![]() | ![]() |
Amikor az én kedves Hóvári barátom kb. egy évvel ezelőtt felkért erre az előadásra, meghívását örömmel fogadtam. Örömmel azért, mert úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz, hiszen már tizenhat évvel ezelőtt beszéltem egy tudományos összejövetelen, méghozzá itt Pécsett a szerbek Magyarországra költözéséről a XV. században. Azután, mikor egy kicsit jobban elmélyedtem a kapott téma tanulmányozásában, beláttam, hogy a házi feladat közel sem olyan könnyű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Erre előttem már mások is rájöhettek, mert pl. Ilarion Ruvarac, a szerb kritikai történetírás atyja soha sem írta meg beígért cikkét a szerbek XV. századi költözéséről. Szerencsémre ezt a témát legújabban kimerítően tanulmányozta Sima Cirkovic belgrádi professzor. Eredményeit Cirkovic a Szerb nép története című nagy vállalkozás második kötetében tette közzé. Mai előadásunkat elsősorban erre a szövegre alapoztuk, beleszőve saját kutatásaink eredményeit. E mellett igyekeztünk rámutatni a még megválaszolatlan kérdésekre, melyekre az újabb kutatások hivatottak feleletet adni. Meggyőződésünk szerint előadásunk mégsem lesz teljesen haszontalan, hiszen magyar nyelven most először nyílott alkalom átfogó képet nyújtani erről a ma is időszerű problémáról.
A szerbek tömeges betelepülése Magyarország területére a XV. században a törökök Balkán félszigeten történő előnyomulásával áll kapcsolatban. Ezt látszik bizonyítani az a körülmény, hogy habár addig is települtek szerbek Magyarországra, ez a folyamat a XV. századig egyedi, lassú és kis jelentőségű volt. A török hódítás mint erő ezen a téren két irányban hatott. Egyrészt elősegítette Magyarország déli végeinek elnéptelenedését, másrészt mozgásba hozta a Duna-Száva vonalától délre élő szerb lakosság tömegeit, melyek Magyarország irányába sodródtak. A magyar uralkodók, elsősorban Mátyás király és a délmagyarországi feudális osztály, honvédelmi és birtokpolitikai okokból elősegítették ezt a folyamatot. Közismert tény, hogy a lakosság áttelepítése és az ellenség területének elnéptelenítése a múltban a hadviselés szerves részét képezte. Mátyás király, aki 1462-ben arra panaszkodott Velencének, hogy a törökök országából három év alatt mintegy kétszázezer főt hurcoltak el, a maga részéről hasonló módszereket alkalmazott a törökök ellen, Szerbia és Bosznia területén folytatott hadjáratai folyamán.
A kényszer útján áttelepítettek mellett azonban, biztosan voltak nagy számban olyanok is, akik valamilyen okból kifolyólag önként csatlakoztak a Magyarországra visszatérő hadseregekhez. Így történt ez Mátyás, Kinizsi Pál és más magyar vezérek hadjáratai során. Különösen nevezetes ebből a szempontból Kinizsi 1480-8l-es szerbiai hadjárata. Természetesen e mellett a tömeges jellegű betelepülés mellett költöztek Magyarországra szerbek kisebb csoportokban és egyenként is. Ez elsősorban a magasabb társadalmi helyzetű szerbekre volt jellemző, akiknek már áttelepülésüket megelőzően voltak javaik és kapcsolataik Magyarországon. Megállapíthatjuk tehát, hogy a szerbek bevándorlása Magyarországra a XV. században sokrétű folyamat volt.
A törökök elől tömegesen menekülő szerbek Magyarországon elsősorban az őslakosság által elhagyott helyekre települtek. Ezt a folyamatot jól illusztrálja egy 1463-ban kelt jelentés, mely szerint „ex depredacione regni Rascie reformabitur provincia Zirimiensium, quoniam Ratiani veniunt ad istam partém Zavi ad descendendum deserta loca". Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Magyarországra települő szerbek csak az elhagyott jobbágytelkeket ülték meg. A források tanúsága szerint beköltöztek a városias települések területére is. 1478-ban a Garai birtokban levő Csörög (Cerecic) Szerém megyei Duna menti mezővárosban, a magyar városrész mellett, „vicus racianorum"-et is említenek. Ebből egyszersmind arra következtethetünk, hogy olyan helyeken, ahol magyar, vagy más nemzetiségű lakosság is létezett, ott a bevándorolt szerbek külön részen települtek le.
Ennek ellenére a szerbek nem zárkóztak etnikailag magukba. Vérségi kapcsolataik Magyarország addigi lakosságával korán kezdődtek kialakulni. Egy 1466 körüli krónika-hír szerint a Szerém megyébe települt szerb férfiak a husziták által Kosztolány várában fogva tartott és Mátyás király által kiszabadított magyar nőket vették feleségül. Természetesen a szerbek ott olvadtak be a környező lakosságba, ahol kisebb létszámban települtek le, míg a sűrűbben megszállt területeken ők lettek a számbelileg uralkodó elem. A szerb lakosság sűrűsége Magyarország területén nem volt egyenlő.
Magyarország legsűrűbben szerbek által lakott területe elsősorban a Szerbiával és Boszniával határos övezete volt. Egy, Marchiai Jakab működéséről szóló jelentés szerint, a Duna és Száva balpartjától számított egy napi járóföldre (20-30 km) tömegesen laktak a szakadárok, azaz szerbek. De szerb telepek léteztek a Szlavón királyság és Erdély területén, valamint a Maros mentén is. A betelepülő szerbek ezeken a területeken túl eljutottak a Szerbiától igencsak távol eső Heves megyéig is. Az Al-Duna menti Keve város szerb lakói pedig egy másodlagos költözés folytán a Magyarország szívében Pest-Budától mintegy harminc km-re a Csepel szigeten települtek le megalapítva a mai Ráckevét. A szerbek által megszállt magyarországi terület azonban nagy kiterjedése ellenére sem vagy éppen emiatt nem alkotott a közvetlen déli határövezet kivételével egységes területet.
A Magyarországra települt szerbek nem képeztek társadalmilag vagy éppen szervezetileg sem egységes csoportot. Társadalmi összetétel szempontjából, legalábbis elvben középkori eszmény szerint három rétegre: harcosokra (bellatores), egyháziakra (oratores) és dolgozókra (laboratores) tagolódtak. Elvben azért, mert a két első rend alsóbb rétegei, mellékkereset céljából ugyancsak foglalkoztak feudális fogalmak szerinti munkával. Szükség esetén pedig a harmadik rend is fegyvert fogott. A jobb érthetőség kedvéért mi mégis tartjuk magunkat a következőkben a fentebb megjelölt rendi felosztáshoz, alkalmanként kitérve a kivételekre.
A szerb harcosok legszélesebb rétegét Magyarországon a hivatásos, zsoldos katonák alkották. Ezen a rétegen belül is több csoportot különböztethetünk meg. Feloszthatjuk őket aszerint, hogy magánföldesúr vagy közvetlenül az uralkodó szolgálatában álltak-e. Ez utóbbiak közül két harcos szervezetet, az 1. Ulászló idején jelentkező „rasciani regales"-t és a később nagy hírű sajkásokat, illetve naszádosokat ismerjük közelebbről. Ez utóbbiak a folyamőrség szerepét látták el. Hajóikon szállították őket a harc színterére, ahol elsősorban vízen, de szárazon is derekasan verekedtek.
Békeidőben viszont hajóikat javítgatták és az evvel kapcsolatos mesterségeket űztek, de halászattal és mezőgazdasági termelőmunkával is foglalkoztak így pótolva a magyar királyi kincstártól rendszertelenül befolyó jövedelmüket. A naszádosoknak saját vajdájuk volt, aki közvetlenül a király parancsainak engedelmeskedett. Újabb feltételezések szerint a naszádosok a középkori szerb állam fegyveres erőinek részét képezték, és Szerbia török uralom alá jutásakor álltak magyar szolgálatba. A sajkások- és naszádosoktól eltérően a királyi rácok szárazföldi, alkalmasint lovas szolgálatot teljesítettek. Ők nevüket onnan nyerték, hogy közvetlenül a király parancsnoksága alatt álltak. Vezérük Jaksa, a későbbiek folyamán híres Jaksicsok feltételezhető őse volt. Ehhez a szervezethez hasonló lehetett a Mátyás király híres fekete seregében szolgálatot teljesítő szerb huszárok helyzete is.
Feudális felfogás szerint az elhivatott harcos réteg a nemesi rend volt. A szerb hűbéres társadalom a többihez hasonlóan kitermelte a maga nemességét, melynek egyes tagjai a XV. század folyamán ilyen vagy olyan módon szintén eljutottak Magyarországra. Társadalmi rangjuk szerint ezek a szerbek a dinasztáktól a kisnemesekig terjedő széles skálán foglaltak helyet. Első ismert alakjai ennek a rétegnek András és Demeter, Vukasin szerb király fiai, a legendás Krályevics Márkó testvéröccsei voltak. Ők még a XIV. század végén jöttek Magyarországra, ahol más országok uralkodóházainak száműzött tagjaihoz hasonlóan birtokot és hivatalt kaptak. Még András magyar szolgálatban másik két fivére ellen harcolva esett el a Kis-Nikápolyi csatában 1395. május 17-én, addig Demeter a XV. század elején (1401-1407) Zsigmond király világosvári várnagya és Zaránd megye ispánja lett.
A Lázárevicsek és Brankovicsok családja ugyan nem volt királyi származású, de mivel belőlük több szerb fejedelem származott, uralkodóháznak tekinthetők. A szerb dészpoták már Lázárevics István óta a magyar bárók sorába tartoztak és nevük azok élén, néha közvetlenül az uralkodóé után szerepelt az oklevél záradékok rangsorában. Ezeknek a családoknak egy-egy nőtagja magyar, illetve Magyarországon is birtokos főúrhoz ment férjhez és ezúton került Magyarországra. Lázár fejedelem Teodóra nevű lánya 1405-ig II. Garai Miklós macsói bán a későbbi nádor, Brankovics György lánya Katalin pedig 1433-tól a magyar hagyományban rossz emlékű Ciliei Ulrik felesége volt.
Külön figyelmet érdemel a Brankovicsok családja. A Brankovicsok I. Györgytől számított harmadik generációjának végleges Magyarországra települését megkönnyítette az a körülmény, hogy már nagyapjuk kiterjedt birtokokkal és kapcsolatokkal rendelkezett ennek az országnak a területén. Magyarországi birtokait Brankovics György a magyar uralkodóktól, akikhez a Garaiak és Cilleiek révén rokoni kapcsolatok is fűzték, nyerte. Habár Budán háza volt, György deszpota jómaga csak időnként, pl. amikor a törökök 1439-ben először foglalták el országát, tartózkodott Magyarországon. Unokái azonban Szendrő és Szerbia 1459-ben történt tartós török uralom alá jutása folytán hontalanná válva hosszú bolyongás után Magyarországon találtak végleges menedékre.
Mátyás király ugyan megengedte Brankovics György unokáinak a szerb deszpota cím használatát, és birtokokat adományozott nekik, feltételezhetően ilymódon akarva megnyerni az ekkor már tömegesen betelepülő szerbek bizalmát, ez azonban nem jelentette azt, mintha az utolsó Brankovicsok a magyarországi szerbség mint etnikum fölött valamilyen hatalommal rendelkeztek volna. A szerb deszpoták joghatósága csupán a birtokaikon élő, valamint katonai és udvari szolgálatukban álló szerbekre - és nem szerbekre - terjedt ki. Az utolsó Brankovicsok, a többi magyarországi főúrhoz hasonlóan részt vettek a XV. század utolsó évtizedeinek magyarországi politikai eseményeiben. Brankovics János és II. György a Mátyás király halála utáni dinasztikus küzdelmekben Korvin János oldalán harcoltak. II. Ulászló megbízásából, de valószínű személyes birtokpolitikai okokból is közreműködtek ugyancsak Újlaki Lőrinc herceg, egyébként szomszédjuk engedelmességre szorításában. Mindez arra mutat, hogy a Brankovicsok beépültek a magyar főúri rendbe és avval érdekközösséget alakítottak ki.
A szerb egyház azonban, mivel a Brankovicsok védnökei és jótevői voltak, mégis a magyarországi szerbek és egyáltalán a szerb nép vezetőinek tekintette és mint ilyeneket külön tiszteletben részesítette őket. Ez a tisztelet fokozatosan fejlődött onnantól, hogy „Isten kegyelméből" deszpotáknak címezte őket és számontartotta deszpotaságuk éveit odáig, hogy az utolsó Brankovicsokat, valamint apjukat Istvánt és anyjukat Angelinát, egyébként Arianita Komnenosz albániai főúr lányát a szentek sorába iktatta. A Brankovicsok ugyan a XVI. század elején (1502-ben) Jánosban férfi ágon kihaltak, Ilona lánya révén II. Rákóczi Ferenc is e család és rajta keresztül Lázár fejedelem leszármazottja volt.
Az előbbieknél eggyel alacsonyabb társadalmi lépcsőfokon foglalt helyet a Jaksicsok és Belmuzsevicsek főúri családja. Ók még a Brankovicsok utolsó generációja előtt telepedtek Magyarországra és léptek Mátyás király szolgálatába. A Brankovicsok, Jaksicsok és Belmuzsevicsek a született vagy más honosított magyar főurakhoz hasonlóan saját bandériumaikkal, melyeket gyakran személyesen vezényeltek, gyarapították a magyar királyok hadrendjét. A harcmezőn különösen Vuk deszpota és a Jaksics fivérek: István és Demeter tűntek ki. Egyesek közülük ezentúl diplomáciai küldetésben képviselték Mátyást és II. Ulászlót. Mátyás király érdemeikért, Vuknak a szerémmegyei Ördögöt és Kölpényt, valamint Fejérkő várát és a bátmonostori Töttösök szlavóniai birtokait, a Jaksicsoknak a nagylaki, a Belmuzsevicseknek pedig a temesmegyei sásvári uradalmat, valamint Fejér- és Feketeegyház bácsmegyei falvakat adományozta. Az említetteken kívül Magyarországra települtek más, kevésbé jelentős vagy ismert szerb előkelőségek, mint az 1429-ben említett Vladiszláv szerb „báró". A XVI. század harmincas éveiig a Jaksicsok és Belmuzsevicsek szintén kihaltak férfiágon. Leányági leszármazottaik pedig nem utolsó sorban magyar nagybirtokos családokkal házasodtak össze. (pl. Dócziakkal, Bánfiakkal, Kendiekkel)
A szerb főurakat követte alacsonyabb rangú nemesekből álló familiárisaik serege. Már Lázárevics István és I. Brankovics György kíséretében kerültek ilyenek Magyarországra. Ezek sorában kell megemlítenünk Braján Torontál-megyei (al-)ispánt, Sztepán és Vlatko világosvári várnagyot, valamint ez utóbbi helyettesét, Brajiszlávot. A főurakhoz hasonlóan az alacsonyabb rangú szerb nemesek is szereztek birtokokat Magyarország területén. Ezeket vagy uraiktól vagy a magyar királyoktól nyerték. György deszpota udvarnagyai közül Bogdán protovesztiárius és Radics cselnik, aki a szerémmegyei Kölpényt is bírta, egy ideig birtokosok voltak Keve megye területén.
A szerb familiárisok megjelenése Magyarországon kiváltotta a magyar középnemesi réteg féltékenységét. Ez nem tűrhette, hogy betelepült idegenek elegyék előle a kenyeret. Ennek a rétegnek a követelésére hozta az 1439-es országgyűlés azt a határozatot, mely szerint a Magyarországon birtokos főurak, így Brankovics György is kötelesek birtokaikon született magyarokat és nem idegeneket alkalmazni. Brankovics, akivel ezt az ígéretét többször megújíttatták, úgy látszik kénytelen volt alkalmazkodni. Mindenesetre nem utolsó sorban evvel magyarázható, hogy szolgálatában ettől kezdve nagy számban találhatók magyarok. A II. világháború előtt egy kiemelkedő szerb történész arra a következtetésre jutott, hogy a magyar nemesség a XV. században soviniszta volt. Ennek azonban ellentmond az a körülmény, hogy ugyanaz a nemesség hajlandó volt birtokain szerb jobbágyokat alkalmazni, nem is szólva, hogy maga is hűségesen szolgálta, még honfitársai ellenében is Brankovics György szerb deszpotát.
Ennek unokái: Vúk, János és II. György később majd ismét alkalmaznak alacsonyabb társadalmi rangú szerbeket hivatali szolgálatukban. Ilyen volt az utóbbiak kölpényi udvarbírája, Pozop Demeter, valamint Jarak és Ördög várnagyai: Damnyán Velmozsovics és Vúk Golakovics. Ezekhez kell számítanunk egy világi írástudót, bizonyos „Ztepan literatum Rascianum Sirmiensem", aki 1479-ben Vúk deszpotát képviselte a bécsi káptalan előtt. A familiárisok alsóbb rétege képviselte egyszersmind az átmenetet a felső társadalmi osztályokból a laboratores rétegbe. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy ez a rend a Magyarországra települt szerbek esetében egységes volt. Épp ellenkezőleg. Talán egyik rétegen belül sem mutatkoznak akkora vagyoni és társadalmi különbségek, mint éppen ebben a rendben, mely a többi feudális társadaloméhoz hasonlóan magába foglalta a gazdag kereskedők és a nincstelen jobbágyok csoportját egyaránt. Már fentebb említettük, hogy a szerbek egy része a magyarországi városokba települt. A délmagyarországi városok szerb lakosságára a XV. században először egy, Marchiai Jakab működéséről szóló 1437-ben kelt jelentés utal. Ezen az általános jellegű közlésen túl későbbről egy egész sor várost ismerünk név szerint, melyről tudjuk, hogy volt szerb lakossága. Ilyenek a már említett Csörög- és Ráckevén túl Szászsebes és az 1522-ben keletkezett tizedlajstrom által fenntartott személynevek némelyikének tanusága szerint, melyeket Érdújhelyi Menyhért ugyan magyarnak tartott, Vásáros Várad, a mai Újvidék.
A magyar királyok által Ráckeve részére kiadott és megerősített privilégiumok tanusága szerint a szerb hospesek hasonló jogokat és önkormányzatot élveztek, mint Magyarország más, legalábbis királyi birtokon épült városainak más nemzetiségű polgárai. Ilarion Ruvarac ugyan még elképzelhetetlennek tartotta, hogy a más vallású szerbek részt vehettek volna pl. a katolikus plébánosválasztásban, ha azonban Brankovics György gyakorolhatott birtokain kegyúri jogokat, nem látjuk be, miért ne tehették volna ezt polgári rendű honfitársai Magyarországon.
A szerb városi lakosság egy része - a más nemzetiségűekhez hasonlóan - kereskedőkből állt. Ezek betelepülését megkönnyítették foglalkozásukból fakadó mozgékonyságuk, valamint ugyancsak abból eredő korábbi kapcsolataik Magyarországgal. A magyarországi szerb kereskedőket egy 1502-ből származó francia feljegyzés mint olyanokat említi, akik habár hitetlenek, értsd másvallásúak, de szavatartók. Evvel a kedvező véleménnyel szemben Szerémi György diák a mohácsi vészt követő zűrzavaros időkben, amikor mindenki mást okolt az ország vesztéért, a török javára kémkedéssel vádolta a magyarországi (budai) szerb kereskedőket.
A Magyarországra települt szerbek egy része, mai kifejezéssel élve - a mezőgazdasági termelő munkában nyert foglalkoztatást. Ezek voltak alkalmasint azok a csoportok, amelyek az elhagyott helyeket ülték még. A feudális jogban azonban az elhagyott föld sem gazdátlan. A jobbágytelek pedig Magyarországon is, mint másutt a hűbéres Európában, jobbággyá tette a rátelepülőt. Ez a sors várt a jobbágytelekre települő szerbekre is, tekintet nélkül óhazájukbeli társadalmi helyzetükre. Újhazájukban legfeljebb akkora változatosságot tapasztalhattak sorsukon, hogy magyar földesurak jobbágyai is lehettek. Így 1466-ban egy oklevél a szerbeket mint a Marótiak jobbágyait említi. Az a körülmény, hogy ezeket így jelölik „iobagiones rascianos" arra mutat, hogy ennek a rétegnek a státusa azonos volt a magyar jobbágyok helyzetével. Más szóval ugyanazokat a terheket viselték, mint magyar sorstársaik. A szerb jobbágyok azonban, mint telepesek eleinte bizonyos kedvezményekben részesültek.
A szerbek számára kedvező körülmény volt, hogy a jobbágyok kizsákmányolásában a magyarországi feudális osztály nem volt egységes. A világi birtokosok ui. féltékenyek voltak az egyház tizedszedési jogára és igyekeztek azt minél szűkebb keretek közé szorítani. Számukra kapóra jöttek a szerb jövevények, akik Magyarországra településükkor nem rendelkeztek terméssel és így nem volt mi után tizedet fizetniük. A szerbek nem fizettek azonban tizedet később sem, mikor már bizonyos jövedelemre tettek szert. A magyarországi katolikus egyház a maga részéről minden lehető eszközzel igyekezett megvédeni tizedszedési jogát. Így 1468-ban a csanádi püspök a Szeri Pósa családot „propter decimam Rascianorum", feltehetően mivel azok azt nem fizettek, kiközösítéssel sújtotta.
Délmagyarország másik végén, a pécsi püspökség területén, az idetelepült szerbek tizedének kérdését a birtokos Maróti Mátyus és a püspök Janus Pannonius, Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek közvetítésével megegyezéses úton rendezték. E szerint az egyezmény szerint az itt letelepült szerbek kötelesek voltak az egyezmény megkötése után tizedet fizetni,- de ennek a kötelezettségüknek csak fokozatosan kellett eleget tenniük úgy, hogy a teljes összeget csupán három év múlva kellett fizetniük. Ez az elv érvényesült később országos szintén a tized törvény alakjában is. E szerint azok a szerbek, akik tizedkötelesek, letelepülésüktől számított néhány évig mentesek voltak a tizedszolgáltatás alól. Természetesen ez a szerb jobbágyok közül is csak azokra vonatkozott, akik terméssel, illetve telekkel rendelkeztek. Akiknek telkük nem volt, azok magyar földnélküli paraszt társaikhoz hasonlóan, de ismét letelepülésükhöz számított néhány év utántól kezdve kereszténypénzt, pecuniam christianitatist fizettek. Ez volt a helyzet 1466-ban Maróti Mátyus fent említett szerb jobbágyaival is, akik ezek szerint földnélküliek voltak.
A világi birtokosok azonban, köztük Brankovics János szerb deszpota is, később megkísérelték kijátszani a törvényt, arra való hivatkozással, hogy jobbágyaik szerbek. Váradi Péter kalocsa-bácsi érsek, akinek egyháztartománya területén élt a legtöbb szerb, felemelte szavát a tized megtagadása ellen, majd mikor ez eredménytelen maradt, II. Ulászló királyhoz fordult ebben az ügyben panasszal. Az uralkodó aztán meghagyta Somi Józsának, a déli végek kapitányának, hogy a tizedet karhatalommal szedje be azoktól, akik megtagadják a fizetést.
Nem kétséges, hogy a tized állami segédlet útján történt behajtása súlyosan érintette a szerb jobbágyokat, majdnem annyira, mint a magyarokat. Mindazonáltal nincs semmilyen adat arra, az utóbbi években egy Jugoszláviában megjelent szépirodalmi mű által terjesztett vélemény igazolására, mely szerint a magyar egyházi és világi hatóságok a szerbeket a tized fizetésére erőszakos térítéssel, tömeges vallásüldözéssel és kínzásokkal kényszerítették volna. Erre egyébként nem is volt szükség, hiszen a tized nagy részét közvetlenül az aratás után a tarlón fekvő termésből gyűjtötték be.
A másik végletet az utóbbi időben szintén napvilágot látott vélemény jelenti, mely szerint Mátyás király azért részesítette tizedkedvezményben a szerbeket, mert ő maga, mint görögkeleti ősök ivadéka személyes rokonszenvvel viseltetett irántuk. Azt az annak idején szintén hangot kapott véleményt, mely szerint Mátyás humanista fölvilágosodott toleranciából részesítette tizedkedvezményben a szerbeket azért, hogy lehetővé tegye számukra a saját vallású templomok építését, már 1942-ben megcáfolta Hadrovics László professzor. A világi birtokosok és az uralkodó magatartását ebben a kérdésben súlyos birtokpolitikai és honvédelmi érvek szabták meg. Ezeket a meggondolásokat legtömörebben az említett Janus Pannonius által kiadott oklevél fogalmazta meg:
Ehhez nem szükséges semmilyen további megjegyzést fűznünk.
A szerbek magyarországi templomaira, egyházi szervezetükről és egyáltalán vallási életükre a XV. században egyébként igen kevés vonatkozó adattal rendelkezünk. A szerb főurak, úgy tűnik kezdettől fogva tartottak maguk mellett görögkeleti vallású udvari papot. Ilyen papja volt Brankovics György Katalin lányának Varasdon, valamint unokájának Vúknak udvarán. Belmuzsevics Milos udvari papja Timóteusz Athosz hegyi szerzetes volt.
Nincsenek közvetlen adataink ebből a korszakból a magyarországi szerb templomokról és egyéb vallási rendeltetésű objektumokról sem. Brankovics György deszpota ugyan engedélyt kapott V. Miklós pápától kilenc görögkeleti monostor létesítésére Magyarországon, de nincs rá adatunk, megvalósította e legalább részben erre vonatkozó tervét a deszpota. A magyarországi szerb egyház feltételezhetően első sorban a korábban betelepült és kultikus objektumokkal már rendelkező románok és esetleg rutének templomait és temetőit használta. Így történhetett ez pl. az egyébként egy időben Brankovics birtok Világosvár környéki szerbek esetében. Ennek az uradalomnak a területén szerb templomról nem történik említés, „ecclesias volachales"-t, oláh egyházakat azonban már az 1440-es évek elején említenek a források.
Ezt valószínűsíti továbbá az a körülmény, hogy legalábbis a XV. század hetvenes éveiben a magyarországi román egyház a nándorfehérvári (belgrádi) metropolita joghatósága alatt látszik állani. Nem szabad szem elől tévesztenünk a magyarországi szerb- és román egyház legújabb időkig tartó szervezeti összefüggése mellett azt sem, hogy a román egyház ugyancsak a közelmúltig liturgiájában az egyházi szláv nyelvet használta. Azokon a vidékeken viszont, ahol a szerbek előtt nem volt görögkeleti vallású népesség, ott egyházuk valószínű a katolikusok által elhagyott templomokat (és kolostorokat) vette használatba. Ezt látszik igazolni a közvetlen adatokon túl az a körülmény, hogy a fruskagorai szerb monostorok jó része magyar egyházi intézmények birtokán keletkezett.
A szerbek, mint szakadárok, tömeges betelepülésük kezdetén magukra vonták egyes katolikus körök gyanakvását és féltékenységét. Marchiai Jakab, valamint eleinte Kapisztrán és Hunyadi János erőszakos eszközökkel történő katolizálásuktól sem riadt volna vissza. Ez azonban úgy látszik csak a katolikus földesurak birtokain élő görögkeletiekre, köztük szerbekre is vonatkozik, mert Brankovics György saját birtokaira mentességet szerzett V. Miklós pápától. Kapisztrán János ezt ugyan megkísérelte V. Miklós utódjával III. Kálixt pápával visszavonatni, de minden jel szerint eredmény nélkül. Ugyanekkor a ráckevei szerbek háborítatlanul bírták itteni, korábban katolikus templomot.
A magyar uralkodó körök többsége felismerte a szerbek esetleges vallásüldözéséből származó veszélyeket, és szem előtt tartva saját érdekeit, rövidesen türelmesebb álláspontra helyezkedett. Ennek sikerült a római szentszéket is megnyernie. Mátyás király közbenjárása IV. Sixtus pápa 1477-ben elismerte a görögkeleti keresztség érvényességét, megengedte a katolikus papoknak a szerbek lelki gondozását és megtiltotta vallásuk miatt történő zaklatásukat. Így a magyarországi szerbek vallásszabadságát a legfőbb katolikus egyházi fórum is elismerte.
A magyar társadalom toleráns álláspontjának köszönhetően Magyarországon szerb egyházszervezet jött létre, melynek élén, mint már láttuk, a nándorfehérvári (belgrádi) metropolita állott. Mindazonáltal ez a szervezet csak lassan eresztett Magyarországon gyökeret. A XV. századból közvetlen adatok alapján csupán három magyarországi szerb templomról bírunk tudomással. Ezek a kölpenyi, a zalánkéményi és a ráckevei. A legrégibb szerb fruskagorai kolostort, a krusedolit 1512-ben emelték Brankovics János és Angelina, itt helyezve el István és II. György ereklyeként tisztelt tetemét.
A magyarországi szerb egyház azonban nem csupán egy vallási intézmény volt, hanem a betelepült szerbek egyetlen közös szervezete. Papjai nemcsak egy társadalmi rend, hanem ennek a közös szervezetnek is tagjai voltak. Elsősorban ez magyarázza meg a szerbek ragaszkodását egyházukhoz és papjaikhoz. Az idők folyamán a tekintélyesebb szerb családok lehanyatlásával vagy kihalásával az egyház jelentősége a szerbek szemében csak nőtt. Neki tudható be, hogy a Magyarországra települt szerbek annak ellenére, hogy alattvalói lettek egy katolikus és más nemzetiségű királyságnak, nagy tömegükben megőrizték nyelvüket, vallásukat és szokásaikat, nemzeti létük alaptényezőit.
A XV. században Magyarországra települt szerbek óhazájukból magukkal hozták ingó anyagi javaikon túl, mint már említettük, vallásukat, nyelvüket és szokásaikat, más szóval kultúrájukat. Ezt Magyarországon újabb elemekkel gazdagították. A XV. században Magyarországra települt szerbek kultúrájáról azonban nagyon keveset tudunk. Ennek a kultúrának az anyagi emlékei megsemmisültek a törökök hódítását és kiűzését kísérő háborús pusztítás folyamán. - Az egyetlen ráckevei templom és néhány kéziratos könyv - kódex, valamint ikon az egész ami ebből a korból ránk maradt. Valamivel többet tudunk a szellemi javakról. A később lejegyzett szóbeli irodalmi hagyományokból arra következtetünk, hogy a Magyarországon letelepült szerbek nyelvüket magyar szavakkal gyarapították. A magyar történelem kiemelkedő alakjai pedig a szerbekkel elvegyülve szerb eposzok hőseivé váltak.
Azonban, ha a XV. században Magyarországra települt szerbeknek sikerült is megőrizniük számos téren egységüket, politikailag és társadalmilag továbbra is megoszlottak maradtak. Ez a körülmény világosan kifejezésre jutott az 1514-es magyarországi parasztháború idején. Nagy (Veliki) Radoszláv és sorsának vele egy nemzetiségű társai, valamint a zalánkeményi sajkások egy osztaga élükön István vajdájukkal a felkelők oldalán harcoltak. Némely szerb kisnemesek, magyar rendtársaikhoz hasonlóan kényszerből csatlakoztak a lázadókhoz. Ezek pedig nemzetiségre való tekintet nélkül pusztították a nagyurak, így a Jaksicsok birtokait is. A Török Imre parancsnoksága alatt álló nándorfehérvári szerbek viszont tevékeny részt vettek a pórlázadás kegyetlen elfojtásában. Közismert tény az is, hogy Dózsa Györgyöt a végzetes temesvári csatában Petrovics Péter elmagyarosodott szerb származású főúr rántotta le lováról. Bózsó zalánkeményi diák pedig, egy szerb nyelven írt lapszéli jegyzetben elátkozta a keresztesek emlékét.
Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk, hogy a XV. században betelepült szerbek valamennyi rétege fokozatosan a megfelelő magyar társadalmi rendhez hasonult. Más szóval ki-ki közülük hivatása szerint szolgálta új hazáját. Nyugodtan mondhatjuk így, mert korabeli adatok tanúsítják, hogy a szerb jövevények saját honuknak tekintették Magyarországot, elsősorban Délmagyarországot. Ennek ellenére azonban, ugyancsak hiteles források szerint szívük mélyén továbbra is visszavágytak szülőföldjükre és a középkori szerb állam, Dusán császárságának közeljövőben történő helyreállításáról álmodoztak. Ez a kettősség azonban nemcsak a XV. században, hanem a később Magyarországra települt szerbek többségének is jellemző vonása maradt.
![]() | ![]() |