|
|
Móré román eredetű, Hunyad vármegyei köznemesi családból származott. Születésének pontos dátuma nem ismert. Kb. 1475-1480 között látta meg a napvilágot, valószínűleg a családi központban. Apja, Csulai Vlad, szerény birtokkal rendelkező nemes kenéz volt. Neve is, méltósága is arról árulkodik, hogy román nemzetiségű volt.
A kenéz méltóságnév az Erdélybe betelepült románság előkelőinek nemesi címe.
A Móré névnek többféle jelentése is lehet. A három legvalószínűbbet felsorolom:
A Móré családnak nem egy tagja az ország legmagasabb köreiben mozgott.
Egyik fivére, Móré György, előbb szörényi bán volt (1492-1494), majd nándorfehérvári bán (1495-1506). Mivel ilyen nagy méltóságba az ismeretlenség homályából kikerülve nem lehet jutni, György úrnak valószínűleg már Hunyadi Mátyás idejében is ismert személynek kellett lennie a királyi udvarnál. Egyes források szerint Móré György, mint II. Lajos király kísérője, a mohácsi csatában halt meg. Elete végéig a mindenkori uralkodó támasza volt tehát. Egy ilyen fivér biztos támasz a felemelkedni vágyó testvér számára.
A másik Móré-testvér, aki magas tisztséget ért el, Móré Fülöp volt. Tanulmányait Itáliában végezte, a magyarok által igen kedvelt bolognai egyetemen. Alapos humanista képzettséget szerzett. Hazaérkezve királyi titkár lett belőle, ami nem kis dolog, hiszen nem egyedüli magyarként tanult ő külországban. Hamarosan királynéi udvarmesterré nevezték ki, majd Magyarország állandó velencei követeként visszakerült a humanizmus bölcsőjébe, olasz honba. Ezen idő alatt egyházi címei is gyarapodtak: előbb bácsi, majd budai, végül egri prépost. Közben esztergomi kanonok, míg elérkezett végső állomáshelyére, Pécsre, ahol előbb préposttá nevezték ki, majd 1524-től haláláig pécsi püspökké. Udvari pályafutását Szatmári György esztergomi érsek pártfogolta. Püspöki kinevezése mellett Baranya vármegye főispánjának tisztét is betöltötte. Bátyjához, Györgyhöz hasonlóan szintén a mohácsi csata idején vesztette életét. A csata után még el tudott menekülni, de sebeibe hamarosan belehalt.3
E két magas állású testvér bizonyára egyengette László útját, hiszen már kora ifjúságától -mikor még érdemtelen ember volt - a legfelsőbb körökben mozoghatott. Rá fogok mutatni, hogy felnőtt korában már önállóan érdemelte vívta ki pozícióját, azonban a tizenéves apródnak még elkelhetett fivérei támogatása.
Már fiatalon a királyi udvarnál szolgált, amint egy 1495-ös keltezésű adat tanúsítja, mely szerint a lőcsei országgyűlés idején a kincstárnok neki is posztót adat, hogy ruhát varrasson. Ekkortájt bizonyára apród volt, s a nemesi ifjak szokásos életét élte, akik rendszerint a király, vagy jelentősebb nagyurak mellett apródként tanulták a katonai mesterséget. Lakomákon, vadászatokon, lovagi tornákon vettek részt, ahol esélyt kaphattak arra, hogy addig megszerzett tudásukat bemutassák, s új tapasztalatokra tegyenek szert. Rendszeres iskolai képzés nem lévén, az élet volt az iskola. Közben elsajátították a lovagias viselkedés alapjait, megtanulták az udvari szokásokat, esetleg külföldi tapasztalatokra is szert tettek, ha uruk kíséretében módjuk nyílt külországba utazni.
A krónikák szerint az ifjú Móré László szép arcú férfi volt, aki kiváló bajvívó hírében állt, aki nem hátrált meg a viadalok elől. Talán a testvérei pártfogása mellett ennek is köszönhető, hogy egyre feljebb emelkedett a ranglétrán.
Néhány év múltán részt vett a Dózsa-féle parasztfelkelés leverésében is. 1514. június 21-én Bornemissza János budai várnagy alvezéreként harcolt a gubacsi csatában, ahol Dózsa György testvérének, Gergelynek paraszthadait szétverték. Olyan alvezér társai voltak itt, mint a mohácsi csatában a magyar sereget vezető Tomori Pál, aki a gyászos emlékű mohácsi csata idején már kalocsai érsek volt, vagy Batthyány Ferenc, ki Móréval együtt ekkor már a király ifjú kamarása volt.
Ekkortájt már - valószínűleg - maga erejéből haladt felfelé a ranglétrán. Az ifjú Lajos király éppúgy szívébe zárta, mint az energikus királyné. Elnyerte tőlük előbb a főpohárnoki, később a királyi tanácsosi címet is. Ezek a címek ma nem mondanak semmit, de abban a korban azt jelentették, hogy az adott cím viselője az uralkodó közvetlen belső köreihez tartozik. Befolyása van, véleményét kikérhetik akár országos ügyekben is, s pártfogója lehet kevésbé magas állású személyeknek. Ezen kívül a címekkel gyakorta birtok is járt, s ez abban az időben többnyire a vagyon egyetlen, de mindenesetre legfőbb forrása volt.
1524-ben elhunyt a hatalmas vagyonnal, országrésznyi birtokkal rendelkező bán, Újlaki Lőrinc herceg. Volt egy örökösödési szerződés az Újlaki és a Szapolyai család között, mely még II. Lajos atyja, Ulászló király ellen irányult. Magtalanul elhunyt (azaz fiú örökös nélkül meghalt) urak után a birtokuk a királyra szállt, amit csak úgy lehetett kivédeni, ha két család szerződést kötött, mely szerint a bármelyikük kihalása esetén a másik örökli minden birtokát. Azonban ez a szerződés II. Lajos szerint érvénytelen volt, mert a szerződés megkötése után Újlakit lázadás miatt jószágvesztésre ítélték, s birtokait csak azzal a feltétellel kapta vissza, ha azok halála után a koronára szállnak vissza. Így a király tette rá kezét a horvátországi és szlavóniai birtokokra.
Újlaki özvegye a még mindig fiatal és szemrevaló Bakos Magdolna ekkor ultimátumot kapott az uralkodótól. Maradhat elhunyt férje birtokán, ha kezét a király kedves emberének, Móré Lászlónak nyújtja. Még nem telt le a gyászév, mikor 1525. tavaszán már Móré László kezén volt a délvidék, második felesége hozományaként. Ettől az időtől kezdve a főurak közé emelkedett. Szerzett azonban egy örökre szóló ellenséget is a nagy vagyon mellé: Szapolyai Jánost, aki nem kisebb birtokok ura volt, mint Móré uram.
Szapolyai nem hagyta annyiban, elérte, hogy az országgyűlés az ő javára ítélje a vitatott örökséget. Azonban Móré László személyében emberére talált. Vállalta a pert, vállalta a fegyveres ellenállást.
Mohács után változott a helyzet, Szapolyai lett a király. Móré ennek ellenére megtartotta birtokait. Eleinte ravaszsággal, ugyanis elment Szapolyai koronázására, aki ezt talán behódolásnak vette, s jobbnak látta táborában látni a dúsgazdag és erős főurat, mintsem az ellenségei sorában. Később pedig sikerült megtartania birtokait, mert I. Ferdinánd pártjára állt.
Tartósan azonban egyik uralkodót sem szolgálta. Délvidéki birtokaira támaszkodva a Dunántúl közepén, Várpalotán építette ki uradalmi központját. A források szerint itt mindenki ellen harcolt. Kifosztotta az úton járókat, a nemes urakat fogságba vetette, s csak tekintélyes összegű váltságdíj megfizetése ellenében engedte őket szabadon.
A két legális király, I Ferdinánd és I. János követei 1531. január 21-én Visegrádon tárgyaltak, ahol megegyeztek, hogy meg kell zabolázni a harmadikat, az illegális uralkodót, kinek országa volt az országban, Móré Lászlót.
János király parancsot adott hadvezérének, hogy foglalja el Palota várát. Az ostromló sereget erősítette a negyedik uralkodó - I. Szulejmán - kölcsönadott segédcsapata is, Hasszán bég vezetésével. Ebben a török segédcsapatban volt egy tiszt, Kászon bég, aki ekkor szerez tapasztalatot arról, hogyan lehet és kell harcolni Móré ellen, s akinek még végzetes szerep jut a szilaj magyar főúr életében. Ferdinánd király a maga részéről nem katonákat küldött, hanem egy csapat felvidéki bányászt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a vár elfoglalását a sereg e bányászoknak köszönhette, akik aknákat fúrtak a falak alá, s így sikerült a tört réseken behatolniuk a várba a janicsároknak, akik szörnyű vérengzést vittek végbe a várbeli vitézek között, akik addig hősiesen tartották magukat.
Móré el tudott menekülni, de menekvését a krónikák dicstelen fényben tüntetik fel. Magára hagyta a várat, a gyermekeit és az embereit.
Palotáról horvátországi birtokára, az erős Rahócra menekült. Itt csendesen élt egészen 1537-ig, mikor a törökök és Szapolyai seregei több várából is elüldözték. 1542-ig aztán huszárjaival Ferdinánd zsoldjában harcolt a déli végeken.
1542-ben első feleségének egyik rokona, Losonczy István, neki adta nána várát, mely eredetileg a kabar törzsbéli Aba nemzetség egyik ágának, a Kompolthy-családnak a vára volt. A Kompolthyak kihaltak 1523-ban, ám előtte örökösödési szerződést kötöttek a Guthi Országh-családdal. Ezután a vár a Sirokot is birtokló Országhok tulajdona lett. 1540 táján vette feleségül Országh László özvegyét, Pekri Annát Losonczy István, s így került a nánai vár is átmenetileg - Országh Kristóf nagykorúságáig - az ő kormányzása alá.
Móré László nem megvert, menekülő számkivetettként érkezett Nánára. Erős huszárcsapata a legenda szerint mesebeli mennyiségű kincset kísért. E várban is úgy élt, ahogyan eddig máshol, amivel ismét kivívta a krónikások rosszallását.
Bizonyos, hogy jól szervezett kémhálózatot működtetett Budán, mert első kézből értesült a török minden lépéséről. Érthető, hiszen ő már nagyon rég harcolt az Ázsiából jött ellenséggel, nem úgy, mint az Észak-magyarországi urak. Tudta, hogy a jólértesültség a hadi sikerek egyik fő előmozdítója.
Nánára érkezése után egy éven át sorozatosan zaklatta a törököket. A budai basa ezt bizonyára nem nézte jó szemmel. Az „i"-re az tette fel a pontot, amikor Móré kirabolta Szolnok közelében a budai basa karavánját. A felbőszült török főtiszt azt a Kászon basát vette maga mellé, az ostromló sereg alvezéréül, aki már Palota ostrománál is harcolt Móré ellen.
1543-ban, valószínűleg ősszel, talán épp szeptemberben a török sereg megérkezett a vár falai alá. Istvánffy Miklós szerint ekkor Móré csellel próbált szabadulni. Kincseit az ostromlók elé szórta, s amíg azt szedték, megpróbált elmenekülni fiaival. A menekülés nem sikerült, elfogták és erős őrizet mellett Isztambulba vitték. A híres-hírhedt török börtönerőd, a Jedikula (magyarul a Héttorony) kapuja becsukódott mögötte örökre.
Móré László túlságosan gazdag, nagyhatalmú és vitéz úr volt ahhoz, hogy a törökök elengedjék. Még váltságdíjért sem adták vissza szabadságát, mert már addig is sokat ártott nekik. Abban a korban nem volt ritka az sem, hogy a fogoly maga ment váltságdíját összeszedni. Ilyenkor könnyű lábbilincset raktak rá, ami jelezte mindenki számára, hogy valakinek a rabja, s íratlan szabály volt, hogy az ilyen embert nem bántották, nem vetették újabb fogságba. Bármilyen hihetetlen, de ezek a foglyok - vagy váltságdíjjal, vagy anélkül -mindig visszatértek rabtartójukhoz. Ha vitték a váltságdíjat, annak fejében megszabadultak, ha nem, ették tovább a rabok kenyerét. Senki sem szökött meg, mert tudták, ha eljátsszák a becsületet, többé senkit nem ereszt haza ily módon a török. Nos, Móré Lászlót nemhogy így nem engedték el, de még közvetítők útján sem tárgyaltak szabadon bocsátásáról.
Móré László hajlandónak mutatkozott a muzulmán hit felvételére a szabadságáért cserébe. Ez nem ment ritkaságszámba. Takács Sándor jegyzi le a „Bajvívó magyarok"-ban, miszerint „ ...a mieink közül sokan török hitre tértek... Még a papok között is akadtak ilyenek... magyar katonákat díván elé állították. Ha itt megesküdtek a Koránra,... nem vasalták őket gályára... majd mind hazatértek, s itthon ismét a régi hitükre tértek. "
Efféle török hitre térés lehetett Móré „csíziója" is, ahogyan abban a korban a törökké válás szertartásának részét képező körülmetélkedést nevezték. Bár alávetette magát, a törökök nem bíztak az egykori veszedelmes ellenfélben. Ellenben két fiát, kik vele együtt estek fogságba Nánán, szabadon bocsátották. Egyikük idővel hazatért Magyarországra. A másik azonban katonai karriert futott be a török hadseregben: kapudán basa lett. A kapudán basák voltak a török hadiflotta főparancsnokai. Talán azért a tengeren tudott ily magasra emelkedni, mert testvére szökése után magyar földre őt sem eresztették a haddal.
Móré László 1554-ben még élt, halálának időpontja ismeretlen. Mindenesetre olyan főurat veszítettünk el személyében, aki tehetséges hadvezérként a magyar történelem kerekén is fordíthatott volna, ha a Nána ostromát követő évtizedekben szabadon él hazájában.
Az utókor besározta Móré László emlékét, rajtunk a sor, hogy életének hiteles történetét elmeséljük a világnak.
Móré Lászlóról az egész ország hallott, olvasott, hiszen szerepel az egyik legnépszerűbb történelmi regényben, a Gárdonyi Géza által írt „Egri csillagok"-ban, mely évtizedek óta kötelező olvasmány az általános iskolákban. Mégsem népszerű, mint az egri várat maroknyi ember élén hősiesen megvédelmező Dobó István. Talán akadnak olyan emberek, akiknek szemében már az is kegyeletsértés, ha együtt említem ezt a két nevet.
Gárdonyi regényében Móré alattomos, ravasz, jellemtelen, hazug ember, aki alig több holmi hitvány rablógyilkosnál. No, persze ezt a képet erősen árnyalja, ha arra gondolunk, hogy a fentebb említett két kétes hitelességű írásból is merített ismereteket az író.
A regényben többször is szerepel Móré, s minden esetben hitvány alakként, mind külsejében, mind tulajdonságaiban. Ez a kép igen távol áll Csiffáry Gergely modern kutatáson alapuló Móré-képétől.
A fenti idézetekkel csak megalapozta az író Móré rossz hírnevét. Később, a Jedikula-béli epizód során érezteti igazán a kor megvetését, mikor is a fogoly Török Bálint és Maylád István szóba sem akart állni Móréval, különösen azután, hogy megtudták, török hitre tért.
Móré László korának élete
Takáts Sándor „Bajvívó magyarok" c. könyve kiváló bemutatása a XVI-XVII. századi Magyarország életének. Tanúsága szerint abban a korban, amikor jól tudjuk, hogy három uralkodója is volt a háromfelé szakadt országnak, az emberek élete a fennmaradásról szólt, bármi áron. Az urak állandóan váltogatták királyukat, aszerint, hogy épp melyiktől remélhettek előnyöket, vagy hol kezdett égni a lábuk alatt a talaj.
A délvidéki urak a törökök terjeszkedése miatt elvesztették birtokaikat, sokszor családjukat is.
Nincstelenként, egy szál karddal álltak be valamelyik végvárba szegénylegénynek, rosszul fizetett katonának. „Harcosaink jó része a hódoltság területéről elűzött nemesekből került ki. "6 A nevük „szegénylegények". Nem azért hívták őket legénynek, mert családjuk ne lett volna, hanem a hadi iskola inaséveit, az apródságot kijárt, a csaták próbáit megjárt vitézek megszólítása volt ez.
Egyetlen jövedelemforrásuk az volt, amit fegyverrel el tudtak venni. Ha a portyázás, vásárütés nem sikerült, akkor éheztek és rongyosan jártak. Mivel a zsoldot rendre nem kapták meg, főleg a királyi Magyarországon, s ezért gyakorta nagy nyomorban éltek, a téli hónapokat mindig nehezen böjtölték ki, s már alig várták, hogy kitavaszodjék, a mezőkön a fű kisarjadjon, s ők indulhassanak a török vidékekre portyázni. „A legjobb vitézek -jelenti Batthyány Kristóf-, hogy családjukat táplálhassák, kénytelenek a falukra menni, s a másét elvenni. S ha megfogják őket, a hazának e hű és vitéz katonáit, mint rablókat kerékbetörik vagy felakasztják."
Portyáik közben messze elkalandoztak a törökök által megszállt vidékekre is. Az egri vitézeknek volt a legveszekedettebb híre. Ha megjelentek valahol egy villámgyors rajtaütésre, a törököknek elegendő volt meglátni az egri hadilobogót, hogy hanyatt-homlok menekülni kezdjenek.
Amint lehetett, kivonultak, s éjszaka közelítették meg a les helyét. Óvatosnak kellett lenniük, mert a praktikákat a török is ismerte és alkalmazta. Mindenféle ravasz fogást bevetettek a siker érdekében. Megérte a fáradtságot, mert a sikeres les után volt pénz, fegyver, ló bőven.
A tapasztalt legények ezért telente is karbantartották fegyverzetüket és fegyverforgató tudományukat. Az inasok, apródok, avagy kardhordozók ekkor lesték el tőlük az alkalmazandó fogásokat, s tanulták meg a számos csataelbeszélésből a követendő taktikát, haditervet, válogatott furfangokat.
A törökökkel többnyire jó viszonyt ápoltak, összejártak baj vívásokra, melyek rendszerint közös lakomával, ivászattal értek véget, akkor is, ha halál esett a viadalon. A szomszéd végeken az is szokásban volt, hogy egymást mulatságba hívták. Az első tavaszi jó idő beköszöntétől gyakran lehetett látni a virágos mezőkön mulatozó török és magyar csapatokat. Közben megnézték egymás lovait, fegyvereit. Ez volt a magyarázata annak, hogy a vitézek mindkét részről nemcsak a legtöbb ellenfél nevét, de még a híresebb bajnokok lovának nevét is ismerték.
A kereskedők, vásárosok jobban szerették a törököket, akik szavatolták biztonságukat, mint a magyar mezei katonákat, aki bizony sokszor kirabolták őket. A török pénzzel, a magyar karddal fizetett az áruért.
A törökök számára fontos volt a kereskedelem zavartalanságának biztosítása. Ennek érdekében az általuk ellenőrzött területeken akár fegyveres őrséggel vigyázták a nagyobb biztonság okáért csapatosan vándorló kereskedőket. Maguk a vásárok több naposak voltak. A vásárütésre legalkalmasabb az utolsó nap volt, mikor már sok pénz volt a kereskedőknél, az is elcsomagolva, s az áldomásivással volt elfoglalva a kalmárok hada.
A vásárokat rendszerint erősebb török csapat védte, a magyar vitézek mégis sokszor sikerrel jártak, s eleget raboltak ahhoz, hogy akár egy esztendőn át megéljenek belőle. A zsákmányt a végek íratlan törvényei alapján kótya-vetyére bocsátották, s a befolyt összegen osztoztak a portyán részt vett legények.
Ebben a korban tehát a közvélekedéssel ellentétben a rablásokat sokszor a magyarok követték el, és egyáltalán nem utálta mindenki a törököket. A kereskedők különösen nem, mivel a törökök annyira bíztak bennük, hogy nem egy magyar kereskedőnek akár 30-50 ezer forintig is hiteleztek. Óriási pénz volt ez.
Az urak legtöbbje a zavarosban halászott. Akinek égett valahol a lába alatt a talaj, csak át kellett mennie a másik királyhoz, s máris biztonságban érezhette magát. Egymás kirablásával, váltságért való túszul ejtésével, erőszakos vagyongyarapítással fecsérelték erejüket, ahelyett, hogy a török és a német ellen összefogtak volna.
Eddig nem ismert titkok Móré Lászlóról és kortársairól
Az egri Dobó István Vármúzeum 2007. évi évkönyvében megjelent Csiffáry Gergely írása Móré Lászlóról. Ebben a tanulmányban számos olyan kutatási eredmény szerepel, mely Móré László személyét is, kortársait is más megvilágításban mutatja meg.
Azt már életrajzában említettem, hogy az 1524. év májusának végén meghalt Újlaki Lőrinc herceg második feleségét, Bakos Magdolnát Móré még a gyászév letelte előtt feleségül vette. E házasság révén a legvagyonosabb főurak közé került. Azonban Szapolyai János magának követelte az Újlaki-örökséget egy örökösödési szerződésre hivatkozva. A szerződést II. Lajos király nem ismerte el. Így Móré és Szapolyai ellenfelekké váltak, hosszú évekig pereskedtek. Mivel később Szapolyait királlyá választották, érthető, hogy a történetírók jobban kedveztek a király személyének, mint Mórénak, aki szembeszállt vele.
Nem szabad elfelednünk azonban, hogy Szapolyai egyáltalán nem volt a hazáért élő-haló nagy uralkodó. Tudatosan készült királyi méltóságára. Nem nősült meg igen sokáig, mert számított rá, hogy uralkodóként előnyös házasságot köthet valamely európai uralkodóházzal. Csak az volt a kérdés, mikor jön el az ő ideje. Nos, eljött, mégpedig 1526. augusztus 29-én, amikor Szapolyai tétlenül nézte, hogyan mészárolják le a törökök az akkori Magyarország színe-virágát. A király is életét vesztette, s a későbbi jó János király csak erre várt.
Ne fussunk ennyire előre, ugorjunk vissza 1525. február 16-ra, amikor a pannonhalmi apát és a konvent a király előtt panaszt tett, mert néhány úr az 1524. évi Somogy megyei tizedeket a saját birtokán lefoglalta. Ezek között az urak között első helyen állt Török Bálint és Móré László. Nem ez volt a kor egyetlen visszás cselekedete, Török Bálint erőszakos, harácsoló természete rendre beszéd és levéltéma volt. Csakúgy, mint 25 év múlva Dobó István működése, akit Szentmária község jelentett fel a királynál, mivel egri vitézeivel fosztogatta a falut.
1530-tól Török Bálint és Bakics Pál rendszeresen feldúlták Veszprém városának környékét, rettegésben tartva a lakosságot. E rablásokban, fosztogatásokban részt vett a Szapolyai pártján álló tihanyi apát is, aki még az adót sem fizette be birtokai után.
A Dunántúlon Móré legjelentősebb vára Palota volt. Ezt a várat 1529-re megerősítette. Pár év alatt Székesfehérvár környékén 134.000 Ft értékű vagyont szedett össze. Rablásait a két király elítélte és Mórét a fegyverszünetből kizárta. 1527-1533 között magánháborút vívott a királyok ellen. 1533. április 13-án £aski Jeromos parancsot kapott János királytól, hogy vegye be Palotát. Ehhez a vállalkozáshoz csatlakozott egy török segédcsapat és Ferdinánd részéről 400 felvidéki bányász, akik aknákat ástak a vár alá. Móré elmenekült, gyermekei fogságba estek.
Móré részt vett a szerencsétlen végű 1537-es szlavóniai hadjáratban 500 huszárjával. A hadjáratot nem ő vezette, s a hadat sem ő hagyta ott először, hanem a fővezér.
1542-ben Nána várában él. Gyakori portyázással zavarta innen a törököket. Bali budai basa és Kászon basa - aki harcolt Móré ellen Palota ostrománál is - jelentős sereget gyűjtöttek és megtámadták Nána várát. Az ostrom sikeres volt, Mórét örökös fogságba hurcolták Sztambulba, Nána pedig megszűnt erősség lenni.
A sztambuli fogság ideje alatt Móré körülmetéltette magát és felvette a muzulmán hitet, gondolván, hogy így megszabadulhat, s talán lehetővé válik szökése. Később elérkezett a hír Budára, hogy Enyingi Török Bálint is török ruhában jár, s törökké akar lenni.
Nem volt ez egyedülálló eset, akadt, aki már háromszor-négyszer is fogságba esett. Az ilyenek jól ismerték a szokást, minden gondolkodás nélkül újra esküdtek a Koránra. Nem csak a férfiak, sokszor az asszonyok, még főúri magyar nők is török hitre tértek, házasság révén. Nagy jótevői lettek így ezek a névtelen asszonyok a magyar népnek, mert férjeik szigorán sokszor enyhítettek, szívüket a magyarok felé hajlították.
Summa
Az eddig leírtakból jól látható, hogy mások is úgy éltek, mint Móré László. Nagy nemzeti hőseink - kiket a historikusok, s az irodalom emelt a dicsőség talapzatára, mint Török Bálintot, vagy Dobó Istvánt -, sőt még egyházi személyek sem tartózkodtak a rablástól, gyilkolástól, erőszakoskodástól. Az igazságosság megkívánja, hogy vagy az említett hősöket is nevezzék országdúló gazembernek, vagy Móré Lászlót sem.
Csiffáry Gergely szerint a saját kora szemében Móré egyetlen megbocsáthatatlan bűne a török hitre térés volt. Ezért maradt fenn rossz emlékezete. Láthattuk azonban, hogy a török hitre térés sem volt ritka, s épp a Gárdonyi által magasztalt Török Bálint is erre készült, hogy sorsán enyhítsen. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az én falum várkapitánya kapta azt a hálátlan szerepet, hogy a minden regényben szükséges negatív szereplő bőrét húzzák rá. Gárdonyi csak a fentebb felsorolt történeti munkákra támaszkodhatott, s így nem hibáztatom, ha úgy érezte, megtalálta azt az embert, aki az ellenpólust adva még jobban kiemelheti regényében Török Bálint és Dobó István pozitív jellemét.
A tetteihez sokszor igaztalan vádakat is tapasztottak. Még a történetírók is feljegyezték, hogy aranyat szórva a török közé, két ízben is próbált elmenekülni ostromlott váraiból. Előbb Palotáról, majd Nánáról. Csakhogy ez a momentum nem egyedülálló. Már Szent László legendáiban is szerepel, hogy a menekülő kunok aranyat szórtak a király katonái elé, s azok csak akkor folytatták az üldözést, mikor a szent király fohászára az aranyak kővé váltak. Ez Szent László pénzének legendája. Későbbi korokból sem ritka, hogy valamely ostromlott várúr ezzel a fogással élt volna, elég csak a magyar várakról szóló könyveket végigolvasni, s legalább két változatban látjuk viszont a pénzszórást. Lehet, hogy Móré is megtette, lehet, hogy ő sem.
Javára szól, hogy korántsem minden kortársa ítélte el tetteit és személyét, védelmezői is voltak, akiket felháborított Palota ostroma. Az egyik legtekintélyesebb közülük, az egri érsek. még levelet is írt a királynak, melyben kijelentette, hogy kár volt megengedni Palota elfoglalását. E tettel megbántották Mórét is, meg huszárjait is. Egy rabló kedvéért írna ilyeneket egy érsek?
Vajon a huszárság miért bántódna meg egy rabló megregulázásáért? Csak úgy lehetséges ez, hogy az illető nem rabló volt, hanem vitéz hadvezér, aki sokszor vezette győzelemre a legényeket, s akik valósággal istenítették őt. A mezei hadakra még az uralkodónak is szüksége volt. Jóindulatuk kockára tétele akár a királyi hatalmat is veszélyeztethette. Móré tehát aligha volt rabló, inkább olyan erős úr, akitől félni kellet, s akire túlerővel, három uralkodó egyesített seregével kellett támadni.
Nem találom bűnösnek a kortársai által felhozott vádakban Móré Lászlót. Megismertem azonban személyében egy félelmet nem ismerő, ha kell, királyok önkényével is dacoló, a hölgyek szívét megdobogtató szépségű, katonai mesterségekben járatos főurat, aki legtöbbször mégis a törökök ellen fordította kardját, s akit épp ezért soha nem bocsátottak szabadon, mert félték nevét még az ellenség soraiban is. Mindenképp Dobó Istvánnal és Török Bálinttal együtt kellene említeni a nevét.
Lábjegyzetek:
|
|