olyan életet, amik csak a lángoló elképzelésekben élnek és a lángolás fénye világít meg, ha ez a lángolás csak rejtve, homályosan pislákol, és nem nyer némán suhanó villanásokat, ezek a légből kapott, de mégis a világból termett, életet utánzó képek önmagukat emésztik meg. A sors, avagy egy ismeretlen, törvényszerű hatalom rendelkezése ez a félelmetességben derengő, de mégis csodás, emberfeletti megnyilvánulás!? Lám! Visszatér a gondolat, megszelídül a vibráló káprázat, és megvilágosul a rongyos valóság. Viaskodok egymagamban: önmagammal! Ecsettel, irónnal kezemben; a hatalmas világgal szemben!
Aki érezni és látni tudja, annak csodálatos ez a rejtélyes, színes küzdelem : egyik oldalon szemben áll egymással a szellemiség nagysága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott Istene a minden üdvösségre vészt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! Mert győzelem nem volt, most sincs: nem is lesz soha! De hogy a művészet remekei ebből keletkeznek születnek, az megdönthetetlen igazság! Hogy hisznek-e nekem, egyszerű mondásaimnak s a bennük örvénylő zsongásnak, ez nekem vajmi kevéssé érdekes. Szellemi erény, fizikai egyensúly gátló koloncai már nem jelentenek akadályt, a rég letűnt élmények illúziói látomásomban előtünedeznek, és én töretlenül dolgozom tovább. Kérdezem: mi ad ehhez erőt nekem elnyűtt vénségemben? Mi vezet engem művészkedésemben s az életben az érte folytatott nehéz és mégis dőre küzdelemben? Én erre nem a saját szavaimmal felelek, idézem Aranyt:
Mire nincs szó, nincsen képzet: az vagy nekem óh Természet!
1971. február. Harmadik évében vagyok ennek az egésznek, amelynek feszítő ereje hevít, és mormolva lángol bennem kiűzve szellememből a hideg, dermesztő letörtséget, s mintha fáradtan dőlnék megérdemelt pihenésre annyi sok, gyötrelmes munka után. Itt van köröttem rakáson, egymás hegyi-hátára dobálva a sok színes, alig érthető, furcsa-érthetetlen összevisszaság, amelynek bonyolult szerkezetére még nevet se talál a szemlélődő. Néhány, ha nincs is ráírva, mintha mondaná: ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek. De bizony legtöbbje névtelenül, bambán vigyorog. Ha rájuk vetem tekintetemet, szemlélem őket, úgy látszik, mintha könyörögnének: szánj meg minket, adj valamilyen nevet nekünk, hiszen belőled születtünk, s rajtad keresztül mi is az élet tartozékai vagyunk. Kérésüket feledve fordítok hátat ezeknek a torzszüleményeknek. Szellemem sötétségbe borul, lelkemben vészesen háborognak az ellentétek, agyamban őrjöngve cikáznak a gondolatok, és közülük kivillan egy ingatag elhatározás: én már aligha veszek ecsetet kezembe, hogy vázoljam tovább összekuszált szerkezetét az életnek, amelyben oly sok a gyűlölet, kevés a szeretet, s több a megvetés, mint az egymáshoz való közeledés.
"Ez az én valóságom..."
Tavasz van. Ha kijövök kunyhómból s előre nézek: velem szemben magasodik a helyes mérnöki rendszerben épített lakótelep, szép kiképzésű házsorok. Minden háznak van udvara, kerítése, virágoskertje, gyümölcsöse.
Nap mint nap látom ezt a megszokott egyformaságot: annyira, hogy már észre se veszem. Amit elképzelünk, mint merész álmot, az a valóságban gyakran megvalósul. Amit hosszú időn át gondosan tervezünk, az a kivitelezésben görbületet kap, elvetemedik.
Nem tudni teljes pontossággal, de a gyanú mégis helyes lehet, hogy ami nyilván gondos, összevont, hosszas tervezgetések, merész gondolatok szüleményeként lett hivatalos papírokra lerakva: az a tervezet egy már eléggé stabilan összeilleszkedett város építészeti rendszerét túrta szét, ha az szegényes kinézetű volt is. Ott, ahol hetven évvel előbb alig fért el az összezsúfolt vegyes lakosság, ebben a szoros-szűk völgyben, amelynek a legterjedelmesebb szélessége egyik hegylábtól a másikig alig üti meg a hatszáz métert: ide összpontosították a megyének mindennemű szervét, hatóságait, intézményeit; de a város a maga valóságában mégis a régi volt, olyan, ahogy azt ötven év óta terjesztették, építették, rendezték, csinosították. Tehát Salgótarján megyeszékhely lett. A régi város pedig szűk volt, szorosan egymásba épített alacsony utcáival.
Ám az ember nem azért legfőbb lénye az életnek és ura minden cselekvésnek, rendelkezésnek, hogy rá ne találjon a helyes megoldásra, amely bizony nem mindig könnyű feladat. És főképp itt, Salgótarjánban keletkezett kusza zűr a fejlődés ütemének rohanó forgatagában, amely nem annyi időt vett igénybe, mint amennyit beütemeztek, és amelyről bátran elmondhatom: a régit, a hagyományokat, a lakók érzelmeit nem vette figyelembe, nem arra épített. Igaz, hogy az itt élő vegyes lakosság igen egységes volt, s a következő évek folyamán is annak bizonyult. Bizonyos fokú ellentétek mégis abból fakadtak, ami határozott végzetként sújtotta a régi utcasorokat: amikor beindult a régi város lebontási folyamata, bontották az elavultnak nevezett utcasorokat, építették az új, korszerű, lakóépületeket. Nem ment ez zökkenőmentesen, mert először is a ledolgozott munkaidőt nem fizették meg kellőképpen, és ebből keletkezett a munkaerőhiány. Mert ki az az egyszerű dolgozó, vagy kicsit nagyobb életnívójú polgár, aki jó néven veszi, szerencsének, hogy megfosztják ősi otthonától, attól az otthontól, amelyben született, leküzdötte életidejét és megöregedett, s akkor egyik napról a másikra menesztik egy másik lakóhelyre, amelyet egy éven belül ugyancsak lebontanak. Ezek a sajnálatos, nem minden embernek tetsző események több mint húsz éve zajosan keveregve újból, megint csak újból s Isten tudja, hogy meddig tartanak. Most már a szűk völgygödörben létesített centrum körüli hegy- és dombhátakon, kiirtott erdők helyén, régen művelt-szántott dűlőkben, lankákon tarkán tünedeznek azok a lakóházak, melyekben otthonuktól megfosztott dolgozók laknak, akik az elvett otthonért kevés térítést kaptak, amelyeket nagy részben az építkezéseket vezető tervezők belekalkuláltak az új házak felépítésébe; úgyhogy az új házigazdák a kezükbe jutott pénzmaradvánnyal kitörölhették könnyező szemüket. Akik pedig lerombolt lakásaik helyett bérházat követeltek; azok is rosszul jártak, mert itt csak olyan családok lakhatnak huzamosabb ideig, akiknek legalább hatezer forint havi keresetük van, a szándékosan felnövesztett igények pedig rohamosan nőnek. Több szerencsével jártak azok, akik albérletben laktak itt helyben, vagy a környékbeli falvakból, tanyákból, pusztákból jöttek. Hangoskodó elviségük révén a kapott, vagy juttatott kedvező körülményekkel bizony nagyon talpuk alá való talajra találtak. Ezek a férfiak most a városnak, mondhatni, amerikaias újjáépítésében eredményesen tevékenykednek mint élenjáró nagyvárosi polgárok. A gyors ütemben emelt betonépítmények, toronyházak bérkaszárnyáinak terjedelmes tömbjeiben rejlő férőhelyekben ezek az idevándorolt családok adják a lakólétszámnak többségét. A tősgyökeres őslakóknak, akiknek több mint száz éve; ivadékról-ivadékra itt Salgótarjánban volt a szeretett, kedves otthonuk, azoknak a városcentrum körüli széleken-végeken jutott menedék.
Ezek a kedvüket vesztett őstarjáni családok egészen eltűntek az ide özönlött emberek zajos nyüzsgésében. Ki meri azt mondani, hogy a történelem nem ismétlődik?! Salgótarján történelme immár most harmadszor gyorsul fel: először, a szénmezők feltárásakor és a gyárak alapításának időszakában, másodszor az első világháború után, most harmadszor a teljes felszabadulás hozta a legcsodálatosabb változást; annyira nagyvonalúan, hogy a régi városból lassan nem marad semmi, csak a név, hogy Salgótarján! így áll előttem forogva Salgótarján világa. De mi hasznom van nekem abból, hogy elmerengek kedvemet találva kedves városomnak viharosan zajgó újjáépítésében és csodálatos fejlődésben? Mindezen kívül van énnekem sok szép tennivalóm: írok, festek, rajzolok látástól vakulásig. Kerül még más pepecselni való is. Futnak a napok-éjszakák, mint a kerekek a kocsi alatt: állom az idő nyomását is, mely már eléggé megviselt és megöregített, még sincs nyomósabb panaszom, csak annyi, amennyi aggodalmat okoz nekem: ősi otthonomnak az elvesztése. Mert a város újjáépítése engem se kímél majd, éppen úgy, mint azt a sok családot, akik elvesztették kedves otthonukat. Pedig milyen mondhatatlanul nagy öröm nekem, hogy még mindig elődeimnek hagyatékában lakhatok! És dús áradásban válik valósággá az az erő, amely éltet, és szenvedélyesen vezeti elgondolásaimat a különböző képábrázolások rejtelmes világában. Feszít a büszkeség, és zsong látásaimban a csodálatos képzelőerő meg az a tudat, hogy ötéves koromtól, ha különös módon is, itt Salgótarjánban tölthettem el küzdelmes életemet. Megvan a reményem, hogy még sok éven át megelégedve, kedvtelve láthatom - figyelhetem kedves városomnak nagyra növését.
Szellememben felmorajló elégedettséggel látom a salgótarjáni Pécskő dombon a több mint száz éve cigány tudatlanságban egymás hegyére hátára összehányt, sárfalat sárfal mellé szorosan összeeszkábált, hivatalosan nem engedélyezett cigányputrik lebontását. Nap-nap után fogynak az egymásba gubancolt, látványnak is csúf képletű, elavult, bűzlő férőhelyek. Fekete-kancsal ábrázatok keserű vonalakban emésztik a látottakat, és távolba mosolyog innen a borongva idegenkedő tekintet.
Nagy örömömre szolgál látni a Pécskő dombra ragasztott régi-roggyant viskóknak a lebontását, és ezzel összekapcsolva tudni, hogy akik innen elmentek, azok most már emberibb otthonra találtak.
A romtelep felszámolásának tisztogató hullámai megfulladással fenyegetik az itt rejtélyes körülményeikben meghúzódó, a putrik elvesztése miatt kesergő cigányokat. Bizony keserű falatként tevődik szájukba a táplálék: a kikényszerített átállás, ami sehogy se ízlik. A várost rendező hatóság a cigány családoknak felmérések alapján a putrik értékein felül pénzbeli segítséget is juttat.
És megéri a belefektetett óriási költség? Úgy látszik, megéri, mert ez talán az egyetlen lehetőség, hisz a város csupán egy hosszanti völgyben fekszik, és szorul be folyton kapaszkodva a völgyet körben átfogó hegyeknek oldalaira.
Évek óta szorgalmasan folyik a város újjáépítése. A régi utcák szétszedődtek és eltűntek, elégséges tért engedve a gondosan tervezett követelményeknek, melyekből, ha mereven is, de már érdemleges csírája növekszik rendezett sorokban az épületkolosszusok felmagasodó rendszerének.
Nem is véletlen eseménysorozat ez, hanem az egészséges fejlődés eredménye.
Új bérházakban, toronyépületekben és egyéb lakólétesítményekben számos cigány család lakik, és eléggé tűrhetően igazodik legtöbbje a nagyvárosi rend nívójához, bár még rájuk van ragadva rongyosan, kopottan a születési pólya és a nevelési festék.
Elkophatatlan hagyományaikat, bútornak nevezett holmijaikat rejtve hurcolják a cigányok, mintha egy törött görbe tükör lapja vibrálva húzódna vakfényű darabokra szemlélődésemben.
Fanyarul mosolygok Salgótarján nagyvárossá átformálásán, de legjobban azon, amikor közvetlen közelemben láthatom a szégyenteljes putriknak az összerombolását, amelyeket sötét tekintetű volt gazdáik kényszernek engedve végeznek, és erjedő romokba dőlnek az alacsony vályogfalak.
A második világháború után az országnak különböző részeiből bizonyos kötöttségektől felszabadult, hullongó cigány-elemek vándorlásaikban - nem találva alkalmas megélhetést - a Pécskő dombi telep putri talajába kötötték lábuknak gyökerét annak ellenére, hogy nem fértek, hisz már eleve sűrűn burjánzott itt a cigányszaporaság. Mégis idehonosodtak, nem kérdezve senkit, lehet-e? Putrit putri mellé ragasztottak, s házasságra léptek az itt élő lakók lányaival, asszonyaival, évről évre olyannyira, hogy tíz év alatt megkétszereződött az itt élők létszáma.
Összevissza berajzották a rendetlen feljárókat, a tenyérnyi udvarokat, s ahol csak négyzetméternyi terület volt, ólakat, kamrákat, holmi rissz-rossz bódékat akasztgattak össze erdei fákból, szénbányák palahányóiról hazacipelt, a meddővel felszínre került hulladék ácsolatanyagból, roncsolt talpfákból. Malacokat neveltek, disznókat hizlaltak, s ezek a bűzt tenyésző háziállatok napközben szabadon engedve kóboroltak a putrik között, ahol a lakók jöttek, mentek, nyüzsögtek, hencseregtek, vagy kártyáztak. Három-négy cigány család, kinek kocsija is volt, kimustrált lovat is tartott. S ahol a kétlábú ember tetőknek széleibe, falak szegleteibe kapaszkodva tudott csak le - vagy feljutni, ott lovakat tuszkoltak fel, vagy eresztettek le veszélyeztetve a lábatlankodó gyerekek testi épségét, meg a falakat, ablakokat, mert legtöbb helyen a föld szintjéről az ablakon át be lehetett lépni a házba. Sokszor történt, hogy nyári záporok idején a szoros falak között lezúduló víz az ablakok üvegszemét súrolta, vagy a küszöbön is átömlött a menedékbe.
Ez az én valóságom, aminek csökönyös de igen szilárd anyagát hordoztam nehéz sorsomnak nyomorvésett redőiben, s amelyek most kitárulnak: kezek, lábak, fejek, kóválygó testek, melyek a messzi távoli, letűnt világok gyönyöreit vagy csúfságait különös kevergésbe sűrítve vetítik úgy festményeimben, mint írásaimban.
Kiszakadt belőlem a sóhaj, és elhal a romokban, cigányok itt hagyott rongyai között. Szemeim látószöge éles, és már azon időben is az volt, amikor 1929-ben a polgármesteri hivatal mérnöki kara városatyákkal és utcákat rendező szakértőkkel egyetértve tarthatatlannak minősítette a Pécskő dombra ragasztott cigány viskókat, és beindította a kitelepítés folyamatát, anélkül, hogy a cigányokat értesítették volna.
Abban az időben a cigányhegyi putrikban nagyobb létszámban úgynevezett zenészek laktak - ha valóban azok voltak - ,és amikor a kitelepítés komoly tervezetét a családoknak kikézbesítették, a cigányok bamba arcfintorral fogadták, vagy nem is vették tudomásul. A hivatalos papírokat összetépték, és mintha semmi se történt volna, öten- hatan csoportba összeülve félvállról hányták-vetették meg a szabályos és törvényes határozatot. Ahány családos apa volt, annyiféle módon, cigányos gondossággal csűrte-csavarta, magyarázta. Mert tudja meg a világ, és értse meg az ember, hogy a cigány nagyon hetyke, büszke, sokat tudó embernek képzeli magát az önmaga szabta hagyományos világában. A negyvenöt évvel korábbi cigány kitelepítés - úgy tervezetben mint kivitelezésben - elakadt a cigányság csökönyös makacsságának szövevényében.
Azon időkből élénk emlékeim vannak, elémbe villannak a hencegő, dulakodásba fulladó történetek, amikor éjnek idején hazafelé hullongtak szesztől felpaprikázva és örökkön azon vitázva, hogy ki a jobban és szebben muzsikáló zenész? A lármára, kiabálásra ébredő cigányasszonyok összefutottak, és egymás hajába kaptak, legtöbbször ilyen történetekből eredtek a hetekig tartó nappali veszekedések.
Az utóbbi években érdemük szerint szigorúan és élesen bíráltam a cigányok helyzetét és a cigány kicsiség beillesztését a nagy nemzeti egészbe. Leheletszerűen könnyű megszabni a cigányok átköltöztetését új környezetbe és a cigányok által nem kívánt idegen valóságba. A cigány akkor is az lesz, és marad annak, ami volt vándorlásaiban, sátorozásaiban, félelmektől átszőve, üldözötten vagy megtörve.
Még cigánynak se illenék nevezni magamat, ha meg nem említeném, hogy fiatal koromban elég sokat csináltam a pelyvás sár megmunkálását vályognak, téglának; és azt se hallgathatom el, hogy amikor a sárban térdig merültünk, dagasztottunk egy szál alsónadrágban, félmeztelen, mégis vizesre izzadtan, árgus szemekkel figyelték munkánk menetét, mert hát köztudomású volt, hogy a cigányok lopnak.
Gondolataim szerteágazása most olyan, mint burjánzó májusi növényzet, melyet az eső zuhogva mos és növeszt, és színes képekben osonnak fényes csíkok, nyugtalan álmok, lángoló napok, üszkös éjszakák. Mintha a felbolygatott cigányság vergődését látnám: hetyke, cifra, hagyományos, rongyos büszkeségét, amit én sohasem tudtam átvenni mosdatlan örökségül.
Életem végéig, mostanáig, nem voltam egyéb a cigányság között csak pocsék élősködő, akiről sok képtelen pletyka elhangzott maradandó mesének. Sértett vagy nem? Ez rejtély marad.
Nekem ez az írás kapaszkodás, ahogy gondolná valaki. Hanem olyan mérhetetlen nehezék, amely súlyával megfeküdte énemet. Nem vagyok szabadulni a fájdalmas nyomástól, időnként, akkor, ha kibeszélem a cigányság rongyokba burkolt csentergését, élő valóságát.
Nem terjengek széles téreken, gondolataimban itt maradok a salgótarjáni cigányhegyen, amelynek putricsomója most már romladék-rakás és rendetlen szemét-hulladék erjedés. Itt időzök, szemlélődök, rajzolgatok, megállok vagy lekuporgok a széttúrt putri roncsaiékok között, készítem a vázlatokat a még megmaradt, romladozó cigány témákról a húszezer köbméternyi szeméthegy horpadáson. Keserű képzelgés vagy émelygő valóság ez a végső pusztulásba dőlő cigányvilág?
Ha erőltetem is, de mégis megvan bennem a jóakarat, kiállni mellettük, pártolni és nehézkes lépésekben előbbre vinni ügyüket az őket is megillető méltánylás irányába.
Nyilatkozat:
Nincsenek különleges, távolba szökkenő terveim; most éppen úgy nincs, mint életem előbbi időszakában sem volt. De néhány év óta, ha csak halványan is, valami keveset változtam. Ezt le sem tagadhatom!
Ezt a változást, amelynek súlyos lényegét - ha akarom, ha nem, el kell fogadni -titkolni vagyok kénytelen, hogy az elődeimről rám maradt hagyatékot hamarosan le fogják bontani, és elvesztem azt a szeretett hajlékot, amelyben hatvannégy évet leéltem. Ez pedig számomra megemészthetetlen szomorúság és keserű fájdalom.
De mit tehetek, mint folyton a tépelődés, önmarcangolás párharcát vívom magamba roskadva, és nyűvi, zúzza a tudat lényemnek minden porcikáját, amelynek természetes összessége tekeregve bolyong cselekvéseimnek visszás forgatagában. Hát bizony így van. Az igazságadásnak és valóságomnak izzása ég feszülő szellememben.
És ki tud erről? Vagy sejthetik, akik a törekedés kapkodó világában nyüszítve rohannak?
Önmagammal megbékélve gyakran úgy vélekedek, hogy történjen velem az, aminek be kell következni sorsomban. Most, nem gondolva festményeimre, csupán írásaimat helyezem előtérbe. Írásaimra gondolok. A versekre s prózára, a múltamnak ötven-hatvan éves emlékeire, amelyeknek nem is csekély halmaza hever, hallgat lakhelyem zugaiban
Mielőtt valami súlyos betegség, vagy elhalálozásom bekövetkezne, azt akarom, hogy ezek a nekem igen kedves, érdekes és egyben értékes írások még életben találva engemet könyvalakban megjelenjenek.
Igaz, hogy hosszadalmas és nem könnyű irodalmi tevékenység; de ha anyagilag megerősödök, amire megvan a reményem sok tucatnyi képemnek eladása után, akkor ez meg fog történni. Kedvemnek beteljesülésére és kimondhatatlan örömére.
Még csak most érek oda, amikor azt akarom mondani még, ami ugyanolyan értékes számomra, mint írásaimnak kiadása, hogy sehogyan sem akarok elszakadni a várostól és a most már a város központjának számító Pécskő utca völgyétől, amelyben laktam és mostanáig éltetett.
Mivel otthonom már itt a Pécskő utcában a dombon megtarthatatlan: végső kívánságom, akaratom az, hogy a Pécskő utca keletre húzódó vonulatában, erdők közelében, valamelyik lankás domb tövében, vagy a tetején, ahol én előre kinézem a nekem megtetsző helyet: építsenek nekem olyan belső térfogatú házacskát, mint amelyben a cigányok görbehátú dombján, a putrik egyikében megvénültem, és még azt is nyomatékosan követelem, hogy a részemre kimért helyen ne csak az én hajlékom épüljön fel, hanem annak a kis családnak is ott legyen az otthona, ahol az enyém, mert én évek óta ehhez a családhoz tartozom mint családtag. Mondani sem kell, hogy egy idős embernek, aki, ha igénytelen is, bizonyos szintű gondviselés kell. Ha ez a nyilatkozatom megértésre nem talál, akkor én félrelökött rögben porszem se vagyok.
Salgótarján, 1974. május "Nyögjük a valóságot, s kényszerből alkot kezünk."
És megtaláltam a boldogságot a szépségben, amelyet semmiféle feszes büszkeség és komisz irigység már ki nem kezdhet.
Elcsépelt hagyományok, füstös mesék, szúrágta emlékezés, ez az alap.
Gyűjtöm az anyagot, mindenhol összeszedegetem, és most mindent belerakok írásomba, ami csak fájó könnyezés volt életemben, hogy másoknak is jusson belőle olvasás közben néhány rágatlan, keserű falat.
Lásson bele mindenki abba, amit én küzdelmes életem nehéz idejében találtam.
Jól is esik, de fáj is, hogy így beszélgetek önmagamnak: nem azért csinálom, hogy valaha is valaki higgyen abban, amit írásaimban elmondok; mert hiszen írásaim így is, úgy is fölöslegesek. De nem tehetek róla, gondolataim keveregnek, csavarognak, összeforgatnak füvet, fát, bokrot, míg azután megnyugszanak az elmondott szavakban.
Egyszerű-szürke, semmi pont vagyok; egy lehanyatlott életű, elesett, nagyon szegény vénember, akit ismerősei mindig zártéletű bolondnak tartottak. Most még vénségemben is gúnyos nevetés cifrázó hahotája kíséri szűkös kenyeremért való nehéz küzdelmeimet. És én ezekre feleletül csak enyhén mosolygok: még csak haragos szóval se kelek ki hagyományos, békés nyugalmamból.
Mert hátat fordítottam az egész világnak, kivéve azt a kicsinyke tért, amelyben elfér az én életemnek különös világa. Otthonomban az egyszerű, szegényes környezet; távol tőlem a szabad térség pompás gazdagsága ezernyi változatban. Mindig riadoztam az emberek társaságától, ha nem volt muszáj, nem is tartózkodtam még csak közelükben sem.
Egy ilyen magamfajta, réveteg életű, érdekes alak elcselleng a maga útján úgy, hogy nincs ártalmára senkinek, és inkább csak saját magára hozhat szerencsétlenséget. Bölcs figyelmeztetésként csengett a fülembe: inkább húzódj vissza remeteségedbe, mint keresd az emberek barátságát! És ne aggodalmaskodjál azon, hogy lesz-e kenyered meg ruhád?! Igénytelenségedhez illőn meglesz az ütött-kopott, másokon elnyűtt gúnya, s a kenyér is megadódik fizikai fáradozásaidon keresztül!
Megbotránkoznak, ha belebotlanak az emberek életem útjának szomorúsággal telt gödreibe, amely nem is volt annyira keserű, mint ahogy én azt elbeszélem, és róla véleményt mondanak mások. A természet őserejét hordoztam magamban, és féltve őriztem ezt a végtelen kincset, amely döbbenetes erővel kísérte végig küzdelmes életemnek menetét.
Több folyóiratban, hírlapban, képes újságokban, tevékenységemről már megjelentek különböző írások, cikkek, sőt önéletírásom meg néhány versem is közre lett adva. Az utóbbi időben elég sokat írtam, mert a művészetem iránti viharos érdeklődés, zaklatás kiverte kezemből az ecsetet, s elkeseredésemben önmagam ellen fordultam meg mindenkivel szembe, aki csak jött hozzám, hogy lásson, mint valami csodabogarat!
Gondoltam: hát kell ez neked vénségedben? Bizony nem sokon múlott, hogy fel nem gyújtottam festményeimet, melyek összedobálva, rakáson hallgatnak kunyhómban.
Heves kíváncsisággal, vagy ki tudja, milyen céllal érkező érdeklődők többször a szemembe mondták, amikor durva fogadtatással találták magukat szembe, hogy kedves Balázs bácsi, ne legyen haragos és mogorva, hiszen a siker meg a hírnév áldozattal jár.
Nincs áldozat! Vágtam rá keményen. Áldozat a szülés, mely a halálban ér véget! Én nem azért dolgoztam és még fogok is dolgozni, hogy eredményeim a siker és a hírnév káoszába fulladjanak, hanem azért, hogy ne csak mások örüljenek, de én is boldog legyek. Boldognak lenni nem holmi kicsiség, hanem olyan beláthatatlan szellemi és lelki gazdagság, amelyet látva belevakul az üdvöt kereső szemlélődő.
Nagyon sokat láttam és látok a világból, kiszemezgetem belőle mindazokat, amelyek számomra érdekesek, vagy lesújtók; kirostálom a nehézkes darabokat, marad a légies szemcse .
S milyen könnyű vagyok.
Igen, bátran beszélek; ha nincs is hozzá jogom, de van nyelvi erőm és szellemi műveltségem is. Mindmáig megmaradtam annak, aminek nem akarva születtem; hányszor megátkoztam azt a pillanatot, amelyben keletkeztem, amelynek kínját egy anya megszenvedte, hogy az újszülött lény ezt az életet feszítő kínt végigélje, vigye egészen haláláig. Ez az az áldozat, amely összevegyül a porral. Én adjak áldozatot? Hiszen áldozatul esett az egész életem a puszta kenyér megkeresésének, ami éjjel-nappali igát akasztott nyakamba. Ezekre a tényekre nem gondol senki? Ne is töprengjenek ezen, nem követelem: én se éltem úgy, hogy mások baján tépelődjek. Tiprott létezésemnek gondja-baja mindig is elég sok volt ahhoz, hogy földhöz ragadva ne legyen időm erre.
Vezeklésre kárhoztatott, különös ember lehetek. Bolondot formált belőlem a sors, mert az elkeseredés még inkább erőt adott munkálkodásomhoz, hogy maradandó alkotások szülessenek.
Nem az emberek által kitalált paragrafusok, hanem a rám kiszabott élet törvénye az a megmásíthatatlan ítélet, amely előtt meghajtom megőszült, vén fejemet.
Nem intek megállást felbuzgó gondolataimnak. Csörögjenek a szavak, mint a láncszemek; tekergőddzenek, mint a kígyó a megmaratás veszélye elől menekülő emberek nyomában. Így önmagammal beszélgetve nyerek egyensúlyt mindazért, amiért ezt a szerencsétlen sorsot érdemeltem.
Gondolataim döcögő édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyből nézem az embereket és a világot. Mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül...
Idáig teleírtam ötezer lapot. Töretlen erővel dolgozom az írógépen, önmagam erejével megtanultam; igaz, hogy még folyamatos gyakorlatom nincs, de már tűrhetően pötyögtetem a betűk sorát és elmondhatom: jelentős mennyiségű új írott munkám van, három példányban készre gépelve.
Erősen akarom, hogy írott dolgaim, műveim ne csak hallgassanak elrejtve kunyhómban, mint ahogy ezt hosszú évekig tették, hanem hosszú alvás után ébredjenek végre fényes napvilágra.
|
|