|
|
én limlomból
raktam össze
magamnak világot
Rögöt eszek,
követ emésztek,
növesztem csíráját
dohos penésznek,
és ha hordóm lenne,
bőséges méretű,
erjedne benne
savanyú kék nedű,
vagy ölő méreg,
titkosan vészes,
nőne belőle az,
amit festek, vések,
mert ám én nem csak
ecsetet kezelek;
acél vésővel vágom
a vihart, a szelet,
mindazt, mi felém tör
és közelemben van:
így leszek boldog
én, a boldogtalan.
Kinek a kezébe juttassam
ezt a füzetet,
amelyet teleírtam?
Jajongva, ordítva,
lelkesen, azután
magamba roskadva,
kétségbeesve, sírva,
minden formában,
amit éreztem, láttam,
letörve, szétzúzva,
boldogan-szenvedve:
mikor hogyan szolgált
gyötrött szellemem nyelve.
Duhajkodva, vígan,
örömkönnyekkel tele
két szememben
boldogan kiabáltam:
én vagyok a legboldogabb
legszegényebb ember!
Gondolatban keresztül
rohangáltam a világot,
a tengert, a hegyeket,
a csillagokat, az eget,
még az űrben is jártam.
És mégis mi végett ?
Azért, hogy senkitől
se hallgatva mondjak
kevergő valóságot,
valószínűtlen történést,
gyerekes meséket:
olyasféle valamit,
mint amilyen az élet!
Meséknek világai
képzelten színesek:
csipkés tarajú
sárkány tekereg,
merev, acélos,
eleven rugó,
nyúlik, pörög.
Füstölgő, kormos rögök
csírátlan porában
hajszálnyi gyökér
ha megered,
álomnak hiszik
a valóságot élő,
gyötrött emberek,
akik a mesét kitalálták.
Voltunk, vagyunk s leszünk:
sorsunkban körkerék.
Sárgán sivár sivatagot
ábrázol a kép,
lágy lángú napot
s forró szél hevét
zuhogtatja tengernyi homok,
terhük alatt hasalnak
lihegő tevék.
Égetett bőrű ember
szennyes lepelben
meg se mukkan,
meg se rebben:
meglepi álmukban
őket a halál,
s alszik a karaván.
Pécskő - dombi düledék:
széttúrt falak,
tetőkön még a kémények
feketén vicsorítanak,
ferde rámás
szűk ablakok,
kevés lakó,
annál több kutya:
nyüszítve rohangálnak,
még sincs már
fület sértő lárma,
elfogytak innen;
egyik-másik holmiját
most hurcolássza.
S mit tudna beszélni,
ha merne.
Azt, hogy a cigányságot
az Isten, vagy ki,
még így, mint most,
még soha meg nem verte!
Ferde, szűk udvarokban,
szoros szegletekben
disznóólat szegeinek,
összeeszkabálnak:
szennynek, mocsoknak,
bűzlő pocsolyának.
Aki ezt teszi,
észre sem veszi,
hogy helytelenül,
önveszteségére,
ott, ahol járó útnak is
kevés a hely:
szennyes disznókat nevel.
Igaz; ott ő is kalyibaszerű,
föld - gödörben lakik,
s a szemét, a limlom
felnő az ablakig.
Helyes vagy helytelen dolgában
mindent ott végez,
ahol a szemérmes
család nyüzsgése közepett
étkezik: fogyasztva ételt tállal:
a látszat az,
hogy itt az ember
egyenlő háziállatával.
Mikor az első hó
az utcára leesett:
a reggeli órákban mit látok?
Azt, hogy a cigányok
leszúrt disznót
pörzsölni tüzet gyújtanak.
Még sötétes volt
a télies virradat,
a vibráló látomásban,
mint ősi kirakat:
barlangi, ősemberi,
undok lángolásban,
füstös fény között
szőve hajnali,
riasztó álmot:
a cigányok,
füstös ördögök.
Bizony már elég régen
itt élek a cigányhegyen:
a szemétdomb tövében,
a szennyes sivárságban,
ahol a rendes ember,
ha jár, ha lép,
az undor hatja át,
s nyáron bebüdösödik
a lekváros fazék.
Nem is ér ide más,
mint a kutyaugatás;
az is csak úgy,
ahogy a szél zúg,
és elhozza ide
szaggatott cafatokban.
Szorosan vagyok
rongyos hajlékomban,
mint kard a tokban.
A Pécskő utcában,
a cigány soron:
nincs komám,
se sógorom,
rokonságom is
elpártolt tőlem,
vagy régen meghaltak
és titkos nyugalmat
leltek a temetőben.
Életem menetéről,
kemény sorsomról
sokat beszéltem én:
bizony lehetne abból
jó hosszú regény.
De kinek? Minek?
Senkinek?
Vagy mindenkinek !?
Ne lásson belőle
senki mást,
mint tüzes követ,
amit a gondviselés
a sors kezével
az emberiség
szeme közé lövet.
Sűrű vak süketség
fekszi a völgyet.
Akác erdő zöldül;
nincsenek tölgyek.
Vannak szabályos,
vasbetonból magasra
emelt, hideg falak;
színesre festve,
keményre vasalva,
összetömörítve:
olyan formában,
amiről látszik,
belemarkol a szívbe,
ami a mában
a jövő irányába
ki van feszítve,
mint útirány.
Hatalmas az ember:
ezzel szemben anyaga silány.
Ólom a lélek, kő
a szív, s szuszogva nyög
az élni akarás:
a szikrányi parázs
morajlik, dohog:
kínos pillanat,
mégis ellobog,
mint sivár pusztában
fellobbanó szalmaláng:
a sors mindent
mohón felemészt:
annyira falánk,
annyira erős:
az ember is tőle hős
és tőle nyomorék.
Romladozik a telep,
az egymásra ragasztott,
ócska kis házikók.
Nem olyan már
és nem az, ami volt;
szaporodnak a romok,
fogynak a lakók.
Sokan inkább maradnának;
ápolni tovább a kicsi viskókat,
lakni benne még soká,
érezve lelkükben a
kedves ősi otthont,
amit a fejlődés lebont:
nem marad itt kő-kövön.
Az utolsó lakó is
innen búsan elköszön.
Roggyant halomba
dőlve a malom:
nem a csend itt a bűn,
hanem az unalom
ásít keserűn;
vigyorgásba rejti
keservét, bánatát.
Mély víz örvénylik
rendetlenül körben,
sodorva hulladék
ázott limlomot,
a molnár ablaka
kancsalul pislog,
s törött tengelyén a kerék
nyöszörög, nyikorog.
Hullámzó hőségét a nyár
ömleszti kaszáját fenve;
zizegve learat
tücsköt, bogarat,
s árnyékból idéz
gondolat-kanászt,
öblös markába
szálanként gyűjtöget
hulladék kalászt.
Égetten sárgák
a kukorica táblák,
a kender, a cirok,
minden, ami sok és zsákokba fér:
a kása, a kenyér.
Az éhes élő
elnyúlik gondtalanul:
álmában is zabálni tanul.
Amit a kezdet ígér:
hitvány és kevés,
mindent láttat
a teljes felébredés,
mert ébren is alszunk:
ez a jövőnk,
ez a múltunk,
s ami a jelen,
az életünk, halálunk,
összesen:
az örök végtelen.
Erős és kedves témám
a régi Menház utca vége,
ahol most recsegő,
lomha földgépek
hasítnak, vájnak
a talajon ezernyi barázdát:
temetők bűzlő
mélységét felszínre
kaparásszák.
Romlott, avas emberi zsír,
amit megevett a sír,
a koporsó, a föld,
s amit mégis
az enyészet meghagyott,
az ma ott:
méltó emléke annak,
hogy ahol ember élt:
ott mindig ördög lakhatott.
Rongyos putritömeg
horpadt dombhát hátán,
élő jelenség vagy
ős-faji találmány?
Nem csak a putrik
romokba omolva
roncsolódnak pornak:
a lakók is sínylődnek.
És még mit hoz a holnap,
ahol én is
sokáig éltem,
a többé nem kívánt
cigány közösségben.
Apró, ütött-kopott,
kis házikók,
közöttük nem látni
parányi szépet,
s csak sejteni
szemernyi jót.
A feszülő égi ív alatt
borongó, foltozott
felhőnek foszló
rongya: egy fakó falú
kunyhó még megmaradt
sóhajnak, nyögésnek,
hunyorgó vakságnak,
bujdosásnak, szökésnek,
hosszú sóhajtásnak.
Ez vagyok én
meg az otthonom:
csupa ábránd,
csupa rom,
kevergő tarkaság.
Macskáknak bőrtelen tanyája:
szüntelen dorombolás,
testtépő viszketés,
színeket nyúzó kés,
szerencse-rombolás.
Festékek között,
színeimnek özönében
fényesen ragyogtatom
kedves otthonom.
Kunyhóm áll még!
Hogy meddig?
Ezt nem tudom;
mert ha tudnám,
álmaimat előre
szuszogva átaludnám.
Így tárul a világ
meg az éjszakák,
és nem takarják
el, amit az ember cipel,
vagy amit csinál.
Elbúsulom az időt
színeknek csacsogásában,
sercegő festékek,
kedves dallamaival.
Dibdáb, limlom holmim,
van elég kövem,
bennem csíráztak ki,
születtek belőlem.
Kunyhóm is szuszogva,
nyögve arra vár,
mikor omlik össze velem
a színes kártyavár.
Én már nem építek
hajlékot magamnak;
akkor se, ha a hideg,
hózáporos tél
a szabad ég alatt szakad rám.
Nem félek, erős vagyok:
akár a földet is
körülszaladnám!
Nem sajnálom, ha a valóságot
összekeverem
azzal, ami álom.
Úgy csinálom,
ahogy senki más:
van benne disznótor,
sok zsíros hús
meg borivás,
rosta, szita, szék,
gereblye, cserépfazék,
vaságy, négylábú,
ember, aki él
magas fennsíkon:
lába közé veszi
furulyáját,
úgy sípol:
köréje szalad
három vergődő malac
meg egy félős sertés,
mert egy közeli sziklában
van a kőfejtés,
és ott pontosan
robbantanak;
nálam mindig ilyen
mozgalmas a nap.
Mint valami ólban,
meleg kunyhómban
egyedül magamban,
suttogva, halkan
szeretek beszélni a télről,
melynek fagyos érkezése
zuhogva szétdől
a vidéken,
földön s az égen,
meg a didergő tájon,
melynek hosszában
idegesen kever
hóömlést a szél.
Fagyos áramlatuk
elég sokat
hozzám is bever:
nem zavar,
csak dolgozgatok,
mert most eléggé
jókedvű vagyok.
A gond felépít,
a sors lerombol,
az még nem zene,
ami csak dorombol.
Mióta élek,
szennyes hegyen lakok:
nem meszelek falat,
s nem tisztogatok
ajtót, ablakot.
A tetőt javítom:
azt is csak olykor,
ha az eső zúg,
hogy a víz
fejemre ne folyjon.
Kócot, szalmát,
rongydarabot
rakásra dobálva
mindenki látott,
de azt nem tudja senki,
hogy én limlomból
raktam össze
magamnak világot.
Laposat, szűket,
meleget,
alszok benne édeset,
álmodok keserűket,
mégis olyan elevenen,
vígan ébredek,
hogy fehérnek látom
a hajdani kék eget,
s az éjszakát pirosnak.
Ki dicsekedhet, hogy
ily szavakat kimondhat?
Rázom rongyaimat:
valamennyi eléggé poros.
A lábam bakancsos,
a kezem ostoros.
Nem járom én az utcák
aszfaltos kövét,
melyeken sustorogva
özönlik a nép.
Én az erdőben járok,
állatokkal játszom,
s a szelíd
lejtőkön pedig
akár esteiig
elnézem a napot,
ahogy az égen
nyugodni nyugatra
békében andalog.
Már hatvanhét évet
valahogy megéltem,
de még sok fehér napot
látok a tűzben.
Gubbaszt a magány,
tarka öltözéket,
vegyes letörtséget
visel magán és ömlik a hó,
szórja az ég falán
vándorló
fehér, jégkazán:
fagyosan, hidegen,
tőle a forró
boldogság
s a fehér öröm
így lesz idegen.
Nyári fény,
sok virág,
őszi dér,
bús világ.
Sok eső, úti sár,
füstös a napsugár.
A madár nem dalol,
bujdosik valahol:
erdőkön át oson,
lombtalan ágakon;
rekedős őszi szél
hallható sípszavát,
arcomnak ráncait
vörösre csípi át,
fagyás a testemen,
amikor áthatol:
kunyhómból a telet
közelben láthatom.
És eljött az este,
mint most a hó,
szakállt növesztve,
rövidet, fehéret;
vízbe fulladót,
lucskot, sarat hagyót,
csak bundát nem adott:
azt majd megveszik,
akik gazdagok,
akiknek éppen úgy
lefagyhat a bőre,
mint aki szegény
és ruhátlan - pőre.
Úgy megsajnáltam
sokszor az embereket,
akik lótnak, futnak,
törekednek, kiabálnak;
akinek nem muszáj,
az is rohan.
Sajnálatom nem alaptalan,
mert az ember a
leggazdagabb állat.
A holdvilág
lebúsult az égről:
sötét lett a táj,
és esőt csurgató
szakállal felhő érkezik;
ám reggelbe ér a nap,
s az éjszaka szétesik.
Mint a véges álmok:
én is rohanok, megállok,
leülök s elfekszek,
eltűnök a térben,
s örökre felejtem,
hogy egyszer én is éltem.
Félelem az élet?
Rettegés az álom?
Hogyha soká élek,
talán kitalálom.
Ó, te balga ember,
magadról mit hiszel?
Egyenlő a hited
az üres semmivel!
Amely úgy rejtőzik,
mint a sötét pokol,
elcsépelt találmány,
amin gondolkodol
Mire várni se jó,
úgy legyen, ahogy jön,
úgyis rád talál az,
ha bánat, ha öröm.
A boldog ember is
keserűen nevet.
Oh kitől is kaptad ember,
ember neved?
Magamat élve
lángoló
oszlopra felfeszítem
Megmondom:
nem szeretem az embereket,
mert én másképp élek;
füvet eszek
meg száraz szénát,
és lakom az ősiség
szennyes omladékát,
amit az ember
undorral leköp,
mint a döglött békát,
vagy a mérges kígyót,
a dögevőt,
a vérszívót,
a poshadó mocsarat.
Én talpra állítom
a vergődő bogarat,
és úgy sajnálom,
mint önmagam:
amiért élek a világon!
Elég sokszor nyugtalan
és haragos vagyok:
ilyenkor török-zúzok
ajtót, ablakot.
Öklömmel ütöm
kunyhómnak falát;
még az a jó,
nincs köröttem család.
Így egyedül létemben,
én az elnyűtt vénember
saját magamat
átkozom, szidom.
Így van ez bizony!
Akik ismernek, azok tudják,
hogy szavam nem hazugság,
mert amit elmondok,
nem okoz gondot.
Amilyen természetes
a beszédem,
olyan egyszerű
a cselekvésem,
tiszta kristályos,
nem rejt magába
semmiféle mocskot.
Ha úgy adódik,
- nem más az oka -
én csinálok
magamból bolondot!
Gyermekkoromtól fogva
hátat fordítottam
világnak, társadalomnak:
azért neveztek el
haszontalan bolondnak
s élhetetlen remetének.
Nem volt az baj,
mert elsuhantak simán
felettem az évek,
és volt számomra
mindig boldogság, öröm,
s ami köröttem-rólam
elhangzott, az nem
volt egyéb,
mint üres pletykabeszéd
és elfásult közöny!
Nem köszönök,
csak röhögök,
mint egy bujdosó bolond,
aki nem a földön,
a felhőkön
árnyékként bolyong.
Zizegek, pihegek,
nyugtalan szívemet
nyaldossa láng.
Hegyen laktam,
nem gödörben,
kunyhómat is
felpörzsöltem,
most már rajtam
a láng nyelve,
bár a pokol
már elnyelne,
szétégetve
úgy megölne,
hogy ne hullnék
le a földre.
Nem fogok kezembe
addig ecsetet,
amíg le nem írom
minden keserűségemet.
Engemet a teremtő
keserű embernek
tévedve alkotott:
amikor vésték
görbe alakomat,
minden szerszám
elkopott:
beletört az anyagomba,
talán jobb lett volna,
ha úgy növök ki a földből,
mint a gomba.
Ha nem festek képeket,
azt teszem, ami
hozzám illő:
mezőőr leszek vagy erdőkerülő.
Kezemben bottal,
vagy inkább fokossal:
beszélgetek a fákkal
meg a homokkal.
Védem az erdőt
és a növényeket,
s nem szennyes port,
tiszta levegőt nyelek.
Csősznek se rossz lenni:
annak is beállok,
legalább viselek
bundás nagykabátot.
Ürge lesz a barátom,
ellenségem a hörcsög,
s pipámból, mint a kémény
nyugodtan füstölgök.
Elveszett reményemben
örökségem, ha van:
az én vagyok,
én, egyedül magam.
Koptat a vénség,
a nyűgös korhadás;
de éltet a szépség
meg az összevisszaság,
melyből oly halom
gyülemlik bennem
és mögém,
hogy egy bús világot
zár be fejem:
a csont födém.
Botra beszélek,
fejszére kiáltok,
ijesztem az embereket,
rémítem a világot.
Mesebeli sárkánynak
is változhatok én,
akinek a nyelve láng
s a bőre csontkemény.
Lehetek más is,
nem csak állat,
egyben ember is:
kétségnek, csodának.
Vagyok én minden,
amiről tudnak,
amitől félnek,
s amiért futnak
örökkön törekedve,
tépve egymást ottan,
ahol élet van a napban,
a földön, a csillagokban.
Nyitva felejtett erdő
zöld kapuján át
sietek, mint egy kesergő,
szélnek csapott
vén diák,
aki nyár idején is
éppen úgy fázik,
mint dermesztő télben,
amikor rongyosan,
éhesen csatázik
a jéggé fagyott szélben,
úgy mint hogyha
vézna erejével
a világot szabdalná
apró darabokra.
Sokat bujdostam
sötét erdőkben
a fák alatt;
laktam a fákon,
ahol az ágon,
a lombok között
madár és kígyó
suhant el felettem.
Nem csoda, ha
az élet bolondja
és a sors leköpött
üldözöttje lettem.
Aki így élt, annak
minden gondja
baja más:
nem keseríti el
soha súlyos,
változó csapás!
Van füvem, fám, vizem.
Mindig tudtam,
most is hiszem,
hogy rajtam kívül
bizony senki sem
élt úgy, mint én,
aki köveket cipelt a nyakán
és sebeket a szívén.
Terhes volt minden éjszakám;
a nappalok is úgy, bicegve teltek el,
ahogy a hózápor
ömlött a tájon,
s fehér, de vak volt az út:
nem láttam
se földet, se eget,
lépésem jegek közt recsegett;
ahogy a reggel jött,
utána este lett.
Alacsony voltam,
vézna, hitvány,
de volt botom
és vándortarisznyám,
s magaménak
nem is mondhatok mást,
minthogy bírtam
a bujdokolást,
a jövést, menést,
a félelem se fárasztott,
bár rettegtem sokat,
csak titokban éreztem:
valami emészt,
feszít, éget,
bizony ki is égett,
s varas undorrá lett
minden értékem:
szerelmem, szeretetem.
Korhadok, kopok,
mint zivatar után
a roskadó pára,
már nem járom az erdőt,
és nem mászok a fára.
Bizony már úgy
elrejteném magam.
Jaj! Az életem, örömöm,
munkám, meg mindenem
olyan bizonytalan!
Hát ez volt, ez van,
és még mi lehet?
Üres semmi!
Nem más,
mint egy jajszavas,
szívrepesztő szusszanás
és nem hallom a vaksötét,
titkokat emésztő
élet jajszavát.
Fekhelyemre dőlök,
mint döglődő féreg,
milyen jó nekem,
rövid vagyok,
a lócán is elférek.
Pihenésem rövid,
álmom se sok;
marnak a férgek,
tépnek a sasok,
Menyi légy, szúnyog,
sok penészbogár,
émelygő bűz
terjeng szaporán.
Ugyan rajtam
kívül ki lenne oly bátor,
ennyi vészen át
élni a világon.
Nadrágja foltos,
ruhája rongyos,
mindene, ami van,
rendetlen, bolondos.
A ház, amelyben lakik,
ajtajával, mintha
nem is a konyhába,
sehová se nyílna,
kotyogó riglivel
billen balra - jobbra,
ferde kancsalsággal
néz az ablakokra,
amik tört vaksággal
oly porosak, hogy hát
ember legyen, aki
szemeivel belelát.
Nem siratgatom már
elnyűtt szegénységem,
mint ahogyan régen
fiatal koromban
sokszor siratgattam.
Egykedvűen, ahogy
jön, úgy veszem jónak:
egyformák a napok
minden hét és hónap.
Így tevődnek össze
hosszú-csendes évek,
így leszek öregebb,
s mindig csak szegényebb.
Olyan jó, hogy nincsen
igényem se vágyam;
viselem a sorsom
megtörten, soványan.
Népes családfának
utolsó rongya: én,
akinek élete,
zord-hideg és szegény.
Nem azért mondom ezt,
hogy így élni félek;
azért, hogy mégis csak
valamit beszéljek.
Mert hiszen százszor is
elmondtam e nótát:
nem azért, hogy hallják,
mert úgyis leszólnák.
Ez bennem az erő,
a jóság, szeretet;
amíg éldegélek
elfojtani nem lehet!
Zengő szavaimat
ne hallgassák mások:
az üres semmibe
szólnak a mondások.
Jól is van ez nekem,
hogy csak magam hallom,
hogy a lelkem sírjon
s szívem meghasadjon.
Azért, hogy a világ
bús képeket lásson,
kínomon örömben
tőle hahotázzon?!
Mindettől szomorún,
lelkem undorában
merüljenek mélyen
néma elmúlásban.
Szóródjon szét a világon
festék és ecset:
sújtson ütést,
fakasszon vért
és átkot, amikor
én majd szétesek.
A vérem, a húsom
rothadjon el az úton.
Legyek mérges bűz
a levegőben:
fertő meg a tűz,
aminek nyomában
a pokol föltámad:
ez jelentse utolsó órámat,
a szétfeszülő haláltusát,
amin félelem,
reszketés fut át.
Porló csontjaimból is
átok és ragály ömöljön;
és, ha nekem volt bűnöm,
bűnhődésem örökös maradjon:
soha meg ne szűnjön!
De az utolsó ítéletet
éljem át
egy atomnyi,
élő porcikámmal,
hogy folyton
viaskodhassak
az örökös világgal.
Örökös az élet!
Ezt nem hiszem!
Magamat élve,
lángoló oszlopra
véres kezemmel
felfeszítem;
kitépem a szívem
és megiszom a vérem,
és vizelésemnek
ölő mérgével
fröcskölöm a világot tele,
s ha nem pusztulok bele:
tüzes drótkötélen
akasztom fel magam
lelkemnek lángoló ágaira,
ha ez igaz!
Amit írok:
az legyen átok,
áldásnak majd
nemesebb anyagot találok.
Ütöm az eget,
tolom a hegyet,
üres a lég,
süllyed a föld.
Duzzad a tenger;
elsodor engem,
s elönti velem
a nagy végtelent.
Most már mit tehetek?
Nem látok földet, se eget!
Az óceán az egekbe ér:
ott sötét, amott fehér.
És még ott mi lehet,
ahol megbénul
az emberből eredő
párás képzelet?
A gondolat
a meggyötört sors
reszkető ökle,
mely belesújt a rögbe,
s ott marad az ember
szenvedve, örökre!
Tintát, tollat,
festéket, ecsetet
rontok, pusztítok,
s a néma vásznat
marcangolva kenem
tarkára, cifrára:
sárkányt kötözök
a farkas farkára.
Lángba borítom a gúnyt
,ami bamba képével
a vászonról rám mered.
Játszom az embert
meg az állatot;
de hogy valóban
mégis mit csinálok?
Ezt, ember, soha
meg nem ismered!
Amire régen
azt mondtam: kő,
az ma korhadék.
Amiben anyám
bablevest főzött
valamikor régen,
az most a szemétben
rozsdás - rossz fazék.
Változik az anyag:
az ember se más,
mint fájdalmas születés,
kínosabb meghalás.
Van tűrés, tagadás:
szenved a test,
beszél a szellem:
lettünk, vagyunk, forgunk
a véges végtelenben.
Kenem a festéket
vászonra, papírra,
s írom azt, ami
még nincsen megírva.
Mennyi kép, mennyi írás!
Küzdelem, sóhaj:
önsanyargatás, kínzás,
amely összesítve
verítéket s vért ereszt,
és színeknek tarkasága:
különleges ábrák,
összeomolva ömlesztik
a világ kavargását;
hát még az embert
mennyire megmásítva
csúful - görnyedőn,
töprengve önátkán,
mit nyakába akasztott
Isten és sátán.
Se festék, se ecset,
se vászon:
most már keressék
a képeket ott, ahová
dobáltam a világon!
A tengereken, a hegyeken,
a sivatagban
s a föld sarkain,
az örök jégmezőkön:
nem is győzöm
elmondani hol?
Adjanak érte hálát,
ha megtalálják
a Mennyországban,
vagy ott, ahol
lángol a Pokol !
Elefánt, Oroszlán,
Púpos teve, Zsiráf!
Milyen nagy az én
oldaltarisznyám,
amit szellemem
időnként porolva kíván:
tisztuljon világom,
ami elég szűk;
mégse az, van benne
Nyár, Ősz, Tél, Tavasz.
Leereszkedett a Nap,
a Hold is követte,
világom kicsi,
de van elég tér körötte.
Így már megjárja,
hogy a tenyerem
a mindenség, nem pedig
sötét remete verem.
Szavam, mint az égető sav
marjon bele
az élő valóságba:
tépje a húst,
törje a csontot,
szikrát és lángot hányva.
Mondásaim élesen,
torzítva, véresen
úgy szúrjanak,
hogy közben legyenek
kedvesen simák:
aludjon el tőle
méltó pihenésre
a fáradt világ!
Fűtöm a szobát,
mert nekem
az idő még tél.
Űzöm a csodát,
festem a fényt.
Írok verseket,
csupa komédiát,
egészen úgy,
ahogy a világ
hiszi és vallja
s az elnyűtt ember
egymást vigasztalja.
Nekem ez csak mosolygás,
amelyet szegénység bélel.
Barátkozom a heggyel
meg a futó széllel.
Nem is tudják,
hogy élek én,
mert azt mondják:
ez az ember vak
és nagyon szegény.
Fáimnak lombjaiban
izgatottan rian
szélnek harsogása.
Tépő szomorúság
a lengő hír,
amit ecsetem fest,
tollam ír.
Összeszedegetett
cifra tarkaságok;
amit szem sohase látott.
Vakfalú ködön,
az idő dombján
veszetten dörömbölöm,
ami zagyva keserűség;
béna üdv mögötti,
rejtélyes öröm.
Sok színes cifraságot
mintha életre
teremtettem volna;
pedig csak festettem
szegénységbe omolva,
görnyedőn, kétrét.
Nem vontam
élet és halál között
élesen látott mércét,
mert homályba burkolt,
rabságba kötött
létezésnek
nincsen határa.
Ami van
és látszik,
az az ember,
aki mindezt
kitalálta!
Gondolná valaki rólam,
hogy fiatal koromban
szobrász is voltam?
Fúrtam, véstem, faragtam
a kemény követ,
a tömör fát,
a sokoldalú életet,
mindazt, amit a sors
elémbe vetett.
Ábrázoltam a sorsot,
a kínt, a szegénységet,
de legtöbbször
az embert magát.
Gúnyán gombolok
lyukas gombot,
próbálkozom
a szerencsét
elémbe idézni:
neki is fogok,
ásom a dombot,
hátha szerszámom
elrejtett kincsbe akad,
vagy enyésző
csontokra lelek.
A festéket annyira szerettem,
majdhogy nem megettem.
Most a közelsége
is iszonyúan éget,
undorodva taszítom félre.
Megfestett képeimet is
csak úgy nézegethetem,
ha fátyolt borít rájuk
a képzeletem.
Alkotó rombolás,
szellemi szegénységben
ez érthető,
de én
nem vagyok szegény,
mert, ha a világom
nem más, csak csupa álom;
mégis mind enyém.
Írhatnék szépeket,
színes képeket,
sokat, gyönyörűt;
inkább festek
egykerekű köszörűt
szakállas cigánnyal,
ványadt gebéket
ostoros vak lánnyal,
aki belehajt a termésbe
zúzva a zabot,
és lop a tarisznyába:
a keheseknek abrakot,
a zsákba krumplit,
zsenge kukoricát,
közben gágognak a libák,
és a pásztor
jó néhányszor
botjával odacsap,
ahová az égről le,
barna szép bőrre
feketét süt a nap.
Mostanában
ahogy festek, írogatok,
olyan szomorú
szürke napok
váltják egymást
az éjszakákkal,
mintha a felhők
ölelkeznének
a zöldülő fákkal:
annyira szépen,
hogy vészes szeretkezésnek
vélné látni valaki.
Hiszen nem is lehet
ez más egyéb,
mint az éhes ember álma,
amikor nincs neki,
amit megegyék.
Most már nem emészt a bánat;
teliraktam a szobámat
sok cifra képpel:
kicsivel, naggyal,
csúnyával, széppel.
Bizony úgy csináltam,
hogy nekem
tetsszen.
Törődöm is én a világgal!
Ha a feje tetejére áll,
s miként a rák,
hátrafelé jár.
Fiatal koromban
eleget borongtam;
most derülök.
Barátságot mellőzök,
mindenkit kerülök.
Olyan jó és kedves,
hogy így tehetek;
zord ember vagyok,
de azért mindenkit szeretek!
Képeim rakáson hallgatnak
összekapaszkodva.
Sokszor széthányta őket
a kíváncsiság sodra:
egyiket lökik oldalt,
a másikat taszítják balra,
a harmadikat elnézik hosszan
és emelik magasra.
Ez nagyon szép,
mondják,
de az valahány.
Ennyi sok kép hogy teremhetett
e szűk térnek
szegényes talaján?!
Amikor írom ezeket
a könnyű, értelmetlen,
oldalnélküli, feneketlen,
mégis beszédes sorokat:
olyan jóízűeket nevetek,
örömmel, hosszasan,
hogy két kézre fogom
lapos - sovány hasam.
Amit írok:
az legyen átok,
áldásnak majd
nemesebb anyagot találok.
Csapongok, mint a füst,
s eltűnök, mint a pára:
kapaszkodok a fára,
zuhanok a mélybe;
oh, és mégse
törik ki a lábam
se a kezem:
szinte élvezem,
ami történik velem.
Súrlódó formában vagyok,
mint a csillagok,
vagy a meteorok.
Oh milyen szörnyű,
ahogy a mindenség
dübörögve forog,
és a súlyos égi tömegek
velem döngetik
a végtelen eget!
|
|