Előző fejezet Következő fejezet

Hegedűs Antal

A KIVÁLTSÁGOLT SZERB NEMZET A XVIII-XIX. SZÁZADBAN MAGYARORSZÁGON

 

A háromszáz évvel ezelőtti szerbiai kivándorlás egyszerre tragédiája és szerencséje a szerbségnek. Tragédiája, mert délszerbiai hazáját a mai Koszovó területén átengedte az oda beözönlő albán tömegeknek, akik ma már 90 %-át képezik Koszovó lakosságának. Az ősi szerb területek elvesztését most ugyanolyan keservesen siratja a szerbség, mint ahogyan 1918 után az ezeréves magyar föld elvesztését siratta a magyarság.

A nagy kivándorlás azonban szerencséje is a szerbségnek: Délmagyarország területén olyan otthont talált, ahol kétszáz esztendő alatt európai szinten felvirágoztathatta anyagi és szellemi kultúráját, olyan magasságokra, milyenre Szerbia népe még 1948-ban sem ért el. Amikor a 19. század végén Szerbia még mindig a török hódoltság és elmaradottság ellen küzdött, akkor a Magyarországba bevándorolt és itt megtelepülő szerbség a korabeli társadalom legkultúráltabb és leggazdagabb rétegéhez tartozott. Ennek a szerencsés fölemelkedettségnek egyik fő, ha nem is kizárólagos oka a Magyarországba települő szerbség kiváltságos, privilegizált helyzetében keresendő.

I.

A feudális magyar jogrendben a privilegium olyan előjog, amely birtokosát kivonja az általános jogszabály alól.1 Privilegiumot az uralkodó adományoz egyéneknek és közösségeknek, egyháziaknak és világiaknak, egyes községeknek és városoknak, idegen népcsoportoknak és telepeseknek. A kiváltságok fejében a megajándékozottak kötelezettséget is vállalnak magukra, amelyeknek megszegése a privilegium elvesztését is magával vonhatja. A kiváltság lényeges kelléke az, hogy az ne ellenkezzen a meglévő törvényekkel és mások jogaival, valamint hogy azt az országgyűlés becikkelyezze, azaz törvényerőre emelje. Az egyes vidékek és népcsoportok magyarországi kiváltságai között legismertebbek a Jászkun terület, a Hajdú kerület, a Szepesi kerület kiváltsága, valamint az erdélyi szászok és székelyek nemzeti kiváltságai.2 Ezeknek közös tulajdonsága,  hogy  birtoklóinak  biztosította  a vármegyétől  való különállást, a végrehajtó és bírói hatalom autonóm gyakorlását. Így pl. a Hajdú kerület a vármegyével egyenrangú, önálló törvényhatóság volt, amely saját követei által vett részt az országgyűlés rendi tábláján, önállóan választott tisztviselői élén a hajdúkerületi kapitány állott, közadót nem fizettek, hanem csak hadiadóval, subsidiummal járultak hozzá a hadi kiadásokhoz. A kiváltságok feudális rendszerét 1848 márciusától a 19. század végéig az országgyűlés különböző törvényei fokozatosan felszámolták. Így pl. az 1876. évi 33. törvénycikk megszüntette a kiváltságos területeket s a kunok, jászok, hajdúk, székely és szász székek, a nagykikindai és tiszamenti kiváltságos kerületeket is teljes egészében a vármegyékbe olvasztotta. A szerb kiváltságokat az 1868. évi IX. tc. valamint az 1887. évi május 14-i autonóm törvény szabályrendeletei váltották fel. II.

A magyarországi szerbeknek már a középkorban voltak a tizedfizetés alóli felmentést megadó kiváltságaik, ezek azonban a török hódoltság idején elvesztették jelentőségüket.3 Napjainkban, ha szerb kiváltságokról szólunk, akkor az I. Lipót által adományozott és utódai által megerősített kiváltságokra gondolunk. I. Lipót, miután 1690. április 6-án általános felkelésre hívta fel a balkáni népeket, köztük a szerbeket is, a vesztes osztrák hadakkal Magyarországra menekülő III. Arsenije Csarnojevics vezette szerbeknek 1690. augusztus 21-én, 1691. december 11-és és 1695. március 4-én adományozott kiváltságokat. E kiváltságleveleknek közös tartalma az, hogy a pravoszláv egyház számára önkormányzatot biztosítanak, lehetővé teszi, hogy az egyházi és világi rendek kongresszusain válasszák a szerb egyház fejét. A főpapnak megengedik illetve elismerik, hogy rendelkezhessen a pravoszláv püspökök, papok, szerzetesek, templomok és kolostorok felett. Engedélyezik nekik a régi naptár használatát, mentesítik az egyházi személyeket a tized, az adó és a beszállásolás alól. A 2. kiváltságlevél többlete az, hogy az utód nélkül elhalt hívő vagyona az egyházra száll és hogy a szerbek nemcsak egyházi, hanem világi ügyekben is főpapjuktól, a pátriárkától függnek. A 3. kiváltságlevél többlete pedig az, hogy a tizedfizetés alóli mentességet kiterjeszti minden pravoszláv hívőre, azzal, hogy ők kötelesek eltartani papjaikat és püspökeiket.

Egyetlen szerb kiváltságlevél sem tartalmazza a külön terület kihasítására vonatkozó tételt, hogy azon a területen települhessenek le a bevándorló szerbek. Ugyancsak nem tartalmazza saját világi elöljárónak, az ún. vajdának a megválasztási lehetőségét. Ez utóbbit az 1690. április 6-i felkelésre felhívó, ún. Invitatorium tartalmazza, ígéretként arra az időre, amikor kiűzik területükről a török hódítókat.

I. Lipót mind a három kiváltságlevelet abban a reális feltételezésben adományozta a szerbeknek, hogy ideiglenes itt-tartózkodás után hamarosan visszatérhetnek balkáni hazájukba, ahol majd egyházi és világi elöljáróik kormányzata alatt régi szabadságaik és szokásaik szerint élhetnek. Az 1699-i Karlócai békekötés után ezek a remények szétfoszlottak - Szerbia török uralom alatt maradt az elmenekült szerbek Pedig, rettegve a megtorlástól, nem tértek vissza Koszovóba, a hazájukba, így tehát a Magyarországra menekült szerbek hazátlan nemzetté lettek, és amikor ebben a helyzetben, Magyarországot választva hazájuknak, kérték a Lipót adta kiváltságaik megerősítését, ezeket a magyar királyok, Lipót utódai már csak feltételesen erősítették meg. I. József király 1706-i megerősítő levelében fenntartotta a jogot, hogy a kiváltságokat idővel módosítsa és a kiváltságok érvényességét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy tartalmuk ne ellenkezzen az ország törvényeivel (in quantum regni, legibusque non repugnaverint). III. Károly király 1713. évi és Mária Terézia 1743. évi konfirmációjából sem hiányzik a „salvo jure alieno" klauzula. Mária Terézia még I. Józsefnél is jobban kiemelte azt a jogát, hogy a kiváltságokat az idők követelményeinek megfelelően alakítsa és tökéletesítse (privilegia ulterius explicandi ac in meliorem pro temporum conditione formam redigendi).

A szerb nemzet kiváltságai tehát alapvető egyházi, vallási privilégiumok voltak és azért adományozta őket az uralkodó, hogy a szerbeket lelkesítse a török elleni harcra és hogy a felszabadító harcok után garantálja nekik Szerbiában, az ipeki (peci) patriarchátus területén vallási és nemzeti jogaikat.5 Miután a Magyarországon ragadt szerbség kérte kiváltságai megerősítését az új hazában, a kiváltságokhoz csatolt, jelentéktelennek tűnő félmondatos klauzulák robbantották ki a kiváltságokkal kapcsolatos 200 éves küzdelmet. Ezt a 200 évet sok szerb történész így is jellemzi „borba za privilegija - küzdelem a kiváltságokért". Ez a küzdelem a szerb, magyar és osztrák álláspont alkotta háromszögben zajlott le. III.

A Magyarországon maradt szerbek nem ismerték a Habsburg birodalom, azon belül pedig a magyar királyság helyzetét. Bevándorlásuk nem volt egy szervezett, végiggondolt akciónak a következménye. A szerb klérust és a népet a török bosszútól való páni félelem hajtotta menekülésre abban a reményben, hogy ha megfordul a hadiszerencse, akkor ismét visszatérhetnek otthonaikba. Magyar földön önhibájukon kívül csöppentek bele a bécsi udvar és a rebbellis magyarok több évtizede tartó és már hagyományos küzdelmeibe. Természetesnek kell vennünk, hogy amilyen mértékben megismerkedtek új hazájuk jogrendjével és körülményeivel, olyan mértékben nőtt az igényük arra, hogy új hazájukban külön területen, saját jogrendjük és szokásaik szerint éljenek. Ezért már az 1708. évi összejövetelükön kérték, hogy külön területen telepedhessenek le, főpapjaik és nemeseik helyet foglalhassanak az országgyűlés és magisztrátusok ülésein és kérték azt is, hogy a magyar országgyűlés becikkelyezze kiváltságaikat.6 Erre azonban nem került sor. 1708-ban a pestisjárvány és a Rákóczi-felkelés miatt napirendre sem tűzték; III. Károly korában a török elleni győztes hadjáratok során ismét felcsillant visszaköltözésük reménye. Mária Terézia országgyűlései az örökösödési háború kérdéseivel voltak elfoglalva. Amikor azonban II. József halála után az 1790. országgyűlésen már nem lehetett elodázni a kiváltságok becikkelyezésének a kérdését, akkor ezt a magyar rendek megtámadták. A szerbek azonban nem tágítottak. Az 1790. aug. 21-én Temesváron kezdődő kongresszuson most már a kiváltságok megerősítésén kívül területi autonomiát is követeltek a maguk számára a Bánság területén és külön szerb udvari hivatal felállítását az udvari kancellária és a cseh kancellária mintájára. A magyar rendek továbbra is élesen tiltakoztak e követelések ellen, kívánván, hogy „állam az államban ne képeztessék". Az 1848/49-es szerb-magyar ellentétek és véres harcok is ebből a feszültségből adódtak, miután a szerbek Karlócán 1848. május 13-án kikiáltották a Szerb Vajdaságot és annak élére szerb vajdát választottak. Az 1867-es kiegyezés után a szerbek voltak az összes nemzetiségek között a legintranzigensebbek és különállásukat védve keményen küzdöttek az akkor már mindinkább erősödő magyar nacionalista törekvések ellen.

Jogos a kérdés: mi indokolta a szerb kiváltságok elismerését ellenző magyar álláspontot? Úgy véljük, hogy a magyar rendek idegenkedő és elutasító álláspontjának a gyökerei a szerbek bevándorlásának első évtizedeibe nyúlnak. A bevándorló szerbség, kiváltságaira hivatkozva nem akart adót fizetni és egyáltalában nem akart engedelmeskedni a vármegyékben szerveződött magyar jogállamnak. Az egzisztenciális gondok és a létbizonytalanság igen sok szerbet rablásra és garázdálkodásra hajtott. Ekkor lesz közismert a „vadrác" kifejezés. Amikor pedig 1703-ban kitört a Rákóczi-felkelés, a szerbek természetszerűleg az udvar és az uralkodó mellé álltak, hisz az fogadta be őket és az adta nekik kiváltságaikat. A kölcsönösen pusztító írtóhadjáratban még inkább eltávolodott egymástól a két nép. A szerbek nem akarták elfogadni a szabadságukat korlátozó feudális magyar jogot, a magyarok viszont nem engedték, hogy a szerbek „államot képezzenek az államban".8

Az osztrák udvar felfogása alkotta a szerb kiváltságok problematikájában a szög harmadik oldalát.9 A birodalomnak rendkívül jól jöttek a harcias szerb tömegek. Szükségük volt fegyveres segítségükre a felszabadító háborúk során, már csak azért is, mert az osztrák hadak egy része Nyugat-Európában volt lekötve; szükség volt rájuk a Rákóczifelkelés és a magyar szabadságharc idején a rebellis magyarok letörésére; végül pedig a határövezetben szerveződött janicsárok jelentették 150 évig a leggyorsabban mozgósítható és a legolcsóbb katonai egységeket. A szerbek azokban az évtizedekben jöttek Magyarországra és telepedtek le a felszabadított területeken , amikor a magyarság és a magyar rendek nagy része szemben állt a Habsburgokkal. Így aztán a szerbek sorsának alakításába a magyarok nem is nagyon folyhattak bele: a szerbek „patrimonium domus Austriacae", a szerb kérdés pedig „res Austriaca" volt. Az udvarnak azonban ennek ellenére mégiscsak állandóan figyelembe kellet venni a magyar rendek álláspontját és a magyar törvényeket, hisz a Habsburg uralkodók Magyaroszág királyai voltak és a magyar alkotmányra tették koronázási esküjüket. El kell ismernünk, hogy az uralkodók mindig a magyar államiság érdekeit képviselték és érvényesítették, hacsak az összbirodalom érdekei azt nem kívánták másként: ezért nem adták meg nekik a kívánt vajdaságot és ezért tettek eleget a határőrvidékek polgáriasítási követelésének is, amint azt a külpolitikai szempontok megengedték. Történelmi távlatból szemlélve az osztrák álláspontot és magatartást a szerb-magyar kérdésben, úgy véljük, nem a „divide et impera" hanem a ,justitia et prudentia" elv irányította. Amit a Magyarországra menekülő szerbeknek ígértek, azt az igazságosság elve alapján meg kellett adni; a szerb nemzeti különállás és a magyar államiságot védő álláspont közötti feszültséget pedig bölcsen iparkodtak áthidalni. Ennek a bölcsességgel párosult osztrák okosságnak egyik bizonyítékát láthatjuk abban, hogy a bevándorló szerbek javarészét a katonai határőrvidéken, a Nagykikindai és a Tiszamenti kerületben és Sajkás zászlóaljban telepítették le, ahol teljesen autonom életet élhettek, a bécsi Haditanács közvetlen katonai és polgári igazgatása alatt. Ezzel lényegesen csökkent a közvetlen szerb-magyar összeütközések felülete. A szerbek ezeken a területeken mentesek voltak a jobbágyság úrbéri terheitől és közvetlen vármegyei igazgatás ódiuma sem izgatta őket. A bécsi udvar következetes nyomásának a hatására a magyar rendek kénytelenek voltak a szerb kiváltságokkal kapcsolat beleegyezni egy kompromisszumos megoldásba, amely már erőteljesen a modern polgári irányzat nyomait viselte magán. Ennek a gyümölcse az 1790/91. évi országgyűlés X. és XVII. törvénycikke. Az országgyűlés befogadta a szerbeket a magyar politikai nemzet tagjai közé, nem tekintette őket többé „idegen népnek". Ugyanakkor, és ezt a kiváltságokkal kapcsolatban külön ki kell hangsúlyoznunk, a XXVI. törvénycikkben elismerte a kiváltságoknak mindazon pontjait amelyek „ az ország alapokmányával nem állanak ellentétben". Ilyeneknek tekintették a klérus, az egyház, az alapítványok és az iskoláztatás ügyét - mai szóval elismerték a szerbek egyházi és kultúrális autonomiáját - és ebben, ha a száz év utáni körülményekhez alkalmazkodva benne van minden, amit Lipót a szerbeknek az 1690-es évek privilégiumaiban megadott.

A szerb kiváltságokkal kapcsolatos osztrák álláspontnak azonban e kiegyensúlyozó szerepén kívül, volt még egy meghatározója, amelyet igen gyakran figyelmen kívül hagyunk. Ez pedig a Habsburg uralkodóknak az egyházpolitikája - pontosabban egyházjogi helyzete. A katolikus egyház nekik, mint „apostoli királyoknak" átengedte a helyi egyház feletti felügyelet jogát. Ez az államegyházi rendszer nemcsak a püspökkinevezések terén, hanem az egyházfegyelem alakításában is érvényesült. És miután a pravoszláv egyház életét is ezek az államegyházi szempontok - a 18-19. századra kivetítve jozefinizmusról beszélünk - akarták alakítani, a 18. század második felétől sor került a szerb kiváltságok regulálására - a felvilágosult jozefinizmus szellemében történő szabályozására (Regulamentum Illyricae Nationis 1771,1777 és 1779-ből és az ún. Systema Consistoriale 1782-ből).10 Ezekben az uralkodó kimondta, hogy a karlócai metropolita „csak az egyházi kérdésekben főpapja az illir nemzetnek, de egyáltalában nem feje a világi ügyekben... és ezen nemzet, klérusával együtt, miként az ország egyéb lakosai a helyi hatóságoktól és a magyar királyi udvari kancelláriától fog függeni". A Regulamentum többi része felvilágosult szellemben szabályozta a szerb kongresszusok, a metropolita és a püspökök kinevezésének rendjét, az egyházi bíráskodást, a papnevelést, a szerb iskolák és tanítóképzők működését - egyáltalában, megalkotta azokat a kereteket, amelyekben a szerb vallási, iskolai és művelődési autonomia polgári keretekben kifejlődhetett a Habsburg birodalomban.11

Befejezésül azt kell mondanunk, hogy a szerbek helyzete, privilégiumaiktól függetlenül is, kiváltságos volt. Elenyésző kivétellel voltak jobbágyok, Délmagyarország legtermékenyebb vidékein laktak és szinte teljesen autonom életet éltek a határőrvidék, a kiváltságos kerületek, a szabad királyi városok keretében. Polgári és kereskedő rétegük a leggazdagabbak közé tartozott, és kereskedői és kézműves iparukban senki és semmi sem akadályozta őket. A 18. század első felétől majdnem a század végéig ők bonyolították le az ország külkereskedelmének több mint a felét! „ A szerbek ezen időben - írja Polit Mihály emlékirataiban -különösen a városokban meggazdagodtak és kiváló helyzetük volt a többi nemzetiségiek között összevásárolták a környéki tanyákat; az iparosok aranyidőket éltek csak Újvidéken volt tíz szerb céhegyesületük, egyikének a zászlója 16.000 forintba került".12 Vallási autonomiájuk is biztosítva volt és az a jozefinista államegyházi keretbe semmiképpen sem volt szűkebb körű mint a katolikus vagy a protestáns vallásoké. Kultúrális tekintetben Pesten, Újvidéken, Karlócán és más városokban szerb művelődési centrumok alakulhattak a szerb irodalom és tudomány művelésére, amelyeknek fenntartására a szerb kereskedők, nagybirtokosok és iparosok vagyont és tőkét hagyományoztak alapítványok formájában. Iskolahálózatuk lépést tarthatott az ország állami és egyházi iskoláinak a nívójával. Olyan erős anyagi és szellemi tőkével rendelkeztek, amellyel már a 18. század közepétől messze felülmúlták anyaországi - szerbiai - testvéreiket.13

Bizonyos, hogy e kiváltságos helyzetük forrása elsősorban a Magyarországra telepedett szerb nép életereje, mozgékonysága, élelmessége, áldozatkészsége, erőteljes nemzeti érzése, szabadságszeretete, a nemzeti összetartozás erőteljes öntudata volt. Azonban mindennek jogi keretét és realizálhatóságát mégiscsak a szerb privilégiumok biztosították, mégpedig nem akárhol, hanem a magyar állam előbb feudális, később pedig polgári jogrendjében.

 

JEGYZETEK

  1. Magyar Jogi Lexikon, Budapest 1907, VI. 112-114: „Privilégium".
  2. Ld. Révai Lexikon következő címszavaiban: Jászság, Hajdúkerület, Szepesi kerület, Szászok földje, Székely-jog, Székelyföld.
  3. Szalay László, A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz, Pest 1861 (mi a német nyelvű kiadást használtuk és idézzük a következőkben is: Das Rechtsverháaltniss der Serbischen Niederlassungen zum Staate in den Láandern der ungarischen Krone, Leipzig und Pest 1862, 1-20); Rokai Péter, Prilog poznavanju poloiaja SRba u Ugarskoj u XV veku, Zbornik Matice srpske za istoriju 6(1972), 87-91.
  4. A szerb privilégiumok kivonatos fordítását ld. Szalay idézett művében, 21-38; latin nyelvű szövegeit ld. u.ott a Függelék Okmánytárába. Ezek lagalaposabb szerb feldolgozása: Stevan Simeonovic-Cokic, Srpske privilegije, in: D. Popovié, Vojvodinall, Novi Sad 1939, 48-85. Kritikai kiadásuk, szerb fordítással: J. Radonié-M. Kostié, Srpske privilegije od 1690 do 1792, Beograd 1954,19-96.
  5. Arató Endre, A feudális nemzetiségtől a polgári nemzetig, Budapest 1975, 24-25.
  6. S. Simeonovic-Cokié, Srpske privilegije, i. m. 62.
  7. S. Gavrilovié-N. Petrovié, Temisvarski sabor 1790, Novi Sad - Sremski Karlovic 1972; Arató E., A feudális nemzetiségtől, i. m. 29-33.
  8. Hóman-Szekfű, Magyar Történet, Budapest 1935. IV. 257-267.
  9. A bécsi udvar korabeli álláspontját tükrözi J. Ch. Bartenstein II. József trónörökös részére szánt előterjesztése: Kurzer Bericht von der Beschaffenheil der illyrischen Kation, Leipzig 1802. Mi a szerb fordítást használtuk: Aleksandar Sandié, Kratak izveätaj o stanju ilirskoga naröda, Beé 1866; az összbirodalmi érdekek érvényesítéséről ld. J. H. Schwicker, Politische Geschichte der Serben in Ungarn, Budapest 1880,158-162.
  10. A Regulamentumok latin szövege és annak szerb fordítása: Radonic-Kostic, Srpske privilegije, i. m. 97-178.
  11. D. Popovié, Vojvodia II, i. m. 80-85; Magyar Jogi Lexikon, Budapest 1907, III. 772-774: „Görög-keleti szerb egyház".
  12. Idézve Thim József, A magyarországi 1848—49-iki szerb fölkelés története, Budapest 1940,1.18. nyomán.
  13. u.o. 18-20.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet