Szakály Ferenc

SZERBEK MAGYARORSZÁGON - SZERBEK A MAGYAR TÖRTÉNELEMBEN

(Vázlat)

A történeti Magyarország — a Száva és az Al-Duna mentén — több száz kilométeres határszakaszon érintkezett azzal a térséggel, ahol a szerbség (már a magyar honfoglalást megelőzően) különálló néppé alakulása végbement; ahol területileg gyakorta változó államalakulatait létrehozta; ahol a török uralom hosszú évszázadaiban is képes volt megőrizni túlsúlyát, és ahol a török iga lerázása után a maga államát és társadalmát újjászervezte. A hovatovább már ezerszáz esztendős szomszédság során kialakult kapcsolatrendszerből ezúttal csupán egyetlen szálat: a Magyarország területére bevándorolt szerbek sorsát és a befogadó ország életében játszott szerepét ragadjuk ki és vesszük — mintegy madártávlatból — vizsgálat alá.

Értékelhető adatok híján nehéz volna egyértelműen eldönteni, hogy a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált, jelentős számú szláv közt ott voltak-e a szerbek elődei is, illetve hogy a szerbek beszivárgása Magyarország területére már a magyar állam első századaiban is megindult-e vagy sem. Egyes jelek szerint a korai Árpád-korban keletkezett „Tóti" helységnevek szerb telepeseket rejtenek, pontosabban: egyéb délszlávok mellett rejthetnek szerb betelepülőket is. A forrásainkban fennmaradt 13 „Tóti" helységnév azon népekkel — a csehekkel (17), a horvátokkal (12) és az oroszokkal (17) - helyezi egy sorba az esetleges szerb szórványokat, amelyeknek nem volt különösebb szerepe Magyarország benépesítésében. Feltehető arányszámuk sem lehetett számottevő, hiszen a német betelepülés emlékét 35, a vallonét („latinét") pedig 24 „Németi", illetve „Olaszi" helynév őrzi, s számban ezek is messze elmaradnak az egybefüggő tömböt alkotó szlovákok, ruszinok és románok mögött — igaz, ez utóbbiak csak a 12. században jelentek meg a Kárpátok innenső oldalán.

A jelentősebb szerb jelenlét ellen szól, hogy azon országrészek helynév-anyaga is színmagyarnak tűnik, ahol az a leginkább feltételezhető lenne. Jelen ismereteink szerint a Szerémség Száva-menti részein is csupán a 13-14. században figyelhető meg a helynevek — ráadásul egyelőre lassú — „elszlávosodása". Ugyanakkor viszont kézenfekvő a feltevés, miszerint a macsói, az ozorai és a sói bánság — vagyis: a Száva és az Al-Duna összefolyásától délre eső területek — megszerzésével jelentős számú szerb népesség kerülhetett magyar fennhatóság alá. Az ilyképp a magyar király alattvalóivá vált szerbek északabbra vándorlását aligha gátolta, hogy vallásukat tekintve nem a római, hanem a bizánci rítust követték, hiszen a Magyar Királyságban erős — a németnél és a „latinnál" is erősebb - muszlim kisebbség élt, s a magyar hatóságok nem akadályozták az úgyszintén ortodox vallású románok beszivárgását sem. A hódítás útján magyar alattvalóvá vált szerbek kérdésének azonban témánk szempontjából csekély jelentősége van, hiszen a Magyar Királyság — hasonlóképp az Árpád-korban időlegesen magyar uralom alá került Belgrádhoz (Görög- vagy Nándorfehérvárhoz) — ezeket a bánságokat hamar elveszítette, s a magyarországi helynév-anyag makacsul ellene mond annak, hogy időleges birtoklásuk jelentősebb szerb vándormozgalmat indított volna el Magyarország belsőbb területei felé.

A magyar és á szerb uralkodóház között végül is nem szövődtek olyan szoros dinasztikus kapcsolatok, amelyek számottevő szerb előkelőt vonzhattak volna Magyarország területére. (Az Árpád-, majd az Anjou-ház egészen más kategóriába tartozott az európai értékrenden belül, mint a szerb dinasztia, s e téren nyilván nagyobb súllyal esett latba az eltérő vallás is.) A két etnikum közti — eladdig kifejezetten merevnek tetsző — határ Szerbia török fenyegetettségének fokozódása nyomán kezdett képlékenyebbé válni anélkül, hogy e folyamat kezdeteit és lépéseit pontosan meg tudnánk ragadni.

A magyarországi szerb betelepülés folyamata feltehetőleg a magyarokkal együttműködő Lázár kenéz 1389. június 15-i rigómezei veresége után gyorsult fel, amikor Szerbia erős török nyomás, sőt részleges török megszállás alá került, s területén keresztül kemény török támadások érték a Magyar Királyság déli és keleti határterületeit, főleg a Szerémséget, a Temesközt és Erdélyt. (Az alábbiakban látni fogjuk majd, hogy a háborús pusztítások nyomán „keletkezett" üres területek vonzása a továbbiakban is mindig a Magyarország felé irányuló szerb bevándorlás elsőrendű mozgatói közé tartozott.) Amikor egy 1407 évi oklevélben azt olvassuk, hogy Ozorai Pipo temesi ispán „azokat a településeket, amelyek a gyakori török beütések és sűrű támadások következtében csaknem elpusztultak és elnéptelenedtek... a régi, ép állapotukba visszavezetvén, népek sokaságával díszítette",1 arra gondolhatunk, hogy ebben igénybe vette a szerb betelepülők segítségét is.

Mindazonáltal a 14. és 15. század fordulóján bekövetkezett — inkább csak feltételezett, semmint bizonyított — népmozgás jelentőségét sem szabad túlbecsülni, hiszen I. Bajazid szultán 1402. évi ankarai veresége után — jóllehet a csatában a törökök oldalán részt vett Stefan Lazarevic szerb fejedelem (deszpota) és Vuk Brankovic a keleti országrészek goszpodarja is — tehermentesítette Szerbiát, s indokolatlanná tette, hogy a szerbek tömegesen keressenek biztonságosabb helyet maguknak. A környék viszonyait hivatalból jól ismerő pozsegai ispán viszont 1437-ben már befejezett tényként közölte, hogy a „Szerémségnek a Száva és a Duna közé eső [vagyis: keleti] részét nagyobbrészt rácok lakják"2 Egyenlőre azonban nem tudhatni, hogy ez a változás egyszerre, áttörésszerűen vagy egy hosszan elnyúló — az Anjou-kortól a jelzett évig terjedő — folyamatként ment-e végbe.

Kétségtelenül sorsdöntő mozzanatnak kell viszont minősítenünk a magyar-szerb viszony és így a szerb bevándorlás történetében azt, hogy Zsigmond magyar király a 15. század legelején hatalmas magyarországi birtokadományokban részesítette Stefan Lazarevicet, s Belgráddal együtt a kezére adta a macsói bánság maradványait. Az adomány célzatát jól mutatja, hogy az uralkodó 1432/1433. évi védelmi tervezete a deszpota nyolcezer lovasával is számol az ozorai bánság védelmében. Az adományok következtében a mindenkori szerb deszpota a magyar nagybirtokosok élvonalába került, s jelentős politikai befolyásra tett szert, ami kifejezésre jut abban is, hogy ott találjuk a magyarországi kormányzás „szereposztásában" oly nagy jelentőségű Sárkányrend (1408) alapító tagjai közt is. Lazarevic utódja, unokaöccse, Djordje Brankovic — az 1426. évi tatai szerződés értelmében — csak azzal a feltétellel kapta meg a magyarországi birtokokat, hogy átengedte Zsigmondnak a macsói bánság várait, — köztük székvárosát, Belgrádot is —, s Szmederevóba helyezte át udvarát.

Belgrád átvétele (1427) már az ismét veszélyesen felújult török támadások elleni óvintézkedések közé tartozott. Nem indokolatlanul, hiszen a törökök — kihasználva Magyarország belső problémáit — 1439-ben bekebelezték Szerbiát, amelyből csupán Belgrád környéke maradt keresztény kézen. A deszpota magyarországi birtokaira menekült, s belevetette magát az itteni belpolitikai küzdelmekbe. Témánk szempontjából azonban fontosabb, hogy áttelepedése példájának követésére ösztönözte azon alattvalóit is, akik nem tudtak vagy nem akartak együttműködni a muszlim megszállókkal. E népmozgás részletei ezúttal is homályba vesznek, csupán azt tudjuk bizonyosan, hogy a deszpota messze a déli határoktól távol fekvő birtokaira pl. Debrecen környékére, valamint a világosvári uradalomba is telepített szerb parasztokat, s joggal feltételezhető, hogy határközelibb, szerémségi birtokain is így cselekedett. (Annak ellenére, hogy birtokai java részét magyar familiárisokkal kezeltette.)

Különös figyelmet éredemelnek a kevei (Kovin, Keve m.) rácok esetéből levonható tanulságok, akiket I. Ulászló király 1444-ben — éppen a török veszedelemre hivatkozva — telepített át a Csepel-szigetre, a mai Ráckeve (Pilis m.) területére. Ebből ugyanis kitűnik, hogy szerb betelepülőkön nem szabad szükségképp a befogadó társadalomhoz képest erősen visszamaradt parasztnépességet érteni. Az al-dunai Keve ugyanis olyan széleskörű privilégiumokkal rendelkezett, hogy azokból a városfejlődés előrehaladott fokára, magasfokú belső szervezettségre és — mivel a ráckeviek új helyükön is buzgón kereskedtek — arra kell következtetnünk, hogy eredeti lakóhelyük is a balkáni kereskedelemben játszott szerepének köszönhette felemelkedését. Keve példája aligha egyedülálló, bár nem hallgathatjuk el azt sem, hogy a Magyarországra települt szerbek jelen ismereteink szerint vajmi kevés szerepet kaptak az itteni városfejlődés következő, dinamikus szakaszában. Imitt-amott felbukkan egy-egy magasabb képzettségű szerb kézműves, de úgy tűnik, hogy a mezőváros-fejlődés a túlnyomórészt szerbek lakta országrészekben is inkább a magyarokhoz kötődött. Így volt ez például a Szerémség egyik legjelentősebb mezővárosában, Ujlakon is, amely 1526-ban — fejlettsége jeleként — megkapta Buda kiváltságait.

Visszatérve témánk fővonalához: az a tény, hogy az 1443/1444. évi téli hadjárat és az 1444. évi magyar-török békeszerződés következtében Szerbia önállósága tizenöt esztendőre részlegesen helyreállott, aligha fékezte az átvándorlási folyamatot, hiszen a kis szerb állam az állandó fenyegetettség állapotában élt. A Magyarországot ért újabb támadások pedig „gondoskodtak" róla, hogy ne csökkenjék az elvándorlás másik ösztönzője: az elpusztított területek vonzása sem.

Szerbia második, immár végleges bekebelezése (1459) után a szerb deszpota-család - rövid törökországi, itáliai, albániai és ausztriai hányódás után — ismét csak Magyarországon talált menedéket, s ez természetesen újabb lökést adott a szerb betelepülésnek. Eddigre Djordje Brankovid utódai már elvesztették az ország belsőbb részeiben birtokolt fekvőségeiket — nagyobb részüket még maga a deszpota engedte át Hunyadi Jánosnak úgymond az országa visszaszerzése érdekében tett erőfeszítéseiért  —, s Mátyás 1458. decemberi országgyűlése még maradék szerémségi birtokaitól is megfosztotta őket. Ezeket az 1460-as évek közepén csupán részlegesen kapták vissza, amikor a család visszatért Magyarországra. Igaz, ez sem volt kevés, hiszen a Brankovidok 1490 táján — időközben újabb adományokat is szerezve — hat uradalom birtokosaként még mindig az első negyedszáz legnagyobb nagybirtokos közé tartoztak.

Ha a Brankovicokkal átmenetileg szigorúan bánt is, elődeihez hasonlóan Mátyás is jelentős birtokadományokkal igyekezett Magyarországhoz kötni a védőszárnyai alá menekült balkáni — köztük szerb — előkelőket. Brankovid egykori hadvezérének, Jakáa vajdának fiait, a Jaksidokat például akkora uradalmakkal jutalmazta a Maros-mentén, hogy a magyar nagybirtokosok rangsorában alig valamivel szorultak a deszpoták mögé. Ha nem is jutott nekik ekkora birtok, hasonló elbánásban részesültek a Mátyás-kor végén és a Jagelló- korban Magyarországra érkezett szerb urak — így például Milos Belmosevic, majd Pavel Bakid — is, s az alacsonyabb társadalmi állású szerb előkelők is számíthattak néhány falura.

A befogadás és az adományok fejében azonban jóval nagyobb katonai erőfeszítéseket vártak tőlük, mint a magyar nagyuraktól. II. Ulászló király 1498. évi dekrétuma szerint a deszpotának 1000, Belmosevidnek pedig „összes huszárjával" kellett hadba vonulnia; sajnos, számukat nem ismerjük, ám az aligha lehetett jelentéktelen. A 16. század eleji kincstári kimutatások szerint a deszpota és a Jaksic-fivérek közel másfélezer könnyűlovast tartottak fegyverben, részben saját jövedelmeik terhére, részben a kincstár zsoldján. (Összehasonlításul: ugyanekkor a horvát-dalmát-szlavón bán alatt hadakozó mozgó és várvédő lovasalakulatok összlétszáma alig haladta meg ezt a számot.) Ezek a számadatok arról tanúskodnak, hogy a szerb előkelők nyilván eleve jelentős kísérettel települtek Magyarországra, s folyamatos utánpótlási bázissal rendelkeztek ide menekült honfitársaik körében, ami önmagában is sejteti az 1459 után bekövetkezett újabb szerb menekülőhullám méreteit.

Egy 1463. évi levél egyenest a török portyák által alaposan megdúlt Szerémség megújulását remélte ettől: „Rácország pusztulásából fog megújulni a szerémségi tartomány, amivel a rácok a Száva innenső oldalára jönnek és megszállják az elpusztult helyeket" — olvassuk benne.3 A jelek szerint a levélíró reményei tökéletesen beváltak: vélhetőleg mindegyik előkelő beköltözése újabb mozgalmakat indított el a határmenti szerbiai területekről, s szakadatlanul folyt kisebb csoportok spontán átköltözése is. A 15. század végén és 16. század elején, amikor a szerbiai török uralom már jócskán konszolidálódott, s a nép kezdett beletörődni alávetett sorsába és igazodni új uraihoz, az ide betört „magyar" — köztük szerb származású — hadvezérek tízezerszámra hajtották át erőszakkal a határ túlsó oldalára a szerb parasztokat. Sorra kimutathatók kisebb-nagyobb szerb tömbök a mohácsi csata előtt a Tisza-Maros-közén Csongrádtól Zarándig, s megtaláljuk a szórványaikat Erdélyben is.

A kényszeráttelepítésekről beszámoló forrásokban olvasható, 50-200.000 közt mozgó számadatok az első pillantásra ugyan eltúlzottnak tűnnek, de az érintett területekről készített korabeli török adóösszeírások azt mindenesetre igazolják, hogy a támadások valóban széles rendet vágtak az észak-szerbiai településhálózatban. Teljes hitelt mégsem adhatunk a számadatoknak, hiszen ha szó szerint vennők őket, úgy a magyarországi szerbek összlétszámát millió körüire kellene tennünk, aminek minden megfontolás ellentmond. Ellentmond még akkor is, ha — mint alább látni fogjuk — jelentős számmal lehettek olyanok is, akik, csalatkozván itteni várakozásaikban, illetve módjuk kínálkozván a szökésre — visszaköltöztek Szerbiába.

De ellentmond még akkor is, ha a szerbek körében nagyobb pusztulással kell számolnunk, mint az ország belsőbb, védettebb részeit lakó, más etnikumoknál. A betelepedett szerbek eleve harcedzettebbek voltak, mint a magyar társadalom egyéb összetevői, amelyekre a tárgyalt időszakban az erős demilitarizáltság a jellemző. (Ennek következménye és egyben mutatója is, hogy a szétvert és lezüllött husziták oly nagy gondot okozhattak Magyarország lakosságának, s hogy Mátyás király is nagyobbrészt idegenekből szervezte meg híres zsoldosseregét.) A szerb hadszervezet a népfelkelés intézményére épült, s az áttelepült szerbek java része otthon is, új hazában is afféle fél-paraszt, fél-katona életmódi a kényszerült, hiszen időről időre meg kellett védelmezni önmagát — és ezzel a mögötte fekvő országot is — a végvárak résein át sűrűn betört török portyázóktól. Ez — ahogy ma mondanánk — állandó tréningben tartotta szerb lakosságot a magyar-török hatás mindkét oldalán.

Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy a későbbi magyar hadszervezet meghatározó elemeinek — a később jellegzetes magyar fegyvernemként egész Európában elterjedt könnyűlovas huszárságnak, a sajkákon a Dunát és a Tiszát őrző naszádos flottilának és talán a — részben lovon, részben gyalogosan harcoló — irreguláris hajdúságnak a gyökerei egyaránt a balkáni délszláv miliőbe nyúlnak vissza. Legénységük hosszú időn keresztül kizárólag vagy legalább is nagyobb részben délszlávokból — közülük elsősorban szerbekből - állott, s csak azután „magyarosodott" el, miután a szerbek már nem a magyarok, hanem a törökök oldalán keresték boldogulásukat. Mindebből egyszersmind arra is következtethetünk, hogy a beköltözött szerbség számarányát meghaladó mértékben vette ki a részét a 15. századi Magyarország törökellenes küzdelmeiből és ennek arányában vérveszteségeiből is.

Ha nem hatolunk le egészen a mindennapi élet szintjéig — ami a déli területeken, ahol a forrásanyag pusztulása messze az országos átlagot meghaladó volt, felettébb nehéz, csak esetlegesen elvégezhető feladat — az a benyomásunk támadhat, hogy a szerb urak rövid időn belül teljesen hasonultak a befogadó közösség megfelelő társadalmi szintjén élőkhöz. Ugyanúgy részt vettek a legfőbb törvényhozó szerv, az országgyűlés munkájában és az ezzel járó csoportharcokban, mint magyar társaik, s a törvényekben sincs nyoma annak, hogy másként kezelték volna őket, mint emezeket. Csapataikat nemcsak a déli hadszíntéren, hanem másutt, így az ausztriai és csehországi harcokban, a betört idegen hadak ellen az északi határ védelmére is felhasználták. Az ország egyéb nemzetiségű fegyvereseitől csupán még ezekét is felülmúló vadságuk és kíméletlenségük különböztette meg őket. (Ami persze nem elhanyagolható.) Inkább a hasonlóságok, semmint az eltérések jellemzik gazdálkodásukat is, s általában sem ríttak ki környezetükből: éppúgy beléptek helyi érdekcsoportokba, mint magyar társaik, és éppúgy megvoltak nekik a szomszédok közt engesztelhetetlen ellenségeik, mint emezeknek.

A részletekhez közelebb hajolva azonban szembetűnnek az eltérések is; kivált, ha a deszpoták kölpényi (Kupinovo, Valkó m.) udvarát vesszük szemügyre. A deszpota méltóságban egymást követő Brankovicok - Vuk (1471-1486), Djordje (1486-1496), Jovan (1496-1502) - váltig reménykedtek abban, hogy visszakerülnek még országuk élére, s mindent megtettek, hogy népükben - beleértve a Szerbiában maradtakat is — fenntartsák az elveszett államiság emlékezetét. Ennek érdekében udvari tisztviselőiket ugyanazokkal a címekkel ruházták fel, mint egykor a belgrádi, majd a szmederevoi udvarban; ez azonban — mivel feladataik azonosak voltak egy magyar nagybirtok udvari tisztviselőinek funkcióival — csupán elnevezésbeli különbség. A szerb udvarokat az tette Magyarországon belül mintegy külön világgá, hogy életük a görögkeleti egyház ünnepeihez, normáihoz és szokásaihoz igazodott. Mivel a szerbség összetartozás-tudatát - miként az a Balkánon általános szokássá vált — a nemzeti egyház tartotta fenn, a deszpoták nagy gondot fordítottak ennek támogatására. Környezetükben sorra létesültek a görögkeleti monostorok, s tüntetőleg támogatták a szerbiai egyházat is. A magyarországi szerb előkelők igyekeztek saját, körükből házasodni. Jellemző apróság, hogy amikor Beatrix királyné össze akarta házasítani nővérét az „ifjabbik" Djordje Brankovic deszpotával, a terv azon bukott meg, hogy a férjjelölt ragaszkodott hozzá: arája térjen át a görögkeleti vallásra. Még jellemzőbb, hogy ugyanezen Djordje 1496-ban lemondott méltóságáról, Maxim néven szerzetessé, majd Havasalföld metropolitájává lett.

Bár a török ellenes harc támogatására ide érkezett ferences szerzetes, Giovanni da Capestrano 1455-ben a szerbek között is igyekezett „téríteni" — természetesen erőszakkal —, nincs jele, hogy a beköltözők vallási elkülönülése bárkinek is ellenére volt, s például monostoraik elszaporodását gátolni igyekeztek volna. Az 1481. évi és 1495. évi országgyűlés azzal is ösztönözni próbálta a szerbek beköltözését, hogy mentesítette őket a katolikus klérusnak fizetendő egyházi tizedek alól.

A deszpotaság Magyarországon meglehetősen sajátos, körvonalazatlan tisztség volt. Vitathatatlan, hogy a Brankovicok — márcsak igényük folyamatosságának jelzéseként is — jogszerűen használták ezt a címet. A magyar királyok azonban az egykori uralkodóház kihalta (1502) után is neveztek ki szerb deszpotákat, jóllehet az új deszpota, Ivan Berislo (Berislavic) horvát származású volt, s mintegy feleségének, Jovan Brankovic özvegyének kezével nyerte el ezt a méltóságot. A magyar királyok ezzel nyilván azt kívánták jelezni: szükségesnek érzik, hogy legyen, akit a magyarországi szerbek vezérüknek tekintenek. Ugyanakkor viszont semmit sem tettek deszpota jogkörének körülírása érdekében, s nem biztosítottak neki helyet az országos főméltóságok sorában sem. Így aztán a szerb deszpoták nem tudtak a magyar közéletben komoly, legalább a birtokaik nagyságához méltó politikai szerephez jutni, s az intézmény tekintélye a horvát deszpoták idején — Ivan Berislot fia, Stefan követte — amúgy is lehanyatlott. Jelentősebb volt az a politikai hatás, amelyet - puszta létezésükkel - a megszállt balkáni területek felé sugároztak, ahol is segítettek fenntartani a török uralom alóli felszabadulás lehetőségének tudatát, növelték Magyarország hitelét, s mellesleg komoly kémtevékenységet is szerveztek.

A széthullott és bizonytalan magyar hadvezérlet sem az 1521. évi, sem az 1526. évi török támadás idején nem tudta kiaknázni a szerbekben rejlő katonai energiákat. Bár az özvegy deszpotáné, Jelena Jaksic még a szultánnal is ujjat mert húzni, parasztjai pedig csapást mértek néhány portyázó török csapatra, megfelelő központi katonai támogatás híján már 1521-ben sem tudták megakadályozni a Szerémség feldúlását. Mivel a király 1526-ban sem küldött jelentősebb erőt a Szerémség védelmére, sőt a korábban itt működő Tomori Pál alsó-magyarországi főkapitány is kénytelen volt kiüríteni azt, a vidék szerb lakossága — okulva az öt év előtti példából — tömegesen menekült az Al-Duna éa a Tisza védővonala mögé, és a Maros-mentén várta ki a fejleményeket.

Miután Jovan Crni (Cserni Jován, Iván Nenád, a „Fekete Ember") személyében vezére is támadt, ez a — vélhetőleg ide-oda hömpölygő — szerb menekülő tömeg Mohács után váratlanul komoly katonai tényezővé vált. Jován először Szapolyai János erdélyi vajdának ajánlotta fel szolgálatait, aki már leendő királyként gondolkodott a követendő stratégiáról, és az elpusztult Dél-Duna-Tisza közén jelölt ki új lakóhelyet nekik. Helyesen döntött. Mivel a török által részben már megszállt Szerémségbe nem volt célszerű visszaküldenie őket, innen esélyük lehetett elvesztett lakóhelyük visszafoglalására, illetve ha nem, élő pajzsot lehetett alkotni belőlük a törökök útjában anélkül, hogy a szultán túlontúl szívére vehette volna tetteiket. Jován, aki kitűnő szervezőnek és vezérnek bizonyult, kezdetben meg is felelt a vele szemben támasztott kívánalmaknak. Buzgón támadta a szerémségi török helyőrségeket — pontosabban: azokat a szerbeket, akik az itteni várakat a törökök nevében tartották —, és ott néhány várat vissza is vett. (Hasonlóval próbálkozott Stefan Berislo deszpota is, kevesebb sikerrel.) Utóbb azonban Jován kezdte kiterjeszteni hatalmát az egész, a Duna és Erdély határa közti Délvidékre és betört Erdélybe is. Ezzel természetesen maga ellen fordította az ott birtokos magyar urakat, akik persze nehezen tűrték, hogy választott királyuk nevében „egy jöttment rác" uraskodik felettük.

Bár minden bizonnyal alacsony sorból származott, Jován a bizánci császárok, más források szerint a Brankovicok leszármazottjának hirdette magát — udvartartását is az utóbbiak kölpényi udvarának mintájára rendezte be, — akit az Isten úgymond a pogány muszlim szekta kiirtására küldött. Hívei persze nem azért fogadták el vezérüknek, hogy belevigye őket valamilyen előkészítetlen törökellenes vállalkozásba, hanem elsősorban nyilván azért, mert tőle remélték, hogy a török hódítás következtében elvesztett helyett új, biztonságos otthonhoz juttatja őket. Ennek érdekében készek voltak megmérkőzni a Szerémségbe befészkelődött török erőkkel, hiszen csakis ennek fejében remélhették, hogy új lakóhelyükön megtűrik őket. Vagyis a Jovan Crni vezette „mozgalom" nem minősíthető sem antifeudális, sem szerb nemzeti jellegűnek. Egy, az eredeti lakóhelyéről felriasztott szerb tömeg kereste helyét és beilleszkedési lehetőségeit a mohácsi csatavesztés után úgyszintén összezilálódott magyar társadalomban. Csakhogy túlontúl nagy és erős volt ahhoz, hogy zökkenőmentesen beilleszkedhessék.

A János-párti nemesek és a szerbek közt immár fegyveres összecsapásokig fajult meghasonlás kapóra jött az 1526-ban úgyszintén magyar királlyá választott Habsburg Ferdinándnak, aki éppen ez idő tájt készült támadást indítani János ellen. Jován 1527 áprilisában nyíltan átállt hozzá, s felvette a küzdelmet az ellene támadó tiszántúli és erdélyi magyar nemesi erőkkel. Jellemző Jovan hadának erejére és szervezettségére - és egyben a benne rejlő távlati lehetőségekre is, - hogy a környék (parasztkontingensekkel megerősített) úri hadai csak a harmadik összecsapásban tudtak rá döntő vereséget mérni, s vélhetőleg akkor is csak azért, mert a vezér Szegeden súlyosan megsebesült egy lövéstől. Miután meggyilkolták, fő nélkül maradt hada széthullott.

Az 1526/1527. évi délvidéki szerb „mozgalom" az első pillantásra csupán érdekes, ám mellékes és múló hatású epizódnak tűnik a Mohács utáni magyarországi polgárháború eseménydús történetében. Mivel azonban belőle kiderült, hogy a felbomlott magyar állam nem képes megfelelően kezelni a menekülő szerb tömegeket, valójában döntő fordulatot jelez a befogadó ország és a befogadott kisebbség viszonyában, aminek következményei évszázadokig gyűrűztek tovább. Történt ugyanis, hogy Jovan szétvert hadának nagyobbik része visszaköltözött eredeti, szerémségi lakóhelyére, és ott török fennhatóság alá adta magát. Ezzel szakított atyái hagyományos törökellenességével, s megtette az első lépéseket azon az úton, amelyen szerbiai testvérei haladtak, akik már évtizedekkel korábban beépültek a török hadszervezetbe és martalócként előszeretettel vállaltak szolgálatot a török várakban. Ferdinánd udvarában azonnal felismerték az ebben rejlő veszélyeket, s komoly erőfeszítéseket tettek a török zsoldba állott szerbek visszacsábítására. Noha a Szerémség hatalmi viszonyai még évekig képlékenyek maradtak, csupán átmeneti eredményeket értek el. A problémát csak a Szerémség feletti keresztény uralom visszaállítása oldhatta volna meg, ehelyett azonban az ottani török uralom folyamatos megerősödésének lehetünk tanút.

Természetesen magyar - mindkét magyar - oldalon is jelentős számban találunk szerbeket a továbbiakban is. Jovan egykori katonáinak másik része János király szerb deszpotájának Radié Bosicnak, a szolgálatába állott - nagy részük lehetett a 16. század közepén már főként szerbek által lakottként jellemzett Temesköz etnikai összetételének megváltoztatásában —, s természetesen közülük verbuválódott a Ferdinánd-párti szerb urak: Stefan Berislo deszpota és Pavel Bakid naszádos főkapitány hada is. A magyar társadalom még sokáig nem nélkülözhette szolgálataikat a belső háborúban és a török elleni védekezésben. A jövő kilátásait azonban a török zsoldba álltak reprezentálták, akik az 1529. évi török hadjárat idején a Duna-Tisza közti magyarságon álltak bosszút az őket ért 1527. évi sérelmekért. A török előrenyomulással párhuzamosan a szerb elem lépésről lépésre kikopott a magyar hadszervezetből, miközben török oldalon egyre nőtt az arányszámuk, s mintegy a 16. század közepétől fogva immár kizárólag csak „török" katonaként vettek részt az itteni várháborúkban. A magyar végvárak táján hovatovább - török kémet sejtve bennük - már nem is látták szívesen őket. (Nem vonatkozik ez Horvátország keleti, kivált északkeleti határvidékére, ahol végig a török uralom alatt fennmaradt a főként szerb katona-parasztokból álló határőrszervezet.)

A magyarországi szerbeknek a törökhöz állását nagyban elősegíthette, hogy az itteni társadalom felsőbb szintjein hovatovább már senki sem képviselte őket. A korábbiakban meghatározó szerb nagybirtokos családok nagyobb része kihalt, a Jaksicok birtokai leányágon magyar urak kezére kerültek, s gyorsan elmagyarosodtak az ősei vallásához személyében oly szigorúan ragaszkodó Pavel Bakid utódai is. Míg a szerbekhez mérhető, nagy magyarországi kisebbségeknek - a románoknak és a szlovákoknak, valamint a Magyarország területén is nagyon megszaporodott horvátoknak - megvolt a maga nemessége, amely az országgyűlésen és a vármegyei életben is képviseltette magát és - bizonyos fokig - népét, a szerbség a helyhatósági szinten is alig hallathatta hangját. Azon nemesi vármegyék, amelyeknek területén súlyuk jelentős volt, ellenségesen álltak szemben velük, s a környékbeli nemességgel szemben a felügyeletükkel megbízott katonai parancsnokok sem tudtak megfelelő védelmet nyújtani nekik. A szerb katonaság és az utánpótlását adó parasztság ilyeténképpen gyakorlatilag kívülrekedt a magyar társadalmon. Mivel lépten-nyomon éreztették vele, hogy nemkívánatos idegen saját lakóhelyén, fokozottan fogékonnyá vált a törökök csábításai iránt. A következmény: az 1551/1552. évi temesközi várháborúk idején az itteni szerbek inkább a török támadókkal, mint a magyar védelemmel tartottak.

Magyarország középső részének elfoglalása és a törökök ottani berendezkedése nyomán, úgy tűnik, rendkívül erős szerb betelepülőhullám özönlötte el a megszállt terület délkeleti részét. Csakis így magyarázható, hogy Bács megyében, ahol a század huszas éveiben még csak magyar településeket találunk, a 16. század derekára csaknem hézagmentes szerb településhálózat alakult ki. Mivel ugyanez mondható a - már korábban is erősen elrácosodott - Szerémségről is, s a Tisza- Maros közén is egyre kevesebb magyar maradt, a török uralom az egykori Szlavóniától jószerivel egészen az Erdélyi Fejedelemség nyugati határáig széles szerb „talapzatra" támaszkodhatott. Valóban „támaszkodhatott", hiszen a megszállók egyes szerb településeket - afféle segéderőként - egészükben beépítették hadrendjükbe. (Az ilyen, katonai szolgálatra kötelezett falvakat eflak-falvaknak nevezzük.) Az 1570-es évekre a szerb terjeszkedés átcsapott a Maros-jobbparti részekre is. A dunántúli hódoltságban merőben más volt a helyzet: többé-kevésbé összefüggő szerb eflak-tömb csupán Somogy megyében, a Kapos mentén alakult ki, amely szórványokban folytatódott északnyugat felé is. A török hatóságok a Duna-menti részeken is támogatták a szerb telepek kialakulását, úgy tűnik, az említett területeknél kevesebb eredménnyel.

Az ún. „tizenötéves háború" (1593-1606) - legalábbis időlegesen, helyenként véglegesen — szinte teljesen felmorzsolta a hódoltsági terület addig nagyjában-egészében fennmaradt középkori településhálózatát, s bőven „gondoskodott" olyan üres területekről, amelyek vonzották a bevándorlókat. A védettebb területeken élő nemzetiségek etnikai határvonala mindenütt elmozdult a magyarság rovására az ország középső részei felé, a háborútól úgyszintén sokat szenvedett szerbek pedig folyamatos utánpótlást kaptak Ószerbia és Bosznia irányából. így ők is könnyebben tudták pótolni vérveszteségeiket, mint magyar sorstársaik, akik határon kívülről nem kaphattak segítséget.

A Dunán inneni részeken ennek ellenére nem sokat változott a 16. században a Maros vonalánál és annak a Dunáig való meghosszabbításánál megmerevedett magyar-szerb etnikai határ. (Az ettől délre eső országrészt gyakran a magyar források is „Rácországként" emlegetik.) Az áttörési kísérletek erős magyar ellenállásba ütköztek, és csupán a Marostól északra eső szegélyen vezettek tartós eredményre, a Duna-Tisza közén nem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezen határokon belül a szerb népesség ne erősödhetett volna meg. Egy 1663-ban idevetődött német utazónak azzal dicsekedtek a temesvári törökök, hogy az ő várukkal a szultán messze többet nyert, mint Budával,4 ami úgy értelmezendő, hogy Temesvár virágzó, konszolidált tartomány felett uralkodott. Mivel a környéket túlnyomórészt szerbek lakták, ez arra mutat, hogy az itten szerb közösségek az idők folyamán igencsak megizmosodhattak. Lényegesebb változások regisztrálhatók viszont a dunántúli hódoltságban. Bár a Somogy megye hatalmas térségeit elborító 17. század eleji szlavóniai rác betelepülő hullámot a visszatérő magyarok részben visszaszorították, az egyetlen Baranya megyét leszámítva az egész országrészben erős szerb előretörést észlelhetünk. Tolna és Fejér megye lakossága legalább fele részben szerbekből állott, s a 17. század utolsó harmadában már Buda környékén, sőt attól északra is akadtak szerb telepek a Duna jobb partján. Jelentős különbség a két régió között, hogy míg a Dunán innen a magyarok és a szerbek együttélésére egyazon településen belül alig van példa, a Dunántúlon ez meglehetősen gyakori volt.

Ez felveti a kérdést, hogyan minősítsük gazdasági szempontból a hódoltsági területek erős elrácosodását. A 16. századi török szandzsák-összeírások tükrében nem mutatkozik jelentős különbség az egymás közelében élő magyar, illetve szerb közösségek gazdálkodásának szerkezetében és a termelékenységben. Egyes jelek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a két etnikum gazdasági színvonala közt mégiscsak lehetett valaminő - nem is éppen elhanyagolható - színvonalkülönbség. Fel kell figyelnünk arra, hogy a rácok lakta településekből - jóllehet többségükben olyan, a végvári harcoktól távoli, védettebb területeken feküdnek, amelyeket a magyar portyázók csak ritkán értek el - sehol sem fejlődtek az egykori al-dunai Kevéhez hasonló, erős mezővárosok, miközben a magyar mezővárosok egy része a legnagyobb pusztulások után is képes volt újjászervezni - helyenként rendkívül kiterjedt, illetve messzenyúló - gazdaságszervező és kereskedelmi kapcsolatrendszerét.

Feltűnő, hogy a szerbek milyen csekély szerepet játszottak a 16. században még virágzó hódoltsági külkereskedelem lebonyolításában. Az, hogy a királyi Magyarország és a hódoltság határán felfektetett vámjegyzékekben — leszámítva az itt régen honos ráckevi rácokat, akik más elbírálás alá estek - nem találjuk őket, megmagyarázható azon királyi tilalmakkal, miszerint a török alattvaló szerbek nem léphetnek Habsburg-területre. Az azonban már kevésbé, hogy a hódoltsági belső vámoknál is lényegesen kisebb számban és súllyal szerepelnek, mint a magyarok. Bár a szerb egyház egyes mezővárosok lakosságától jelentős bevételhez jutott, ami meglehetős jómódra vall, nincs jele, hogy a szerb közegben is léteztek volna olyan parasztnábobok, amilyenekből a magyar mezővárosokban — főleg a 16. században - mindenütt akadt néhány. Így aztán a színvonalkülönbség jeleként kell elfogadnunk a hódoltsági keresztény utazók azon általános benyomását, miszerint a szerbek lakta vidékekre érve más, alacsonyabb színvonalon élő világ kezdődik.

A szerbek lakta területek belviszonyaiba - főként a 17. században - források híján nem könnyű bepillantást nyerni, s a ritka kivételek is elfogult megfigyelőktől - saját értékrendjük magasabbrendűségének tudatával eltelt nyugatiaktól, missziós jezsuitáktól - származnak. Ezek tudatlan és babonás pópák által irányított - pópa minden szerb faluban akadt —, sötétségben élő, emberi használatra alig alkalmas enyhhelyeken lakó, barátságtalan és szervezetlen népesség képét hagyományozták ránk, amelynek semmilyen kapcsolatai sincsenek a tágabb értelemben vett külvilággal, s arra nem is vágyik. Másunnan, későbbi korokból is ismerve a szerb társadalom visszamaradottságát és a görögkeleti egyházak megcsontosodottságát, e jellemzéseket nem írhatjuk minden további nélkül az elfogultság számlájára. Mindez nemigen kelt bizalmat a „szerb gazdálkodás" fejlődő- és alkalmazkodóképességét illetően.

A szerb betelepedést a hosszú folyamatok felől nézve mégis egyértelműen pozitívan kell értékelnünk. Még az általuk itt meghonosított alacsonyabb szint is több volt, mint a semmi, hiszen e betelepülés nélkül az ország hatalmas térségei maradtak volna műveletlenül, mivel a magyarság ezen puszták benépesítését saját erejéből aligha végezhette volna el. S általában a többi etnikum népi határa is túlontúl messze esett ezektől, semhogy ide is kiterjeszkedhessenek. (Még akkor is, ha azok a nyugati katonák, akik a 17. század végén, már a szerb településhálózat elpusztulása után itt megfordultak, úgy találták, hogy az ország addig szerbek lakta részén kevés nyoma mutatkozik az emberi kéznek.)

Bár a Szerémség és talán a Temesköz nagy része kivételével az elmenekült magyar földesuraknak a királyi Magyarországról és Erdélyből sikerült adózásra kényszeríteniük a szerb lakosságot is, ők többnyire egészen másként vélekedtek a kérdésről, mint mi. Nem azért, mert a rácok megregulázása általában is nehezebben ment, mint a magyar jobbágyoké, s nem is azért, mert lényegesen kevesebb haszonra számíthattak tőlük, mint emezektől. Elsősorban azért, mert a „közjó" — vagyis: a magyar államiság és a földesúri magánérdek — veszélyeztetőit látták bennük. Némi joggal, ha figyelembe vesszük, hogy á magyarországi várak többségében a szerb parasztok — muszlim hitre tért vagy pravoszláv vallásúnak megmaradt — rokonai alkották a „török" helyőrséget, s hogy török oldalon szinte egészében mozgósítható haderőként számoltak a falvakban élő szerbekkel is. Hódoltsági szerbet akkor sem szívesen engedtek be a magyar várakba, ha éppen adót hozott, s magyar részről eleve reménytelennek vélték, hogy a magyar közigazgatást és jogszolgáltatást rájuk is ki lehet terjeszteni, jóllehet a magyarok lakta hódoltsági részeken a 17. század közepétől fogva a magyar hatóságok már kiszorították a törököket az ilyen ügyek intézéséből. Gyanakvásuk indokoltnak mondható, hiszen közismert, hogy a szerb lakosság messze bennsőségesebb kapcsolatban állott a megszálló apparátussal, mint magyar sorstársai, akiket magyar törvények is tiltottak e kapcsolat elmélyítésétől. Jellemző apróság, hogy a török rabságból szököttek nem számíthattak a szerb lakosság támogatására, annál inkább arra, hogy feladják őket a megszálló hatóságoknál.

Mindebben nyilván közrejátszott, hogy a szerb egyház a 16. század derekán megkötötte a maga külön alkuját a török hatalommal. Ugyan adófizetési kötelezettség fejében, de a Porta elismerte a szerb egyházat a szerbség képviselőjének, s egyházi adószedési jogot, valamint meglehetősen széles bíráskodási jogkört biztosított számára. Ennek az alkunak hatálya — amely igen komoly szerepet játszott Szerbia török konszolidációjában — kiterjedt a magyarországi hódoltság szerbek lakta részeire is. A Pecben székelő szerb pátriárka ide is nevezhetett ki metropolitákat; 1552 és 1690 közt nem kevesebb, mint tizenöt ilyen egyházi székhely működéséről tudunk. Köréjük persze nem szabad valami, a nyugati püspöki székhelyhez hasonló fényes udvart elképzelnünk; rendszerint valamelyik szerény küllemű és mérsékelt kényelmű monostorban laktak (a török korban harmincnyolc férfi és két női zárda létezéséről tudunk a magyarországi hódoltságban). Ezzel lényegében eldőlt a kérdés, hogy a szerbek nemzeti identitástudata egyházias köntösben fejlődik majd. A szerb egyház azonban csupán a törökökkel szemben léphetett fel a szerb nép politikai képviselőjeként, a magyar hatóságokkal nem került érintkezésbe, s azt egyik fél sem szorgalmazta.

Ennek ellenére sem Bécsben és Pozsonyban, sem Gyulafehérváron nem mondtak le arról, hogy a szerbeket — legalábbis részlegesen — egyszer még felhasználhatják a törökök ellen. Ez a remény 1594-ben igazolódni látszott; a temesközi szerbeket valóban sikerült fellázítani és felhasználni néhány fontos, környékbeli vár visszavételénél. Az itteni szerbek azonban hamarosan visszatértek a Porta hűségére; akik másként gondolkodtak, beálltak a „tizenötéves háború" küzdelmeiben egyre nagyobb szerephez jutott hajdúk soraiba. Az 1594. évihez hasonló tömeges átállásra később nem került sor, a 17. század második felében azonban kisebb-nagyobb csoportokban ismét feltűntek a szerb zsoldosok a magyar végvárakban. Hogy mily módon sikerült áttörniük a gyanakvás falát, nem tudjuk, azt azonban igen, hogy a befogadó katonaközösségek nem kételkedtek bennük: egyenrangú társnak tekintették őket, s úgy tűnik, rá is szolgáltak a bizalomra. Az 1681. évi soproni országgyűlés már törvényben mondotta ki a királyi Magyarországon élő szerbek általános fegyverfogási kötelezettségét.

Tömegeit tekintve azonban az 1683-ban megindult és Magyarország csaknem teljes felszabadításával végződött háború a törökök oldalán találta a magyarországi szerbség java részét. Bár a kérdés még behatóbb vizsgálatot igényel, valószínűnek látszik, hogy a hódoltságnak többsége a vesztesek sorsában osztozott, s velük együtt hátrált, egészen az eredeti, középkori magyar határokig, majd azon túlra, Szerbia területére. A török várakban szolgáló szerbek esetében ez evidensnek látszik, s erről tanúskodna az éveken keresztül üresen álló, korábban szerbek lakta területek is. Egyébként, úgy tűnik, azoknak, akik helyben maradtak, nem kellett megtorlástól tartaniuk, sőt a törökök által kiürített várak újonnan szervezett őrségébe is bevették őket. Sokan akadtak olyanok is, akik utóbb meggondolták magukat, és Szerbiából visszaszivárogtak elhagyott lakóhelyükre, s ezt senki sem akadályozta. Bizonyos azonban, hogy a magyarországi szerbség a török kiűzése következtében rendkívül sokat vesztett súlyából, s ha az újabb 1690. évi menekülő hullámtól nem kap erősítést, igencsak meg kell majd küzdenie azért, hogy az újjászervezendő országban megkapaszkodhassak.

Az említett 1690. évi és az azt követő újabb bevándorlás — amely nagyvonalú beszámolók szerint 30-40 000 családdal (200 000 tővel), más vélemény szerint lényegesen kevesebbel gyarapította Magyarország népességét - szorosan kapcsolódik a visszafoglaló háború balkáni eseményeihez. Azt követően, hogy a császári hadak 1688-ban és 1689-ben sikert sikerre halmoztak itt, s már úgy vélekedtek, hogy Isztambulig nem lehet megállítani őket, a helyi szerb lakosság is felajánlotta szolgálatait a császárnak. Csatlakoztak is szerb egységek Lajos badeni őrgróf hadaihoz. Bár nem sok hasznukat lehetett venni, s annál több baj volt velük, nyomatékul szolgáltak az Arzenije Carnojevic peci patriárka és Eena Silvio Piccolomini tábornagy közti tárgyalásokon, ahol a szerbség jogi és egyházi státuszáról volt szó.

Ennek eredményeként adta ki I. Lipót 1690. áprilisi privilégiumát — pontosabban: csupán egyfajta ígérvény — a törököktől visszafoglalandó Albánia, Szerbia, Mysia, Bulgária, Szilisztria, Illyria, Macedonia és Rascia berendezése tárgyában. Mivel ezekre csak a magyar Szent Korona tartományaiként formálhatott igényt, magyar királyi minőségben megígérte, hogy a felszabadított területeket ugyan a Magyar Királysághoz csatolja, de azt — egy vajda (vojvoda) irányítása alatt - elkülönített tartományként kezeli. Vagyis valami olyasféle státuszt ad nekik, amilyet a már az Árpád-korban a Magyar Királysághoz csatolt Horvátország — szerves történeti fejlődés eredményeként — megszerzett, illetve megőrzött magának. A Carnojevichez intézett levél — törökellenes harcra buzdítván a szerbeket - így summázza a kilátásokat: „megígérjük nektek, az előbb említett összes népeknek és országoknak, kik nekünk mint magyar királynak vannak alárendelve, hogy meg fogjuk tartani elsősorban a ti vallásszabadságotok kiváltságait és jogait, a vajda választásának jogát, és hogy mentesek lesztek minden közteher viselésétől és adótól. "5

A bécsi elképzelések részletesebb kifejtésére azonban végülis sohasem került sor, hiszen a háború menete szinte a kibocsátás pillanatában hatályon kívül helyezte azokat. Piccolomini váratlan halála után a császári hadak gyorsan elveszítették az Albániával határos területeket, s a környékbeli püspökökkel, kalugyerekekkel együtt maga Camojevic is Belgrád környékére húzódott. Mivel ekkor már látszott, hogy a menekülő szerbek csupán Magyarország régi határai mögött lesznek biztonságban, a júniusban Bécsbe érkezett szerb küldöttség a korábbinál lényegesen szerényebb kívánságokkal hozakodott elő. A császár-király újabb, 1690. augusztus 21-i diplomája már csupán egyházi autonómiát ígért a hűségére tért szerbeknek: azt, hogy egyházi vezetőiket szabadon választhatják, és a világi hatóságok nem avatkoznak bele a szerb egyház belső szervezeti és fegyelmi ügyeibe.

Bécs tulajdonképpen ezt az újabb ígérvényt is hatályon kívül helyezhette volna, hiszen röviddel kiadása után elesett Niá vára és nagy szerb tömegek indultak Belgrád, majd miután 1690. október 8-án ennek védőserege is kapitulált a törökök előtt, Magyarország belsőbb részei felé. Ezzel megszűnt az az ok, ami az uralkodót e menekülő tömeggel szemben — politikai konzekvenciákat is hordozó — engedményekre kényszerítette, hiszen pusztán a befogadással már viszonozta azokat a szolgálatokat, amelyeket a szerbek - közel sem egy emberként - neki eredeti lakóhelyükön tettek. Bár számolnia kellett az éppen vert helyzetben levő magyar rendek tiltakozásával, ígéreteit továbbra is fenntartotta, s ezen utódai sem változtattak. Nyilvánvalóan azért cselekedett így, mert akkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a korábban megállíthatatlannak tűnő császári hadak a török frontvonal megrövidítésére kényszerülnek, s a szávai és al-dunai határszakasz védelmében — miként egykor, Mohács előtt — a szerbeknek jó hasznát lehet majd venni, lényegében komolyabb anyagi ráfordítás nélkül. (A magyar főurak tervezetei szerint ezt a területet magyar határőrökkel kellett volna benépesíteni.)

Kezdetben azonban a Hadi Tanácsnak sem volt határozott terve arra nézve, hogy hol és mit is kezdjen a beözönlött szerbekkel. Miközben Carnojevicet és papjait a Buda mögötti Szentendrén helyezték el — ahol korábban nem laktak rácok, — a köznép a Duna két oldalán, Buda és Eszék között szóródott szét, ahol teljesen kaotikus viszonyokat okoztak. Az ide-oda hullámzó szerbek — akik hihetőleg magukkal ragadták korábban már letelepedettebb életmódhoz szokott társaikat is — használhatatlanná tették a közutakat, és állandó rettegésben tartották a török uralom alól felszabadult magyar lakosságot, amely az elköltözés gondolatával foglalkozott. Jóllehet csupán egy töredékük volt katonának tekinthető, egyetemlegesen igyekeztek kivonni magukat mindennemű adó alól. Az uralkodó úgy próbált segíteni e bajokon, hogy különválasztja a ténylegesen katonáskodókat, de végül azokat is csak alkalmilag sikerült a terhek vállalására kényszeríteni, akik sohasem vonultak hadba. Egyszerűen odébb álltak az adószedő vagy a katonai végrehajtás elől. Állandósult a török területre visszaszökdösés is.

A menekült szerbek a déli határra telepítésének folyamata a török háborút lezáró 1699. január 31-i karlócai békekötés után gyorsult fel. Ez egyfelől „elnapolta" azt a reményt, hogy a menekültek visszatérhetnek Szerbiába, másfelől kijelölte a megvédelmezendő határokat. A Hadi Tanács, helyben pedig a német várparancsnokok által irányított drávai, al-dunai, tiszai és marosi határvidék — mintegy 20.000 határőr — megszervezése 1702-re fejeződött be. „Titeltől Szegedig a Tisza tétetvén határol a török és a keresziény között, a Tisza mellett való rácság reguláltatott, s az fegyveres népnek sáncokból sáncokra való osztása, meghatározása concludáltatott, s annak szántóföldje, rétje kihasíttatott s az fegyvertelen pedig tereh viselés alá vettetett" — jegyezte naplójába az erre kiküldött bizottság egyik tagja, Károlyi Sándor.6

A sáncokban, illetve az őrházakban (csárdákokban) őrködők szolgálati birtokot kaptak, illetve mentesültek a földesúri, egyházi és állami adók s a robotolás alól, kötelesek voltak viszont szállást és előfogatot adni az átvonuló katonaságnak, továbbá a várerődítési munkát végezni. (A szolgálati birtokot és a vele járó kedvezményeket csupán úgy lehetett átörökíteni, hogy a leszármazott is határőrnek állt.) A határőrök vámmentességet élveztek saját területükön belül, ahol a Török Birodalommal és Ausztriával folytatott kereskedelem fonntos útvonalai haladtak keresztül. A letelepedett szerbek nagy kedvvel vetették bele magukat a kereskedésbe; a környékbeli vámjegyzékben mást jószerivel nem is, csupán szerbet látunk ún. török árukkal vagy szarvasmarhával északnak, iparcikkekkel délnek mozogni.

A Határőrvidék megszervezése és beillesztése persze közel sem volt olyan egyszerű feladat, miként azt Károlyi sommás leírása alapján gondolhatnók. A problémák jelentős része abból származott, hogy az ügyekbe a kamarai szerveknek is volt beleszólása, s hogy bár a határőröket kivették az újjászerveződő vármegyék joghatósága alól, magát a területet nem vonták ki azok. Nem is vonhatták, hiszen a Határőrvidéken is éltek — sokszor ugyanazon helységen belül — kamarai és magánföldesúri jobbágyok, többnyire maguk is szerbek.

Egyelőre nem tudható, hogy a szükségesnél jóval bőségesebb kínálatból hogyan választották ki a fegyvereseket, és hogyan sikerült a többit paraszti sorba visszakényszeríteni. Abból ugyanis, hogy a Rákóczi-szabadságharc küzdelmeiben a határőrökét messze felülmúló számú szerb katonatömegek jelentkeztek, arra kell következtetnünk, hogy nemcsak a határőrök értettek a fegyverforgatáshoz. Amikor, még a felkelés megindulása előtt, úgy tűnt, hogy a szerbeket sikerül a magyar ügy mellé állítani, Carnojevic állítólag 40.000 fegyverest ígért. Ugyancsak a Rákóczi-kor forrásanyagából tudjuk, hogy például a szlavóniai szerb parasztok nem akartak belenyugodni alávetett sorsukba: trAz egybegyűlt nép között zúgás támadt — jelenti az egyik császári biztos 1704. évi küldetéséről, — és arcomba vágták, hogy ők immár parasztok, mindenféle porciót kell adniuk, robotra kell járniuk, és „spahiák"-at [ ="szpáhi" = török hűbér-birtokos], azaz földesurakat raktak föléjük, s pedig olyanokat, akiket ők semmiképpen sem akartak elfogadni, még kevésbé eltűrni; most aztán harcoljanak helyettük a „spahiá"-k és harcoljon a határőr katonaság...; nem akarnak fegyvert fogni a kurucok ellen, illetve, hogy ezt majd csak akkor teszik, ha visszafizetik nekik azt a pénzt, amit jó néhány éven át a porcióadóban beszedtek tőlük, továbbá: ha visszahelyezik őket régi szabadságjogaikba, nem különben: ha majd őket is határőr katonáknak tekintik, annál is inkább, mert ők karddal segítették kiszakítani az országot a török markából s ő császári felsége uralma alatt megtartani. "7

A kezdetben kecsegtetően indult magyar-szerb megegyezési kísérletek végül is hamar kudarcba torkolltak. Ha Bécs ilyen tekintetben is számolt a Délvidékre telepített szerbekkel, - ami kétséges —, jól számított: a szerbek mindvégig eltökélten küzdöttek a császár oldalán, s jelentős kuruc erőket kötöttek le a Dráva, a Tisza és a Maros vonalán, tehát mindenütt, ahol a Határőrvidék magyar lakta területekkel érintkezett. A maguk szempontjából alighanem helyesen választottak, hiszen a magyar földesuraknak és az újjászerveződő nemesi vármegyéknek közvetlenebb érdeke fűződött a szabadparaszti fejlődés útján megindult szerb tömegek fokozottabb alávetéséhez, mint a távoli Bécsnek. A magyar-osztrák összecsapássorozat mellékhadszínterein szüntelenül folyó magyar-szerb küzdelem — mindkét, de kivált szerb oldalról - bővelkedett bestiális, visszataszító mozzanatokban.

Ezek csak fokozták a két, egymás mellett élő nép közt a törökkori fejlemények következtében amúgy is eluralkodott gyanakvást, s — szinte forgatókönyvszerűen — megismétlődtek az 1848/1849. évi szabadságharc sodrában is. Rákóczi teljesen tisztában volt a magyar-szerb viszony rendezetlenségéből eredő súlyos jövőbeli kilátásokkal, s egészen 1709-ig nem szűnt meg ezen — román és orosz közvetítéssel — megkísérelni változtatni. Sajnos sikertelenül. Jóval később, maga II. József császár is úgy észlelte, hogy a szerbek szinte az anyatejjel szívták magukba a magyargyűlöletet. A magyar rendek sem tekintettek ugyan nagyobb szimpátiával a megkérdezésük nélkül különleges jogokhoz juttatott szerbekre, a szerbellenesség azonban legfeljebb csak azokon a területeken vált köznépi érzületté, ahol az együttélés folytán sűrűn adódott alkalom a közvetlen konfrontációra. Bár akadtak vegyest szerbek és magyarok által lakott falvak is, általában külön települtek. Jellemző, hogy Pécska korában csak a településen belül elkülönült lakossága idővel szétköltözött Magyar-, illetve Rác-Pécskára.

Alig zárult le a Rákóczi-szabadságharc, Magyarország délkeleti részén és előterében olyan események történtek, amelyek újabb átrendeződést indítottak el a magyarországi szerbség körében. Részben, mert Temesvár visszavételével (1716) újabb - lényegében üres, de legalábbis (ráadásul főként szerbek által) ritkán lakott - területek nyíltak meg, részben pedig, mert Belgrád (1717) visszaszerzése ismét felcsillantotta a reményt Szerbia legalább részleges felszabadítására. Az összefüggő szerb tömbtől viszonylag elszigetelt Tolna megyei rácok már 1716-ban a Szerémségbe és Szlavóniába húzódtak. Az újabb, 1737/1739. évi szerbiai háború során a császári seregek ismét elvesztették Belgrádot, mire — Arsenije Jovanovic peci pátriárka vezetésével — újabb menekülőhullám érkezett Magyarországra. (Meglehet persze, hogy a menekülők bizonyos, esetleg nagyobbik része azon határőrökből állott, akik részt vettek a hadműveletekben és — mint a fejleményekből kiderült, túl korán - visszatelepültek Szerbiába.) Ugyanez megismétlődött az 1787/1789. évi osztrák-török háború sodrában is, amikor II. József hadai ugyan ismét visszafoglalták Belgrádot és néhány kisebb várat, de a szerbiai hódoltság felszámolására ezúttal sem kerülhetett sor. Eközben viszont folyt a szerbek kivándorlása is: a század közepén, II. Katalin cárnő hívására, jelentős számú magyarországi — túlzó források szerint százezer — szerb vándorolt ki Oroszországba, a Dnyeper és a Bug folyók között még megalapítván „Új Szerbiát". (A szerb nemzeti egyház már a 17. században élénk kapcsolatokat alakított ki Moszkvával, ahonnan könyveket, utóbb, a 18. században tanítókat kapott. Hovatovább az egész szerbség a „nagy testvért" kezdte látni Oroszországban, amelynek segítésére bizton számíthat.)

Kezdetben az Udvari Kamara sem a magyarokat, sem a szerbeket nem akarta beengedni a visszafoglalt terület városaiba, a Hadi Tanács azonban buzgón osztogatta az utóbbiaknak az üres telkeket Budán és Pesten, s így ezekben is, más városokban is ún. „Rácvárosok" keletkeztek. Maradtak paraszti sorban élő szerb szórványok továbbá Somogy megye északi részén, Tolnában, a Csepel-szigeten és Szentendre környékén is. Ezeknek szervezetileg semmi közük sem volt a határőrszervezethez, de — akárcsak a Határőrvidéken élő parasztokra — rájuk is kiterjedt az egymást követő uralkodók által sorra megerősített 1690. augusztusi privilégiumok hatálya. Ők is képviseltették magukat a magyarországi szerbek legfontosabb koordináló szervében, az ún. szerb nemzeti kongresszusokon, amelyek pedig a szerb hierarchia és a határőrszervezet — a két legfontosabb szerb intézmény — szoros összefonódásának eredményeként váltak életképessé.

A szerb nemzeti egyházi kongresszusok intézménye semmilyen módon nem illeszkedett Magyarország hagyományos rendi kormányzatába. Sem az országgyűlésen, sem pedig a helyi önkormányzatokban nem voltak képviselve (ami természetesen nem vonatkozik az egyénileg megnemesített szerbekre). Részben a katonai kormányzaton, részben pedig a Bécsben felállított — a Magyar Kancelláriától független — ún. Illyr Deputatión keresztül közvetlenül Bécshez kapcsolódtak. A kongresszusokat „rendszertelen időközönként" a szerb egyházi belügyek rendezésére hívták össze, rendszerint akkor, amikor az előző halála miatt új metropolita választása vált szükségessé. (Hogy ez az összefüggés mily szoros volt, jól mutatja, hogy miután az 1790. évi temesvári kongresszuson metropolitává választott Stefan Stratimirovic negyvenhét esztendeig töltötte be a méltóságot, egészen 1837-ig nem került sor újabb kongresszusra.)

Noha a magyarországi szerb egyház éppen szerbiai fejének, a peci pátriárkának átköltözésével kapott szilárdabb szervezetet, a központ csakhamar visszakerült a török uralom alatt maradt Peére, utóbb ettől függetlenül, a Karlócán vagy Belgrádban székelő érsek (metropolita) irányítása alatt fejlődött. Az utóbbit az alája tartozó — pankráci, varasdi, kostajnicai, károlyvárosi, budai, bácsi (szegedi), temesvári, verseci, karánsebesi stb. — változó számú püspök, valamint a világi — katonai és polgári — előkelők választották. (Amikor Bécs 1727-ben kísérletet tett a kongresszusnak ún. egyházi főtanáccsal való helyettesítésére, ezt 12 egyházi, 24 katonai és 36 polgári tag alkotta volna.) A metropolita legfőbb jövedelmi forrása — a hagyatékokon és az egyházi adókon túl — a dállyai (Verőce m.) uradalom volt, s egyes zárdák is rendelkeztek fekvőséggel, de ezek révén csupán korlátozottan folyhattak bele a vármegyei életbe.

A szerb kongresszusok túlnyomórészt valóban egyházi és az azzal szorosan összekapcsolt iskoláztatási ügyekkel foglalkoztak, tevékenységük azonban — azon az alapon, hogy a privilégiumokat az egész magyarországi szerbség kapta — lépten-nyomon maga után vonta politikai kérdések megvitatását is. Jobbára a privilégiumok vélt vagy valós megsértése kapcsán - tehát olyan gravaminális fromában, ahogy a 16-17. századi magyar országgyűlések is eljártak a királyi leiratok kapcsán, csakhogy persze jóval beszűkültebben. Így aztán a kongresszusok nagy szerepet kaptak azon téveszme fenntartásában is, miszerint a szerbeket

—  érdemeik alapján, az 1690. áprilisi ígérvény értelmében - olyan önálló terület illeti meg Magyarországon belül, amelynek ügyeibe a magyar hatóságoknak nincs beleszólási joga, s amely közvetlenül az uralkodóhoz kapcsolódik. Az 1790. évi temesvári kongresszus már ennek a helyét is „kinézte": a magyar országgyűlés rendelkezése alá csak éppen visszahelyezett, magyar, német, román és szerb lakosságú Bánságot kívánt a szerb autonómiává alakítani.

Az érvelés ingatag jogi, de annál erósebb érzelmi alapon nyugodott, ami állandó ösztönzést kapott magátol a Határőrvidék létezésétől. Ez ugyanis ha de iure nem is, de de facto megvalósította az összefüggő, szerbek lakta területek különválasztását, s így benne — ha valaki nagyon akarta — a szerb autonómia előképét láthatta. Tág lehetőségeket adott az értelmezésbeli csúsztatásoknak az is, hogy I. Lipót egykoron magyar királyként rendelkezett a felszabadítandó területek berendezéséről, amit

—  igaz, erőszakoltan - úgy is lehetett értelmezni, hogy ha egy személyben dönthetett Magyarország „melléktartományainak" sorsáról, úgy azt nyilván megteheti az ország törzsterületén belül is.

Az 1690. áprilisi diploma jogszerűen másnak aligha fogható fel, mint adott történelmi körülmények között született, csupán azokra érvényes rendezési elképzelések, amely a körülmények változásával érvényét vesztette. (Igaz, ugyanilyen ingatag alapokon nyugodott a király Szerbiához, Bulgáriához stb. való joga is, hiszen azokat a középkori Magyar Királyság sohasem birtokolta ténylegesen.) Az 1689-ben a császári hadakhoz csatlakozott szerbség katonái hozzájárulása közel sem volt olyan értékű, hogy feledtethette volna: nem érdemeikért cserében, hanem csupán a császári ügy támogatása miatt szorult helyzetbe került menekülőként nyertek bebocsátást Magyarországra. (Igaz viszont, hogy

—  mivel a magyar társadalom sem járult hozzá megfelelő mértékben saját országa felszabadításához - ezen az alapon éppenséggel jogosnak minősíthetők az abszolutizmus egyéb, a magyar alkotmány sérelmével hozott rendelkezéseit, köztük a szerbeknek adott - de csupán már csak egyházi tárgyú - kiváltságokat is. (A magyar rendek kétségkívül joggal hivatkoztak arra, hogy az uralkodó saját esküjével került szembe - hiszen abban az ország egységének megóvását vállalta -, amikor autonómiát ígért a szerbiai szerbeknek, s amikor a Határőrvidéket - más területekhez hasonlóan - kivonta az országgyűlés hatásköre alól. S még jogosabban arra, hogy olyan, nemzeti alapon differenciáló privilégiumokkal az ország egyetlen más nemzetisége sem rendelkezik, mint a szerbség.)

A szerb köztudatból az „elveszett szabadságról" élő tévhitet azonban nem lehetett kitörölni, sőt - miként az másutt is oly gyakran megesett és megesik — az idők folyamán erősebbnek bizonyult, mint az igazolható jog. Hiába figyelmeztette az 1790. évi temesvári kongresszuson hittestvéreit Sava Tököly a történeti igazságra, a gyűlés irataiban nincs nyoma, hogy fejtegetései termékeny talajra találtak volna. Sőt éppen a céhbeli történetírás - élén a kiváló cseh történésszel, Constantin Jirecekkel -fáradozott a legbuzgóbban azon, hogy módszeresen „bebizonyítsa": a szerbek önálló alkotmánnyal rendelkező nemzetként, mint állam az államban élnek Magyarországon. Ezt az érvelést természetesen legott felkapták a szerb politikusok országhatáron innen és túl, hogy vele előbb a szerbek Magyarországon belüli jogait, majd a történeti Magyarország felosztását megtámogassák. (Eközben azokat a szerb történészeket, akik az okfejtés tarthatatlanságára rámutattak, a „nemzetietlenség" vádjával igyekeztek elhallgattatni.) Hogy ez a felfogás nem lehet idegen a mai szerb politikai felfogástól sem,, azt jól mutatja Szerbia az egykori magyarországi részének „Vojvodina" elnevezése. Ez az elnevezés ugyanis egyenest visszautal az 1690. áprilisi diplomára, hiszen ez kívánt a felszabadított Nyugat-Balkán élére vajdát állítani, s azzal a területet „vojvodinává" alakítani; a terület élén „magyar időkben" sohasem állott semmiféle vajda.

Miközben a szerb autonómia gondolata egyre terjedt, a hivatkozási alapját erősítő, elkülönült szerb terület nagysága egyre zsugorodott. Mária Terézia a század közepe táján felszámolta a feleslegessé vált al-dunai, tiszai és marosi határőrvidéket; belőle csupán a titeli Sajkás Kerületet hagyta meg. Egyre zsugorodtak és délebbre szorultak az immár Bánátnak (Bánságnak) nevezett Tisza-Marosköze katonai igazgatás alatt álló területei is. Végül az itteni Határőrvidék az Al-Dunánál állomásozó három ezredre csökkent, ezekből azonban - a környék etnikai változásainak jeleként - immár csak az egyik volt szerb, a másik kettő német, illetve román. (A német betelepedés a Bácskában is jelentős mértékben csökkentette a szerbség súlyát.) Az 1771. évi ún. ,illir regulamentum' — a Dráva-Száva közti és az 1778-ban Magyarországhoz közigazgatásilag is visszacsatolt Bánátra kiterjedő hatállyal - világosan kimondta, hogy a szerbek csupán vallási ügyekben mentesek a vármegyei és városi magisztrátusok, valamint a Magyar Kancellária joghatósága alól, s a metropolita csupán egyházi téren feje a magyarországi szerbségnek, világi tekintetben nem.

E - számára kedvezőtlen - fejleményekre az 1790. évi temesvári kongresszus részben a külön szerb terület kiszakításának igényével, részben pedig azzal válaszolt, hogy megkísérelte megerősíteni a szerbek pozícióit az egységesülő magyarországi közigazgatáson belül. Követelte a metropolita és a püspökök meghívását az országgyűlésre, azon törvények hatályon kívül helyezését, amelynek a nem katolikusok hivatalviselését megtiltották, s azt, hogy a szerb többségű Szerem és Verőce vármegyék főispánságát a metropolita, illetve szerb úr kapja; hogy vármegyegyűlésen a birtokokkal rendelkező zárdáknak is lehessen képviselete; hogy az általuk is lakott városokban a szerb polgárság arányának megfelelő számú tisztséget (polgármesterséget, tanácstagságot) kapjon, stb.

A magyar álláspontot részleteiben megismerhetjük az 1790/1791. évi országgyűlés irományaiból. Batthyány József esztergomi érsek szerint „a szerbek még idegenek az országban, sem püspökeik, sem képviselőik nem jöhetnek az országgyűlésre, mert viszonyaik még nincsenek törvényesen rendezve, hanem csak privilégiumon alapulnak"8

A rendek 1791. márciusi felirata enyhébben ítélte meg ezt a kérdést, az autonóm tartomány kialakítására vonatkozó igényt azonban - teljesen érthetően - mereven elutasította. Azokról az ortodoxokról, akik I. Lipót alatt „bizonyos feltételekkel ide átjöttek", így nyilatkozott: „A feltételek között az volt a legfőbb, hogy némi földrész adatván nekik, a végekben katonáskodjanak, egyébiránt vallásuk vagy inkább hierarchiájuk megtartásáról néhány kiváltság adatott nekik, amelyekbe...most nincsen helye beleereszkednünk, mert készek vagyunk azokat, ha az ország alkotmányával nem ellen- keznek, törvénnyel megerősíteni...; az ilyetén bevándorló nép soha sem fogadtathatik be egy országba vagy tartományába olyformán, hogy itt külön államot képezzen, mert úgy az nem befogadás, hanem új államnak az országterület egy részének elszakasztásával történő alapítása volna ".9

A magyar közgondolkodást hosszú időre meghatározó axiómát azonban Pálffy Károly magyar kancellár mondta ki, miszerint „a szerb, mint nemzet, Magyarország területén nem létezik".10    

Szálka volt a magyar rendek szemében a II. Lipót által felállított Illir Kancellária is, amelyet az uralkodó halála után, 1792-ben legott beolvasztottak a Magyar Kancelláriába.

Tekintettel arra, hogy az 1791. évi 26. tc. a többi magyarországi alattvalóval azonos jogokat biztosított a szerbeknek és akceptálta egyházi privilégiumaikat is - minek következtében a metropolita és a szerb püspökök helyet kaptak a Felső Táblán -, e magyar felfogást nem lehet egyoldalúan kárhoztatni. Annál is kevésbé, mert az „egy ország - egy nemzet" koncepciójához - ami napjainkban is feltámadt egyes szomszédainknál - nem kapcsolódott ezt előmozdítani kívánó, magyarosítási akcióprogram. Bár a következő évtizedekben elhangzottak olyan követelések, hogy a nemzetiségeket, köztük elsősorban a szerbeket, el kell magyarosítani, a többség természetesnek vette a nyelvi sokszínűséget -     magyar irodalmi körökben például a szerb népköltészet, kifejezetten nagy népszerűségnek örvendett - s erőszakos térítésre sem került sor.

Kivált nem a kormányzat részéről, amely az utóbbi álláspontot vallotta és ültette át a gyakorlatba. Polgárként elismerte a nemzetiségek jogát a szabad nyelvhsználathoz és a vallásgyakorlathoz, kollektíve azonban nem, a szerbek esetében pedig - amennyiben a szerb egyházi kongresszusok intézménye és a privilégiumok fennmaradtak - csupán korlátozottan. Nem is tehetett másként, hiszen ha a szerbeket, mint közösséget, beemeli a magyar alkotmány sáncai közé, maga bátorítja a többi a „nemzeti öntudatosulás" alacsonyabb - és azon belül is különböző - fokán álló többi nemzetiséget, hogy hasonló elbánást igényeljenek. Ez szöges ellentétben állt a feudális elemekkel még át- meg átszőtt magyar rendi közgondolkodás hagyományaival, még inkább frissen megerősödött öntudatával, de - mondjuk ki - az ország érdekeivel is. (A magyar felfogás tulajdonképpen a középkori eredetű „Hungarus-tudatban" gyökerezett, miszerint minden magyar nemes - tekintet nélkül anyanyelvére és szokásaira - az egységes politikai nemzet teljes cselekvési joggal rendelkező tagja. Ez a felfogás szállt alá a népi tömegekre - akikkel e tekintetben korábban egyáltalán nem számoltak - olyképpen, hogy mindenki, aki az ország területén él, „magyar".)

A szerbek polgári egyenjogúsítását a szerb társadalmon belül bekövetkezett, mélyreható változások alapozták meg. A szerbség ugyanis már régen megszűnt olyan - leginkább katonáskodásra, azon túlmenőleg legfeljebb állattenyésztésre alkalmas - tömegnek lenni, amilyen beköltözésekor volt. Az évszázados fejlődés során harmonikusan beilleszkedett a magyarországi társadalmi munkamegosztásba, s - ha lehettek is színvonalkülönbségek - a társadalom éppoly hasznos tagjává vált, mint magyar és német társai. Az ország gazdasági életét szervező városok szerb polgársága már régen a közösség megbecsült alkotóelemének számított, bár általában még sokáig nem rendelkezett arányának megfelelő befolyással a városigazgatásban. Jórészt az ő köréból, támogatásával alakult ki az a szerb értelmiség, amely egyfelől -modern köntösbe öltöztetve - hangot adott a szerb követeléseknek, éltette és továbbfejlesztette az etnikai különállás-tudatot tápláló hagyományokat, de amely harcot indított a túlzott egyházi befolyás visszaszorításáért is. (Persze csak módjával, hiszen továbbra is a szerb egyház szolgált a népi összetartozás szilárd keretéül, s az ellene indított támadások egyszersmind az összetartozás alapjait is bomlasztották.)

A feloszlatott határőrkerületek tiszti és legénységi állománya a maga társadalmi szintjén épült bele a környező civil társadalomba. 1751-ben Mária Terézia egyszerre 45 Tisza-vidéki határőrtisztnek adott ármálist, akik — vagyonos emberek lévén — örömmel szabadultak meg a katonáskodás terheitől, és vetették bele magukat a vármegyei életbe. Mivel a korábban egységes státuszúnak tervezett határőrszervezet a legénység körében sem akadályozta meg társadalmi különbségek kialakulását és elmélyülését, azok, akik vállalták a jobbágysorsot, életszínvonalukat tekintve a szabadalmas mezővárosok lakóival kerültek egy szintre. (A felszámolás során természetesen elsősorban a szegényebbek álltak odább.) Bár Johann Strauss még a 19. század második felében is tudatlan disznótenyésztőként és - kereskedőként jeleníti meg egyik operettjében a megtollasodott, feltörekvő szerb parasztot, - ami annyiban helytálló, hogy ezt az ágazatot valóban a szerbek uralták -, a szerb parasztság már régen levetkőzte eredendő, állattenyésztő mentalitását. Még a legnagyobb állattartóknak is volt szántóföldi gazdasága és szőlője; ez utóbbi művelési ág sok szegény szerbnek is megélhetést nyújtott. Az egykori határőrök nagy számban épültek be a Határőrvidék területén fekvő, lendületesen fejlődő városok polgárságába. Maguk a megmaradt határ őrök is - akik a dolog természeténél fogva csupán alárendelt szerepet játszhattak a háborúban a reguláris hadak mellett, s akiknek egyre kevesebb dolga akadt a határok védelmében - maguk is hasonló utat jártak.

A magyarországi szerb népesség időközben jelentős kultúrális intézményhálózattal szerelte fel magát. Az 1727. évi királyi leiratban foglalt engedéllyel élve a metropolita - egyelőre még orosz tanítókkal - középiskolát létesített Karlócán, Eszéken és Dállyán. 1790-ben alapítványt hoztak létre papnevelő szemináriumok létesítésére, amelyek-ben az erdélyi és bukovinai ortodox papság színvonalas utánpótlásáról is gondoskodni kívántak. (Pópában egyébként nem volt hiány; az 1769. évi karlócai kongresszus csupán azon helységekben engedélyezte több pap alkalmazását, ahol a házak száma meghaladta a háromszázat. Vagyis: nem a létszámmal, hanem a minőséggel volt baj; képzetlen emberek nyilván azért törekedtek a papságra, hogy ne kelljen országos adót fizetniük.)

A szerb egyház belső művelődési monopóliumán II. József uralkodása alatt keletkeztek az első jelentősebb repedések. A falusi és a városi ortodox elemi iskolákat továbbra is a papság felügyelte, de - a számukra Bécsben lefordított könyvek révén - már behatolt falaik közé a jozefinizmus világias szemlélete. A Bécsben képzett, az új eszmének elkötelezett szerb kerületi tanfelügyelők - a tanítók képzettségének javítására - Temesvárott, Zomborban és Eszéken mintaiskolákat (tanítóképzőket) szerveztek. Bár jelentéseiben elsősorban a hiányosságokat - a nép és a papság elmaradottságát - hangoztatta, a 18. századi szerb művelődés kiválósága, Teodor Jankovic-Mirijevski oly eredményesen működött a Bánátban, hogy az uralkodó 1782-ben őt küldte Oroszországba, megismertetni az ausztriai módszereket.

Miközben a „frontvonalon", vagyis: a nemesi vármegyéknél nem sokat változott a szerbeket alábecsülő megítélés, a magyar értelmiség köréből nemcsak türelmes, hanem rokonszenvező hangok is hallatszottak. Ezt nagyban elősegítették a magyar és a szerb értelmiségiek közt szövődött személyes kapcsolatok, - jobbára ugyanis természetes szövetségesként tekintettek egymásra -, s az olyan mindkét nyelven anyanyelvi szinten verselő költők, mint amilyen Mihalio Vitkovic, azaz Vitkovics Mihály volt. A Sava Tököly által alapított kollégium, a Tökölyanum a pesti egyetemen tanuló szerb diákokat belekapcsolta a magyarországi mozgalmakba, s egyben segített eltávolítani őket az egyházias felfogástól. A szerb könyvek java része a budai Egyetemi Nyomdából került ki; nemcsak a magyarországi szerbek, henem Szerbiának a török uralom alól 1830-ban felszabadult, Belgrád környéki részei számára is. Ezzel ugyanazokat a vonásokat erősítette, mint a Tökölyánum.

A reformkor vezérgondolata, a magyar nacionalizmus természetesen élénkítőleg hatott az országban élő nemzetiségek, köztük a szerbek nemzeti öntudatosodására is. Azonosak voltak a folyamat fázisai is: ezek is irodalmi-nyelvi mozgalomból fejlődtek politikaivá. Pontosan az irodalmi-nyelvi indíttatás - kivált az, hogy a magyar reformellenzék a magyarnak államnyelvvé tételére törekedett, s azt az 1843/1844. évi 2. törvénycikkel a törvényhozásra, a végrehajtó hatalomra és a bíráskodás legfelsőbb szintjére vonatkozólag el is éne - eleve magában rejtette a meghasonlás lehetőségét. Ráadásul a reformellenzék többé-kevésbé egyetértésre jutott a tekintetben, hogy e nemzetiségeket — a „kultúrfölény" elmélete jegyében — el kell magyarosítani; ebben inkább csak a módszereket illetően mutatkozott — igaz, lényeges és még lényegesebb következményekkel járó — nézeteltérés. Széchenyi István a fokozatos, meggyőzésen és példamutatáson alapuló magyarosítás mellett kardoskodott, a radikálisabbak erőszakosabb módszerek alkalmazását is megengedhetőnek tartották. Hangsúlyozandó persze, hogy az utóbbiak sem jutottak el a nem magyar nyelvek és intézmények betiltásának követeléséig. Továbbra is a magyar felfogás alappillére maradt az „egy ország — egy nemzet" elv, amit Kossuth Lajos 1847-ben így fogalmazott újra: „Én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, akik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itt nincsen. "11

Ahhoz képest, hogy a magyarországi szerb öntudatosodási mozgalom erős ösztönzéseket kapott a horvát „illirizmustól" — amely a délszlávok magyarellenes összefogását hirdette — és Szerbia felől ahol Ilija Garasanin belügyminiszter, Ausztria és Oroszország ellensúlyául, egy szerb vezetés alatt álló délszláv birodalom létrehozását sürgette, a magyar-szerb viszony közel sem volt annyira kiélezett, hogy előreveti- tette volna a szabadságharc sodrában bekövetkezett súlyos meghasonlás. Az 1837. és 1842. évi karlócai szerb kongresszus ugyan, szokás szerint, kikelt a sérelmek ellen, s Josip Rajasic metropolita többször hangot adott a szerb követeléseknek az országgyűlésen is, a helyzet egyáltalán nem tűnt robbanásig feszültnek. Sőt a szerb polgárság hangadó elemei — és újságjuk, a Serbske narodne novine — inkább a magyarokkal tartott Bécs ellen, mint fordítva. (Ez a réteg utóbb  - testvérei többségével ellentétben — a szabadságharc mellett foglalt állást.)

Talán a szerbek látszólagos nyugalma és valóságos megosztottsága is hozzájárult ahhoz, hogy az 1848. évi magyar forradalom vezetői nem voltak képesek belátni: az általános polgári jogok kiterjesztése (mint 1791-ben) és a jobbágyság felszabadítása immár aligha lesz elegendő, hiszen — miként ők is Bécsből — a nemzetiségek ennél többet várnak tőlük. Így aztán a fegyvertársnak ajánlkozó, de nemzeti elismerésüket remélő liberális szerb küldötteket anélkül bocsátották haza Pozsonyból, hogy bárminő későbbi rendezést kilátásba helyeztek volna számukra.        

Pedig a délvidéki szerbek akkortájt már a Szerémségből, Baranyából, Bácskából és Bánátból kialakítandó szerb vajdaság követelésénél tartottak, amely - miként Horvátország — közvetlenül Bécstől függne.

Persze nehéz lenne megmondani, hogy milyen ígéretek lettek volna elegendőek az erős egyházi befolyás alatt álló szerb tömegeknek a szembefordulástól való visszatartásához. A hierarchia hagyományainak megfelelően eleve Bécshez kötődött, s a kialakult helyzetben jó alkalmat látott a vajdaság megvalósításához, amivel mellesleg egyben világi hatalmát is megszilárdította volna a szerb nép felett. Egyébként sem volt nehéz dolguk, hiszen a pozsonyi útjukon csalódott szerb liberálisok, jóllehet nem volt ínyükre az egyház bizton előrelátható megerősödése, maguk is úgy vélték: csak fegyverrel lehet engedményekre kényszeríteni a magyar kormányt. Az 1848. május 13-15-i karlócai kongresszuson semmi esélye nem volt a „belső-magyarországi" szerb küldötteknek, akik továbbra is megegyezés keresésének szükségességét hangoztatták.

Az 1848/49. évi magyar szabadságharc idején - helyenként ugyanazokkal a visszataszító brutalitásokkal, mint akkor — megismétlődött a Rákóczi-szabadságharc tragédiája. Ez annál is elszomorítóbb, mivel a szerbség ekkor már közel sem volt olyan idegen test Magyarország területén belül, mint egykoron, a teljesen demokratizálódott szerb katona-paraszt tömegek betelepítésekor.

A szerb elképzelésekre nézve is vészjósló jelek már a háború alatt mutatkoztak: I. Ferenc József császár 1849 januárjában a szerbiai önkéntesek visszakergetésével válaszolt Rajasic azon intézkedésére, amellyel önhatalmúlag ún. odborok (választmányok) irányítása alá helyezte a szerb fegyveresek által ellenőrzött déli területeket. A március 4-i olmüci oktrojált alkotmány — amely a minden áron való birodalmi egység gondolatából indult ki - csupán mint jövőbeli lehetőségekről beszélt szerb vajdaságról, az ebből, a Horvátországból, Szlavóniából és a Határőrvidékből szervezendő ún. Háromegy Királyságról. Jó jósnak bizonyult Jakov Ignatovic, az ekkortájt Belgrádban dolgozó szentendrei író -aki korábban oly hevesen ellenezte a Bécshez csatlakozást, - hogy a „szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni".12

Jól látta azt is, hogy Bécs vezéreszméje a centralizáció lesz. I. Ferenc József 1849. novemberében kibocsátott „nyílt parancsa" Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyék területéből, valamint Szerem megye két járásából ugyan létrehozta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű, korábban sohasem volt területi egységet, s címei közé felvette a „Szerb Vajdaság nagyvajdája" megjelölést is, mindez azonban csak elnevezésében hasonlított arra, amit a szerbek maguknak elképzeltek. Az új tartományt éppúgy német katonatisztek és bürokraták irányították, mint a levert Magyarország bármelyik katonai területét, székhelyét pedig tüntetően nem Karlócára, hanem a német többségű Temesvárra helyezte.

A vajdaságot nem egyesítették a Határőrvidékkel, s nem esett szó többé a Háromegy Királyság létrehozásáról sem.

A nemzetiségek „közös haza — több nemzet" követelésével szemben az 1861. évi magyar országgyűlés újfent a régi „egy ország — egy politikai nemzet" felfogást állította szembe. Megtoldotta azonban azzal, hogy „az országban lakó minden népek... egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik".13

A magyar kormányzat a kiegyezés után is erre az alapra helyezkedett, amikor megalkotta a „nemzetiség egyenjogúsága" tárgyában az 1868. évi 44. törvénycikket. Bár ez is a magyart nyilvánította az állam hivatalos nyelvévé, vármegyei szinten — ott, hol az illető nemzetiség aránya meghaladta az összlakosság felét, — az alsó fokú közigazgatásban és a bíróságokon elismerte a kisebbségi nyelv használatának jogát. Az állam kötelességévé tette, hogy gondoskodjék minden nemzetiség alap- és középfokú iskoláztatásáról (a nemzetiségi iskolákban csak 1883-tól fogva volt kötelező a magyar nyelv oktatása). A községeket és az egyházakat feljogosította arra, hogy nemzetiségi iskolákat, kultúrálias és gazdasági egyesületeket alapítsanak és működtessenek.

A nemzetiségi képviselők — román és szerb vezérlettel — persze az engedmények kiterjesztését szorgalmazták. Miután a kiegyezés — Erdély uniójával és a Határőrvidék végleges felszámolásával (1869-től) — megteremtette Magyarország oly régen óhajtott közigazgatási és politikai egységét, Horvátország pedig — megkötvén a maga kiegyezését — egyelőre elveszítette érdeklődését délszláv testvérei iránt, az autonómia í követelése lekerült a napirendről. Helyette azt kívánták, hogy az országgyűlés az egyes nemzetiségeket ismerje el kollektív jogi személynek, melynek így országos kultúrális autonómiát és a központi intézményekben arányos részesedést nyernének. Ami másként fogalmazva annyit jelent, hogy mégiscsak elismerték volna őket nemzetként. Emellett közigazgatási és nyelvi autonómiát szántak a nyelvhatárok szerint átigazított vármegyéknek is.

A magyar fél azonban nem engedett, s a kortársak joggal utaltak rá: Svájc után Magyarország az első európai ország, amely egyáltalán szükségesnek látta törvényesen rendezni a kisebbségeknek az államhoz való viszonyát. Azt egyébként, hogy a törvény liberális szellemű, nemzetiségi kritikusai sem tagadták. S a késői megfigyelő sem tagadhatja - bár gyakorta megesik, hogy valós és vélt sérelmeket és panaszokat eltúlozva egyesek így tesznek, — hogy a magyar kormányzat nagyjában-egészében mindvégig tartotta magát az 1868. évi elvekhez. Egy olyan országban, ahol az ún. „államalkotó" magyar nemzetiség csupán a századforduló körül tudott számban a vele együtt élő, más nemzetiségek fölé kerekedni, az erőszakos beolvasztásnak, — amit a fejlődésben előttünk járó nyugati országok oly buzgón gyakoroltak korábban is, ekkor is —, aligha lehettek esélyei. Az olyasfajta kísérletek, mint az 1907. évi iskolapolitikai törvény (27. tc. „Lex Apponyi") — amely a felekezeti iskolák államosítása ürügyén azok elmagyarosítását, s ezzel a nyelvváltáson keresztüli magyarosítást célozták — csupán kérészéletű eredményeket, de tartós zavarokat hozhattak.

Annál is inkább, mert az asszimilálásnak ennél a félig-meddig erőszakos módszerénél voltak természetesebb és hatékonyabb eszközei is: így pl. a liberális gazdaságpolitika, amely az állam által teljesen ellenőrizetlenül hagyott gazdaságban valóban azonos feltételeket biztosított Magyarország valamennyi állampolgárának. A kiegyezés utáni gazdasági növekedés a nemzetiségi területeken elsők között s talán a legerősebben a Bácskában és a Bánátban indult meg, amelyek zsíros földjeik miatt afféle „mezőgazdasági eldorádónak" számítottak. Ugyanitt a századforduló táján meggyorsult az élelmiszer- és gépipar fejlődése is. Szembetűnő viszont az itteni szerb hitelintézetek alacsony száma; szemben a román és a szlovák bankok 18-20 %-os arányával, a szerbek csak a területükön működők 5-6 %-ával rendelkeztek. Meglehet azért, mert a legfontosabb szerb bankok és szövetkezetek nem itt, hanem a Horvátországhoz tartozó Szlavóniában és Szerémségben működtek. A szerbek által sűrűbben lakott vidékeken nyolc törvényhatóságú jogú várost találunk, (az összes 29,6 %-a), ami önmagában is a fejlődés meggyőző bizonyítéka.

Igaz, közülük csupán egy, a vegyes magyar- német-szerb-román lakosságú Temesvár sorolható az ország meghatározó ipari központjai közé.

Bár a szerbeknél rendkívül magas volt az őstermelésből élők aránya,   (77 %, aminél csupán a kárpátukránoknál és a románoknál volt  magasabb), ez azonban nem feltétlenül a visszamaradottság, hanem  inkább ellentétben az utóbbiakkal - a rendkívül kedvező adottságok jele  volt. Az összes magyarországi nemzetiség közül csupán a szerbeknél  alakult ki számottevő nagy- és középbirtokos réteg, valamint kereskedő-      polgárság, szinte teljesen hiányoztak viszont az ipari középrétegek. Az értelmiség számarányát tekintve is a szerbek vezetnek; e téren csak a „külön klasszist" képviselő magyarok előzték meg őket, a németekkel már egy szinten állottak. Különösen sok szerb működött a szabad pályákon és a közszolgálatban. Az erős, független világi értelmiség léte azzal a következménnyel járt, hogy az 1860-as és az 1870-es évek fordulójára a főpapság kiszorult a nemzeti mozgalom vezetéséből, amely most — hagyományaival szakítva - a mindenkori magyar kormányoknál keresett támogatást.

A magyarországi politikai fejlődés annyiban kontinuisnak mutatkozik, hogy - miként egykor a rendi országgyűléseknek - a modern országos politikai pártoknak sem sikerült megszólaltatniuk a nemzetiségi érdekeket. A nemzetiségi politikusok nem tagolódtak be a „magyar" pártstruktúrába, hanem sajátos érdekeiket saját szervezeteiken keresztül igyekeztek kifejezésre juttatni. (Ez alól csak a szociáldemokrata és az agrárproletármozgalmak jelentenek kivételt, amelyek a budapesti központ szorosabb ellenőrzése alatt működtek.) A szerb pártok közül kezdetben a Svetozar Miletic újvidéki polgármester vezette Szerb Nemzeti Liberális Párt, felbomlása (1884) után Jasa Tomic Szerb Radikális Pártja játszott meghatározó szerepet, amelyek a nemzeti egyházi önkormányzaton belül is magukhoz ragadták az irányítást. A kiegyezéshez és a magyar pártokhoz való viszonyuk változóan alakult. Általában az új berendezkedés elfogadásából indultak ki, de harcoltak a nemzetiségi jogok kiterjesztéséért, és mindig azokkal a magyar erőkkel léptek alkalmi szövetségre, amelyektől e téren éppen előremozdulást várhattak. Törekvéseikben hol a nemzeti, hol a szociális szempontok kerültek előtérbe. Ritka kivételt képezett az 1908-ban alakult Szerb Demokrata Párt, amely elvi alapokon keresett kapcsolatot a magyar radikálisokkal és szociáldemokratákkal.                                                                                                                   

A magyar kormányzat keveselte a nemzetiségi pártok lojalitását, s éppen a legerősebben, a szerben kezdte a megregulázást: Mileticet   kétszer is elítélték, 1876-ban három évre valóban fogházba is került.  

1871-ben feloszlatták a szerb értelmiségi ifjúság szervezetét, az Omladinát. Ürügyet könnyű volt találni, hiszen a magyarországi szerbek nem vonhatták ki magukat a szomszédos Szerb Fejedelemség létéből és a Monarchia balkáni terjeszkedési törekvéseiből fakadó bonyodalmak hatása alól. Bár látványos státuszperekre szerbek ellen később nem került sor, lassan kikoptak a magyar parlamenti életből: a kiegyezés körüli 7-8 liberális képviselőjükből 1887-re egy sem maradt, s 1906-ban is csupán 3 radikális jutott be oda. A szerb politikai élet súlypontja fokozatosan áthelyeződött a Bánságnál és Bánátnál jelentősebb szerb kisebbséggel rendelkező Horvátországba. A zágrábi saborban (parlamentben) ülő számos szerb képviselő ilyenformán közvetve — a horvát parlament legnagyobb erejének, a közjogi ellenzéknek támogatásával - igyekezett érvényre juttatni érdekeit.

Ezzel a magyarországi szerb politikusok — és közvetítésükkel a nép — fokozottan belekerültek a horvátországi politika hullámverésébe. A horvát pártok nehezen tudták eldönteni, hogy Magyarország súlyának a Monarchián belüli megerősítése (ami Horvátországot is felértékelhette volna), a Béccsel való együttműködés vagy éppen a Monarchia trialisztikus átszervezése viszi-e közelebb őket legfőbb céljukhoz: Horvátország jogainak kiteljesítéséhez. Mindeközben erősödött az a gondolat, hogy a horvát, a szerb és a szlovén nép végső soron egy nemzetet alkot, s rá nézve a legnagyobb veszély Ausztria balkáni terjeszkedése (Bosznia-Hercegovina okkupációja, 1878 és annexiója, 1908). Ez az elsősorban a horvát és szerb ifjúsági mozgalmakban terjedő gondolat kezdetben meglehetősen körvonalazatlan távlati tervekben jelentkezett: a gyakorlatban elsősorban a kultúrális együttműködést szorgalmazták. Előrelátható volt azonban, hogy — Szerbia sorsának alakulásától függően — eljutnak majd a délszláv népek tényleges egyesítésének követeléséig. Vagyis: immár nem a Monarchián belüli identitás elismertetése, hanem a kiszakadás lesz a cél.

A középkori Szerbia északi részéből 1830-ban újjáalakult szerb állam, a Szerb Fejedelemség sokáig kénytelen volt tekintettel lenni a hozzá legközelebbi nagyhatalom, Ausztria érdekeire, s így legfeljebb csak álmodozhatott róla, hogy a magyar- és horvátországi délszlávokat saját fennhatósága alatt egyesíti. Az 1877/1878. évi orosz-török háborút lezáró San Stefano-i békében Törökország anélkül ismerte el, ismételten, Szerbia függetlenségét, hogy az jelentős újabb területekhez jutott volna. Az 1878. évi berlini kongresszus meg egyenest útját állta gyarapodásának, mivel, a magyar királyt megillető történelmi jogok alapján, Bosznia-Hercegovinát a Monarchiának ítélte. Szerbia területének kikerekítésére egészen az 1912/1913. évi két balkáni háborúig kellett várni. Ekkor  Szerbia, Bulgária, Görögország és Montenegro szövetsége kiűzte a  törököket  Macedóniából,  majd  egykori  fegyvertársai  a  túlzottan  megerősödött Bulgária ellen fordultak, s területek átengedésére kényszerítették. Szerbia Macedónia egy részével gyarapodott. A Balkán hatalmi  átrendeződését elsősorban az tette lehetővé, hogy időközben megbomlott a — még a napóleoni háborúk idején kialakult és a magyar szabadságharc leverésében oly hatékonyan működő — konzervatív indíttatású osztrákorosz együttműködés, Németország pedig egyenlőre érdektelennek mutatkozott balkáni ügyek iránt. A bécsi kormányzat  —  amely elsősorban a délszláv egységmozgalmakra gyakorolt ösztönző hatása miatt ellenezte Szerbia megerősödését - határozatlannak bizonyult. Katonai közbelépésre nem tudta elszánni magát, rosszul mérte fel a kilátásokat, s csupán annyi tellett tőle, hogy kijelentse: csak akkor tűri el szomszédságában a megnövekedett Szerbiát, ha az szoros gazdasági kapcsolatokkal bizonyítja lojalitását a Monarchia iránt.

Mint köztudott, a Monarchia, illetve Szerbia az egymással szembenálló szövetségi rendszerek oldalán lépett be az I. világháborúba, amely éppen a Szerbiának küldött osztrák hadüzenettel kezdődött. Ez begyújtotta a már évszázadok óta ketyegő magyar- és horvátországi „délszláv pokolgépet"; a délszláv politikusok tömegesen menekültek a Monarchia területéről. Szervezkedésük és agitációjuk persze gyengítette a Monarchia harckézségét és politikai stabilitását, de önmagában a többi nemzetiségi politikus erőfeszítéseivel együtt sem lett volna elegendő az immár egyértelmű célnak: a Monarchia felbomlasztásának és a Magyar Királyság nemzetiségeinek az illető etnikum államához csatolásának megvalósításához. A döntő mozzanat az volt, hogy Szerbia, az Antanthoz később csatlakozott Románia, valamint Csehország a győztesek oldalán került ki a háborúból. És még inkább az, hogy a magyar hadsereg összeomlása és az 1918. évi magyar polgári forradalom vezetőinek erélytelen politikája következtében Szerbia (is) megszánhatta az igényelt területeket, és ezzel kész helyzetet teremthetett a leendő béke-tárgyalásokra. Ehhez, valamint a győztes Antant-hatalmak vezetőinek azon igényéhez képest, hogy a forradalmi Oroszországot „egészségügyi kordonnal" szigeteljék el Európa többi részétől, lényegtelen - bár várható — mozzanat volt, hogy 1918 őszén a nemzetiségi gyűlések is sorra az elszakadás mellett nyilatkoztak.

Az Osztrák-Magyar Monarchiát és benne az elsősorban sújtott Magyarországot tehát végső soron nem a nemzetiségi kérdés rendezetlensége és a nemzetiségi mozgalmak robbantották fel, hanem a világháborús vereség. Az előbbiek csupán az újonnan keletkezett országok — köztük a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, később Jugoszlávia - önigazoló érvrendszeréhez szolgáltattak hasznos adalékokat. A trianoni békediktátum — területének kétharmad részével együtt — lényegében „megszabadította" Magyarországot a nemzetiségi kérdéstől; területén immár csak a magyar állam iránt hagyományosan lojális németek éltek nagyobb számban. Ebbéli gondjait az ún. „utódállamok" örökölték, amelyeknek nemzetiségi összetétele nem egyszer éppoly kedvezőtlenül alakult, mint a török kiűzése utáni Magyarországé. A nemzetiségi kérdés alapvető dilemmájában: hogy a nemzeti sérelmek és vágyálmok vagy pedig a nekik juttatott — meglehetősen kiterjedt — polgári szabadságjogok és gazdasági esélyek nyomnak-e majd többet a latban a kisebbségek állásfoglalásában, az előbbi szempont diadalmaskodott. Igaz, külső nyomásra, de nem igen lehet kétségünk, hogy ez a megoldás találkozott a magyarországi nemzetiségek többségének tetszésével.

Gazdaságilag a térség valamennyi régi és új országa rosszul járt, hiszen a történelem során kialakult és a dualizmus korában megizmosodott gazdasági rend teljesen felbomlott. A budapesti központ, amelyen keresztül valamennyi fő közlekedési út vezetett, Magyarországé maradt, a magyarországi iparfejlődés legfontosabb „sarkpontjai" — Kassa, Arad, Temesvár, Zágráb — viszont három különböző országhoz kerültek. A politikai erőszakkal szétszakított gazdasági szálakat azóta sem sikerült összekötni. A Monarchia romjain keletkezett államok — az egyetlen Csehszlovák Köztársaságot leszámítva — jóval kevésbé tartották (és tartják) tiszteletben a civil társadalmat, mint azt a Monarchia tette, amely ellen pedig elsősorban éppen ez volt a nemzetiségi mozgalmak legfőbb kifogása. (Igaz, nagyjában-egészében, de közel sem jugoszláviai és romániai mértékben, ez vonatkozik a két világháború közti Magyarországra is.) Persze látnivaló, hogy ezen országokban az alattvalók körében sem volt olyan becsülete az emberi szabadságjogoknak, hogy a demokratikus berendezkedést kikényszerítette volna. Néhány átmeneti időszakot leszámítva, a nemzetiségek sorsának rendezésére sem találtak ki jobb módszereket, mint amilyenekkel a Monarchia kísérletezett. Ráadásul a délszláv állam stabilitását állandóan veszélyezteti, hogy az egység tulajdonképpen szerb hegemóniát jelent.

A magyarországi szerb kérdésnek szomorú utójátéka a II. világháborúhoz fűződik. A magyar hadsereg 1941 tavaszán bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni háborúba, s megszállta a Bácskát, az ún. baranyai háromszöget (a Duna és a Dráva összefolyásánál), a Muraközt és a Murvavidéket. Bár e területek lakosságán belül túlsúlyban voltak a magyarok, sőt a németek száma is meghaladta a szerbekét, a magyar kormányzatnak ismét szembe kellett néznie egy vele jórészt ellenséges szerb kisebbség kérdésével. Bár nem állítható, hogy a magyar adminisztráció egyként ellenségesen bánt a szerbekkel és nem tett kísérleteket megnyerésükre, a megszállás egészét beárnyékolja az 1942. januári újvidéki és zsablyai vérengzés. Ebben ötezer ember esett áldozatul a csendőrség és a katonaság közös csetnik-ellenes akciójának; jórészt olyanok, akiknek semmi közük sem volt a szerb partizánmozgalomhoz. Ahogy azt már, sajnos, megszokhattuk, a szerbek sem maradtak adósak a válasszal: az újabb kutatások szerint legalább több tízezer itteni magyar lakos legyilkolásával álltak bosszút, minden vizsgálat vagy törvényes eljárás nélkül. Reméljük, ezzel a kölcsönös magyar-szerb leszámolás — és megtorlás-sorozat — amely valamikor 1527 körül kezdődött s azóta lényegében végigkísérte történelmünket — egyszer s mindenkorra végetért.

Végezetül néhány megjegyzés! A magyar történetírás az elmúlt évtizedekben éles kritikával illette a magyar uralkodó osztályt a nemzetiségi kérdés elhanyagolásáért, szűkkeblűségéért és hibáiért. A bírálat — főként, ha abból indulunk ki, hogy a nemzetiségi elégedetlenség végül is közrejátszott a történeti Magyarország feldarabolásában — magyar szempontból is messzemenően indokoltnak tetszik. Nagy kérdés azonban — s erre a történetírás ritkán keres választ —, hogy hogyan lehetett és kellett volna jobban csinálni. Valójában ugyanis csupán spekuláció, hogy az autonómiák biztosítása megszilárdította volna a magyar állam iránti lojalitást. Valószínűbb, hogy inkább a „kifelé kacsingatás" bázisát erősítette volna. Főleg miután kialakultak az egymással vetekedő nacionalizmusok, amelyek — mindmáig — heves hajlandóságot mutatnak arra, hogy a történeti jogokat éa egyéb fikciókat előnyben részesítsék más, az emberi élet minőségét inkább meghatározó tényezőkkel szemben. Magyarország a 18-20. századi fejlődése végső soron az emberi jogok kiteljesítésének irányában hatott, ami az új államokról közel sem állítható egyértelműen.

A nemzetiségek által áhított autonómiát egyébként sem vármegyei, sem annál tágabb keretekben sem lehetett volna megvalósítani egykönnyen. Igazat kell adnunk Eötvös Józsefnek: „hazánkban ...hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen".14

Éppen ezért mellőztük a hallgatással azokat az, egyébként is válsághelyzetben — a jakobinus mozgalomban, az 1848/1849. évi szabadságharc bukása és az I. világháború végén — keletkezett, kényszerszülte terveket, amelyek részben magukévá tették a nemzetiségek (kivált a szerbek) autonómia-követelését és Magyarországot föderatív alapon akarták átszervezni. Ez a megoldás ugyanis újabb, a közbékét veszélyeztető sérelmeket szült és valószínűleg éppen oda vezetett volna, ahová nélkülük is „sikerült" eljutni. Tudomásul kellene vennünk, hogy a magyar fejlődés egésze ellentmondott annak a lehetőségnek, hogy Magyarországból afféle „keleti Svájc" alakulhasson. A magyar kormányzatokat lehet azért bírálni, hogy nem alkalmazták a „pozitív diszkrimináció" ("több jogot a kisebbségeknek, hogy megtarthassák magukat") manapság divatba jött elvét, azért azonban nem, hogy a nemzetiségek szokásainak és nyelvhasználatának fenntartását saját, kisebb közösségi, egyházi és kultúrális körükben a nemzetközi átlagnál kevésbé biztosították volna.

Bár nem szokás kimondani, a történelem szomorú tanulsága, hogy a nemzetiségi kérdés csak ott nem jelentkezik destabilizáló tényezőként, ahol a kisebbségeket a történelem sodrában — vagy spontán asszimiláció, vagy erőszak útján — már régen megfosztották megkülönböztető jegyeiktől. (Még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is felszínre törnek persze időnként olyan nemzetiségieknek a mozgalmai, amelyek már évszázadokkal ezelőtt megszűntnek tűntek.) Innen nézve a dolgot: Magyarország — jóllehet a török hódítás előtt meggyőződésünk szerint egyértelműen efelé haladt — a török korban bekövetkezett nemzetiségi előretörés folytán egyszer s mindenkorra elvesztette a lehetőséget, hogy e súlyos problémáját spontán asszimilációval rendezze. Arra nézve pedig, hogy mit kellett volna másként tennie, mindmáig nem akadt jobb recept, mint amit alkalmaztak.

Legalábbis azon térségekben nem, ahol nem a nemzeti kultúrák sokszínűségét értékelik, hanem a „nemzetállam"-eszme mindenhatóságában hisznek, s ahol egy-egy ország értékét még mindig nem „lakhatóságában", hanem négyzetkilométerben mérik. S a mi térségünk, sajnos, ilyen.

JEGYZETEK

Mivel a tanulmányban - éppen csak futólagosan - érintett kérdésekről helyenként áttekinthetetlenül hatalmas magyar, német és szerb irodalom áll rendelkezésre, másutt viszont - kivált a korábbi korszakokban - a szétszórt forrásokig kell visszanyúlni, mégoly szűkre szabott szakirodalmi tájékoztató közlésére sem vállalkozhatunk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy minden hiányossága és egyoldalúsága ellenére is jó hasznát vettük - afféle vonalvezetőként - az úgynevezett „tízkötetes" Magyarország története (a szerkesztőbizottság elnöke: Pach Zsigmond Pál) alábbi köteteinek: III. 1526-1686. Főszerkesztő: Pach Zsigmond Pál, szerkesztő: R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1985., IV. 1686-1790. Főszerkesztő: Ember Győző és Heckenast Gusztáv. Budapest, 1989., V. 1790-1848. Főszerkesztő: Mérei Gyula, szerkesztő: Vörös Károly. Budapest, 1980., VI. 1848-1890. Főszerkesztő: Kovács Endre, szerkesztő: Katus László. Budapest, 1979., VII. 1890-1918. Főszerkesztő: Hanák Péter, szerkesztő: Mucsi Ferenc, Budapest, 1978., VIII. 1918-1919,1919-1945. Főszerkesztő: Ránki György, szerkesztő: Hajdú Tibor és Tilkovszky Lóránt. 4. kiadás. Budapest, 1988. (Mindezekben bőséges szakirodalom található.) Ezúttal sem hagyhatjuk említetlenül: Aleksa Ivié alapvető munkáját, amely valóságos kincsesbányája a közép- és törökkori magyarországi szerb településtörténetnek: Istorija Srba u Vojvodini od najstarijih vremena do osnivanja potisko-pomoriske granice (1703). Novi Sad, 1929. (Knjige Matice Srpske 50.)

Egyébként az alábbiakban csupán a szövegben található idézetek lelőhelyét közöljük.

1. Wenczel Gusztáv: Okmánytár Ozorai Pipo történetéhez. Történelmi Tár 1884. 21-22.1.
2. Ilarion Ruvarac: Stari Slankamen. Zimony, 1892. Idézi: Thim József ismertetése. Századok 8(1874)/760.
3. Tóth Zoltán: A huszárok eredetéről. Hadtörténelmi Közlemények 35(1934)151. 1. 63. jegyzet.
4. Budáról Belgrádba 1663-ban (Ottendorf Henrik képes útleírása). Szövegét kiadta, magyarra fordította és bevezetéssel ellátta Hermann Egyed. Pécs, 1943. (Tolna vármegye múltjából 7.)
5. Margalits Ede: Szerb történelmi repertórium. I. Budapest, 1915. 535.1.
6. Pásztor Lajos: Károlyi Sándor életrajzának ismeretlen részlete, 1698-1703. Magyar Könyvszemle 69(1945) 111-112.1.
7. Rákóczi tükör I. (Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról). A kötet anyagát felkutatta, válogatta... Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1973. 455-456. 1.
8. Margalits E.: i. m. 234. 1.
9. Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz. Pest, 1861. 96-97.1.
10. Margalits E.: i. m. 234.1.
11. Kossuth Lajos az utolsó rendi országgyűlésen. Sajtó alá rendezte Barta István, (Kossuth Lajos összes művei XI.) Budapest, 1951. 382. Idézi: Magyarország története i. m. VI. 164.
12. Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története. I. Budapest, 1940. 345. 1. Idézi: Magyarország története VI. 403. 1.
13. Az 1861. évi magyarországi országgyűlés. Kiadja Osterlamm Károly. Pest, 1861. III. 389.1. Idézi: Magyarország története VI. 690-691.1.
14. Báró Eötvös József összes munkái XVI. Budapest, 1903. 68.1 idézi: Magyarország története VI. 1353.1.