Előző fejezet Következő fejezet

Slavko Gavrilovic

A SZERBSÉG MAGYARORSZÁGI BEVÁNDORLÁSÁNAK ÉS MEGTELEPEDÉSÉNEK KÉRDÉSEI

 

Az 1683-1699 között dúló háború idején a szerb nép felkelt a törökök ellen, legtöbbször Magyarországon, majd Szlavóniában, Szerémségben, Bácskában, Bánátban és Erdélyben, s a későbbiekben egész Szerbiában.1

Nem tudjuk, hogy abban az időben pontosan mennyi szerb volt északra a Dunától és Szávától (kivéve Horvátország szűkebb területét), de megállapíthatjuk, hogy szerbek éltek Egerben, Komáromban, Győrben, Esztergomban, Baranyában, Kis-Vlaskában, Kelet-Bánságban stb. Vallási-politikai tekintetben az ipeki (Pec-i) patriarchátus alá tartoztak. Abban az időben egymás után alakultak a szerb (ún. rác) népi milícia egységei, amelyeknek saját, a népből származó parancsnokaik voltak. Ez a milícia a háború folyamán csatlakozott a császári sereghez és jelentős teher hordozója volt. A népi milícia ill. népi hadsereg 1688-tól, még a szerbek és császáriak kapcsolatfelvétele előtt megjelent Szerbia szinte minden részében, sok esetben a császári seregek előőrseit vagy utóvédjeit alkotva. Ezt a szerepét megtartotta egészen az 1699-es békekötésig.2

Kétségtelen, hogy a szerb lakosság a háború első éveiben a Szávától és Dunától északabbi területen, jelentős mértékben szétszóródott, aminek az okozói nemcsak a törökök voltak, hanem ezekhez hozzájárultak a császáriak által véghezvitt beszállásolások, rekvirációk, valamint a rosszul működő kamarai és megyei hatóságok is. Ennek a tetejébe a vallási tekintetben szakadárnak (sizmatikusnak) tartott lakosság a jezsuiták ill. a katolikus püspökök nyomásának is ki volt szolgáltatva, akik a bécsi udvar hozzájárulásával azon munkálkodtak, hogy a szerbek egyházát a katolikus egyházzal való unióra kényszerítsék és ezáltal egy nagy lépést tegyenek a szerbek elnemzetietlenítésében. E tekintetben a legnagyobb agresszivitást a magyarországi szerbekkel szemben a pécsi, kalocsai és diakovári (mai Dakovo-fordítói észrevétel) püspökök mutatták, míg a Likában, Bániában és a varsadi generalátus területén élő szerbekkel szemben a senji és zágrábi püspökök léptek fel a legerőszakosabban.

1690 elején a pécsi püspöknek sikerült rávenni, legtöbb esetben erőszakos módszerekkel, a baranyai és szlavóniai szerb papság jelentős részét az unióra, úgy, hogy az újonnan felszabadított területeken sikerült komolyan megingatni a szerbek egyházszervezését. Ez csak az első lépés volt a szerbek nemzeti-vallási tömörülésének a széttörésére, amely a törököktől elfoglalt területeken kezdett kialakulni.

Ezeknek a veszélyes szándékoknak a felszínre kerülését, Arsenije Carnojevic (Csarnojevics Arzén) pátriárka Habsburg birodalomba való érkezése akadályozta meg. Ennek ellenére, azonban a mai napig ismeretlen, hogy ez előtt mennyi baranyai és szlavóniai görögkeleti vallású ember lett a katolicizmusra áttérítve, akik ezzel egyidejűleg kiszakíttattak az addigi nemzeti közösségükből.3

Az osztrák hadsereg a Belgrádtól Szkopjeig való előrenyomulásában a szerbekre támaszkodott. Az osztrák parancsnokok érintkezésbe léptek A. Carnojevic pátriárkával, aki miután a törökök kezdték visszaszorítani a császáriakat, népével együtt a magyarországi vándorlásra szánta rá magát. Még amikor hittek abban, hogy a császári sereg és a szerb milícia meg fogja tartani Szerbiát, szólította fel kiáltványában I. Lipót császár 1690. áprilisában a szerb népet, hogy maradjon az ősi földön és segítse mindenben az ő hadseregét, aminek fejében megígérte, hogy ő I. Lipót, mint Magyarország királya a szerbeknek, olyan szabadságokat ad, amilyeneket már korábban is élveztek és emellett biztosítani fogja nekik a szabad vajdaválasztást, vallásszabadságot, továbbá felmenti őket a különféle közterhektől és adóktól, s csak azokat lesznek kötelesek fizetni, amelyek Szerbia török uralom alá jutása előtt a „királyok és urak jogát alkották".4

Ettől, a tudományban Invitatoria néven ismeretes okmánytól kiindulva, a Belgrádban összegyűlt főemberek és Carnojevié pátriárka felhatalmazták Isaija Dakovic (Gyakovics Izaiás) püspököt, hogy Bécsben tárgyaljon és kieszközölje a konkrét kiváltságokat azon egyház és a nép számára, amely a császárságba való áttelepülésre szánta el magát. Az első ilyen privilégium 1690. augusztus 21-én lett kiadva. Evvel a jogi okmánnyal a császár elismerte a szerbeket, mint népet (Natio Rasciana) és saját védőszárnyai alá vette őket, megengedte nekik a naptárjuk használatát, valamint engedélyezte nekik a szabad érsekválasztást. Az érseknek elismerte az egyház és a görögkeleti vallású nép feletti hatalmát vallási és világi ügyekben. E privilégium értelmében a papságot felszabadította a „tizedtől és a kvártélyozástól". A templomok, kolostorok és meghatározott világi javak feletti ellenőrzés joga úgyszintén az érsek és a püspökök fennhatósága alá helyeztetett, amelynek gyakorlásában sem a katolikus egyházi, sem a katonai ill. polgári hatóságok nem akadályozhatták meg őket.5

A szerb vajdakérdés, amelyet illetően a császár az első privilégiumban szabad választást ígért, kerülő úton dőlt el. Ugyanis erre a helyre gróf Brankovics György (Dorde Brankovic) az önmagát kinevező „Illir deszpota" pályázott, akit az udvar akkor már Bécsben tartott fogva, tekintettel arra, hogy személye veszélyeket rejtegetett az udvar érdekeire nézve. Hogy azonban a szerbekben kételyek ne támadjanak és ne forduljanak Törökország felé a császár kinevezte alvajdának a kevésbé ismert komáromi születésű Jovan Monasterliját (Monaszterly János), akit korlátozott katonai hatáskörrel ruházott fel. Nyilvánvaló volt, hogy az udvar a szerb nép vallási és nem világi vezetőjét részesítette előnyben, mert félt a szerbek politikai alapon való egyesülésétől, úgy a Balkanon, mint magában a Birodalomban. Ebben a szerb egyház is segítségére volt, amely arra törekedett, hogy az új hazában is megtartsa azokat az előjogokat, amelyeket a Török birodalomban élvezett.6 Ezt a törekvést erősítette a második privilégium (1691. VIII. 21.) is, amelyben az állt, „hogy mindenki az érsektől, mint az egyház fejétől függ úgy vallási, mint világi dolgokban", továbbá az is állt ebben a kiváltságlevélben, hogy azoknak a hívőknek a vagyona, akik utódok nélkül haltak el az érseké és az egyházé lesz (ún. kaducitás). Ebben a kiváltságlevélben az is megtalálható, „hogy a szerb nép maradjon a saját hatalmi szerveinek igazgatása alatt". Ez azonban arra az eshetőségre tartatott fenn, ha a szerbek visszatérnének a felszabadított Szerbiába. Úgy látszik, hogy ezt a tételt, úgy a kortársak, mint a későbbi korok történészei, úgy fogták fel, hogy ez érvényes volt a magyar területen való maradás esetében is.8

Ami a népi-egyházi gyűléseket illeti, a kiváltságokban közvetlenül nem esik szó róluk, de ezek megtartásának jogosságára abból lehet következtetni, hogy a szerb nép és papság jogot kapott, hogy saját soraiból válassza meg egyháza főpapját, az érseket. Az ilyen gyűlések megtartásának kérdése csak Carnojevié A. pátriárka halála után került felszínre, amikor új egyházfőt kellett választani. Addig inkább csak népgyűlésekről, pontosabban a pátriárka és a népvezérek elsősorban tisztek közötti megegyezésekről beszélhetünk, mint amilyen az 1694-es bajai gyűlés is volt. Az ilyen gyűléseknek nem volt olyan státusuk, mint a magyar ill. horvát országgyűléseknek, amelyek a magyar ill. horvát államiságot jelképeztek. A szerb népgyűlések csak a szerb ill. „illir" nemzet (amelybe a szerbeken, mint a privilégiumok hordozóin kívül, a Habsburg birodalomban élő más népek is besoroltattak mint pl. a Cincárok, Görögök, Örmények és Románok) és egyház vallási-etnikai különállóságát jelképezték. Ezeknek a gyülekezeteknek a munkáját erősen korlátozták a császári biztosok, akik által az udvar saját politikáját erőszakolta a szerbekre, szűkítve az 1690-ben adott kiváltságokat. Ezek olyan gyülekezetek voltak, melyeken munkája mögött semmilyen saját hatalmi és közigazgatási szerv nem állt az érsekségen (mitropólia) kívül, amelynek a befolyását úgy laikus, mint egyházi körökben a császári és a magyar megyei hatóságok erélyesen és sikeresen visszaszorították és korlátozták.

A szerbek monarchiai kiváltságos stílusából kiindulva felvetődött a kontributio (adó) és a tized alóli felszabadításuknak a kérdése, amelyek fizetésére különben is kötelezve voltak a nem nemesi származású rendek hozzátartozói. Tudniillik a korábbi, de mostani történetírásunkban is a kritikai szemléletet mellőzve az a tévhit terjedt el, hogy a szerbek meg voltak kímélve ezektől a kötelezettségektől, és hogy rendi szempontból szabadok, azaz szabad parasztok és városlakók voltak. Ez azonban nem található meg Lipót adományleveleiben később sem. A tized, a beszállásolás („kvártélyozás"),a fuvar és adó kötelezettségektől csak a papság volt felszabadítva, s nem a szerb (ill. „illir") társadalom más rétegei is. A harmadik adománylevélben (1695. III. 4-én), amelyben az előbbi kiváltságokat erősítette meg a császár, a továbbiakban az is állt, hogy a szerbek felszabadíttatnak a katolikus egyháznak fizetendő tized alól azzal, hogy ezt ezután majd a saját egyházuknak fizetik, annak és a püspökök eltartására.9 Valóban néhány évig Carnojevic A. pátriárka maga szedte be híveitől a tizedet, de egy idő múlva az udvar megvonta tőle ezt a jogot és egy meghatározott pénzösszeget adományozott neki ennek fejében, ami által a tized nem lett levéve a parasztok hátáról, hanem újból át lett utalva az állam hatáskörébe. Ugyanilyen volt a helyzet az adót illetően is, amelyről az állam még nehezebben mondott volna le, főleg a nem katolikus alattvalók javára.10 Kihangsúlyozva, hogy a parasztság egyik esetben sem volt megkímélve a tized fizetésétől, mondhatjuk, hogy egyáltalán nem volt mindegy, hogy kinek volt az fizetve a katolikus vagy görögkeleti egyháznak. Ugyanis a tized a saját egyházban nemcsak a klérus, hanem a szélesebb közösség javára is fel lett volna használva (templomok, iskolák, nyomdák építésére, valamint nemzeti alapítványok létrehozására), ami bizonyára ellentéteket szült volna a papság és a nép között. Ez a kialakult helyzet által el volt kerülve.

A fent említett terhektől a szerbek fel voltak szabadítva, de nem a privilégiumok által, hanem azért, mert katonáskodtak, pontosabban a felszabadítás csak a katonáskodás ideje alatt volt érvényben. Ez nemcsak „Carnojevic szerbjeire" vonatkozott,  hanem ez  érvényes volt  a Szlavóniában kivált az ún. Kis Vlaskában élő szerbekre is. Ők arra törekedtek, hogy ezt az időleges felmentést tartóssá tegyék és bekapcsolják a kiváltságokba. Ebben egyetértettek a pátriárka, a püspökök, az alvajda és a népi elöljárók, akik által egyfajta nemzeti egység jött létre e fontos kérdéseket illetően.11

A szerbek vándorlása egy zűrzavaros időben ment végbe, aminek következtében  egy  aránylag  nagy  területen  összekeveredtek  a magyarokkal, bunyevácokkal, sokácokkal („katolikus rácok"). Az első években nem merült fel a külön autonóm terület kialakítása, mert a szerbek elöljárói erősen hitték, hogy az osztrák császári és szerb népi hadsereg győzelmei következtében az elmenekült lakosság vissza bír költözni Szerbiába, ami az Invitatoriumban és a kiváltságokban meg volt ígérve. Idővel nyilvánvalóvá vált, hogy visszatérésre nincs lehetőség és jelentkezett az a gondolat, hogy szükséges egy külön terület, amelyen a szerb nép letelepedne, hogy sikeresebben ellent tudjon állni a különböző oldalról jövő nyomásoknak és a félig-meddig vándorló életmódról áttérjen az állandó helyhez kötött életmódra.12 A császári és a magyar hatóságok, mint ahogyan a katolikus püspökök is, azonban azt tartották, hogy ezt meg kell akadályozni és a szerbek egyesülését nem szabad megengedni. Továbbra is fel kell őket osztani külön katonai és külön kamarai alattvalókra úgy, hogy ez utóbbiak Dél-Bácskába, Gyula, Arad, Borosjenő és Halmágy környékére, valamint Szlavóniába és Szerémségbe települjenek le. 1694 elején a szerbek bajai gyűlésükön követelték Kis Vlaskát (Szlavónia középső része) és Kunföldet, mint olyan területeket, amelyeken a szerbek a kapott kiváltságok értelmében, mint katonák a pátriárka, alvajda és az elöljárók hatalma alatt egy tömör közösséget alkottak volna, csak a császár fennhatóságát ismerve el.13

Az udvarban nem tudtak hogyan viszonyulni a szerbekhez, s olyan döntések születtek, amelyek nem voltak eléggé világosak, s félreértésekhez vezettek. Ilyen volt pl. az udvari Haditanács 1694. május 31-iki döntése,14 amelyben a szerbeknek megígértetett, hogy átköltözhetnek a Duna és a Száva közbe, ahol csak a császártól függnek majd, s fel lesznek szabadítva, minden más függőségtől. Azok a követelések, amelyek Baján hangzottak el az udvarban süket fülekre találtak. Végül a szerbek nem kaptak sem külön területet, sem saját hatóságokat.15 Azonban egy részük még a Tiszai és a Maros menti határőrvidék létrejötte előtt arra költözött. Egészen a haláláig Carnojevic A. pátriárka, de Brankovics Gy. is arra sarkallta a szerbeket, hogy ne álljanak el külön terület követelésétől.16 Még a Tisza és Maros menti határőrvidék létrehozása után sem mulasztotta el Carnojevic A. pátriárka 1703. novemberében a császárt emlékeztetni a korábbi ígéreteire a külön területre nézve, amire az azt válaszolta, hogy minden teljesítve lesz ami a szerbeknek meg lett ígérve, de tekintettel a zavaros időkre az addig nem valósulhatott meg.17 Ezt a követelést, amely a külön terület kialakítására vonatkozott, 1708-1709-ben Carnojevic utóda Isaija Dankovic (Gyakovics Izaiás) metropolita (érsek - fordítói észrevétel) is felvetette, azzal a kikötéssel, hogy a szerb privilégiumokat ismerje el a magyar országgyűlés is (inartikuláció), kihirdetve azt a megyékben, ami által azok érvényessé válnának Magyarország és Horvátország egész területén és a szerb nemeseknek és polgároknak ugyanolyan jogok biztosíttatnának, mint a többi ott élő nemzetséghez és valláshoz tartozó alattvalónak.18

Itt hozzá kell fűzni azt, hogy ezek nemcsak a szerb egyházi hierarchia, hanem a szerb polgárság követelései is voltak, amelyeket legteljesebben a budai szerbek mondtak ki a szerb gyűlésnek küldött nyílt levelükben, amelyben követelték, hogy a szerbek megkapják „Szlavóniát és Szerémséget a horvát határokig, továbbá a Körös és Maros közt fekvő Bácskát és Bánságot..., hogy népük azon a területen letelepedhessen". A területen kívül még követelték, „hogy két szerb görögkeleti vallású tanácsos működjön az udvarnál és a magyar kancelláriánál, hogy felemelhessék hangjukat a dicső udvar előtt, ezeket a tanácsosokat a szerbek központi gyülekezete választaná meg".19

A szlavóniai,  szerémségi,  bácskai és  marosmenti  határőrvidék létrehozása után a szerb nép két nagy egységbe lett felosztva: a katonai-határőrségeibe  és  a kontributionalistára  (ez  fokozatosan beolvadt a jobbágyságba). Vallási és nemzeti tekintetben a szerbeket a karlócai metropolita egyesítette. Habár, ki volt hangsúlyozva, hogy az újonnan kialakított határőrvidékek nem alkotnak „külön területet", azzal külön szerb területet, a szerbeknek mégis úgy tűnt bizonyos tekintetben, hogy ott különálló testületet, pontosabban „corpus separatum"-ot alkottak, legalábbis Magyarország és Horvátország irányában, mivel a határőrvidék egésze ki volt szakítva az említett országok területéből. Ez az érzés a 18. század első felében különösen erős volt a szerb származású határőrtisztek és papság soraiban. Az a tény, hogy a határőrvidéken kívül élő szerbek legnagyobb része kamarai fennhatóság alatt volt, amely ignorálta  a  magyar  megyei  közigazgatást és  tolerálta a  falusi önkormányzatot (főleg Bánságban és Vlaskában, de Szerémségben is) az egyszerű népben is halovány sugárban éltette a szerbek különállóságáról alkotott hitet úgyis mint császári alattvalóról, de úgyis mint pravoszláv (görögkeleti = ortodox  -  fordítói  észrevétel)  hívőkről.   Ennek a hiedelemnek a továbbéléséhez az is hozzájárult, hogy külön „szerb bírók" (judices Rascianorum) voltak kinevezve mint pl. Alexander von Kalanek a szlavóniai és szerémségi és br. Jakov Gracic (Grasics Jakab) a Duna-Tisza közben élő szerbek részére. A Rákóczi felkelés miatt br. Gracic nem lépett hivatalba, míg Kalanek egészen addig végezte ezt a feladatot, amíg ki nem nevezték kamara szlavóniai és szerémségi felügyelőjének eszéki (mai Osijek - fordítói észrev.) székhellyel.20 Végülis megállapítható, hogy minden privilégium, ami a szerbeknek a 18. század közepéig adatott, elismerte a szerbek közösségének és egyházának különállóságát, ún. corpus separatum, amely azonban nem párosult külön területtel és külön politikai-közigazgatási szervezettel.21

Mivel a szerbek olyan területekre lettek befogadva, amelyek a Habsburg uralkodó fegyverei által lettek felszabadítva, az udvar úgy tekintett rájuk, mint saját tulajdonára (Patrimonium Domus Austriae) aminek azt kellett jelenteni, „hogy a Magyar Királyságnak semmi joga sincs a szerb nép felett, amely tőle teljesen különálló, s csak a Császár Őfelsége rendelkezhet velük.22 Mivel azonban a szerbek mégis a Magyar Királyság területén éltek, a politikai hatóságok úgy tartották, hogy minden ami ezeket az ügyeket érintette a királyság belügyeihez tartozik, pontosabban a szerbek dolgait, mint Provinciale et politicum Hungariae kell venni. Mivel a szerbek jelentős része a határőrvidéken élt így a viselt dolgaik is az udvari haditanács és a katonai hatóságok alá kellett, hogy tartozzanak, míg a kontributionalisták ügyei a bécsi udvari kamara fennhatósága alá tartoztak. Azoknak a szerb alattvalóknak az ügyeit, akik a földesúri fennhatóság alá kerültek, a magyar vármegyék a magyar udvari kancellária és a magyar országgyűlés, a későbbiekben pedig a budai helytartótanács intézték.23

Mindez arról tanúskodott, hogy a szerbek jogi-politikai helyzete a Habsburg birodalomban és annak a fennhatósága alá tartozó Magyar királyságban nagyon összetett és ellentmondásos volt: Az udvar védelme alá vehette a szerbeket, a magyar rendektől és az agresszív katolikus püspököktől, de ugyanakkor szükség szerint szűkíthette is ezeket a privilégiumokat, amivel a magyar hatóságok nem ellenkeztek, annál is inkább, mert a szerbeket nemkívánatos vendégeknek ill. betolakodóknak, valamint idegen testnek tartották őket a saját államjogi szervezetükben, kitartóan elutasítva, hogy kiváltságaikat inartikulálják a törvényeikbe azaz alkotmányukba, habár az uralkodó, mint magyar király nyomására kötelesek voltak azokat közzé tenni a megyékben és a szabad királyi városokban.

A szerbek birodalmi jogi helyzetének a gyengeségei korán megmutatkoztak, mert az uralkodónak meghagyta azt a szabadságot, hogy a kiváltságaikat a saját belátása szerint megváltoztassa, illetve szűkítse azokat (jog az alvajdára, külön területre, egyházi tizedre, templomok építésére, továbbá a metropolita és a püspökök fennhatóságának korlátozása stb.). Erre a 18. század folyamán sor is került.

Már az 1713-as privilégiumokban az udvar belevitte azt a záradékot, „hogy azok csak akkor érvényesek, amikor nem sértik mások jogait". Ez a rendelkezés lehetőséget nyújtott a szerb jogok különféle tolmácsolására.24 Habár a szerb nép elöljárói tiltakoztak az uralkodó azon joga ellen, hogy saját belátása szerint alkalmazza a kiváltságokat 1718 és 1739 között folytatódott azok szűkítése, akkor amikor Szerbia is osztrák fennhatóság alá került és a hosszú kitartó harc után megvalósult a szerb nép egyházi-politikai egysége a Száva és a Duna mindkét oldalán a belgrádi és karlócai érsekségek egyesülése révén.25

Mária Terézia (1740-1780) trónrakerülése után, a szerb kérdés megoldására irányuló intézkedések újabb szakaszba jutottak. A fiatal uralkodónő, mivel a poroszoktól, bajoroktól és franciáktól szorongatott helyzetbe került, a magyar nemességben keresett támaszt, s az 174l-es országgyűlésen megígérte nekik, hogy fel fogja oszlatni a Tisza és Maros menti határőrvidéket, amelyet azután a szlavóniai és szerémségi kamarai területekkel együtt be fog kapcsolni (inkorporáció) Magyarországba. Továbbá megígérte, hogy eleget tesz a horvát országgyűlés követelésének és „megvédi" az ottani katolikus egyházat, amelyet állítólag a görögkeleti egyház veszélyeztetett. A szerbek jogosan érezték úgy, hogy érdekeik veszélyeztetve voltak, ami miatt az 1737-ben Ipekről Karlócára menekült pátriárka IV, Arsenije Jovanovic Sakabenta, Bécsbe ment, hogy a császárnőtől kieszközölje a szerb privilégiumok megerősítését és népe védelmét. Mivel az udvarnak nagy szüksége volt a szerbekre, mint katonákra » -kiváltságaik 1734-ben megerősítést nyertek és 1744-re összehívatott a népi-egyházi gyűlésük, amelynek alaphangját a budai szerbek által megfogalmazott követelések adták, amelyek között helyet kapott a szerb „nemzeti magisztrátus" megalakítására tett célkitűzés.

A magisztrátusnak három egyházi és tíz világi tagja lenne, Bécsben székelne és .mint állandó nemzeti küldöttség védelmezné a szerb szabadságokat mindennemű erőszakos törekvésektől. Emellett a szerbek kérték még, hogy Magyarország egész területén engedtessen meg nekik a hatalmi szervekben való részvétel és hogy szabadon birtokolhassanak ingatlanokat és akadály nélkül foglalkozhassanak kereskedelemmel, valamint kézművesiparral a parasztság pedig mentesítve legyen a jobbágyi terhektől.26

A szerb követelések nem lettek elfogadva, de már 1745-ben a császárnő rendelete által létre lett hozva az Illir Udvari Bizottság (comissio - fordítói észrevétel), amely 1747-ben az Illir Udvari Küldöttség (deputáció - fordítói észrevétel) rangjára emeltetett, amely egy magas rangú testület volt és fontosságánál fogva ki lett egyenlítve a többi udvari kormányszékkel. Habár a comissé illetve deputáció élére nem kerültek szerbek (akik ezeknek csak az alacsonyabb rangú hivatalaiban tevékenykedhettek), ennek a mintegy három évtizedes (1745-1777) fennállása „mint egyfajta sajátos minisztérium a szerb ügyek rendezésére" hozzájárult a szerb nemzeti és vallási különállóság öntudatának a megerősítéséhez.27

Midőn Mária Terézia a felvilágosult abszolutizmus szellemében az állam központosításában és a társadalmi reformok megvalósításán fáradozott, éppen az Illir Udvari Deputáción keresztül az ún. regulamentumokkal nagy mértékben megsemmisítette a magyarországi szerbek autonóm jogait leegyszerűsítve azokat az egyházi és oktatási kérdések szintjére.28 Uralkodása alatt a határőrvidék militarizálódott, ami a korábbi népi (falusi) önkormányzat kárára ment végbe, s feloszlatta a Dunai, Tiszai és Maros menti határőrvidéket, ami által nem csak a szerb tiszti állományt gyengítette meg, hanem az egész szerb közösséget, mint birodalmi politikai tényezőt. Magyarországon a szerbek úgyszintén vesztették pozíciójukat az elviselhetőbb kamarai alattvalóságból a megyei és főúri alattvalóságba süllyedtek, amennyiben nem a tiszti vagy a nagykikindai koronakerületek (distriktusok) ill. a szabad királyi városok Újvidék, Zombor, Buda, Szeged és mások lakosai voltak. Mindennek ellenére a továbbiakban is sikerült nekik a karlócai érsekség keretein belül megőrizni vallási-politikai egységüket, mindenek előtt az egyházon, iskolákon és a népi-egyházi gyűléseken keresztül. A bécsi legfelsőbb hatóság is azonban, mint egységes „illir nemzetre" (Natio illirica) tekintett rájuk, ami náluk akkor is a nemzeti autonómia gondolatát éltette amikor valós kiváltságaik csupán az egyházi és oktatási ügyekben érvényesültek bizonyos mértékig.

Az eddig elmondottakból az látszik, hogy Isaija Dakovic 1709-ben bekövetkezett halála óta a szerbek nem követelték a különálló területet, habár 1744-ben még mindig kiálltak a saját hatalmi szerveik létrehozása mellett, majd ezek után mindaddig megelégedtek az Illir udvari deputáció mellett, míg meg nem győződtek, hogy az tevékenységével nem elégíti ki elvárásaikat, s ahelyett, hogy megtartotta volna vagy kiszélesítette volna kiváltságaikat, hozzájárult azok szűkítéséhez. A deputáció 1777-es beszüntetése után a magyarországi szerbek a magyar udvari kancellária, míg a határőrvidéken élő szerbek a bécsi udvari haditanács fennhatósága alá kerültek, ami által megromlott a jogi-politikai helyzetük, annak ellenére, hogy sor került abban az időben a szerb társadalom, s különösen a polgári réteg gazdasági és kultúrális felemelkedésre Dél-Magyarországon, Szlavóniában és Horvátországban.

Az autonómia kérdése rövid időre 1790-ben a temesvári egyházinemzeti kongresszuson előtérbe került. Az egyházak és polgári rendből származó szerb vezetők a saját „nemzetük" kérdéseit a magyarokkal együttesen szerették volna rendezni, méghozzá az ugyanaz év nyarára összehívott magyar országgyűlésen, amelytől azt várták el, hogy törvényesítse és inartikulálja a szerb kiváltságokat eredeti formájukban és a szerbeket egyenrangú néppé ismerje el Magyarországon. Mivel azonban a magyar vezető emberek elutasították, hogy a szerbeket egyenrangú népnek elismerjék és mint olyanokat felvegyék őket az országgyűlésbe a szerb vezérek Mojsije Putnik (Putnik Mózes) metropolitával az élen küldöttséget menesztettek II. Lipót császárhoz, azzal a kéréssel, hogy saját nemzeti gyülekezetet tarthassanak, amire a császár előszeretettel engedélyt adott, hogy ezt a gyülekezetet is fel tudja használni, mint nyomást a magyarokra.29

A kongresszus második ülésén a szerbek fő politikai követelései hangzottak el:

  1. Külön terület, saját hatalmi szervekkel;
  2. A szerb nép azon részére is vonatkozzanak a privilégiumok, amely kívül reked a kialakítandó nemzeti területen;
  3. Abban az esetben, ha a határőrvidék egyes részei megszűnnének, a szerb határőrök ne kerüljenek földesúri fennhatóság alá, hanem megtarthassák saját addigi kiváltságaikat, vagy átköltözhessenek az új nemzeti területre;
  4. A szerbek részére a nemzeti közigazgatás mellé Bécsben egy politikai testület alakíttasson Illir Udvari Kancellária néven, amely kollektív alapon képviselné és védelmezné a szerb népet a Birodalomban;30

A gyülekezet résztvevői nem tudtak megegyezni abban, hogy melyik területet kérjék, de végülis a többség elfogadta a császári biztos javaslatát, hogy a követelt terület Bánság legyen, amely amúgy sem régóta tartozott Magyarországhoz.31

Amikor azonban 1791. áprilisában a megváltozott körülmények közepette sor került a szerb követelések felülvizsgálására az udvar a szerbek tudtára adta, hogy Bánságot nem kaphatják el, mert a magyar országgyűlés megerősítette annak az országba való beolvasztását, s vigaszul annyit mondtak nekik, hogy várniuk kell amíg a kegyelmes császár „nem egyesíti őket és el nem dönti, hogy melyik területet fogja rendelkezésükre bocsátani".32 A többi szerb követelés részben ki lett elégítve, s így 1791-ben létrejött az illir udvari kancellária, amelybe két szerb mint tanácsos, néhány pedig mint tisztviselő került be. Ez a kancellária, a magyar nemesség nyomására 16 hónap után megszűnt és a szerbek ugyanolyan helyzetbe kerültek vissza, mint amilyenben a Temesvári kongresszus előtt voltak, azzal a különbséggel, hogy most már a magyar országgyűlés, mint „görög rítusú nem egyesült lakosoknak" (Graeci ritus non uniti) elismerte a polgári jogokat, hogy „ anyagi javakat birtokolhatnak és a közjogi állásokat is betölthetnek", illetve, hogy kormányozhatják „egyházukat annak törvényei szerint", továbbá, hogy alapítványokat és iskolákat hozhatnak létre és élvezhetik kiváltságaikat, amennyiben „azok nem ellenkeznek a Magyar Királyság alkotmányával".33 Más szóval, mivel a szerb kiváltságok lényege összeegyeztethetetlen volt a magyar törvényekkel, így azok csupán az általános polgári jogokra lettek leegyszerűsítve és „azokra a jogokra, amelyek kizárólag csak a vallásra, iskolákra és alapítványokra vonatkoznak, az uralkodónak pedig továbbra is megmaradt az a joga, hogy megerősítse a metropolita és a püspökök megválasztását, engedélyezze a kongresszusok megtartását és azokra kinevezze a királyi biztosokat."34

*    *    *

Mint ahogy az előbb is volt, a szerbek nem lettek elismerve mint nép, s még kevésbé mint nemzet, hanem csak vallási közösségként - mint görögkeleti lakosokat - korabeli terminológia szerint „görög nem egyesült lakosokként" tartották őket számon. Ezzel nem valósult meg alapvető törekvésük, hogy a magyarokkal és a Birodalomban ill. Magyarországon élő más „történelmi" (népekkel) nemzetekkel egyenrangúvá váljanak. Mint ilyenek nem kaptak jogot a magyar országgyűléseken való részvételre, kivéve metropolitájukat és püspökeiket, akik nem szívesen jelentek meg az országgyűléseken a rendezetlen hely és rangsor kérdése miatt és továbbra is szívesebben fordultak az udvarhoz, mint a magyar országgyűléshez a még megmaradt és erősen korlátozott vallási-oktatási autonómiájuk megvédésével próbálkoztak.35 Ugyanakkor a polgári jogok megvalósítása is nehezen ment a feudális-katolikus Magyarországon, nem csak azért, mert létezett egyfajta ellenállás a görögkeletiek iránt, hanem azért is mert „nemzet" alatt csak a nemességet értették, akikből a magyarországi szerbek között kevesebb volt, mint a magyarok és horvátok között, a megyei ill. állami hivatalok pedig a nemesség részére voltak lefoglalva úgy, hogy a szerb polgári értelmiség nagyon nehezen tudott elérni, valamennyire is jelentős állást. A szociális jogtalanságban élő parasztságról ne is beszéljünk.

Mindamellett, hogy a szerb nép nem rendelkezett nemzeti és vallási egyenrangúsággal a Habsburg Birodalomban és a Magyar Királyságban, mégis jelentősen kifejlesztette az elemi iskolák hálózatát, két gimnáziumot, tanítóképzőt és papneveldét alapított. Már 1791-ben elsőnek a délszláv területeken elindították saját újságjukat, 1825-ben pedig egy európai szintű irodalmi-történelmi folyóiratot a „Letopis"-t (Évkönyv -fordítói észrev.) kezdték nyomtatni. 1826-ban megalapítottak egy magas szintű kulturális intézményt a Szerb Maticát. Ezekkel az intézményekkel megteremtődtek a feltételek a szerb értelmiség kifejlődésére a polgárság, kisnemesség és parasztság köréből, amely az 1830-as években együtt az egyházi hierarchiával jelentős ellenállást fejtett ki a magyarosítás, a szerb nyelv és cirill írásmód háttérbe szorítása ellen.36

Politikailag legmérvadóbb tényező a szerb társadalomban, a mérsékelt konzervatívok polgári-nemesi rétegből származó csoportja, az egyházi hierarchia és a Teodor Pavlovié (Pavlovics Tivadar) pesti kiadású lapja (Serbske narodne novie) körül tömörülők voltak, akik programjukba vették, hogy „az egyház, az iskola és az irodalom tartalmazza azt a törekvést, amely népük evilági és túlvilági megváltást irányozza elő". Ezt úgy lehet elérni, hogy a papság nagyobb hatást gyakoroljon a népre, valamint az egyházi iskolák autonómiájának megőrzésére és hasson oda, hogy a népi-egyházi gyűlések sűrűbben legyenek megtartva. Az addig kisszámú és kapcsolatok nélküli liberálisok - mint Vuk (Vuk Karadzic -fordítói észrevétel) barátja a vukovári kereskedő és író Justin Mihajlovic (Mihajlovics Jusztin) - pedig azt ajánlották, hogy nem kell a kultúrális-politikai tevékenységet túlságosan a papságra és annak szerveire bízni, hanem azt inkább az egyházi-népi közösségekre kell hagyni, amelyek az egymásközti kapcsolatokkal és megbeszélésekkel az össznépi érdekeket megvalósíthatnák.37 Függetlenül a Pavlovié körül gyülekezőktől Justin Mihajlovic, Jovan Subotic (Szubotics János), Mojsije Georgijevic (Georgijevics Mózes) és mások nem idegenkedtek Gaj (Ljudevit Gaj -fordítói észrevétel) illir mozgalmától, sőt támogatták a szerb-horvát kapcsolatok felvételét ezáltal is széleskörű értelmezést adva a jugoszláv eszmének.38 A diákság és egyetemisták, akik Bécsben, Grazban és Magyarország városaiban megalakították irodalmi köreiket elragadtatták magukat a demokratikus pánszlávizmustól, de a szerb nemzeti eszmétől is, amely Dusán cár középkori birodalmának felújítására törekedett.39

Abban az időben a legális politikai tevékenységekben, a szerb sajtóban és máshol sem eshetett szó az autonómiáról, a szerb Vajdaság létrehozásáról a Monarchia ill. Magyarország területén. Még kevésbé lehetett szó az esetleges egyesülésről a Szerb fejedelemséggel, amely az ifjúság álmodozásaiban volt jelen.

Az 1848-as forradalom abban az időben következett be, amikor a magyarországi szerbek határozottan ellenszegültek Kossuth magyaro-sítási politikájának, de őszintén támogatták a magyar nemzeti mozgalom liberális szárnyát gróf Széchenyi Istvánnal az élen, főként azért, mert toleránsabban viszonyult a nemzetiségi kérdéshez. A szerbek lelkesedéssel fogadták az alkotmányos szabadságokat, nem távolodva el a magyaroktól. Azonban már a forradalom első napjaiban kifejezték óhajukat saját nemzetiségi érdekeik megvalósítására, ami miatt összetűzésbe kerültek a magyar kormánnyal, amely azon a véleményen volt, hogy az új államban csak egy politikai nemzet lehetséges - a magyar.40

A szerbek a Pesten megtartott közgyűlésükön követelték a saját nemzetiségük elismerését, nyelvük használatát a közügyek intézésénél, vallási szabdságot a népi gyűlések rendszeres megtartására stb. Mindezt Magyarország keretein belül szerették volna elérni, ahol elismerték a magyar nemzet elsőbbségét és a magyart mint állami nyelvet41 Ezeket a követeléseket elfogadták a többi szerb községek is még Újvidéken is, ahol kifejezésre jutott az az óhaj, hogy a népi gyűléseken képviselve legyenek a dalmáciai szerbek is és, hogy a határőrvidék rendeződjék át demokratikus és nemzeti szellemben.42 Pancsován és Zimonyban, amelyek a határőrvidékhez tartoztak a polgárok az mellett foglaltak állást, hogy városaik tartozzanak az alkotmányos Magyarországhoz, míg a szerémségi és mitrovicai (mai Sremska Mitrovica - fordítói észrevétel) szerbek azon a véleményen voltak, hogy az egész Szerémség csatoltasson a Háromegy Királysághoz (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia).43

Tehát a forradalom kezdetén a szerb követelésekben nem szerepelt külön területi szervezkedés szerb vajdával vagy deszpotával az élen. Ezt nem követelték az akkori metropolita Josif Rajacic (Rajacsics József) és az újvidéki Jovan Hadzic (Hadzsics János) sem, akik a magyar országgyűlésen azzal a kéréssel fordultak a magyar kormányhoz, hogy a művelődési minisztérium mellett hozzanak létre egy kancelláriát a szerb iskolai és egyházi ügyek intézésére, valamint hogy a széfbek kapjanak jogot a „saját bíróságaikra és hivatalaikra", továbbá biztosíttassék nekik a saját nyelvhasználat ezekben a hivatalokban.44 Azonban április közepe táján a kikindai lázadás után, ahol felszínre jutottak az osztály és nemzeti érdekek, a szerb községek programjaiban mindenütt (Bánságban, Szerémségben és Bácskában) belefoglaltattak azok a követelések, amelyeknek lényege a szerb Vajdaság megalakítása volt, ezáltal háttérbe szorítva a többi követelést.45

A szerb Vajdaság megalakítására tett követelés, úgy látszik a karlócai gimnázium és papnevelde tanári köréből indult ki és ezért a „karlócai követelésekben" lett legegyértelműbben megfogalmazva. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a szerb fejedelemségből erős hatással voltak az itteni eseményekre, amiről Matija Ban (Ilija Garasanin szerb miniszter bizalmasa) Stefan Knicaninhoz intézett levele is tanúskodik:

"Amikor a császári hatóságok paralizálva vannak, akkor azokat a népi hatóságoknak kell helyettesíteni; ezért tanácsolni kell a túloldali (Monarchiai - fordítói észrevétel) szerbeknek, hogy maguk alakítsák meg helyhatóságai szerveiket és a központi hatóságot Karlócán vagy Újvidéken állítsák fel. Most van az ideje, hogy visszaállítsák a korábban elvett autonómiájukat élükön a szerb vajdával és pátriárkával. Azonban, hogy helyüket szilárdabban megállítják szükséges szerződést kötniük a horvátokkal... Mindezt Szerbiának kell támogatni, ami által megbiztosíthatná vezető szerepét a délszláv ügyek intézésében. Senkinek sem szabad átengedni ezt a lehetőséget."46

A Májusi szkupstinán (nemzetgyűlés - fordítói észrevétel), amit május 13. és 15. között tartottak meg Karlócán a szerb nép küldöttei kinyilvánították „politikai függetlenségüket és szabadságukat" a Habsburg Császárság és a Magyar Királyság keretein belül és határozatot hoztak a Szerb Vajdaság megalakításáról, amely magába foglalná Szerémség, Baranya, Bácska és Bánság területét. A szerb érsekség patriárkátusnak, Rajacic érsek pedig pátriárkának kiáltatott ki. Vajdának az ogulini határőrezred ezredese Stefan Supljikac (Supljikác István) lett megválasztva. A Szkupstina végrehajtó szervévé egy 48 tagból álló népbizottság lett alakítva. Szkupstinai határozattal elismerték „az oláh (román) nép önállóságát", valamint megerősítették, hogy a Szerb Vajdaság lépjen „politikai szövetségre... a szabadság és tökéletes egyenlőség alapján" a Háromegy Királysággal.47

A Rajacic pátriárka vezette deputáció előterjesztette a horvát száborban a májusi szkupstina határozatait, amely ezeket elfogadta mindamellett, hogy a szábori vitákban felvetődött Szerémség kérdése, mint a Szerb Vajdaság része, amely a Szlavón királysághoz is tartozott.48 Ferdinánd császár, aki az udvarral Insbruckban tartózkodott, elutasította a májusi szkupstina határozatait és nem ismerte el a szerbeket, mint nemzetet, hanem továbbra is csak, mint „görögkeleti vallású alattvalókat" tartotta őket számon. Követeléseikkel a magyar országgyűléshez és kormányhoz utasította őket, akik ebben az ügyben az egyedüli illetékesek.49 A magyar kormány nemhogy csak nem ismerte el a májusi szkupstina legalitását, hanem azt a következtetést vonta le, hogy „összeesküvésről van szó egy független Szerb Királyság megalakítása érdekében" Magyarország déli részein. Ezért a szerbek ellen megtorló intézkedésekhez folyamodott, minek következtében a császári-magyar katonaság június 12-én megtámadta Karlócát.50 Ezzel elkezdődtek a szerb-magyar harcok, amikor is a szerbek magukra maradtak, mert a Szerb Vajdaság területén élő németek, magyarok, románok, szlovákok, sőt még a horvátok is ellenségesen léptek fel ellenük, illetve a jobbik esetben passzívan kísérték az eseményeket. A lehetséges szerb szövetséges Josip Jelacic (Jelasics József) bán szeptember közepéig várakozó álláspontra helyezkedett és amikor elindította támadó hadjáratát akkor is a főváros irányába indult nem pedig a Szerb Vajdaság felé. Így a szerbek egyedüli segítséget csak a Szerb Fejedelemségtől várhattak.

Mindamellett, hogy Szerbia abban az időben csak részben volt független állam Törökország és Oroszország fennhatósága alatt, kormánya - ez leginkább Ilija Garasaninnak köszönhető - mindent megtett a vajdasági szerbek segítsége érdekében. Ez a segély pénzből és több ezer szerbiai önkéntesből állt, kik a bácskai és bánsági harctereken harcoltak vajdájuk Stefan Knicanin parancsnoksága alatt. Ezen segítség nélkül nemigen bírt volna a Szerb Vajdaság egy évig ellenállni a jóval erősebb magyar hadseregnek. A Szerb Vajdaság és a Szerb Fejedelemség közötti egyesülésről szó sem eshetett, mert a fennhatóságot gyakorló hatalmak nem tartották valószínűnek Ausztria és Magyarország szétszakadását, mindamellett, hogy voltak olyan elképzelések, hogy a két szerb állam (feltételesen szólva) egyesüljön a Porta fennhatósága alatt.51

A bécsi udvar magatartása 1848 őszétől kezdett változni a vajdasági szerbekkel szemben. Amikor decemberben a császári trónra a fiatal Ferenc József lépett, külön pátenssel megerősítette a májusi szkupstina határozatát a vajda és a pátriárka megválasztására mint „a népi önkormányzat biztosítékát,"52 ami az egyenrangúság alapján a háború után meg fog adatni. A császári pátensből szándékosan kihagyatott a terület és a Szerb Vajdaság határainak kérdése. Ami a tartalmát illeti, s amit az udvar addig tett a szerbek érdekében „csak az idealistákat elégíthette ki, de nem a népet... mivel a népnek területre van szüksége, ez pedig Vajdaság... minden más csak csalárdság".53 Hogy minden maradt a régiben megmutatta az 1849 márciusában kihirdetett oktrojált alkotmány amelyben a szerbekben megígértetett helyzetük rendezése a meglevő kiváltságaik és a császári rendeletek alapján, amelyek által (állítólag) biztosíttatik nemzeti létük és vallási szabadságuk, de az alkotmány egy szóval sem említette meg az autonóm Szerb Vajdaságot. A Szerb Vajdaság nem lett elismerve, mint különleges koronatartomány, hanem csak lehetőség adatott Horvátország, Magyarország vagy Erdély esetleges hozzácsatolásához. A határőrvidék ki lett választva a Vajdaságból és a Háromegy Királyságból, mint külön testrész a forradalom előtti saját katonai bürokráciával.54

Egy hónappal az oktrojált alkotmány kihirdetése után a Szerb Vajdaságban katonai igazgatás lett bevezetve F. Mayerhofer tábornokkal az élen, Rajacic pátriárka, pedig az addigi „népkormányzó" lefokoztatott császári biztossá a civil ügyek intézésére a Vajdaság területén, de csak júliusig, amikor innen Bécsbe lett eltávolítva, majdnem mint fogoly.55 Ebben az időben a magyarok súlyos csapásokat mértek a szerbekre Bácskában, továbbá elfoglalták egész Bánságot és a még megmaradt és egyben elkeseredett szerb csapatrészeket a titeli fennsíkra szorították. E kritikus időben Szerbiában újból jöttek önkéntesek, akik Vajdaság szerte tovább harcoltak egészen a háború befejeztéig.56

Augusztus közepén a harcok be is fejeződtek, de a Szerb Vajdaság államjogi státusa még mindig meghatározatlan volt. Amikor ez a kérdés október közepén végre napirendre került, két ellentétes állásfoglalás jutott kifejezésre: a horvátok általában egységesek voltak abban a követelésükben, hogy a Szerb Vajdaságot hozzácsatolják a Háromegy Királysághoz egyenlőségi elvek alapján, közös bánnal és alvajdával az élen, valamint közös száborral és ezáltal felesleges lett volna Szerémség megosztása. Ezt az álláspontot elfogadhatónak tartották egyes szerb értelmiségiek Vajdaságban és a Szerb Fejedelemségben ill. ezen a véleményen volt a Fejedelemség kormánya is. Rajacic pátriárka a néptöbbségével, viszont azon volt, hogy a Szerb Vajdaságot ismerjék el külön koronatartománynak és mint ilyen az egyenlőség elvén egyesüljön a Háromegy Királysággal, ami egyezett a Májusi szkupstina szellemével is. Ő mindenképpen elutasította azt a lehetőséget, hogy a Vajdaság élére katolikus egyén kerüljön és hívei attól tartottak, hogy a közös száborban és kormányban esetleg ki lesznek téve a horvát majorizációnak és a katolikus egyház nyomásának a pravoszláv (görögkeleti) szerbekre.57 Ez a szerb-horvát nézeteltérés megkönnyítette az uralkodónak, hogy 1849. november 18-án meghozza saját döntését az új koronatartomány ügyében, amely a Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság nevet kapta. Ez a koronatartomány magában foglalta Bácskát a sajkási határőrkerület nélkül, egész Bánságot kivéve a határőrvidéket, továbbá Szerémségből két járást a rumait és az újlakit (mai Ilok - fordítói észrevétel). A Szerémségi határőrvidék Karlócával együtt a Szerb Vajdaságon kívül maradt. A szerb vajda címet a császár megtartotta, míg a Szerb Vajdaság élére Ferdinand Mayerhofer császári tábornokot állította. A közigazgatás székhelye Temesvár lett, amely a szerb területek peremén feküdt. A hivatalos nyelv a német lett. Mindezek a rendelkezések nagyon is távol voltak az 1848 májusában kikiáltott Szerb Vajdaság elképzelésétől.

 

JEGYZETEK

  1. J. Radonié, Grof Dorde Brankovic i njegovo vreme, Beograd, 1911, 256-523 Isti, Vojvodina od Velike seobe (1690) do sabora u KntSedolu (1708), zbor. Vojvodina II. Novi Sad. 1-35.
  2. A. Ivic, Istorija Srba u Vojvodini, Novi Sad, Matica srpska, 1929, 263-341; G. Stanojevic, Srbija u vreme beíkog rata 1683-1699, Beograd 1976.
  3. S. Mihaldzic, Baranja od najstarijih vremena do danas, 262-290; V. Pandúrovic, Zbirka istorijskih dokumenta iz proslosli baranjskig Srba XVII i XVIII véka, Spomenik SKA 84, 1936.
  4. J. Adamovié, Privilegie srpskog naroda u Ugarskoj i rad Blagovestenskog sabora 1861, Zagreb 1902, 20-24; J. Radonié - M. Kostic, Srpske privilegije od 1690. do 1792, Beograd, SANU, 1954, 26-27; J. Radonic, Vojvodina od Velike seobe, zbor. Vojvodina II, 6-7.
  5. J. Adamovic, Privilegije, 35-40; J. Radonic - M. Kostic, Srpske privilegije, 28-29.
  6. J. Radonic, Vojvodina od Velike seobe, zbor. Vojvodina II, 8-13.
  7. J. Adamovié, Privilegije, 44-46; J. Radonic - M. Kostic, Srpske privilegije, 46-48.
  8. S. Simenonovié - Cokié, Srpske privilegije, zbornik Vojvodina II, 57.
  9. J. Adamovic, Privilegije, 52-60; J. Radonic-M. Kostic, Srpske privilegije, 65-67.
  10. Brojni podaci o tome sadrzani su u Yayn: S. Gavrilovic - 1. Jaksic, Izvori o Srbimu u Ugaroskoj s kraja XVII i pocetkom XVIII veka, Beograd, SANU, 1987, passim.
  11. Uo., J. Radonic, Prilozi za istoriju Srba u Ugarskoj u XVI, XVII i XVIII veku, Novi Sad, Matica srpska 1909, 68-69.
  12. Radonic, Vojvodina od Velike seobe, zbor. Vojvodina II, 26-27; J. Adamovic, Privilegije, 45-46.
  13. J. Adamocié, Privilegije, 47; J. Radonic, Vojvodina od Velike seobe, 27-28.
  14. J. Adamovic, Privilegije, 48-50.
  15. J. Adamovic, Vojvodina od Velike seobe, 2H-29.
  16. Uo., 36-37; S. Simonovic - Cokié, nav. delo, 61.
  17. 11. G. Vitkovic, Istorijski spomeniá srpski, Glasnik SUD LXXU1, 1892, 274-275.
  18. J. Radonié, Vojvodina od Velike seobe, zbor. Vojvodina II, 46-47; J. Adamovié, Privilegije, 89-91.
  19. J. Adamovié, Privilegije, 89-91.
  20. S. Gavrilovié - I. Jakáié, lzvori o Srbima, passim; S. Gavrilovié, Srem od kraja XVII do sredine XVIII veka, Novi Sad 1939, passim; S. Simeonovié - Cokié, Srpske privilegije, 60-61.
  21. J. Radonié - M. Kostié, Srpske privilegije, passim.
  22. J. Adamovié, Privilegije, 76-78.
  23. A. Foriikovié, Pravi poloiaj Srba u HobsburSkoj monarhiji, Istorija srpskog naroda IV/1, Beograd, SKZ, 1986,280-281.
  24. J. Adamovié, Privilegije, 92; S. Simonovié - Cokié, Srpske privilegije, 63.
  25. J. Adamovié, Privilegije, 101-105; S. Simeonovié - Cokié, Srpskee privilegije, 63-68; R. Veselinovié, Srbija pod austrijskom vlascu 1718-1739, Istorija srpskog naroda IV/1,106-162.
  26. J. Adamovié, Privilegije, 107-112; S. Simeonovié - Cokié, Srpske privilegije, 68-70; A. Foriikovié, o. c, 269-270.
  27. A. Foriikovié, Pravni polozaj Srba, 281.
  28. S. Simeonovié - Cokié, Srpske privilegie, 72-85; A. Foriikovié, Pravni poloiaj Srba, 260-264.
  29. S. Gavrilovié, Srbi u HobsburSkoj monarhiji pred Ugarski sabor 1790, Istorijski éasopis 5, Beograd 1965,17-34.
  30. S. Gavrölovié - N. Petrovié, Temisvarski sabor 1790, Novi Sad - Srem. Karlovci 1972,491.
  31. Uo., 493, 495.
  32. Uo.,639.
  33. J. Radovié - M. Kostic, Srpske privilegije, 179-180.
  34. A. Foriikovié. o. c, 264.
  35. S. Gavrilovié, Srbi i Ugarski sabor od kraja XVIII do sredine XIX veka, Sentandrejski zbornik 1, Beograd, SANU, 1988, 77-89.
  36. S. Gavrilovié, Kultumo-politiéki razvitak Srba u habsburíkoj monarhiji od Sabora 1790. do revohtcije 1848, Zbornik Matice srpske za istoriju XVIII, 1978,19-30; Isto, Srbi u Ugorskoj i madarizacija u prvoj polovini XIX veka, Istorijski éasopis XXIII, Beograd 1976, 89-104.
  37. S. Gavrilovié, Srem u revoluciji 1848-1849, Beograd, SANU, 1963,79-84.
  38. S. Gavrilovié, Srbi u HobsburSkoj monarhiji od kraja XVIII do sredine XIX veka, Istorija srpskog naroda V/2, Beograd 1981, 42-43; I. Marauzié, Ilirizam i Srbi, Rad JAZU 247, Zagreb 1933.
  39. J. Skerlié, Omladina i njena knjiievnost 1848-1871, Beograd 1925, 3-16; S. Gavrilovié, Iz istoiije kultumog preporoda kod Srba u HobsburSkoj monarhiji prve polovine XIX veka, Zbronik radova: Teodor Pavlovié i niegovo doba, Novi Sad. Matrica srpska. 1988.
  40. Z. I. Tot, KoSut i nacional vopros v 1848-1849. g. g. Budapestini 1954, passim.
  41. J. Ignjatovié, Rapsodije iz proilog srpskog fivota, Novi Sad, Mat. srpska 1953, 70-78; Broda za istoriju srpskog pokreta u Vojvodini 1848-49, Beograd, SAN, 1952, 3-8.
  42. D. Popovié, Novi Sad u 1848-49, Zbornik MS za druätv. nauke 6,1954,6-10.
  43. S. Gavrilovié, Srbi u Habsburíkoj monarhiji, Istorija srpskog naroda V/2, 49-53. zu srpskog pokreta 1848.
  44. M. Kiéovié, lovon HadSí (MiloS Svetié), Novi Sad 1930,173-174.
  45. Uo., Crada za istoriju srp. pokreta, 173-179.
  46. Uo., 10.
  47. Uo., 253-262.
  48. V. Bogdanov, DruStvene ipolitiőke bőrbe u Hrvatskoj 1848/49, Zagreb 1949, 211-255.
  49. S. Kaper - S. Zdravkovié, Srpskipokret u Juínoj Ugarskoj 1848, Beograd 1870. II. 93; J. Radonié, Slike iz istorije i knjiíovnosú, Beograd 1938, 333.
  50. Grada za istoriju srp. pokreta, 271-272, 282-283, 317-319, 366-367.
  51. D. Pavlovié, Srbija i srpski pokret u Juinoj Ugarskoj 1848 i 1849, Beograd, 1904, passim.
  52. S. Kaper - S. Zdravkovié, Srpskipokret, II, 46-54.
  53. J. Radonié, Slike iz istor. i knjií., 344.
  54. Istorija srpskog aaroda, V/2, 92-93.
  55. D. Pavlovié, Srbija i srpskipokret, 150-151; S. Gavrilovié, Srem u revoluciji, 309-310.
  56. S. Kaper - S. Zdravkovié, Srpski pokret, II. 74-81; D. Pavlovié, Srbija i srpski pokret. 157-161; Uspomene generala Borda Stratimirovita, Bed - Zagreb - Lajpcig 1913, passim.
  57. S. Gavrilovié, Srem u revoluciji, 338-343; Istorija srpskog naroda, V/2, 98-99.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet