GLÓBUS I-XX

 

Vagyok egy nyúzott

emberi bőrdarab,

sivatagban élő

feketére égett arab,

akinek testén

se pihe, se szőr,

hajléka sátor:

száraz tevebőr.

Ágya a homok,

és a takarója?

Testének izzása,

könnyeinek sója.

Lélekben szalma,

testben megaszalva,

és gondolatában

reszket a fény;

mint az izzó homok,

olyan szegény.

Ünnepe nincs;

imája szokás,

nem köti törvény,

se parancsolás.

Olyan végtelen szabad,

mint a sivatagi szél.

Nem büntet: senkit

el nem ítél.

Nyugalma bölcsesség,

tekintete fény,

s mint a sivatag,

annyira vén.

Nem homokásó,

se nem szél toló,

hanem az égen

csillag-igazgató.

Nappal a napot,

éjjel a holdat

vezeti, és együtt

a Tejúton vándorolnak.

Van az időben,

él a térben,

s a napja soha

nincsen lemenőben.

 

Kasza nélkül is

suhintok lángoló sugarat,

és learatom

a változó nyarat,

s hallgatom madarak

éneklő szép szavát:

sóhajtva fáradságomnak

nyugalmas jó éjszakát.

 

Posványban poshadok

nem az égbolton,

ha nincs művész a földön,

keressék a Holdon,

a porban, a kőben,

a holt anyagban,

ahol az éltető Nap

szikrája se pattan,

nem lobban láng,

nincs korlát, palánk,

csak hideg merevség,

tehát a festőt ott keressék.

Nem leszek képeimnek

könnyelmű pazarlója,

akinek kocsija nincs,

üljön a lóra.

És ha hátas állat

nem található?

Legyen emléke

a trójai faló.

Jó bolond voltam:

mindenkit kedvesen

fogadtam kunyhómban.

Miatta sok csalódás,

veszteség ért,

adtam a képeket

ha nem is kérték.

Nem mondom, adtak

ezt, azt,

s vitte a képeket

úr, szolga, munkás

és paraszt.

 

Máig sem tudom,

hány képet, rajzot

kunyeráltak el.

A történet

nyomokat hagy,

ha kérdik, nem felel.

 

Sorsomba még annyira

nem törődtem bele,

mert igénytelen,

rongyos embernek

mindig van annyi

ehető kenyere,

mint annak az

apró rágcsálónak,

aki a templom egere.

Ez lett a bérem,

amiért öt éven át

kevésre mért kenyéren

dolgoztam töretlenül.

Nincs annak semmije,

aki csak dalol,

s százszor is meghajol,

amikor hegedül.

 

Múló órák,

hosszú hetek;

hej miket is

beszélgetek?

Folyton csak a régi ének

jajong, csacsog:

milyen ócska

bolond vagyok.

Mi haszna, hogy

folyton mondom:

sok a munkám,

több a gondom,

és a szürke

cselekvések

visszaszúrnak,

belém vésnek;

így szikráznak

csont alapon

véres érmek.

Csürhe csücsök

az otthonom,

zene adóm

házi tücsök:

apró barom.

Mi régen volt:

ma ugyanaz,

nem dicsekvés,

nem is panasz,

mert hiszen én

nem változok,

s új helyzetet

meg nem szokok;

megkopottan,

ráncos vénen

megmarad a

régi énem.

Ami rólam

beszédtéma,

az számomra

süketnéma

sóhaj, nyögés,

bármi egyéb,

ha megfőzik;

meg is egyék.

 

Őszi sár, sárga lombok,

jajongó erdők,

kopár dombok,

szakállas felhők;

szerető nélküli vágyak,

álmok a légben

és vizes szivárványok,

kormos tömegek lebegése

viharban nyögő tájon,

melyet fuldoklón

bolyongok át,

mert a levegő pállott;

az erdő se véd:

fejemre szakadnak ágak,

és rám dőlnek a fák.

Majd kancsal szemével

suhint a fény:

egy nyögő sóhaj,

egy őrült költemény.

 

Az én versem dorombol,

házat rombol,

falut tép.

Ha nem írnék,

hazudnék.

Milyen kevés még a szó,

több ennél a béka só,

gyík paprika,

kígyó hagyma,

fészek alján

tojás, alma,

paripa tej,

ökör túró

fagyöngy lekvár,

rántott zuzmó,

kőpor kenyér,

faszén kávé,

fűrészporból

poshadt málé,

nyírfa olaj,

farkas gomba,

nyári felhők

jeges rongya

rögpogácsa,

hamu kalács;

apa szúnyog,

légy a család.

Előfordul,

nem nagy eset:

elírom az

egyeneset.

Keverem a

görbét, amit

leintnek, mert

nem jó: hamis.

Amit mondok,

nekem helyes,

átlátom és

nagyon értem.

Ganéjdombon

van a fészkem;

a vasat is

megemésztem.

 

Apró betűk,

nagy versek,

zsongó sóhajtások,

nyögő keservek;

ordítás, sikoly,

melyet az ördög

csont furulyán sípol,

és angyalok borítnak

sóhajtozva rája

lepedőt, melyben susog

az emberek sóhajtása.

 

Fekete árnyékot

ásitoz az este;

festem az éjszakát

üdvömet keresve,

mint villám cikázok

görbén vagy keresztbe:

mit rakjak szépnek

az üres keretbe?

Sebek nélkül vérzek

tébolyultan, mintha

pokoli ordítás

döngne álmaimban,

mintha nem az élet

színét olvasztanám,

mintha nem a földön

lenne kunyhóm, hazám?

 

Még a testem porát

se rejtheti a rögben,

az örök enyészet

dörögve

mögöttem;

akár haloványan

nyiszlett zizzenésben:

zörejtelen átok,

hogy voltam és éltem!

 

Kontyos hegyek kő fején

megdőlve siet a fény.

Szökik talán?

Igen. Múlik a nyár.

Zsebkendőm sarkával

úgy visszafognám

az időt és elrabolnám

tőle a napot.

Mégis nagy kár lenne,

mert ez az égő világ

csak nekünk ragyog:

tőle vagyunk szépek,

erősek, nagyok

és gazdagok.

Gabonaföldeken

virágból harangok

illatosan csengnek,

és kaszával vágnak

szalmabáb hullákat

rögtörő szentek,

akik , a békét

gyephasító ekének

élével őrzik,

s éretté őrlik

gabonák özönét.

És távozik a nap.

 

Elomlik bennem

a kopár, nyiszlett,

festékes vénség,

a komponálás,

az üszkös, fekete

tompa keménység

az, ami ősi fegyverem,

kardom és keservem,

nincs ennél gyorsabb,

sebesebb verseny

milyen széles óriás,

de elfér rövid

és vékony ecsetemben.

Átsuhintom a föld

sáros nyakán,

és szorítom úgy, hogy

buggyan a vér

napos oldalán.

Idenyúlok, odaütök,

s mint egy állati tök

tántorog a gömb,

pergő vízözönként

loccsan az óceán,

és én jót nevetek,

ahogy kinézek kunyhómnak

görbe ablakán.

 

A tél annyira enyhe;

nem is hideg,

csak vizes a nyelve.

A tavasz szeszélyes görbeség:

benne a május se szép.

Alig süt nap a hasára,

mégis kivirul

kedvetlen gorombasága.

A nyár ugatós eb,

és kedvetlenebb,

dörögve röhög.

Ami új benne,

az még fiatal kölyök,

se gyümölcse,

se gombája:

cifra rongyokat szed

lyukas kosarába.

 

Az ősz sápadó sárgaság,

pattogó rőzsetűz

pörzsöli hasát,

mintha fázna;

ám a ruhája

vastag köd-köntös,

s kései virágokat

deres vízzel öntöz,

hervadó homlokában

szomorú lemondás van,

mosolya rozsdásan nehéz,

s szemének tört üvegén

korán a télbe néz.

 

Nevessenek rajtam

és festményeimen,

amiért azt festem,

amit a világűr üzen.

Ordít rám nagyot,

félelmükben recsegnek

az óriás csillagok.

Még éjszaka van,

s remegve zeng a félelem;

ásít a hajnal és lángja

árnyékká ég velem,

s majd szunnyadó-kábán

oson a képzelet,

amit még sohase tettem,

emberré ébredek.

 

Rongyolódok,

mint a csizma,

köd borul az

álmaimra.

 

Őseim se jól tették,

hogy görbe hátú

dombra építették

ezt a házat,

melynek maradványa még

kedves lakásom:

se rom, se ép,

fala vályog,

teteje nem cserép:

romlik, omlik,

recseg és dől.

Ahogy én vénülök,

ahogy fogy erőm,

s együtt roskadozunk;

úgy egyszerre meghalunk.

Számol a sors,

vesztegel az élet.

 

Milyen átkozott

nyári időjárás,

benne én is

nyomorékra kárhozok.

És nyögve sóhajtozok.

Mintha veszetten

dörgő káromlás

zúgna át a tájon:

penészes fészkén

rohadoz az álom;

cifra sarjadásban

színeimet kevergetem,

babrálom: pergő

zengéstől kísérve.

Szaggatott redő

sivító zenéje,

idő ütemét dobolja

felhők szakadozó dobja.

Hát lelkem is

köztük bolyong,

mint a sorsot ütő

gond dorong:

annak ütő fája,

aki elrejtette

énjét, és most

életétől félve,

reszketve, fájva

könnyező szemével

 

hint csodát:

folyékony kékség,

hervadó orgonák,

habos vér-folyó,

petefészek,

sejtmagból űr golyó,

jajszó, halál,

és nincs tovább.

 

Úgy élek itten,

mint ide űzött vándor,

ahogy vakkereten

megfeszül a vászon,

mely rejtett kínjában

szuszog, ropog, recseg,

ha keresztbe szántja

a festékes ecset.

Ezer színt mutatok:

sok feketét, sárgát,

szörnyeknek, sárkánynak

széttépett bőr szárnyát

lebegtetem füstben,

s felizzik a hőség:

rája borítom a vénség lepedőjét.

 

Bénítja az érzést,

vakítja a látást:

eredetiség ez,

nem is hitvány máslás.

Benne dörög hangom,

szemem, suhintásom:

nem tudják meg soha,

mi ez a világon?

Hallani se lehet:

mit beszél a festmény?

Megmondani én is oly

nagyon szeretném.

Hagyom a végtelen

titkok özönére:

emberek élete,

küzdelme és vére.

 

Földön, égen,

a nagy világban;

bús titkoknak mélyén,

amikor csírává váltam,

élősködőnek szánva,

belezúdítva az árvaságba,

mert a születésem

nem itt

jajongott végbe:

a letűnt korban,

messze távol,

idegenben, máshol

találkozott énem

a nyers - mostoha sorssal.

Ide csak gyereknek

hozott Anyám,

s már az ifjúság

korai hajnalán

megvilágosodott

az a sok ezernyi nap,

melynek alkonya

fénylik vagy borong.

Én jajongok talán,

vagy a sors engem sirat?

 

Lelkem műhelyében

úgy születik a kép:

fényes, nyüzsgő ábrák

gomolygó tömegét

teremtem, és álmok

tengerébe öntöm:

mint az élet titka,

az űrbe ömöljön:

ámuljon az ember,

döbbenjen az állat

látásától ennek

az álom világnak,

mert hiszen a földön

úgy egészen más van,

a törekedés

felfújt ragyogásban.

 

Én is fújom, űzöm;

amit látok, érzek:

minden kép egy külön

boldogság és végzet.

 

Susog a nyár,

eső szitái,

zizeg a sár.

Vizes a szám.

Didergést lehel

az erdő rám;

hát még a hegyről

milyen zivatar

szakad felém,

és megdől

bennem a remény,

mint zúgó zuhatag

omlok folyvást,

szétterülve,

összevegyülve

az idővel, a térrel,

és birokra kelek

nyűgösen a sorssal,

amiért mostanáig

haszontalan éltem.

 

De előre ígérem:

jó ember leszek,

de hogy azután

még mit tehetek?

Lesütöm szégyenlősen

vén tüzű szememet.

Mert miben higgyek

életem alkonyán?

Dörgök, mint ima

búgó orgonán;

amiért vétkem

elöntött bennem

minden örömöt,

s a világ csak röhög,

amiért félek

az emberek között,

s csak bujdosok

és menekülök:

mégis miért és hová?

amikor cselekvésem: -

rosszul vagy jól van -?

csak kunyhómban

tehet boldoggá!

Ahány éjszakám,

annyi napom,

meg a magány,

a remeteség,

hideg holdsugár,

fekete napfény:

nem csúnya, se szép,

mászik, mint bogár,

ijesztőn felém,

taszítom, lököm,

nem az én ördögöm:

árnyékom talán

az éjszakáknak,

nem fényes ablakán?

Falu végén,

szalmakazalban

meghúzódva

nem is aludtam,

csupán csak lestem

a szalmás mélységet,

amelybe estem.

Felettem osont

keresztben az ég:

el is feledtem

a csillagok nevét.

Emlékszem még

rá keveset:

nyihogva húztam

a Göncölszekeret:

senki nem hallott

lódobogást,

mert a Fiastyúk

tojta a tojást.

 

Most már félreteszek

festéket, ecsetet,

vászont és egyéb

festői koloncolást,

írni fogom a betűknek

mondásokat fonó sorát.

Festményem sok van,

valamennyi otthonomban

rakáson roskad,

avasodik

és eszi a por;

a jelen, a múlt

meg az ősi kor

kevereg, kesereg

némán

remeteségemnek

szemetes omladékán.

Írásaim is képek,

bennük cselekszek,

fekszek, állok, lépek,

vagy hömpölygők

vér-köves mezőkön,

idő távlatában

loholni futtában,

ahányszor egy-egy

sorskövetelő jön.

Ám én nem küzdök velük,

senkit nem tanítok,

ők csak megjelentek,

de engem

más valaki hívott,

űzött, ütött,

úgy fejbe vert,

hogy azóta

az ősz, alkotó,

szerencsétlen ember

többé nem teremt.

 

Nem elég, hogy festek

sok bolondos,

idomtalan testet,

melyekből csurog

földszínű mocsok,

égikék meg rozsdás

színtelen álmodás.

Bizony nem kérdem,

mi ebben az érték,

no meg a szépség,

ami a légben

jár gyalog. Ördögök-e

vagy angyalok?

Szaggatott

réveteg látással

rémüldöző alakok,

akikkel szorosan

egy fedél alatt lakok.

Visszataszító élmény,

fekete, mint a kémény.

Korom-zuhatag,

Fekete zápor,

benne az orrom

hegyét se látom.

Kezem és lábam

kelevénybe süllyed,

szúnyogok, kígyók

messze menekülnek.

Csak én nem léphetek,

mert sok a bűnöm,

mert a lehetetlent

kísértem és űzöm.

Bizony belátom,

hogy az én országom

egyéb nem lehet,

mint szemét-verem,

melyben a véremben

sok egér terem.

 

Rajzlapom hiába fehér,

örömeimet mégis

koromba mártogatom:

sok goromba gondolatom

van, tehát

legyen az írás erdő

s betűk a fák.

Mostanában körülöttem

a csend is dermed,

s érzem leheletét

jeges tengernek.

Emberek titkait

lelkembe szórva

sorsom a magányt

keserűre sózza,

de én összerágom,

hiszen nem azért lettem

és vagyok a világon,

hogy ne legyek erős

és kacsingató bátor,

kicsit eszelős,

elmét mosó zápor,

amely a hegyeken,

erdőkön, dombokon

dühösen áztat

kór nyűtte sárgaságot

nyár színű lombokon.

 

Az én világom más,

olyan hamiskás,

keserű mosoly,

ami ragyog a sötétben,

de eltűnik a világoson.

 

Gőzölgő gondolatnak

ténfergő káoszát

téptem-zúztam

új örömre, így születtek

a csodák.

 

Mintha valamiféle

ősvidék lenne

ez a romtelep,

amelyben élek,

és szennyével belep:

ahol az élők

olyanok, mint a

rohangáló szelek,

melyekből hiányoznak

magot hintő erők:

tudatlanok,

de annál nagyobb

huncut szenvedők.

Mélázó - mély tekintetem

szánt a romokban,

és jókedvem csíráját

hanyagul elvetem;

mert hiszen én itt

vénségemig édes akarással

összevissza koloncoltam

a vidéket, melynek

nem szülöttje,

csak trógere voltam,

és elnyűtt a sok teher,

s nem volt egyebem,

csak rongyom, meg kenyerem.

 

Nem vagyok én olyan

haszontalan lurkó:

meggyújtom a lámpát,

s melegebb a kunyhó.

És, ha ezt nem teszem,

harmonikám is van,

nyaggatom tétován

nyúzott gondjaimban.

Homokos agyagból

kalapálok tésztát

szobornak, kalácsnak,

vagy égetek téglát

kő alapon falnak,

erkélyes kastélynak:

tenyerem elég szűk,

de a világom szép nagy.

A nappalok most már

egyre rövidebbek:

örülök a fehér

deres reggeleknek.

És a téli álmok

nyüvését megszokom,

mert hiszen a fagy

közeli rokonom:

adományainak

örülve szenvedek,

szór nyakamba havat

és darabos jeget.

Nyavalygok, mert náthám

kínoz és köhögök;

széthullnak az álmok,

s futnak az örömök.

 

Darabokra törtem,

mint a koldus mankó,

amit a korhadás

nyöszörgő nyűge,

meg szú bogár

mérges keserűje

lyukacsossá rágott.

És most, mint a

száraz lehelet;

sebeket szúró

legyeket nyelek.

Véres a nyelvem,

torkom is sebes:

így élni nem,

csak pusztulni érdemes.

 

Kefélem a magam

pecsétes rongyát,

recsegjen tőle ez a

görbe hátú dombhát,

romos, szemetes.

 

Meszelek porló falat,

s mily ritka tünemény:

a kunyhóm nem fehér,

hanem bordó marad.

Ma már a hagyaték

mint egy mély,

átkozott szakadék,

melynek fenekét

kitölti gaz,

és döglődik benne

remény és vigasz:

mindaz, ami bennem

roncs-kéreggé vásott,

mesélnek róla

dörmögő zengések,

vihar suttogások.

 

Milyen elesett vagyok:

fájón sajnálom magam.

Ó, hogy minek kell

ennyire jutni

gond rongyosan

és haszontalan:

szellemi összhangok

morgó zavarában,

melyben fejem se látszik,

csak a lábam

mozgatom pókszerű,

lomha kaszálásban.

Csörög a csend bennem,

és ha van lelkem,

benne nyúzva van

zsugorgó kedvem.

 

Sorsom kapuját

öklömmel ütöm,

és falába dörömbölöm,

utána vésem,

ami a követelésem.

 

Elnyűttem sok

tarisznyát, botot,

belőlük néhány,

csipetnyi foszlány

meg is maradott:

padláson lógnak

korhadt szarufákon,

mint a képeimben

kancsal ákom-bákom.

Viseltem csizmát,

félretaposottat:

általam szegeltet,

összefoltozottat.

Csak az erdő látott,

oda menekültem,

emberek lakhelyét

mindig kikerültem.

Békém és üdvöm

így lett az nekem:

szeretet, jóság

és ön-kegyelem.

Megfértem barlangokban,

szikla hasadékban;

főztem vadkörtét

lyukas vasfazékban.

Sokszor kihánytam

a ronda ételt:

amivel a sorsom

megpecsételt.

Mostanában is

eljárok bolyongni:

most se vagyok más,

csak hullongó, rongy holmi,

kesergő mosoly

vegyes vidámsággal,

zöldülő sarjadék, árokba döntött,

korhadó farönkön

csonka végű ággal.

 

Színtömeget,

festékmasszát

kevergetek,

hátha hasznát

vehetem még,

s megáld érte

tán a szent ég,

vagy az ördög

hét magával

végigcsapkod

ostorával:

annyira, hogy

rengő testem

meginog és

szertefreccsen.

Lehetséges,

mert az álnok

történések

hideg álmok.

Zúznak, vésnek,

rút kevergést

ábrázolnak,

így volt régen,

sokféleképp;

mint a holnap,

ma se egyéb

rongálódó

színes cserép:

jaj az ember

esze se ép;

honnan, miként,

kedve támad

tivornyázni

korcs nótákat

és mímelt,

ócska kedvet

fokozni, mint

korhadt elvet,

mit az ember

hányaveti

módon elvet.

 

Vagyok én

okos bolond;

koloncoló, vézna,

nyiszlett alakú,

cérnahangú

susogó falomb,

melyet nevelt

kopár domb,

eső mosta árok.

Viháncoló árnyék

hömpölygő ködben,

akitől a vándor

útjában megdöbben.

Ne féljen tőlem

állat, se ember,

nem tévedek el

a sűrű rengetegben.

Rosszat tenni

sohse szoktam,

csak rohangálni

összevissza,

nap körül a csillagokban.

Lehetek én is

bármi a földön;

lakásom mégis

emberi börtön.

Ha hiszek, ha nem:

így van ez bizony;

ez ellen minden

cselekvés hiába,

mert az idő, a tér

az élőket:

az embert

ön-vétkébe zárja.

 

Csillagok

zenéje nyomán

táncol a föld,

de milyen sovány

ábrázatában

a csoroszlya vénség.

Az igazi élősködők

nem az állatok,

hanem az emberek,

kimért káoszba dobott,

vezetett sereg.

Nagy a bűnöm,

mert így vések

élő betűket

a földi abrosz talaján.

 

Amikor a napfény pislant,

jókedvemnek tánca is van;

de ha borong, ahogy az ősz,

az árnyékom is ijedős.

Mendegélek, botorkálok,

mint ahogy az ős cigányok

tették és még

most se hagyták abba:

s én ebből a menetelésből

kimaradtam.

Akartam, vagy nem?

 

Engem a vénség koptat;

de én is romokat

rombolok pornak,

mert a cselekvés üteme

egyre megy

bárhol is csattan:

hegyek között,

vagy sivár sivatagban.

Jártam eltakarva ott,

ahol a sors ecsetje

festett sok rút

emberi ábrázatot

és kétségbeesést,

röhögő boldogot,

szelíd jámborságot

és kigúnyolt,

megemésztett átkot,

amitől már-már

nem borzong a test:

én se reszketek,

ha ecsetem ördöngős

alakokat fest;

a boldogulást, a vészt

rögzítem álmaimban.

Nyüszítő képtelenség

és véglegesített,

tekergő kolonc,

amelynek síkján

nyüzsög a kobold,

a tündér, a garabonciás,

és mese-szilánkokat

faragva cifráz

röghalmokra zenének.

Világomban ez van,

és csak ennyi az élet!

 

Azért mégse higgyék,

hogy annyira fanyar

és goromba vagyok,

mert nem is lehetek

más egyéb,

mint szeretet töredék.

Kornyikáló, felemás,

edzett türelem:

nem kell, hogy

levél érkezzen hozzám,

panaszom én se üzenem.

Tűz nélküli láng

lehetek talán,

ablaktalan üveg

a sötétség falán?

Megtört-bárgyú

tömör felhő,

napfénytől lágyult,

jeges zuhatag,

homoklepedő, porzó pára,

bamba sivatag?

 

El nem oszthatom,

ami gúnyámon

torz fazon;

elviselt, ragadós,

savanyú máz,

tátongó, vértelen seb:

húst hasító szúrás.

Szomorúan neszezek,

mint a porba

sújtott méh,

ha élete kihűl:

virágok porából

testén át mézet

már sohase szűr.

 

Nem leszek egyhangú nóta,

inkább deres karóra

kötözött rab csalogány;

rakás téli gúnya,

csírázó penész,

keserű dohány,

pipáló öreg:

divatjamúlt,

légyköpött öltözet:

orrfacsaró,

szemcsiklandó,

gomolygó füst-tömeg.

Bamba képű,

vésett magány,

ráncos homlok,

pete parány,

derengő múlt,

dicső jelen,

űzött állat,

embertelen.

És tengődök

egyre tovább.

Tettek a szavak:

velem ragasztanak

nyüszítő sárkányokat,

árnyékok félelmét,

melyet a hiszékeny,

lesütött szemű,

karcolt arcú szégyen tép.

És mégse szenvedek,

menedékhelyet

még ott se kérek,

ahol otthont adnának

és nagyon szeretnének.

Szeresse mindenki

szépen önmagát;

én is magamat imádom,

a többi füst:

eresztem pipámon!

 

Már nem gondolkodom,

mert csupa fekete,

kiégett korom

minden, amivel

magamat bemocskolom.

 

Fejem bicsaklik,

derekam csuklik;

rakásra dőlnek

szuvasodó holmik.

Kunyhóm omlik;

darabokra bomlik

minden porcikája,

nyekereg, recseg

fala, gerendája.

Az ajtó, az ablak?

Nem is jajgatnak;

de én röhögök,

mert a kancsal

pillantású rögök,

mint apró ördögök,

por-füstben, kábán

táncot lejtenek,

s a föld reng,

az ég dörög.

 

Tűzpiros a hajnal,

mégis fázok

és bokázok

recsegő táncot

a felkelő nappal.

Vészes öröm

az ébredés nekem:

nincsen senkim,

még csak egy

vézna gyermekem

se gügyög fülembe

gagyogó nótát,

hogy enyhülne fejemen

a teher, az adósság.

 

Régebben még

a dörgő ég

parazsat sütő,

erdőket pörzsölő

villámaival

űztem éveimet,

s ma az elnyűhetetlen,

feneketlen idő

vénségbe roggyant

vésett ábrázattal,

és szuszogó

salakkal fizet.

 

Egy-két combcsont,

néhány szárkapocs.

Temető volt.

Mostanában

széthordták a port,

bűzlik, semmit se mond.

Az eső is esett,

s a föld megfeketedett.

Még nyár volt

és sok fekete sárfolt;

csúszkáló gyerekek

elestek, nevettek:

 

Nini! Mennyi

törött baba, láb,

se szemük, se hajuk!

Szegény babák.

És összeszedték

mind, amennyit találtak.

Babusgatták,

dajkálták

a szemüreges

maszatos koponyákat.

A lányka simogatta,

kötényébe csavarta,

a fiúcska

meg se törölte,

botra szúrta,

kőhöz verte,

összetörte.

Csontdarabok

pattogtak szerte,

s a szél a bűzt

az utcára keverte.

Néztem a romos,

szennyes dombon át;

rajzoltam a cigány

putrik rendetlen sorát.

Jöttek elém a gyerekek

színes örömben:

festő bácsi nézze,

babákat találtunk

amott a földben.

 

Már a dér és

ragya vert meg,

parlag lettem,

fűt se termek.

Hátam kopár,

földi kéreg,

a hasamban

nyüzsgő férgek;

kívül, belül

összemásznak,

átlátszóvá

szétfurkálnak.

Kiállom

a kínt, a halált:

bűzlő porom,

ha füstbe szállt,

majd az űr,

az üres tömeg

tüneményben

engem követ:

lebegésem

füstös nyomán

ózon rétre

parancsol át.

Mi történik?

Jaj a szívem!

Hogy valóság,

el se hiszem.

Tompa jajszó,

nyikkanó baj;

semmi nesz,

csak néma sóhaj.

Táplálékom

őszi harmat,

alszok szárnyán

szélviharnak:

úgy érzem,

mintha állna

világomnak

fakó álma.

Gyermekkorom kezdetén

volt garasos kenyér,

filléres dohány,

sok szent ember,

több pogány.

Mi is volt még?

Hajói emlékszem,

szilvából se egy volt,

hanem két szem.

Sokat láttam, hogy

az érő körte

a fa ágait letörte:

fel se szedték,

ott hagyták,

és a kutyák megugatták.

A gomba se a hegyen,

a mélységben nőtt,

és voltak létrát hordozó,

fekete kéményseprők.

Mennyi szép ló,

csillogó szerszám.

Iparos cégér

festett bádogon,

vagy gyalult deszkán.

Szép kertek, virágok,

nemesített rózsák.

A gyűlölet se hiányzott,

de mégis több volt

a szeretet, a jóság.

Ami akkor nem volt;

abból ma sok van!

Akárhogy kutatom, nézem,

én mégse változtam:

mint ahogy a nemes

fém se változik,

ha kopik, ha törik:

amilyen lett,

olyan marad

mindörökig!

 

Bűzlenek a tócsák,

feketék a nyomok,

pisla ablakokkal

omladozó romok.

Én nem borzongok,

hogy el kell hagyni

a görbehátú dombot,

ezt az egymásba

összetapasztott v

iskó tömeget:

a vályogot, a téglát,

összehordott köveket,

korhadtan ágaskodó,

szegecselt farakást,

cigánytelepnek csúfolt

kalyiba rakást.

Belevénültem abba,

ami ragacsos posvány,

melyben az erkölcs

dibdáb szokvány

és levegő meszelés.

Eltörpült bénaság,

feszülő büszkeség,

hullongó cédaság.

Hát itt kellett nekem

leélni több mint

félszáz évet?

Ahol nem emberi,

hanem ki tudja,

milyen hangzású

neve van a népnek?

Elcsüggedtem én már

reményeimnek minden

szemcséjét, porát:

viskóm se több,

mint magasba emelt,

penészes légvár,

amit a szél szétsuhint,

pora se marad:

úgy mint a dombon

a rög, amit emészt,

rombol avasodó,

ömlő mocsok.

 

Hát csak ennyi lennék

a semmiben, ott,

ahol egy élet

minden álma

rendetlen rakásra

összeroskadott?

És terjeng a homály,

szökik a fény,

s maradnak a foltok

ablakok üvegén

meg a falakon,

de nem sokáig,

mert a kunyhó

már megaszalt rom,

és egér csábító,

házitücsök fogó,

nyávogó, cincogó,

vegyes élősdi beszéd:

lyukakba fulladt

enyészet-vezeték.

Mégis elférek,

mint egy vékony

emberi féreg,

ruha nélküli test,

aki, ha mérges,

arra is képes,

hogy az időben

végtelen tért repeszt:

utat épít az űrben,

s földet olvaszt

a teremtő tűzben,

rombol a csillagokban,

s erjedő káoszt

zúdít le onnan.

 

Kutyákat mosok,

macskákat ápolok,

időm így halad,

közben nyári záporok

engem takarítanak.

Most a télen

meg se érzem,

ha fejemre

hóömlés szakad:

rongyaimat rázom,

s tépettre cifrázom

a buzgó szavakat.

 

Jött, és örültem neki,

milyen gyermeki

ilyenkor a látszat,

és mégis örömre

lobban a bánat.

Nem olyan dörgő

esemény volt,

mint a hűséges

és színekben ékes

örök teremtésben

a feszülő égbolt,

gyöngykarikás égés,

tűzcsóvás üstökös,

űrhajós vezérlés.

Összezördül bennem

őrületes kolonc,

csürhe nehezék,

amitől bolond,

aki elveszti eszét,

és dühös a szelíd,

s a részeg se víg.

Mégse hittem el,

ami végbement,

mert szeretetem vele

még üdvöt is teremt

, s egybesugározzuk ott,

ahol az ember,

amióta van,

élni szokott:

nem csak élni,

mert ősi vezeklés miatt

élni muszáj;

de boldognak lenni

csak ritkán szabad.

Minden vagyonom

összecsomagolom.

Emészt az unalom,

és rám szakad a rom,

amelynek idáig

áldott sátorában

szunnyadó erőm

és vegyes nyűgöm

pezsgett, olvadozott

hagyományos tűzön,

és a füst szétmarta

kedves látásaimat.

De minek is

a sűrű szomorúság,

amitől dagad

örökölt igám:

ezt is viszem,

ha nyögve is,

előre még úgyse tudom,

hogy a nyűgös út

hová, merre visz.

Kicsit bánt, bolygat,

hogy egy ősi fészket,

melyet szeretek ma,

mint ahogy régen,

velem a sors

összecsomagoltat,

és kényszerít,

taszít, hogy menjek,

talán újból,

vándorolni a világban.

 

Most még csak morgok,

s üresen tátongok,

lépteim előtt rúgok

völgyet, hegyet, dombot.

Az erdőket hagyom

meg a fűcsomókat:

rejtőzködésnek

és bánat-altatónak,

mert nem mindig

a vígság a való;

úgy kopik az öröm,

ahogy az útravaló,

és dohossá válik

vándortarisznyában,

amitől elborul az ég,

 

akkor is, ha nyár van.

Akkor még jobban,

ha őszi szél a tájon

sárga lomb-habokban,

a földi tér szívében

dúsvérűen dobban,

mint titkos,

de izmos

gondviselés,

és szétterül

a vész. A hervadó bénaságban

mindezekben

régen, mint újólag

sok szépséget találtam;

de széthullott belőlem

életem korában,

amikor nagy, széles,

felbolygatott térséget

éberen bejártam,

mégse sántultam

két famankóra,

se földmászó vasra,

csak porosodok,

penészedek

csípősen avasra.

 

Azt is elmondhatom:

rendetlen vagyok nagyon,

és kunyhóm olyan,

mint avas lomtár,

amelyben minden holmi

rakáson hempereg,

s por borít

annyi cifraságot,

amennyit az emberek,

de még a nap se látott.

A holdvilág is csak

akkor pillant ide,

mikor a fénye

elszáll messzire,

s tévelygőn suhan

éjszakák menetében,

s én magamban, egyedül

a jelenést nézem.

 

Festek zöld hegyeket,

kék erdőket,

fekete eget,

púpos árnyékoknak

mankókat vetek.

Görbévé alakultam:

egyenes nem lehetek.

Nem is járni,

hanem mászni

tanultam ott,

ahol oktatóm is

két mankón totyogott,

mert lábai csonkák,

üszkösek voltak,

és penészgombák

bőréből keltek,

mint varas holtak.

Véres tarsolyában

fekélyes csomók

ültek részegen,

cipeltette velem,

és én azt hittem:

édes élelem.

Batyumból csurgattam

fehéret, kéket,

s a bűzös folyadék

mind színes festék lett.

Ne gondolja senki azt,

hogy ezt most kitalálom,

vagy hogy szalmás fekhely,

rajta csürhe álom,

legtisztább valóság,

melyben ember hinni tud;

nem vagyok dibdáb nyelvű,

leginkább nem hazug.

 

Hófelhő szakadás

kunyhómra zúdul,

nyomja a tetőt,

ahogy meg-megújul.

Rohamát fékezném,

de hát az ember

ilyenkor olyan

bárgyú, tehetetlen,

menedékhelyre

se szökhet el;

hóvihar dühöng,

fehéret ásít,

hideget lehel.

A téli világnak

jeges átka van:

kunyhómba ragaszt,

és hasztalan

próbálnék szabadulni,

reményem arasznyi se,

csak egy rövidujjnyi

szakadó zsineg,

sziszegő sercegése

markomban zizeg,

mint valamikor

pásztorbotom nyele,

derűs világom volt

fiús vérrel tele.

Nagy ellentét:

fiú és öreg,

akkor füvek közt jártam,

ma utamon kövek:

jegesek, fehérek,

tél van, ömlik a hó,

mint a földi vétek.

 

Nappalom gőzölög,

éjszakám füstös,

fűrészporos álmom

hajnalig ezüstös,

utána reggelim eső levesestál,

ingyenes: belőle

ég-mező felhője

ebédet szitái.

Nem is csámcsogással

étkezek, mint hörcsög,

kosztom kocsonyás:

sas és sárkány körmök.

Megfőve nincsen,

fog nélkül is rágom:

illik mutatványnak

cirkuszi állványon.

Percekből az órák

megtelnek, és múlnak

alkonyok, éjszakák,

s érkezik az új nap.

De hogy minek folyton

ez az örökös rend?

Végére tűzpontot

a villám se dörrent.

De meg is vakultam,

meg néma is lettem,

valamicskét látok,

s gagyogok rekedten.

Bamba hólyag-csomó,

ütődik, lökődik:

hóhullástól télig,

lombhullástól őszig.

 

Ecsetem van,

festék is akad:

színessé teszem a falakat,

nem lakott házaknak

cserepes tetejét,

és ha lehetne,

a köd falára is

képeket festenék:

ez az én erőm,

feszít és rengek tőle,

mintha a kunyhóm is

fejemre dőlne,

pedig kicsi és szűk,

 

emiatt eladtam

harmonikát, hegedűt,

más egyébre is

hamar sor kerül;

mindentől mentesen

leszek egyedül.

Csupán annyi lesz

ezután a gondom,

hogy ami szép,

azt mind összerontom:

romlandó élet

úgyse lehet más,

mint lélekenyészet

és testi rombolás,

mert a kór szánt

festékes mezőt,

pusztuljon hát

idő előtt,

nehogy akkor

érjek véget,

amikor dönt

az utolsó ítélet.

 

De sokat lángoltam,

csak gúnyáim égtek.

Öröm koplalástól

nem vakultam még meg,

hideg-fagyos télnek

sivalkodó sípja

szemeim látását

könnyezésig „csípja".

Mintha sírva nézném,

annyi rücsök ág-bog,

ami szökik tőlem,

körülvesz, vagy átfog.

Ölelem a hegyet,

iszom, ami tócsa,

sárízű, rögszagú

a földanya csókja;

mégis kedvem tőle

szesz nélkül is megnő:

 

táncolnék is, hogyha

zenélne a felhő.

Kedvem derül, mégis

köd kötélen függök:

idő idom rongya,

csonttá vásott bütykök.

Tépődök a tájon,

csurgatok hervadást,

erdőkre sárga vért,

lebegő üszköket,

fekete záporos

tengeri áradást,

zátonyos sziklákra

szent békét.

 

Hajszálas lepedőmön

elémbe tárul a táj,

jég-csíkos mezőkön

hó-szirmot kapál

alkotó erőm.

Lehet, hogy apám

árnyéka lép mögém,

utána anyám,

előtte kék kötény.

Nem kedves emlék:

elesettek voltunk,

amikor éltek, s én

csak egy korcs-gumó,

kedvetlen sápadás,

megfoltozott vászon

lábbeli kapcának

bűzös toppanásban,

csak pajtás-kolonc

a barátkozásban.

 

Írásaimnak nincs helye

máshol, csak nálam.

Faragott élményeknek

szapora gazdagsága

gyülemlik rakásra,

 

és készül a kincses láda.

Sokan már most

azt beszélik,

hogy ez merő őrület,

s hogy kalyibám körül

gyújthatnék őrtüzet,

mert sok a kincsem,

szorongva rakáson,

tehát jogos, hogy arra

valaki vigyázzon!

Eléggé rossz szokás,

hogy így terjed a hír,

hiszen kívülem

nagyon sok ember

hasznosabban ír,

mint ahogy én

vésem a betű sorokat:

kallódó örömök helyét

betöltő, rímes sorozat.

Örököltem mindenből

bőségesen annyit,

hogy hiányuk miatt

nem fogok koplalni

akkor se, ha két kezem

lábaimhoz kötöm,

s mint ökörnyál úszok

az őszi ködön,

ez se lenne más,

mint kivételes öröm.

 

Történetemnek

gyakorlati értéke

pásztor lehelet,

bagótól illatos

festékes nadrág,

gyapjas, mint a kos.

Hintalovam nincs,

macskáim vannak,

játékos, tiszta állatok.

Vagyunk napfénytelenül,

mint a télies napok.

 

Vidéket horzsoló,

bőrcsípő zordság

ömlik a tájon,

melyről viharok

a zöld szőnyeget

ki tudja, hová hordták?

Örök szűkölködésben

egy helyen kuksolok;

itt nőnek hosszúra

betűkből bús sorok,

vésett ábrázatok,

vértelen sebek,

izületi nyilamlások,

melyeket az idő

avasra vásott,

s meghagyott mételynek

bennem ott, ahol

festékrögök élnek,

és a néma szó

rekedten dalol.

 

Kevesen látnak,

sokan ismernek:

vagyok a világnak,

lettem az istennek.

Ragyogó bátorság,

eszményi szép

remete ország,

ezernyi kép

és tintás rajzolat

lángoló térben,

mint a parancsolat,

az érett reményben

úgy tündökölnek

csapongásban ott,

ahol már megöltek,

de élő vagyok,

s mereven feszengek

éles szálfaként,

felhőket teremtek,

s ezekből zöld babért,

 

döbbenetet, ámulatot,

szerelmet és szeretetet,

s ecsetemmel rámutatok

arra, aki engem nevet,

mert az én festékem

olyan ragadék,

nagyon szerencsétlen

az, akin pecsét:

nem törölhető le,

sebet mar a bőrön,

megbetegszik tőle,

hogy ágyába dőljön

elmélkedni azon,

ami alkotásban

ismeretlen, más van.

 

Kunyhóm szörcsögő,

görcsös föld körönd,

térsége tenyérnyi,

az is cölöpölt

rongyos palánk,

szűk szegletekbe zárja

a nyüszítő magányt.

De ha távolból

szemlélik: látják,

hogy a foszló romok

olyan remete világát

óvják és rejtik,

akinek nevét

soha nem felejtik,

még akkor is

tudni fognak róla,

amikor lépteit

a másvilágon rója,

s porában járnak

embereket kísértő,

képekbe ragasztott,

betűkbe aszalt árnyak.

Olyan az udvarom,

akár a rakásba hányt

szemét, dudvahalom,

amely növekszik,

eléri falak ablakát,

s az elfelejtett élők

rajta járnak át.

Ez az én portám

meg a bosszúságom:

vegyes lakók közül

más vidékre vágyom.

 

Kis fakanálnyi agyvelő

lyukas fejemből jön elő,

hej, pedig már nagyon régen

elcsurgattam minden vérem.

 

Vagyok odvas, száraz faváz,

ablaktalan, csukott lakás,

csinosítom, javítgatom,

önmagamat ütöm agyon.

 

Szétfolyó, üres légkörben

szavam suttog, néha dörren,

ámde akkor oly erővel;

életem, világom dől el.

 

Mégse higgyék, hogy meghalok:

járok én még sokat gyalog.

És ha lábam elkopna tán?

Rohanok a sorsom lován.

 

Vérig sért a fény,

mert nem enyém,

csupán csak markolom,

s tenyerem csupa korom.

Mégis végzem,

amitől nem szebb,

rútabb lehetek:

csiszolatlan rendnek

ások gödröket, mert

testem van, de lelkem

már halott Álljon félre

öreg, éljenek a

fiatalok!

Festményfoltok,

betűsorok űznek

folyton, és bujdosok.

Akár futok, vagy ha

lépek, hangos szavak,

néma képek

özönlenek, hullnak

felém, egyik-másik,

mint a villám, úgy csap

belém. Nem lehettem

soha szelíd, csak

búskomor, ki sohse

víg, komisz voltam,

mint maró lúg, csoda-

e, ha ember taszít és a

ló rúg. Békességem

mégis zengve szálldos,

igaz, hogy nem ott,

ahol a fény világos,

ahol a fekete színnek a

kék, a sárga lapulva

oson csapzottan

nyomába, és korog az

álom éhesen, böfög:

fulladva benne jólakott

ördögök.

Sárkányok ásító

fogsoros torkában,

különös formában

kábító álmokat

rögzítve látok,

vagy csak szemeim égnek,

a képzelt remények

elragadnak,

s veszett

rohanásban

oda huppanok,

ahol sors-rohadás van

és émelyeg a táj,

s felvirulok,

akkor is, ha fáj:

hogy élni

mégis muszáj,

és lenni

mindenben ott,

ahová a teremtés

törvénye dobott.

Bizony ez méltó,

igazi álom,

legyen hát úgy,

ahogy van; világom.

Hiszen máskor se

akartam másképp,

nyűgös az akarat,

sors az ajándék,

akkor is, ha rozsdába vert,

vagy üdítő, illatos,

virágoskert.

Gép lett az ember,

köszörűköves:

derékszíjas kerék,

néhány öles. Rögzített

kés, forgó anyag, vitorla

ponyva széltől dagad.

Föld a kenyér, agyag

a hús, kő a csont, vas

a vér. A látó szem

hegyi kristály, vízesés

hab a szőr, a haj:

abból vagyok, amiből

lett az ős talaj.

Bőrömre festek erdő

mintákat, az égre

pedig lebegő hintákat;

úgyse lehetek más a

tájon, mint szóródó

por az omladványon,

azután lucsok, ami ősi

sár: majd csak

átcsurgok a felhő

szitán. Színeimmel

vastagon leöntöm

hegyeknek völgyeit,

és ha több erőm jön,

árasztom egekig.

Hetvenéves

lépteimben roggyant

erő és minden egyéb

szorosan összetart

húst, csontot, vért,

bőröm is kemény, a tű

se sért. Nem voltam

soha délceg-fiatal,

csak mindig egyszínű

forma:

aki nem tudja,

hogy mit akar.

Tévelygett a homályban,

és csúfolták sokan,

ez lett a kényszer:

élni magányosan.

És most éveimnek

nyűgébe roskadok,

ilyenkor az idő

tol elém kőpadot

és fekvőhelyet

avasodó fűben,

megosztva velem

a csendet hűen,

emberségben,

mert ha már eddig,

mint kutya éltem,

váljak emberré

a megsemmisülésben.

Most csak a betűket

nyűvöm, mint egykor

a szerencsétlen költők,

de javítottam törött hegedűket,

cimbalmot és bőgőt.

Szerszámom kés, véső,

faragó balta volt,

félretettem őket,

mert az idő engem

véresre gyalult.

Könnyebb-e

festeni,

írni, vésni,

faragni fát?

Mert hiszen

így is, amúgy is

cipelek igát.

Faragtam szobrot is,

falra tett árnyékot,

s ahol most vagyok,

mintha mást látnék ott.

Eszmei sárnak vetettem

meleg ágyat: így lettem

veszendő csemetéje a

világnak.

Köd ruhában őszből jöttem,

sárga foltos nyár mögöttem.

Nagyon siettem, csak

pillanatra láttam, hervadó

sikolyok hullanak a nyárban.

Pillantásomba szemcsés

könny szökött, télbe

menekültem, fagyás

üldözött. Öreg házikóm

roggyant menedékhely; mi

lenne, ha bele magam

temetném el? De ez nem

történhet meg, mert komisz

az énem és világom

nyüzsög, olyan sok a

népem. Nem is lehet

másképp, sok volt az

ajándék:

vándortarisznyámban sors

nehezékek lapulnak úgy,

mint a holnap a mában.

Múltam éjszakáit feledném,

ha tudnám, megosztanám

mással, mégse teszem,

mert hát engemet az élet

nyomor szitán vert át.

Az ecsetem

vászont kefél, az

életem cukros

kenyér, ízesített

lekvár-kovász,

benne fűszer –

szórakozás.

Tejfehér az ital

nálam, üvegből

az evőtálam,

villám szurdos,

de a kanál evés

közben krumplit

kapál. Bizony

azért írom elő,

mert kanalam

őstermelő.

Szomjúságom

izzik, siet,

szivárványból

iszik vizet, de ha

nincsen esőfelhő,

fakaszt neki a

teremtő. A

tarisznyám olyan

öblös, akár csak

egy papi köntös,

elbújok az

árnyékában, köd

előttem, köd

utánam.

Sárga, őszi cifraságban

köd a sár felett és lucsok

a sárban. Szóródó

lombok, vékony hulla-

lemezek, időmből újból

egy évet temetek. Nem

siratom, nem sajnálom,

néma sóhajjal földbe

ásom, szavam se dörren,

úgyse volt más, mint

porszem a rögben.

Sárga földi bőr, fekete

táj, viharzik a szél, űzi

halál. Mégis csikorgó

fájdalom, érzem, ami

végbemegy a néma

teremtésben.

Mostanában, olykor

hiszem azt is, hogy volt

apám. Anyámat

ismertem, azt is csak

talán? Vén volt már, akár

most én, zsugorodó

szemcse, fényes, mint a

szén. Villog a múlt

nekem, benne van ő, s

ha van örömöm, az

belőle nő. Hogy volt, mi

lett? Kell szeretni azt,

ami neszező remény és

parázsló vigasz,

ami az emberbe örökítve

van, amitől mindenki

boldog, vagy boldogtalan.

Életem talajából színeket

növesztek, és nem vesztek

csak füstös párát, ami

lelkemből ered: így fizetem

meg az árát annak, amit

belém oltanak az emberek.

Sorsomnak kínzott barátai

az állatok lettek, s így

lettem én utánzata az

embereknek. Dobáljanak

rám avas rongyot és varas

békabőrt, akiktől nem várok

csak remélt panaszt és

borongós időt.

Nem óhajtottam, hogy

máshol is legyen kedves

otthonom, mint a Pécskő

hegyen, a szemetes

romokon, párolgó bűzben,

szétzilált tetők alatt, ahol a

penésztől recsegve

nyögnek az omladó falak,

és a szűk közösség

folytonos lármával pöröl, és

csendet öldököl. Hosszú

időkön át szöktem, bújtam,

rettegtem is, de most már nem

vagyok üldözött, ide-oda

lökdösött rongy az útban.

Hajamban turkálok:

jaj, de ritka már.

Fejem szikkadó fekete

csontból sziklavár.

Csorba árkok, meszes kövek:

bennük dohog az idő,

az élet, a beteg szövet,

a csorba nyűg, a nyüszítő

emberi, állati vegyület.

Még most se fáradok,

igazolja homlokom:

a hajlott, viaskodó,

sors-zúzta romokon

csobog és cseng

a halandóság,

ahol az ember teremt.

Keserű bűnhődés az nekem,

hogy lettem és vagyok,

és hogy csak tarka

foltjait ismerem

a nagy, széles világnak.

Fordított képleteimben

varas a bőröm,

avas az ingem:

ilyen gúnyát akasztottak rám,

ahol nyúzott,

vijjogó tekervényekben

nappalom se volt, csak

álmatlan éjszakám.

De láttam

sok tűzgolyót,

és rám tapadtak

az emberek,

mint avas fűcsomók.