FÜSTÖLGÉSEK

FÜSTÖLGÉS, 1972.

Úgy lángolok,

ahogy füstölgök,

olykor morgok is,

ordítok, dörgök.

Ám semmi harag

nincs cselekvéseimben:

eltávozott tőlem az ördög

és megjött az Isten.

 

Akármit hisznek rólam:

mi lettem s

mi voltam?

Leköpnek, gúnyolnak.

Ha nem kellek az

emberi világnak,

majd jó leszek

az ördögi pokolnak:

ott úgyis emberi

bűnök égnek, lángolnak,

s bűzlő salaknak

összegyűlnek, a

mit a Teremtő

létezésünk végén,

utoljára külön büntet.

 

Elődeimnek ősi fészkében

régóta lakok, élek,

dolgozok, remélek:

időnként érzem

tetteimben színes

folyamatát annak,

amit születésemmel

titokban hoztam,

ami kinőtte magát

romos sziklák alól

világba szóródva,

nemessé csiszolódva.

 

Új képeket akasztok

kunyhómnak falára:

legyen ez a bús viskó

dús színek világa;

hogy a nap fénye is

megvakulva

szökjön innen el,

s fordítson hátat

nekem szeretett Istenem.

Ne csak az Isten, ne csak az ember

rohanjon innen szerteszét:

az ördög se lásson

kunyhómba: megnézni:

milyen a világom?

 

Csörgő harasztot

sodor a szél,

és nyögve harsan.

Mintha én sóhajtanék

az őszi viharban.

Ám csak a kunyhóm

ajtaját nyitom,

s bemegyek házamba

a törött ablakon:

be se zárom! Minek,

hiszen annyira rossz;

csak recseg, ropog,

s én reszketve egy

éji szállást lopok.

 

Feszengek, töprengek,

sorsom üt, vág, zúz,

taszít, húz;

kunyhómmal együtt

megrenget.

Az Isten se teremtett

soha rendet,

úgy most, mint régen,

a földön, az égen.

A föld, a rög, a kéreg,

madár, bogár, féreg,

négylábú állatok,

kétlábú emberek,

a zűrzavar,

az összevisszaság,

sorsként cselekvéseinkben

mindig visszavág.

 

Télire nekem

több tüzelőt

kéne venni,

mint amennyi

van, amit be

úgy szereztem,

hogy sokáig megéheztem.

A tél fagyos arcával

felém nevet,

mert elvitte pénzemet

a fa, a szén;

de ne képzelje valaki,

hogy annyira szegény

és nyomorult lettem,

hogy kínomban

nem a kenyeret,

hanem a tüzelőt ettem.

 

Őszi sárban járok,

mégis tűzbe lépek;

télen pedig sárga

tökvirágot tépek;

mint hogyha ördög

futnék a tájon,

mintha magam

élnék a világon.

Ilyen a sajátom,

mérgezett vérem,

a csontom, a húsom,

nem csak magamat tépem,

a világot is zúzom.

 

A cigánytelep0

akármilyen romos,

düledékeiben mégis lakott,

s itt - ott virágosak

a kormos ablakok.

Kő, tégla, törmelék között

szeméttől csapott,

összehordott halmazokon

néhány vézna tyúk

kaparász, szédeleg:

hajtó pásztorkutyák,

korcs házőrző ebek

játékos csaholása

teszi hangossá a haldokló telepet,

mely a közeli város szélén

megbújik összenyomorítva.

Ilyen a Pécskő hegy,

melynek láttán

a pokoli Sátán

is mosolyog kedvtelve.

 

Futok, szállok sebesen;

nem is látom a célt,

talán el se érem,

de ha mégis találkozok

a téllel; ígérem:

fejére halált hozok.

Ha ez mégse lehetséges,

mert eléggé nevetséges;

távolról is úgy arcba verem,

hogy a télen

kunyhóm nem lesz

farkasverem.

Fagyás helyett

hőséget nevelek

szűk szobámban:

eszem, iszom a meleget,

s előttem vászon,

kezemben ecset,

füstölgő pipa a számban.

Idáig folyton égtem

ki nem alvó tűzben,

mely elvétve

még most is fellobog;

ezután maró bűzt okádva

csak füstölögni fogok.

Kunyhóm gödrös, rücskös,

mind a négy fal

plafonjáig füstös:

körülöttem kormos a világ.

Én kormot eszek,

füstöt iszok,

s ha beteg leszek,

az ördög szeretni fog:

iszonyú bajomból,

egykettőre kiápol,

s fejemre tesz egy

tüzes koronát:

akkor már égni fog

az egész világ!

 

Rakok a tűzre

tépett papírt,

amelyen sok fekete

betű és kép van;

s hogy el ne felejtsem,

sok cifra rongyot;

majd a vasfazékban

sósvízben babot:

halomnyi élő-kemény,

apró kerek pontot

forralok puhára.

Be se rántom,

s ha kész, ahogy a számon befér,

úgy rágom, nyelem:

az éhséget, a fáradtságot

ágyba fektetem,

s én a földön is

jóízűen alszom.

 

Szétfújom a sötétséget:

nyáron a nap fényét,

amikor éget.

Hajamból gyújtok

égő lángkévét,

orromon tódul a füst,

fejem fortyogó üst.

Tűzevő leszek,

lángokádó kráter:

felmelegítem a földgolyót,

kiszárítok száz folyót,

s az óceánokat

az űrbe szivattyúzom:

meztelen lesz a föld,

s hogy rajtam se legyen ruha:

testemről a bőrt

körmeimmel lenyúzom.

Ugyan lesz-e olyan,

aki beleért

írásaimnak

görbe értelmébe;

az elmélkedésnek

elfakultságába,

amit beledörgök

a sejtett - rejtélyes,

jövőbe nyilalló

villámaival a

hamisan világító világba.

 

Ne engemet nézzenek,

csodálják a képeimet.

Akárhogy rejtem magamat

hátat fordítva a világnak:

azokban úgy is

engem látnak

sokféle formában;

itt csak a fejem van,

amott a lábam látszik csonkán,

szemem a napban,

szikláknak ormán

izzik; hasítva fényt

az űrben szerte;

a csillag is én vagyok:

az ördög lángolva

a szívembe verte.

Sok ezer szörnyeteg,

torz arcú sátán

cipeli világomat

és engemet a hátán.

FÜSTÖLGÉS, 1972. október

Csomóba kötöttem

sok gondolatot.

Folytatom:

űzöm a mát,

félem a holnapot.

 

Nekem a város

üres valóság,

mégis félelmes egység;

nem is titkolom,

hogy a forgalom

csupa veszély

és füst, korom:

inkább csókolom

az üres levegőt,

minthogy járjak

cifra kirakatok előtt,

és lássam

lomha bámészkodásban,

amitől reszket a lelkem

s remeg a lábam:

valami különös

félelmet sugároz belém.

 

Nyirkos a kunyhóm

és penészes;

nem is csoda ez,

mert az otthonom

nem egyéb, mint

csodabogár fészek.

Minden sarok tele

színeknek halmazával,

melyeknek távolba

fénylő villogása

távolból embereket

tengereken is hozzám átcsal.

Mire jó ez nekem?

Arra, hogy néha, olykor talán

meglátom árnyékom

a futó hírességek eltűnő falán!

Rakosgatom,

rendezgetem

összegyülemlett

sok gondolatom:

mindent, amim van,

ami kedves nekem,

mert hát egyedül vagyok,

nincs gyermekem,

se unokám,

barátaim se voltak:

múlhat a ma,

jöhet a holnap!

 

Jártam erdőt

nyáron, télen,

másztam hegyet

szélverésben;

szedtem rozsét,

gombát, füvet,

és ha fáztam,

raktam tüzet.

Vagy napfényben,

vagy vak ködben

nagy fáradtan

hazajöttem.

Most ezeket

tűnve látom:

kunyhón kívül is

volt világom.

Az ifjúság

cserben hagyott,

míg az idő életemből

sok-sok évet

lefaragott.

 

Lebontott házak helyén

omló rom és szemét;

bűzt, párát lehel,

amit az itt élő lakó

magába lenyel.

Sok csintalan színű,

keserű szagú kupac,

s mennyi féreg, kukac

hemzsegő mennyiségben

az erjedő szemétben,

mit bomlás összeszűrt.

Néhány sovány malac

szemével kutat,

orrával túr, rágja az erjedést,

nyeli a bűzt.

A Pécskő alatt,

a város felett

ilyesmit mutat

a cigánytelep.

 

Sokfajta módon,

többféleképpen

írom az álmom,

festem a képem,

közben még arra

is van gondom,

hogy a sok szóözönt,

amely lelket rombol,

testet tép,

sejtet gyönyört,

melyet a szép

öröm mutat,

amikor a látás

keresi az utat

a bolygatott sötétben,

amely titkosan reszket,

melynek láttán rája

mosolygást eresztek.

 

Még távol a tél,

s már elfogyott

tüzelőm:

fa, a szén.

Beleömlök

a hideg levegőbe:

a fagyból lángot faragok;

azt is elmondom,

tenni mit akarok?

Nem kell eskütétel,

de megfogadom

telve tűzzel

és színes reménnyel,

hogy akkor se fogok

dideregni, fázni,

ha lefagy a fülem

s a világ jéggé merevedik;

nem velem,

hanem nélkülem!

 

Nem új képzelet;

levegőbe vetni szelet

és nem aratni vihart;

a jókedv is csak

bizony addig tart,

amíg felhő

zúdít zuhogó zivatart

földre, a világra,

embernek fejére

s bele a nyakába.

Nappali fény mellett

festeni képeket,

s szép álmoknak

tenni az éjszakába.

Októberi ősznek

szomorú menetében

hófoltok keringőznek

szürkén, vagy fehéren.

Az idő csapra eresztve,

lyukas hordó,

téli üzenet,

fagyos, csikorgó

érkező levél,

amelyet szendergőn

olvas a zúgó szél,

azután összetép

hidegen, haragosan,

deresen, fagyosan;

belemérgelődve

idejét a korán

érkező őszbe.

 

Nem kenem a festékmaszatot

a vászon falára most,

hogy ébredjen belőle kép.

Írni jobban szeretek,

többet nevetek,

mintha festenék.

 

Látásaimban

alig villan

néhány nyári folt,

énekemben

elrekedten

a letörtség sikolt.

Míg a hangom

síri hanton

borongva oson,

arcom lázát,

testem házát

könnyekkel mosom.

Mennyi öröm,

mennyi átok

ér engem ma még:

tán jobb lenne

eltemetve,

ha a porba hullanék!

 

Nem tagadom el,

hogy füstölgők, égek;

de hogy mi végre

vert meg az Isten,

s az ördög megtépett?

Lelkiismeretem tiszta,

nem élek vissza,

mint más tenné talán.

Nyugodtan élek,

dolgozok; nem henyélek,

s álmoktól fényes

minden éjszakám.

 

Két szeme csillag,

homloka nap,

orrából szél fúj,

fákat harap,

fülei olyan

szélesre nőttek;

esőben jól

bevált esernyőnek.

Ilyen az én kutyám,

több, mint az ember,

mert neki műbőr,

se ruha nem kell.

 

A Pécskő hegy dombján,

a cigánytelepen

két fámnak hulló lombját

búsan temetem.

Hemzseg a sárga,

sokezernyi levél:

ők már nem kapaszkodnak

a rongyos életért,

mint én, aki csak

magamnak panaszolgatom

ami az időből érint,

ami nyűg és fájdalom.

Sepergetem az avart,

s mintha zivatart

sújtanék: amely sárga

a zümmögő világba.

Gazdag vagyok:

van erdőm, földem,

szántogatok;

vetek zabot,

rozsot, árpát,

meg kukoricát:

nagyszeműt,

szépet, sárgát.

Az erdő, mező,

néhány dombhát

terem málnát,

szedret, gombát.

Több nem is kell nekem,

mert a húst nem szeretem,

se a mérges italt.

Olyan vagyok,

kiben a barátság

meg se volt;

mégis kihalt.

 

Világot koholó álmaimban

homályos színben csillan

a reszkető költemény:

erőmben megingat,

s mintha izzó poharamba

a mérget tölteném.

Nem is iszonyodom,

kezembe fogom

és megiszom,

mert hiszen, ha meghalnék,

úgyse lenne kár:

nem nagy esemény,

ha olykor az égről

egy csillag a földre száll,

s eltűnik ott a porban,

ahol a tűz nem ég,

s a szív se dobban.

Sorsomra én most

emelek bunkósbotot:

úgy arcba verem,

csak úgy szenved, nyomorog.

Asztalom fiókjában

szárad a kenyér.

Azért megrágom

mind, ami

a zsebembe fér.

Délután majd

sütök kalácsot,

vacsorázni

eljönnek a fáradt,

szekercés ácsok,

később a villany

és a csőszerelők,

és én megölelem

az üres éjszakát,

a hűséges szeretőt.

FÜSTÖLGÉS, 1972. november

Úgy írok,ahogy nyög a csend,

ahogy az életem

benne cseng.

Tudok én dörögni is

változtatott hangon,

mert a tenger is enyém,

s a világ a barlangom.

Fajtámbeli elődeimről

írásaimban alighogy

van néhány szavam.

Anyámat véremben érzem:

dobogó erőként szívemben,

folyton elfáradva,

sohase pihenten.

Ha olykor tépelődő,

idegeket őrlő

gondolatom támad,

amely idézi Apámat:

olyan fájdalomteljes,

homályos az emlék,

melyet inkább elfeledni,

mint idézni szeretnék.

Lesújt és úgy elront

minden kedvességet:

hogy lobogok,

mint a láng,

amit az ördög

a pokolba dobott.

 

Nem hazudok nagyot,

csak azt mondom el:

még mindig csecsemő vagyok,

akit nem édes

Anyatej nevel;

a föld nedvét iszom;

táperő ennél nincs jobb,

ettől erősödik

vergődő életem - nevem:

mindaz, ami bennem

él és ragyog:

a világ, a mindenség,

a csillagok,

az örökmozgó tenger,

csak az nem,

aki halandó ember.

 

Világunk féltekéjén

mindig füstöl a kémény,

annyira, hogy a füst

mérges és sötét:

eltakarja a nap szemét.

Jaj! Mi lesz itt még márna?

Kiég a nap tüze

és megfagy az emberek

tűz-szegény világa!

 

Rá se nézzetek arra,

amit festek:

ócska meséket,

nyomorék testet.

Nem létező állatok

tömegét kevergetem.

Olyant is kipróbálok,

ami alig történik

meg, az emberen.

Az én kezeim között

még új világ is terem,

ami, ha kész bennem,

össze is töröm.

Izzok, mint kovács

kezében, üllőn

a szikrázó vas:

adok a világnak

édeset, keserűt,

savanyút és sósat.

 

Szalmaláng:

füstös lángolás,

elcsapódik, elcsavarodik,

nem melegít

se nem hevít;

mint bárány,

leheletszelíd

párában gomolyog,

rozsdás abroncsba

köti a tekintetet;

babonás ábrákban

torzulva integet,

mesébe andalít

s a csendre nevet,

mely tőle szökik,

s végül a pernyét

a szemétre lökik.

 

Ülök az asztalnál.

Nem igaz!

Nincs is asztalom,

csupán az óra lassan jár,

ezért biztatom

magam és vigasztalom.

Lélekidomítás,

remeteségbe zárás,

légyottra hívás:

áldozatadóan

megfizetni drágán.

 

Ecet és epe keverékben

fanyarul keserű

nedvvé lett a vérem.

Hű, ha! Ez súlyos eset!

Fenekemre mégse esek:

lábaimon inkább

feszesen, büszkén állok,

s egyéni magasomból

nevetem az alattam

nyüzsgő világot.

Az emberekre nem is gondolok:

ők azt hiszik: boldogok,

gazdagok, erősek!

Én nem hiszem,

mert életük csupa teher,

merő seb,

amelyre gyógyulást

orvos nem talál,

csak az örök halál.

 

Négy év óta minden

percnyi időmet

beleölöm

abba, ami ha

nem is gazdagít,

de csupa öröm

és éltető erő,

több, mint a szerelem,

a szeretkezés, a szeretet:

mindezek birtoklása

áldozatot követel,

színes fantáziát,

megdöbbentőt,

melytől megdöbben

az elfásult világ,

a tompa emberi

idegtépő kábulat,

amitől a test undorodik,

ha a lélek mulat.

 

Hosszan tartó

őszi esőzések

áztatják, mossák

a Pécskő domb romjait.

Mint a füst hömpölyög

a vakfalú köd.

Szemét - rongyos a domb,

zötyög, pötyög

sárga, tépett lomb.

Törött karú árva fák

recsegése járja át

az ócska telepet,

amit a mulandó ősiség

nyakig belepett

az új város peremén.

Viskók tája, elhagyatott,

elhanyagolt:

minden lakó cigány

letörten elesett:

nem is lehet más,

mint milyennek született.

 

Előttem tarka rongyhalom:

összevissza fonhatom

a téli öltözéket:

a zöldet, a kéket,

a feketét, a sárgát.

Fehéret majd a tél ad,

tartósat, keményet:

tavaszig elég lesz

koptatni, elnyűni,

azután már nekem

annyi lesz a gondom:

követ fejteni a hegyen,

s vályogot vetni a dombon.

Vizet hoz a folydogáló patak,

ha kiszárad,

majd a felhő,

amikor rám szakad.

Akármi történik:

az lesz a nagy öröm,

éltetve lelket, szívet,

ha az időt megölöm,

amiért megöregített.

 

Égek, füstölgök,

mint a begyulladt ördög:

dörgök, morgok,

mint aki fullasztó,

fekete kormot

evett és jóllakott,

s engedi hasára

sütni a napot.

Elalszok, horkolok:

szépeket álmodni

nem is rossz dolog.

Az álmok nem egyformák,

mint ahogy a várak,

börtönök tornyát

se egy alakúra építették:

és magasra rakták.

Az én álmaim

füstölgők, torzak:

én látom őket,

de ha más nézi,

beleborzad.

 

FÜSTÖLGÉS, 1973. január

 

Füstölgő élet,

emberi csodák,

éltető remények,

romboló vágy.

Szaggatott erkölcs,

mámor és közöny,

folytonos hiány,

rövidke öröm.

 

Halakat látok,

madarak szállnak:

az élet soha

meg nem állhat.

Gilisztát, gyíkot

sodor a szél,

mérges a kígyó,

de mégis fél.

A világ sötétsége:

önmagunk árnyéka;

mulandó kezdet,

változó béka.

Nevet a világ,

gyűlöl az élet;

rémit a tudat,

nyüszítő végzet,

repeszt a tudat

csúszósan bután:

majd mi lesz ezután?

 

Van élet-hűség,

sorsomban tűz ég;

bűnömnek

törvényes nyűgét

hurcolva koloncolom.

Borzad a hátam,

szórom az átkot:

sokféle ág - bog

rabságba szorít:

nem teher mégse,

mert benne égve

erjed a hitem,

s szellemem tövéből

fakad cselekvésem,

pedig nem is vésem,

csak kenem, fenem:

a bárgyút, a lopottat,

melyet az ecsetem

a világba lobogtat,

ami se halott,

se eleven.

 

Sokan kihaltak innen,

többen elmentek:

vígan, szomorún,

ahogy vitte őket

a batyu, az út,

a rejtett könnyezés,

benne a boldogulást

vakon keresés.

 

Cincog és nyúzott bennem

a cselekvő akarat:

ha gabona vagy,

legyél búza,

s legyen olyan is,

aki learat.

Vagy maradj ott;

száradni, peregni el

ürgék, egerek részére:

télen azoknak is,

- ha nem is sokat-

mégis enni kell.

Hozok még álmosan zuhogó,

élesen visító szelet.

Nem elmélkedek;

megkorbácsolom vele

a szendergő telet:

hadd riadozzon tőle,

mint a haldokló,

amikor a halál

a feje fölé száll,

s az ágyánál megáll.

Kegyetlen sorsomnak

sanyarú ütőfája lettem:

fekszem az úton,

elnyúlva, keresztben:

botoljon belém

minden boldog ember,

akinek útjában

éles csapda lettem

és mindig voltam:

én a földön maradok,

mások éljenek a holdban!

 

Nem én beszélek,

írásom jajgat:

dalolva zsong bennem

a lesújtott vágy,

vonaglik, elhallgat.

Így van! Nohát,

csinálom másképpen;

ördög torzulásnak

festem meg önképem:

undok borzalomnak,

vészes riadalomnak,

nincs is meghallgatója

szomorú dalomnak;

de lássák meg

vén ábrázatomnak

húsomba vésett vonalát,

amely nem szellememben,

sem a jellememben,

hanem a világ

véres arculatán

bolyongva fut át.

 

A szomorú estében, a

hogy fogy a festékem:

- ezt magamban érzem

én is egyre kevesebb leszek.

Gyúrom a kerteknek

sivár szépségét,

a vászonra

a bús világot öntöm:

pislákolva ámulok,

gondolatom zsong

s ecsetem zizeg.

 

Gyötörjön éles gond,

szomorú bánat,

úgy, mint a sors

tette eddig velem:

űzzön a tűzvész

világgá onnan,

ahol elhamvad

ősi lakhelyem:

ahol leéltem

életem nyűgét,

a vad szenvedélyt,

akaratomnak

színes cselekvéseit:

régóta itten,

eltaszítottan,

rongyosan, kopottan,

egészen vénségemig.

Maradok, nem megyek,

rajzolok, festek

és írok rengeteget,

hogy éltemet a sors

még jobban verje meg!

 

Pipálhatok én,

mint a füstös kémény,

és sirathatom azt, amit a korom

a kéménybe ragaszt.

Tapasztok sárral

odvas omladékot,

zabálok vályúból

savanyú moslékot.

A rögöt is megemésztem,

s alszok a rohadó penészben.

 

Remete embernek

amije van:

limlom és haszontalan.

Egykedvű bamba vétek,

amit én se értek;

melyekből mégis

annyi szép

furcsaság ered,

s meghökkennek tőle

az emberek.

Remegjen is,

aki belenéz,

mert a közepe álom;

gyötrelmes éjszakákon

születik és

a fele csoda,

másik része üdv,

s annak a fele vész.

 

Vártalak álom,

mint csodát,

amely életem

sötétségén

vígan ragyog át.

Hát eljöttél:

több vagy nekem

a fényes örömnél,

a kedves boldogságnál:

most ez éltet,

s erővel táplál:

megadja azt

a kevés sokat,

ami lesújtja

a gazdagokat.

De én szegény

Voltam, s ezért

a kevés is

mindig lelkembe fért.

FÜSTÖLGÉS, 1973. február

Hát csak gyönyörködjetek

még sokáig ott,

ahol a szegénységem

szépségbe roskadott.

 

Nincsenek verseim,

csak álmaim,

nem is kétlábon járok,

csak a képzelet szárnyain

lebegek kábán, valahol:

a sejthető talajon,

amelyen ármány és vétek

gomolygása borong:

ebből sarjadoztam,

mint ahogy a tél lett

és van; vad futásában

az idő mércéjének,

amelyet dönget és ront

veszendő háborgás:

a hegy, a domb,

a belső tűz, melynek erejét

kötöm, feszítem: ahogy

a csábító öröm

tévelyegve bolyong:

e vándorlásban benne

a lelkem, a szívem.

 

Képzelné valaki,

aki még

hisz a művészetben,

hogy milyen kicsiség,

mihaszna dolog:

írok, festek, rajzolok,

lázongó, vegyes,

idétlen, érdekes,

tapogatódzó látomásokat,

csupasz kevergést;

úgy, ahogy nyersen

az életben

mérgesen szétfreccsen,

s betölti világomat,

mint az öröm, a kenyér,

s az emberek küzdelmében

a végtelenbe tér.

 

Elmondhatom, hogy

eléggé jó erőben

lehetek, mert sorsomat

félig már legyőztem.

Másokra mi gondom:

senkihez nincs közöm,

s én hogy élek:

ezt mások orrára

bizony nem kötöm.

Legyen jégbe - hóba

fagyva a táj,

s nekem a sorsom

bármennyire fáj:

ki segít azon,

ha vonaglom

elesettségemben,

amit lelkembe vésnek

sokrétű kínok,

mert nem látta senki,

ha örülök, ha sírok.

 

Fekete béka,

foszló cérna,

rozoga kocsin

bádog ülés,

vegyes széna,

limlom halom,

jajszó, fájdalom.

Reng a csendben

rezgő ének;

ha múlnak is,

maradnak az évek.

Én nem sietek,

nem mondom:

Isten veletek.

Rohanni kár:

az izom sovány,

a csont szikár.

Az ifjúság is vénség,

az öregség se más:

olyan csekélység,

mint gödöri mélység,

amit a sors megás.

 

Haragban vagyok a nyárral,

tenyeremmel tapasztom

ragadós sárral

kunyhóm oldalát,

a korhadó omladékot.

Bizalmam sikong,

majd víg nótába csap;

de majd a tél

más nótát zenél,

mikor a táj

hóruhába fagy.

Mert bevégzem

sanyarú munkámat,

mert ma még

megdörren az ég,

s lehet, hogy én is

haragosan dörgök,

s akkor engem is,

meg a napot is

elviheti az ördög!

 

Emberi mocsokba mártott,

hazugsággal színesített

komisz világ:

beléd nézni nem is szépség,

igazságosabb csak

nevetni rád,

vagy szomorkodni

csendben mindazon,

amin nincs dísz,

csak álcázott fazon,

nyomorékságba vésett divat.

Ám a mű

nem márvány,

se nem kő:

a korhadó fán

így igazít

valami keveset

a teremtő.

 

Olyan az írásom,

mint egy horpadt,

vésett homlokú,

kopott arcú,

rongyos sírásó:

hulla színű

újszerű régiség,

siratni való

égi szép,

pokoli rút,

felszántott,

görbe hegyi út,

poshadt rohadást

tároló árok,

melyben dögök

bűzlőn rohadnak;

felette dögevő

hollók, varjak

serege károg.

Vizet inni

én is odajárok:

harapok is ott,

mert kedves ételem

a rohadó piszok.

 

Most már könnyű

és szép cselekvés tőlem

kibeszélni, hogy

érdemes lenni

a festéshez értően:

feszülni, égni

lángján az alkotásnak,

és messzire merengni el:

hogy mennyi álomkép,

amit szellemem

kunyhómba cipel.

Rengeteg tünemény,

halomnyi képlet.

Azt is értem,

hogy a szűk térben

szépen összeférnek.

Most már kimondom:

nagy világ van nálam,

velem, a kunyhómban,

a görbe hátú dombon.

 

Egyszerű meséimben

óriási rönkök

frissen mozdulnak,

hegyek emelkednek ,

sziklák szétborulnak.

Ősi titkok is

gyakran mutatkoznak

ábrázatában

a tépett szájú sorsnak.

Hatalmas szörnyek,

jelenései az őskornak:

meszes csontdarabok

kopogó csörgése

tüneményes port csap.

A gőz, a füst, a pára,

amely óceánná árad

és keresztülcsapong

a föld gödreiben,

ez az örökig tartó valóság,

ami nem hogy megszűnne,

sohasem pihen.

 

Petőfi Sándor

dörgedelmes égi háborúja,

melyet a Költő

Salgó romjának csúcsáról

látott átzúgni a tájon;

nyakamba zúzta

vészes ostromát.

Palócok földjén élek,

de most már nem járom

gyakran e vidéket.

Távolról látva érzem:

mennyire szent

ez a tájék nekem.

Ez a hegyes, nyűtt rög,

a sok romos szikla

visszadönt

gyermekkori álmaimba.

Színes hagyomány,

mendemonda

itt minden zugban sok van:

oh, kedves világom,

kérgesen beléd avasodtam.

 

Már nem szeretem a zenét:

nem is hallgatom,

bár nekem is van

sok sajátos dalom,

amely nem nóta,

se nem beszéd:

egy ősi élet

szokás-maradék.

Ha mulattatna tán,

másoknak odaadnám;

de így, hogy csak sikong,

s miatta fejemet

jobban ellepi gond,

mint ahogy terhelve van:

hát száradjon lelkemen,

némulna örökre:

nem csengő emléknek,

síró szuszogásnak,

melyet bujdosó,

kitalált kísértet

hallat és fülébe

csapja a világnak.

 

Földgömb és Mennyország,

ördög és pokol,

élet és halál,

Isten és teremtés;

ha ez nem őskori,

csodákra méltó

keresett találmány:

akkor ezt ki hogy találnám:

én az Istentelen ész.

Jaj! Olyan bűnbe estem,

hogy a világ is velem vész.

Láttattak már ennél

merészebb élményeket:

nem halt meg tőle senki,

el se szegényedett.

Ha megadatott,

hogy szétláthatok

a nagy mindenségben:

látásom szemszögéből

nem maradhat ki

az emberiség sem!

 

Most már mindenáron

világomat bezárom

és festem

halotti feketére:

én még csak most

készülök a télre,

mert remeteségem

már előre befagyott,

hiába tömtem be

ajtót, ablakot,

és annyira fűtöttem,

hogy tüzem füstje

el se fért az égben,

s én megfagyottan is

feketére égtem.

Azóta nem is eszek,

csak attól félek:

időm meghalásra se

bizonyul elégnek.

FÜSTÖLGÉS, 1973. március

Megkötöm az idő

száguldó kerekét.

 

Kunyhóm a dombon:

öreg otthonom,

szürke lombos átok,

s amit körötte

a szél ostromol:

gomolygó füst - korom.

Megemlítendő érdekesség

a cifra világban,

hogy gyermekkoromtól

máig: most is egy szobám van.

Minden a régi,

ami enyém:

a romos falak

s a tető alatt

a korhadt födém;

még az is, ami benne van,

amely élő cifraság,

meg egy eltemetett világ,

ami én vagyok magam.

 

Amit a szomorúságom

meg a vidámságom

vegyesen, csúnyán

vagy szépen

szétsuhint

rongyos otthonomnak

romos tömegében,

bámulni való képlet:

olyan éretlen,

gunyoros röhej,

csendet emésztő,

végtelen zörej,

amelynek dörgő rezgései

akkor se érnek véget,

amikor én már nem látok

se embert, se világot,

melyektől most reszket

testemben a

megátkozott lélek!

 

Borongós őszben,

zuhogó esőben

avar közt születtem,

nevelt a rög,

s a dörgő ég mesélt

harsogó valóságot.

Recsegő fák alatt,

amit mondott az ég;

szemem mindent látott.

Hegyek között

vad erdőkben,

gyermekkoromtól

alacsonyra nőttem.

Laposan járok,

magasba nézek:

mindent meglátok,

amit az álmok

vetítnek elém,

vagy én megidézek.

 

Szétzúzott reménység,

bogaras szegénység,

viskóknak

rendetlen sora;

bennük felcicomázott

elesettség és

nem illő büszkeség,

röhej és kárhozat.

Hagyományokból percenő

kitalált ocsmány mesék

nyüzsgő világa.

Itt a cigány - népi töredék.

Már porolva

rombolja

a megvetett maradványt

csillogó fejlődés menetének

dörgő rohama:

a holnap dereng

és tűnik a ma.

Azt beszélgetik rólam:

cselekvő ember

sohase voltam.

Most is azt mondják:

nem csinálok

sok valamit.

Nem hát,

mert éjszaka írok

egészen hajnalig.

És reggel szorosan

megfogom azt,

ami egész napon át

a munkához ragaszt.

Este már

kunyhómba zár

a gondolat,

a csörgő bazár,

s fekve várom,

nem a boldogságom;

az új munkanapot.

 

Nem voltam én se más,

mint csontsovány

ön igám árnyéka?

Száraz kenyérevő,

gondokkal terhelt,

csúszó - mászó béka,

akit a rög nevelt,

s az erdő tanított.

Remegtem a kígyót,

a bogártól is féltem.

Hej, bizony ez így volt,

és mégis megéltem.

 

Az én őszinteségem

tépi az izmot,

a húst, a bőrt,

kaszál hajzatot,

bajuszt, szakállt

és testi szőrt.

Ugyanúgy szaggatom

sok rongyos,

kevergő, bolondos,

ömlő gondolatom.

Ugyanúgy vésem

a húsom, a vérem,

lelkemben az alkotó,

töretlen erőt.

S amiért ezt kell csinálnom,

az az ön átkom,

bűnöm és vezeklésem.

Sorsom is becsapott,

meg minden, amit érzek.

Oh mennyi fájdalom,

felgyülemlett vétek.

 

Nem hiába, hogy szegény

és rongyos vagyok:

kutyákat, macskákat,

nevelek, ápolgatok.

Romlott egység talán

ez az ősi család,

amelynek árnyékában

dolgozik kezem

és fárad a lábam;

szomorkodok is,

komisz lény az ember,

minden furcsát,

az élet kulcsát

csavargatva nyomorít,

veszélyt megszokik.

De nemhiába vagyok

és leszek még tovább,

mert fényesnek látom

életemnek komolyan

szuszogó alkonyát.

 

Főzök répát,

sütök bogarat,

pusztítok tavaszt,

nevelek nyarat.

Ilyen kedvtelésben

még sohase volt részem,

nem bizony, soha,

csak mindig a

bőrtelen, mostoha,

elcsépelt reménység

és az ostoba,

bénító szegénység

juttatott gőzt

és kevés örömet;

de most már vágom,

ütöm, kalapálom

azt, ami valóság, vagy álom.

S miért kell így élnem,

azt halálomig

talán kitalálom.

Olyan alacsony

viskóban lakom,

mint amilyen

kicsike vagyok.

Szégyen erre,

restség arra,

hát rejtve maradok.

Minek is látnának

kedvetlennek, búsnak;

látatlanul is már

elneveztek görbére nőtt

madárcsontúnak,

foghíjasnak,

s hogy olyan orrom van,

mint csőre a sasnak.

Kicsike vénember

úszik a véremben

meg a tájban:

ahol annyi sokat

küzdöttem, jártam.