| |
 |
A magyarországi szlovákok pontos létszámáról igen nehéz nyilatkozni. A különböző források sokszor egymásnak ellentmondó számsorokat közölnek. A népesség számszerűségének alakulását a statisztika vizsgálja, méri. Módszeréből adódóan határozott igen - nem válaszokat tud értékelni, ami számos esetben korlátozott érvényességű eredményeket kínál. Az etnikai, nemzetiségi hovatartozás megválaszolása ugyanis nem fogható fel ennyire egzakt módon, hiszen a válaszok összetett szociálpszichológiái (társadalomlélektani) folyamatok eredményei. Ezek a folyamatok pedig nem állandósult, hanem trendszerű tényeket tartalmaznak, amelyek viszont sajátosságukból eredően hullámzó, változó intenzitást mutatnak.
Mindemellett a statisztikai eredményeket jól tudjuk hasznosítani, ha a folyamatok változásának irányát és mértékét próbáljuk megrajzolni. Munkánk során mindig a trianoni Magyarország határait vesszük alapul. A szlovákok három fő földrajzi egységbe csoportosíthatók. A dunántúli csoportba tartoztak Somogy, Tolna, Fejér megyék gyér, szlovákok által is lakott kis létszámú települései, valamint a Pilis hegység tömbszerű településhálózatot alkotó szlovák falvai. Az északi középhegységi csoportba tartoznak a Cserhát, (Hont m.) Bükk és Mátra (Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén megyék) aprófalvas szlovák települései. A harmadik az alföldi csoport. Ide sorolhatók a Pest, Bács, Csanád, Békés, Szabolcs-Szatmár megyék olykor tömbszerűen, máskor igen elszórtan elhelyezhető szlovák települései. Érdemes szemügyre venni a következő számsort a magyarországi szlovákok számarányának taglalásánál:
1900/192.227 fő; 1910/165.317 fő; 1920/141.877 fő; 1990/104.786 fő 1941/75.877 fő; 1949/25.988 fő; 1960/30.690 fő; 1970/21.176 fő 1980/16.054 fő; 1990/12.745 fő vallotta magát szlovák anyanyelvűnek. Ez a kilencven év természetesen több jelentős politikai és történelmi korszakot ölel föl. Vizsgálódásunk első két évtizedében, az osztrák-magyar dualizmus utolsó szakaszára esik, melynek vége lavinaszerű változásokat hoz. Az első világháborút lezáró nemzetközi megállapodássor, mely Magyarországra nézve sokkoló hatású. Ezt nevezzük trianoni sokknak. Sokkoló volt ez területileg és népességileg egyaránt. Ennek hatása alatt kell néznünk és vizsgálnunk az országon belül végbemenő történéseket 1920-tól 1945-ig. Majd egy újabb háborús részvétel veszteseként ismételt traumatikus hatások (most már ellenkező pólusú baloldali diktatórikus folyamatok) közepette kell megfigyelnünk a szlovák elem már korábban elkezdődött jelentős számú fogyatkozását.
Az adatsor 1900 és 1920 között közel 25 %-os csökkenést mutat. Ez még viszonylag mérsékelt fogyás, hiszen 1920-at követően ez az arány megemelkedik, s ráadásul tízévenként eredményezi ezt a mintegy 30 %-os csökkenést. Ám jól veszi észre Dávid Zoltán, amikor megjegyzi, hogy 1946-48 között eltávozik 73 ezer fő szlovák, s 1949-ben számuk 26 ezer körüli. Holott a statisztika logikája szerint csak 2.500 körüli szlováknak kellett volna maradnia, ha az 1941-es számlálás adataihoz viszonyítunk. Ez is fényes bizonyítéka annak, hogy a statisztika módszerei csak viszonylagos pontosságot eredményeznek a bevallások erősen szubjektív volta miatt. Ezt az erős szubjektivitást csökkentheti egy megfelelő légkör kialakítása ahhoz, hogy a lakosság minden befolyástól mentesen, szabadon nyilatkozhasson anyanyelvéről és nemzetiségéről.
Magyarország területén összesen 80 helység volt, amelyben 1900-1960 között valamelyik népszámlálás szlovák többséget talált.
Ezek 14 megye területén elszórva találhatók. Összefüggőbb tömböt csak Nógrád - Pest megyei, ill. a Békés-Csanád-Arad megyei települések alkottak. Ezek közül az első csoport 36 helységet foglalt magába, míg a másik csoport mindössze 10 helységet.
A helységek szétszórtsága így elsősorban a Dunántúlon járult hozzá nagy mértékben a szlovák többség elvesztéséhez. Ezt siettette a Budapest vonzáskörzetébe tartozó településekről fővárosba irányuló beköltözések intenzitása.
Ugyancsak Dávid Zoltán elemzésére tudok támaszkodni, amikor a települések nagyságát figyeljük az említett 80 települést alapul véve:
500-nál kevesebb szlovák anyanyelvű lakott 32 helységben
500-1000 szlovák anyanyelvű lakott 23"
1000-2000 szlovák anyanyelvű lakott 19"
2000-5000 szlovák anyanyelvű lakott 3"
5800-nál több szlovák anyanyelvű lakott 3"
így a szlovák többségű falvak 40 %-a aprófalu volt. A 80-ból 55-nek 1000-nél kevesebb szlovák anyanyelvű lakosa volt. Mindössze 6 település tartozott a kétezernél népesebb kategóriába. Ezek között van Békéscsaba (1900/27.488) 1910/26.682 szlovák lakosával, de tízezres nagyságrendű volt Szarvas (1900/17.771), s még Tótkomlósé is tartósan 9.000 körül volt. A második világháború végéig a nyolcvanból mindössze 11 helység tartotta meg szlovák többségét. Jellemző, hogy ezek közül kilenc a népességcsere (1946-48) folytán veszti el tartós szlovák többségét. (Csév, Dág, Kesztölc, Pilisszántó, Komárom megyében, Alberti, Ambrózfalva, Nagybánhegyes és Pitvaros Csanád megyében, Tótkomlós Békés megyében). Még 1900 és 1910 között a szlovákság 10.9 %-kal csökkent a trianoni határokon belül, addig 191020 között már 14.1 %-kal, 1920-30 között pedig 26.1 % a csökkenés mértéfe a szlovákok esetében. A legnagyobb veszteséget a dunántúli és az északi határvidék szlováksága szenvedte el. Itt jobban szétszórva, aprófalvas településeken kisebb csoportokban voltak jelen. Míg az Alföld, de főként Csanád és Békés megye szlováksága jóval kevesebbet vesztett. Csanádban 12 %-os növekedésről beszélhetünk. Fontos szempont a későbbiekre nézve is, hogy a két említett megye szlováksága az Alföld szlovákságának 1920-ban az 59 %-át, az ország szlovákságának pedig 46 %-át alkották, addig 1930-ban az Alföld szlovákságának 66 %-át adták, s az országos arány pedig 53 %-ra emelkedett. A szlovákok trianoni határokra vetített száma 1910-ben 165.237 fő volt, ebből az Északi-középhegység szlováksága 17.155 fővel részesedett, ami 10.4 %-ot jelent. Ugyanebből a Dunántúl szlováksága 19.222 fővel vett részt, ami 11,6 %-ot jelentett. Az Alföld szlováksága - ebbe beleértve a Szabolcs, Szatmár, Bács-Bodrog, Hajdú, Jász-NagykunSzolnok, Pest-P.-S.-Kiskun vármegyéket s magát Budapest fővárost is 128.860 fővel, 77,98 %-kal volt jelen ebben a népességben.
1920-ban a szlovákok országos lélekszáma 141.918 fő. Itt már 14,1 %-os lélekszám-csökkenés figyelhető meg 1910-hez képest. Az Északiközéphegység szlovákjai 10,5 %-os (14.917 fő) részesedéssel megőrizték pozíciójukat. A Dunántúl ugyanekkor majdnem 1 %-os növekedést mutat, 12,4 %-kal (17.727 fő). Az Alföld pedig 1 %-os csökkenést jelez, 76,99 %-os részaránnyal (109.274 fő).
Amint látjuk, az országos lélekszámukhoz viszonyítva az egyes földrajzi egységek szlováksága az arányszámukat megőrizte. Mégis szám szerint az 1920-ast az 1910-es összeíráshoz viszonyítva az északiak 13 %-os, alföldiek 15,2 %-os, dunántúliak 7,8 %-os csökkenést mutatnak. Ezen belül is kimagasló a Békés megyeiek 14.384 fős csökkenése, ami 1910-hez viszonyítva 21,5 %-os csökkenést jelentett, így tehát a trianoni Magyarország létrejötte előtt a legnagyobb fogyást a Békés megyeiek mutatták. 1930-ban az országban 104.819 fő szlovákság volt. Az előző népszámláláshoz viszonyítva 26,1 %-kal kevesebben. Ehhez az országos lélekszámhoz viszonyítva az északiak 9,6 %-ot képeztek (10.149 fő), a dunántúliak teljes 10 %-ot jelentettek (10.568 fővel), míg az alföldiek 80,1 %-ot tettek ki (84.102 fővel). Az országos számadatok is azt mutatják, hogy a szlovákok lélekszám-csökkenése folyamatos. Ám, amennyiben az eddigi földrajzi egységeket hasonlítjuk össze, akkor kiderül, hogy míg az alföldiek "csak" 23 %-kal csökkennek, addig a Dunántúl Szlováksága 10 esztendő alatt 40,4 %-kal lesz kevesebb, az északiak pedig 32 %-os csökkenést érnek el. A békésiek 18,4 %-kal lesznek ugyanebben az időben kevesebben, ami az előző népszámláláshoz mérten 3 %-kal kevesebb. Azaz a fogyás mérséklődött. A Csanád-Arad-Torontál vármegyeiek pedig még 2,4 %-os növekedést is elértek.
Az 1941-es népszámlálási eredmények pedig már teljesen új, megváltozott körülményeket mutatnak. A szlovákság lélekszáma 270.467 főre emelkedett. Ezek zöme persze nem a trianoni határokon belül volt található. Békés és Csanád vármegye szlováksága az összlakosságon belül, 1930-hoz viszonyítva 1941-re 2,5 % és 1 %-os csökkenést könyvelhetett el. Együttes számuk 1941-ben 42.005 fő. Végül is a Békés vármegyeiek 1930-hoz képest 16,7 %-kal lettek kevesebben 1941-re (35.624 fo), a Csanád vármegyeiek pedig 50,4 %kai fogyatkoztak meg 1941-re (6.381 fő). így tehát 1930-as együttes 55.612 fős lélekszámukból 1941-re 13.607 főt veszítettek. S az országos megváltozott lélekszámból már csak 15,52 %-ot adtak a Békés és Csanád vármegyei szlovákok.
Tehát minden komolyabb szlovák bevándorlásra vagy bármilyen jellegű, a létszámnövekedést elősegítő ráhatásra 1941 előtt nem számíthattak. A Felvidék ilyen szerepe most már kizárt. Úgyszintén a Bácskában élők is egy másik határ mögé kerültek. S e mellé jön a puszta tény, hogy demográfiai alakulásuk is a fogyást feltételezte. Kevesebb a születések száma. Természetes szaporodásuk 1,1 %-ról 0,2 %-ra csökkent.
Szándékosan nem beszélünk asszimilációról. Ugyanis a mi fogalomhasználatunkban a magyarosítás nem egyenlő az asszimilációval. Ez úgy véljük, érthető is. Az asszimiláció objektíve létező és ható folyamat vegyes etnikumú és vallású területek esetében. A magyarosítás szándékos, tervszerű, adminisztratív eszközöket is igénylő folyamat. Az asszimiláció a magyarosodás és magyarosítás folyamatait együttesen tartalmazza.
Magyarosítás jól bevált módjai korszakunk előtt is ismertek voltak. Így az iskolai oktatásban megnyilvánuló türelmetlen magyarosítástól a névmagyarosításon, a közigazgatási határmódosításokon és átcsatolásokon át az anyanyelvi művelődés legkülönbözőbb szintjeinek lehetetlenné tételéig minden módszer megjelenik a palettán.
A két világháború közötti magyarországi nemzetiségi törvények és rendeletek eleget tettek ugyan a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződéseknek, de azok végrehajtását már nem vették nagyon komolyan. Jó példa erre, hogy az alsóbb közigazgatási szinteken a szakemberek nemzetiségi nyelvismeretét előírták, de 1923-tól 1926-ig húzódott a végrehajtásuk. Sőt a végrehajtás bekövetkeztéig a statisztikai mutatók olyannyira megváltoztak - csökkentek, hogy már nem is volt szükséges a nemzetiségi nyelv megtanulása a közigazgatási szakember részéről.
Hasonlóképpen ellentmondásosan érvényesültek a szlovák kisebbség kulturális, nyelvi jogai, ha egyáltalán érvényesülhettek a gyakorlatban. Az 1920-as évek második felében a szlovák kisebbség soraiban erőteljes mozgalom indul meg az egyházon, az egyleteken és az iskolákon belüli anyanyelv használatáért. A jól ismert mondáshoz ragaszkodtak - nyelvében él a nemzet. Így a nemzeti kisebbség még jobban. Számos levéltári forrásból és korabeli statisztikai feldolgozásból ismert, hogy az iskolák többszörösen ki voltak téve a magyarosító szándéknak. A két háború közötti időszakban egyetlen egy tisztán nemzetiségi (szlovák nyelvű) iskolája sem volt a szlovákságnak. Az országban három B-típusú és 48 C-típusú szlovák iskola működött. Ez utóbbiban mint egyszerű idegen nyelvet tanították a szlovák nyelvet, de igény szerint a vallást és írás-olvasást I-III. osztályig ugyancsak szlovákul oktatták. így a nyelv megtartásának fő bázisai az evangélikus egyházi iskolák lettek, természetesen a családi és iskolán kívüli magánnyelvhasználaton kívül.
Komoly hátrányt jelentett a nyelvhasználat szintjén Raffay Sándor evangélikus püspök azon rendelete, hogy 1925-től fogva kötelező lett a magyar istentiszteletek tartása. A presbitériumok jegyzőkönyveit magyarul kezdték vezetni. Megkövetelték az olvasókörök és egyletek esetében is a magyar nyelvű jegyzőkönyvezést, hogy a főszolgabíró is el tudja olvasni. Persze ennek egy-két helyen ellenálltak, pl Tótkomlóson, ahol 1934-ig szlovákul vezették a dobolási könyveket is az elöljáróságon. 1938-ban újból próbálkozás történik annak visszaállítására, de sajnos eredménytelenül. Négy év elég volt ahhoz, hogy rögzüljön, illetve kizárólagossá váljon a magyar nyelvű adminisztráció.
Az iskolán kívüli területen az egyletek és amatőr színjátszás nagyon jelentős tényezők. Itt próbálták a nyelvápolást folytatni, erősíteni. Sajnos, ahol aktívabb szlovák kulturális mag alakult ki, ott rögvest hatóságilag beavatkoztak, s a vezetésben változtatást rendkívül nehézkessé tették a bonyolult engedélyeztetési procedurával. Magát a nyelv tisztaságát szorgalmazó ironikus verses brosúrát is (Gerci Jánostól származott) már túlzó nacionalista tevékenységnek minősítették. (Kéz csókolom Mancika, Békéscsaba, 1932. 2.p.) Abban viszont semmi túlzást nem látott a kultuszminiszter sem, hogy Tótkomlós községben 89 magyar anyanyelvű tankötelesnek önálló iskolát rendelt építtetni. A szlovák nyelvű oktatás szempontjából az elemi iskolák után a középfokú iskolákban volt a legrosszabb helyzet. Fokozatosan csökkent a szlovák nemzetiségű diákok száma ezen a téren, s ennek eredményeként a szlovák nyelvet mint tantárgyat is egyre több helyen kiiktatják a tanrendből.
A statisztikák szerint a magyarországi szlovákság iskolázott volt. Emiatt körükben az analfabétizmus igen alacsony a többi nemzetiséghez viszonyítva. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy a magyarosító iskolákat végigjárták, s ez nem nyomtalanul történt.
A másik terület, amelyet érdemes megvizsgálni, a magyarországi szlovákság társadalmi foglalkozás szerinti szerkezete, struktúrája. Az országos átlaghoz viszonyítva az erős kisbirtokosok (40-50 hold) többen voltak, mint bármely nemzetiségnél. Ezt Kovács Alajos 1936-os munkájában részletesen kifejti. Ezek nagy része az Alföldön kialakult tanyás gazdálkodást folytatott. A részint izolált külterületi életmód egy darabig zárt nemzetiségi közeget eredményezett. A harmincas évek közepére és végére egyre inkább szorgalmazták az új közigazgatási határok megalkotását. Ezek egytől-egyig azt eredményezték, hogy a külterületi kompaktabb szlovák közösségek már elmagyarosodtak, vagy eredetileg is magyar községhez kerültek. Ügyeiket már ezen községek önkormányzatainak (tiszta magyar) elöljárósága intézte. Ahol persze a hatóságoknak módjában volt, akkor a gyengébb ellenállású községekből telepítéseket hajtottak végre. Ám erre még a legszegényebb szlovák napszámos és mezőgazdasági munkástömeg sem volt hajlandó a legtöbb esetben. Az Alföld szegény sorú szlováksága legalábbis ellenállt (Nagybánhegyes, Csabacsűd, Kondoros stb.)
A hatóságok arra is nagyon ügyeltek, hogy lehetőleg ne alakulhasson ki semmilyen módon egységes nemzetiségi többségű járás. Ezt évtizedeken keresztül eredményesen megakadályozták Tótkomlós esetében. A közigazgatási átszervezések, átsorolások tehát mind-mind közösséggyengítő hatással voltak. Miközben nyelvükben gyengültek, identitásukból is veszítettek. Jó példa erre a Békéscsaba és Vidéke Ipartestület elnökségének reagálása a Hubay-Vágó-féle törvényre, s ennek kapcsán hangzik el s írják le a következő kijelentésüket: "Hiszen városunkban a lakosság sorai között tót anyanyelvű magyarok is vannak, kiknek államhűségük közismert"!
Ezen persze már nem csodálkozhatunk, mivel ekkor már mintegy húsz éve izoláltan élnek a magyarság között. Szlovákiával igen lassan alakul kapcsolatuk, s a támogatások (kulturális) egy része is elakad a bürokrácián. Ezt a lassan kibontakozó kapcsolatrendszert a Matica Slovenská levéltárában található források is bizonyítják. A harmincas évekre ugyan élénkülés figyelhető meg; a kapcsolatkeresők többségét ismét az alföldi szlovákok (Békés és Csanád vármegyéi) alkotják. Ez a kapcsolat sem tudta pótolni a nem létező szlovák sajtót. A kormány által támogatott Péchány-féle lap alig lehetett kelendő, hiszen állandóan kínálgatni kellett.
S ha már Péchányról esett szó, néhány mondatban szóljunk tevékenységéről. 1921-ben lett a magyarországi szlovákok kormánybiztosa. Érdekes módon még 1940-ben is ő a kormánybiztos, amikor már a többi ilyen jellegű intézmény régen megszűnt. Jelentéseit Tilkovszky Lóránt adta közre. A dokumentumok semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy Péchány maga a magyarosítás ügyét szolgálta, ahelyett, hogy azt tompítani, illetve kivédeni igyekezett volna. Számtalanszor örvendezett afelett, hogy milyen szépen halad a magyarosodás szerte az országban. Az általa támogatott folyamatoknak együttesen statisztikailag is mérhető hatása volt.
Az 1948 utáni időszakban folytatódott a magyarországi szlovák népesség csökkenő tendenciája. Ennek oka a magyar-szlovák lakosságcsere mellett az anyanyelvű oktatásban való bizonytalanság, a mezőgazdaság és az ipar szerkezetének teljes átalakulása. Az előző időszakokban még megőrzött regionális etnikai egységeket mindez szétzilálta, családokat szakított szét, illetve megnövelte az országon belüli migrációt. Természetesen ezek együttes hatása a nyelvismereti, tudati szint gyengülését eredményezte, s ezt észlelhetjük napjainkig. Ezt a csökkenő tendenciát a jelenkor új törvényeinek és rendeleteinek a bizonytalan gyakorlati átültetése s tétova alkalmazása, s egyre inkább késlekedő végrehajtása csak elősegíti, mint megállítaná.
A 20. század első évtizedeire is - éppen úgy, mint a további 70 évre érvényes, hogy a szlovákság igen gyér számú értelmiséggel rendelkezett. Míg a századfordulón 1916 szlovák értelmiségi személy élt a mai Szlovákia területén, az ország más részein, beleértve Budapestet is, 181 szlovák értelmiségi kereső volt. Ezek zöme is Budapest, Békés, Bács Bodrog, Csanád és Torontál megyék területén helyezkedett el. Ezek foglalkozási megoszlása is igen egyoldalú volt. Nagyobb részük: 50 % tanító, illetve 26 % pap. A fennmaradó 24 %-on az ügyvédek, közjegyzők, orvosok, gyógyszerészek és közigazgatási dolgozók osztoztak.
A munkás (ipari, illetve mezőgazdasági munkás) kategóriában Budapesten van jelen számottevő ipari munkás, valamint Bács-Bodrog és Torontál megyékben mezőgazdasági munkás.
A saját földdel rendelkező parasztok száma viszont a Szlovákián kívüli területen mintegy 60 ezer fő.
Ha a Horthy-korszak szlovákságának társadalmi, foglalkozási rétegeződését figyeljük meg, kiderül, hogy az arányok nem sokban változtak a korábbi korszakhoz képest. 1930-ban az őstermelő kategóriába tartozott a szlovákság 63.9 %-a, amely 1,4 %-kal több 1920-hoz képest. A bányászat és kohászat terén 1930-ban 1,8 % dolgozott, s ez 1,1 %-os csökkenést jelent a tíz évvel korábbihoz viszonyítva. A közlekedésben 1,7 %-ról 1,5 %-ra csökkent arányuk, az iparban 16,2 %-ról 16,4 %-ra emelkedett jelenlétük. A kereskedelem és hitel területén 2,1 %-ról 2,5 %-ra növekedett részarányuk a viszonyított években (1920-1930). Igen jelentéktelen mértékű a tárgyalt időszakban a közszolgálatban való jelenlétük, bár csekély 0,1 %-os emelkedést mutat. A napszámos kategória 2,9 %-ról 3,3 % gyarapodott. Az őstermelés kategórián belül az országos átlag 50,8 % volt a tárgyalt időszakban. így a szlovákok közel 14 %-kal felülmúlták az országos átlagot. Míg az iparforgalom területén az ország keresőinek 31,5 %-a dolgozott, addig itt a szlovákok (22,2 %) közel 10 %-os lemaradást könyvelhettek el. A közszolgálat terén is hátrányosnak mondható helyzetük. Ugyanis 4,9 % országos adathoz képest 1,6 %-os a jelenlétük.
Fordított a helyzet a bányászat és a napszámos foglalkozás terén. Itt az országos adatokat jelentősen felülmúlják a szlovákok. Az országos 0,9 %-hoz képest 1,8 %-ot tesznek ki ekkor a bányászatban. A napszámos kategóriában az országos 1,5 %-hoz képest 3,3 %-ot tudtak magukénak.
Amint a fenti sorokból is jól kivehető, a szlovákság többsége őstermelő. Országos átlaguknál nagyobb számban vannak jelen a birtokosok között, ugyanakkor a birtoktalanoknál is. Egészségesebb volt tömörülésük a normális mértékű parasztbirtokok körül (20-50 hold).
A Horthy-korszak statisztikai adatai között a szlovák értelmiség adatai a legmegdöbbentőbbek. 1920-ban 272 fő volt ebben a kategóriában, 1930-ban már csak 213 fő.
Figyelemre méltó Kovács Alajosnak, a kor kiváló statisztikusának az elemzése 1936-ból. Ebből idézünk egy részt:
"A csonkamagyarországi tótság, amint már a történeti bevezetésben megmondottuk, túlnyomó részben mint paraszt telepes, mint gazdasági munkás és cseléd, vagy legjobb esetben mint vándoriparos került a mai területre. Ez nem jelenti azt, mintha a magasabb társadalmi osztályokba nem kerülhettek volna, mert a valóságban kerültek is, csakhogy azok, akik magasabb iskolákba jutnak, a meglévő viszonyok folytán már magyaroknak vallják magukat és sok esetben szinte restellik tót származásukat. Nemzeti öntudatuk éppen szétszórtságuk folytán nincs kifejlődve s minthogy reális gondolkozásúak, egyébként is inkább anyagi boldogságukra fektetik a fősúlyt. Ennek következtében értelmiségi osztályuk ha fejlődött is, fokozatosan beolvadt a magyar értelmiségi osztályokba."
A szlovákok legnagyobb népességcsökkenését 1946.február 24-én aláírt magyar-csehszlovák egyezség okozta.
Számtalan alkalommal felvetődik a kérdés: vajon honnan ered, illetve ki volt a közvetlen kezdeményezője a lakosságcsere gondolatának. Nos, jól tudjuk, hogy a Párizs környéki békeszerződések egyes rendelkezései lehetőséget adtak arra, hogy a kétoldalú tárgyalások során létrejött egyezségek alapján a népességcserék, lakosságcserék megvalósulhattak. Ezzel a megoldási lehetőséggel görög-török viszonylatban éltek is 1923-ban. Keserű tapasztalatai voltak.
Mégis a Szlovákiában 1930-as évekre tetőző demográfiai mélypont az 1920-as évektől folyamatosan foglalkoztatta a szlovák értelmiséget, köztük az emigráns Hrdlicka Lajos lelkészt is. 1937- ben több alkalommal kérték föl véleményének kifejtésére, előadások tartására. Ezeket összefoglalva a Cirkevné Listy 1937. évi számában közzétette s ugyanúgy különlenyomatokban is terjesztette. A következő címet viselte: "Plodte se a rozmnozujte se!" (Termékenyüljetek és szaporodjatok!).A Hrdlicka-féle tanulmányban kifejtett népesedéspolitikai és települési gondolattal mértékadó politikai tényezők is egyetértettek, jegyezte meg lábjegyzetében. Azonban ez mikor válik kormányszintű szándékká, azt pontosan behatárolni nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy az emigráns kormány programjában ez már szerepel.
Miről is írt Hrdlicka lelkész?
Kifejti, hogy a hosszú évek óta emlegetett magyarországi szlovákok rekolonizációja nem hogy elvetendő, hanem egyenesen erkölcsi kötelesség, égetően szükséges, lehetséges s ennélfogva aktuális kérdés. Úgy érvel, hogy a rekolonizáció Szlovákia és a magyarországi szlovákság számára mind egyházi, mind nemzeti szempontból egyformán szükséges.
Majd a szomorú helyzet lehangoló demográfiai adataiból merít. Ehhez bibliai idézeteket illeszt. Hangsúlyozza, hogy gyorsan kell cselekedni. Míg a szlovákiai nép betegségekkel, szegénységgel küszködik, addig az alföldiek az elnemzetlenítés katlanában főnek.
Ezért rendkívül fontos számukra a rekolonizáció.
Gyakorlati példákon bizonyítja, hogy egy átgondolt, tervszerű telepítésre lehetőség van azért is, mert a fordulat éve után közvetlenül a földreform végrehajtásánál és több belső telepítés szervezésénél már tapasztalatokat gyűjtöttek. Tehát kellően képzett adminisztráció is biztosított volt - nézete szerint. Felhívja a figyelmet, hogy különböző fajú, vallású, nyelvű és mentalitású elemekből egy kolóniát alkotni céltalan dolog. Tehát a felsorolt szempontokat figyelembe véve homogén településeket kell létrehozni - amint a korábbi spontán vándorlások és kivándorlások alkalmával is ezt tették legtöbb esetben a szülőföldet elhagyó szlovákok. Érvrendszerébe beépítette azt a statisztikai tényt is, hogy 1920-tól a 30-as évek második felére 141.000.-ről 104.000 körülire apadt a magyarországi szlovákság lélekszáma. így hát végveszélyben vannak, s tíz év múlva nyomuk se marad. Kifejtette: korábban azon a véleményen volt, hogy totális repatriációt nem tudnának véghezvinni. A részleges rekolonizáció a külföldön élő szlovák kisebbség további helyzetét és egzisztenciáját Hrdlicka korábbi véleménye szerint lehetetlenné tette volna. A fentebb már felsorolt érvek szerinte ennek ellenére azt követelik, hogy végre kell hajtani ezt az akciót, mely nemzetmegújító és kisebbségmentő szerepet játszhat. Megjegyzi, hogy ezzel a gondolattal azonosulni tud a Magyarországról 1918 után áttelepült szlovák emigráció is.
Hrdlicka szerint a magyarországi szlovákokat meg kell menteni, mert élő alkotó elemei az idős csehszlovák kultúrának.
Szerinte nem lehet a repatriációnak semmi akadálya, mivel a magyarországi szlovákok igen igénytelenek, dolgosak és termékeny parasztok, - s az ilyenek az államnak és a kisebb közösségeknek egyaránt csak hasznára lehetnek. Főként, amikor a magyarok is arról tanakodnak - írja Hrdlicka lelkész -, hogyan tudnák maguk számára a határaikon túli magyarságot megmenteni. Tehát itt az alkalom, egyezzünk meg velük, s használjuk ki a kínálkozó alkalmat.
Érdekességként vessük össze egy másik véleménnyel. Michal Topolsky a Nővé slovo 1947. szeptember 20-i számában "Szlovák személyek a magyar megszállás alatt" c. cikkében a következő fejtegetést olvashatjuk az alapvető szociális tények fejezetei alatt: - A magyarországi szlovákoknak négy főbb csoportját különbözteti meg. Az első a tartósan Magyarországon lakók. A többiek az átcsatolások révén kerültek oda. Így délszlovákiai, romániai és jugoszláviai szlovákok. Topolsky úgy vélekedik, hogy habár ezek a szlovákok egyugyanazon nyelvet beszéltek, mégsem alkották teljesen ugyanazt a nemzetet. Még győzködő formában rábeszéli az olvasókat, hogy ezt be kell vallani mindenkinek őszintén. A magyarországi szlovákok részben már csak szlovákul beszélő magyarok voltak. Szlovákok voltak persze nyelvileg, tudatilag, sőt szlovákok voltak, ami a nemzeti büszkeséget illeti, de ha az önálló társadalmi koncepciót vesszük figyelembe; akkor már nem. Nos, akkor megvoltak-e igazán az áttelepítés feltételei? Igaz, hogy a harmincas évek sajtója kellően megszellőztette e kérdést. Az emigrációban lévő Benes állítólag már az emigráció legelején eljutott a "transzfer", a kitelepítés gondolatához. Az 1943-as látogatását Moszkvába pedig arra használta fel, hogy ezt a tervét Sztálin és Molotov elfogadják.
Benes útjával az Új Látóhatár c. müncheni lap 1985-ben foglalkozott. A szerző - András Károly - részletesen elemzi Benes második világháborús aktív emigrációs politikáját.
A lakosságcserét végül is 1946. február 27-én kötött szerződésben foglaltak szerint hajtották végre. Az egyezmény lényege: a magyarországi szlovákok soraiból önként jelentkezőkért cserébe a csehszlovák hatóságok ugyanolyan számban - az érintettek megkérdezése nélkül jelölt ki szlovákiai magyarokat.
Az egyezmény értelmében a csehszlovák fél Áttelepítési Bizottságot hozott létre, mely működését 1946. március 4-én kezdte meg. A bizottság tagjai, valamint szakértői ellátogattak mindazon településre, ahol szlovákok laktak. Gyűléseket, előadásokat tartottak. A csoportos és egyéni beszélgetések módszerével átfogó rábeszélő tevékenységbe fogtak. Ezt a tevékenységet segítette elő az 1945. június 9-e óta megjelenő Sloboda c. lap is. Emellett másfél hónapos időtartamban, napi 30 percen át a CSÁB rendelkezésére állt a budapesti rádió is. Mindezen lehetőségek biztosítása ellenére a CSÁB és tagjai számos alkalommal megszegték az egyezményt és a részletes megállapodást. Több alkalommal a megfélemlítés módszerét alkalmazták, melynek eredményeként az agitációban részt vevő több személyt ki kellett utasítani Magyarországról.
Egyet tudunk érteni Balogh Sándor azon véleményével, mely szerint a CSÁB munkája iránt élénk volt az érdeklődés a szlovákság részéről. Sokaknál valóban a nemzeti állam közösségéhez való tartozás volt az átköltözés inspirálója. Nem kis szerep jutott a földhöz jutás felcsillanó lehetőségének - mivel az 1945-ös földosztás ellenére sokan maradtak föld nélkül. Az áttelepülni szándékozók között persze voltak olyan szlovákok is, akik a könnyű és gyors meggazdagodás reményében választották a kitelepülést.
Ez a lakosságcsere komoly vérveszteséget jelentett a magyarországi szlovákoknak. A végrehajtásról, lefolyásáról számos hosszabb-rövidebb szakmunka készült magyar és szlovák részről is. Persze mindegyikből csak az derül ki - kimondva vagy kimondatlanul, hogy végül is a háború utáni Csehszlovák Köztársaság transzfert és lakosságcserét szorgalmazó politikai vezetése nem érte el célját. Mindenképpen figyelembe kell vennünk a lakosságcsere utóhatásait társadalompszichológiai szempontból is. Óriási lelki megpróbáltatásnak lettek kitéve az emberek, mindkét oldalról. A nemzetiségi bevallásoknál - nem túlzás - a mai napig hatással van az emberekre. így nem tartható valószínűnek, hogy a statisztikák reális eredményeket mutatnak. 1948. április 10-ig - az át és kitelepítések megszüntetéséig az eredetileg jelentkezett 92.390 személyből 73.273 hagyta el Magyarországot, a Csehszlovákiából kitelepítésre kijelölt 105.047 magyar nemzetiségű lakos közül pedig 68 407 főt telepítettek át Magyarországra. Hozzájuk csatlakozott 6000 személy önként távozó és 20-30.000 ember, akiknek azért kellett távozniuk, mert 1938. november 2-a után költöztek a Felvidékre.
A törvények és rendeletek általában pusztán nevük hallatán is képesek a befejezettség és a megoldottság érzetét kelteni az emberekben. Még az első világháborút lezáró Párizs környéki béketárgyalások és szerződések eredményeként létrejövő utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) is alig hoznak törvényeket e kérdés kapcsán. Csehszlovákiában például 1920-ban az alaptörvény (alkotmány), az 1920. évi 122. számú úgynevezett nyelvhiány, majd az 1926. évi végrehajtási rendelet tartalmazott a nyelvi kisebbségekre vonatkozó kitételeket olyan megfogalmazásban, hogy azoknak a kisebbségekhez tartozó személyeknek mint egyéneknek nyújt nyelvhasználati jogokat azokon a területeken, ahol a kisebbség arányszáma meghaladja a 20 %ot, csak ekkor már késő volt mindez. Ez vonatkozik egyaránt a másik két szomszédos államra is. Valójában ezen országok politikai garnitúrája sem haladja meg az oly sokszor elmarasztalt 1868.évi XLIV. t.c.-et. Csehszlovákia első, 1920. évi alkotmánya fogalmaz olyan tételt az alapokmányában, mint a magyar törvényhozás az 1868-as törvény bevezetésében. Ez pedig az egységes és oszthatatlan politikai nemzet tézise. Márpedig köztudott, hogy Csehszlovákia megszületésekor bármennyire is próbálták a cseh és szlovák népet egységes rendként kezelni a csehek - korántsem tekintették a szlovákokat egyenlőnek, nem is szólva a többi, létszámban is kisebb nemzetiségekről.
Így az egységes csehszlovák nemzet csak fikció volt és maradt. A nemzetiségpolitika a két világháború közötti Csehszlovákiában való megvalósulását a magyarországival egybevetve,mindenesetre az előző pozitívabb mérlege egyértelmű. Ez is azt bizonyítja, hogy a törvények és rendeletek sorozata nélkül is lehet pozitív nemzetiségpolitikát folytatni. Gondoljunk csak például a 30-as évek elején Pozsonyban létrejött (Masaryk alapította Magyar Akadémiára - mely kormánypárti intézményként válik az egész kisebbség intézményévé - a szlovákság szemében az irigységet és ellenérzést erősítette a csehszlovákiai magyarsággal szemben. Így mi sem bizonyítja érzékletesebben azt a tényt, hogy egy jó szándékú és pozitív rendelkezés megvalósulása egy többnemzetiségű államban korántsem lesz örvendetes mindenki számára.
S miként alakult a jogi rendezés Magyarországon a tárgyalt időszakban?
Mindenekelőtt tényként kell elfogadnunk, hogy 1918 előtt a magyarországi nemzetiségek körében a Jászi vezette polgári radikálisok által ajánlott jogok sem jelentettek komolyabb politikai vonzerőt. Pedig a Jászi-féle program a kor leghaladóbb, legtöbbet nyújtó elképzelései közé tartozott. De volt egy kecsegtetőbb alternatíva - a teljes nemzeti önállósulás.
Mit nyújtottak ehhez képest a trianoni határok közé szorult magyarországi szlovákságnak a törvények és rendeletek?
A törvények és rendeletek általában a nemzetiségiekről, pontosabban nemzeti kisebbségről, illetve egyszerűen kisebbségekről beszélnek. Törvények alig-alig születnek, rendeletek annál inkább. A tárgyalt korszakon belül 3 törvény született: a nemzetiségiekkel is foglalkoztak a hivatalosan Magyarország törvényei sorába lépő trianoni békeszerződésekhez csatolt kisebbségvédelmi szerződés rendelkezései (54-60. paragrafus). Egy törvény (az 1920.1.t.c.6.) rendelkezik a nemzeti kisebbségek miniszter tárca létrehozásáról. Egy pedig 1924-ben születik a közhivatalokban a kisebbségi nyelvek ismeretének biztosításáról. Összesen 11 rendelet látott napvilágot, részben a törvényekhez kapcsolódó konkrét végrehajtásként, illetve a megjelent korábbi rendeletek módosításaként.
A Tanácsköztársaság bukása utáni időszak első nemzetiségekre vonatkozó rendelete a 4044/1919. M.E.sz.r. a nemzeti kisebbségek egyenjogúságáról határoz. Keletkezés és érdekorientált mechanizmusát részletesen kifejti Bellér Béla 1975-ben megjelent munkájában. (Lásd: irodalomjegyzék 3.sz.)
Annyi figyelmet azonban részünkről is érdemel, hogy néhány igen jelentős cikkelyét alaposabban megnézzük. A rendeletet még J.919. augusztus 21-én elfogadták. Ám kihirdetni a román megszállás miatt csak 1919. november 19-én lehetett a Budapesti Közlönyben.
Egy dolog szembetűnő rögvest az első olvasásra. Kifejezései, fogalomhasználata egyértelműen az 1868. XLIV.t.c.-re utal. Ez arra enged következtetni, hogy a Fridrich-kormány is azt tartotta tárgyalási alapnak, s úgy vélték, ez kellően engedékeny, s megfelelő teret biztosít a nemzetiségiek élete számára.
Határozottan egyenjogúsít mindenkit mint egyént. Az anyanyelvhasználat kérdését a 2., 3., 4., 5., és a 12. § alaposan részletezi, de ezekben is a szabad és széles körű anyanyelvhasználatot a települések 20 %-os nemzetiségi aránya is biztosíthatja.
Ez az arány a mi esetünkben Békés és Csanád megyében adott, Nógrádban egy-két településre érvényes csak.
A 13. § szól a nyelv elsajátításának intézményi hátteréről.
Anyanyelvi tanszékek felállítását mondja ki minden tudományegyetemen. A nagyobb zárt egységben lakó nemzetiségek pedig lakóhelyükhöz közel képezhetik magukat anyanyelven egészen odáig, "ahol a magasabb akadémiai kiképzés kezdődik."
A 14. § teljesen liberális hangnemet üt meg, ahol a szabad iskolaállításról szól, s nem csupán az elemi iskolák, de főiskolák esetében is. A közművelődés előmozdítása érdekében széles körű lehetőségeket biztosít. Egyesületalapításra, közös pénzalap létrehozására is gondol. Eddig a pontig szinte azonos a dualista kor nyújtotta lehetőségekkel. A 15.§ már a közigazgatásban próbálja szabályozni a nyelvhasználat, nyelvismeret kérdését. Megszorító, határozott kitételeket alkalmaz. Ezek szerint a közigazgatás emberei a rendelettől számított 2 éven belül kötelesek az adott nemzetiség nyelvét társalgás szintjén elsajátítani.
Pozitív, bizalomgerjesztő hangvétele bizonyára nem minden mögöttes szándék nélkül való. Emögött egyértelműen a béketárgyalásokon való jobb pozíciók elérése, illetve a nemzetiségek megnyerése - a béketárgyalások eredményessége érdekében - szándéka húzódott meg.
Ám mindezen szándékok ekkor már eleve kudarcra voltak ítélve. S ezek az előzékenységet tanúsító rendelkezések már ekkor a magyar kormányzati köröknek nem tudtak kellő autoritást biztosítani. Ez az 1920-as évre ki is derül. S ez befolyásolja a rendelet végrehajtásában történő elszántságot. Tulajdonképpen az 1923-ban megszülető újabb miniszterelnöki rendeletig (4800. 1923. M.E.sz.) a megszorító, határozott kitételekből semmi sem valósult meg. S a közigazgatás emberei újabb két évet kapnak, ami most már 1925 decemberével zárul.
S ezt követően már csak az 1924. II. tc. rendelkezik e kérdéskörben, újabb két év haladékot adva, amely már 1926 végéig nyúlik. Bár olyan kitétel is szerepel a végrehajtást szolgáló 7500/1924. M.E. sz. rendeletben, hogy olyan egyént lehessen kinevezni valamely közigazgatási posztra, aki annyira bírja az adott kisebbség nyelvét, amennyire az a hivatal ellátásához szükséges. S ezt ki állapítja meg, hol az a mérték, arról természetesen szó sem esik.
Visszatérve a 4800/1923 .M.E.sz. rendeletre, pozitív oldalaként említhető, hogy megengedi "40 tanköteles esetén az állami és községi népoktatási intézetekben, a szülők kívánságára az illető kisebbség anyanyelvét alkalmazni kell tanítási nyelvül".
Kicsit körülményesen, de megfogalmazza a köztisztviselőkkel szemben büntetés kiszabását, ha a megszabott nyelvhasználati szabályokat megszegik.
Tény és hihető az, hogy valóban lehettek gondok a köztisztviselők kisebbségi nyelvismerete, nyelvhasználata, nyelvelsajátítása körül. Olyannyira vitatott terület, hogy a Kisebbségvédelmi Konferencián is foglalkoznak e kérdéssel. Az előzőekben már említett 4800/1923. M.E.sz. rendeletre alapozva jelent meg a korszak egyik jelentős szakminiszteri rendelete, amely azonban az 1944-es évig többször módosult, s végül érvényét is veszítette. Ez a 110.478/ 1923. VIII.VKM.sz. rendelet. Ez a rendelet három iskolatípust létesített:
A-típus: kisebbségi tanítási nyelvű iskola. Itt a magyar nyelv mint rendes tantárgy szerepel - a többi anyanyelven tanítandó. B-típus: vegyes, kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskola. Itt megosztva egyes tantárgyakat anyanyelven, illetve magyar nyelven tanítottak.
C-típus: magyar tanítási nyelvű iskola. Itt az írás, olvasás anyanyelven, valamint a kisebbségi nyelv - a többi pedig magyarul.
Ezt az A-, B-, C-típusú kisebbségi iskolákat magába foglaló oktatási rendszert az 1935. évi 11.000 sz. miniszterelnöki rendelet megszüntette, s egységes rendszert vezetett be. Ez a rendszer pedig minden pozitív törekvése ellenére az előző rendszer B-típusára épített. Valóban kevés volt a tiszta anyanyelvi iskola. Létszámuk a szlovákok esetében is elenyészően ritka. A tiszta magyar tanítási nyelvű iskola sem volt túlzottan kedvelt a nemzetiségek számára. Így érthető, hogy a nemzetiségi települések a köztes megoldást választották, mert ez volt a részükről a legdiplomatikusabb, s egyben még a legelfogadhatóbb, persze az adott politikai környezetben.
Negyven főről csökkentették a tankötelesek iskolaindításhoz szükséges létszámát, azaz száz nemzetiségi nyelv oktatására kerülhetett sor abban az esetben, ha legalább 20 tanköteles volt.
Ezzel a rendelettel egybevetve a 700/1941.M.E.sz. rendeletet, sok érdekességre figyelhetünk fel. Ezeket persze részben megmagyarázza a közben megvalósult politikai célok elérése - konkrétan Felvidék, Észak-Erdély és Kárpátalja visszacsatolása. Tovább lép az oktatás területén a 11.000/1935.M.E.sz. rendeletnél. Az egységes rendszer biztosítása vegyes tanítási nyelvű iskolákat (kisebbségi) a 110.478/1923.VIII.sz. VKM rendelet a./ típusának csaknem megfelelő (csak nemzetiségi nyelven oktató s csak a magyar nyelvet magyarul tanító) iskolatípussá változtatja. Elrendeli, hogy azokat a tantárgyakat is anyanyelven oktassák, amelyek az egységes rendszer szerint magyarul tanítandók voltak.
Ez egyértelműen a tudatosabb felvidéki szlovákság jelentősebb létszámban való megjelenésére vezethető vissza. Úgy tűnik, hogy ez segített a többi (Békés, Csanád) területen élő szlovákságnak is. Erre is gondol azonban a rendelet, mivel lehetőséget hagy - a helyi viszonyoknak megfelelően - a vegyes tanítási nyelv meghagyására, ha azt a 15 éven aluli gyermekek szülei kívánják.
Az említett 700/1941.M.E.sz. rendelet végrehajtását szolgálta a 25.370/1941. V.K.M.SZ. rendelet.
Ez a rendelet részletezte az átszervezés menetét és határidőt szabott. Konkrétan 20 jelentkező tanköteles szükségességét jelölte meg a vegyes tanítási nyelv meghagyására. Erről persze a V.K.M. döntött kérvény alapján. Mellékletében megyénként jelentette meg, mely községekben kell kötelező érvénnyel a szlovák, ill. más tanítási nyelvű oktatást teljeskörűen bevezetni.
Az iskolai területen kívül az egyház tevékenységében az istentiszteletek nyelvét nézzük meg.
Tudott tény, hogy az 1895-ben és 1914-ben kiadott rendeletek szabad elhatározást biztosítanak az egyházak nyelvét illetően. Ám 1922. június 7-20 közötti idő elengendő volt Raffay Sándor ev. püspöknek, hogy körútja során Békés és Csanád megyék szlovák nyelvű egyházainál kieszközölje a magyar nyelvű istentiszteleteket. Sőt 1925-től ez kötelező érvényű volt ugyancsak Raffay Sándor ev. püspök rendelete értelmében. Ennek megfelelően már 1922-ben Mezőberényben az egyház és iskolái területén minimális a szlovák nyelv használata. Mindössze a vallás- és erkölcstant, s azt is csak az első osztályban tanítják szlovák nyelven. Az istentiszteletek nyelve még zömmel szlovák, de vasárnap a szlovák után magyart is tartanak.
Tótkomlóson egy 1936-os főjegyzői jelentés azt írja a főszolgabírónak, hogy ugyan vasárnap tartanak magyar istentiszteletet, de hétköznap nem, s a látogatottság a magyar nyelvűn igen gyér. Ennek okát a lakosság magas nemzetiségi arányában látja. A magyar istentiszteleten zömmel az "intelligencia" s polgári iskolai növendékek vettek részt. A nyomás 1938-ra olyan komoly lehetett a magyar nyelv aktívabb bevezetésére, hogy ekkor az egyházi iskolában és az állami elemi iskolában egyaránt szülői értekezletek összehívásával kieszközölték a magyar nyelvű tanítást. Az utóbbiban mindössze 10 percig tartott az értekezlet. Így még azok a gyér anyanyelvi iskolák is megfogyatkoztak, amelyek addig léteztek.
Pitvaroson pedig a testnevelő és népgondozó vezetője panaszlevelében ecseteli, hogy szabotálják a püspök 1925-ben kiadott rendeletét, "...magyar istentiszteletet az utóbbi hónapban egyáltalán nem, vagy csak rendszertelenül tartanak."
Köztudomású, hogy a szlovákok a 18. századtól folyamatosan - még a 19. század derekán is - vándorlás során telepedtek meg az Alföldnek e jól termő vidékén. Kisebb-nagyobb rajaikkal településeket hoztak létre és így sok, a török uralom idején megszűnt települést keltettek ismét életre. Papjaikat legtöbbször magukkal hozták vagy kicsit később kirajzási helyükről kérték. Ezek tanították az iskolás korú gyermekeket is. Később kántortanítót alkalmaztak. Bár a 19. század derekán is előfordult, hogy egy-egy mesterséget tanult, írni-olvasni tudó iparos tanította a szlovák gyerekeket a betűvetésre.
A zömében ágostai hitvallású evangélikusok erős, jól szervezett egyházuk révén egyházi iskolákat állítottak. Így a 12 szóban forgó szlovák, ill. szlovákok által jelentős számban lakott település: Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Kondoros, Tótkomlós, Nagybánhegyes, Medgyesegyháza, Csanádalberti, Nagylak, Ambrózfalva, Pitvaros, Pusztaottlaka is a tárgyalt időhatár kezdetén zömmel egyházi iskolákkal rendelkezett. Az oktatás 1868. XXXVIII. tc. révén válik 1869-től községi jellegűvé. Az iskolák így kimaradtak az egyház közvetlen igazgatása és felügyelete alól. Még az egyház által felállított iskolákat is világi felügyelet, inspektori hatáskör alá helyezték. Ezek bár nem vetették vissza az iskolahálózat kialakítását, szélesítését, mégis jelentős beleszólást engedtek a helyi civil társadalmon túl a kormányzati alsóbb szerveknek is.
A zömében kis települések (Szarvast, Mezőberényt, Békéscsabát kivéve) önállóságuk ellenére minisztériumi, kormányzati segélyekre szorultak, ha bővíteni óhajtották az igényeknek megfelelően az iskolahálózatot.
Több esetben azonban le kellett erről mondaniuk, mivel a szakminisztérium feltételei igen súlyos terhekkel jártak a kisközösségek részére:
- a községnek kellett gondoskodni az építési telekről, felépítéséről, karbantartásáról;
- az iskola bebútorozásáról, felszereléséről, fűtés, világítás egyszóval az összes dologi kiadás biztosításáról;
- a tanítói állás utáni évi 12 Ft nyugdíjjárulék fizetését (tanulóként 15 krajcáros nyugdíjjárulék fizetése);
- állami iskola javára fel kellett ajánlani a községi lakosok 5 %-os pótadóját.
Így, mivel ezek a terhek sok esetben vállalhatatlanok voltak, többnyire az ev. egyház próbált az oktatás nehézségein segíteni. A szlovák települések zömére jellemző volt a nagy kiterjedésű határ. A gazdálkodás sajátosságai folytán (tanyás gazdálkodás) sok pusztán és külterületen tanyai iskolák alakultak. Ahol nem, ott "zugiskolák" formájában oldották meg, szakképzetlen emberekkel. Békés vármegye területén már az 1880-as évek kezdetétől törekszenek folyamatosan felszámolni ezeket. Majd ezek után ismét csak az egyház vette gondozásba - a tanyai oktatás korábbi képződményeire alapozva - a külterületek gyermekeinek oktatását. A népiskolai hálózat igen sokat fejlődött a dualizmus korában. Csaknem minden szlovák településen az első világháborúig kialakult a stabil iskolahálózat, amely a csökkenő, ill. növekvő gyermeklétszámot egyaránt szakszerű oktatásban tudta részesíteni. Ami tipikusan a szlovák iskolahálózatra vonatkozik, meg kell jegyeznünk, hogy annak gátját a kormányzati szándékok jelentették legfőképpen. Ugyanis az iskolákat találták a legjobb bázisnak a magyarosítása. Mindamellett igazán gondot jelentett ez, hogy a 19. sz. folyamán amúgy is megindult egy öntörvényű beolvadás. A legoptimálisabb esetben is csak arról tudunk a századfordulótól kezdve beszámolni, hogy vegyes nyelvű, ún. tót-magyar, ill. magyar-tót iskolák alakultak kormányzati segítséggel.
Az 1879. XVIII.tc. a magyar nyelv kötelező tanításáról is rendelkezett. Igaz, hogy 1891/92-ben ennek ellenére az ország 25.505 tanítójából 1.061 nem tudta a magyar nyelvet olyan szinten, hogy oktatni tudta volna.
Ebben az időben 2.387 népiskolában nem tanították a magyar nyelvet.
A kellő buzgalmat és eredményeket sok esetben hiányolták. így a csabai szőlőbeli és a tótkomlósi tanítókat elmarasztalták, amiért nem tanúsítottak kellő buzgalmat a magyar nyelv tanításában, s nem értek el így megfelelő eredményt. Ennek eredménye volt a különböző szankcionálás (korpótlék megvonás, államsegély megtagadás stb.) így volt ez folyamatosan Tótkomlós esetében 1891-től 1910-ig. Miközben a tisztán szlovák nyelvű oktatás egyedül az egyház nyakába szakadt, addig a kormányzat mindenkor éberen ügyelt arra, hogy a csekély létszámú magyar anyanyelvű diákság anyanyelvén tanulhasson.
A szlovák iskolahálózat kiszélesedését az is visszavetette, hogy folyamatosan csak erősödött az egységes nemzetállam - mint célkitűzés - megvalósítása.
Egy 1909-es jelentésből megtudhatjuk, hogy Tótkomlóson "az ág.h.ev. iskolák államosítását a tót nyelv kiszorítása teszi szükségessé". Mezőberényben az "általános túlzsúfoltság és a magyar elem többsége további térfoglalásának biztosítása" indokolja a 6 tantermes iskola beindítását. Kondoroson "a tót nyelvnek ez iskolákból kiszorítása és ezáltal a tót származású többségnek a megmagyarosítása" indokolja az ev. isk. államosítását. Békéscsabán, mivel nagy kulturális központ s a magyarság kisebbségben van, ezért az erősítésüket biztosítani kell. Tíz tanítói állás megvonását javasolták az ev. egyháztól, és egy 3 tanerős állami iskola szervezését az ügy megnyugtató rendezéseként. A Békésszentandráson kialakult helyzetben három iskola ''államosítását vélték helyesnek 1910 szeptemberéig. Célja: "A Szarvasról idetelepülő tótoknak megmagyarosítása az által, hogy a tannyelv tisztán magyarrá tétetnék." Doboz és Szarvas esetében pedig hasonló, kendőzetlenül a "tót nyelv kiküszöbölése az iskolából" cél fogalmazódott meg a kir. tanfelügyelő, Mikler Sándor javaslatára.
Az iskolák zsúfoltságán pedig nehéz volt segíteni.
Még Csongrád vármegyében a 19. sz. végén az átlagos egy tanteremre jutó tanulók száma 80 volt, addig Békés és Csanád megyékben ez 100-110 volt. Az összehasonlítás persze rejthet kisebb hibákat magában, mivel nem minden esetben ismerjük a tantermek nagyságát. Ha a gyermekszám és a m2 viszonyát figyeljük, akkor Kondoros, Békéscsaba legtöbb iskolája, Szarvas, Tótkomlós iskoláiban az egy gyermekre eső m2 jóval az egy egész alatt van. Mezőberény ettől viszonylag jobb helyzetben van, hiszen közel van az egy gyermekre eső m2 az egy egészhez, ill. valamivel meghaladja azt némelykor. Békés megyében ez időben csak Szarvason volt alkalmazásban az ágostai ev. egyház fenntartásában lévő iskolánál négy képzetlen oktató személy. 1895-ben más településen ilyen egyénekről nem tudtak. A dualista-kor szigorú rendelkezéseinek köszönhetően az iskolák látogatottsága 1868/69-es és 1889/ 90 között 20 %-kal nőtt. Ismétlő iskoláknál 40 %kal.
A tanítók száma 126 fővel növekedett. 1891-ben a Békés vármegyei 225 iskolából 20 volt szlovák, holott a gyermekek (magyar-szlovák) számaránya mintegy 50 iskolával többet igényelt volna, mivel a 26.220 magyar gyermek mellett 8.861 szlovák gyermek járt ekkor iskolába. A szlovák tanítási nyelvű iskolák Nógrádban sem fordultak elő halmozottan. Igaz ugyan, hogy 1884-ben 311 iskolából 80 szlovák volt. Ez 11 iskolával kevesebb, mint 1867-ben. Sajnos 1894-re viszont az előzőhöz képest is óriási mértékű visszaesés mutatkozik. Összesen 6 szlovák iskola maradt. 1901-ben még mindig van 3 szlovák iskola Nógrádban, de 1910-re már egy sem. Persze a korábbi 1884-es adatnál a nógrádi vallásfelekezeti megoszlás is jellemző. A 80 szlovák iskolából mindössze két állami volt. Húsz iskola katolikus, 59 pedig ágostai evangélikus volt. Ugyanakkor csak 11 tanítóról jegyezték fel, hogy kevésbé beszél jól magyarul.
Sajnos, a későbbi időszakokban sem változott pozitív irányban a szlovákok iskolaügye.
Már a húszas évek első felében, közvetlenül a kisebbségi iskolarendszert létrehozó (A.B.C.) 1923-as törvény után, a szakminiszter az ország legjelentősebb nem magyar többségű városát, Békéscsabát figyelmezteti az oktatás struktúrájában rejlő veszélyekre. Mit is tartott veszélynek? A lassú magyarosodást, továbbá, hogy Békéscsaba kiterjedt határánál fogva vegyes nyelvterületével a határszélen fekszik. Bár a külterületi, zömmel magyar községekkel érintkeznek, de mégis egyes falvak révén -mint Kondoros- összeköttetésben Szarvassal, délen Medgyesegyházával s az "oláh" Kétegyházával.
A csabai határ azon részében, ahol a magyarok, illetve magyarok is laktak, elég elhanyagolt volt az iskolahálózat, igen zsúfolt iskolákkal. Ilyennek ítélte meg a miniszter Vand-hát-Sikkeny nevű részét, ahol a magyarok 196, a szlovákok 206 fővel voltak jelen. Az iskola 1909 óta létezett, ezt is az államnak kellett felállítania. A Kereki részen 207 magyar és 1104 szlovák lakos 204 tankötelesének csak két iskolája volt. A nagyszentmiklósi pusztán (144 magyar - 115 szlovák) 44 tankötelesnek nem volt iskolája. A magyar anyanyelvű katolikus tanulók pedig a távoli nagymegyeri, illetve kismegyeri ág.h.ev. magyar-szlovák anyanyelvű iskolába voltak utalva Ezt a magyarok szempontjából megalázó és elfogadhatatlan helyzetnek tartja. Idézzük: "Felhívom a kir. Tanfelügyelő Urat, hogy az itt kifejtett szempontok alapján Békéscsaba külterületének iskolaügyét maga vegye kezébe, s a nemzeti szempontok teljes érvényesülését feltétlenül biztosítsa.
A nemzeti szempontokra való tekintettel hajlandó volnék az új iskolákat állami kezelésbe is venni, ha a szokásos hozzájárulásokat (épület emelése és berendezése, az összes dologi kiadások viselése) a község vagy helyi érdekeltség vállalja."
Igen taktikusan, a későbbi időkre is gondolva ajánlkozik az állami kezelés biztonságával. Az 1925-ös tótkomlósi példa az ismert, s az előzőekben, vázolt sémát követte. Tótkomlóson ugyanis 1925-ben, az újonnan felépített polgári iskola nyelvhasználatát illetően akadtak gondok. A tótkomlósiak igen nagy áldozatot hoztak, hogy az iskola felépüljön. Bíztak abban, amit a törvény betűi biztosítottak. Ám csak látszatra. Ugyanis a nyelvhasználatot nem ők állapították meg, mivel az állam önmagának tartotta fenn e jogot - arra hivatkozva, hogy a tanári státuszokat ő fedezi. Ez arra késztette a helybéli lakosságot, hogy három évig bojkottálja az iskolába való beiratkozást. Így a tanulók túlnyomó többsége a környékbeli településekről verbuválódott.
Így csak az egyházi iskola maradt a nemzetiség megmaradásának lehetőségeként. 1928-ban ezt erősítette meg a mezőkovácsházi járás főszolgabírája a főispánnak tett jelentésében. "Abban, hogy a tót anyanyelvű lakosság tekintélyes részében, a tót tudat és a sajátos tót kultúrához való ragaszkodás ma is erőteljesen él, az evangélikus vallás mellett, az evangélikus egyház kezén lévő iskolák játsszák a döntő szerepet. A tót nyelvű egyház, s a tót nyelvű iskola bástyái a tót szellemnek, s mindaddig, amíg ezen a két téren, tehát az egyház és az iskolák terén a magyarság szempontjából kedvező változás nem lesz kezdeményezhető, illetőleg amíg az iskolák nem államosíttatnak, a tót kérdésnek magyar nemzeti szempontból kedvező fejlődéséről beszélni nem lehet."
Nincs kétségünk, hogy a tudatosság és a fennmaradás eredőit jól látta a főszolgabíró. Azt persze, hogy ezek megléte miért káros, csak a már ismert gondolatmenetbe való beilleszkedés esetén értjük meg, de egyetérteni ezzel nem tudunk.
Békéscsabán az evangélikus egyház dr.Szeberényi Gusztáv szervezésében 1923-ban vasárnapi iskolát nyitott. Itt az ifjúságot egyházi dalokra, vallásos énekekre tanították. Előadták az egyház történetét. Majd innen indult el később az egyházság énekkara is. Ez fellépett Mezőmegyeren, Komlóson is. Ennek a vasárnapi iskolának volt egy könyvtára. Ennek könyvtárosa Baukó György volt. Feljegyzései szerint 450 család kölcsönzött rendszeresen ebből a könyvtárból. (Itt kell megemlítenünk, hogy az említett könyvtár állományát Pozsonyból küldték.)
Egyébként a tanfelügyelőségi iratok is jó alapot adtak ahhoz, hogy lássuk: a még meglévő nemzetiségi (valójában kétnyelvű) iskolák fokozatosan elsorvadtak, s néhány helyen idővel meg is szűntek nemzetiségi nyelvet oktatni. Csanád- Arad - Torontál közigazgatásilag egyenlően egyesített vármegyék területén lévő hat szlovák település iskoláiba 1925-ben 1.542 tanköteles járt. Vallás szerint ebből 1.516 ág. ev. s anyanyelv szerint 1.393 szlovák. Ezek csak B- és C-típusú iskolák. (A szlovákságnak sem a Délvidéken, sem az ország más részén nem volt tiszta Atípusú nemzetiségi iskolája.) 1935-re ez a kép megváltozik. Míg 1925ben a tanköteles tanulók 90 százaléka szlovák anyanyelvű volt, s mindegyik részesült legalább az I-III. osztályban anyanyelvi oktatásban is, addig 1935-ben 1.604 szlovák anyanyelvű tankötelesből csak 1.010 fő - azaz 63 %-a részesült anyanyelvi oktatásban. Ezt támasztja alá Kovács Alajos többször idézett munkája is. Tehát eszerint 1933-34-es tanévre Békés és Csanád vármegyék területén 2.048 tanköteles szlovák diák nem részesült anyanyelvi oktatásban. Ez a két vármegye szlovák anyanyelvű tanköteleseinek 6,6 százaléka.
Csanád vármegyében 1935-re tehát egy községben, Medgyesegyházán egy községben teljesen megszűnt a szlovák nyelv addigi oktatása. S egy községben, Ambrózfalván hivatalosan a C-típusú szlovák tanítás megmaradt,-de a hivatal közlése szerint a szülők csak a magyar nyelven való oktatást kérték minden téren. így valójában a megmaradt öt iskolából Pitvaroson, Csanádalbertin és Pusztaottlakán C-típusú, Nagybánhegyesen B- és C-típusú kisebbségi iskolák működtek. Ezek közül Csanádalbertin az ág.ev. C- Nágybánhegyesen az ág. ev. B-, az állami elemi iskola C-típusú volt. Mindkét iskolatípusban azonban csak ugyanazon tantárgyakat (írás, olvasás, hittan) tanították a kisebbség nyelvén. Ezeket a tantárgyakat első osztálytól a hatodikig tanították. Pusztaottlakán a tanító nem beszélte a kisebbség nyelvét, tehát az evangélikus lelkész pótolta ezt a hittan oktatásakor. Pitvaroson kilenc tanítóból öt nem beszélte a kisebbségi nyelvet. Kettő igen gyengén, s mindössze két tanerő beszélte jól. Nagybánhegyesen a négy fős oktatói karból három jól, egy pedig gyengén beszélte a szlovákot.
Csanádalbertin szlovákul csak gyengén tudó tanerő volt.
Az oktatás terén a későbbiek során - főként az egységes rendszerre való áttérés (1935) után - a nehézségek csak fokozódtak. Még az evangélikus egyház iskoláiban is. A miniszter 1940 márciusában az ev. püspökhöz írt levelében figyelmeztet arra, hogy milyen áldatlan a helyzet a békéscsabai ág.ev. iskolánál, ahol egy tanerő 101 gyermeket, Békéscsaba erzsébethelyi ág.ev. iskolában pedig 100 gyermeket oktat. Nagybánhegyesen egy tanító 90, Tótkomlóson 82 gyermeket oktatott az evangélikus iskolákban. A kormányzat pedig 1938-ban Pitvarosra igazgató tanítónak Matusik Istvánt helyezi vissza Túrkevéről, aki annak idején pont a pitvarosiak szlovákságukhoz való ragaszkodása miatt ment el. Leveleiből kiderül, hogy csakis a kormányzati kényszernek engedelmeskedik, mivel egyáltalán nem szívleli a pitvarosiakat.
Az oktatás színvonalán pedig már alig változtatott a nem magyar anyanyelvű gyermekek népiskolai oktatásáról szóló 25.370/ 1941. V.K.M.sz. rendelet. Itt már kimondták, hogy ahol a létszám szerint indokolt lett volna az anyanyelv oktatása, de az egységes rendszer után sem tértek át arra, ott azt kötelezően be kell vezetni. Így a mellékletében felsorolja vámegyénként azokat a helyeket, ahol mindenképpen szükséges az anyanyelvi oktatás bevezetése. Szlovákok szempontjából Békés vármegyéből egyetlen települést sem jelöl meg ilyennek. Csanád vármegyéből pedig csupán Nagybánhegyest sorolja fel, ahol kötelezően be kell vezetni a szlovák nyelv tanítását.
Persze, időközben az egyes településeken a helyzet javítására történtek próbálkozások. Így 1932-ben Szeberényi Gusztáv javaslatára az ág.ev. iskolákban a C-típusról a B-re kívántak áttérni. Az iskolaszéki elnök erre lemondott. Tótkomlóson közel azonos időben az előzővel ugyancsak az evangélikus egyházhoz adott be indítványt Benyó András és Vajda Endre, hogy vigye véghez hogy Tótkomlóson a felekezeti iskolákban kizárólag szlovák nyelven tanítsanak. Sőt egy évvel később Békéscsabán a rendőrség detektívei tudomást szereznek arról (1933.ápr.), hogy "újabban a legnagyobb titokban egy magánjellegű "kisebbségi" középiskola szervezését határozták el és az ügyben máris bizalmas tárgyalásokat folytatnak." Az iskolák ügyében mindenképpen megállapíthatjuk, hogy igen nagy hiányosságok voltak a jellemzők. S úgy véljük, Edvard Benes, csehszlovák külügyminiszternek sok tekintetben igaza volt, amikor 1931. febr. 5-én a Paris Midi hasábjain bírálóan szólt a magyarországi szlovák iskolaügyről: "A magyar államban a szlovák népnek nincs politikai szervezete. Hogy igazságos legyek, hozzá kell tennem, hogy amennyiben a németekről van szó, ezeknek van ilyen szervezetük. A magyar parlamentben szintén nincsenek szlovák képviselők, a legfontosabb azonban az a tény, hogy nincs tiszta szlovák iskola és kulturális intézmény, amely a szlovák kisebbség létének és fejlődésének biztosítására szükséges. Ez közvetlen megsértését jelenti azoknak a kötelezettségeknek, amelyek Magyarországot a kisebbségvédő szerződések alapján kötelezik. A magyarok maguk azt hirdetik, hogy náluk 50 szlovák iskola van. Meg kell azonban állapítani, hogy ezekből 47 iskola C-típusú, vagyis olyan, amelyekben kizárólag magyarul tanítanak, és a szlovák nyelv csupán mint kötelező tantárgy szerepel. Sehol a világon nem ismerik el az ilyen iskolát kisebbségi iskolának.
A másik három iskola B-típusú, ami azt jelenti, hogy a tantárgyak egy részét szlovák, egy részét magyar nyelven tanítják, ezek tehát vegyes iskolák. Ismétlem, hogy a magyar statisztikában is kimutatott 150 ezer szlováknak csupán három iskolája van."
Mindamellett, hogy Benes nyilatkozata sokban egyezik Kovács Alajos 1936-ban készült bizalmas munkájával, úgy érezzük, nem volt ez a helyzet viszonosság nélküli. Ez a nyilatkozat is része volt a nemzetközi porondon történő támadásoknak. Ekkor Benes még hajthatatlan a magyarok számára is előnyös kétoldalú megállapodásra, ö is egyoldalú előnyökre törekedett. Még nem látszottak kristálytisztán Közép-Európa politikai változásaiban a csehszlovák államot létében fenyegető új szövetségek és azok nyílt politikai törekvései. Mihelyt ezek észlelése után Benes előnytelen, gesztusértékű kétoldalú megegyezésre is hajlandó lett volna, - a magyarok követelései már jóval túlhaladták azt.
Az oktatás terén bekövetkezett tragikus végkifejletről példaértékűen nyilatkozik Dedinszky Gyula munkájában. E szerint az 1940-es évek elejére Békéscsabán gyakorlatilag az összes iskolában megszűnt a szlovák nyelvű oktatás.
Természetesen teljes mértékben általánosítani az egész térségre, ezt nem szabad. Egyrészt abszolút formában nem is volt igaz. Végső fokon leginkább Békéscsaba elmagyarosodásának a fokmérője - amelyet egyáltalán nem szabad a szlovákság szándékaival egyezőnek tartani. Kárukra történt, mégpedig sokszoros kényszerítő hatás eredményeként. Vizsgálódásunk nem volna teljes, ha nem tekintenénk át a középfokú és a felsőfokú oktatás viszonyát. Az elemi oktatáshoz képest még rosszabb a kép e két területen. Hasonlóképpen, tiszta szlovák közép- és felsőfokú intézet az országban sem volt. Korszakunkon belül egyedül a Soproni Evangélikus Teológián oktatták a szlovák nyelvet bizonyos tantárgyak esetében. Más egyéb felsőfokú tanintézetben még tanszékek sem voltak. Részint azért is, mert a szlovákság társadalmi tagozódása miatt a felsőfokú képzettség elérését nem tűzte maga elé célul. Ezért aztán értelmiségük csaknem hiányzott. 1930-ban például csak 221 szlovák anyanyelvű végzett középiskolát. Ezek közül 76 végzett főiskolát. 1920-ban 329 középiskolát végzettből 117 végzett főiskolát. A csökkenés tíz év alatt igen látványos. Persze, ezek a végzett emberek sem szlovák nyelven szerezték diplomájukat. Kovács Alajos indoklása szerint olyan alacsony a szlovákság részaránya a magasabb fokú iskolákban, hogy azok részére külön iskolát állítani nem érdemes. A nyelv oktatásáról már nem beszél. Uralkodó volt tehát az a szemlélet, hogy a hazai szlovákág csaknem 90 %-ban kétnyelvű, tehát az ismeretek elsajátítására megfelelő számukra a magyar nyelv is. 1936ban az egész országban két polgári fiúiskola volt, amelyben a szlovák tanulók száma elérte az 50-et. Ezek: Békéscsaba, ahol 378 tanuló közül 71, azaz 18,8 % szlovák anyanyelvű, a másik Tótkomlós, ahol 127 tanuló közül 53 fő, vagyis 41,7 % volt szlovák anyanyelvű. Az említett helyeken szintén volt leány polgári, de itt már az 50 főt sem érték el a szlovák anyanyelvűek. Az ország középiskolái közül pedig egy sem volt, amelyben nagyobb számban tanultak volna szlovák anyanyelvűek. 1936-ban az ország területén összesen 36 szlovák anyanyelvű tanult középiskolában.
A felsorakoztatott adatok az iskolahálózat nemzetiségi (szlovák) szempontból való folyamatos romlását mutatják tendencia jelleggel. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a jelenkor szlovák nemzetiségi iskolahelyzetéhez a folyamatos asszimiláción, a lakosságcserén (194648) kívül ez az iskolapolitika is nagymértékben hozzájárult. Hiszen olyan magatartás- és gondolkodásformákat követeltek meg hosszú évtizedeken át az oktatás szakembereitől s az oktatás "szenvedő" feleitől, amelyek nehezen kinevelhetők, módosíthatók az emberekben.
A második világháború után a múlt hibáiból is okulva, a magyar kormányok igyekeztek a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok anyagi, szellemi szabadságát biztosítani. Ezt a célt szolgálta a kormány 10030/1945. M.E. rendelete. Majd ugyancsak az oktatás anyanyelven történő biztosítását szolgálta a 330/1946.M.E. sz. rendelet. Ebben a fő hangsúly az anyanyelven történő oktatás biztosításán volt. Mégpedig állami iskolák létesítése útján vagy államsegély nyújtásával.
A szlovák kisebbség is megragadta az alkalmat. Pl. Békéscsabán, Tótkomlóson, Szarvason a meglévő tanyákon szétszórt evangélikus felekezeti iskolák mellett állami szlovák tanítási nyelvű iskolák szerveződtek. Ebben az időszakban maguk a tanárok járták a falvakat és toborozták a tanulókat. A nemzetiségi oktatók pedig számos kedvezményben részesültek.
Ahol nem kívántak nemzetiségi iskolákat létrehozni, ott lehetőség nyílott a szlovák nyelv oktatására, s ezek lettek a nyelvoktató iskolák. Ezek előzményeit láthatjuk a két világháború közötti B-típusú iskolákban. A kialakult, életnek indult szlovák iskolák sorsát nagymértékben befolyásolta - mondhatjuk megpecsételte a lakosságcsere. A 3040 fős osztályokból 1947-48 végére 8-12 fős osztályok lettek. Ez óriási bizonytalanságot és negatív érzelmi hatást váltott ki, s a továbbiakban ez okozta a szervezés igazi nehézségét.
Az ötvenes évek végére stabilizálódott a helyzet, s az osztálylétszámok is elérték a 15-20 főt. A szlovák nyelven történő magasabb szintű oktatás Budapesten és Békéscsabán megszilárdult. Az oktatási intézményekben a minisztérium nemzetiségi osztálya által összeállított tantervek alapján tanítottak.
Kik tanítottak ezekben a szlovák tanítási nyelvű iskolákban? Jelentősebb részét a tantestületeknek azok a tanárok alkották, akiket nemzetiségük miatt Csehszlovákiában elbocsátottak állásukból s kénytelenek voltak áttelepülni. Azt mindenképp el kell ismerni, a tapasztalatok alapján mind nyelvi, mint szakmai szempontból jól helytálltak.
A szlovák tanítóképzés 1954-ben bocsátotta ki első végzőseit. Az ötvenes értized végére, utolsó éveiben és a hatvanas évek elején csökkenő érdeklődés mutatkozik a szlovák tanítási nyelvű iskolák iránt. Az általános iskolareform bevezetésével a "szakszempontok" erőszakolásával próbálták azt a tévhitet erősíteni a köztudatban, hogy az előírt tantervi anyagot a nemzetiségi nyelven tanuló diákok nem tudják elsajátítani. A minisztérium 44:167/1960. számú körlevelével utasította a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolákat, hogy 1960/6l-es tanévtől a természettudományos tárgyakat és a testnevelést magyar nyelven tanítsák. Ennek eredményeként rövidesen visszaesést lehetett tapasztalni a nemzetiségi nyelv tanításában is. Így a 60-as évtized a szlovák nyelvű oktatás megtorpanásának évtizede. Nem beszélhetünk sem fejlesztésről - sem fejlődésről.
Ezt a tendenciát észlelve ismét létrejött a minisztérium Nemzetiségi Osztálya. 1969-ben az OPI (Országos Pedagógiai Intézet) részeként megalakult a Nemzetiségi Tanszék, 1972-ben a Magyar Pedagógiai Társaság nemzetiségi Pedagógiai Szakosztálya. E három intézmény feladata volt az új nemzetiségi tantervek kidolgozása. Ezt 1979/80-as tanévben vezették be. A gimnáziumok új tantervét pedig 1980/81-es tanévtől vezették be.
Az 1980-as évek elejétől szervezik a nemzetiségi iskolák immár harmadik új típusát, a kétnyelvű iskolákat. Ez voltaképpen megegyezik az 1960/6l-es tanév óta működő „nemzetiségi tanítási nyelvű" iskolatípussal. Bizonyos vélemények szerint ezek lehetnek alapjai az egy tannyelvű iskolák megszervezésének a jövőben.
A szlovák iskolák történeti, nemzetiségtörténeti, művelődéstörténeti szerepe elvitathatatlan. Mindemellett ezek a magyarországi iskolarendszer szerves részei, össztársadalmi szerepet is betöltenek.
A szlovák középfokú intézmények érettségizettjei az ország szinte valamennyi egyetemére és főiskolájára eljutottak. Többen orvosi egyetemre, műszakira, de újabban már közgazdaságira is. Nagyobb százalékuk azonban a nyolcvanas évek végéig a hazai szlovák szakos tanítókat és tanárokat képző főiskolákon végzett. (Budapest, Esztergom, Szarvas, Szeged). További lehetőség, hogy 1970 óta évenként 4-7 hallgató pozsonyi, ill. eperjesi egyetemen különböző szakokon tanulhat. A legutóbbi években ezek száma megnövekedett, s a teológiai területre is érvényes.
Az oktatási rendszer eredményességét értékelve egyetértőleg nyilatkozhatunk Gyivicsán Annával, aki a terület jó ismerője. Az említett oktatási rendszerből kikerülő szlovák értelmiség a szlovák kultúra megőrzője és közvetítője lett. Vannak közülük olyanok, akik anyanyelven alkotó értelmiségiek, s létrehozták a magyarországi szlovák szépirodalmat. Vannak, akik anyanyelvükön a folklór, a történelem, a nyelvészet területén tudományos tevékenységet is folytatnak.
Idézem Gyivicsán Anna gondolatait az iskolaügy végszavaként: "Azt is meg kell azonban mondani, hogy a szlovák nemzetiségi iskolákban végzettek nem elhanyagolható rétege - akár munkás lett belőle, akár értelmiségi pályára került, - nem vált a hazai szlovák kultúra őrzőjévé és átadójává. Legtöbbször azért, mert eredeti közösségéből - mint gyári munkás, mint orvos, mint műszaki értelmiségi kiszakadt. A jelenséggel akkor is találkozhatunk, amikor a szlovák iskolát végzett munkás vagy értelmiségi a szlovák közösségen belül maradva sem vesz részt a hazai szlovák kultúra fenntartásában és éltetésében. Mert - úgymond szakmáját, hivatását nem tudja összhangba hozni, összeegyeztetni annak a szerepnek a vállalásával, amellyel szlovák közössége képviselője is lenne vagy lehetne. Ehhez a réteghez tartozik számos szlovák származású orvos vagy katonatiszt, s nem ritka ez a típus a közép- és fiatal generációhoz tartozó mezőgazdasági dolgozók között sem."
Talán nem felesleges megemlítenünk, hogy tárgyalt korszakunkon belül szlovák nyelvű sajtó kiadása, ill. arra való törekvések a trianoni határokat figyelembe véve csak Budapestre, Békés és Csanád vármegyékre korlátozódik.
Budapesten 1861-1911 között 24 szlovák nyelvű lap jelent meg. Ebből 1900 és 1911 között indult 7 lap. Ezek: Slovensky Denník (1900), Hlas Ludu (1902); Slovensky Tyzdenník (1903); Nasa Zastava (1907); Dennica (1907); Zornicka (1908); Prúdy (1909). Az Alföldön ekkor nem indítottak lapot. Az országos terjesztésűeket olvasták. Az azonban bizonyos, hogy közkedveltek voltak a szlovák településeken a szlovák nyelvű sajtótermékek. Az Alföldre azonban nagyobb hatással volt ekkor a területileg közelebb eső, de már nem a trianoni határokon belül - Novi Sad, Újvidék - székhelyű lap, a Dolnozemsky slovák. Valószínűleg orientáltsága, hangneme és problémafelvetései közelebb álltak az Alföld szlovákjaihoz, mint a budapesti, bár szlovák nyelvű lapok.
Az első világháborút követően a kialakított új határok a dél-alföldi szlovákokat izolált helyzetbe hozták. Az addigi természetes kapcsolatok nehézkesebbé váltak, megritkultak a közvetlen kapcsolatfelvételek. Ezeknek természetes következménye volt, hogy a szlovák nyelvű kedvelt lapok, kalendáriumok nem jutottak el addigi olvasóikhoz. Ezt korán felismerve próbált megoldást találni az ev. egyház lelkésze, Dr.Szeberényi Lajos Zsigmond. Még 1919 őszén, a román megszállás idején az 1920-as évre naptárt szerkesztett Cabiansky Kalendár (Csabai Kalendárium) címmel. Ezt a román cenzor engedélyével adhatta ki. Ennek nyoma az előlap jobb felső sarkában látható is - "Censurat: Turicius" felülpecsételéssel. Az addig jobbára Felvidékről érkező lapok és naptárak nem csupán a szállítás és kézbesítés bizonytalanságai miatt nem juthattak el olvasóikhoz, hanem valószínűsíthető, hogy a megszálló ideiglenes közigazgatás rendelkezései sem engedték - mégha ideiglenesen is - terjesztésüket. Ilyen példa a Dél-Alföld másik részén, Új szentivánon, a szerbek által megszállt területen is volt. A naptárakat, amelyek az árusoknál voltak, zárolták és tartalmukat ellenőrizték. A Csabai Kalendárium ezt követően 1948-ig minden évben megjelent. Részletes elemzését Dedinszky Gyula elvégezte már 1972ben egyik pályamunkájában, s egy rövidebb cikkben, a Békési Élet hasábjain 1973-ban. A szélesebb körű elemzéshez elengedhetetlen repertóriuma pedig még nem készült el. Munkánkban ezért csak a legszükségesebbeket tárgyaljuk.
A szerény terjedelmi keretek idővel komoly növekedést értek el. Így kezdetben dr.Szeberényi Lajos Zsigmond és jóbarátja, a budapesti Martin Morhács lelkész írták a naptár anyagát. Néhány év múlva - az igények növekedése miatt - szükséges volt az írók körét bővíteni. Ennek a munkának sikerült megnyerni Francisci Mihályt - a későbbi szerkesztőt - békéscsabai és Lindler Lászlót békéscsaba-erzsébethelyi ev. lelkészeket. így a naptár első évtizede - mondhatni - négy ember kitartó munkájának eredménye. 1920-ban 20 oldal terjedelemben, 2500 példányszámban jelent meg. 1922-ben 95 oldalon és 5000 példányban. 1925-ben megjelenése csúcsán van: 144 oldal terjedelemmel és 10.000 példányban jelent meg. A következő években sem mondhatjuk, hogy stagnál, de mindenképpen észlelhető, hogy megállapodik 120-130 oldal körüli terjedelemben és 6-8000 közötti állandó példányszámban. A húszas évek végére és a harmincas évek elejére azonban a megnövekedett terjedelemhez megnőtt a szerzők köre is. fokozatosan bekapcsolódnak a naptár írásába Szekerka János, Baukó György könyvkereskedő, Gercsi János népi író, Jankó V. (Valastan) Zsófin. S lassan a környező településekről is. Pitvarosról - ifj. Hudák István, Szarvasról Korhely András és János, Nemcsok István. Tótkomlósról Kulik András, Paulik Pál, Tomka Judit. Kondorosról Brhlik Pál. Medgyesegyházáról Kokavecz András, Nagybánhegyesről Schléger András lesznek állandó támogatói. Ez az összetétel biztosította, hogy fokozatosan bővül tartalma is. A külföldi ismertető cikkeken, életrajzokon, oktató írásokon túl versek, elbeszélések és tanmesék is megtalálhatók — főként a szlovák klasszikusoktól (Sládkovic, Somolicky, Vrbicky, Vajaasky). Fordítottak oroszból is (Tolsztoj, Puskin, Csehov). Ezeket mind Szeberényi Lajos Zs. fordította és válogatta. A szerzői gárda kibővült, s eredményeként egyre több helytörténeti, néprajzi, gazdasági és nyelvészeti írás jelenik meg az egyes években.
A naptár jelentőségét túlbecsülni nem szabad, de szembe kell szállnunk azokkal a véleményekkel, amelyek jelentéktelen, silány és hatástalan sajtóterméknek minősítik. Dedinszky számításai szerint a megrendelés útján közvetlen családtagokat is beszámítva, mintegy 40.000 olvasót tudhatott magáénak. Ha azt is tudomásul vesszük, hogy szomszédok és rokonok is kölcsön kérték, akkor akár 70.000-80.000 emberre is gyakorolhatott hatást. Különösen, ha figyelembe vesszük fejlődésének útját. Megrendelői az ország más területéről is voltak (Tatabánya, Nógrád megye). Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ha nem is kizárólagos, de jelentős mértékben hozzájárult a dél-alföldi szlovák kulturális igények fellendülésében. Igazi jelentőségét csak akkor láthatjuk, ha megvizsgáljuk a szlovák nyelvű sajtótermékek skáláját és elterjedtségét. A hazai szlovák nyelvű sajtóból bizony igen kevés volt. Az első próbálkozás is - lapalapítás iránt - ezt szerette volna valamelyest enyhíteni.
1923. május 5-én Dorkovits Mihály békéscsabai lakos kérvénnyel fordul a miniszterelnökhöz, hogy részére engedélyt adjon "Szlovenské Noviny" című szlovák hetilap alapításához. Békéscsabán adná ki, saját nyomdájában, s az egész ország területén kívánja terjeszteni. Indokai között felhozza, hogy a szlovák lakosság jelentős része szlovák iskolákban nevelkedett, s ezért anyanyelvükön szeretné őket lapjával magyar szellemben nevelni. Amellett, hogy az irodalom terén elmaradottabb embereknek szeretne szórakozást nyújtani, kiemeli - a "lap terjesztésének engedélye folytán megélhetésemet kívánom biztosítani." Kérelmét a "Magyarországi tótok kormánybiztosának", Péchány Adolfnak adták át véleményezésre, ő június l-jén írt válaszában kéri az engedély megtagadását. Azzal indokolja ezt, hogy már létezik egy korábban indult országos terjesztésű lap, a "Szlovák-Emigrant." Többéves fennállása alatt nem tudott magának olyan széles olvasókört szerezni, amely biztosította volna az önfenntartását. Egyébként nincs értelme szerinte Dorkovits lapjának, mivel a közeljövőben az említett "Szlovák-Emigrant" átalakul, s éppen "Szlovenské Noviny" címen fog megjelenni. Szerinte Dorkovits egyébként sincs birtokában mindazon intelligenciának, amely a lapszerkesztésben kell. Azt abból következteti, hogy a „Szlovenské Noviny" lapcímben Derkovits nem y-t írt, hanem i-t. Ráadásul elég gyanús számára az ügy, mert amikor Békéscsabán járt, Szeberényi Lajos említette neki, hogy szándékozik egy szlovák lapot is kiadni. Mi más is lehetett a következtetése ezek után - mivel Szeberényit nem kedvelte -, hogy Dorkovits Szeberényi Lajos Zs. "strómanja."
Ezek után érthető, hogy a miniszterelnök a főispánt utasította, Dorkovits személyét figyeltesse, leveleit ellenőriztesse. Péchány csak jóval később, 1923. július 11-én kér lapindítási engedélyt. Tehát több mint két hónappal később Dorkovitsnál, s jó egy hónapra az elutasítást javasló véleménye után. Ebből csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy direkt manipuláció áldozata lett az első szlovák lapalapítási kísérlet.
Az új lap kiadójának és szerkesztőjének Péchány Paulik Ágoston mérnököt jelölte meg, s a lapot az Európa Irodalmi és Nyomdai Rt. üzemében készítették. Hangsúlyozza, hogy a „Szlovenské Noviny" a július l-jén megszűnt „Szlovák-Emigrant" helyébe lépne. Nyomatékkal tette hozzá, igen nagy szükség volna a lap kiadására, mivel "Csonkamagyarország tótjainak jelenleg tót nyelven írt lapjuk nincsen."
Dorkovits persze nem adta fel. Október 29-én kelt kérelmében újabb engedélyt kér egy „Slovenski Národ" c. hetilap indítására. Természetesen minden eredmény nélkül. Pedig a sajtóval való ellátotteágot figyelembe véve, nagy szükség lett volna akár egy Dorkovits típusú lapra is. Az előzőekből is érzékelhető, hogy a kormányzatok által támogatott Péchány-féle lapok (Szlovák-Emigrant s később a Szlovenské Noviny) mennyire népszerűtlenek. Valóságos bojkottot jelentett ez Péchány lapja irányába az alföldi szlovákok részéről. Minden bizonnyal így volt, hiszen három évvel az új szlovák lap megindulása után a szlovákok által tömegesen lakott alföldi településeken igen alacsony példányszámban volt jelen. Nagyon valószínű, hogy elődjénél nagyobb népszerűségnek ez sem örvendett, részben nem is nagyon törekedtek a terjesztésére. Politikai szempontok és érdekek befolyásolták meglétét.
Összevetve a lapok számát, megláthatjuk, hogy például Tótkomlósra 1926-ban 14 féle magyar nyelvű és 3 féle szlovák lap járt. Szlovákok: Slovensky Tyzdenník (3), a Slovenské Noviny (4) Péchány lap és a Nové Slovensko (1). A nagylaki járásban pedig csak egyetlen községébe, Csanádalbertibe járt a „Szlovenské Noviny" 1926 júniusában, mindössze 4 példányban. Péchány egyik (1925. ápriljs 21.) jelentésében pedig igen furcsa dolgot említ meg. Szó szerint így hangzik: "Ez alkalommal meglátogatnám Nagybánhegyes községet is, ahol a politikai hatóság nemrég egy népgyűlést letiltott, s ez alkalommal a "Slovenské Noviny" című lapunkat elkobozta." Ezek szerint annyira tájékozatlanok voltak az intézkedő politikai hatóság részéről, hogy azt sem tudták - a Slovenské Noviny a kormány által támogatott szlovák lap. Az államrendőrség jelentése szerint 1927-ben Tótkomlós öntudatos szlovákjai felvidéki és cseh lapokat olvasnak. Minden módosabb szlováknál található ilyen, s nem postán érkezik. A Slovensky Tyzdenník egyébként is 1923-tól kitiltott sajtótermék volt. A későbbiek során sem vált népszerűbbé. 1937. június 28-i jelentésében Péchány írja Békéscsabával kapcsolatosan: "Néhányszor küldtem a községbe mutatványszámokat a budapesti Szlovenské Noviny-ből, de egyetlen előfizető sem jelentkezett." Nyilvánosan nem volt lehetőségük a lappal kapcsolatos elégedetlenségük kifejtésére. Így ez a feladat a szlovák mozgalom akkori legaktívabb vezetőjére várt. Így dr.Kvasz György ügyvéd 1932-ben a Kassán megjelenő Slovenky Lud c. lapban az egyik cikkben írja: "Tudom, hogy Pesten megjelenik Péchány által szerkesztett és kiadott tót hetilap (: Szlovenské Noviny:) a kormány támogatását élvezte, de ez korántsem reprezentálja a Magyarországon lakó tót kisebbség igazi gondolkodását. És más, tót politikai vagy társadalmi folyóirat Magyarországon nem jelenik meg, ámbár a tótok részéről már nem egyszer kívánták, mai napig azonban mindhiába."
Ennek nyomát a hivatalokban megleljük. 1930. április 30-án kelt jelentésében Péchány azt írta, hogy Békéscsabán "Dolnozemsk Hlásnik" (Alföldi Hírnök) című lapot kívánnak indítani. Ideiglenes szerkesztője Bodollai (Bohus) Mihály nyomdász, munkatársak Fáber Kovács György gazdálkodó, dr.Kesjár békéscsabai ügyvéd és dr.Szeberényi Gusztáv.. Mivel azonban a kormánybiztos lapszerkesztésre alkalmatlannak látta őket, azt írja, hogy jobbára a "felvidéki tót írók munkáira szorulnának." Egyébként is már Tótkomlóson is szép eredménnyel járt a magyar lapok terjesztése (Körösvidék, Tótkom-lósi Friss Újság, Budapesti Kis Újság). Kár volna ezt a folyamatot egy ilyen lap engedélyezésével megzavarni. 1931. augusztus 12-én a békéscsabai rendőrkapitányság bizalmas jelentésében a Szegedi Kerületi Kapitánysággal közli, hogy Gálik János, a Petőfi nyomda tulajdonosa, Békés vármegye főispánjához kérvényt nyújtott be "Slovensky Hlas" című szlovák nyelvű közművelődési, társadalmi és gazdasági lap engedélyezésére. Gálik lett volna a szerkesztője, munkatársai dr.Kvasz György, Péli János, dr.Farber Viktor és dr.Bosnyák Árpád ügyvédek. Békéscsaba polgármestere a tőle kért véleményt megadta a főispánnak. A polgármester a rendőrség információi alapján nem javasolta a lap engedélyezését. Minden munkatársát "kétes megbízhatóságú"-nak tartották.
Milyen lapok forogtak még a szlovákok kezén? A legtöbbször ügyiratokban is említett, "Slovensky Tyzdenník" (Szlovák Hetilap), amely Nagylakon (Románia) jelent meg 1929-ben. A lap alapítója és felelős szerkesztője Ján Kmet, amint az a címéből is kikövetkeztethető hetilap volt. Kulturális és nemzetiségi problémákról közölt cikkeket hasábjain. 1933-ban megszűnt. Tehát rövid négy évig működött. A hivatalok jelentései kezdettől fogva mindig mint magyarellenes lapot említették. A magyarellenesség árnyékát próbálták rávetni azzal is, hogy a nyomozás során valószínűsíthető adatok szerint Hursán János ev. tanító és Francisci Mihály ev. segédlelkész békéscsabai lakosok írták ebbe a lapba a magyarellenes cikkeket. Ezeket pedig Ján Breznicki álnév alatt közölték.
Ezenkívül még a legtöbb szlovák településre járt az Evanjelicky Posol a Strázna Sione szlovákiai evangélikus lapok. A Novy Svet hetilap Pitvarosra és Medgyesegyházára már 1928-ban is. Az utóbbi községben persze 1932-ben az akkor 1 éve indult Ozvena irodalmi, képes folyóirat is fellelhető. Ezek egyrészt postán érkeztek, másrészt Békéscsabáról. Itt ugyanis ezeknek expediálásával volt megbízva 1928tól Baukó György. Majd 1929-ben a nagyszombati Tranoscius könyvkereskedés fiókja hozta létre Békéscsabán. Persze Péchány Adolf kormánybiztos által beszerzett adatok szerint a csehszlovák nemzet érdekében külföldön munkásságot kifejteni óhajtó szervezet. így igen gyanús, állandóan figyeltetik, sőt nyomoznak utána.
A kialakult helyzetre igen jellemző, hogy még az ev. egyház elsőszámú embere, Raffay Sándor is a következő véleményen volt. Idézzük a főispánhoz írt leveléből: "Hogy Békéscsabán nemcsak pénzintézetet akarnak létesíteni, hanem tót lapot is, és tót tanítóképezdét is, azt tudom, de a két utóbbit már megakadályoztam. Az elsőnek megakadályozása nem áll hatalmamban, de ugyanazt tartom róla, amit Te: nemzeti veszedelem." Végül is nem meglepő, ha a kormányzat 1929ből származó rendelete is az előadások, vallásos ünnepségek rendezését a szlovák nyelv intenzív használatát, szlovák nyelvű újságok és irodalmi termékek terjesztését titkos nemzetiségi propagandának tekintette.
Az alföldi szlovákok rég óhajtott vágya először egyházi vonalon látszott megvalósulni. 1931 márciusában megjelent az Evanjelicky Hlásnik (Evangélikus Híradó) c. egyházi lap Saguly János ev. esperes szerkesztésében Pitvaroson. Ennek a megjelenésnek is mintegy két, két és féléves előzménye volt.
Bizonyára olyan igényként jelent ez meg Raffay Sándor ev. püspök előtt is, amelyre határozott elutasítást nem lehetett adni. Mivel Szeberényi Lajos Zsigmonddal hagyományosan rossz volt a kapcsolata, mindenképpen el kívánta kerülni, hogy ő indítsa meg a lapot. Ezért 1928 őszén Saguly János ev. esperest bízta meg egy magyar-szlovák nyelvű egyházi lap kiadásának előkészítésével.
Saguly 1928 novemberében Csanád megye főispánjához egy ilyen lap kiadására kérelmet adott be. A főispán 1928. november 28-án támogató javaslattal fel is terjesztette a miniszterelnöknek: "A tervezett magyar-tót nyelvű lapnak - bár az egyházi jellegű - megjelentetését magyar nemzeti szempontból kívánatosnak tartom, mert annak tót anyanyelvű vidékeken nagy jelentőséget tulajdonítok. Ezért a kérelmet meleg pártfogásban részesítem."
Az engedélyeztetési folyamat sem haladt gyors léptekkel előre. Ugyanis a főispán 1929-ben - valószínű február körül - a miniszterelnökség tanácsosához, Szudy Elemérhez fordult sürgetésképpen. Indokai között szerepelt, hogy a felvázolt formában teljesen átgondolt, magyarsági szempontokat is figyelembe vevő a lap kiadásának terve. Ebből derül ki az is, hogy a laphoz állami támogatást is igényeltek. Továbbá megtudjuk, hogy Raffay püspöknek sem volt ellene semmi kifogása. Nem tudható pontosan, milyen okok miatt késett az engedélyeztetés. Talán az állami támogatás igénylése? Mindenesetre elegendő volt ez arra, hogy Szeberényi Lajos Zs. a Bányái Evangélikus Egyházkerület 1929. évi közgyűlésén elfogadtatta egy politikamentes, tisztán szlovák nyelvű egyházi folyóirat kiadásának gondolatát.
Raffay pedig az egyre szaporodó világi lapindítási kérelmeket is látva úgy döntött, hogy a kérdéses - most már csak szlovák - lapot Saguly János indítsa be. Szeberényi tekintélye ezáltal se növekedjék. Mindemellett valószínűsíthető, hogy Raffay és Szeberényi között olyan megállapodás is született, hogyha a szlovák egyházi lap megjelenik, akkor mellette egy hasonló magyar lapot is megjelentetnek. így röviddel az Evanjelicky Hlásník után Békéscsabán megjelent az Evangélikus Élet c. egyházi lap is.
Az Evanjelicky Hlásník c. lapot Saguly esperes 1933 végéig nyugdíjbavonulásáig szerkesztette és kiadta. Tótkomlóson a Gyömrei nyomdában adták ki. Nyugállományba vonulásakor több mint négy évtizedes szolgálatáért kitüntetésre javasolták. Az ehhez szükséges életrajzból tudjuk, hogy egyházi felsőbb utasításra indította meg a lapot, s 2000 példányban jelent meg. Itt szerepel az a megjegyzés is, hogy a lap "a Csehszlovákiában megjelenő s onnan jövő nem kívánatos szellemű lapok elterjedését" volt hivatott megakadályozni. A lap 24 oldal terjedelméből csekély kivétellel minden cikket Saguly János írt. A lap nyomása és kiadása 1934-től Békéscsabára került. Szerkesztését dr.Szeberényi Gusztáv vette át. A lap jelentősen átváltozik.
Szeberényi csak Békéscsabán 1100 olvasót szerzett a lapnak. Összesen 2500 példányban jelent meg. Cikkíró gárdája széles körűvé válik. Az ország valamennyi szlováklakta helységébe eljutott. Összes terjedelmének 60 %-a vallásos témájú volt, hitfelekezeti cikk. Igen hasznos információkat közöltek a települések életéről, egyházi statisztikájáról. A szlovák települések kulturális életéről folyamatosan beszámolt. Harcolt a szektamozgalom ellen, s időközönként az egyház berkeiben folyó "starejsí" - násznagyképzésekről is beszámol.
Az Evanjelicky Hlásník szerkesztőségi anyagai túlnyomórészt megsemmisültek a háborús események következtében s az azt követő években. Így részletes kiadói, szerkesztési hátterét feltárni nem tudjuk. A lap kultúrtörténeti értékeinél fogva önálló tanulmányt is megérdemelne. Tehát ha világi lapot ekkor még nem is tudott magának mondani, vallani az alföldi szlovákság, egyházi lapot, vagy általában szlovák lapot annál inkább. Az előzőekben ismertetettek véleményünk szerint mindezt hűen tükrözik.
Az 1934-es év a magyarországi, ezen belül az alföldi szlovák világi sajtó szempontjából igen jelentős. Ez év januárjában jelent meg első ízben a Békéscsabán indított időszaki szlovák lap, a Slovenská Rodina (Szlovák Család). A lap iratait az Országos Levéltárban sem sikerült megtalálni. Így az indulás tényét maga a lap első száma jelenti. Az orosházi járás főszolgabírája tótkomlós főjegyzőjéhez írt levelében számolt be az új induló lapról: "A békéscsabai pánszláv agitáció Baukó György szerkesztésében és Vicián György kiadásában egy "Slovenská Rodina" című tót nyelvű, évenként tízszer megjelenő lapot adott ki, melynek első száma Békéscsabán f. évi január 8-án jelent meg 1000 példányszámban. A lappéldányok egy részét Tótkomlósra küldték el január 8-án, terjesztés végett." A terjesztést ugyancsak a Baukó György által vezetett "Tranoscius" könyvkereskedés végezte. Házaló vagy utcai terjesztését nem engedélyezték. Csak előfizetés útján juthatott el az olvasóhoz. így már világi lapja is lett az alföldi szlovákságnak. A fejlécen a profilt "Társadalmi, gazdasági, népnevelődben jelölték meg. A bevezetőben pontokba szedve érvelnek a lap léte és szükségessége mellett. Hangsúlyozva a politikai pártoktól való függetlenségüket - kifejezett kultúrafejlesztő, népnevelő szándékukat. Kifejezésre juttatták azt a nézetüket is, hogy a politikával és azzal határos kérdésekben nem kívánnak állást foglalni.
A szerkesztőség anyagai sem maradtak meg. Ezáltal nem ismert számunkra a teljes szerzői kör. 1935-ben minden bizonnyal öt stabil személyből állt a szerkesztői és írói gárda. Ezek Baukó György felelős szerkesztő, Szekerka János felelős kiadó, Gercsi János, Kerepeczky András, Pely János szerkesztőségi munkatársak. Idővel több segítő cikkíró is megjelenik a lap hasábjain. Így Mekis Ádám káplán, Dorkovics Mihály, a kulturális mozgalom aktív szervezője, Kvasz György ügyvéd, a csabai szlovák mozgalom vezető egyénisége. Mekis Ádám többnyire a vallásos témájú cikkek megírását vállalta, ill. az ünnepek vallásos, biblikus hátteréről írt. Legtöbb cikke 1935-ben jelent meg. Dorkovics Mihály a hazaszeretetről, az anyanyelv és a nemzetiségi származástudat megerősítéséről írt. Kvasz György pedig nemzetközi szerződések, szervezetek jogi hátterét, belső gazdasági és adószabályok magyarázatát tette hozzáférhetővé az olvasók számára. Voltak, akik csak egy-egy alkalommal jelentek meg írással - Miklya Pál, Vajda Andrásné, Vajda András. Kezdetben - az első két esztendőt figyelve - a vezércikkek jelentős része (1935-ben) a Národny Hlásnik és Národné Noviny cikkeinek átvétele. A Národny Hlásnik és a Slovenky L'ud c. lapokból többnyire az általános műveltséghez szükséges cikkeket vették át.
A cikkek a terjedelem szűkössége ellenére jól tagoltak, mondhatjuk rovatok szerint csoportosítottak voltak. Az állandó rovatok között szerepelt az aktualitások rovat, gazdasági cikkek, általános művelődést segítő cikkek, érdekességek, versek, különféleségek, szótár, keresztrejtvények, viccek, szerkesztői üzenetek rovatok. A lap összeállítása jól szolgálta a nemzetiségi lakosság anyanyelvi olvasottságának javítását. Anyanyelven gyakorlati kérdések megoldására tett javaslatokat. Főként a gazdálkodásban. A lap igen jó terep volt Szekerka János, s legfőképpen Gercsi János verseinek közlésére. Szekerka persze Baukó György társaságában legtöbbet az anyanyelv helyes használatáról cikkezett, s közös néprajzi gyűjtéseik eredményét publikálták. Baukó az amatőrszínjátszás darabjairól írt kritikákat, rövid beszámolókat. Szekerka állandó keresztrejtvény és szótár rovatot szerkesztette. Gercsi 1935-től a Halló, itt Rádió Csaba humor rovatot készítette. Pely és Kerepecky általában az emberi viselkedésről, a természet szeretetéről és óvásáról írtak cikkeket. Közöltek rövidebb írásokat szlovák klasszikusoktól, mint Jozef Gragor Tajovskytól, Ludmilla Podjavorinskától. A családi élet, a gyermeknevelés, a józan életmód számos vezércikkükben is megjelenő téma. Igaz, fontosnak tartották a házastársak harmonikus együttélését, hiszen számos jogi és erkölcsi vonatkozású cikket írtak ebből a szempontból. A gyerekeknek az 1935-ös év egy állandó mellékletet hozott, amely 1937. év végével ismét megszűnt. Fennállása alatt 8 hasábon, ill. 8 A/5-ös lapon rajzokkal illusztrált gyermekverseket, meséket adtak közre. A különféleségek rovatban addig a legtöbb európai országról és a világban előforduló ritka eseményekről igen rövid, lexikonszerű ismertetéseket adtak. Ez a fajta szerkesztés valóban a legszélesebb néprétegek érdeklődését kívánta megnyerni. Nem tartjuk valószínűnek, hogy az 1000 példányszám elfogyott volna, mert az 1938as szeptemberi utolsó szám is említi a lap hátulján, hogy az előző évfolyamok számai is kaphatók még a Luther u.4.sz. alatti könyvkereskedésben. A lappal kapcsolatos elégedetlenségét fejtette ki a Národné Noviny 1937. szeptember 14-i számának második oldalán, elismerve nyelvhelyességét. Emellett pedig kifogásolja szerkesztését és cikkeinek "langyosságát." Felrója a szerkesztőknek a minden összeütközést kerülő szerkesztési politikájukat. A végén persze elismerve azt is, hogy más reális választási lehetőségük nem is volt. A cél a lap megmaradása volt. A lap költségeit minden bizonnyal a Szlovák Nemzeti Tanács finanszírozta. Sajnos, az erre kifizetett összegek nem mindig a lap céljaira lettek felhasználva. Sok esetben saját egzisztencia stabilizálását, ill. pillanatnyi egyéni pénzhiányukat próbálták az aktivisták fedezni.
Az 1937-es év folyamán a lap körül elszámolási gondok mutatkoztak. Szekerka tartósan Pozsonyban volt (1937. szept. 14 - 1938. máj. 18.). Baukó részletes költségvetési könyvelést nem vezetett, csak néha-néha papírra vetett feljegyzéseire támaszkodva küldte meg 1938 elején a sokszor sürgetett elszámolást. Ebből az is kiderül, hogy 1937-ig nem is kértek tőlük elszámolást.
1938-ban már az emigrációban élő Kvasz figyelmezteti Szekerkáékat, hogy havon-ta és dupla számot adhatnak ki. Ugyanis az kéthetenkénti megjelenést jelentene. Nekik viszont időszaki, évi tízszeri megjelenéshez volt engedélyük. Azaz a törvény csak bejelentési és kaucionális kötelezettséget írt ebben az esetben elő. Kicsit érthetetlen a kiadás sűrítésének szándéka, amikor 180 Pengő készpénz volt a kiadásra, s 248 P adósság terhelte. Ez komoly érv a régi terjedelem megmaradásánál. Valószínű azonban, amikor 1938. május végén Szekerka hazatér, a pénzügyi hiány is rendeződött. Erre utal az is, hogy Baukó és Szekerka 1938. november 30-án a belügyminiszter Sajtó osztályánál a lap hetenkénti megjelenéséhez kértek engedélyt. Valószínű az is, hogy erre engedélyt nem kaptak. 1938 szeptembere után nem jelent meg a lap egyetlen száma sem.
1939. szeptember 18-án a polgármester felszólítja a kiadót és a szerkesztőséget, hogy jelezzék: a lap megszűnt vagy csupán szünetel. Erre Szekerka 1939. okt. 8-án válaszolt, miszerint a lap megszűnt. Az alispán 1939. október 26-án kelt levelével tudomásul veszi a lap megszűnését, s egyben tudatja a volt kiadókkal, hogy törölte az időszaki lapok jegyzékéből. A nemzetközi események folytán a Csehszlovák Köztársaság szétdarabolódott. Szlovákia bábállam lett, minden látszólagos függetlenség deklarálása ellenére. A Szlovák Nemzeti Tanács és az új szlovák kormány már nem a csabaiak lapját látta támogatandónak. 1939-ben Érsekújváron megindul a Slovenska Jednota (Szlovák Egység) c. hetilap. Így nem tartjuk erőltetettnek a következtetést, hogy a Slovenska Rodina megszűnése összefügg a Slovenska Jednota indulásával. A szlovákságnak 1942-ben hat lapja volt. Ebből az Evanjelicky Hlásnik és a Slovenska Jednota az alföldi szlovákok körében is jól ismert. Az alföldi szlovákság igényeinek jobban megfelelő cikkeket Szekerka János közreműködésével közöltek. Így kerülhetett sor az alföldi szlovák települések történeti - vázlatszerű áttekintésére. A többi négy lap: a Nasa Zastava, Pramen, Slovenské Noviny (Pechány lap), Nővé Madársko. Ezek rövid életűek voltak - a Pechány lapot kivéve - s kis hatásfokkal bírtak.
A szlovákság történetében a soron következő lap már egy más korszak szülötte, de ismét Szekerka nevével találkozhatunk az alapításnál.
Ez a lap a Sloboda. A lap nevéről és címéről már 1945, február 13án Battonyán tartott Magyarországi Szlovák Antifasiszta Frontja értekezletén tanácskoztak. Ugyanezen év február 25-én Békéscsabán döntöttek a végleges címről és a megjelenés helyéről. 1945. június 9-én jelent meg először Budapesten. 1948 szeptemberéig jelent meg. A legsajnálatosabb, hogy ez a lap, amely igen sok cikkben elemezte a szlovákság helyzetét és jövőjét, végtére is a lakosságcsere propagálásának szolgálatába szegődött teljes mértékben. Így a lakosságcsere után meg is szűnt. Ezt követően a Nasa Sloboda jelent meg s évente a NáS Kalendár. A NáS Kalendár a mai napig megjelenik. A Nasa Sloboda mint hetilap 1957-ig jelent meg. 1957 júniusától a Ludové Noviny jelenik meg a Magyarországi Szlovákok hetilapjaként.
Az egyesületek alakulása, alakítása a régmúltra tekint vissza. az első egyletek, társulatok a reformkorban kezdtek megalakulni. Rohamos fejlődést 1867 után mutatnak. Igen sok egyesület még a 19. sz.-ban alakult, s az első világháború végéig működött. Alakulásukat az 1868/XLIV tc. tette lehetővé, majd ezt követően csak rendeletekkel szabályozták.
Időszakunkon belül is alakultak szlovák egyesületek. Legfőképpen Budapesten (5). A Nógrád és környéke térségben az egyesületek alakulása ugyancsak közkedvelt volt, de nemzetiségi jellegüket egyetlen róluk szóló szakmunkában sem találjuk. Igaz, a nyelvhasználatot alapszabályban szokták meghatározni. Bár ezek a direkt, manifeszt megnyilvánulások főként az 1900-at követő időben válnak ritkává. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ott ne használták volna a szlovák nyelvet. Sok esetben a deklarálástól függetlenül is használták az adott nemzetiség nyelvét. Aránytalanságot mutat ebben az esetben is, hogy szlovák egyesületeket az alföldi szlovákság igen szívesen alapított, s szívósan ragaszkodott hozzájuk. Szinte minden lényeges településen létrehozták az érdekeiknek megfelelő olvasóköröket, szakmai társulatokat. Időszakunkra azok nagyobb része már nem tiszta szlovák jelleggel rendelkezett. Ezek is a magyarosítás fokozott nyomása alá kerültek, melynek eredményeként lassan vegyes nyelvű s végül tiszta magyar egyesület vált legtöbbjükből. Az alföldi régióban is mindössze tízre tehető az 1918-20 körüli szlovák egyesületek száma. Természetesen az értelmiség vezetése alatt álló egyesületek működése függött az alsóbb rétegek támogatásától, igényétől. Ez az igény feltétlen megvolt, kimutatható. Tevékenységük sikerességét egyes tényezők gátolták. Unos-untalan elhangzik ellenük a pánszlávizmus vádja. A szó eredeti tartalmától a vád már messze áll, csak arra jó, hogy az egyesületek iránti bizalmatlanságot élezze. A másik vád a hazafiatlanság, a hazaellenesség. Amikor a szlovák politika kilép a passzivitásból - korszakunk elejére - ezzel egyidőben megfigyelhető a munkások önművelődő, olvasó, társalgó köreinek egyre terjedő megalakulása.
A századfordulóra esik a bank és takarékpénztári hálózat széles körűvé válása. A szlováklakta vármegyék legtöbbjében a gazdagodó és erősödő szlovák polgárok alapítják ezeket. Figyelemre méltó, de egyben az alföldi szlovákság jelentőségét is bizonyítja, hogy nem csupán a Felvidékre figyeltek. 1896-ban a bácskai Petrőczön Takarék Rt. alakult, 1903-ban a Csanád megyei Nagylakon Népbank Rt.-t hoztak létre. A korponai Takarék Rt. Békéscsabán 191 l-ben fiókintézetet nyitott. Ugyanebben az évben a Nagylaki Népbank Rt. segédletével a szerémségi Ilokon Szlovák Bank Rt. alakult. Kovacicán (Antalfalva, Bácska) 1908-ban Bank Rt; ugyanitt 1909-ben Földműves Bank Rt. nyílt. 1907-ben Újvidéken Szlovák Bank Rt. kezdte meg működését. Egy kortárs visszaemlékezése szerint: "A szlovák pénzintézetek, jelesül azok vezető hivatalnokai és sok tisztviselőjük, nemcsak a szlovák népgazdaság gyarapítói és a szlovák nép jólétének elősegítői voltak, hanem kiemelkedő tényezői is voltak a szlovák nép politikai fejlődésének is."
A század 20-as éveitől új korszak kezdődött az egyesületek - a szlovák egyesületek - életében.
Az új viszonyok között már nem teljesen a szabad, önkéntességen alapuló egyleti kezdeményezést tartották elsődlegesnek. Fő megítélési szempont a .társadalmi rend, a hatalom biztosítása. Ennek szolgálatába kívánták állítani a társadalmi egyesületeket is. A forradalmak idején kompromittálódott egyesületek 1923-ban nem kaptak ismételt megerősítést működésükhöz. A megmaradtaktól pedig - annak ellenére, hogy egykor minden politikától mentesek kívántak lenni - elvárták, hogy a kormányzat, az új hatalom politikáját feltétel nélkül támogassák. Prioritást kaptak a megalakulásnál olyan egyesületek, amelyek valamely országos egyesület fiókegyleteiként alakultak meg.
A 44126/1926. B.M.sz. körrendelet - amely minden egyesülettípusra kötelező érvényű volt - még meg sem említi, hogy lehet-e új egyesületet alakítani, hanem csak már meglévő valamely országos egyesület helyi csoportjának megalakulásában gondolkodik. A közigazgatás első tisztviselője volt jogosult a bejelentéstől számított nyolc napon belül, kellő mérlegelés után a megalakulást tudomásul venni. Ez azt jelentette, hogy a vármegye főispánja kellett válaszoljon a felterjesztésre. Ezzel szemben a konkrét tudomásulvételt és az egyesületekkel való részletes törődést az alispán végezte a gyakorlatban. Így a helyi szervezet csak akkor kezdhette el működését, ha megalakulását a törvényhatóság első tisztviselője tudomásul vette. S ez nem 8 napot vett bizony igénybe. A 115 112/1923. B.M.sz. körrendelet módosít az előző évin. Ennek értelmében helyi szervezetek létrehozását megakadályozni csak akkor lehet, ha a vezetőségnek vagy tagjainak túlnyomó része büntetett előéletű, illetve "hazafiság" és "nemzethűség" szempontjából kifogás alá esik. Amint látjuk, ez a módosítás végül is nem egyszerűsít - csupán látszatra-, hanem konkrét hivatkozási alapokat ad a tisztviselőknek. S mi sem volna egyszerűbb egy nemzetiségi egyesület alakulásakor, mint a nemzethűséget kifogásolni. Ezek az elemek domináltak a gyakorlatban, még akkor is, ha ugyanezen rendelet megfogalmazza, hogy a helyi csoportok megalakítása céljából kért közgyűlést általában engedélyezni kell. Ám mindig jött a ha: "...ha a kérelmet szabályszerűen terjesztették elő és a kérelem teljesítésének megtagadását rendkívüli körülmények nem teszik indokolttá."
A korlátozások és a központi direktívák a magyar egyesületeket is sújtották. Jellemző a kormányzat magatartása ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is. Ezt látjuk Péchány Adolf kormánybiztos cikkében 1922-ben: "Éppúgy nem akadályozta és akadályozza senki kultúregyletek alapítását, az illetékes körök lehetőség szerint támogatják ilyen intézmények létesítését. A Magyar Gazdák Szövetsége a szlováklakta területeken számos gazdasági egyesületet alapított, ezeket mint szlovák gazdasági egyesületeket kezelte, és olyan előadókat küldött, akik szlovák szakelődásokat tudtak tartani. Az ifjúsági egyesület mellett működő ifjúsági könyvtárak nemcsak magyar, hanem szlovák könyveket is tartalmaznak."
Érvei között felsorakoztatja, hogy régebben, amíg a szlovák egylet működött Budapesten is, minden évben rendezett szlovák színielőadásokat. Ám mint megtudjuk Péchány részletes tájékoztató írásából a "Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület" (1885) a háború utáni időkben, 1922-ben még nem működött.
Ez is alátámasztja azt a tényt, hogy a Budapesti központú egyesületnek legtöbb tagja a Felvidéken volt - abból a 20.000.-ből, amelyről a kormánybiztos beszámolt. Az egylet agonizált, tevékenységét szüneteltette. Majd 1930-ban támadt fel "mély álmából", egyszerűen kényszerűségből. Prezentálni kellett a külföld előtt, hogy nincs szükség már országos szlovák kulturális egyesületre. Csak hogy ezt a kényszerű "feltámadást" már jóval korábban megelőzték a Békés megyei szlovákok törekvései.
A harmincas évek első felében két vidéki rendezvénye volt az egyesületnek, nem kétséges, hogy a barátkozás szándékával és a tagtoborzás reményében.
A húszas évek szlovák nemzetiségi mozgalma - amely Bellér szerint is - nagyrészt öntudatlan (véleményünk szerint leginkább szervezetlen T.I.) volt, a húszas évek végére intenzívvé vált. Ebből az időszakból való az a kezdeményezés, amely Pluhár Mihály lakatosmester és Dorkovics Mihály 32 holdas bérlő nevéhez fűződik.
1928. október 31-én Bud János országgyűlési képviselő Békéscsabán tartózkodott. Tőle kértek tanácsot egy szlovák olvasókör vagy gazdasági kör felállításához. A miniszter érthető módon a polgármesterhez utasította őket.
Ők valóban komoly szándékról tanúskodva ezt meg is tették. 1928. december 6-án konkrét egyesület tervével álltak elő, mégpedig a "Magyarországi Szlovák Közművelődési Egyesület" részletes - két nyelven - kidolgozott alapszabályaival. Ennek az alapszabálynak megfelelően engedélyt kértek 1928. december 9-én 13.30-kor Békéscsabán a "Fehér Bárány" vendéglő helyiségében az egyesület alakuló ülésének megtartására.
Az egész ügyintézés a halogató taktika jegyében zajlott. Hiszen a fennmaradt kétnyelvű, 22§-ból álló alapszabályok alakilag, rendeletileg minden szempontból szabályosak voltak. A hatóságoknak a szlovák változat irodalmi nyelvisége is szemet szúrt. Mi lehetett a következtetés? Egyértelmű gyanúsítgatás - bizonyára külföldön készült a szlovák változat. Ennek ellenére választ nem adtak a kérvényezőknek: 1930-ban Pluhár Mihály sürgető levelet ír a BM-hez, mivel ügyük nem haladt előre. Kitartásukról és taktikusságukról vall az az 1932-ből származó okirat, melyben kérik a szűk körű alakuló ülés megtartását - formailag szabályosan. Azzal indokolják, hogy a "műkedvelői vagy közművelődési egyesületet" a Budapesten székelő Magyarországi Tót Közművelődési Társulat fiókjaként kívánják megalakítani. Ám ismét csak hallgatás a válasz.
A közvélemény a sajtó útján tájékozódott az egyletalakítási szándékról, amely a végén csaknem mozgalommá változott. Igaz Bellér észrevétele, mely szerint az alakulás fogadtatása sem volt egyértelmű. Nem csupán a Magyarság és az Alföld c. lapokban, de közvetlen környezetükben sem. A Körösvidék szabályosan gyanúsítgató, a végén csaknem vádaskodó éles cikkben reagált az alakulásra. A Békés Megyei Közlöny kezdetben értelmetlennek tartja az alakulás szándékát, majd több cikkben foglalkozik azzal, mit is akarnak az egylet alapítói. Végül a szervezők is teret kapnak, megnyilatkozhatnak. Ez egy liberálisabb viszonyulás a kérdéshez. Ám végezetül nem is a szerkesztőség, de a szerkesztőség akaratának megfelelően a szlováknak tartott Népegylet vezetősége válaszol - miért nincs szükség az új, tisztán szlovák egyletre.
Valószínű, hogy a majdnem teljes körű, szlovák művelődést célul tűző program egyáltalán nem volt szimpatikus az irredentizmussal átitatott társadalomban. S most is minden bizonnyal meghúzódott a háttérben a magyarság féltése - ami semmi esetre sem volt reális. Hogyan is lehet a többséget, kormányzatával egyetemben - a kisebbségtől félteni. Egy ígéretes művelődési kezdeményezés persze így is meghiúsult.
A kulturális mozgalom a harmincas évekre is a szlovák műkedvelő színjátszás és az egyesületalapítás köré csoportosítható. Ezt a fő törekvési vonalat azonban időközönként megszakítja a teljesebb működtetés szándéka. Ez a szándék a sportegyesületben való működésben, a Népegyletben megszerzett hely megőrzésében nyilvánult meg. A szlovákok aktív részvétele a két békéscsabai egyesületben szintén szemet szúrt a hatóságoknak. Helyesebben az éles reagálást a hatóságok részéről a Békéscsabai Előre M.T.E. csehszlovákiai túrája váltották ki. Ennek az egyesületnek ügyésze Dr.Kvasz György volt, Dr.Knyihár Ervin pedig választmányi tagja. Pénztárosa Viczián György, edzője és egyben intézője Tokaji Gábor.
A vezetőség tagjai voltak Kovács F.György, Szák György, Dorkovics Mihály. Amint a felsorolásból is látható, a vezetőség legtöbb tagja már ismert, nemzetiségi szempontból exponált személy. Természetes, hogy a csehszlovákiai utazások feltűnést keltettek. Mindhárom alkalommal ellenséges kisantant országba mentek. Így a személyek, akikről állították, hogy egytől egyig pánszláv agitátorok -, valamint a látogatás helyszínei egyáltalán nem voltak bizalomgerjesztők. Szigorú megfigyelésben részesültek. A kialakult helyzetet csak nehezítette, hogy 1932. augusztus 20-án a "Bratislava" Sport Club viszontlátogatásra érkezett Békéscsabára. Kiterjedt nyomozást folytattak az események kapcsán. Augusztus 23-án már részletes jelentést küldött a békéscsabai kapitányság a belügyminiszternek. A hétoldalas jelentés mindenre kiterjedő megfigyelései az ügy hatóságok részéről tanúsított fontosságát bizonyítják. Ebből megtudhatjuk, hogy a fogadás alkalmával a magyar üdvözlés mellett szlovák kölcsönös köszönés is elhangzott. A vizsgálati anyagok 1932 őszére már elegendő anyagot szolgáltattak a vádak hivatalos útra tereléséhez.
A betiltás hatása nem maradt el. A csehszlovák sajtó részletesen kommentálta. -Sokáig foglalkozott az üggyel. Természetesen egybekapcsolva Kvasz ügyvédi működésétől való megfosztásával, a kisebbségi jogok többrendbeli megsértésével. Minden cikk ebben látta a jogtalanság gyakorlati státusát, amely az alföldi szlovákoknak jutott osztályrészül.
A belügyminiszter megbízásából Francisky Lajos hatósági biztos a felfüggesztett egyesület alapszabálymódosító és tisztújító közgyűlését 1933. április 2-ára hívta össze.
Az egyesület persze már nem volt a régi. Sőt a kiszorított tudatos nemzetiségiek már egyáltalán nem tartották sajátjuknak. Ezért rögvest áprilisban engedélyt kértek Knyihár Ervin vezetésével egy saját egyesület megalakítására "Spárta Békéscsaba" címmel. Ezt 1933. április 22-én a rendőrhatóságok elutasították. Következő alkalommal már május 4-én 20 órára kértek alakuló közgyűlésre engedélyt a Kisgazda székházba. Ezt sem engedélyezték. Mivel a rendőrhatóság kívánalmainak beadványuk továbbra sem felelt meg.
Végül belátva a helyzet tarthatatlanságát, telefonon kértek felvilágosítást a belügyminisztériumtól. Milyen álláspontra helyezkedjenek a tisztán szlovák sportegyesület megalakulását illetően. Ugyanis harmadszor is beadták alakuló ülésre kérelmüket "Snaha Sport Klub" címmel, szintén a Kisgazda székházba. Páskándy János miniszteri tanácsossal konzultáltak. Szerinte "a szlovák egyesületek 1919-et követően gyakorlat szerint nem csupán közművelődési és irodalmiak lehetnek. Nincs már érvényben az 1508/1875-ös BM.sz. rendelet." Ezek alapján 1933. május 9-én 20 órára megkapták az engedélyt alakuló ülés megtartására. A névsor szerint 31 főt választottak valamilyen tisztségre. Ebből igen jól érzékelhető, hogy szinte mindenki, aki számított valamit is a szlovák nemzetiség kulturális mozgalmában, részt vett a sportegyesület létrehozásában. Hivatalos nyelvül a szlovákot jelölték meg, de az állam nyelvét bárki zavartalanul használhatta az egyleten belül is. Tagjai csak magyar állampolgárok lehettek. A dátumból azt is megtudhatjuk, hogy a már 1933 áprilisában első ízben elkészített alapszabályokat fogadták el.
Az egyesület hatásáról viszonylag kevés információnk van. A hatóságok szemében a másik neuralgikus pont a már említett nemzetiségi aktivisták ugyancsak vezető pozíciója a Békéscsabai Általános Népegyletben.
Mi sem volt természetesebb, hogy elnökét, Kvasz Györgyöt három rendbeli feljelentés alapján sikkasztás és okirathamisítás elkövetésével vádolták. A rendőrség politikai előadója, dr.Papp Zsigmond jelentéséből a valóságos ügyintézés és szándék teljes valóságában feltárul:
"Mindeme feljelentések konkrét eredményei ama általam minden külső jel nélkül, de annál nagyobb intenzitással indított akciónak, amellyel a békéscsabai pánszláv agitáció lefékezését a politikai háttér és az ehhez fűződő kényes vonatkozások teljes elburkolása mellett Dr.Kvasz György bűnvádi és társadalmi úton való kierőszakolandó lehetetlenülése útján kívánom keresztülvinni." A pánszláv agitáció fogalma alá sorolták a Népegylet kulturális tevékenységét is, a szlovák műkedvelő színjátszásokat, a szlovák nyelvű műsoros estéket. Darányi Kálmán államtitkár több levelében foglalkozik a Népegylet ügyével. Külpolitikai szempontokra hivatkozva felhívja a Békés megyei főispán figyelmét, hogy az előzőleg egyeztetett liberális szellemben járjon el.
Egyetértett azzal, hogy ilyen módon jobban elérhető a "túlzó tót csoport" mozgásának nyomon követése az egyesületi élet keretében a Népegyletben. Így még a korábban felvázolt országos egyesület létrehozásának lehetőségét is ellensúlyozni tudták. Ugyanis a Népegyletbe a 30-as évek elején több alkalommal műkedvelő előadásokat is tartottak szlovák nyelven. Ezeknél a nyomós érveknél fogva hangsúlyozza Darányi: "Éppen azért korainak tartanám azt, hogy a Népegyletben mutatkozó bomlási tünetek ürügyül használtassanak fel dr.Kvasz Györgynek és társainak háttérbe szorítására." Tehát a hatóság szóhasználata szerint bomlási folyamat, ha a szlovák művelődés megjelenik az egyletekben. Ennél nagyobb vétek, ha e nemzetiség vezető szerepre tesz szert az adott egyesületen belül. Teljes visszaszorításukkal az adott pillanatban csakis külpolitikai megfontolások miatt nem értettek egyet. 1932. július 4-én Darányi a megtörtént közgyűlések eredményének ismeretében szemrehányóan írja ismét a főispánnak, hogy határozottan felkérte az alispán felügyeleti jogon való beavatkozásának megakadályozására. Ez nem így történt. A külföldi - főként csehszlovákiai - lapok érzékenyen reagáltak minden szlovákságot érintő jogsérelemre, vádaskodásra. Ezért aztán ismételt jótanáccsal fordul a megye politika vezetőjéhez.
Ebből kitűnik, hogy a részleges visszaszorítást tartja megfelelőnek, de úgy, hogy a hatósági részvétel ne derüljön ki. S ezek után az aktívabb, vezetésben maradt szlovákoknak hatósági támogatást - még korlátozott mértékben sem ajánlja. Ez elbizakodottságot eredményezne körükben. Inkább kezeljék jóindulatú megértéssel az egylet keretében az anyanyelv ápolására irányuló kívánságokat.
Tehát az 1932. június 5-én - a Népegylet rendkívüli közgyűlésén - az egyesület vezetőségének hosszas, heves vita közepette a tagság 36 szavazattal 26 ellenében bizalmatlanságot szavazott. Az új tisztújító közgyűlés június 26-án történt meg 80 fő jelenlétében. A hivatalos listán szereplők 75 szavazatot kaptak személyenként. Ezek a jelentés szerint kifogástalan, szélsőségtől és kilengésektől mentes személyek, kisgazdák, földművesek. Így az alapszabályszerű működésnek a továbbiakban nem volt akadálya. Tehát Papp Zsigmond rendőrségi politikai előadó még május végén jelzett és tervezett szándéka teljes eredménnyel végződött: "...az egyesületben mutatkozó egyenetlenségek kimélyítésével igyekszem a jelenlegi vezetőség pozícióját megingatni és minden külső jel nélkül, de annál nagyobb igyekezettel szítva az elégedetlenséget, dr.Kvasz György további működését lehetetlenné tenni."
1933. január 18-án a szövetkezet tagjai a csabai rendőrkapitánysághoz olvasókör alakuló közgyűlésre adtak be kérelmet. Az olvasókört "Zora slovensky Cítací Kruh" (Hajnal Szlovák Olvasókör) címen alakítanák meg. Beadványukban a kérvényezők azt írják: "A közös haza jólétének és dicsőségének emelése érdekében" történne a kör létrehozása. A kapitányság: " - minden politikai momentum teljes kirekesztése mellett — közbiztonsági okokból nem engedélyezte..." Indoklásukban érvként hozták föl, hogy az olvasókört szervezők korábban a Népegyletben az Előre sportegyesületben viselt dolgaik, valamint magatartásuk miatt a "gyűlés engedélyezését közrendészeti és közbiztonsági szempontokból aggályossá teszik. "Az olvasókör megalakulására tehát nem került sor. Ilyen formában való működésükre nem találunk adatot.. Dr.Szeberényi Gusztáv segítségével megalakult valójában az "Evangélikus Szlovák Ifjúsági Egyesület". Ezt a. kört egymás között s általában csak Spolok-nak (egyletnek) nevezték.
A többi szlovák településen is voltak - főként a dualizmus idején alakult - körök, egyletek. Ezek tevékenysége azonban csöppet sem volt látványos - mivel tagságuk a lehetőségeket fölmérve, szolidabb programokat tűzött célul. Megelégedtek a szlovák nyelvű - adott esetben akár a kormány által kiadott könyvek, sajtótermékek olvasásával, szlovák nyelvű társalgással. Medgyesegyházán például gazdakör működött. 1931-ben azt írják róla egy jelentésben, hogy ott csak magyarul beszélnek és társalognak a téli hónapokban. Szlovák újság a körbe nem jár, tagjai közül szlovák újságot senki sem járat. Pitvaroson ugyanakkor a népkörről megjegyzik, hogy vasárnaponként összejönnek a gazdák, szlovákul társalognak, de szlovák újságot a kör nem járat. Nagybánhegyesen ugyancsak működött egy olvasókör. Még a dualizmus idejéből való alakulása. Itt szlovák könyvek is voltak szép számmal. Szlovák újságok járatásáról azonban itt sincs tudomásunk. Azt pedig az eddigiek felvázolása után naivitás lett volna elvárni, hogy a községek rendszeres szlovák nyelvű művelődését hatósági úton is támogassák. Hiszen ez az öntudat táplálása lett volna. Ezzel teljesen ellentétes volt a kormányzat célja.
A legtöbb település esetében tehát maradt az egyedüli lehetőség: az egyház kebelében működni, amíg az teret biztosított arra. Az egyház ilyen irányú hajlandóságáról, sok esetben kezdeményező készségéről 24 személy önéletírásából is tudomást szerezhetünk. Ezek a források azért lényegesek szempontunkból, mivel az egyházakon belül egyes énekkarok ún. "Spevokol"-ok anyaga sem maradt fenn. Ennek oka az, hogy nem regisztrálták, s formailag nem is tartották szükségesnek - a működés ilyenképpeni igazolását. Mint az egyház tagjai - annak szerves részeként fogták fel működésüket. Ez a fajta működés valahol a legalitás és az illegalitás határán mozgott.
Medgyesegyházán Kokavec János volt, aki 1934-ben az Evangélikus Ifjúsági Egyesületen belül a szlovákul éneklő csoportot szervezte Liska ev. lelkész hallgatólagos beleegyezésével. Csanádalbertiben persze hárman is próbálkoztak a szlovák nyelv bevezetésére az egyházi kultúrrendezvényeken (Matejdes János, Hudák István, Matejdes András), de kevés eredménnyel. Új-Nagylakon Bartolomej Mihály 1926-ban egy illegális szlovák csoportot szervezett, ahol énekléssel, zenéléssel, és versmondással foglalkoztak. Később - 1931-ben - az evangélikus egyház ifjúsági csoportja lettek. Így a már 1928-ban alakított kis szlovák fúvós zenekarral együtt a 30-as években rendszeresen szerepeltek az egyház által rendezett vasárnapi iskolák szabad programjaiban. Az igazi szervezett keretek azonban Tótkomlóson jöttek létre. Még 1919-ben Hrdlicka Lajos lelkész intenciójára a fiatalok Szlovák Egyházi Énekkart alakítottak. Részt vettek ebben az egészen fiataltól - 12 éves Kulik György - a kicsit korosabb fiatalokig - 28 éves Gazsó István - számosan. Így Lóczy István, Garaj György, Maiiga János, Svetlik András. Ugyancsak 1919-ben alakították meg az egyház keretén belül a Férfiak és ifjak művelődési egyesületét. A visszaemlékezők 1946-ban kelt írásaikban minden egyes említett alkalommal titkosnak minősítették. Ez alatt mi egy egyházon belüli, alapszabályok nélkül működő - ennélfogva fél legális csoportot értünk. Ez a csoport 1927-ben létrehozza a mandolinzenekart.
Megítélésük csak 1927-ben változik meg. Bizonyára az egyházak liberálisabb viselkedése miatt gyakorivá válnak az ilyen egyházi egyesületek. Ezért a belügyminiszter 118.186/1927.B.M. VII. rendeletével kötelezővé teszi mindazon egyesületek nyilvántartásba vételét is, amelyek az egyházon belül nem a vallásos élet, az istentiszteletek fényének emelését szolgálták. A többiek továbbra is az egyházmegyei főhatóságok engedélyével működhettek tovább. Ezért az említett énekkar - Ev. Egyházi Dalegylet címen 1927-ben hivatalosan is megalakul, de továbbra is az egyház kebelén belül. Vezetője a hatóságok által később "pánszláv"-nak minősített Benyó András. 1927ben tagsága 170 fő.
Ugyanebben az évben segédkeznek a pitvarosiaknak is egy zenekar megalakí-tásában. Műsoraikkal a közeli és távoli településeken egyaránt fellépnek. Így Nagybánhegyesen, Békéscsabán, Pitvaroson, Csanádalbertin. 1930-ban az egy időre szünetelő pitvarosi együttes újraélesztésében is nagy szerepük volt a komlósiaknak. 1939-ben pedig egy újraszerveződéssel már véglegesen működőképes a pitvarosi csapat is. Persze addigra a helyzet is megváltozott, s a megítélésük is enyhébb volt. Hudák István szerint azért tudott az ilyen fajta művelődés elterjedni s ezzel szerényen a szlovák kultúra fennmaradását szolgálni, mert a hatóságok ezekkel szemben elnézőbbek voltak. 1939 után pedig még jobban ez érvényesült - amikor persze ezt a háborús viszonyok lehetővé tették. Tótkomlós persze más egyesületeivel is segítette a szlovák kultúrálódást. A húszas évek elején Kulik András részt vett a szakmája szerint legjobban megfelelő Méhész Egyesület megalakításában, amely véleménye szerint 1938-ig megtartotta szlovák jellegét. Jegyzőkönyveit szlovák nyelven vezették. Igen jelentős az egyesületek sorában a Földműves Egyesület (1902), amelynek írnoka 20 éven át a már említett Kulik András volt. Jegyzőkönyveit fennállása alatt csak szlovákul vezették. Még a többszöri főszolga-bírói kényszerítő felszólításnak sem tettek eleget.
Itt zárjuk a szlovák tagsággal is rendelkező, a szlovák jelleget magukon viselő, valamint a szlovák művelődést toleráló egyesületek vázlatos bemutatását.
Amint arra korábban már utaltunk, a szlovákok háború utáni első érdekvédelmi szervezete a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja. Igen komoly intenzitással szerveződött meg - alapozva a korábbi, Szlovák Nemzeti Egységpárt szervezeti bázisára. Mivel igen jelentős agitációs tevékenységet fejtett ki a lakosságcsere érdekében, annak befejeztével meg is szűnt. Egyrészt azért, mert túlzottan exponálta magát a repatri-ációban, másrészt szervezeti bázisát adó aktivisták és tagok egy-két kivételtől eltekintve áttelepültek.
1948. december 18-án megalakult a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége. Ezzel a magyarországi szlovákság számára történetében valóban először - olyan fejlődési lehetőséget biztosítottak, hogy az elszigetelt szlovák nyelvszigetekből egységes, kollektív nemzetiség rangjára emelkedhetett. Annak ellenére igaz ez a megállapítás, hogy megalakítását a Békés megyében élő demokratikus hagyományokat őrző kommunisták kezdeményezték.
1949 januárjától az addig megszokott módon a maga legnagyobb természetességével megalakultak az egyes településeken a Szövetség helyi szervezetei. Itt is élen jártak a Békés és Csanád (1950-től Csongrád) megyei szlovák települések. Budapesten csak 1949 decemberében, de ennek a helyi szervezetnek könyvtára és olvasóköre is volt. Ebből is látható, hogy a régi beidegződések még akkor is működtek. Holott 1946-tól folyamatosan kezdték központosítani a művelődés addigi spontán, civil szerveződéseit.
Ám 1951 elején ezt a szervezeti formát - valamennyi tömegszervezetet is beleértve -, tehát az alapszervezeti hálózatot központilag megszüntették. így a szervezet mozgástere és kapcsolatrendszere nehézkes lett, s tevékenysége is kizárólag kulturális formát öltött. Tehát ebben az esetben érdekképviseletről már szó sem lehetett. Ez abból is kiolvasható, hogy 1948 decemberétől 1960-ig a Szlovák Szövetség kongresszusát össze sem hívták. S az aktivitástól elszokott szlovákok a létrehozott bizottságokat is hagyták elaludni - mígnem 1969-es ismételt kongresszuson azokat a korábbi formákban újból létre kellett hozni.
Az 1970-es évek elején alakult meg Honismereti és Néprajzi Szekciója, 1981 óta volt Szlovák Irodalmi Szekció. Mindezek a lassan kialakuló keretek a korai előzményei a jelenkori struktúrának.
Az előző szekció a jelenlegi Szlovák Kutató Intézet, míg a másik a Szlovák írók és Művészek Szövetsége korai képződményei. A Szlovák Szövetség aktív támogatásával. Míg a SZIMSZ 1990-ben önálló szervezetként kezdett működni s fokozatosan megromlott viszonya a Szövetséggel. Ugyancsak a Szövetség ellenzőjeként alakult meg 1990ben a Szabad Szlovákok Szervezete. A korábbi szövetségi ifjúsági bizottságából alakult meg 1990- ben a Magyarországi Szlovák Fiatalok Szervezete (MASZFISZ). S a korábbi szövetségi folklór együttes Pramen (Forrás) néven ugyanebben az évben (1990) önállóvá válását kezdte meg. Ezek alapján egyáltalán nem lehet túlzás, ha azt állítjuk, az 1990-es év nem csupán az országban fordulópont, de a szlovákok életében is. Ezt az évet nevezhetjük a magyarországi szlovákság szecessziójának is.
Persze a legnagyobb szervezet az 1988-as évtől a Magyarországi Szlovákok Szövetsége nevet viseli, s ettől kezdve a negyvenes évek végén s az 50-es évben folytatódott, majd később betiltott alapszervezetek ismételt kiépítését kezdte meg intenzíven. A meglehetősen szétszórt magyarországi szlovákságot nyolc régióra osztva új szervezeti alapokra helyezte, s az alulról jövő kezdeményezésnek hangsúlyt adó tevékenységre ösztönzött.
1993. október 20-ától lépett érvénybe az 1993/LXXVII. törvénycikk, amely a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait tartalmazza, így kerülhetett sor az 1994. decemberi helyi önkormányzati választásokon a szlovák kisebbségi önkormányzatok megválasztására is. Pontos adataink az önkormányzatok megalakulásáról még nincsenek. 1995. április 10-ig kell az országos önkormányzatoknak megalakulni. Az új szerveződési keretek új munkastílust és aktivitást igényelnek. Remélhető, hogy ennek valóra váltása sikerül, hiszen a hazai szlovákság 1988 óta erre az önálló kezdeményezésen alapuló céltudatos tevékenységre volt ösztönözve.
Vázlatos áttekintésünk végére érve megállapíthatjuk, hogy a magyarországi szlovákság 20. századi története osztozik a század minden fellendülést, illetve katasztrófát jelentő korszakában a többségi nemzettel. Azzal többé-kevésbé szerves egységben reagált az őt ért ráhatásokra. Ám a szabad, önálló mozgásteret talán csak most, az ezredforduló küszöbén nyerte el először. Ám ezek még most is csupán remények. A követendő gyakorlat majd megvilágítja, mennyire szabad az a szabadnak vélt mozgástér, s mennyire biztosítottak az önállóság és függetlenség feltételei. Bízzunk abban, hogy a magyarországi szlovákság útja, tevékenysége a 20. század utolsó fél évtizedében áldásos lesz.
***
Irodalom
Önálló művek
Tanulmányok:
Cikkek:
| |