Előző fejezet Következő fejezet

Gombos János:

A MAGYARORSZÁGI SZLOVÁKOK TÖRTÉNETE A BETELEPÜLÉSTŐL A POLGÁRI FEJLŐDÉSIG

 

A Felvidék 16-17. századi rajza

A szlovákságot a 17-18. század fordulóján kibontakozott nagyarányú dél-délkeleti irányú vándorlás sodorta magával. A török kiűzését követően (a 17. század végén, a 18. század elején), az akkori Magyarország elnéptelenedett középső és déli részén telepedtek le. A Felvidékről kiindult szlovák telepesek észak felől haladva a Dél-alföld felé, szétszóródva, több kisebb-nagyobb nyelvi szigetet alkotva telepedtek le. A 17-18. század fordulóján a mai Szlovákia területéről az Alföldre induló szlovák jobbágyok zömét már a 16. század második felének háborús eseményei kiszakították szülőföldjükről, eredeti lakóhelyükről. A tömeges Alföldre vándorlás történelmi gyökerei ezért e századra nyúlnak vissza.

A Felvidék déli megyéinek lakói már Mohács után néhány évvel találkoztak a török martalócok fosztogató csapataival. Szapolyai János szövetségeseként a török 1530-ban már Bars és Nyitra megyei falvakat dúlt fel. Buda elfoglalása után, az esztergomi /l545-1546/, a nógrádi /1545-1546/, a szécsényi /1553-1554/ és a füleki /1555/ szandzsák megszervezésével a török fenyegetettség állandósult a Felvidék déli és középső részén. Már a 16. század második felében a mai Szlovákia területén nagyobb arányú népességmozgás zajlott le. A török szomszédság egyik közvetlen következményeként a határmenti területek elnéptelenedtek. A korabeli erőviszonyokat jól jellemzi Ibrahim budai csausznak Krusith János korponai kapitányhoz 1555. június 15-én írott levele. A török tisztában lévén azzal, hogy a végváriak képtelenek megvédeni a két település /Korpona és Zólyom/ lakóit, ezért fegyveres megtorlással fenyegetőzik, ha a két, egyébként "hátországi település nem hódol be és nem kötelezi magát adófizetésre a saját nyugalma érdekében, "...Azerth kérem - amint írja Ibrahim pasa - keg: [yelmedet] mynth barátomat jnchye be ewkot [intse be őket], mert ha megh nem haggya keg: [yelmed] hodolnys bizonnyal hyggytek [higgyétek] hogy mynd keg: [yelmed] es mynd ewk [ők] hogy megh nem maradnak bekesyghwel [békességgel] myattam, hanem el raboltatom,... ty megh nem oltalmazsatok az zeghyn [szegény] nepeth my tewlewnk [tőlünk], jgaz [igaz] akor el rabollywk mykor akarywk [elraboljuk mikor akarjuk] thy myattatok,..." A jobbágylakosság vagy a királyi Magyarország belseje felé vagy a szomszéd országokba, tartományokba (Ausztria, Morva-vidék, Lengyelország, vagy a Török Birodalom területére) menekült a kettős adózású területekről. Amíg itt, az úgynevezett Hódoltságban folyton csökkent a lélekszám a háborúk, a járványok, az elhurcolás vagy elvándorlás nyomán, addig Észak-, Közép- és Nyugat-Szlovákia egyes területein, ahol kedvező volt a természetes népszaporulat, illetve jelentősebb számban összpontosult a lakosság, a relatív túlnépesedés jelei mutatkoztak. A 16. század végén és a i 7. század elején, amikor már elült a dél felől betelepülők hulláma, innen költözött vissza a török-magyar határvidék lakatlan területeire az új telepesek elszánt csoportja.

A Morva-tartományban menedéket keresők dolgát megkönnyítette az a tény, hogy jónéhány magyar főúri család szerzett birtokot odaát (pl. a Nyári, a Szapolyai, Thurzó, Podmaniczky és más földesúri családok). A létbizonytalanság, a megnövekedett feudális terhek miatt gyakran szöktek a jobbágyok főleg Nyitra és Trencsén, de délebbi megyékből is Kelet-Morva területre a jobb megélhetés reményében. A Nyitra megyei menekülők főleg a megye déli részéről a portyázóknak, a hadak vonulásának leginkább kitett helyekről menekültek el. Lehangoló képet nyújtott a többi, a Felvidék déli és középső részén elterülő vármegye a 16-17. századi összeírások tükrében. Hont megyében 1542-ben 2278 portát, 1545-ben 2023, 1616-ban 412, 1648-ban 158, 1683-ban 135 adózó portát írtak össze. Nógrádban 1647-ben 249 10/16, 1696-ban 25 11/16 portát írtak össze. Bars megyében, ahol a töröknek adózó portákat is összeírták, 1610-ben 576 1/2, 1626-ban 146 szabad és 131 1/2 hódolt, 1636-ban pedig már csak 176 1/2 hódolt portát írhattak össze. A legtöbb jobbágy az ismétlődő harcok, portyák elől menekülve hagyta el telkét, gyakran már azért, hogy puszta életét mentse. Eleinte csak szétfutottak, s a harcok elültével visszatértek. Később a szaporodó hadjáratok nyomán a lakosság véglegesen elhagyta faluját. A Gömör megyei murányi uradalom 1559-ben készült adóösszeírása szomorú mementója a török "szomszédságnak". A török jelenléte ekkorra már Gömör megye északi részén is állandósult, ami a murányi uradalom pusztítását jelentette. A töröknek hódolt Nyizsná faluban például 1559ben csak 4 jobbágycsaládot írtak össze a korábbi 45-tel szemben. A szintén hódolt Dlhá Lukán 1559-re 5 maradt a korábban nyilvántartott 26 jobbágycsaládból. Jolsva és Sivette lakói a töröktől való féltükben odahagyták földjeiket. A Gömör megyei Wesselényi-birtokon 16511652-ben összeírták a "szökött és az háborúságban elbújdosott jobbágyok"-at. Az összeírás szerint a jobbágyok útja északnyugat (Gyetva - Zólyom megye), kelet-délkelet (Abaúj, Borsod, Zemplén, Heves megye), illetve dél (Nógrád, illetve a mai Hajdú-Bihar megye) felé vezetett. Voltak, akik megyén belül a hegyekben húzódtak meg. A fent említett szökevény jobbágyok a Wesselényi-féle összeesküvést követő birtokelkobzások, illetve a 17. századvégi felvidéki birtokok bérbeadása következményeként hagyták el földjüket, házukat. Az új földesúr, aki nem lévén rendszerint végleges birtokos, félretéve az addigi megállapodásokat, új, megemelt adó - és robottételekkel igyekezett minél rövidebb idő alatt a legtöbb hasznot beszedni jobbágyaitól.

Egy a 17. század második feléből származó összeírás rögzítette a török befolyás, a hódoltság nagyságát, északi határát Zólyom megyében, így a megye középső kerületeinek zöme (a zólyomi és dobronyai kerület 85 %-a, a véglesi kerület 100 %-a) hódolt a töröknek, míg az északabbra fekvő besztercebányai kerületből csak néhány település hódolt. A behódolni nem akaró falvakat elrettentő példaként végigdúlták a portyázó törökök. Pápezs Mihály, Bars vármegye szolgabírája egy ilyen büntető portya szomorú mérlegét vonja meg 1637-ben: "...Bossányi Mihály Uram, 's az több Bossanyi familia falujából, Nagy Ugróczról négy embert; Kolicsnáról hét embert vittek el, s az csorda pásztort levágták. Az Elephanti Szent János Barátok falujából Velika Polliaról vittek el tizennyolc embert. Az Esztergányi Érsek ő Nagysága falujából Beczencsérről kilenc embert és tizediket által lőtték. Az Esztergányi káptalan falujából Orowniczáról vittek el huszonegy embert." A háborús pusztítás nyomai fellelhetők a Felvidék nyugati megyéiben is. Erről árulkodik a Forgách-család Nyitra megyei birtokainak 1680. évi összeírása is. E szerint "Kaplaton eleintén volt jobbágy 20, sellér 20; mastan pedigh kik lovakkal szolgálnak, freten vágnak."-A jobbágylakosság sanyargatásában, ha lehet, a későbbi "felszabadítók", a német és idegen zsoldosok még jobban kivették részüket, mint a török, ami némileg magyarázza az említett gömörieknek a török területre való szökését. Bezegh György tiszttartónak Zólyomban, 1680 augusztusában kelt levelében, amelyet földesurának, Koháry Istvánnak írt, a "felszabadítókkal" kapcsolatos félelem és aggódás fogalmazódik meg: ". . .nem tudok mit tennem az Németek miatt, egy fertálly óráigh való nyugodalmam nincs reánk jüne Karaffa is magha Regimentivel a kiknek magok visellését meg fogja az szegénységit emlegetni, Radvánban vagyon mégh Isten tudgya csak mit akarnál: és melly fölé mennek..."

Alig indult el hódító útjára a 16. században az evangélikus vallás a Felvidéken cseh, illetve Csehországban tanult szlovák értelmiségiek közvetítésével, a 17. század második felében a Pázmány Péter nevével fémjelzett ellenreformáció komoly erőfeszítéseket tett a katolikus egyház elvesztett pozícióinak visszaszerzésére. Az ellenreformáció térnyerését jelzi az 1673-1674 során törvény elé citált és elítélt evangélikus lelkipásztorok pere Pozsonyban, illetve a felvidéki evangélikus egyházközségek templomainak bezárása. A katolikus hitre megtért földesurat azután jobbágyainak is követnie kellett (cuius regio, eius religio), vagy ha lehetősége nyílott rá, hitét szökéssel próbálta menteni. A hadjáratok, a növekvő jobbágyterhek és a vallási üldözés elől menekülő jobbágyok sok esetben nem vállalkoztak a több megyén is átvezető kockázatos útra, hanem ahogyan az Alföld népe igyekezett a természet nyújtotta védelem, a nádas, a mocsár felé vészhelyzetben, ők ugyanúgy igyekeztek a magas hegyek nyújtotta menedékek felé. Vonzotta őket többek között a valachpásztorok kivételezett helyzete is. A Felvidék gazdálkodásában a 15. század második felétől kezdődően nagyobb hangsúlyt kapott a hegyvidéki gazdálkodás. A folyóvölgyekben megnőtt lakosságszám miatt szükségessé vált a magashegyi területek hasznosítása, új megélhetési források keresése. A valachnak nevezett, eredendően román-rutén pásztorok még a 14-15. század folyamán érkeztek a Kárpátok vonulatát követve a mai Kelet-, majd Közép- és Nyugat-Szlovákia területére. A földesurak szívesen telepítették le őket, szaporították velük megcsappant jobbágyaik számát. A valachok földművelésre kevésbé alkalmas hegyvidéki területeken legeltették nyájaikat, ilymódon hasznosítva azt. Az eredetileg vándorló pásztorok állandó otthont "választottak" maguknak. Lakóhelyeiket a hegyvidéki területeken, főleg Zemplén, Sáros, Szepes, Árva és Trencsén megyékben, valamint a Felső-Garam mentén építették fel. A letelepedett valach pásztorok a földesúrtól megkapták az úgynevezett pásztorjogot, a "ius valachale"-t, amelynek értelmében ők nem tartoztak kilencedet és tizedet fizetni. Mindez odavonzotta a törökkel szomszédos területek lakóit, illetve a hadak vonulásának útjában élő és a többfelé adózás, robotolás nyűgét cipelő jobbágyokat. Ez valóságos belső vándorlást, kolonizációt indított el a Felvidék nagy részén. Ez az úgynevezett valach-kolonizáció népesedés szempontjából Árva megyében volt a legszembetűnőbb, ahol az 1530-1606 közötti években több mint 40 új település jött létre az említett pásztorjogon, illetve részben a szétszórt apró települések összeköltözéséből. E települések lakóinak gyarapodása, keveredése nyomán a "valach" kifejezés egy bizonyos idő után elvesztette eredeti, etnikumot megkülönböztető jelentését, és a szlovák nyelvbe "hegyipásztor" jelentéssel vonult be. A török kiűzését követőén, 1720-ban készült Árva megyei összeírásban még nyomát lelhetjük az etnikumok keveredésének egy településen belül. így Alsó Kubínban a Sztraka családnév viselője szlovák, a Lupulari román, a Jancsi pedig magyar eredetet sejtet. A földesurak azoktól a jobbágyaiktól, akiktől valamilyen oknál fogva nem remélhettek adót, illetve á robot teljesítését, ugyanúgy ajándékot vártak el (bárányt, juhsajtot,...stb.), mint a valachoktól. Ezzel saját maguk is elősegítették a keveredést "valach' és "nem valach" között. A 16-17. század fordulójára a "ius valachale"-ra alapozott letelepedési hullám elülőben volt. Ebben a korszakban főleg a menekülő szlovák és részben az ukrán-ruszin, illetve lengyel népesség települt valach-jogú falvakba. Miután megnőtt ezen települések jobbágylakosainak száma, és ugyanakkor a legelőterület nem, ezért lassan a helyi lakosság fő megélhetési forrása nem az állattenyésztés, hanem a földművelés lett. A váltás fokozatosan ment végbe. Az egyes faluközösségek a 17. században az állattenyésztés mellett erdőt irtottak, hegyi legelőt törtek fel és az irtványföldön földmüvelésbe fogtak, kihasználva a lehetőséget, amit a frissen feltört föld néhány évi adómentessége, valamint a földesúrtól való lazább függés jelentett. A tizedmentesség megnövelte a letelepülők vállalkozó kedvét. Vágóállattenyésztésbe, majd kereskedésbe fogtak közülük sokan, hogy a szerzett pénzt megforgassák. Az irtványtelepülések eleinte csak átmeneti szállások voltak, és az a szándék hívta őket életre, hogy az anyatelepülés lakói minél jobban kihasználhassák a félreeső irtványföldet. Közép- és Nyugat-Szlovákia hegyvidéki területein némileg az alföldi tanyákhoz hasonlóan - átmeneti hajlékok és gazdasági épületek emelkedtek. Tulajdonosaik együtt laktak ott igavonó állataikkal a mezei munkák idején. Velük művelték földjeiket és legeltették őket a környező erdőkben, irtásokon. Irtványtelepülések hosszú láncolata jött létre oly módon Közép- és Nyugat-Szlovákiában, rátelepülve a valachok irtványföldjeire. Az irtványföldes kolonizáció résztvevői Nyugat- és Közép-Szlovákiában elsősorban a helybeli, illetve a Felső-Vág mente és Garam mente lakói, valamint kisebb mértékben azon szökevények csoportja, akik ide menekültek Nyitra és Zólyom megye déli területeiről. Az idő múlásával, ahogy az alföldi tanyák esetében is történt, az időszakos irtványtelepülések állandó gazdaságok alapjaivá váltak. Az irtványföldek tartós megülésére olyan külső körülmények .is serkentették a megtelepülőket, mint amilyen az anyatelepülések túlnépesedése, a földek alacsony termőképessége, a hadak vonulása, a járványok stb. A 17. és 18. század folyamán a Felvidéken számos jellegzetes területe alakult ki az irtványtelepüléseknek.   Szlovákia  nyugati  részének  irtványos  területei  a  FehérKárpátokban terültek el, magukban foglalva a miavai hegyvidéket, valamint a Kis- és Fehér-Kárpátok előhegyeit. A közép-szlovákiai irtványtelepülés-terület a Tribecs, az Inovec és a Vtácsnik hegyvidék hegyein, a Bars megyei Új Bánya, Aranyos Marót, Oszlány és Zsarnóca települések által határolt területen feküdt. A gyetvai "irtványos föld" a 17. század második felében kezdett benépesülni. Területe a Hont megyei Korponától a Zólyom megyei Tót-Pelsőcön és Gyetván keresztül a Szlovák-Érchegység nyugati részéig, a Gömör és Zólyom vármegye határvidékéig terjedt ki. A valach- és az irtványtelepülések kedvező jogállásának (szlovákul 'lehota') emléke maradt fenn minden bizonnyal az ezen a területen, Közép-Szlovákia középső, északi, valamint Nyugat-Szlovákia északnyugati részét magába foglaló országrészben keletkezett olyan települések nevében, mint Petri-Lehota, Cserni Lehota, Cselko-Lehota, Plébáni-Lehota, ...stb. Jogi terminusként is fennmaradt a szó a 18. század első felének adóösszeírásaiban, ahol az adózó jogállását, illetve "lehotájának", adókedvezményének idejét is feltüntetik.

A felvidéki jobbágyság helyzetét a 16-17. században több tényező nehezítette. Egyik volt a térségben állandóan jelen lévő nagy létszámú haderő, amelynek eltartása nagy terheket rakott a jobbágyok vállára. A nagyszámú zsoldos haderő állandó jelenléte a térségben egyrészt a mezőgazdasági termékek felvevőpiacát bővítette, és serkentette a nagybirtok létrejöttét, másrészt a hadiállapot fő okozója volt az élelmiszerárak rendkívüli emelkedésének. A török-magyar végvárak egymással szemben húzódó láncolata azonban nemcsak a kisebb helyi piacokat, hanem a hagyományos nagyobb kereskedelmi körzeteket is kettévágta, megosztotta. Mindkét fél szigorúan tiltotta a mezőgazdasági és az' ipari termékek, főleg a hadi szempontból fontos ipari nyersanyagok (vas, réz stb.) kivitelét. A szécsényi és a füleki szandzsák létrejöttével különösen nehéz helyzetbe kerültek főleg a bányavárosok. Elveszítették nemcsak az "éléskamrájukat", a falvakat, amelyek ellátták őket, hanem elzáródtak Bécs felé a fő kereskedelmi útvonalak is. Ennek következtében (kibővült belső élelmiszerpiac, a kereskedő városi polgárság háttérbe szorulása) a felvidéki nemességnek módja nyílt és élt is vele, hogy minél jobban kivegye részét a kereskedelemből. Ehhez minél jobban igyekeztek meglévő majorságaikat kiaknázni. A meglévő aliódiumok bővítésére, illetve az újak kiépítésére főleg a gazdátlan jobbágytelkeket használták fel, de némelykor a jobbágyok által megművelt földet is elvették. Mindez főleg a Felvidék északibb területein történt, ahol egyrészről hiány mutatkozott termőföldben, másrészről nagy létszámmal volt jelen a kisnemesség. A hegyvidékekről a majorsági gazdálkodás leszorult a síkvidéki, a folyóvölgyi részekbe. A korlátozott számban rendelkezésre álló jobbágy munkaerő azonban tovább korlátozta a majorsági gazdálkodás kiterjedését. A majorsági gazdaságok fejlődése a 17. század második felére megtorpant. A 15 éves háborút követően a nagy emberveszteség, az elvándorlás, a lakosság rabszíjra fűzése nyomán támadt munkaerőhiány megnövelte a munkaerő értékét, főleg a majorságaikat fellendíteni igyekvő földesurak számára. Két ellentétes irányú folyamat indult el ekkor, amelynek eredményeként megszületett a szabad költözésű, az Alföldre vándorlásra is vállalkozó "rusticus" réteg. A fokozottan robotoltató földesurak egyrészt csökkenő számú jobbágyaikat igyekeztek nemcsak a földhöz, hanem személyükhöz is láncolni, másrészt szívesen gyarapították jobbágyaik számát új, szökevény jobbágyokkal. A 17. század közepére tömegesssé vált az "örökös jobbágyságra kötelezés". A magukat örökös jobbágyságra adók nagy része már eredetileg is a földesúr jobbágya volt, de "uratlan" szökevények, eredetileg szabad emberek is örökös jobbággyá lettek. Az örökös jobbágyságra kötés azonban nem szüntette meg a szökéseket, hanem inkább indukálta azt. Az önmagát örökös jobbágyként lekötött jövevény családfő fiai gyakorta más településeken próbáltak szerencsét.

A jobbágyság gazdasági-társadalmi helyzetét tovább rontották a fokozódó adóterhek és egyéb közterhek. A hadiadó subsidiuma, amit korábban hadjáratokat megelőzően, alkalmanként vetettek ki, a török állandó jelenléte és fenyegetése nyomán állandósult. Az adókivetés alapja a porta maradt, tartalma és pénzbeli értéke azonban 1526 után megváltozott. 1527-ben portánként 1 arany értéket képviselt az adó, és mindenkinek fizetnie kellett, akinek legkevesebb 10 aranyat érő vagyona volt. 1532-ben 2 aranyra emelkedett a portánként fizetendő adó nagysága, a vagyoni küszöb ugyanakkor lecsökkent 6, 1536-ban pedig végül 3 aranyra. Mindez azt jelentette, hogy a hadiadót a zselléreknek is fizetniük kellett, 1559-től a pásztorjogú falvak jobbágylakóinak is, akikből mindig többet számoltak egy portára. Az adóalapnak mind szélesebb jobbágynépességre való kiterjesztése ellenére a megadóztatható porták száma a 16. század második felében érezhetően csökkent a háborús pusztítás, valamint az adóköteles telkek egy részének adómentes kuriális telkekké, nemesek által lakott telkekké való átalakulása következtében. Mindezek nyomán a 16. század végén egy porta után olykor már 9 aranyat is kivetettek hadiadónak. A felvidéki jobbágylakosság a megnövelt adóval, robotteherrel, az örökös röghözkötéssel megnehezített életkörülményekhez több módon próbált alkalmazkodni, illetve esetenként próbálta jobbá tenni azt. A védekezés, az alkalmazkodás gyakori módja volt, hogy a jobbágy eladta igavonó állatait, amelyek legfontosabb munkaeszközei voltak, és amelyekhez a 17. században az adó és a robot nagyságát igazították. Gyakorta még telkétől is megvált, és zsellérként élt tovább. A zsellérsor nem jelentette azonban feltétlenül a hajdani jobbágy gazdasági erejének tényleges hanyatlását, hanem csupán gazdaságának átszervezését. Az egykori telkesjobbágy - elhagyva eredeti státusát - "függetlenebbé, mozgékonyabbá" vált, állatokkal és más egyébbel kereskedett, vágóállattenyésztésbe fogott, vagy iparszerű foglalkozás után nézett. A "váltásnak" jó példáját adták a gömöriek, akik a környező hatalmas erdők, az ásványi kincsekben gazdag hegyvidék nyújtotta megélhetési, illetve vagyonosodási lehetőségeket igyekeztek kihasználni. A szántóföld megmunkálása helyett több hasznot remélhettek a legelőmarha-tenyésztésből, a fakitermelésből, az épületfa készítéséből, valamint húsiparuk különböző termékeiből - a tejtermékektől a vasáruig, amelyből utóbb még a dél-alföldi piacokra is jutott.

A körülményekhez való alkalmazkodás újabb lehetőségét a nagycsalád intézménye hordozta magában. A nagycsalád kebelén belül a megnősülő jobbágyfiak gyakran választják az "egy kenyérre állás" kínálta előnyöket. Nem vesznek fel új telket, bár lehetne rá mód, hanem apjukkal, testvéreikkel, nagyszüleikkel közös háztartásban élnek, s csak egy porta után fizetnek közösen adót. Az adott telken együtt élt több generáció együttes erővel könnyebben teljesítette a telek után járó adót és robotkötelezettséget. Amíg a család munkabíró tagjainak egyik része földet művelt, addig a másik rész egyéb jövedelemforrás után nézhetett. A nagycsaládból váltak ki és oda tértek vissza a megélhetésüket idénymunkával keresők is.

A 17. századtól kezdve az "egy kenyérre állás" a földesúrnak járó adó és egyéb szolgáltatások kikerülésének egyfajta "módszerévé" vált. Végül gyakran választották a jobbágyok "végső megoldásként" a szökést, hogy reménytelen helyzetükben szabadulhassanak. A jobbágyszökések, a nagyarányú migrációk szinte megszakítás nélküli folyama a 16. század második felétől vette kezdetét. A szökések első, kezdeti szakaszában, a16. század második felétől a török kor végéig, mivel a három részre szakadt országban nem volt erő, amely megvédhette volna a parasztot, ezért az az állandó fegyveres zaklatások élői mind északabbra, előbb Zólyom, majd Liptó, Árva, Túróc és Trencsén megyékben, Lengyelországban, északnyugaton a Morva-tartományban, valamint kelet-északkeleten a Partiumban, illetve Erdélyben keresett menedéket. A jobbágyság 1514 óta, a Dózsa-féle parasztfelkelés óta először jutott komolyabb lehetőséghez az elvándorlással jogállása, helyzete javítására. A szituációt ehhez paradox módon a török hódítás, a háborúk teremtették meg. A menekülő, "urát vesztett" jobbágy félreeső irtványterületen vagy nagyobb város falai között keresett menedéket, ahol származása, eredeti jogállása elhomályosulván, az évtizedek múlásával szabadmenetelűvé vált. Minél messzebb sikerült a jobbágynak eltávolodnia időben és térben eredeti földesurától, annál inkább sikerülhetett neki ellepleznie fent említett jogállását, származását. A 18. század második felére a szökések nyomán olyannyira összekeveredett a lakosság, hogy a török kiűzését követően készült Árva, illetve Liptó megyei összeírásokban egy adott településen számos vidékről összefutott és több nemzetiségű jövevényt találunk. Az Árva megyei Pekelnyíken együtt élt a magyar Otromba Ádám a szlovák Ondrasovy Tamással, Szlis Pállal és Borovka Ádámmal. A Liptó megyei Vazsecben is így volt ez, ahol a magyar Ferenc Mihály mellett olyan nevűek is laktak, mint Rusznák Fedor (valószínűleg, ruszin származású), Polyák Mátyás (minden bizonnyal lengyel), Vychodnian András (feltételezhetően Kelet-Szlovákiából) és Oravecz András árvái származású. A menekülő jobbágyok az új helyen idegen nyelvű, illetve nyelvjárású területen többségében csak addig maradtak, amíg lehetőség nem nyílt a visszatérésre. Ez a lehetőség azonban gyakorta csak több emberöltő múltán jött el. A jövevény esetében, aki más nyelvjárásban, (gyakran) más nyelven beszélt, másképpen öltözött, mások voltak a szokásai, mint környezetének, az őslakosok megkülönböztetésül, mintegy jövevény voltát hangsúlyozva, új nevet ragasztottak a meglévő mellé. Mindezen külső-belső jegyek, a származási hely, röviden a másság szülték a fent említett megyékben az olyan családneveket, mint a Gyermek, Vdovec a (özvegy), Perlik a (Gyöngyöcske), Ogurek (Uborka), Chochlács (Bóbitás, Kontyos), Lokcsan (Lokcsai), Maskara, Supala (Vándor, Csavargó), valamint a Mestyan (Polgár, Városlakó). Az új családnév, amely később kiszorította az eredetit, gyakorta helynévből, nevezetesen annak a településnek a nevéből született, ahonnan a név viselője északra szökött a létbizonytalanság elől. A Felvidék északi megyéi: Árva, Liptó a 17. század második felére relatíve túlnépesedtek. A sovány, kevéske művelt föld nem volt képes eltartani a megnövekedett lélek-számot. A föld népe a távol eső hegyvidéki, erdős területen irtványföldeket fogott művelés alá, illetve a nagyobb településekbe, erősebb várak környékén összpontosult a háború, a fosztogató katonák, a kettős adózás terhe elől. Az így elrejtőzött, zömében szlovák etnikumú népesség nyugodtabb körülmények között megerősödött, szemben a Felvidék déli megyéinek, illetve a sík vidéknek sokat sanyargatott magyar lakosságával. E "békésebb" körülmények is magyarázzák a szlovákság 18. századi térnyerését, gyarapodását, amely alapja lett az Alföldre, Tótkomlósra vándorlásnak is. A 17. század harmincas-negyvenes éveitől kezdve a jobbágyvándorlás addigi észak-északnyugati, illetve északkeleti iránya kiegészül a délivel. A Felvidék menekültekkel túlnépesedett területein élő, megélhetési gondokkal küzdő, az egyre növekvő adó- és robotterhektől szabadulni igyekvő jobbágyok közül sokan hallgattak a török kedvezmenyekkel kecsegtető hívó szavára, és telepedtek le az Alföld északi peremen. A telepesek csak egy-két évtizedig maradtak török területen, főleg állattenyésztéssel foglalkozva. Sokan mentek a határmenti területen élők közül török területre "alkalmi munkát" keresve, mintegy előképeként a 18. századi Dél-Alföldre vándorlásnak. Erről írt Jánoky Zsigmond is Koháry Istvánhoz címzett levelében: "Rimas Zombaton alól való faluk járnak hallom igen most le lopva s Zekerekkel Mátrán által." A 17. század utolsó évtizedének felszabadító harcai nyomán, ahogy a Dél-Alföldön, úgy itt is elnéptelenedtek az új települések, lakóik királyi területre, illetve a nagyobb városokba húzódtak vissza.

 

Irodalom:

  1. Cambel, Sámuel: Dejiny Slovenska, II.köt. /1526-1848/, Vydavatel'stvo Veda; Bratislava
  2. Tibensky, Ján: Slovensko, Dejiny. Obzor; Bratislava, 1978.
  3. Borovszky-Sziklay: Magyarország vármegyéi és városai, Nyitra vármegye; Budapest, 1898.
  4. Borovszky-Sziklay: Magyarország vármegyéi és városai, Hont vármegye; Budapest, 1898
  5. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Nógrád vármegye; Budapest, 1898.
  6. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai, Bars vármegye; Budapest, 1903.
  7. Ila Bálint: A gömöri jobbágyság a 17-18. században az úrbérrendezésig; Budapest, 1938.
  8. Kucerová, Kvétoslava: Etnické zmeny na Slovensku od 16. do polovice 18. storocia/In: Historicky casopis, 31.rocník, 1983. c.4.
  9. Takáts-Eckhardt-Szekfű: A budai basák magyar nyelvű levelezése, I.kötet; Budapest, 1515.
  10. Pach Zsigmond Pál: Magyarország története 1526-1686., 3/2.kötet, Akadémiai Kiadó; Budapest, 1985.

 

A lakosság visszaáramlása a Felvidék északi megyéiből a 17-18. század fordulóján

A törökellenes szövetség, a Szent-Liga csapatainak együttes fellépése nyomán a török lassan elveszítette felvidéki pozícióit. 1686-ot, Buda visszafoglalását, majd a török kiűzését követően megkezdődött a szétszórt, elmenekült lakosság visszatelepülése. Jónéhány jobbágyszökéssel foglalkozó úriszéki jegyzőkönyvben a jobbágy szülőföldjére való visszatérésnek idejét a török kiűzéséhez kapcsolják. A menekülő, helyüket kereső jobbágyok, akiket a háborúk szele, a nyomában járó járványok, a nyomor rémképe űzött el messze falujából, a török kiűzését követően indultak el dél felé, hajdani szülőföldjükre, de nem szülőfalujukba. A földesúr, akitől "visszaszöktek", hiába kerestette őket hajdani falujukban, mivel a szökevény a legritkább esetben tért vissza abba a faluba, amelyből végső soron származott. Akik visszafordultak, ugyanis azt is kockáztatták, hogy felismerve őket hajdani földesuruk, ismét örökös jobbágyaivá lesznek.

Legkorábban Árva és Liptó megye északi vidékeinek lakói kerekedtek fel és indultak el dél felé. Ezeken a vidékeken volt a legkatasztrofálisabb a helyzet. A 17. század utolsó évtizedére Árva megye relatíve túlnépesedett a beköltözött menekülők nyomán. A föld nem tudott ennyi embert eltartani. Még a megye termékenyebb déli területein is csak 2-3-szorosát adta vissza a föld az elvetett gabonának. Fenn, északon legfeljebb csak másfélszeresét. Ezen a tájon, ahol a termőföldnek is szűkében voltak, felvirágzott a háziipar. Az itt termesztett lenből készült vásznat, valamint az erdő fáiból faragott szerszámokat, használati tárgyakat próbálták meg a délebbi megyék piacain eladni, illetve élelemre cserélni. Az árvái jobbágyok szökéséről már a 17. század végéről vannak adataink, mégis tömeges méreteket csak a 18. század húszas éveiben ölt elvándorlásuk. Közvetlen lökést ehhez az 1715 és 1716-os esztendők katasztrofálisan rossz termése, valamint a nyomában fellépő éhínség és járvány adott. Feljegyezték, hogy ezekben az években nagyon mostoha volt az időjárás: a nyár hűvös volt, gyakran még júniusban is fagyott. 1716 szeptemberében jégeső pusztította el a még éretlen termést. Mindez az egész megyében súlyos éhínséghez vezetett. Sok helyütt az előző évi árpa és zab szalmáját aprították össze, majd őrölték lisztté. Az egyre jobban terjedő éhínség és a nyomában fellépő járvány elől az emberek szétfutottak. Az 1715-ben összeírt mintegy négyezer árvái jobbágy- és zsellércsaládból 1720-ig elszökött bizonyítottan minden harmadik család, pontosan 1385. A szökevények valódi száma ennél jóval több lehetett, mivel az említett összeírás csak egy részüket, az árvái közbirtokosság birtokainak szökevényeit vette számba. Legtöbbjük két célpont felé vette útját. Az egyik Pest és Gyöngyös környékére, a másik pedig a Garam mente, Besztercebánya és Zólyom környékére. Pest és Gyöngyös vidékének a felszabadító háborúk, illetve a Rákóczi-szabadságharc nyomán szinte alig volt lakója. Termékeny földje az új telepeseknek jobb életet ígért, mint amilyen előző lakóhelyükön volt. Zólyom és Gömör megye, valamint a bányavárosok vidéke a 18. század első felében szintén gyéren lakott volt nemcsak a háborúk, hanem főleg a nyomában pusztító pestis következményeként, amely az 1708-1710 közötti években söpört végig a Felvidéken. Az ismét felélénkült bányászat Közép-Szlovákiában nagyszámú új munkaerőt igényelt. Mindez komoly vonzerővel bírt az árvái menekülők számára, akik nagy számban telepedtek le itt. A szökevény jobbágyok további népes csoportjai a Felvidék középső és déli részének falvaiban telepedtek le. Az Árva megyeiek nagyarányú kivándorlása az 1730-as években is folytatódott. Ezért Árva megye vezetése levélben fordult déli szomszédjához, Túróc vármegyéhez, amelyben leírja, hogy Árva megye közrendű lakói a nyomor, az állatokat tizedelő járványok, a rossz termés miatt hagyják el a megyét továbbra is, és az Alföldre indulnak új hazát keresni. Egy részük azonnal való kereskedés örve alatt, más részük idénymunkát keresni indul el, hogy aztán soha többé ne térjen vissza. Ezért kéri Árva megye Túróc megyét, hogy a szökevény, útlevéllel nem rendelkező árvái jobbágyokat ne engedje át területén, hanem küldje vissza.

 

Szlovákok Nógrád megyében

Nógrád megye a nagy 18. századi népességmozgásnak, a szlovákság délre vándorlásának fókuszában állott. Már a 17. század utolsó évtizedében elkezdődött a megye lakatlan déli területeinek újranépesedése, hogy a Rákóczi-szabadságharc, illetve a nyomában fellépő pestisjárvány nyomán rövid időre megtorpanjon. Az 1711 után kibontakozott nagyarányú, több megyére kiterjedő szökéshullám nemcsak a török időkben északra menekült magyar etnikumú lakosságot ragadta magával, hanem Nógrád megye északi, sűrűn lakott területeinek szlovákjait is. Nógrád megyében, az újratelepülés időszakában túlnyomórészt kisbirtokok voltak. A középkorban még összefüggő főnemesi birtokok a sok felosztás és elszegényedés nyomán számtalan településen szétszórt, egy-két jobbágytelekből álló birtokokká váltak. A megyei nemesek zömének egy-egy faluban 4-8 jobbágyteleknyi birtoka volt. Náluk, illetve a szegényebb kuriális (egytelkes) nemesek birtokain húzták meg magukat többek között azok a szlovák családok is, amelyek néhány év múltán a Dél-Alföldre szöktek tovább. A kizárólag kuriális nemesek által lakott, illetve azok telkeiből álló kuriális falvakban a fenti telkek adómentesek voltak, vagyis az állami és a megyei adót nem kellett utána fizetni az odatelepedő jobbágynak. Ezt azonban ellensúlyozta az a tény, hogy annál több szolgáltatással, robottal tartozott a telek birtokosának. Talán a kor ellentmondásos jogi, társadalmi és politikai viszonyaira vezethető vissza, hogy mégis sokan rejtőztek el a földesúr, a vármegye elől Nógrád megye olyan kuriális településein, mint amilyen Vanyarc, illetve Bágyon volt. Nógrád megye 1715-ös összeírásakor a 141 megemlített helyből 15 volt a kuriális települések száma. Nógrád megyében, a Balassagyarmat és Salgótarján vonalától délre húzódó területen szinte egybefüggő szlovák-sziget keletkezett a 18. század folyamán.

Az 1700 körül települt Bágyont kezdetben csak 8 jobbágycsalád lakta, csak a határ felét kapták meg, a többi nemesi birtok maradt. Az adót fizető lakosság száma 1724-beri 20 család, 1728-ban 16 család, 1734ben 39 család, majd 1746-ban 18 család volt. A "felerészben" betelepített falu 1734-re túlnépesedett. A "szűkké" lett településről ezt követően indult el a lakók egy része a Dél-Alföld felé. Vanyarcot, több felvidéki faluhoz hasonlóan, részben kisnemesek lakták, akik földjükre telepeseket hívtak, rendszerint északabbról. Vanyarc 1770-es és Tótkomlós 1769-es urbariális összeírása és a kérdőpontokra adott válaszok egybevetése nyomán a továbbvándorlás újabb konkrét okaira derült fény. Az egyik visszatérő ok a földszűke volt, amely a földnélküli zsellérek magas arányszámából mérhető le. Az akkor alig ötven /1721ben/ újratelepült faluban arányuk 53,4 %-os, amíg Tótkomlóson arányuk ugyanekkor 31,5 %-os volt. További szökésre inspiráló ok lehetett, hogy a tótkomlósiak szerződése kedvezőbb feltételekről árulkodik, mint a vanyarciaké. Legszembetűnőbb különbségre a kilencedik kérdőpontra adott válaszok egybevetése nyomán következtethetünk, amely szerint a vanyarciak örökös jobbágynak, a komlósiak "árendásnak", szerződött jobbágynak vallották magukat. A két faluban a jobbágy-földesúr viszonyának milyenségében volt a meghatározó különbség, amely jól tükröződik az említett forrásanyagban.

Varnyarcnak, mint kuriális településnek sok birtokosa volt, ezért a jobbágyföld nagysága szigorúan megszabott volt, míg a jobbágy kötelezettségének mértéke, nagysága, a robot-pénz-ajándék /naturália/ aránya nem. Tótkomlós egy nagyobb birtoktest részeként a Pesten lakó Rudnyánszky családé volt. Itt a jobbágyföld nagyságát a rendelkezésre álló igásállatok száma határozta meg, ahogy azt a válaszban megfogalmazták a komlósiak: "Házhelyekre nincsen elosztva a határ, hanem eleitül fogva a szántóföldek kinek kinek tehetségéhez képest amint kiteltek,..." Magukat bérelték a komlósiak, vagyis a kötelezettségek zömét évi egy összegben váltották meg.

A kisnemesekkel szemben a Felvidék déli részének nagybirtokosai, hogy birtokaikra jobbágyot ültessenek és ott megtartsák; több évi adómentességet biztosítottak számára, melynek letelte után is egy ideig kevesebb adót fizetett urának. Nógrád megyében az elnéptelenedett falvakat és mezővárosokat már a 17. század második felétől kezdődően szervezett formában kezdték újratelepíteni. A 17-18. század fordulóján kezdték el Nógrád megyei birtokaik újratelepítését a Koháryak is az északibb megyékben fekvő birtokaikról. Szlovák jobbágyokat több földesúr telepített, így például a Balassák, a Záborszkyak, a Prónayak, a Koháryak és mások. A 17-18. század fordulóján kezdték el Nógrád megyei birtokaik újratelepítését a Koháryak is az északibb megyékben fekvő birtokaikról. A telepítések az esetek nagy többségében együtt jártak a jobbágyok szökésével is, amelynek következményeként az újratelepülő falvak hamar elnépesedtek, és lakóik újabb földterületet kértek földesuruktól. A korabeli földesúri telepítő politikáról árulkodik Baitay István jószágkormányzónak Koháry Istvánhoz írott levele: "...az Bánki és Isaszegi Totók már két ízben nálam lévén, az Bánkiak keszegi pusztát kérik, s mégis ígértek esztendőnként száz Rhenes forintokat... hiszem üdővel mihelt megtelepednének, adójokat felfeb lehetne venni, csak hogi mostanság edgy kis mézes madczagot kellene nékiek nyútani". A szökevények, az új telepesek a kedvezmények ellenére vonakodva fogtak a föld feltöréséhez, amint azt a fent említett jószágkormányzó Koháry Istvánnak elpanaszolja levelében: "Most recenter Csábrágból le gyüvén értettem, hogy az fel küldött jobbágyok közöl egi sem szántót oda fel, mindgiárt hivatém eöket, keményen meg parancsoltam, hogy mennyének vissza, s fenegetem is, de azok bizony azzal semmit sem gondolnak..." A szökevény jobbágyok főleg olyan nagykiterjedésű birtokokról kerekedtek fel, mint amilyen a több megyényi Koháry-birtok volt, ahol egyre intenzívebbé vált a majorsági gazdálkodás, a jobbágyok ingyen munkaerejével, robotjával. Ennek is köszönhetően nagy számban hagyták oda földjeiket Koháry Gömör megyei /balogi uradalom/ jobbágyai, és kerestek maguknak új hazát délen, többek között Nógrád megyében. Koháry jószágkormányzója felismerte azt, hogy a szökdöső jobbágyok ismételt röghözkötése nem célravezető megoldás hosszú távon, hanem "...csak megh kellene vagy az mostani Urokot, vagy magokat a' profugusokat /szökevényeket/, mindeniket külön-külön pro qvalitate personarum et bonorum eorundem /személyük és birtokuk, jószáguk minősége szerint/ alkudni, mert ha reducallyuk /visszahozzuk/ iz azok soha jók és állandó jobbágyok nem lesznek..." A 18. század első felének szakadatlan jobbágyvándorlását gyakran az adóterhek elviselhetetlen mértéke is kiváltotta. A földesúr által felkínált kedvezmények ellenére gyakran a vármegye által meg nem adott, vagy hamar lejáró adókedvezmény nyomán került veszélybe az újratelepült falu léte.

A Nógrád megyéből elvándorlókat a megye vezetősége 1720-ban és 1723-ban összeíratta. Az 1720-ban összeírt 73 szökevény családból, családfőből legtöbb Pest megyébe (307) szökött. Pest megye után a befogadott szökevények számát tekintve második helyen a Jászkun Kerület áll 192 családdal. A harmadik helyen Heves-Külső-Szolnok megyét találjuk. Ide 126 családfő szökött. Főleg Nógrád megye déli részének magyar lakóiról van szó. Békés megyébe 72 Nógrád megyei család érkezett az 1720-as összeírás szerint. Három településen, Gyulán, /10 család/, Gyomán /8 család/, Békés-Csabán /54 család/ telepedett le. Az említett összeírás, valamint más járásonkénti szökött jobbágy összeírások adatai alapján több mint 5000-re tehető azon családok száma, akik 1720-ig Nógrád megyéből elszöktek. A legtöbben a majorsági gazdálkodásra építő birtokokról, Koháry István, az esztergomi érsekség, valamint a váci püspökség falvaiból szöktek el.

 

Irodalom:

  1. Horváth, Pavel: Úteky poddanych z Oravy v prvej polovici 18. storoéia / In: Historicky casopis, 3. c., 1555., 192.p.
  2. OL, Archívum Regnicolare Conscriptiones, Lad. EE. No.2-4., Hont megye 1720. évi összeírása.
  3. OL, N 79 - Árva megye 1720-as összeírása: 13. Lad.EE. No.l.
  4. SOBA, Bytca, Oravska zupa, Oravsky komposesorát, Fasc. 73., No. 1.
  5. Horváth, Pavel: Poddany l'ud na Slovensku v prvej polovici XVIII. storoéia, SAV. Bratislava, 1963., 39.p.
  6. Zólyomi József: Slováci v Novohradskej zupe / In:Národopis Slovákov v Maáarsku, Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.
  7. Schneider Miklós: A török után. Az 1715. évi országos összeírás adatai a mai Nógrád megye községeiről. Salgótarján, 1973.
  8. Belitzky János: Nógrád megye története, I. kötet 1896-1849.
  9. Sirácky, Ján a kolektív: Slováci vo svete, l.zv., Matica Slovenská, Martin, 1980.

 

Szlovákok Pest megyében

Az első felvidéki telepesek már a 17. század kilencvenes éveinek második felében felbukkantak Pest megyében. A szlovák jobbágyok szökését "gerjesztette" a megyében birtokos földesurak telepítő tevékenysége, szlovákokat telepített a Paksy család 1691 táján Apostagon és Dunaegyházán, a Wattay család 1695-ben Rátóton, valamint a Beniczky család 1699-ben Cinkotán. Cinkotára Buloviny Sámuel impopulátor (betelepítést szervező) közreműködésével Beniczky László telepített Zólyom és Hont megyei jobbágyai közül még a Rákóczi-szabadságharc előtt. A Rákóczi-szabadságharc azonban megakasztotta az újranépesedési folyamatot, "interveniálván (közbeszólván) a' Háború, ide s tova meghént ell széllettek vala és békességhesebb ödöt várván az visszaszállásra." A szétfutott szlovák jobbágyok egy része beállt Rákóczi kurucai közé.

1711 után a bevándorlás Pest megyébe újból nagyobb lendületet vett.

Egy 1715-ben készült Pest megyei összeírás tanúsága szerint a megye északi, Váci járásában találunk szép számmal (280 család) a szomszédos Nógrád megyéből érkezett telepest, akik a török elleni feszabadító harcok múltával előbb Hont, Nyitra és Zólyom megyékbe húzódtak, majd 1711 után választották Pest megyét otthonukul. A fent említett Beniczky Lászlót is újból megkeresték Zólyom megyei jobbágyai Micsinyén, hogy a Cinkotán leendő letelepedhetés feltételeiről tárgyaljanak. A megkötött szerződés feltételeiről maga a gróf így számol be: "...megengettetett nékiek, hogy épüllyenek és szabadsághban legyenek négy esztendeigh, azon esztendőben való [t.i. 1712.] Sz. [ent] György napjátul számlálván 171 óik esztendőben esendő Sz. [ent] György napjáig inc-lusive [bezárólag], De azomban ez alatt az négy esztendő alatt is első esztendőben egy papiont, két karmaz[s]int, két oka [1 oka=l,27 kg] Ri[z]skását és két font [kb. 1 kg] Borsot. Az következendő három esztendőben pedigh annuatim pro Rhenen.fl. 50 [évente 50 rénesi, vagy rajnai forintot], egy egy papiont, egy egy pár karmaz/s/int, s két két oka Ri/z/skását, és két két font Borsot tartoznak arrúl adott Reversalisok /nyilatkozatuk/ szerént fizetni: Ezen esztendők eltelése után pedigh úgy mint más a' táján lakozó szegénységh, eők is tagtozni foghnak szolgálni és adózni." Az új telepesek jó része azonban nem tudott az új helyen gyökeret ereszteni. Ennek több oka volt. így például Cinkotán Beniczky gróf jószágkormányzója javallatára korlátozta a betelepíthető jobbágytelkek számát, hogy a helyi majorsága csorbítatlanul megmaradhasson. Azonban a meghatározott 32 egésztelkes jobbágycsaládnál jóval több igyekezett Cinkotán is letelepedni. A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy a telepített jobbágy után gyakran szökik az "otthon maradt" rokona, földije is. Hamar "szűkké lett" határ számos további konfliktus és feszültség forrása lett. A cinkotaiaknak meg kellett védeniük kis földecskéjüket a szomszéd földesúr hatalmaskodásával szemben. A konfliktus annyira kiéleződött, hogy a cinkotaiakban a továbbvándorlás gondolata is felmerült. A "magukat meggondoló" jobbágyok szabadon vándorolhattak ki és be Pest megyébe egészen 1734-ig, amikor is mozgásukat rendelet szabályozta. Az ezen idő alatt bevándorolt nagyszámú szlovák szökevénynek maga a megye "segített" elrejtőzni, új életet kezdeni akkor, amikor nem volt hajlandó Hont megyével együttműködni szökött jobbágyainak felkutatásában és visszavitelében. Talán a megyének ez a szökevényekkel "vállalt cinkossága" lehetett az oka annak, hogy Pest megyébe olyan nagy számban szökdöstek a jobbágyok Árvától Nógrádig. Előbbi megyéből egy 1728-ban készült összeírás szerint 248 család szökött el Pest megyébe mintegy másfélkét évtized leforgása alatt. A szomszédos Nógrádból 1723-ig 428 család költözött át Pest megyébe. Az összefüggő szovák települések Pest megyében a 18. században Csőváron, Ácsán, Püspökhatvanon át kelet felé Galgagyörkön, Váckisújfalun, Vácbottyánon, Zsidón (ma Vácegres), Domonyon és Aszódon, illetve nyugat felé Vácdukán, Vácrátóton, Csornádon és Sződön húzódott keresztül. A 18. század második felére két nagy összefüggő szlovák-sziget alakult ki Pest megyében. A kisebb a Duna jobb partján húzódott. Ide tartozott: Piliscsaba, Pilisszántó, Pilisszentkereszt és Pilisszentlászló. A nagyobb, az ún. Kerepesi-sziget Kerepestől Albertirsáig terült el és olyan településeket foglalt magába, mint Kerepes, Csömör, Kistarcsa, Nagytarcsa, Isaszeg, Cinkota, Rákoskeresztúr, Ecser, Maglód, Tápiósáp, Mende, Péteri, Bénye, Pilis, Alberti, Irsa, Sári és Ujhartyán. De délebbre is laktak szlovák telepesek: Kiskőrösön, Miskén és Dunaegyházán.

 

Irodalom:

  1. Kosáry Domokos: Pest megye a kuruckorban / In.: Tanulmányok Pest megye múltjából, I. kötet. Budapest, 1965.
  2. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és vároai, Pest-Pilis-SoltKiskun vármegye, I. kötet
  3. Petróci Sándor: Pest megye újjátelepülése 1711-1760. / In.: Tanulmányok Pest megye múltjából, I. kötet. Budapest, 1965.
  4. Borosy-Szabó: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái 1712-1740. n. kötet

***

 

Szlovákok Heves megyében

Alig ült el az ország déli részén a török kiűzését követően a fegyverek zaja, Gömör megye egy 1696. június 5-én kelt levélben fogalmazza meg udvarias hangú, de határozott kérését Heves megyének odaszökött jobbágyai visszaadását kérve. Ahová a 17. század negyvenes-ötvenes éveiben dolgozni jártak (az akkor török kézen lévő Alföld északi pereme), oda is szöknek a gömöri jobbágyok letelepedési szándékkal. A fent említett levélhez csatolt szökött jobbágylista tanúsága szerint a Gömör megye 12 falujából elszökött 37 jobbágy részben Heves megye, részben a Jászkun kerület településein keresett menedéket. Ugyanebben az évben érkeznek azonban északabbról, Zólyom megyéből is új telepesek Heves megyébe. A török ellen vívott felszabadító háborúk a 17. század utolsó évtizedében, majd a Rákócziszabadságharc alatt hadszíntérré vált megye főként 1711 után fogadta be tömegével az új telepesek rajait. Az elnéptelenedett falvakat a Nyáry-örökös Bossányiak, valamint a többi birtokos, mint Enczinger, Orczy, részben felvidéki birtokaikról telepítették be saját jobbágyaikkal, illetve csalogattak oda más földesuraktól impopulátoraik segítségével jobbágyokat. A telepített jobbágyok mellé gyakorta települnek a hazulról elszökött rokonok, falubeliek is. A letelepedő szlovák jobbágyok nem válnak egy csapásra földművelő telkes jobbággyá. Ez több okra vezethető vissza. A kisebb számú telepített jobbággyal szemben a szökevények nagy része szegény, nem rendelkezik a föld megműveléséhez szükséges igásállatokkal. Magából a szökés körülményeiből fakadóan sem vihetett magával mást, mint csak a legszükségesebbet, így cselédként, zsellérként kellett előteremtenie a pénzt az önálló gazdálkodáshoz, amihez jónéhány évnek kellett eltelnie.

Ugyanakkor az eltelt 150 év alatt túlélési reflexként kialakult a felvidéki szlovákságban is, hogy a fosztogató katonaság /legyen az török, magyar vagy német/, a mind többet követelő vármegye és saját földesuruk adószedői elől csak úgy térhetnek ki, ha a földművelő telkesjobbágyi létforma helyett a mozgékonyabb pásztorkodó, erdőt irtó, portékával házaló, idénymunkát vállaló hazatlan zsellérit "választják". Az ideiglenes letelepedést, valamint a továbbvándorlást illetően további motiváló tényező volt, hogy az alföldi pusztákon évről évre nagy számban igényelték munkájukat. A javarészt néptelen alföldi birtokok urai földjeiket zömében legelőként hasznosították, hogy rajta vágómarhát neveljenek, aminek a 18. század végéig konjunktúrája volt a nyugati piacon. E legelőkön a füvet rendszerint felvidéki szlovák kaszásokkal vágatták le és rakatták boglyákba, hogy aztán a szénát a mezőn telelő gulyával etessék fel. De szívesen alkalmazták őket az alföldi majorföldeken aratás idején. Az alföldi majorokba nyaranta nagyszámú arató, cséplő járt le Hontból, Gömörből, Zólyomból, sokan családostul. Közülük néhányan lent ragadtak az Alföldön. A nyári aratás mellett a Heves megyei borvidék birtokosai, a Hallerek, Orczyak, Bossányiak, valamint a már szintén említett Enczinger, a gyöngyösi borvidéken telepített majorsági szőlőjük művelésére szívesen alkalmaztak szlovák zselléreket. Így került 1716 táján több Árva megyei településről 53 család Gyöngyösre, illetve közvetlen környékére az akkortájt Heves megyébe szökött 133 Árva megyei szlovák jobbágy/család/ közül. Az Árva megyei szökevények egy másik csoportja Kis /akkor Felső/ Nánára érkezett az akkori birtokos, Enceinger hívására. Az Árva megye öt, egymástól távol eső településéről /Malatina, Námeszto, Zubrohlava, Hladovka, Chlebnice/ érkezett 21 szökevényből csak 12 telepedett le gazdaként, a többi továbbvándorolt. Az árvái szlovákok mellé 1721 táján a Gömör megyei Feled, Nagyrőce, Sumjácz, illetve a Nógrád megyei Litke községekből érkezett még 6-7 család.

Az új telepesek egyik fő megélhetési forrása az állattartás volt. A faluban lakó 3 állatkereskedő (1737-ben), aki csordáit a Békés megyei Endrőd határában tartotta, a Dél-Alföld és a Mátra-vidék közötti korabeli eleven kapcsolatot reprezentálta. A két, egymástól távol eső tájegység közötti eleven kapcsolatot feltételezi az is, hogy a kisnánaiak a környékbeli erdőkből kitermelt fát tűzi-, illetve épületfa gyanánt értékesítették az alföldi falvakban, búzát, árpát kérve cserébe. Kisnánához hasonlóan Heves megye jónéhány települése is a Felvidék több megyéjéből települt vegyes etnikumú jobbágyokkal. így például a Kisnánával szomszédos településre, Domoszlóra előbb 1696 tavaszán 15 Zólyom megyei szlovák család költözött, utánuk 1720 körül a Kishont megyei Tiszolcról, Klenócról, Fűrészről, Orosziból, Lehotáról, Rimabányáról, Hacsováról és Kokováról érkeztek magyar és szlovák telepesek, őket követte 1739-1740 között tíz család a zólyomi Oszebrlá és Valaszká faluból, valamint egy-egy család az árvái Sztratyenából, a Gömör megyei Rimabányáról és Balogfalváról. A fent említett Kishont megyei szlovák betelepülők 1720-1723 között magukból egy kisebb rajt bocsátottak ki Békéscsabára. A domoszlóiak is, hasonlóan a kisnánaiakhoz, igyekeztek kiaknázni a környező erdők nyújtotta lehetőségeket. A tölgyesekbeni makkoltatás jogát bérbe adták, száraz fát kaptak tüzelésre, az építkezésre és szerszámfa céljára kitermelt fa egy részét a fában szegény Alföldön értékesítették, ahogy a kisnánaiak is, pénzért, illetve gabonáért.

Mihelyt kibontakozott a 18. század 10-es éveiben a jobbágyok tömeges beáramlása Heves megyébe, különösen a háborúk nyomán teljesen elpusztult külső-szolnoki megyerészben, a jobbágyszökések nyomán károsult megyék levélben kérik, követelik vissza Heves megyébe szökött jobbágyaikat. Nógrád megye leveléből, mely 1711. január 13-án, Alsó-Sztregován kelt, megtudjuk a jobbágyszökések néhány kiváltó okát: "...Tavalyi esztendőben legfőképpen tapasztaltuk, hogy Vármegyénk közlakossai közül mind az felettéb való terhelőtt, mind penig a' Pestis miatt, sokan Nemes Pest és Heves Vármegyékbe recipiálták /vonták el/ magokat és mostanában is szerte széjjel ottan lakjanak. E' mellett sok szegény Embereink keserves panaszaibúi értyük, hogy a' midőn ez ell múlt Esztendőkben, az istentelen és rendetlen kuruczság fel s alá koslatott, nem csak úton, út félen, hanem még falujokbúl is sok lovokot, marhajokot, tolvaj módon hajtotta el..." A Zólyom megyei Zselezná Breznyica lakói a megyéhez írott levelükben nagy nyomorúságukban uraikhoz fordulnak segítségért, miután elkeseredésében néhányuk már a szökést választotta: "Kegyes, Nemzetes és Irgalmas Uraink, Dicső Vidékünknek Urai, Nyomorult népünkhöz, nyomorúságos Falunkhoz Zselezná Breznyicához Kegyesek. Mi nyomorultak ebben a mi szükségünkben fordulunk Kegyelmetekhez ezekben a háborús években nyomorulttá téve. Néhány szomszédunk a szükség és a szegénység miatt elszö-kött a faluból. ." Gömör megye 1715. augusztus 21-én, Pelsőcön kelt levelében arról értesíti Heves megyét, hogy szökött jobbágyai felkutatására küldöttséget meneszt Heves megyéhez: "...Akiket némellyiket tudgyák is Földes Urai hova recipiálták magokat, némelyikének penig még eddig nyomába nem igazodhattak; hanem végire meneteliben szüntelen szorgalmatoskodnak. Némelly része azok közül Nagyságtok, kegyelmetek vármegyéjében is (amint hallyuk) recepiálta [elvonta] magát. Mellyeknek reductiójára [visszavezetésére] kívánván azoknak Földes Urai kimenni, vagy bizonyos Embereiket el küldeni,..." A szökevények nyomon követését, felkutatását azonban nagyon megnehezítette a Heves megyében folytatott kialakult életmódjuk, életformájuk. Az 1720-as, 1730-as években a kettős megye déli, külső-szolnoki részére tömegesen húzódó felvidéki szökevény jobbágyok közül sokan választják a pusztai életformát. Ennek megfelelően ebben az időszakban az új telepesek sűrűn változtatják lakóhelyüket. Jobbágytelket nem vállalnak fel, nem telepszenek meg rajta. Állandó lakóház építése helyett az adott falu közös legelőjén épült ideiglenes építményekben, szállásokban, vermekben laknak. Az idénymunka, a pásztorkodás, a zsellérként való szolgálat lehetőséget, módot adott a Felvidéken örökös jobbágyként élő szlovákoknak, hogy az Alföldön néhány évi, évtizednyi szolgálat után szabadmenetelű jobbágygazdává válhassanak. Számtalan 18. század eleji jegyzőkönyv őrizte meg a szökevény jobbágy útját, amelynek alapján rekonstruálható, hogyan eresztett gyökeret egy számára új, idegen környezetben. így a Gömör megyei Rónapatakról felkerekedett Kohári-jobbágy, Sutnák Jakab útját is nyomon követhetjük a korabeli vizsgálati jegyzőkönyv kérdéseire adott szűkszavú válaszok alapján: "Ad 1. Sutnák Jakab, Sutnák Péter fia. Ad 2. Szolgálni ment. Ad 3. Maga ment. Ad 4. Házas volt. Ad 5. Rónapatakán laktában házasodott meg és Baradnárul [Gömör megye] vett feleséget. Ad 6. Tiszanánára [Heves megye] ment és ott szolgált. Ad 7. Most is ott lakik és ugyan most is szolgál juhászul. Ad 8. Miólta elsőben ment Tiszanánára, vagyon cir. 10 esztendeje. Ad 9. Rónapatakon laktában Sutnak Jakabnak hittak. Ad 10. Most Juhász Jakabnak híjják." Sutnák, avagy Juhász Jakab minden bizonnyal rokona, de legalábbis földije nyomán indult el Tiszanánára. Ezt az illetőt szintén Sutnák Jakabnak hívták, és 19 esztendűvel korábban indult el Rónapatakról Tiszanánára szolgálni, ahol ő is juhászként élt néhány évig, majd fiát, Sutnak Mártont béresként hátrahagyva, hazatért Rónapatakra. Mire a Heves megyében maradt szökevény néhány évi, évtizednyi szolgálat után megszerzett igásjószággal ekés gazdaként telekre ült, már elhomályosult eredeti származása. A század 30-as és 40-es éveire a jobbágyok ide-oda vándorlása már akkora méreteket öltött, hogy már a Heves megyétől délre fekvő megyék is, mint Békés megye, levélben kínálták fel együttműködésüket a szökevény jobbágyok kölcsönös felkutatását és cseréjét illetően. Békés megyébe az 1720-as évek elejétől kezdődően indultak el Heves-Külső-Szolnok megye addigra már telítődött középső és déli részéből vegyesen a magyarokkal a szlovák telepesekkel. Azonban az új telepesek tartósan nem kívántak letelepedni, hanem visszaélve a nekik nyújtott kedvezménnyel, tovább-, olykor visszaszöktek. Íly módon próbáltak kibújni az adófizetés, illetve az úgynevezett kvártély, a katonaság elszállásolási kötelezettsége alól. A levél hátterében az állt, hogy az alig néhány éve letelepedett jobbágyok nagy számban (1723-1725 között 364 család) kerekedtek fel új, Békés megyei lakóhelyükről is a magas adó, illetve az egyéb terhek (forspont, katonák elszállásolása) miatt. A jobbágyszökésnek végül Heves megye is kénytelen volt gátat szabni. A települések bíráihoz intézett körlevélben igyekezett szabályozni, korlátozni az adófizető réteg mozgását a megyében, illetve az elvándorlását onnan. A levél négy adózó réteget említ: az örökös jobbágyokét, a felszabadított (libertinus) jobbágyokét, a szabadmenetelű, szerződéses jobbágyokét, valamint a taxás (adófizető) nemesekét. Ez utóbbiba tartoztak általában az adott település kocsmárosa, mészárosa, molnárja, illetve a kézműves szakma néhány képviselője. Az utasítás szerint "az mely helység béli paraszt libertinusok, és nem örökös jobbágyok helségekbül másuva ell akarnának mennyi lakójul, tehát közlömben nem lészen szabad nekik onnan ell menni, hanem az Földes Uraságnak /-.kinek földgyén laknak:/ ^ngedel-mébül Dimissionalisával [elbocsájtó levelével], úgyis mind zon által, hogy elsőben magok obtingenseket [illetéküket, adójukat] iizzessék megh az Földes Uraságnak is, avagy az helységh comunitássa [közössége] részérül is, amennyiben mivel tartoznának, eleget tegyenek, és így kivévén az Földes Uraságtul kívántató Dimissionalis [elbocsájtó] Leveleket, úgy lészen szabad másuvá el mennyiek."

Amennyiben a földesúr szabad menetelű jobbágyát nem hajlandó elengedni, akkor indokolt esetben "holot is ell menetele szándékoskodásának elegendő okát adván, az Nemes Vármegye igaz ell menetelére nézve fogh assistalni, úgy pediglen, hogy az Nemes Vármegyébül ki ne mennyen, de ha ki akarna is menni, az Tekintetes, Nemes Vármegyének engedelme és Dimissionalisa [elbocsájtó levele] nélkül személlyé, és minden jószágának confiscatiója [elkobzása] büntetése terhe alatt nem szabad ki menni." Ha az illető jobbágygazdát a település elöljárói és lakói mégis hagyják megszökni, "tudtokra légyen, hogy az ollyatin szökött gazdáknak minden nemő terhek Portajoknak megh kisebbítése és levétele nélkül egészen egy átollyában magokon fogh maradni, mind adiglen mégh a' szökött gazdát vissza nem hozák," Vagyis a szökevény telke után járó adót mindenféle csökkentés vagy elhagyás nélkül teljes egészében a maradó többi lakosra hárították át. Sőt, amennyiben a szökés tényét eltitkolták a szolgabíró előtt, illetve éppenséggel segítették a szökevényt, akkor "mind azok ezen Statútumnak, és rendelésnek által hágásához képest, minden irgalom nélkül száz pálczákot megh fognak veretetni, és csapatatni." A levél megírásának idején /1730-as évek/ már jelentősen megnőtt a Heves megyéből elvándorlók, illetve továbbvándorlók száma. Egy 1736-ban készült kimutatás alapján jól érzékelhető az a nagyarányú népességmozgás, amely végigsöpört a megyén északról dél felé. Amíg a korszak elején a két északi járás népesült be gyakorta csak átmenetileg, addig a korszak végére a középső és a déli járás puszta helyein találunk új telepeseket, gyakran az északi járásból. 1735-ben, amíg az északi járásokban már elülőben van a nagy vándorlási hullám, addig a déli járásokban tetőzött. A jobb, emberibb élet óhajával, reményével útra kelő felvidéki szlovák telepesek egy olyan új hazát kerestek, ahol vallásukat is szabadon gyakorolhatták. Ezért gyakorta több települést is maguk mögött hagytak, mire új hazájukra rátaláltak, így tettek azok az evangélikus szlovák jobbágyok is, akik előbb a Pest megyei Kisköröst hagyták el és költöztek Podmaniczky János báró Heves megyei birtokára, Tiszaföldvárra, majd miután itt sem gyakorolhatták szabadon vallásukat, továbbköltöztek Békés megyébe.

Irodalom:

  1. Soós Imre: Heves megye benépesülése a török hódoltság után. Eger, 1955., Heves megyei füzetek, 3.
  2. Soós Imre : Heves megye községei 1867-ig. Eger, 1975.
  3. Balogh István: Tugurium-szállás-tanya /In: Ethnographia l-2.sz., 1976./
  4. Ember Győző: Az újratelepülő Békés megye első összeírásai 1715-1730.,

Békéscsaba, 1977.

Jankovich-Erdmann: Békéscsaba története, Békéscsaba. 1991., I.kötet

***

 

Szlovákok a Duna-Tisza közén

A felvidéki szlovák telepesek előőrsei már a 17. század második felében megjelentek az Alföld északi részein, a Duna-Tisza közén. Vonzotta őket a nagy mezővárosok viszonylag védettebb helyzete, továbbá az, hogy az oszmán hatalom is szívesen vette, ha a fennhatósága alá tartozó területen gyarapodik az adózó népesség. A nagyhatárú mezővárosokban a jövevénynek lehetősége nyílott földszerzésre, meggazdagodásra. Kezdetben csak a Felvidék, illetve ÉszakMagyarország déli, magyarlakta területeiről /Nyitra, Bars, Hont, Esztergom megyékből/ érkeztek ide menekülők. A következő hullámot már azok a Gömörből, illetve északabbról jött szlovákok alkották, akik mint kézművesek, házaló kereskedők, illetve idénymunkások érkeztek a Duna-Tisza köze mezővárosaiba /Kecskemétre, Nagykőrösra, Ceglédre/ a 17-18. század fordulóján. A nyersanyagban szegény Alföldön keresett cikk volt a gömöri nyersvas, illetve az abból készült szerszámok, a szintén Gömör megyéből való faanyag, fából készült eszközök, használati tárgyak, valamint a Felvidékről származó üvegáru és cserépedények. A felvidéki vásározók mellett, náluk nagyobb számban érkeztek e nagyhatárú településekre szlovák napszámosok, idénymunkások. A szűk határú felvidéki településekről, ahol a pásztorkodás gyakori, olykor egyedüli megélhetési mód, létforma volt, sokan telepedtek le az Alföld északi részére.

Úgyszintén a 17. század utolsó évtizedében kezdtek újratelepülni a Duna-Tisza közén elterülő Jászkun terület elnéptelenedett falvai. Az 1699-ben készült úgynevezett Pentz-féle összeírás lapjain gyakorta egy településen találunk Nyitrából, Nógrádból, Csanádból, Baranyából, Somogyból, Szegedről és az ország más vidékeiről érkezett telepeseket. A török alól felszabadult kerületek sok évszázados és gyakran megújított királyi és nádori privilégiumai, lakosainak a nemesekéhez hasonló kiváltságai és szabadságjogai, amelyeket I.Lipót 1682-ben, azután 1696. november 5-én, majd 1697. február l-jén kelt kiváltságleveleiben erősített meg, nem csekély vonzást gyakoroltak a kerületekből korábban elmenekült nemes és szabadmenetelű rétegekre, továbbá az örökös jobbágyság terhétől szabadulni akaró felvidéki szlovák szökevényekre. Az említett 1699. évi összeírás fontos dokumentum a Jászkun kerület népességének összetételét, származási helyét illetően. Az összeírásból kiderül, hogy 1695-ben a Kerület lakosságának több mint fele idegen, jövevény volt. Itt találkozott a Felvidékről elmenekült szlovák jobbágy a keresztény, illetve pogány hadak dúlásai elől felhúzódó dél-alföldi "őslakossal". Mind az utókor, mind a korabeli vármegyei hivatalos "keresők" számára gyakorta lehetetlen a szökevények, az új betelepülők származási helyét, illetve kilétét pontosan megállapítani. Azáltal, hogy a Jászkun Kerületbe leköltözve gyakran előző lakóhelyük nevét kapják vagy veszik fel új névként, elhomályosul eredeti származásuk. Az új jövevények, ha előző lakhelyüket gyakran nem is vallották be, de idegen /"peregrinus"/ mivoltukat azonban nyilvántartásba vétették, mert ez meghatározott ideig adókedvezménnyel párosult. A Kerület kevésbé lakott déli-délnyugati részébe, a Kiskunságra főleg az ország déli megyéiből, míg az északi-északnyugati részébe, a Jászságba a Felvidékről érkeztek "peregrinusok". Úgy a szabadmenetelű, mint az örökös jobbágyi "státusú réteg számára még a Rákóczi-szabadságharc bukása után sem veszített vonzerejéből a Jászkun Kerület, miután az a Német Lovagrend fennhatósága alá került. Mind a Lovagrend, mind a Jászkun Kerület akkori főkapitánya, báró Orczy István támogatta a Kerületbe érkező jövevényeket. Utóbbinak különös érdeke is fűződhetett az adózó népesség növeléséhez, mivel főkapitányi járandóságát kinevezési okirata a Kerületek földesúri adójának hatodában határozta meg. Felvidéki birtokairól végrehajtott kisebb-nagyobb telepítési akcióival akarva-akaratlanul szökésre ösztönözte az otthon maradottakat is. A közvetlen földesúri függéstől és robottól mentes paraszti gazdálkodás a "korlátlan lehetőségek" ígéretét jelentette.

 

Irodalom:

  1. Novak László: Tradicionális kapcsolatok a Felvidék és az Alföld északi területei között. /In: Tisicum, A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve, VIII. köt., Szolnok, 1993.
  2. Kiss József: A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.

***

 

Szlovák telepesek a Dunántúlon

Esztergom megyében a Duna jobb partján elterülő szlovák-sziget a Pest megyeinek északi irányú folytatása. Ide tartoznak Piliscsév, Kesztölc, Mogyorósbánya, Sárisáp és Dág nevű települések. Az itt letelepedő szlovákok nyelvjárásukban, nyelvükben leginkább a Nyitra megyeiekkel mutatnak rokonságot. A szlovák telepesek már a török kiűzését követően megjelentek a megyében.

A 18. századi Komárom megyében már jelentős számú szlovák településeket találhatunk. A legrégebbi szlovákok által újratelepült település a megyében az 1701-ben újjászületett Oroszlány volt. Első lakói Nyitra, Pozsony, illetve Trencsén megyéből érkezett evangélikus szlovákok voltak. Ezen kívül további szlovák települések voltak Bánhida, Vértesszőllős, Tardos, Szák, Bókod, Szend és Tóváros. Veszprém megyében 5 településen találunk szlovákokat. Ezek Súr, Bakonycsernye, Szapár, Jásd, Bársonyos, Lókút, Öskü, Olaszfalu, Nagyesztergár voltak.

Fejér megyébe is eljutottak a szlovákok a 18. század során. A Pest megyei szlovák-sziget folytatásaként találjuk ott őket Sóskúton, Tárnokon, Tordason, Ráckeresztúron, Martonvásáron, Pazmándon és Gánton. Sóskútra a vegyes horvát, magyar és német lakosságot 1720 után Esztergom és Komárom megyéből érkezett szlovák telepesek szaporították. Tárnokra Illésházy gróf telepített ugyanekkor Trencsén megyei szlovákokat. Tordast 1713-ban Nyitra megyéből érkezett, nagyrészt szlovák telepesek telepítették újra. Martonvásárra 1763-ban érkeztek Pozsony, Nyitra, Hont és Fejér megyei szlovák és magyar honfoglalók. Ráckeresztúrt már sóskútiak és tárnokiak telepítették újra. Szintén találkozunk szlovák telepesekkel a Tolna megyei Mőzsön és a Somogy megyei Torvajon és Tabon.

 

Borsod-Abaúj-Zemplén megyei szlovák betelepülés

A mai Magyarország északkeleti részén a szlovákok nagy számban telepedtek le elsősorban a Sajó, a Hernád és a Bodrog völgyében. Amíg a betelepülés első fázisában, rögtön a török kiűzését követően, szinte kizárólag csak mezőgazdasággal foglalkozó lakosságot találunk itt, addig a későbbiek során mesteremberek, kézművesek is érkeznek ide. A szlovák települések közé soroljuk Alsóregmecet, Füzért, Füzérkomlót, Forrót, Kékedet, Kishutát, Nagyhuta-Óhutát, Vágáshutát, Komlóskát, Rudabányácskát, Bükkszentkeresztet, Bükkszentlászlót, Répáshutát, Ómassát és Hollóházát. Alsóregmecet a 18. század második felében említik meg először mint szlovákok lakta települést. Füzérre már a 19. század folyamán érkeztek szlovákok. Kishuta, Nagyhuta-Óhuta, Vágáshuta a 18. század végén, a 19. század elején települt Árvából felkerekedett telepesekkel, akikhez később KeletSzlovákiából érkeztek telepesek. Mindhárom fent említett település Károlyi füzéri uradalmához tartozott. Károlyi Antal 1763-ban a birtokos Rolly Józsefnek adta zálogba, aki a nagy mennyiségű, helyben kitermelhető fára építve üveghutát létesített és szlovák erdőmunkásokat telepített itt le.

Komlóskára a korabeli dokumentumok tanúsága szerint Sáros megyéből érkeztek szlovákok. A Diósgyőrtől mintegy 5 km-re fekvő Hámorba Szepes megye déli bányavidékéről érkeztek szlovák lakói. Bükkszentkeresztre is a 18. században, annak is a második felében jöttek Morvából és Zólyom környékéről szlovákok. A világtól sokáig szinte elzárt településen egyedüli megélhetési forrásuk sokáig a mész-, illetve a szénégetés, valamint a primitív szinten megrekedt vasércbányászat és kohászat volt. Miskolc környékén éltek még szlovákok Szirmabesenyen, Sajópálfalván, Sajóbesenyőn, Görömbölyön és Muronyban. Ezekbe a falvakba Sáros megyéből érkeztek telepesek a 18. század első felében.

 

Békés megye újjátelepülése

A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc után az egész Békés megye üresen, romokban hevert. A hajdan létezett települések lakói szétfutottak a jövő-menő katonaság sanyargatásai elől, hogy a legközelebbi nagyobb lakott helyen, Duna-Tisza közén, Jászkun Kerületben, Erdélyben vagy messze északon keressenek menedéket. A Magyar Tudományos Akadémia gondozásában, 1980-ban megjelent "A magyar tanyarendszer múltja" című tanulmánykötetben a Rácz István által közölt kimutatás szerint Békés, Csanád és Csongrád megyében a 16. században meglévő 188 településből 1720-ra már csak 23 maradt lakott. A szertefutott lakosság csak a szatmári békét követően kezdett régi lakóhelyére visszatelepülni. Legkorábban a megye perifériáján létezett települések születtek újjá, amelyek hajdani lakói a környék természetadta védelmet nyújtó nádasaiban, erdeiben vészelték át a hadak vonulását. A Dél-Alföld mocsaras, erdős részein lappangott egy ma még ismeretlen számú túlélő népesség, amely a harcok elültével visszahúzódott egykori lakóhelyére. Alkalmazkodva a háborús körülményekhez, fő megélhetési forrásuk az állattenyésztés volt. ők egyfajta bérleti viszonyban álltak a területnek mind a török, mind a messze északon élő magyar urával, amennyiben évente egy összegben fizették adójukat.

Mintegy a 18. századi délre vándorlás előképeként még a török kor utolsó évtizedeiben megjelennek az Alföldön a Felvidékről jött "idénymunkások". Egy sajátságos kapcsolat jött létre a két tájegység között. Míg Szabolcs megye 1676-ban azzal a kéréssel fordul az egri pasához, hogy engedje a gömöri jobbágyokat hozzájuk aratni, addig Gömör megye ugyanattól a pasától azt kéri, hogy a gömöri szegénység az Alföldön szerezhesse be az élelmét, mert éhínség fenyeget. Ez az Alföldre járás a 18. század első évtizedeire már gyakorlattá válhatott. Fentiek előre bocsátása nyomán még beszédesebbé válnak azok a helynévből képzett családnevek, amelyek Békés megye 1720. évi összeírásának lapjain bukannak fel. Ha nem is teljes, de mindenképpen színes képet nyújtanak számunkra az összeírásban szereplő települések lakóinak származási helyét illetően. Az összeírásból megtudhatjuk, hogy néhány megyei túlélő család mellett a környékről /Erdély, Bihar, Szabolcs, Szatmár, Csanád, Csongrád, Heves-Külső-Szolnok megye/, illetve az egészen távoli megyékből /Abaúj, Gömör, Nógrád, Komárom/ érkezett jövevény is található már ekkor megyénkben.

A török alól felszabadult Békés megye birtokosa, 1695-1720 között, a Kincstár volt. A háború nyomán javarészt gazdátlanná vált birtokokat Szeged székhellyel egy .megbízott, kamarai prefektus kormányozta. A .földeket idegen, többnyire délszláv, illetve örmény állatkereskedők, tőzsérek bérelték. Ezeken - a zömében legelőnek használt területeken nagy számú állatot, főleg vágómarhát tartottak. Ebben az időszakban bukkant fel a megyében az örmény származású Karácsony-család is, amely hosszú évtizedeken át volt bérlő a békésszentandrási uradalomban a 18. század során. A lassan újranépesedő Békés megye három birtokot foglalt magában: a kétegyházit, a gyulait és a békésszentandrásit. Témánk szempontjából ez utóbbi kettő uradalom 18. századi története fontos.

A gyulai uradalom, amely a legnagyobb volt a megyében, 1719 után kezdett el formálódni, miután az évben Harruckern János György szolgálatait, illetve a neki való tartozás fejében Békés megyei birtokokat kért az uralkodótól. A birtokokat 1720-ban kapta meg zálogbirtokokként, majd miután honfiúsították, s ezzel immár jogot formálhatott a korábban zálogban bírt föld tulajdonjogára. 1723. augusztus 10-én Harruckern János Györgyöt beiktatták a gyulai uradalomba, amely végleges kiterjedését csak a másodszori beiktatással, 1736-ban érte el. A békésszentandrási uradalom török utáni története visszanyúlik az 1560as évre, amikor a pakosi Paksy család egy ekkor kelt adománylevél bizonysága szerint birtokosa az uradalomnak. Amikor a Paksy család a 17. század közepén férfiágon kihalt, a nagy kiterjedésű birtokok a leányági örökösökre szálltak, így a Békés megyei birtoktest a Komlós, Szentetornya, Ötvenablak, Csabacsüd, Békésszentandrás Daróczy Zsigmond és Paksy Anna unokájára, Daróczy István leányára, Daróczy Katalinra szállott. Az öröklés azonban nem ment simán. A Paksyak kihalása nyomán "gazdátlanná" vált békésszentandrási uradalomra, ahogy az egész felszabadított Békés megyére, a Kincstár "tette rá a kezét". Daróczy Katalinnak dokumentumokkal kellett bizonyítania és pénzzel megváltania birtokjogát. S ha éppen nem báró Száraz György királyi személynök a férje, talán Harruckern János György ezt az uradalmat is megszerzi magának. így azonban báró Száraz György fizette le a békésszentandrási uradalomnak megfelelő részt a Kincstárnak, "s ekként Harruckernt megelőzve 1719-ben ez uradalomra adománylevelet kapott."

A Dél-Alföldre érkező szlovák telepesek konkrét származási helyet, itteni honalapításának idejét keresve a kutató szinte megoldhatatlan feladat előtt áll, hiszen az esetek nagy többségében szökevényekről van szó, akik elrejtőztek a vármegyében, illetve hajdani földesuruk elől, és létezésükről csak néhány töredékes adóösszeírás, anyakönyvi bejegyzés tudósít. Egyedüli célravezető módszernek a rekonstrukció látszik az előkerült konkrét szökési eseteket demonstráló vizsgálati jegyzőkönyv, illetve a szökéseket rögzítő nagy megyei, valamint uradalmi összeírások, a különféle adóösszeírások egybevetése alapján. A régebbi és az újabb történeti munkák alapján bizton állíthatjuk, hogy a szlovákok már a harcok elültével felbukkantak a Dél-Alföldön. Így 1715-ben a szomszédos Bihar, illetve Csongrád megyében is megtaláljuk már őket.

Békés megyében legkorábban az írott források lapjain 1717-től követhetjök nyomon a szlovák telpesek útját, sorsát. Az említett összeírás az adófizető, telekre ült jobbágyok nevét tartalmazza csupán, a letelepedéstől, telekre "üléstől" vonakodók neve és száma ismeretlen maradt. A dél-alföldi szlovák telepesek előfutárai voltak azok a már korábban említett pásztorok, kaszás, szénagyűjtő zsellérek, béresek, akik már a török kor utolsó évtizedeiben fel-felbukkantak az Alföldön, hogy mai szóval élve "szezonmunkával" keressék meg kenyerüket, ily módon egészítve ki felvidéki otthonuk töredéktelkének jövedelmét. Az első szlovák telepesek húzódoztak a "telekre üléstől", az örökös jobbágyi státus felvállalásástól, hiszen éppen az elől menekültek el több megyét is maguk mögött hagyva. Az 1695-öt követő másfél évtizednyi kamarai korszak egyfajta "ex lex", átmeneti állapotot eredményezett a jobbágy-földesúri viszony vonatkozásában a Dél-Alföldön. A szlovák jövevények nagy része, nem rendelkezvén igavonó erővel, csak két keze munkáját ajánlhatta fel földesurának, és mint pásztor, kaszás napszámos, zsellér telepedett le. Arra vigyáztak, hogy ne jobbágyportára, hanem csak a "falu széli" legelőre építsék fel kunyhójukat. A "földesúr", a Királyi Kamara ezt a hatalmas, jobbára lakatlan, elvadult területet, Békés megyét bérbe adta a már említett örmény állatkereskedőnek, így jutván biztos jövedelemhez. A szlovák pásztorok, kaszások, szénagyűjtő zsellérek, béresek az ő gulyáikat vigyázták, vágták a füvet és hordták boglyákba a szénát a gulya téli szálláshelye köré. Azonban azonnal továbbálltak, ha csak megsejtették az adóemelés vagy a röghözkötés szándékát. A többi vármegyékhez hasonlóan Békés vármegye is a nagyrányú elvándorlás megakadályozására kénytelen volt már újraalakulásának évében, 1715.november 14-én rendeletet hozni a szökevény jobbágyokat illetően. A jobbágy munkaerőnek ez a nagymérvű mozgása a földesúri osztályt is kompromisszumra kényszeritette.    Nádasdy   Lipót   nádor   Rudnyánszky   Józsefhez,   a békésszentandrási uradalom későbbi birtokosához írott levelében arra figyelmeztet, hogy ha a benépesült pusztákat azonnal falvakká nyilvánítanák, az új telepeseket akkora adótöbblettel terhelnék meg, hogy ők kénytelenek lennének továbbállni.

Míg Harruckern János György már birtokba iktatása előtt, addig Száraz György csak birtokba iktatása után kezdi el újranépesíteni részben vagy egészben lakatlan birtokait, pusztáit. Talán a kor ellentmondásos politikai, gazdasági viszonyaiból, illetve a szökés tényéből fakad, hogy a Dél-Alföldön a szlovák telepesek gyakran már néhány évtizeddel korábban letelepszenek az adott településen, mint ahogy ott a városi, falusi élet, a közigazgatás megindul. így például Békésszentandráson, amely csak 1740 után kezd evangélikus szlovákokkal benépesülni, már 1716 táján ott bujkál a Nógrád megyei Alsó Esztergályból elszökött Frecska /Frcska/, alias Gubány János. Mindkét neve után ítélve, amely gúnynévből született kisnemes, vagy legalább is a környezetében élt örökös jobbágyoktól elütő, azok közül kirívó szabados vagy taksás jobbágy lehetett.

 

Irodalom:

  1. Rácz István: A tanyarendszer kialakulása /In: Pölöskei-Szabad: A magyar tanyarendszer múltja, Akadémiai Kiadó, Budapest, 19807
  2. Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II., Békéscsaba, 1971.
  3. Borovszky Samu: Egy alajbég telepítései. Adatok az Alföld 17. századi történetéhez /In: Értekezések a történelmi tudományok köréből, 1901. Budapest, MTA
  4. Kismarjai-Konrád Emil: Harruckern János György és telepítései. Gyula, 1935.
  5. Karácsonyi János : Békés vármegye története. Gyula, 1896., I. kötet
  6. Wallaszky Pál: Adatok Tót-Komlós egyházának s községének történetéhez /In: A Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társulat Évkönyve, 1882/837
  7. Haan Lajos: Békés vármegye hajdana. I.köt., Pest, 1870.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet