Előző fejezet Következő fejezet

I. Pilisszántó múltjából

 

Pilisszántó történetének vázlata a török időkig

A Pilis-hegység mind szerkezetében, mind pedig alaki vonásaiban a Budai-hegység hasonmása. A kettőt egymástól a Pilisvörösvári árok választja el. Mindkettő torlódott, pikkelyes szerkezetű röghegység. A túlnyomóan triászkori mészkőből és dolomitból felépített hegység területe változatos. Mai domborzati formáját a felső pliocén és pleisztocén kori klímaváltozások pusztító hatásának eredményeként nyerte. A pleisztocén nedves éghajlati szakaszaiban képződtek a hegység barlangjai, a pilisi Legény és Leány-barlang és a Pilisszántói Kőfülkék. A pleisztocén száraz, sztyeppéi fázisában a hegység zárt medencéiben lösztakarók képződtek. A lejtőket bontogató kifagyás nyomán pedig periglaciális, törmeléklejtők, törmelékfelhalmozódások jöttek létre. A Pilis-hegység legmagasabb hegyének, a 757 m magas Pilis-tetőnek déli oldalát már az őskor embere is megtelepülésre alkalmas helynek találta. Északról a Pilis-tető, északkeletre Som-hegy, Hosszú-hegy védte a zord északi szelektől a völgyet, míg délről, illetve nyugat felől lankás dombok tették a tájat változatossá. A völgyben fakadó források vizét a Határréti patak gyűjti össze és viszi a Vörösvári árkon át a Dunába.

Régészeti megfigyelések adatai szerint a tájat az utolsó jégkorszak idején vette birtokba a gyűjtögető, vadászó ősember. Vadásztáborainak a nyomát a pilisszántói I. és II. számú Kőfülke őrizte meg számunkra. A kőfülkék feltárása a század elejétől több részletben zajlott. A kőfülke betöltésében a humuszréteg alatt közel 2,5 m vastagságban hét jégkori réteg került elő. A régészeti feltárások nyomán bontakozott ki előttünk a 22000-16000 év között élt és tevékenykedett közösség fennmaradt emlékanyaga. Ez az emlékanyag természetesen csak töredékét képviselheti annak a feltehetően gazdag tárgyi világnak, amellyel az akkor élt ember körülvette magát, de mára már elenyészett. Ami megmaradt, vagyis az évezredek multán is megőrződött tárgyak az idő vasfogának ellenálló anyagból, kőből illetve csontból készültek. Olyan jellegzetes, a korra és a területre jellemző tárgyak kerültek napvilágra, amelyek Pilisszántói kultúra néven ismertek. Ezek között kőpengék, kőkaparók, csonteszközök vannak, valamint egy kisméretű, csontból faragott idol, bálvány. A faunára, a vadászott és a táborhelyre cipelt elejtett állatok fajtáira a feltárás során napvilágra került állatcsont maradványok értékelése nyomán kaptuk meg a választ. A legalsó rétegből, a Würm jégkorszak elejéről a klímadiktálta állatvándorlást jelez a pásztormadár és a maral szarvas csontok jelenléte. A mérsékelt erdei - erdős-sztyeppei faunában szubartikus, tajgai elemek hatolnak be, amelyek egyben jelzik egy újabb klíma és ezzel összefüggő faunaösszetétel-változás bekövetkezését. A középső rétegekből barlangi medve, barlangi oroszlán és hiéna, bölény, erdei borz és vaddisznó, valamint első esetben háziasított ló jelenik meg a leletanyagban. A kőfülkéknek a jégkorszak közepéhez tartozó felső rétegeiben a már háziasított ló és kutya is megjelenik, valamint az előző rétegből megismert vadállatok mellett a leletek csaknem 80%-át adó rénszarvas maradványok. A kőfülkében a kutatók véleménye szerint a gyűjtögető rénszarvas vadász népcsoport idején hús és prémraktárak voltak. Az elejtett állatoknak már csak a kicsontozott, húsos részét és a prémjét hordták fel a kőfülkébe. A későbbi időben a rétegek tanúsága szerint a kőfülkék számtalan esetben szolgáltak menedékül a bronzkor, később pedig a középkor emberének.

A kőkorszak vadászó és gyűjtögető népcsoportjai után a szántói völgyben otthonra találtak az állattenyésztéssel, földműveléssel foglalkozó és a hely adottságait kihasználva a környező erdőségekben vadászó népcsoportok, kultúrák emberei is. A falu határában számos helyről ismerünk a földművelés által megbolygatott földfelszínen talált bronzkori, illetve vaskori cserépedény töredékeket. Ezek a leletek a mai falutól délre, a Háziréti patakba ömlő kis patak partján, a Za dolinu uszke, a Nagy plácskó és a Kálvária-Dűlő területére jelölik ki a bronzkori illetve a vaskori település helyét.

A Krisztus születését követő néhány évtized alatt megszilárduló római uralmat Pannoniában egy késői vaskori kultúra, a kelta műveltség előzte meg. Ezen a területen a kelták eraviscus törzse élt, amelynek a központja a Gellért-hegyen volt. Ez a nép az edényeit már korongon készítette, és nagyon fejlett fémfeldolgozó iparral rendelkezett. A római foglalást követően ez a nép jelentősen hozzájárult a római kultúra felvirágoztatásához. A kelta mesterek tevékenysége nyomán a II. sz. második felére az egész római birodalmat meghódító kelta ízlésvilág vált divattá több évtizedre.

A falutól délre a Nagy plácskó határrészén a Háziréti patak és a kis patak összefolyásánál kelta edények kerültek elő, és házakra utaló hamus foltokat figyeltek meg a kutatók. Ugyancsak kelta, de már rómaikori edénytöredékek kerültek elő a Za dolinu uszke határrészen, délnyugatra a falutól. Ezek a leletek mind azt bizonyítják, hogy a római foglalást megelőzően és azt követően is a bennszülött kelta lakosság folyamatosan jelen volt ebben a térségben.

A rómaiak tartományszervező, közigazgatást megteremtő és nem utolsó sorban építő tevékenysége a mi területünkre is rányomta bélyegét. A Duna, mint határfolyó kijelölésével és a határt, a limest követő utak kiépülésével, valamint az utak által összekötött legiotáborok, erődök felépítésével állandósult a római jelenlét. A Pannoniában állomásozó két elithadsereg, az aquincumi Legio II Adiutrix és a brigetioi (Szőny-Komárom) Legio I. Adintrix helyőrséget a Dunakanyarban összekötő limesút lerövidítését a célszerűség igényelte, ezért Aquincum és Solva (Esztergom) között egy, a mi településünket is érintő diagonális utat építettek, amelynek néhány szakaszát sikerült megfigyelni a faluban illetve a falu határában.

A községhatár délnyugati szélét átszelő útnak kb. 1. mérföld (1,48 km) hosszú, fasorral szegélyezett, viszonylag jó állapotban fennmaradt szakaszát figyelték meg, amely út Piliscsév határában halad tovább. Ennek az útnak folytatása az ellenkező irányban a Hosszú-hegy' párkányán halad tovább délkelet felé, Aquincumnak tartva. Ennek az útnak számos emléke maradt fenn. Talán a leglátványosabbak a mai falu képéhez is hozzá tartozó mérföldkövek, amelyek minden fontosabb római út tartozékai voltak. Ezeken a kerekre, hat-, vagy nyolcszögletesre faragott kőoszlopokon általában a helyőrségektől, illetve a nagyobb városoktól mért távolságot adták meg. A mi köveinken Aquincum, Pannóniai Inferior (Alsó Pannónia) fővárosától mért távolságot jelölték római mérföldben (1 Mille Passum (mérföld)=l480 m). A mérföldköveken a távolsági adatokon túlmenően nagyon fontos történeti adatok is szerepeltek, amelyek híven tükrözik a kor politikai és gazdasági viszonyait, (pl. az emlékezetvesztésre (damnatio memóriáé) ítélt néhai császár nevét központi utasításra kivakarták minden feliratról). A feliratok egy-egy uralkodó építési tevékenységére szolgáltatnak adatokat.

Egy mérföldkő felirat a császári címek felsorolásával kezdődik és az Aquincumtól mért távolság megjelölésével záródik. így a templom előtt álló, még a múlt század első felében előkerült két római mérföldkő egyikén a felirat magyar fordításban a következő: A kegyes fényességes Marcus Aurelius Severus Alexander császár a legfőbb hadúr és főpap,

akit nyolc alkalommal ruháztak fel Tribunusi ranggal

háromszoros Consul a Haza Atyja cím tulajdonosa Állíttatta

Aquincumtól a 12. Mérföldre.

A mérföldkövet a felirat tanúsága szerint 230-ban állították.

Ebből az időszakból származik a Kálvária dombtól 200 méterre délre előkerült kincslelet, amelyet Jánszki István 1960-ban talált egy okkersárga kis korsóban. A 98 darabból álló éremlelet Iulia Domna veretével indul és Traianus Decius érmeivel zárul a 251. év első felében, s így nagyjából 40 évet ölel fel. Az ezüst érmék, antonianusok, alig használtak, verdefényes állapotban kerültek be a Magyar Nemzeti Múzeumba. A kincs elrejtése összefüggésbe hozható az Aquincum térségét is érintő, 251-ben zajló határmenti villongásokkal.

Az út forgalmát a későrómai időben őrtorony ellenőrizte. A hajdani őrtorony alapjai az éremkincs lelőhelyétől nem messze, a Kálvária dombon kerültek elő. A torony négyszögletes alaprajzú, belül négy négyzetes pillér tartotta a felső szintet. Mérete 17,5x17,5 méter, a falak vastagsága eléri az 1,7 métert. Padlója a megfigyelések szerint döngölt föld volt, ahonnan a beomlott és égetett tetőzet hamuja és a később leomlott falazat alatt a 4. századból származó jellegzetes mázas kerámiák, bélyeges tetőfedő téglák és érmék kerültek elő. A toronyból leomlott köveket átvizsgálva több mint 15 db. korábbi római időszakból származó faragott kő került elő. A faragott kövek (szarkofág domborművei díszített oldaltöredékei, sírkőtöredékek, illetve egy Silvanus oltár) feltehetőleg a közelben lévő római temetőből számlázhattak. Ennek a temetőnek a pontos helye ma még sajnos ismeretlen. Ugyanennek a korai temetőnek a köveit használták fel a falutól keletre 1,5-2 km-re levő Szőlőhegyen, ahol 1929 tavaszán földmunka során kőláda sírra bukkantak. A sírból az emberi csontok mellett két bronz ruhakapocs, fibula és egy üvegtál került elő. A sírláda oldalait alkotó kőlapok másodlagosan felhasznált sírkövek voltak. Ezen a helyen minden valószínűség szerint egy későrómai temetővel számolhatunk, annál is inkább, mert a római szokás szerint egy település temetője lehetőség szerint mindig a bevezető utak mentén helyezkedett el. Hogy hol lehetett a római település? Erre csak feltételezéseink vannak. A falu határában található, római leletanyagot szolgáltató lelőhelyek csaknem mindegyike egy viszonylag szűk területre korlátozódik, nevezetesen a Kálvária domb nyugati, illetve déli oldalára, pontosabban a Za dolinu uszke, a Kálvária Dűlő illetve a Dolne lúki határrészre. Nagy a valószínűsége annak, hogy a római település a fent említett Aquincum-Solva-Brigetio útvonal északkeleti oldalán húzódott, a Kálvária domb délnyugati lejtőjén. A megmaradt sírkövek feliratai szerint a római település lakossága a közeli Aquincumban állomásozó Legio II. Adiutrix kiszolgált katonáiból, a veteránokból és családtagjaikból tevődött össze.

Pannónia rómaikori történelmében a 433-as év véglegesítette a korábbi évtizedek zaklatott, kusza gazdasági és politikai viszonyait; az Attilával kötött szerződés értelmében a római birodalom véglegesítette a már meglevő állapotot, és átadta a hunoknak Pannoniát. A tartomány feladását követő időszakban településünk területéről nem ismert a népvándorlás korának emlékanyaga. Nagy a valószínűsége annak, hogy az itt élt római lakosság a vészt megelőzően elmenekült. A település hosszú időre elnéptelenedett. A visszamaradt épületek romjai között néhányszáz év multán a kísérő leletanyag szerint késő avar népcsoport vert tanyát, aminek számos emléke maradt fenn a Dolne lúki határrészen, ahol késő avarkori edénytöredékek kerültek elő.

A magyar honfoglalás előestéjén tehát ezen a területen kisebb-nagyobb késő avar csoportok éltek.

A falu újbóli betelepülése már a magyar történelemmel van szoros kapcsolatban. A régészeti leletek alapján ez a betelepülés az Árpádkorban történt. Pillanatnyilag négy olyan lelőhely ismert a falu területéről, ahonnét ebbe a korba tartozó kerámia került elő. Északról dél felé haladva a lelőhelyek a következőek: „Zahumenyica", ahonnét a 13. századra keltezhető szürkésfehér tál peremtöredéke, és fehér, kézikorongon készült vízszintes vonaldíszű fazéktöredék került elő, a Kálvária dombtól nyugatra a „Za dolinu uszke" határrészen 10-11. századi edénytöredékek bukkantak elő. A Petőfi S. utcában meszesgödör ásása során Gyurgyik Gyula több korszakból származó kerámia töredék között egy fehér színű, kézi korongon készült 13. századi fazékoldalt talált. Az utolsó lelőhelyen a falu déli határában, a Nagy plácskó részen a patakparton többek között a 11-12. századra jellemző díszítésű, párhuzamos vonalköteggel, zegzug vonallal és körbefutó ferde vonalkákkal díszített fazékoldal töredékek, valamint a 1314. századra jellemző fehér, korongolt fedőtöredékek és piros festésű oldaltöredékek kerültek elő. Szántó templomára nem ismerünk középkori adatot. Az 1725-ben említett templomromot feltárás hiányában csak feltételesen azonosíthatjuk a temetőben megfigyelt falmaradványokkal. Szántó középkori történelméhez okleveles adatok is rendelkezésünkre állnak. Községünk a 14-16.-i század okleveles adatokkal összhangban a középkori Pilis megyei Szántó (Zántou, Zantho) faluval azonosítható. Nevének tanúsága szerint eredetileg földművelésre kötelezett királyi szolgálónépek lakták. Az oklevelekben szereplő Király- vagy Kisszántó a mai Pilisvörösvár elődje volt, ezért Kisszántótól való megkülönböztetésül Nagyszántónak is szokták volt nevezni. A 13. század második felében alapított Szentkereszt pálos kolostorról a források több ízben megemlítik, hogy az Szántó közelében volt. A Boron 1299. évi, illetve Kande 1355. és 1367. évi határjárásában szereplő szántó-budai út a községünkből kiinduló útra vonatkozik. 1370-ben a Visegrád melletti Szent András monostor apátja a monostor csabai és szántói dézsmáját egy visegrádi polgárnak adta bérbe. A falu 1429-ben Pápai Nagy Antal fiának, Györgynek birtokában volt. 1526-ban a pilisi apát nevében Nagyszántói Balassy Máté és Nagyszántói Vörös Máté nemesek jelentek meg a Podmaniczkyak Kisszántó, Borosjenő stb. birtokainak határjárásánál. Egyetlen középkori adat utalhat a pilisi apátság itteni birtoklására. A török korban Szántót a pilisi apátság saját birtokának tartotta: 1578-ban, majd 17. században, 1615 és 1698 között több ízben az apátsághoz tartozó birtokok között sorolták fel. A török kor elején a falu már lakatlanná vált. 1546ban és 1562-ben Szántó, 1559-ben és 1580-ban Nagyszántó néven pusztaként szerepel a defterekben. Szántó 1615-ben és 1632-ben is puszta. Az 1647 és 1695 közötti dikajegyzékekben már pusztaként sem szerepel.

Mali László

 

Pest megye régészeti topográfiájából

Pilisszántóra vonatkozó adatok

Pilisszántó

A Pilis legmagasabb hegye (Pilis-tető 757 m) alatti völgyben 230 m magasan fekvő faluhatárának E-i felét a 400-490 m magas hegyek (Somhegy, Hosszúhegy) foglalják el. D-i felében 170-250 m magasan elhelyezkedő agyagos, helyenként köves dombok vannak. A falu határában fakadó források és kis patakok vizét a Határréti-patak gyűjti össze és viszi a Vörösvári-árkon át a Dunába. A hegyekben tölgyesek és gyertyánosok, a Hosszúhegy Dny-i lejtőjén a közelmúltig szőlők, melyek művelése egyre inkább abbamarad, a Pilis-tető lábánál legelők vannak. A dombok szántóföldi művelés alatt állnak.

Régészeti emlékek

A Pilis-hegység az egyes klímaperiódusokban kialakult erdeivel, lakóhelynek, alkalmi vadásztanyának alkalmas barlangjaival vonzza magához az őskor emberét.

Pilisszántói kőfülke

A község belterületétől Ény-ra, a Pilis-hegy DK-i lábánál található sziklatarajból nyílik a 423 m tengerszint feletti magasságú I, sz. kőfülke (Orosdy-kőfülke). 1912 Kadic Ottokár próbaásatást végzett majd 1914-1915-ben Kormos Tivadar a fülkét szinte teljes egészében feltárta. Feltehetően, hogy a leletek egy vadásztanya embereinek eszközei, s a kultúráját „pilisszántói csoporténak nevezte. Az I. fülkétől 70 m-re 386 m magasan nyíló II. számú kőfülkét 1946-ban tárta fel Vértes László. Az I. fülkében találtak egy rézkést is a II-ban pedig vaskori töredékeket.

Nagy placskó

A község D-nyi határában a Határréti patak és az ÉK-ről belefolyó kis mellékpatak szögében húzódó dombhatáron jellegzetes őskori cserepeken kívül vaskori edénytöredéket gyűjtöttek. Ezenfelül XI-XII. és XI1I-XIV. sz.-i töredékeket is talállak itt.

Zahumenyica

A községtől nyugat felé 500 m-re a Határréti patakba torkolló. Ény-Dk irányú völgy Dny-i oldalán kb. 300 m hosszan középkori edénytöredékeket találtak.

Dőlne lúki

A községtől Dk felé mintegy 1,5 km-re a Pilisvörösvárra vezető út Ny-i oldala mentén, a községen átfolyó, s a Határréti-patakba ömlő patak völgyének K-i szélén 300 m hosszan római kori és késő avarkori, valamint VIII-IX. századi töredékeket gyűjtöttek.

Za dolinu uszke

A községtől Dny-ra a Kálvária-domb Ny-i szomszédságában kis vízfolyás forrása fölött 700x400 m-es területen római kori és X-XI. századi edénytöredékeket, valamint salakdarabokat is találtak.

Za dolinu uszke

A község D-i szélétől D-re kb. 1 km-re a kis patak Dny-i partján 400x200 m-es területen őskori, római kori és középkori töredéket találtak.

Kálvária-dűlő

A falutól DK-re mintegy 1,3 km-re, a dűlő DK-i végében a Háziréti-patakba torkolló kis patak Ny-i partján őskori (?), római kori, s egy késő középkori oldal- ill. permtöredéket találtak.

Petőfi Sándor u. 2.

A telek egy kicsiny vízfolyás K-i partja melletti domboldalon fekszik 1973-ban meszesgödör ásásakor valószínűleg telepjelenségeket bolygattak meg, ugyanis Gyurgyik Gyula a meszesgödör falában és a kidobott földből őskori halomsíros kultúrára utaló leleteket, ill. XII. és XVI-XVII. sz.-i leleteket talált.

Kálvária

A községtől D-re mintegy 200 m-re levő Kálvária-dombon és annak D-Dk-i lejtőjén 400-600 m hosszan, 50-80 m szélesen római kori település nyomai figyelhetők meg. Az ott gyűjtött edénytöredékek i.sz. II.-III. és a IV. sz. elejére keltezhetők. A Kálváriától Dre 250 m-re 1960-ban a falubeli Jánszky István egy okkersárga korsót szántott ki, melynek 98 db-os leletanyaga mintegy 40 évet ölel fel a III. sz-ból. A lelőhely É-i végében, a Kálvária-dombon egy 15x15 m-es, 0,8-1,0 m magas kiemelkedés látható. 1968-ban Kelemen Márta, az általa is burgusnak vélt épület falait megbontva látta. 1978-ban Maróti Éva hitelesítő ásatást végzett a lelőhelyen, mely megerősítette a terepbejárások megfigyeléseit. A Kálvária alatt egy négyszögletes alaprajzú, késő római őrtorony maradványait tárták fel.

Szőlő-hegy

A községtől K-re 1,5-2,0 km-re a Szőlő-hegyen (Novosad), 1929 tavaszán földmunka közben késő római kőládasír került elő. Ennek alapján a Szőlő-hegyen egy késő római (III. sz. második fele- IV. sz.) temetővel számolhatunk, melyben korábbi századokból számiazó sírköveket is felhasználtak. Ehhez a lelőhelyhez feltételesen kapcsolható római kőemlékek a Szentendrei Ferenczy Múzeumban találhatók; kettő közülük a Botzenhardt-féle ház falába volt befalazva (ezt több korábbi, faluról szóló leírás említi), kettőt 1974-ben még a Kossuth L. u. 34. sz. ház kertjében járdaként használták. Pilisszántó területén levő települést a kutatás legutóbb a Tab. Pent. Susamanájával azonosította. A település pontos helyét még nem ismerjük A feliratos kövek névanyaga, a sírkövek ábrázolásai alapján Pilisszántón jelentős római kori bennszülött települést kell feltételeznünk. 1934-ben a községből Garády Sándor közvetítésével egy római bronz szobrocska került be az Aqvincumi Múzeumba. Mint kompozíció egyedülálló a hazai antik emlékanyagban.

Római út

Pannónia fővárosából Aqvincumból négy főútvonal indult ki. Közülük az egyik a hegyeken keresztül a mai bécsi országút irányát követve haladt és Aquincumot Brigetió (Szőny) légiós táborával kötötte össze. Az útvonal Óbudán keresztül a Vörösvári és a Bécsi út vonalát követte. Az ürömi vasútállomás környékén valószínűleg kettéágazott. Innen két nagyjából párhuzamos országút vezetett Pilisszántó irányába. Az egyik út Üröm felé vezetett, majd Pilisborosjenőn keresztül mint peremút haladt a Nagykevély és a Ziribár hegy oldalában Pilisszántóra. A másik útvonal, amely a volt Szarvas téglagyárig a bécsi országút vonalát követte, onnan a mai úttal kb. párhuzamosan vezetett érintve a Pilisvörösvár és Pilisszántó között fekvő Dörfl-dűlőt, innen az út Pilisszántóra kanyarodott. A községhatár Dny-i szélét átszelő útból egy kb. 1,3 km hosszú szakaszt egy fasorral szegélyezett meglehetős épségű kövesutat figyelt meg Simonyi Dezső 1936-ban. Pilisszántóról a Pilishegy és a Gyertyános között haladt az út Csév felé. Pilisszántóról a mai út vonalát követve egy mellékút vezetett Pilisszentkereszt felé a Dobogókőn elhelyezett katonai őrtoronyhoz. Simonyi Dezső is említi az Üröm felől vezető utat. A piliscsévi szakasz bejárása után Pilisszántó felé haladva a következőket írta: Többszöri kanyarodó után széles és erősen megrongált köves úton ereszkedünk le Szántóra, a major udvarának irányába: innen aztán... egy udvaron keresztül, egyenesen a templom homlokzatának kell tartanunk. A templom mögött kissé északra fordulva, egy kis szerpentin úton emelkedünk a 270-es magasságig, honnan utunk aztán a Hosszúhegy párkányán halad tovább délkelet irányába. E szakaszon az út olyan jó megtartású és oly széles, hogy e tulajdonságokat egy mai dűlőútról nem lehet feltételeznünk: utunk többször eltűnik az erdőszéli bozótok közt, ahol sűrűn találunk rúdszerű köveket is.

A pilisszántó templom előtti mérföldkő felirata

A pilisszántói r.k. templom előtt két mérföldkőtöredék látható, amelyek a múlt század első felében kerültek elő. 1840 körül már mai helyükön voltak. Feliratukat Rómer Flóris írta le először: A nagyobbik töredék csaknem ép darab, anyaga fehér mészkő magassága: 262 cm, átmérője: 60 cm, betű magassága: 6-ll cm. Felirata:

IMP(erator) CAES(ar)

M(arcus) AUREL(ius)

SEVERUS

ALEXAND(ER)

PIUS FÉLIX AUG(ustus)

PONTIFEIX M] A [X](imus)

TRIBUNICHAE PO] TESTATI [S VIIII]?

CO(n)S(ul) [III P(ater) P(atriae) PROCO(n)S(uD]

RESTIT [UIT]

AB A [Q(unico) M(ilia) P(assuum)...

1. A mérföldkövet 230-ban állították. A feliratban lévő számok nem láthatók, azokat több változatban írták le. 2. A távolsági adat ma már megállapíthatatlan. Ha XII MP számítunk, akkor a kő Pilisszántó határában, ha [V]I, vagy [VI]I, esetleg [\TI]I. - bár ez kissé szűken férne el - akkor Vörósvárná! állt.

A Kálvárián túli területet a néphagyomány „Pri kamenyi" (Kőnél) néven nevezi. Mivel ott ma semmilyen kő nincs, feltételezzük, hogy ez a mérföldkő valaha ott azon a helyen állt, valahol a római út mentén.

Irodalom: 1. Haeufler 1846. 382. old. említi, de leírást nem ad. 2. CIL III 4635=10657.; Kuzsinszky 1908. 111 old. 54. kép.; Nagy 1946-48, 189. old.

Egyes legújabb megállapítások a kő lelőhelyét Vörösvár határába teszik (nem lehet a kőről leolvasni a MP előtti számot), ennek viszont ellentmondhat, hogy akkor eredeti helyéről miért a szántói templom elé kerüli?

Belterület

A községi központi részén a Határréti patak Ny-i partján levő domboldalon és dombtetőn a rk. templomtól Ny-ra és a templom mellett több alkalommal kerültek elő középkori leletek. 1975-ben a templom D-i fala mellett - Úrnapi sátor készítése közben beszakadt üregben a humusz alatt 185-200 cm mélységig húzódó köves törmelékréteget figyelt meg Gyurgyik Gyula, a rétegből középkori edénytöredékeket gyűjtött. A templomtól Ny-ra levő községi temető (az egészségház melletti a falu első, ill. újratemetkezés révén a harmadik temető), és a vele D felől szomszédos dombtető területén néhány középkori edénytöredéket találtak.

A községháza kertje mellett levő temetőt - mely Pilisszántó első temetője, s jelenleg a másodszori temetkezés sírjai találhatók ott - É-ról határoló mélyút falában 5-6 m hosszú, K-Ny-i irányú habarcsos falrészletet figyeltek meg. (Tettamanti-Torma, 1976.) A szájhagyomány szerint ez lett volna Pilisszántó első (középkori) temploma. 1976. nyarán a Kossuth L. u. 92. sz. telek (községház) Ny-i végében, a dombtetőn, épületalapozás árkaiban faszenes égési rétegek, köves omladékrétegek, késő középkori edénytöredékek és embercsontok kerültek napvilágra. Az egyik alapárokban szabálytalan alakú kövekből rakott, Dny-Ék irányú fal 2,3 m-es szakaszát lehetett megfigyelni. A fal 60-70 cm magasságban maradt meg, alig 10 cm-es humusz fedte. A leendő épülethez ásott vizesvezetékárok törmelékrétegek között átvágott egy késő középkori szemétgödröt is. A telektől É-ra levő temetőben, sírásáskor falmaradványt találtak (Bogár Lajos sírja)

A leletanyag többsége XIV-XVI. századi, fehér, korongolt edénytöredékekből áll, hasonló korúak a sárgás kerekítetten kihajló, tagolatlan, vállonárkolt vagy bekarcolt vonalsávval díszített fazéktöredékek és a sötétszürke felületű, redukált égetésű vállon lépcsős tagolású fazékperem. A XVI. századra keltezzük a vöröses színű, homokos anyagú korongolt, kihajló pereme alsó részén alávágott bordával profilált, vállon sekélyen árkolt fazéktöredékek, a templomkertben előkerült (a torony D-i támpillére közelében, úrnapi sátor készítése közben a leomlott fal alatt egy duplaboltozatos üreget fedeztek fel a falu hívei) erősen lehajló peremű, bécsi bélyeges, grafitos fazékperemet, a rózsaszínű, kerekítetten behúzott peremű tálkatöredékeket. A sötétszürke, négyzetes alakú, csavart kötéldíszes sarokcsempét a XV-XVI. századra keltezhetjük. A faluban előkerült még egy téglaszínű, homokos anyagú, korongolt római (?) kori nagyméretű edény tagolt peremtöredéke. A XIV-XVI. századi települést a középkori Pilis megyei Szántó (Zantou, Zantho) faluval azonosítjuk. Nevének tanúsága szerint eredetileg földművelésre kötelezett királyi szolganépek lakták. Az alábbiakban ismertetett oklevelekben (1299-1562-ig Bártfai Szabó László 1938, lásd: Függelék) szereplő Király- vagy Kisszántó a mai Pilisvörösvár elődje volt, de ezen neveket tartalmazókat is felsoroljuk. Egyrészt érdekességből, másrészt úgy érezzük - mivel a két település (Kisszántó, Szántó) annyira közel volt egymáshoz - hogy igencsak feltételezhető a két falu sok vonatkozású szoros kapcsolata. Az okleveles emlékek száraz felsorolása előtt mintegy azok összefoglalása képen:

Pilisvörösvár középkori előzményének általában Kandét tartják (mai Vörösvár határában). Az alább ismertetett határjárások alapján megállapítható, hogy Pilis megyei Király-, illetve Kisszántó nevű falu feküdt itt. Első megkülönböztető jelzője alapján feltételezhető, hogy tovább maradt királyi tulajdonban, mint a közeli másik Szántó falu. 1299-ben Boron (mai Csobánka) határjárása a Vajonca (Boyantha) vizénél ért véget, itt volt Szántó (Zampto), Boron és Kende hármas határa. 1367-ben Kande körülhatárolásakor Ny-felé haladva Boron határát a Vajoncánál (valószínűleg a mai Határ-patak) hagyták el, a patak közepén volt Kande és Királyszántó (Kyralzantho) határa.

A patak mentén D-felé meglehetős távolságra a Királytavához (Kyraltova) jutottak, innen Ny-felé mentek egy hegy oldalán, amely hegy csúcsa Kande és Zantho határa, innen lejőve a Királytavából eredő folyóig mentek, innen kezdve K-i irányban haladtak tovább Kande és Jenő határán. Ezek szerint Királyszántó Kandétól és a Vajonca pataktól Ny-ra, a Jenőtől Ény-ra a mai pilisvörösvári területen keresendő. Tekintve, hogy Pilisvörösvár határának K-i részében a többszöri terepbejárás ellenére sem ismerünk megfelelő középkori lelőhelyet, alapos indokkal tételezhetjük fel, hogy Királyszántó a mai község helyén feküdt. Királyszántó a XIV-XV. században, legalábbis részben, köznemesek birtokában volt. 1398-ban Kiralzontho-i Márton fia, Miklós és Kyszantho-i László királyi emberként szerepelt. 1424-ben Kwasali Jakch unokáját és annak fiait iktatták be zálogjogon Királyszántó, illetve Kisszántó fele birtokába. Az óbudai apácáknak is volt birtokuk Királyszántón. 1465-ben a pilisi apát az apácák Kandé és Kiralzantho birtoka közt levő királytava (Keralthowa) nevű részben a fákat kivágatta a halastavat lecsapoltatta.

A XIII. század második felében alapított Szentkereszt pálos kolostorról a források több ízben megemlítik, hogy az Szántó közelében volt. A Boron 1299. évi, (Itt történik Szántó „Zantou" első okleveles említése, szerk.) illetve Kande 1355 és 1367 évi határjárásban szereplő szántó-budai út a mai Pilisszántóról kiinduló útra vonatkozik. Lehetséges, hogy az alábbi két adat szintén erre a helységre vonatkozik: 1370-ben a Visegrád melletti Szent András monostor apátja a monostor dézsmáját Csabán (Chabyán) és Szántón (Zanthon) egy visegrádi polgárnak bérbe adja. 1429-ben Szántó Pápai Nagy Antal fiának, Györgynek birtokában volt.

A XVI. század első felében a Podmaniczkyak birtoklásáról vannak adataink. 1508ban a király felmentette a vámfizetés alól Podmaniczky János kisszántói jobbágyait 1528-ban említik először a Podmaniczkyak kisszántói udvarházát. 1534-ben I. Ferdinánd a hűségre visszatért Podmaniczky testvéreknek visszaadta Kisszántó castellumot. 1562-ben az utód nélkül elhunyt Podmaniczky Rafael birtokait, köztük Kisszánthó, másként Kyralyzanthoya birtokot az udvarházzal a király többeknek adományozta. Kisszántó a török kor elején lakatlanná vált. 1546-ban Szántó, 1599-ben és 1562-ben Kisszántót puszta néven írták be a török defterbe. 1580-ban újra falu rác lakosokkal, 1595-ben Kisszántó 1000 akcse jövedelmű puszta. A későbbi adóösszeírásokban és egyéb forrásokban már nem is szerepel.

Kisszántótól való megkülönböztetésül Nagyszántónak is nevezték. 1526-ban a pilisi apát nevében Nagyszántói Balassy Máté és Nagyszántói Vörös Máté nemesek jelentek meg a Podmaniczkyak Kisszántó, Borosjenő stb. birtokainak határjárásánál. Ez az egyetlen középkori adat utalhat a pilisi apátság itteni birtoklására. A török korban Szántót a pilisi apátság saját birtokának tartotta: 1578-ban, majd a XVII. században 1615 és 1698 között több ízben az apátsághoz tartozó birtokok között sorolták fel.

A török kor elején lakatlanná vált 1546-ban és 1562-ben Szántó, 1599 és 1580-ban Nagyszántó néven pusztaként szerepel a defterekben. Szántó 1615-ben és 1632-ben is puszta, az 1647 és 1695 közötti dikajegyzékben már pusztaként sem szerepel. A névazonosság miatt több adatot tévesen vonatkoztatnak Pilisszántó előzményére: az 1329-ben említett Szántó valójában Hont megyében feküdt, a vitányi várhoz tartozó Szántó Fejér megyében Bicske, Tabajd környékén volt.

Szántó templomára nem ismerünk középkori adatot. Az 1725-ben említett templomromot feltárás hiányában csak feltételesen azonosíthatjuk a temetőben megfigyelt falmaradványokkal. Arról is van adatunk, hogy 1719-ben a szántói hívek engedély kérnek a pálosoktól, hogy szentkereszti erdejükben „az szegény templomunk részére néhány fa kivágását engedélyezzék" (Orsz. levéltár El53 kamarai lt. Acta Paulinosum).

Pilisszántó története Pest megye történetének tükrében

Ha Pilisszántó történetéről akarunk beszélni nem tehetjük ezt meg anélkül, hogy igen röviden bár, ne ejtsünk pár szót Pest megye történetéről. Megyénk területe a római kor után jelentős szerepet játszhatott az avar korban is. A népvándorlás korában idekerült avarok betelepedése több hullámban történt. A több évszázados ittlét alatt az avarok lassan felhagytak a nomád állattartással, amelynek az aránylag szűk határok sem kedveztek. A földművelésre való áttérésüknek nagy szerep jutott az uralmuk alatt lassan betelepedő szláv lakosságnak. A földművelésre áttért és részben megtelepedett avarok egyes csoportjai a honfoglalás korát is megérték.

Az avarok két félszázados uralmát i.sz. 800 körüli években Nagy Károly frank csapatai törték meg. A meggyengült avar birodalom a frank támadásnak sem tudott ellenállni és bomlásnak indult. A magyar honfoglalásig terjedő időről mai ismereteink szerint még keveset mondhatunk. A IX-X. századi etnikum kutatása csak nemrégiben indult meg, s a szláv lakosság szerepére és jelentőségére ezektől a kutatásoktól várjuk a megbízható feleletet.

Az avarkorban lassan betelepedő szlávok nyomait a megye hegyes vidékein található szláv helynév-anyag alapján ki tudjuk mutatni.

Visegrádon pl. az elpusztult római tábor területén előkerült leletek - főleg kerámia -anyag - azt igazolják, hogy a tábort a betelepült szlávok birtokukba vették. Nincs kizárva az sem, hogy az ásatás során megfigyelt átépítéseket már a szlávok végezték. Az avar uralom alól felszabadult szláv lakosság lassan megindult az államszervezés utján, azonban ennek keretei még túl gyengék voltak ahhoz, hogy a betelepülő magyaroknak ellent tudjon állni. Az aránylag kisebb számú, zömmel pásztorkodó magyarság ellenőrzése alá vonta a nagyrészt földműves szlávokat.

Az alföldi és dunántúli területeket megszálló magyarság a nomád és kalandozó életmóddal kénytelen volt felhagyni. A szlávokkal való együttélés hatására ők is áttértek a letelepedett földművelő életmódra, s megindult a két nép között az összeolvadás, amelynek folyamata a későbbi időkből származó temetőkben nyomon követhető. (Erre utal több szláv eredetű - főleg földműveléssel kapcsolatos - magyar kifejezés is: kosa-kasza, brázda-barázda, stoh-asztag, kapusta-káposzta stb.)

A honfoglaló magyarok nomád életmódjából következőleg ebből a korból is - mint az egész népvándorlás korából - csak temetőket ismerünk. A megye területéről ismeretes temetők és szórványos leletek azt igazolják, hogy vidékünket a Szentendre Dunakeszi vonaltól délre csaknem teljesen megszállták a magyarok. A megye északi részén, a Pilis és Börzsöny hegység vidékén a leletanyag tanúsága szerint szláv népek lakhattak.

Tinnyén a vasútépítés alkalmával a múlt század végén kisebb temetőt tártak fel. (Arch. ért. XV. (1895) 33) a temetőbe még a XI. század folyamán is temetkeztek, leletanyaga nem egységes és a szlávokkal való keveredést mutatja. Ebbe az átmeneti korba sorolhatjuk többek közt az Üröm - Kőhegy (Horváth Tibor jelentése. MNMA 14.Ü.I.) Pomáz-Lugi dűlő (BP. tört. 800- Radnóti i.h. (I.8.J.) 81) Szentendre - Törökvölgy (Soproni Sándor ásatási naplója) területén talált sírokat, illetve temetőket.

A földművelésre való fokozatos áttéréssel szükségképpen velejárt az állandó letelepedés. A temetők ennek megfelelően egyre nagyobb sírszáműak lesznek a XI. századból már nem ritkák a többszáz síros temetők sem. Szent István államalapításával az új életforma bevezetésével már olyan korba lépünk, amelynek tárgyalásánál a régészeti leletek mellett egyre jelentősebb szerep jut az írásbeli történeti emlékeknek.

A honfoglaló magyarok idejében a táj földrajzi képe nagy vonásaiban azonos volt a maival, azzal a döntő különbséggel, hogy a budai, pilisi, börzsönyi, cserhátalji hegy- és dombvidék, erdőségei sűrűbbek voltak és mélyebben belenyúltak a Duna-Tisza közi homokos síkságba, kb. Nagykőrős vonaláig. Ha a táj akkori képére következtetünk is, annál kevesebbet mondhatunk és nem állíthatjuk bizonysággal, hogy a régészeti leletek alapján valaha igen nagyszámúnak tekinthető avar nép megélte itt a honfoglalást. Szlávok jelenlétére, (a régészeti leletek pontos etnikai meghatározásának és keletkezésének híján) csak a helynevek mutatnak, főleg az északi részeken. A régi pilis megye szegélyén Pilis és Visegrád, a Duna-Tisza közén Galga és Zagyva folyók, továbbá Ilsvaszeg (ma Isaszeg) faluk nevei jelzik azt a valószínű határt ameddig a Vértes, Börzsöny, Cserhát, Mátra és Bükk hegységek védelmében élő szláv népesség dél felé terjeszkedett. Lehetséges, hogy a széleken feltűnő szláv nevű várak Visegrád, Nógrád, Csongrád már a honfoglalás előtt fennállottak és szláv nemzetiségű központok, esetleg kialakulóban levő feudális uralmi gócok voltak.

Nehéz volna megmondani, hogy az a jelentős gyorsító hatás, amelyet országos méretekben a magyar pásztortársadalom feudalizálódására az alávetett szláv földművesek, és a külföldről behurcolt rabszolgák gyakoroltak, Pest megyei viszonylatban milyen súlyú volt.

A feudális rend első gócpontjai területünkön minden jel szerint a Pilis megyei részeken keletkeztek, szorosan kapcsolódva a római civilizáció maradványaihoz. A Pilis megyei táj adottságaival is összefügg, hogy a pásztorkodásból kiszoruló magyarok a tárgyalt területen belül minden bizonnyal éppen itt kezdtek áttérni a földművelésre.

Mindenesetre, ha a mai Pest megye viszonylatában a megyei uraknak dolgozó földművelő szláv jobbágyokról és külföldi rabszolgákról beszélhetünk, akkor elsősorban a pilisi és honti részekre kell gondolnunk.

A pilisi és honti részeken a földművelés korán túlsúlyba került az állattartással szemben, létrejöttek az állandó faluhatárok, amelyek között a lakosság az osztó földközösség rendjében használta földjét. A viszonylag szűk határok között annál inkább át kellett térni a szabályozott talajvédő földművelésre, mivel igen korán meghonosult a szőlőtermelés is. Jelenleg szerepe volt ebben a szerzetesrendeknek is, így pl. a zsámbéki premontreieknek a XIII. század elején sajátkezűleg plántált szőlőiről tudunk. 1354. ápr. 2: A budai Kpt. előtt Szántói Domokos fiai Mihály, János és András özvegye Ilona, ürömi szőlőjüket, a királyné szőlője közelében eladják az óbudai klarisszáknak. (B. Szabó a. 331.)

A Pilis megyei határszélen fekvő Csév falu 1274. évi adatát idézve, itt a királyné jobbágyai a helyi nemesekkel és azok jobbágyaival közösen használták a szántóföldeket, amelyeknek felerésze művelés alatt álló „telek", felerésze pedig „ mezei szántó", azaz ideiglenes parlag volt, s valahányszor egyikről a másikra áttették a művelést „fűvel osztották (azaz a felosztáskor az egyes részeket felszántatlan, füves csíkokkal választották el) a földközösség tagjai között.

Ilyen gazdasági és népesedési viszonyok közt értjük meg igazán a királyi birtoknak a korai feudalizmusra jellemző túlsúlyát; Pest megyében ugyanis a király közvetlen rendelkezése alatt álló területet éppen a fejlettebb, lakottabb jobb part volt.

A korai forrásanyag szegénysége miatt a királyi és hercegi birtokokról csak szórványos adataink vannak, többnyire csak abból az alkalomból bukkannak fel az oklevelekben, hogy eladományozásra kerülnek. Királyi és hercegi birtokszervezet nyomait elsősorban a honti és pilisi részekben találjuk. Nevük után ítélve eredetileg királyi szolgáló népek éltek Pilisszántón és Királyszántón is. (Érdekességként: Bogdányon erdőőrök, Pátyon: nyergesek, Borosjenőn: vincellérek, Érden: erdőőrök és fegyverhordozók stb.) Egyházi birtok kialakulása a királyi birtok bomlása, egyes falvak vagy falurészek eladományozása már az államalapításkor megkezdődött éspedig az egyház megszervezésével kapcsolatban. A keresztény egyház idegenből plántált, kényes „kultúrnövény" volt a magyar tájon; gondos ápolásra szorult, hogy meggyökerezzék. A királyoknak meg szükségük volt rá, nemcsupán mint feudális rendszer ideológiai szentesítője, hanem mint a kor viszonyai között egyedül életképes kulturális intézményre, az államigazgatás bizonyos műveltségi színvonalat feltételező feladatait ellátó „értelmiségi" területre is. Az egyház fő jövedelme eleinte nem annyira a saját kezelésben álló birtok mint inkább a tized volt. A mai Pest megyei tizedein kezdettől fogva az esztergomi érsek, a veszprémi püspök és a váci püspök osztozott. A tizedjövedelmen kívül saját birtokot is kaptak az egyházi intézmények, ezek eleinte igen szerények voltak sokszor csak falvak töredékeire korlátozódtak. Jelentősebb birtokok a korai alapítású kolostoroknak sem jutottak, bár a III. Béla alapította pilisi cisztercita rendházat a bencés kolostoroknál jóval gazdagabbként ismerjük. A XIII. században egész sor új rendház keletkezett. A hazai alapítású pálos rend első, sokáig anyaházként szereplő kolostora 1270 körül épült, a mai Pilisszentkereszten, s akkoriban több ízben mint Szántó közelében levő kolostort említik.

A világi nagybirtok keletkezése

A XII. század végén, a királyi birtok fokozódó bomlása során egyre több nagybirtokos család jelenik meg a megyében. A XIII. század első felére már jókora réseket ütött a királyi birtok testébe is a magánbirtok terjeszkedése. Ezt a folyamatot meggyorsította a tatárjárás. Ilyen körülmények között IV. Bélának a királyi birtok újjászervezésére irányuló törekvései nem vezethettek teljes sikerre. Még az elszegényedett népesség életbennmaradt töredékét sem leheteu hiánytalanul összegyűjteni, mert az egyházi és világi földesurak is igyekeztek a fellelhető munkaerőt megszervezni, s részben erőszakkal, részben különböző szabadságok ígéretével vonták magukhoz a királyi parasztokat. A feudális urak annyira megerősödtek, hogy nemcsak a királyi birtok népeinek, hanem magának a birtoknak a megszerzésére törekedtek, s ez annál inkább sikerülhetett nekik, mivel népesség nélkül a föld amúgy sem ért sokat a királynak. A felbomló királyi birtok népeinek a szolgai állapottól a különböző fokú félszabad helyzetekig terjedő változatos rangsora a XIII. század nagy társadalmi változásainak során a földesúri hatalom alá vetett jobbágyparasztokra és a szabad birtok nemesek kategóriájára egyszerűsödött. A XIV. századi oklevelekben már olvashatunk Szántói (Zanthow-i), Királyszántói (Keralzantho-i) és Kisszántói (Kyszantho-i) köznemesi családokról is.

A XV. században (1526. július 30.) II. Lajos birtokadományozással kapcsolatos birtokbejárásnál találkozunk Nagyszántói Balassy Máté és Nagyszántói Vörös Máté nevével. (B. Szabó 1938.1469)

A török uralom idejéből nem sok - Szántót érintő - írásos anyag létezik. Egy 1562-1563-ból származó okirat - mely a török kincstári bérleteket sorolja fel - említi, hogy Szántó Jusszufé. Már a Mohács utáni negyedszázad viharai megtizedelték a megye lakosságát s a pusztulást betetőzte a török megszállás. Az első rémület hatása alatt bizonyára nem csupán nemesek, hanem parasztok is tömegesen menekültek el a falvakból s aligha tértek mind vissza. A magyar adóösszeírások (dika-jegyzékek) és a török defterek egymást kiegészítő adataiból kiderül, hogy a XVI. század közepén a pest megyei falvak egész sora áll lakatlanul. A legszomorúbb képet Pilis megye (a Szentendrei-szigetet kivéve) mutatja. A defterekben mint puszták fordulnak elő Nagyszántó és Kisszántó is.

 

Irodalom

Magyarország régészeti topográfiája 7., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. Pest megye műemlékei I -II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958

Adalékok Pilis megye török utáni település-történetéhez, Marlok István, Székesfehérvár, 1977.

 

L. Gál Éva

Pilisszántó a török hódítástól a 19. századig

Pilisszántó a török időkben

A török megszállás másfél évszázada alatt Pilisszántó (akkor még Szántó) mindvégig lakatlan - korabeli kifejezéssel puszta - falu volt. A török adóösszeírók sem 1546-ban, sem 1562-ben, sem 1580-ban, sem 1590-ben nem találtak Szántón rájákat, azaz keresztény alattvalókat. A 17. század folyamán Szántó továbbra is pusztaként szerepelt mind a török, mind a magyar forrásokban. Török részről a budai pasa birtokolta, aki az idők folyamán különböző török tímár-birtokosoknak (birtokukat csak ideiglenesen, ott állomásozásuk idején használó katonáknak, tisztségviselőknek) juttatta a területet. Ez utóbbiak feltehetően bérbe adták vagy maguk művelték meg, s a török adóösszeírás szerint némi csekély jövedelmet (évi 600 akcsét, azaz 12 magyar forintot) húztak Szántóból.

A török uralom utolsó évtizedeiből már valamivel több információ maradt ránk a helységről. 1710-ben és 1724-ben a Szántó, Csobánka és Vörösvár (Pilisvörösvár) közti határperekben tartott vizsgálatok alkalmával több kihallgatott tanú is szólt a törökkori viszonyokról. Molnár István 63 éves óbudai lakos elmondta, hogy „ezen szántói völgyet a török időben a budai török barátok [dervisek] bírták, és az óbudaiak kaszálták felibűi azon török barátok számára..." Más - tinnyei, (duna)bogdányi, (sziget)monostori, tótfalusi - tanúk elmondása szerint ezen falvak lakosai is kaszáltak Szántó területén a budai törökök számára, továbbá meszet és fát hordtak a budai basának a szántói hegyekből. A 68 éves bogdányi Füstös István szerint a meszet „a szántói Bálás Táncza névő hegyből" hordották volt Budára.

Szántó és Vörösvár között határjelnek tartottak egyebek közt egy „Czigán kútnak" nevezett forrást. „Török időben meszet hordván a Basa számára Budára, sokszor megállottanak ezen kútnál, aki is akkor kifolyó kút volt..." - mondta a 60 esztendős tótfalusi Cseh István. Egy táti tanú, a 64 éves Pap Tamás „mind török időben, mind körösztény időben eszt tugya és hallotta Czigán kútnak lenni, minthogy a budai török czigányok mindenkor itt égettek szenet a kút mellett..." Nemes György 60 éves óbudai jobbágy, akinek már apja is Óbudán élt a török időkben, 1710-ben elmondta, hogy Csév felé a Kankalinos kútig terjedt Szántó puszta határa, amelyet annál is jobban ismert, mert a többi óbudaival együtt ő is, de már atyja is bérelte Szántót előbb a törököktől, majd Buda visszavívása után a terület magyar földesurától, gróf Zichy Istvántól és fiától, Zichy Pétertől, egészen 1702-ig. Hasonlóképpen vallott 1724-ben Madarassy Gergely, akkor 68 éves óbudai lakos, aki szerint azonban az ő atyja a török uralom idején sem a török földesúrtól, hanem Draskovics András komáromi kapitánytól (a magyar részről való földesúrtól) bérelte Szántó pusztát.

Ami Szántó törökkori földesurait illeti, a török megszállás alatti terület nagy része a török szultán és a Habsburg uralkodó között már 1547-ben létrejött megegyezés értelmében kétfelé adózott, tehát az új, török urakon kívül a régi magyar földesuraknak és a királynak is, s ezzel bizonyos védelemre is igényt tarthatott a királyi kézen maradt Magyarország részéről. A későbbi óbudai uradalom (ennek volt része Szántó is) magyar részről való földesura 1659-ig a kincstár birtokában lévő komáromi vámuradalom volt. 1659-ben a komáromi árbirtokok, a Buda-környéki lakott és lakatlan helységekkel együtt idősebb Zichy István kezére kerültek. Ő azután még életében, 1671-ben kiadta az örökséget fiának, ifjabb Zichy Istvánnak. Ez utóbbinak 1700-ban bekövetkezett halála után a Buda-környéki uradalmat és vele Szántó pusztát is idősebb fia, Zichy Péter örökölte. A falu újkori története voltaképpen az ő földesurasága idején kezdődött, a 18. század legelején.

Szántó földesurai a 18. században

A törökök kiűzése után, a 18. század elején az előbb zsámbéki, majd óbudai uradalomnak nevezett Buda környéki Zichy-birtokokhoz három mezőváros - Óbuda, Zsámbék és Szentendre - és kilenc falu (Tök, Tótfalu, Monostor, Bogdány, továbbá az akkoriban még pusztafalu és csak fokozatosan benépesülő Budakeszi, Szántó, Budaörs, Perbál, Békásmegyer) tartozott. Amikor Zichy Péter lett az óbudai uradalom ura, vagyis 1700 végén, Szántó még lakatlan volt, de rövid idő múltán megkezdődött a falu benépesülése. Mindamellett Szántó nem sokáig maradt Zichy Péter birtokában. A gróf ugyanis örökösen pénzhiányban szenvedett, mivel igen nagy lábon élt. A pénzhez jutás egyik fontos eszköze volt számára birtokainak elzálogosítása. Az elsők között került sor Szántóra, amelyet 1710 körül adott zálogba. A falu zálogbirtokosa Agner György pilisvörösvári tiszttartó és postamester volt. Róla - mint Szántó ideiglenes földesuráról - nem sokat tudunk, csak néhány későbbi tanúkihallgatásból értesülünk arról, hogy ő kezdte a határviszályt Csobánkával, amikor fegyveres embereivel hátrébb szorította addig használt területükről a csobánkaiakat.

Agner halála után, 1719-ben 4500 forint lefizetése ellenében Sibolthy Sándor Pest vármegyei szolgabíró vette zálogba Szántót. Ő a zálogbirtokosok általános szokása szerint minél többet igyekezett kipréselni az alattvalókból, hiszen nem Uidhatta, mikor váltja tőle vissza a falut az eredeti birtokos. Sibolthy ellen a szántóiak több ízben is panaszos levéllel fordultak Zichy Péterhez (aki pedig maga is a jobbágyait sanyargató földesurak közé tartozott). 1725-ben Szántónak már új zálogbirtokosa volt: Plothschleger Mihály felsőörsi prépost. Tőle váltotta vissza Szántót 1730-ban Zichy Péter özvegye, Bercsényi Zsuzsanna, aki férjének 1726-ban bekövetkezett halálától kezdve egészen addig birtokolta az óbudai uradalmat, amíg fia, Zichy Miklós nagykorú nem lett, vagyis 1733-ig.

Zichy Miklósnak nem volt fia, így 1758-ban történt elhunyta után egy időre özvegye, Berényi Erzsébet kezére került az uradalom. De mivel a magyar örökösödési jog szerint a földesúri birtokok csak férfiágon öröklődhettek (az ősiség szabálya értelmében), az oldalágon rokon Zichy grófok pert indítottak az özvegy ellen, hogy az kiengedje kezéből a birtokot. A királyi kincstár azonban felhasználta az alkalmat arra, hogy az egykor (a török megszállás előtt) a korona birtokai közé tartozó óbudai uradalmat visszaszerezze a koronának. A több évig zajló per végül is megegyezéssel végződött. 1766-ban az egész uradalommal együtt Szántó is koronabirtok lett, és a pozsonyi Magyar Kamara kezelésébe került.

Szántó betelepülésének kezdetei és első lakosai

Az országnak a török megszállás és a felszabadító háborúk idején elnéptelenedett vidékeire a török kiűzése után tömegesen költöztek új lakosok. Minthogy 1686 szeptemberében, Budának az egyesült keresztény seregek által történt visszafoglalása idején a környéknek majdnem minden helysége hosszabb-rövidebb ideje lakatlan volt (bár jónéhányból csak nem sokkal korábban - az l684-l686-os évek hadieseményei miatt - menekültek el az emberek), ezen a területen igen nagy lendülettel indult meg a betelepülés. A visszaköltöző régi lakosok mellé rengeteg új telepes is érkezett, főként német, délszláv és szlovák nyelvterületről: az osztrák és német tartományokból, a Balkán-félszigetről, továbbá a mostoha adottságú Észak-Magyarországról. A földesuraknak igen fontos volt birtokaik benépesítése - hiszen a lakatlan föld nem hozott hasznot -, ezért az egész felszabadított területen kedvezményeket adtak az új telepeseknek. Az új lakosok nem örökös, hanem szabadköltözésű jobbágyok lettek, három vagy öt évi adómentességet kaptak, s terheiket nem urbáriumban, hanem szerződésben szabályozták. Jobbágyi kötelezettségeik, főként a robotterhek, enyhébbek voltak, mint ugyanabban az időben az ország más részein.

A volt hódoltsági terület benépesítése kétféleképen történhetett: vagy szervezett telepítések keretében, olymódon, hogy a földesúr telepescsoportokat hozatott külföldről és ezekkel kötött telepítési szerződést, vagy úgy, hogy az új lakosok egyenként szállingóztak be a korábban lakatlan vagy már lakott helységekbe. Szántó betelepülése az utóbbi módon, tehát spontán, fokozatos beköltözések révén történt. Valószínűleg ezért nem maradt fenn telepítési szerződés az új lakosok és a földesúr között. így azután csak közvetett adatok segítségével állapítható meg, mikor kezdett újra benépesülni a hosszú ideje puszta falu.

1702 elején Szántó még lakatlan volt. Erre az évre Óbuda még bért fizetett Zichy Péter földesúrnak a puszta Szántó használatáért. Ugyancsak 1702-ben a fegyvermegváltási jog fejében Zichy Péterre kirótt összegek felsorolásában Szántót még a puszták között említik. Egy másik irat viszont arra utal, hogy 1702 végefelé Szántó már lakott volt: 1716 október 22-én a szántói jobbágyok bepanaszolták a pesti pálosokat, amiért azok 4 ökrüket és 2 lovukat elhajtották a szántóiak által már 14 esztendeje békésen és háborgatás nélkül használt területről. Sok esztendővel később, 1759-ben egy tanúkihallgatás alkalmával az akkor már 71 éves Bakay Mátyás elmondotta, hogy „kurucz világ előtt" mintegy egy esztendővel költözött atyjával együtt Szántóra (a kuruc világ Buda környékén 1704-ben kezdődött, amikor a kurucok eljutottak erre a vidékre). Mindezek az adatok arra mutatnak, hogy Szántó „megszállása" 1702 utolsó hónapjaiban kezdődhetett.

A falu csak lassan népesült be. Bakay érkezésekor mindössze „öt gunyhó" volt Szántón. De a házak száma még néhány évvel később sem haladta meg a tizenötöt. Ugyancsak Bakay Mátyás beszélte el (ugyanebben a tanúvallomásban), hogy a kuruc háború alatt, „abban a zűrzavar üdőben az ember nem is merte magát meg mutatni, sőt szántóiak is, akik circiter [körülbelül] 10-en voltak, latenssel [a tanúval] együtt Budára recipiálták magukat [költöztek]...", s csak a harcok elcsendesülése után tértek vissza. Ezt alátámasztja, hogy 1707 előtt mindössze 3 szántói gyermek keresztelését jegyezték be a pilisvörösvári anyakönyvbe (egyet 1705 elején, kettőt 1706 második felében), míg 1707-ben már 19 szántói gyermeket keresztelt meg a vörösvári plébános (Szántó 1728-ig Pilisvörösvár, attól kezdve Piliscsaba leányegyháza volt, egészen addig, amíg 1772-ben önálló plébániát nem kapott).

Érdekes adalék az is, hogy Szántó első községi pecsétnyomóját 1707-ben vésték, valószínű tehát, hogy a „kuruc veszély" elmúltával, 1707-ben indulhatott meg a falu nagyobb tempójú benépesülése.

A legelső időkből sem adóösszeírások, sem lélekösszeírások nem maradtak fenn, ezért az első lakosok nevét csak tanúvallomásokból, anyakönyvekből és néhány más korabeli iratból ismerhetjük meg. Egy ilyen tanúskodás szerint Szántó legelső lakosa Voderaczky Mihály volt. 1705 és 1710 között az anyakönyvekben több mint 60 szántói név fordul elő. Ezek között számos olyan családnév, amelyet a későbbi évtizedekben is megtalálunk a faluban. A fent jelzett években a keresztelési anyakönyvben szülőként vagy keresztszülőként egyebek közt a következő családnevek szerepelnek: Bakay, Blaskovics, Chudob-ni, Czitara, Cserni, Drobinoha, Friedrich, Gongoly, Hornyák, Horni, Hlad, Jurkovics, Kle-ment, Komenda, Konnos, Krajcsovics, Kubovics, Lambert, Likó, Mali, Mirovszky, Posz-mek vagy Poszmik, Sivek, Slezák, Strbik, Telcsovics, Trkal, Valentin, Voderaczky, Wolf.

Miként a vezetéknevekből látható, Szántó első lakosainak nagy része szlovák volt, de akadtak közöttük német és magyar nevűek is. Forrásaink csak néhány esetben utalnak arra, honnan érkeztek az új telepesek. Főként határperekben tartott tanúkihallgatások alkalmával mondták el egyes tanúk, honnan és mikor költöztek erre a vidékre. A legtöbben a „felső vidékről", azaz a mai Szlovákia területéről érkeztek Szántóra, de sokan előbb más környékbeli falvakban laktak s csak aztán települtek Szántóra, ahonnan viszont jó néhányan később tovább vándoroltak, többnyire közeli helységekbe.

1749-ben Thurzó János, akkor 52 éves szántói uradalmi vadász elmondta, hogy Trencsény vármegyében született és 30 esztendeje költözött ide. Horváth Lőrinc Morvaországban született és 40 évvel korábban, azaz 1709-ben érkezett Szántóra. Trkal Jakab, aki 1749-ben 90 évesnek mondotta magát, Sziléziában született, és „még kurucz háborúban gyütt Szántóra". Trestikova András, aki 1752-ben, 64 éves korában Tárnokon lakott, 44 évvel korábban a Pozsony megyei Bikszádról előbb Csévre, majd onnan 6 év múltán Szántóra költözött, itt megházasodván, 27 esztendeig lakott, s 11 éve tette át lakhelyét Tárnokra. Muszella Antal, aki 1752-ben Perbálon lakott és 52 éves volt, azt vallotta, hogy csecsemő korában Morvaországból vitték Csévre, majd innen Szántóra házasodott. Praiszel Tamás, aki 1759-ben 72 évesnek mondotta magát, elbeszélte, hogy „midőn Érsekújvárt a kurucz meg vette volna [azaz 1704-ben], már akkor fátens Pilis alatt Hutában [Pilisszentléleken] lakott, holott az attyát is eltemette, és mivel azon bolyongó háború üdőben ottan nem maradhatott volna, ide Szántóra vette lakását, éppen akkor, mikor az német Esztergom várát visszavette az kuruczoktúl [azaz 1706-ban], azért tudgya, hogy Szántón lehetett mintegy 10 gunyhó, azon kívül egy ház." Hrabovszky János a Bars megyei Verebélyről költözött Szántóra 1712 körül. Sváb Jakab, aki 1762-ben 80 évesnek mondta magát és Szentkereszten lakott, 1705 költözött Malackáról előbb Vörösvárra, majd innen 1720 körül Szántóra, ahol 10 évig szolgált (nyilvánvalóan itt, nem pedig a vörösvári svábok közt kapta a Sváb vezetéknevet). Novák Jakab 1725 körül Sziléziából került ide. Voltak, akik csak annyit mondtak, hogy „felső vidékről" vették ide lakásukat.

A szántói lakosok első névsora 1715-ből maradt fenn, az országos összeírásban. Ez az összeírás azonban annyira pontatlan és hiányos volt, hogy 1720-ban meg kellett ismételni. 1715-ben 23 családfőt, 1720-ban 53 családfőt írtak össze a faluban. Valószínűleg még ez az összeírás sem volt teljes, amikor ugyanis 3 évvel később a földesúr a saját céljára vette számba szántói alattvalóit, 72 családfőt számoltak (az adózáshoz csak az adózó családfőket vették nyilvántartásba; a teljes népességet csak az egyházi lélekösszeírások alkalmával igyekeztek kimutatni).

A 18. század első harmadából a szántói családfők alighanem legteljesebb névsora abban a kimutatásban maradt fenn, amelyet özvegy Zichy Péterné gazdatisztje készített 1730-ban a szántóiak azévi földesúri robotmunkájáról. Mivel az uraságnak érdeke volt, hogy senki se bújhasson ki jobbágyi kötelezettségeinek teljesítése alól, ezt a felsorolást a szántói jobbágyok és házas zsellérek első hiteles névsorának tekinthetjük. De ebben sem szerepelnek a földesúrnak robottal nem tartozó lakosok, például a pap, a tanító, a jobbágyok szolgái, béresei, a község pásztorai, stb.

Következzék itt az 1730-ban robotra kötelezett 37 gazda (jobbágy) és 48 zsellér névsora, nem ábécé szerint rendezve, hanem abban a sorrendben, ahogy a gazdatiszt felvette, ez ugyanis valószínűleg többé-kevésbé megfelelhetett a házak sorrendjének. Azért csak többé-kevésbé, mert a lista előbb a gazdákat vette sorra, s csak ezután következtek a zsellérek. A kimutatásban a keresztnevek többnyire latin formájukban szerepelnek, ezeket magyarra fordítva írtuk le. Ahol szlovákul adták meg a keresztneveket, ezt zárójelben jeleztük. A vezetéknevek tekintetében előfordulhattak névelírások, hiszen a neveket hallás alapján jegyezte le egy német anyanyelvű gazdatiszt.

Féltelkes gazdák. Mirovszky Balázs, Czitara Márton, Trkal Mátyás, Krajcsovics Márton, Trkal Jakab, Cserny András, Szucsek János, Voderaczky János, Babik György, Wolff János, Pintér János, Hlad Mátyás, Kucsera János, Horváth Lőrinc, Lussa Simon,

Janikovics József, Stanek Jakab, Sivek Gergely, Lampert Simon, Strbik András, Liko György, Lukacsovics Mihály, Krajcsovics György, Moravcsik János (Jan), Drobinoha Mihály. Drobinoha Mátyás, Hornyák János, Voderaczky István, Friedrich Mátyás, Poszmik Jakab, Gongoly György (Giuro), Palkovics Lőrinc, Kral József.

Negyedtelkes gazdák: Kormos János, Hajek János (fan), Horváth (keresztnév nélkül), Bilik Márton.

Zsellérek: Polacsek Lőrinc, Plesovszky Márton, Zeman György (Giuro), Pilkus János (Jan), Klucska Imre, Muszala Antal, Hoffer Jakab, Kubovics János, Skripecz Jakab, Valentin Tamás, Rákos Ferenc (itt az eredetiben is magyarosan írták a keresztnevet), Cseh György (Giuro), Kosztelanszky György (Giuro), Horvát János (Jan), Horvát Pál, egy olvashatatlan név, Baidura János, Bielan János, Osztrovszky Márton, fia Márton, Blaskovics Mihály, Repka Mátyás, Bakay Mátyás, Pacsinszky János (fan), Massar(?) János (Jan). Janszky István, Kolar Mátyás, Majernik János, Hibszky István, Simon Mátyás, Drobinoha András, Erbner Máté, Buchala György (Giuro), Liko Mihály, Hatlaszky Vince, Zamek (Szomak) Ádám, Bakay András, Babucsák Mátyás, Kolar József, Adamek György (Giuro), Radil András, Trestikova András, Klement Márton, Kiszelicsa Miklós, Frischauf Márton, Voderaczky Mihály, Bilik Jakab, Balogh András.

Telkes jobbágyok - házas zsellérek - hazátlan zsellérek

Jogállás szerint a földesúri alattvalók három csoportra oszlottak. Jobbágy vagy gazda (németül: Bauer, latinul: colonus, szlovákul: slobodny poddanny) csak az lehetett, akinek a házán és az ehhez tartozó beltelken kívül úgynevezett külső telkei is voltak: szántóföld és rét. Akinek nem jutott szántóföld, az - még ha háza volt is - csak zsellér (németül: Inwohner, latinul: inquilinus, szlovákul: podomny hofferum) lehetett. A házas zsellérek nem feltétlenül voltak szegényebbek, mint a jobbágyok, sőt néha még jobb anyagi helyzetben is lehettek, hiszen közülük került ki a kézművesek, vállalkozók, kereskedők egy része. A hazátlan zsellérek többnyire valóban a legszegényebb réteget alkották, s kenyerüket csak a másoknál végzett munkával tudták megkeresni. A 18. század első felében a hazátlan zselléreket általában nem is vették fel az összeírásokba. Ugyancsak nem szerepeltek az adóösszeírásokban az urasági alkalmazottak (Szántón eleinte csak egy ilyen volt, az uradalom jágere, azaz vadásza, erdésze), a községi alkalmazottak (Szántón akkoriban a község pásztorai tartoztak ebbe a csoportba), a jobbágyok szolgái, béresei, pásztorai, s - más okból - a pap és a tanítók sem.

Szántónak - természeti adottságainál fogva - meglehetősen kevés volt a szántóföldje, s ennek területét még erdőirtással, gyepfeltöréssel sem lehetett a lakosság szaporodásának arányában növelni. Ezért a telkes jobbágyok száma a 18. század folyamán mindig lassabban nőtt, mint a zselléreké. A falu közössége tudatosan akadályozta az amúgy is kicsiny jobbágytelkek felaprózódását a jobbágyfiúk között, így azután a telket csak az egyik fiú örökölte, a többi zsellérsorba kényszerült. Ez volt az oka annak, hogy Szántóról sokkal többen vándoroltak el, mint más, nagyobb határú falvakból. Az elvándorlást az is növelte, hogy a szántói szlovák, katolikus lakosság népsza-ponilata a 18. században a bő gyermekáldás eredményeképpen a járványok és az óriási gyermekhalandóság ellenére is lényegesen magasabb volt, mint az akkori átlag. Így aztán a népes szántói családok fiatalabb tagjai közül sokan kirajzottak a faluból.

Az 1749 és 1761 között tartott tanúkihallgatások alkalmával több mint 60 olyan egykori szántói lakost hallgattak meg, aki egy-két évtizeddel, vagy akár csak egy-két esztendővel korábban elköltözött a faluból. A legtöbben az 1736-tól benépesülő Perbálra és az 1740-es évek végétől benépesülő Szentkeresztre (az addigi Pilis pusztára) vették lakásukat. Találtak ezenkívül egykori szántói lakosokat Cséven, Kesztölcön, Tinnyén, Dömösön. Fszfergomban, Szentendrén Pomázon, Hután (Pilisszentléleken), Piliscsabán, Budán, Tárnokon, Ecseren, Isaszegen, Sáriban, Üllőn, Ecseren. Egy 1747 körül Szántóról Ecserre költözött embert Szántovszky Mihálynak neveztek. Egy másik szántói, aki 1756-ban ment át Pomázra, nyilvánvalóan az ottani rácok (szerbek) közt kapta a Szlovák János nevet.

Néhány tanúvallomásban szó esett arról, hogy az illető tanúk miért költöztek el Szántóról. 176l-ben az akkor 31 éves Bakay Mátyás szentkereszti lakos elmondotta, hogy „Szántón született, édes attya is ott öregedett meg, s csak most hat esztendeje, hogy Szentkeresztre vette lakását, mivel Szántón nem engedtek néki házat építeni..." A szintén szentkereszti, 70 esztendős Harcsa János „utóbbi pestis [1739] után jött Szántóra lakni, ahol is tíz esztendeig lakott, marhája, nem lévén, tsak gyalog sorsú képpen szolgálván... s könnyebbségét keresvén ment által Szántóról Szentkeresztre". Ugyanekkor a 35 éves Bakay János azzal indokolta hét évvel azelőtti átköltözését Szántóról Szentkeresztre, hogy itt remélte „gazdaságának jobb előmenetelit". Bakay Pál azt vallotta, hogy „mivel szántó földet nem akartak adni néki", hagyta el Szántót. Drobinoha Mihály 1759-ben költözött át Szentkeresztre, „minthogy marhácskát szerezvén magának, Szántón sem háza, sem fölgye, sem réttye nem valának". Ugyanakkor változtatott lakóhelyet az 1761-ben 28 esztendős Kosznovszky János, „gondolván, hogy ott jobb módgya lészen gazdaságát folytatni".

Hogy az elköltözések fő oka valóban a földhiány volt, és hogy a családoknak csak egyes tagjai költöztek el, azt mutatja egy másik vizsgálat is, amelyben a Szántó és Csobánka közti határperben tanúként kihallgatott volt szántóiakat 1759-ben arról kérdezték, vannak-e Szántón atyafiaik. A perbáli Kormos Györgynek egy testvérbátyja, Kormos Márton lakott Szántón. Az ecseri Hatlaszky Mihálynak édesanyja élt ott, Pesák József feleségeként. A perbáli Bakay Mátyás azt vallotta, hogy „egy édes leánya vagyon Szántón férjnél, kinek férjét a fatens nevérűl közönségesen Bakay vejének, Andrásnak nevezik a faluban". A perbáli Drobinoha Istvánnak „attyárúl való báttya, Drobinoha Mihály", a perbáli Krajcsovics Györgynek egy testvéröccse, a perbáli Praiszel Tamásnak egy testvérnénje élt Szántón, „kit Krajcsova özvegyének neveznek, ez két fiaival folytaltya maga gazdaságát". A perbáli Krizsák András Szántón élő testvérhúga Voderáczky Mihálynál volt férjnél. Az ugyancsak Perbálon lakó Kucsera Mártonnak édesanyja és egy testvéröccse maradt Szántón.

A feljebb idézett 1761. évi tanúkihallgatásból kiderült, hogy Szántón nemcsak szántóföldet és rétet volt nehéz szerezni, hanem még a házépítést sem engedték meg mindenkinek, s így a házas zsellérek számának növekedését is korlátozta a község.

A viszonylag megbízható kimutatások szerint Szántón a következőképpen gyarapodott a telkes jobbágyok, a házas és hazátlan zsellérek száma.

Év Telkes jobbágy Házas zsellér Házatlan zsellér
1723 36 kb. 36 nem szerepel
1730 37 48 nem szerepel
1734 41 58 nem szerepel
1765 37 74 10
1770 55 68 12
1778 51 90 nem szerepel
1812 60 190 (házas és házatlan összesen
1820 63 169 (házas és házatlan összesen
1830 64 182 (házas és házatlan összesen
1842 61 160 (házas és házatlan összesen

A jobbágyság terhei

A jobbágyok és a zsellérek, összefoglaló elnevezéssel: a jobbágyság, más kifejezéssel élve a pórnép, a közrendűek, a földesúri alattvalók különféle szolgáltatásokkal tartoztak a földesúrnak, akinek birtokán éltek, továbbá az egyháznak, s egyedül ők viselték az állami és vármegyei adóterheket is.

A földesúr számára meghatározott évi pénzadót (latin szóval: cenzust) kellett fizetniök, kilencedet kellett adniok minden tennésükből, bárányokból, méhekből, úgynevezett konyhai ajándék gyanánt évente meghatározott mennyiségű baromfit, tojást, vajat, bárányt kellett beszolgáltatniuk, ingyen munkát, azaz robotot kellett végezniök. Fizetniök kellett a földesúrnak a kocsmáért, a mészárszékért, a malomért, a pálinkafőzésért, az erdő és a halászó vizek használatáért, mivel mindezeknek a haszonvétele a földesúré volt (ezeket hívták regáléjogoknak, magyar kifejezéssel kisebb királyi haszonvételeknek, mert eredetileg a királyt illették meg, de az uralkodó ezeket már a középkorban átengedte a földesuraknak). Ezenfelül sok esetben el kellett tartaniok a gazdatiszteket és a földesúr háznépét, amikor azok az illető helységben időztek. Különböző címeken még más szolgáltatásokat is kipréseltek belőlük.

Az egyház tizedet szedett ugyanazokból a termékekből, amelyekből a földesúrnak kilenced járt. Mivel a tizedet előbb kellett kivenni, mint a kilencedet, az utóbbi is voltaképpen az egész termés egytizede volt, s mindkettőt más szóval dézsmának is nevezték (a latin decima, azaz tized szóból). A két dézsma együtt a termékek egyötöd részét alkotta.

Az állam részére hadiadó címén, a vármegye részére háziadó címén kellett évente meghatározott pénzösszeget fizetniök, a katonaság részére forspontot (előfogatot, a német Vorspan szóból), az útépítésekhez ingyenmunkát kellett adniok, s reájuk hárult a katonaság elszállásolása (kvártélyozása) és részleges eltartása is, porcióadás formájában.

A jobbágyság által viselt terhek mértékét pontosan nem tudjuk kiszámítani, egyrészt, mert sok mindenről - például az ingyenmunka értékéről - alig van adat, másrészt azért sem, mert az adókivetés alapjául szolgáló megyei és országos összeírások pontatlanok és hiányosak voltak. Mindamellett legalábbis a földesúrnak teljesített szolgáltatásokról hozzávetőleges képet alkothattunk az urbáriumokból vagy a szerződésekből és az egyes évekből fennmaradt gazdatiszti számadásokból.

Zichy Péter idejéből telepítési szerződés, mint már említettük, nem került elő. Szántó benépesülése a kuruc háború idejére esett, s ezekből az évekből gazdatiszti elszámolásokat sem ismerünk az esetleg befolyt földesúri jövedelmekről. Az első ilyen elszámolás 1709-ből maradt ránk (ekkor már megszűnt Buda környékén a „kuruc veszély"). Eszerint Szántó ebben az évben 150 forintot fizetett földesúri cenzus címén. Ez megfelel az egyes tanúk vallomásaiban emlegetett 15 háznak (jobbágyteleknek), minthogy Zichy Péter ezidőtájt az óbudai uradalom más, újonnan benépesült falvaiban is 10 forintban szabta meg a jobbágytelek évi cenzusát. Ugyanezen elszámolás szerint a kilenced értéke mindössze 13 forint volt. Ez arra mutat, hogy a lakosok többségének még nem telt le a három szabad, azaz adómentes éve, s ezért még csak igen kevesen adtak kilencedet (egy pozsonyi mérő, azaz kb. 42 kilogramm búza ára 1 forint volt, a gabonakilenced mennyisége ezek szerint még a 6 mázsát sem haladta meg).

A Zichy-uradalom gazdatisztjeinek elszámolásában ez után hosszú ideig nem szerepelt Szántó, hiszen jövedelmei a zálogbirtokosokhoz folytak be (ezeknek birtokiratai viszont nem maradtak ránk). 1720-tól azonban fennmaradt a Sibolthy Sándor által a szántóiaknak adott szerződés. Eszerint a féltelkes gazdák (egésztelkesek nem voltak Szántón) évi 6 forintot, a negyedtelkesek 3 forintot, a zsellérek pedig másfél forint cenzust fizettek. Minden gazda és zsellér évi 6 nap robottal tartozott, ezenkívül köteles volt az uraság számára az erdőben ölfát (másfél, egy illetve fél öl mennyiséget) vágni és szükség szerint Budára szállítani, meghatározott mennyiségű úgynevezett konyháravalót (tyúkot, tojást, vajat) adni a földesúrnak, aki egyébként a kiégetett mészből és szénből is dézsmát szedett. A falu ezenkívül köteles volt (a megszabott robotmunkán felül) istállót építeni a földesúri gazdaság részére (Sibolthy ugyanis két üres jobbágytelket saját kezelésébe vont). A község félévig mérhetett bort, a másik félévben (Szent Györgytől Szent Mihályig) csak az uraság árulhatott bort Szántón. A szántóiak az irtásföldekre négy, az újonnan ültetett szőlőkre hat év adómentességet kaptak.

Három évvel később, 1726-ban a robotkötelezettség már évi 8 nap volt. Az uraság az új szerződés szerint a szántóiak által (nagyrészt eladásra) készített szőlőkarók után is dézsmát szedett. A szántóiak félévi pálinkaárulásáért 12 forintot, a mészárszék tartása fejében évi 14 forintot, valamint félmázsa faggyút adtak, a az összes marhanyelv a földesúrnak járt. Az irtásföldekre („kiket ők kopanyiczáknak neveznek") már csak három évi adómentesség járt, a szőlőkre viszont hét évi.

A szerződésekben nem szerepel, de a szántói lakosoknak Zichy Péterhez intézett folyamodványaiból tudjuk, hogy Sibolthy mindezeken felül sokféle módon sanyargatta őket: egész háznépével reájuk szállt, eltartatta magát, a szerződésben foglaltakon felül rengeteg robotmunkát végeztetett velük, kenderfonásra kötelezte az asszonyokat, a megírtnál több pénzt és terményt követelt tőlük. Mint a szántóiak írták, „mész égetőktől veszi ki minden hetedik kemenczét, és ha magának nem szükséges, akinek el adgya, oda kell adminisztrálnunk... Item [szintúgy] vesz esztendőnkint 41 icze vajat rajtunk, 68 csibét és 396 tyukmonyát [tojást] és három báránt. item minden gazda asszonyt két-két font kender fonyásával terheli, mind ezeken kívül penigh minden napi sok és győzhetetlen mint gyalogh és marhás robotokkal sanyargattya, holott Isten láttya nem robota, hanem az adózás is sok vagyon azon szegín határkátúl, és így vagyon az mi el szenvedhetetlen romlásunk..."

Egy kimutatás szerint a szántóiak 1720-ban még csak az 1709-ben is szokásos évi 150 forintot fizették Sibolthynak, de 1721-től kezdve már évi 241. majd 249, végül 292 forintot. Amikor Bercsényi Zsuzsanna 1730-ban visszaváltotta Szántót a zálogbirtokostól, valamicskét könnyített a lakosok terhein: az évi cenzus összegét 200 forintra, a roboton felül szállítandó ölfa mennyiségét 50 ölre mérsékelte, de a robotkötelezettség továbbra is évi 8 nap maradt. Öt évvel később, 1735-ben azonban az újabb szerződés szerint megint felemelték a szolgáltatásokat: az évi cenzus 235 forint lett, a féltelkes gazdák és a zsellérek robotja (akár marhás, akár kézi robotja) évi 12 napra emelkedett. A szántóiak ezentúl a roboton felül évi 100 öl fát voltak kötelesek vágni és a saját fuvarjukon Óbudára szállítani. Ugyancsak a kikötött robotnapokon felüli kötelezettségként rótták reájuk a békásmegyeri allodiumban (azaz a földesúr saját kezelésében lévő gazdaságban) termett gabona learatását.

Hogy az évi 8, majd később 12 nap robotkötelezettség fejében milyen munkákat végeztek a szántóiak, arról a már említett 1730. évi gazdatiszti kimutatás ad fogalmat. A robotmunka jórészt fuvarozásból állt: ebben az évben a szántóiak főként Óbudára szállítottak fát, meszet, homokot az óbudai urasági téglaégetőhöz vagy más uradalmi épületekhez; ezenkívül bort, gabonát, szalmát, szénát fuvaroztak; szántottak, kaszáltak, arattak Óbudán és a békásmegyeri pusztán fekvő földesúri allodiumban azaz majorságban; követ törtek és szállítottak a mészégetéshez; dolgoztak a téglaégetőnél, a mészárszéknél, a szántói vagy az óbudai cséplésnél, az urasági házak építkezésénél.

1735 után legközelebb csak 1755-től maradt ránk a földesúr - akkor Zichy Miklós -által Szántó községnek adott szerződés. Ez lényegesen különbözik az 1735. évitől, mégpedig abban, hogy a szántóiak a gabona, bor és egyéb termékek dézsmáját, továbbá az egész évi bor- és pálinkakimérést, valamint a mészárszék tartást pénzért, egy összegben válthatták meg. A szántóiaknak tehát ezentúl nem kellett természetben kilencedet adniok, hanem évente 560 forintot fizettek a földesúrnak, négy részletben: újév, Szent György, Szent Jakab és Szent Mihály napján. Megmaradt viszont a robotkötelezettségük. A szerződés szerint a már korábban is szereplő 100 öl fa vágásán és el-fuvarozásán kívül a szántóiak kötelesek voltak a békásmegyeri urasági réteket lekaszálni, a szénát egybegyűjteni, boglyákba rakni és oda fuvarozni, ahová parancsolják. További kötelezettségük volt a békásmegyeri mintegy 25 holdas allodiális szántóföld felszántása, bevetése, learatása, a „szállásra" (a cséplőhelyet nevezték így a német nyelvű szövegekben is) való elfuvarozása, kicséplése. A kicsépelt gabona elszállítására („ahová szükséges") további három nap ingyenmunkával tartozott minden jobbágy és zsellér.

A szerződésen a gróf sajátkezű aláírásán és szárazpecsétjének lenyomatán kívül az akkori szántói főbíró, Hibszky István, a törvénybíró, Cserny Pál és négy esküdt, Kosztolanszky Mátyás, Drobinoha Pál, Bilik Márton, Faltin Gergely neve is szerepel (nem a saját kézírásukkal, hiszen írástudatlanok voltak). A hitelesség jeléül a községi pecsét vörös viaszlenyomatát is ráütötték az okmányra.

Tíz évvel később, 1765-ben már Zichy Miklós özvegye, Berényi Erzsébet újította meg a szántóiak szerződését. Ez az okmány csak az aláírók személyében különbözött az előbbitől. A bírók ekkor Faltin Márton és Hibszky István voltak, az esküdtek pedig Spacsinszky János, Drobinoha Mihály, Bilik Márton, Szivek András, Voderaczky István.

1766 januárjában azonban az egész óbudai uradalommal együtt Szántó is a kincstár birtokába, a pozsonyi Magyar Kamara kezelésébe került, s 1766 júniusában Grassalkovich Antal gróf, a Kamara elnöke aláírásával új szerződést kapott. Ez egyelőre mindent a régiben hagyott, csak a robotmunka egy részét módosította, mivel a békásmegyeri allodiumot időközben megszüntették.

Amikor a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés előkészítéséhez 1767-ben a szántóiak is válaszoltak az úgynevezett úrbéri kérdőpontokra, egyebek közt felsorolták, milyen robotkötelezettség terhelte őket (most már nem a Zichyek, hanem a Kamara számára): „Minden gazda, kinek vonyó marhája vagyon, esztendő által tartozik az uraságnak kilencz napon négy vonyó marhával szolgálni, zsellérek, kiknek házaik vannak, úgy ház nélkül valók kézi munkával hasonló képpen kilencz napigh, hogy ha pedig O Budára szekerén vagy gyalogul az uraság dolgába bé mennek, és másnap onnéd vissza jönnek, csak egy nap számláltatik robotájokba, következendő képpen az vissza jövetel semmi reflexióban nem vétetődik [nem számít be]. Ezen meg írt kilencz napon kívül O Buda mellett lévő Kissingi pusztában [a mai Csillaghegyen] az uraság réttyit tartoznak lekaszálni, a lekaszállásban töltenek 3 napot falustól, föl gyűjtésibe hasonlóképpen annyit, azon szénának bé hordásában pedig másfél napot. Ezen robotán kivül szántai erdőben a zsellérek vágnak 100 öl fát, áztat pedig a gazdák tartoznak O Budára bé szolgáltatni."

Miből éltek a szántóiak? 1.

Földművelés, állattartás, bortermelés

Szántó határa szűk volt, természeti adottságai pedig - az erdőt leszámítva - mostohák. Az 1715., 1720. és 1728. évi országos összeírások alkalmával a szántóiak azt mondották, hogy szántóföldjeik agyagosak és kövecsesek, területük pedig olyan kicsiny, hogy nem tudják két nyomásra osztani, s ezért ugyanabba a földbe kell őszit és tavaszit vetniök. 4 ökörrel kétszer szántanak. A faluban őszi és tavaszi búzát, kétszerest (fele búza, fele rozs), zabot, árpát, tönkölyt termesztettek. 1715-ben a szántói jobbágyok azt vallották, hogy az őszi gabona az elvetett mag két-háromszorosát hozza, 1720-ban már csak másfélszeresnek mondták a termést. Arról is panaszkodtak, hogy nemcsak eladásra nem jut a gabonából, hanem sokaknak másutt kell megvenniök pénzért a kenyérre valót.

Ami a szőlőt illeti, 1728-ban még nem tudtak a bortermésről nyilatkozni, mert állításuk szerint csak újonnan ültetett szőlőik voltak, a hegyoldalban irtott erdők helyén. A későbbiekben kiderült, hogy sok szántói lakosnak volt ugyan szőlője, de többségüknek csak kevés és gyenge minőségű bora termett.

1766-ban már 90 szántóinak, vagyis a lakosság háromnegyed részének volt bortermése, de a legtöbbjüknek csak alig 3-4 akó, azaz másfél-két hektoliter (egy budai akó=54,3 liter). Mindössze két jobbágynál írtak össze 20 akót, kettőnél pedig 15 akós bortermést. Az egy lakosra jutó átlagos bortermés tekintetében Szántón a maga 3,6 akójával messze az utolsó helyre került az óbudai uradalom helységei közül.

A jobbágytelekhez járó szántóföld nagyságáról a 18. század első feléből nincsenek pontos adatok. A Magyar Kamara által 1766-ban készített urbárium-tervezetben az olvasható, hogy Szántón a féltelekhez 9 mérős (4 és fél magyar holdas) szántóföld tartozik, a negyedtelekhez pedig ennek fele. 1767-ben, az úrbéri kérdőpontokra adott válaszaikban viszont a szántóiak azt mondották, hogy szántóföldjeik, amelyeket a betelepülés után egyenlően osztottak fel a jobbágyok között, nyolc tagban fekszenek, s egy-egy jobbágynak összesen 20 pozsonyi mérős (kb. 10 magyar hold) szántója van. Az úrbérrendezéskor az egésztelek nagyságát Szántón 28 holdban állapították meg, s az 1770. évi kimutatás (urbéri tabella) szerint az 55 telkes jobbágy közül 12 volt féltelkes, 14 negyedtelkes, 9 jobbágy 3/8 telken, 20 jobbágy pedig mindössze 1/8 telken gazdálkodott (a nyolcadtelek itt három és fél magyar holdat jelentett).

Valójában azért nem volt ennyire rossz a helyzet. A jobbágyok és a zsellérek ugyanis felhasználták a kínálkozó lehetőségeket, és erdőirtással, gyepfeltöréssel növelték szántóföldjük területét. Az irtásföldek után is kellett ugyan - a szabad évek letelte után - kilencedet és tizedet adniok, de az ilyen földek területét, sőt egyáltalán, a létezését is sokkal könnyebben tudták eltitkolni mindenféle adóösszeírók elől, mint a jobbágytelekhez járó szántókét. Még a földesúr gazdatisztjei sem tudtak végére járni az irtásföldek mennyiségének. Csak amikor a Magyar Kamara egy hites földmérővel, Kneidinger András kamarai geometrával 1778-ban felmérette az egész óbudai uradalmat, derült ki, hogy az irtásszántók területe valójában nagyobb volt, mint az urbariális szántóké. Az utóbbiak területe 530 magyar holdat tett ki, míg a jórészt az irtásföldekből kikerült úgynevezett maradványföldeké 653 volt. Az irtásföldek kétötödét egyébként a zsellérek birtokolták, akiknek jobbágytelki szántó nem jutott, de nem is járt volna. Ez azonban nem változtat azon, hogy a falunak a természeti adottságok miatt kevés volt a szántóföldje. így azután elhihetjük a szántói jobbágyok azon panaszát, hogy lényegében csak a saját szükségleteikre tudtak gabonát termelni.

Feltételezhetjük, hogy Zichy Miklós földesúrsága idején azért vezették be az uradalom többi helységében nem alkalmazott rendszert, amely szerint a szántóiak pénzért válthatták meg a gabona- és bordézsmát, mert a ténylegesen megtermelt gabona mennyiségét az uraság amúgy sem tudta kideríteni, a bort pedig gyenge minősége miatt nem volt számára érdemes természetben begyűjteni.

A 18-19. században Szántóról készült összeírásokban van azonban egy feltűnő jelenség: ahhoz képest, hogy milyen szűk volt a szántóföld, a faluban igen sok vonómarhát (ökröt és lovat) számoltak össze. Az 1766/67-es adóévről felvett uradalmi összeírás szerint az összeírt 120 adózónak összesen 182 ökre és 115 lova volt. Ezen belül 20 telkes jobbágynak egyenként 4 ökre, vagyis teljes ekefogata volt, s ehhez még a legtöbbjük lovat is tartott. A többi telkes jobbágy (28 fő) 2-2 ökörrel, továbbá 1-2 lóval rendelkezett, s még a házas zsellérek nagy része is (a 63-ból 47) birtokolt legalább 2 vonómarhát (lovat vagy ökröt). Ha minden szántói lakost, jobbágyot és zsellért egyaránt beszámítunk, ebben az évben egy lakosra átlag 2,5 vonómarha jutott. E tekintetben a falu 1766-ban az óbudai uradalom 12 helysége közül az 5. helyen állt. A sokkal gazdagabb, elsősorban gabonatermesztéssel foglalkozó Perbálon átlag 3,7 volt az egy lakosra jutó vonómarhák száma, ugyanakkor viszont Perbál gabonatermése 1766-bnn csaknem kilencszer nagyobb volt, mint Szántóé!

A vonómarhák feltűnően nagy számának az a magyarázata, hogy a szántóiak ezeket nemcsak szántásra, hanem fuvarozásra is" használták, mégpedig a gazdálkodásukban igen nagy helyet elfoglaló erdei termékek, fa és mész elszállítására. Szántón ugyanis a termőföld gyenge minőségét nagyban ellensúlyozták a falu határában található kiterjedt erdőségek és a mészégetésre alkalmas mészkősziklák.

A Szántón tartott állatok számához képest azonban a legelő és a rét területe túl kicsiny volt. Az országos összeírások alkalmával elmondották, hogy legelőjük kevés és közepes minőségű, s ezért marháik számára a szomszédos Pilis pusztán (a mai Pilisszentkereszten) kénytelenek legelőt bérelni az ottani földesúrtól, a pesti pálos atyáktól. Egy későbbi forrásból tudjuk, hogy „a puszta klastromnál" (a középkori pilisi cisztercita apátság romjainál) folyó patakon túl elterülő Három mező nevű legelőt bérelték (a név ma is él).

Rétjeiken jó széna termett, egy kaszás (kb. egy magyar hold) réten egy szekérnyi, de ez - elmondásuk szerint - csak saját szükségleteikre volt elegendő. Mint későbbi peres iratokból kiderül, a szántóiak nemcsak a saját rétjeiket kaszálták, hanem sokszor bizony a szomszédos földesurakhoz tartozó erdők tisztásait is - amíg rajta nem kapták őket és kaszáikat el nem kobozták.

1828-ban az országos (regnicolaris) összeírásban bizonyos a korábbiakhoz képest valamivel megbízhatóbb számadatokat találunk a szántóiak gabona- és bortermeléséről, állatállományáról. Eszerint a gabona vetésterülete ekkor 794 pozsonyi mérő (kb. 397 magyar hold) volt, amelyen összesen átlag 1308 mérő (kb. 550 mázsa) gabona termett, főként kétszeres, rozs és zab. A szőlők területe 285 kapás (kb. 42750 négyszögöl), a termés átlagban összesen 380 akó (kb. 200 hektoliter) volt.

A szántói állatállományról a következő adatokat közölték:

jármos ökör 126
fejős tehén 42
meddő tehén 31
3 évesnél idősebb üsző, tinó 11
2 évesnél idősebb üsző, tinó 20
3 évesnél idősebb ló 278
2 évesnél idősebb ló 13
1 évesnél idősebb sertés 53

2. Erdőgazdaság, mészégetés

Minden korabeli dokumentumból az derül ki, hogy a szántóiak által nagy szorgalommal folytatott gabonatermesztés, szőlőtermesztés, állattartás és az összeírásokban nem szereplő, de szintén fontos szerepet játszó gyümölcstermesztés és baromfitartás mellett a falu megélhetésében az erdő volt a döntő tényező. Saját elmondásuk szerint is - miként azt 1767-ben, az úgynevezett úrbéri kérdőpontokra adott válaszukban megfogalmazták, - ..legfőbb beneficium [itt: előny) pedig, a' kibűl élteket táplálják, hogy meszet a határban égethetnek, és aztat mindétigh Budán és Pesten eladhattyák". Saját szükségleteikre a földesúr engedelmével tűzifát és épületlát is gyűjthettek, illetve vághattak az erdőben, csak az eladás céljából vágott fáért kellett „cédulát váltaniok". azaz pénzért engedélyt szerezniök. Az ölfa és a szőlőkarók eladásán kívül a mészégetés volt a legfontosabb megélhetési forrásuk.

A főként erdős domb- vagy hegyvidékről érkező új telepesek talán azért választották új lakóhelyükül a Pilis-hegységet, közelebbről az akkor még a mainál nagyobb erdőséggel borított Pilis-tető délkeleti lejtőjét, mert a természeti környezet hasonlított korábbi lakóhelyükéhez, s az új lakosok a legelső perctől kezdve éltek a kinálkozó lehetőségekkel.

Mivel az adóösszeírások az így szerzett jövedelmet nem tudták kimutatni, az erdő szerepéről a határperekben tartott tanúkihallgatásokból meríthető a legtöbb adat. A vitás határok egy része ugyanis éppen az erdővel borított területen húzódott, érthető tehát, hogy a vallomásokban sok szó esett az erdőben végzett különféle tevékenységekről.

Szántó (akárcsak a szomszédos falvak) lakosai számára, mint már említettük, a megélhetés egyik legfontosabb forrása a mészégetés volt. A mészégetéshez szükséges fát és követ leginkább a Pilis-hegy délnyugati, délkeleti, északkeleti lejtőin termelték ki, s a szántói területnek Csév, Csobánka és Pilisszentkereszt felé eső részein (vagy akár a szomszédos falvak által maguknak vindikált területeken) felállított mészkemencékben égették ki. Mint többen elmondották, az 1720-as években a Pilis puszta felé eső Mélypatak (Hluboki potok, mai nevén Szurdok) meredek partján, majd a Barina mellett égettek meszet (a Barina egy másik tanúkihallgatás szerint magyarul Förtés, azaz „vadkanok gödre vagyis túrása").

A kiégetett mész egytizedét (néha egynegyedét) a földesúrnak kellett adniok. Egyes vallomások szerint az égetéshez szükséges fáért esetenként, azaz égetésenként egy forintot, később másfél forintot fizettek. A meszet többnyire Budára vitték eladni, ahol az építkezések miatt nagy kereslet mutatkozott a mész iránt. Robotban is szállítottak meszet Budára vagy Óbudára, a földesúri építkezésekhez. A szántói mészégetésről és a mésszel folytatott kereskedésről sok szó esett a határperekben kihallgatott tanúk vallomásaiban.

1749-ben az ekkor már Perbálon lakó Kucsera Márton elmondta, hogy szántói lakos korában neki is volt mészkemencéje a hegy Csév felé eső oldalán. 1752-ben Hrabov-szky János, aki kb. 1740-ig lakott Szántón, azt vallotta, hogy az azóta meghalt Szekeres Mártonnal együtt két mészkemencét működtetetett a „kesztőczi bükkös felé". 1759 szeptemberében Szántó és Csobánka határvitájában egyebek közt arról hallgattak ki tanúkat, hogy kik csinálták a Mély-patak fölötti, Csobánka felé eső régi mészkemencéket és kinek fizettek érte. Bakay Mátyás 71 éves egykori szántói lakos azt vallotta, hogy 30 évvel azelőtt néhai Trestikova András és Granecz Máté szántói meszes gazdák állítottak ott kemencéket, ahonnan ő is hordott meszet. A 48 éves Drobinoha István is azt mondotta, hogy a fent nevezettek 5 vagy 6 évig egyvégtében égettek ott meszet, egyszer ő is segített Granecznak a fát felrakni. Az 54 éves Knyezsiczky Ferenc, aki 18 éves korában szakadt Csabáról Szántóra és 20 évig szolgált szántói gazdáknál, 3 esztendeig égetett ott Trestikova Andrással meszet: követ hordott, „eldőlt és friss fát szedett". Egy másik tanú szerint a Mély-patakban lévő kemencében régebben Borzok Miklós, a felső kemencékben (a Mély-patak partján, tisztás helyen) Pirtyák András és Hradek András égetett meszet három évig.

A visszaemlékezők szerint a fentieken kívül a meszet égető szántói lakosok közt volt Szivek Gergely, Blaskó nevű gazda, Drobinoha Mihály, Sinkovics Tamás, Veszelovszky Jakab, Bakay Pál, Czitara Pál, Velky Lőrinc, Kluka János, Drobinoha István, Bilik Jakab, Kucsera János, Mirovszky József. Persze, mindezek nem egy időben égettek meszet, de a tanuk általában nem tudták pontosan megmondani, mikor is történtek a vallomásukban említett dolgok.

Sokan szolgaként vagy napszámban dolgoztak a mészkemencék tulajdonosai számára: fát szedtek össze, követ törtek és hordtak az égetéshez, a kiégetett meszet pedig szekéren elszállították Budára. Olyanok is akadtak, akik helyben megvették a meszet és nyereséggel eladták Budán. Ilyen volt például Michnik Jakab, aki 1752-ben arra emlékezett, hogy mintegy 20 évvel korábban, Szántón laktában Szekeres Márton meszes gazdától megvette a kiégetett meszet, amit aztán Budára hordott. Kohut Mihály, aki

1740 körül 4 évig élt Szántón, ipával, a szántói notáriussal (jegyzővel) hordotta a szántói mészégetők meszét árulni.

Praznovszky András 1739-ig Szántón szolgált, 20 év alatt 4 gazdánál, s gazdája rendelésére a szántói kemencékből gyakran hordott Budára meszet. Horváth István kesztölci lakos egy évig Szántón szolgált, a mészkemencékből „száma kívül gazdája számára hordott Budára meszet". Kucsera Márton „meszet rakott szántói meszes gazdának". Gongoly Pál gyermekkorában édesapjával hordott pénzért követ és fát Granecz Máté kemencéjéhez. Jurák Márton, akinek atyja szántói mészáros volt, 8 évet szolgált Kucseránál, 7 évet Valentinnál, s ezalatt sokszor hordott fát a mészégetéshez. Bilik János sóskúti lakos, aki születésétől fogva 1759-ig Szántón élt, Borzok Miklós szántói embernek a szántói, vörösvári és csobánkai határ találkozásánál lévő árokban ásott kemencéjéből, minthogy szekerével hozzá nem fért, zsákokban hordotta fel szekerére a meszet. Kucsera Márton egykori szántói (176l-ben már perbáli) lakos elmondta, hogy 20 évvel korábban, vagyis 1740 körül „Szekeres Mártonynak marhája nem lévén, fátenst [a tanút] pénzen fogadta kőnek, eldűlt fának hordására. Fátens maga két ökrén, két lován és szekerén hordotta sokszor két napig egymás után a pörös erdőbűi".

Mivel a mészkemencék egy része vitás területen állt, a tanúvallomásokban többször olvashatunk arról, hogy a határsértők kemencéit széthányták, szerszámaikat elkobozták. 1752-ben Bakay Mátyás elmesélte, hogy 35 évvel azelőtt, vagyis az 1710-es évek végefelé a cséviek három mészkemencét raktak a pörös helyen, de a szántóiak a kiégetett meszet behordták Szántóra, „elvévén tőlük csákányukat, melyekkel köveket szoktanak feszegetni". 1759-ben Varga János 78 éves budai lakos, aki kb. 1703-tól 1713-ig élt Szántón, elmondta, hogy mostohaatyja, Szivek Gergely 28 évvel korábban, azaz 1730 körül a helység bírája volt, és tőle hallotta, hogy a szántóiak akkoriban a csobánkaiak „rácz formájú kemenczéjét" széthányták. 176l-ben viszont Kupka József szentendrei lakos mondta el, hogy amikor 5 évig csobánkai jáger (vadász, erdész) volt, egy ízben „Velki Lőrincz szántói lakos mésznek való követ törvén", ő megfogta s „tőle egy törő kapát el vévén és egy pörőt, kivel követ törni szoktak..."

Az erdőt a mészégetésen kívül még sok mindenre használták a szántóiak, csakúgy, mint a többi környékbeli falu lakosai. Szenet égettek, faháncsot fejtettek szőlőkötözéshez, tüzelőnek való száraz gallyakat gyűjtöttek, fát vágtak és faragtak (épületfának, szerszámfának, szőlőkarónak), kaszálták az erdei tisztásokat, legeltették kecskéiket, makkoltatták sertéseiket.

176l-ben és 1762-ben Havlik Pál egykori szántói lakos tanúvallomásában elmondta, hogy Szántón való laktában a vitatott erdőben gyakran faragott „holmi présnek és garáditsoknak való fákat". Ugyanő Hornyák Jánosnak házat építvén, „ágasoknak és födélfáknak, úgy léczeknek való fát is" vágott a Szántóhoz tartozó erdőben. Arra is jól emlékezett, hogy „szántói Vavro névő lakos, midőn az deutrumban írt [a kérdéses] helyen kerék talpoknak való fát vágott volna, az alatt az hegy oldalában ki nyűgözvén az lovait, melyek is az hegyrűl egész az mély patakba le estek s mindgyárt itt helyben is marattak". Zaborszky Márton 1755-ben azt vallotta, hogy a szántói erdőben nemcsak az óbudai uraság, hanem maguk számára is vágtak fát. A Hosszú-hegy déli oldalán faragták a fát a szántóiak és Budára vitték eladni. 1759-ben Bakay Pál elmondta, hogy „a mélypatak innenső partjának oldalában szántóiak szabadon vágtak abrincsoknak való mogyorófát, szilfát és gyertyánfát, kerék agyaknak bikkfát". A csévi Horváth János, aki korábban Szántón, Czitara Pálnál szolgált, azt vallotta ugyanerről a Szántó és Csobánka közötti pörös földről, hogy a mélypatakban gyakorta vágott abrincsnak való fát, egyszer a csobánkai rácok jelenlétében, de azok nem mondták, hogy a szóban forgó hely Csobánkához tartozna, csak annyit mondtak: „hogyan fel horhatod ebbűl az mél patakbúi, mert megszakacz". Horváth Mátyás hutai (pilisszentléleki) lakos, aki kiskorától 1725-ig Szántón élt és Cserni Andrásnál szolgált, 1760-ban elmondta, hogy annak idején „gazdája számára egynéhány ezer szőlőkarót szántóiaktúl nyereségre megvévén, Budára eladni hordotta".

Mivel a Pilis-hegy nagy része, s különösen az a része, ahol az igazi szép bükkös erdők voltak, valójában nem Szántó határához, hanem a pesti pálos szerzetesek pilismaróti uradalmához tartozott, a szántóiaknak a pálosoktól kellett pénzért engedélyt kérniök a favágáshoz, a kaszáláshoz, a sertéseknek és a kecskéknek az erdőbe való kihajtásához. Kelet felé, a Hosszú-hegyen és környékén a szántói erdők Csobánka erdeivel voltak határosak, s a szántóiaknak, ha a csobánkai erdőben akartak fát vágni, a falu földesurától. Wattaytól kellett engedélyt kérniök. A megfelelő összeg lefizetése ellenében úgynevezett cédulát kaptak. Mondanunk sem kell, a szántóiak igyekeztek elkerülni a fizetést, és sokszor vágtak fát titokban. Annál is inkább így volt ez, mert az első években, a kuruc habom idején még bizonytalanok voltak a faluhatárok, hiszen a Pilis-hegy erdőségei nem sokkal korábban csupa lakatlan pusztafalu területére estek. 1759-ben Muszela Antal, aki kb. 1730-tól 19 évig élt Szántón, azt vallotta, hogy „sövénynek való fiatal bikkfa vesszőt ő is eleget vágott", akkor még sok volt az erdő, senki sem tilalmazta, kinek hol tetszett, onnan vágta. Valójában azonban az 1720-1730-as évektől kezdve a földesurak, csakúgy, mint a benépesült falvaik lakói, igyekeztek megvédeni területüket az illetéktelen használók ellen.

1738-ból fennmaradt egy kötelezvény, amelyben 11 szántói lakos vállalta, hogy a pilisi erdőben csak olyan fából fog szenet égetni, amelyre cédulát váltott a maróti földesúrtól. „Mi szántói lakosok Szivek András, Voderaczky István, likó Jákob, Palkovicz Lőrincz, Sterbik György, Kucsera János, Hipszki István, Moravcsik Márton, Janszky István, Kronovicz Mihály és Pilisi malombéli Presovszky Márton" kötelezzük magunkat, „hogy pesti paulinus uraimék pilisi erdeiben ezután semmiképpen nyers és álló bikk fából nem égetünk szenet, hanem egyedül csak gyertyán, hárs, ihar és más efféle gyümölcstelen fából égetünk szenet..." A fáért fizetni fognak, de ha cédula nélkül vágnak fát, vagy többet vágnak a megengedettnél, vagy álló bükkfát vágnak ki, annyiszor 2 forint bírságot kell hogy fizessenek. A kötelezvény alatt Hipszki István törvénybíró és Voderaczky István „keze vonása" szerepel, de írástudatlanok lévén, csak X-et rajzoltak oda.

Ugyanez a Hipszki (Hibszky) egy 1749. évi tanúvallomás szerint egy ízben a pálosok Horváth Pál nevű maróti erdőcsőszélől váltott cédula mellett a vitatott erdőben „malomnak és hajónak circiter három szekérre való fát vágott és faragott".

A szántói Likó Jakab 1752-ben ugyancsak cédulát váltott a pesti pálosok pilismaróti tiszttartójától arra, hogy a pilisi hegy Csév felé eső oldalán egy szekérre való jávoríát vághasson. A budai helyőrség egy katonatisztjének igazolása szerint Likó a fát a katonaság részére szállította. A határperekben arról is szó esett, hogy a szántóiak sokszor nem fizettek az idegen földesúrnak a laizásért: „a tanúk által megmutatott hely közel lévén hozzájuk, nem sokat hajtottak szántóiak czédula váltására, mivelhogy loppal is fához juthattak". (la azonban a maróti vagy más idegen földesúr emberei rajtakapták őket, fejszéjüket elkobozták, néha pedig őket magukat is áristomba vetették, amíg ki nem váltották magukat és fejszéiket.

1749-ben Szova György kesztölci lakos elmondta, hogy amikor az 1740-es évek elején a maróti uraság csősze volt, a vitás erdőben „Poszmek névő szántói lakosnak egy fánál három fejszéjét vette el, mellyeket annak után egy egy máriással ll máriás=17 krajcár] váltotta ki". Egy másik szemtanú szerint kb. hat esztendővel korábban a "maróti uraság mostani hajdúja Miska névő bizonyos szántói lakosnak hasonló czédula nélkül való la vágásért azon a helyen fejszéjét el vette". Horváth András maróti lakos azt vallotta, hogy most is nála van „Voderaczky névő szántói lakosnak fejszéje", amelyet kb. 14 évvel ezelőtt vettek el tőle. 1749-ben Pintér István maróti lakos, aki negyedfél esztendeig a Maróti uraság hajdúja volt, maga is elmondta, hogy „harmincz fejszénél többet ell szedett a fátens a szántói lakosoktúl, kiket czédula nélkül fajézásban egyszer is, másszor is ott kaphatott... S azon kévül holl lánczaikat, hol pediglen fűrészeiket gyakorta zálogban ell vitte, seőt Vavró névő szántói lakost személlyében Marótra bevezette, ki czédula nélkül azon helyen fa vágáshoz készült..." 1755-ben egy tanú elbeszélte, hogy csobánkai jágersége idején (1752-ben) „a szántóiak a Kopasz hegynek oldalában loppal nyolcz szekérre való fát vágtak", de a kivágott fát a liszttartó a Wattay uradalom központjába, Pomázra bevitte. Egy más alkalommal ő maga a Kopasz hegyoldalában „bizonyos szántói embert tilalmas favágásban találván, megfogta, és kötözve Pomázra... vezette, és aztat emiétett tiszttartó egy hétig árestomban tartotta".

Ilyesfajta történetekkel egyébként szántót tanúk is szolgáltak a határperekben, amikor azt akarták bizonyítani, hogy a szóban forgó vitatott földdarab mindig is Szántó határában, az ő földesuruk birtokában volt. Ők is elvették a szántói erdőkben szerintük jogtalanul fát vágó csobánkaiaktól a fejszéket, a levágott fát pedig földesuruk parancsolatjára behordták Szántóra. 1754-ben történt, hogy a szántói bíró az egész falut kiparancsolta a csobánkaiak által levágott öll'a behordására. Akinek nem volt szekere' azt istrázsára (őrködni) állították, a szekeresek pedig szállították a fát. Drobinoha Mihály elmondta, hogy ő Mirovszky József szekerével vitte a fát, amit pedig már nem tudtak elvinni, azt széjjel hányták. Krompota Pál tinnyei lakos, aki korábban 24 esztendeig egyvégtében Szántón lakott, 1756-ban azt vallotta, hogy „szántói erdőben 12 forint vagy 100 pálcza büntetés alatt egy nyers fát sem szabad levágni jáger híre nélkül".

Kiszel Gáspár, aki elmondása szerint 1738-tól 1752-ig volt a Wattay família csobánkai jágere, 1755-ben arról számolt be, hogy a „jelentett hegyekben szántói jágerrel számtalanszor öszve akadván, mind a kelten azon helyeken' meg eclgyeztek, mondván, hogyha amaz az árkon és Jedecska Tó vagyis Barina hegyen túl csobánkaiakat megfoghattya, az első szerencséje, ellenben, ha az fátens innen említett helyeken, azaz Csobánka felől való oldalában meg foghattya, ennek az szerencséje".

A más határában való kaszálással eleinte kevesebbet törődtek a földesurak és a falvak lakói, mint a favágással. „A fűvel senki se gondolván, még kurucz háborúban kaszálgatták, nem fizettek érte" a szántóiak, vallotta 1749-ben Hrubecz Pál csévi lakos. Később, amikor a pesti pálosok a kaszálást is tiltani kezdték, a szántóiak azt vallották, hogy a pilisi hegy „kaszáló tetejit" mindig is a szántóiak kaszáltak. 1.752-ben Petrovics János 68 éves esztergomi lakos, aki 7 éves korában „attyával együtt szakadott" Szántóra és kb. 30 évig lakott ott, úgy emlékezett, hogy „a Pilisi hegynek tetejét szántótak békességesen egész az bükkösig kaszálták, hegy orrát gazdák, bükkös felől való farkát pedig zsellérség között felosztván... szénájukat akkor hozták el, amikor akarták". 1752-ben Horváth György kesztölci ember is elmondta, hogy „kurucz világtúl fogvast emlékezik rá", a pilisi hegy tetejét a bükkösig a szántóiak békésen kaszállak.

Kormos György szerint ő is azok közt volt, akik a nyilas oszlás szerint nekik jutó területei a hegy farkán lenyúló árokig kaszálták. Trestikova András 64 éves tárnoki lakos, aki 1708 körül Pozsony vármegyéből költözött Csév re. majd onnan Szántóm (ahol 27 évig lakott), sokszor látta a vitatott helyen „Pirtyák névő csorda pásztort és bizonyos lutheránus szántói takács mester embert kaszálni". Egy másik lanu szerint. Pirtyák András „ott termett szénáját mingyár helyben öszve rakván, holmi fákkal és ágokkal környiil kerítette... és nem előbb, hanem csak mikor téli (időben szüksége volt reája, akkor Szántóra behordotta". Máskor is elmondták, hogy a szántóiak ..szénájokat olykor egész télben boglyákban hagyván, midőn szükségük voll reája, le is ereszgették"; „szántóiak télbe szénájokat fákon erezgették le azon helyről". Ezzel szemben a pilismaróti Pintér István, aki harmadfél évig a maróti uraság hajdúja volt, 1749-ben azt valiotta, hogy a szántóiak ..az ott való füvet nem egyébképpen, hanem loppal kaszálgatták", s amikor ő azon a helyen kaszáláson kapta a szántóikat, három kaszájukat elvette, „ki nem adván addigh míg minden kaszáért egy egy márjást le nem lettek".

Az erdőben nemcsak kaszáltak, hanem legeltettek is. A szántóiak kecskéiket és sertéseiket hajtották be az erdőbe. Erről a határperekben esett szó, mivel a legeltetés és a makkolás sokszor a vitatott területeken történt. Ha a maróti földesúr emberei rajtakapták őket, elkobozták az állatokat. Horváth Pál egykori pilismaróti lakos 1749-ben elmondta, hogy „makknak idejében szántói kecskéket is az pilisi erdőbűi be hajtotta Szentkeresztre, kiket annak utána szántóiak pénzen váltottak ki". Arra is emlékezett, hogy a maróti uraság Jakab nevű jágere Marótra hajtotta be a szántóiak sertéseit, amelyeket a kanász a makkbér lefizetése nélkül makkoltatott a pilisi erdőségben. Egy másik maróti ember, Varga János „jelen volt azon alkalmatossággal..., midőn néhai Horváth István ispánykodásában szántói kecskék Maróthra behajtattak Pilis hegynek Szántó felül való derék oldalábúl maróthi uraság emberei által, mellyek közül egyet az fátens házánál le is meczették, az többi pedig pénzen váltatott ki azon szántóiak által".

A vadászat, ugyanúgy, mint a „faizás" földesúri jog volt, de míg az utóbbit pénzért váltott cédula fejében a földesúr engedélyezte a köznépnek, a vadászatot általában fenntartotta magának. Ez persze nem jelentette azt, hogy a pórrendűek ne vadásztak volna engedély nélkül is, ha azonban ilyenkor rajtakapták őket, büntetéssel kellett számolniok. Mindamellett az is sokszor előfordult, hogy az alattvalók a földesúr rendeletére az urasági jágerrel együtt, neki segédkezve vadásztak. 176l-ben egy tanúkihallgatás alkalmával elmondták, hogy amikor a szántói jáger vezetésével a falu lakosai a csobánkai erdőben vadásztak, jágerük megtiltotta nekik a kiáltozást, megmondván, hogy a vadászatot „nagy hallgatással és vigyázassál" tegyék, „mert nintsenek otthon".

A források tehát arról tanúskodnak, hogy a 18. században Szántót benépesítő, sokfelől ide költözött telepesek keményen dolgozva, minden lehetőséget megragadtak „életük táplálására": gabonát, szőlőt, kendert, gyümölcsöket, majd később kukoricát, krumplit termesztettek, állatokat (az igavonókon kívül tehenet, sertést, kecskét, baromfit) tartottak, méhészkedtek, szénát kaszáltak, fát vágtak és faragtak, meszet égettek (ehhez követ törtek, fát gyűjtöttek), felvásárolták mások termékeit (szőlőkarót, meszet), amelyeket aztán a városba szállítottak és nyereséggel eladtak.

3. Szolgálat, kézművesség

Sokan voltak, akik szolgálattal keresték kenyerüket: pásztorkodtak, béreskedtek, szolgalegényként vagy szolgálóleányként dolgoztak. A szolgálatból élők közt akadtak helybeli jobbágy- és zsellérfiúk, akik csak átmenetileg szegődtek el másokhoz, de többségben voltak azok, akik egész életükben szolgáltak, s a megélhetést keresve, egyik helységből a másikba vetődtek.

Szántó egyik legrégibb lakosa, Bakay Mátyás, aki 1759-ben 71 évesnek vallotta magát, elmondta, hogy négy évtizeddel korábban Voderaczky Mihálynál szolgált. Az 1759-ben Perbálon élő, akkor már 54 éves Kirsák András 1718 körül „édes attyával Szántóra jővén ottan hol kint háló, hol pedig bejáró csordát őrizvén, nem különben gazdáknál is szolgálván, egész tizenöt esztendeig lakott" a helységben. A szintén perbáli, 47 éves Knazsovszky Ferenc 26 éves korában ment Szántóra, s itt „tizenkét egész esztendeig egynél is, másnál is ottvaló gazdáknál szolgálván", 1750-ben költözött el Perbálra. A 60 éves, csévi Novák Jakab 1725 körül érkezett Sziléziából Szántóra, ahol is három esztendeig a helység ménese mellett pásztorkodott. Az 1749-ben 49 éves Kanász Márton, más néven Simon Subulens [subulens=kanász] húsz esztendeig egyvégtében volt szántói kondás, s csak abban az évben költözött át Csévre.

1749 májusában egy tanúkihallgatás alkalmával főként olyanokat kérdeztek ki, akik hosszabb-rövidebb ideig Szántón szolgáltak. Németh alias Mali János 15 éven át szolgált Szántón Bilik Mártonnál, Liptay Istvánnál, Majnek Mártonnál, s csak 1749 újévkor költözött át Szentkeresztre. A szintén Szentkereszten lakó Uhrik Vencel 7 évig szolgált Szántón Bartos Mihálynál. A kesztölci Horváth János 7 évig Thurzó János jágernél szolgált. A 19 éves Franczko János gyermekségétől fogva a szántói Trkal Jakab szolgája volt. Az 1749-ben 18 esztendős Skripek Ferenc 13 éve, azaz ötéves kora óta állt szolgálatban Szántón, Veszelovszky Györgynél. Zoras, más néven Valár Tamás, 30 éves csévi béres 1749-ben elmondta, hogy „kicsinségétől circa 24 évig szántai szolga volt", s csak egy esztendeje költözött Csévre (azaz ő is kb. öt éves korában kezdte a szolgálatot).

Szántón a 18. században nagyon kevés iparos élt, s azok is jórészt csak mellékesen foglalkoztak kézműves mesterségükkel, ezért az összeírásokban csak ritkán szerepelnek mint kézművesek.

1729-ben Jurakovics Mátyás mészárost és Rajnoha András kovácsot vették fel az összeírásba, ezenkívül név nélkül egy pintér és a Pilis pusztán (a későbbi Szentkereszten), a Mély-patakban felállított patakmalom molnárát. 1760-ban egy külön összeírásban (a cigányok országos összeírásában) Szántón három cigánykovácsot vettek nyilvántartásba: Karvay Tamást, Horváth Györgyöt és Lakatos Mihályt. Az 1820-30-as években készített összeírásokban Szántón 2-8 kézművest tüntettek fel. Nevüket és mesterségüket csak az 1828-as országos összeírásban tüntették fel. Ekkor egy mészáros (Csismanek István), egy kovács (Pauer Mátyás), egy ács (Liko Imre), egy bognár (Hanulik Ferenc) és három takács (Miksits Mátyás, Nohatsik Mihály, Cserni János) működött a faluban, de közülük csak hárman űzték egész évben, főfoglalkozásként mesterségüket (ezek egy-egy legényt is tartottak), a másik négy csak időről-időre. A három takács egész bizonyosan az utóbbiak közé tartozott.

A népességszám

A vármegyei, országos és uradalmi összeírások csak az adózó családfőket foglalták magukban. A nem adóköteleseket, többek közt a feljebb említett szolgákat nem tartották feladatuknak számbavenni, s ugyanígy nem tértek ki a feleségekre, gyermekekre és egyéb családtagokra.

A népesség nagyságáról csakis az úgynevezett lélekösszeírások tartalmaznak többé-kevésbé megbízható adatokat. Az egyházvizsgálatok (latinul: canonica visitatio-k) alkalmával a lélekszámot többnyire csak két részre bontva - gyónókötelesek és nem gyónókötelesek, azaz 12 éven, más források szerint 15 éven felüliek és aluliak -mutatták ki. A 18. század utolsó évtizedeitől már nemcsak egyházi, hanem megyei lélekösszeírásokat is végeztek.

A szántói lakosok száma az említett források szerint így alakult:

Év Lélekszám Családok száma
1748 408  
1752 445  
1767 614 147
1770 790  
1783 699 154
1804 1073 199
1817 1049 217

1812-től kezdve 1842-ig majdnem minden évből fennmaradt a vármegyei tisztviselők által végzett úgynevezett népösszeírás (popularis conscripto), amely csak a nem-nemesekre terjedt ki (de Szántón akkoriban nem is éltek nemesek). A baj csak az, hogy ezek az összeírások meglehetősen pontatlanok voltak. Ez azokban az években mutatható ki, amely évekből más összeírások is fennmaradtak. A vármegyei összeíráson kívül 1817-ben egyházi, 1828-ban pedig regnicolaris (országos) összeírás is készült. Mindkettő magasabb számadatokat tartalmaz, mint a vármegyei.

1828-ban a regnicolaris összeírásban 515 adózó családfőt vettek számba, 210 családban, 193 házban. Itt nem közöltek lélekszámot. Ugyanekkor a vármegyei népösszeírás szerint Szántón 1131 fő élt, ebből 514 volt nő. A családok számát ez az összeírás 202-ben jelölte meg.

A népösszeírások szerint 1804-től kezdve a falu lélekszáma, néhány év kivételével, csökkenő tendenciát mutatott. 1820-ban 1015, 1835-ben 910, 1842-ben 971 volt. Könnyen lehetséges azonban, hogy a valóságban ennél többen éltek Szántón, és csak papíron, a hanyagul végzett összeírás folytán kisebbedett a népesség.

Annál is inkább gondolhatunk ilyesmire, mert ugyanezen időszakban a népösszeírásokban a szántói házak száma is erősen hullámzott, márpedig kevéssé valószínű, hogy a házak száma egyik évről a másikra jelentősen csökkent volna, így például az 1837. évi 188-ról 1838-ig 181-re, 1842-ben pedig 176-ra.

A feudáliskori összeírások soha nem tekinthetők teljesen pontosnak, de jobb híján mégis érdemes megismerkedni a népösszeírások néhány további információjával.

1783-ban a felnőtt férfiak száma 190 volt (ebből 1 plébános, 3 szolga, 2 koldus), a felnőtt nőké 179 (ebből 1 szolgálóleány, 3 koldus). A 329 kiskora között 160 volt a fiúk, 170 a leányok száma (ebből 1 szolgálóleány volt). Ebben az évben 21 fiú és 31 leány született, 7 felnőtt férfi, 12 felnőtt nő, 9 fiúgyerek és 16 leány halt meg. A faluban 7 házasságkötés történt.

Ha a népmozgalom számait a lélekszámhoz viszonyítjuk, kiderül, hogy az összeírás szerint a születések aránya 74 ezrelék, a halálozásoké 63 ezrelék, a házasságkötéseké 10 ezrelék volt. Ezek nemcsak a mai viszonyokhoz, hanem a 18. század végiekhez képest is feltűnően magas számok.

1828-ban Szántón a 18 éven felüli férfiak száma 311, a 18 éven aluliaké 270 volt. A nők számát csak együttesen adták meg, 550-en voltak. Eszerint tehát a népesség elérte a 1131 főt. Ebben az évben 55 fiú és 48 leány született (a többi népmozgalmi adatot nem tüntették fel). Ez is igen magas, 89 ezrelék születési arányt jelent.

1842-ben a népösszeírás szerint Szántón 176 házban 182 család élt. A 971 lakos közül 460 volt térfi, mégpedig a következő életkori megoszlásban:

1-17 éves                                                            177

18-40 éves nős                                                    138

18-40 éves nőtlen vagy özvegy                                51

40 év felüli                                                             94

Ebben az évben 64 fiú és 39 leány született, ez 106 ezrelékes (!) születési arányszámot jelentene. Igen valószínű azonban, hogy a lélekszám a valóságban nagyobb volt, mint 971, hiszen például Fényes Elek néhány évvel korábban, 1837-ben megjelent országleírása szerint Szántónak 1129 lakosa volt. Ha a tényleges, nagyobb lélekszámhoz viszonyítjuk a születések számát, rögtön alacsonyabb születési rátát kapunk, s ez már reálisabb arányszámot jelent.

Megjegyzendő még, hogy a lakosság minden összeírás szerint teljes egészében katolikus volt, csak az 1820-as évek elején lakott Szántón egy protestáns személy, 1828-tól 1834-ig pedig egy zsidó család, ahol a családfő szatócs volt.

Mindebből az derül ki, hogy pontos statisztikák még a 19. század első feléből sem állnak rendelkezésünkre. Utólag nehéz lenne kideríteni, hogy a sok eltérő számadat közül melyik állt közelebb a valósághoz. Annyi azonban valószínű, hogy Szántó lakossága a kezdeti idők viszonylag gyors növekedése után a 19- század első felében már alig gyarapodott.

A falu határa, történeti helyrajza*

Mint már többször szó esett róla, Szántó életében hosszú időn át fontos szerepet játszott a helység határainak kérdése. Ennek oka az volt, hogy a falu területe nagyon kicsiny volt, ráadásul mivel tovább állt pusztán, lakatlanul, mint legtöbb szomszédja, a határos falvak rákaptak a szántói terület használatára. Miután Szántó a 18. század elejétől kezdve fokozatosan benépesült, határvillongások kezdődtek közte és szomszédjai közt. „Szántón szaporodván a nép, sok veszekedés és emberhalál után" a földesurak elhatározták, hogy újra csináltatják a határjeleket, - vallotta évtizedekkel később, 1765-ben egy egykori vörösvári lakos.

Az első fegyveres határvillongás Agner zálogbirtokossága idején, az 1710-es években történt, de erre még sok évtized múltán is emlékeztek. Az esetről több tanúkihallgatás során is szó esett, a legszemléletesebben azonban Nedelkovics István 68 éves pomázi, azelőtt csobánkai lakos mesélte el 176l-ben a történeteket. Eszerint Agner „görög kalendáriom szerint esett húsvét hétfőn szántaiakat ugyan azon földeknek megszántására ki küldötte, kiket csobánkai pásztorok észre vevén, az hegyrűl hírt adtak a faluba... ennek oltalmazására az egész falu botokkal, puskákkal, vasvillákkal, etc. a szántói tótokon rajtuk menvén, őket az szántó földekrűl ki szalajtották, kit látván, Agner elkészített dragonyosokkal csobánkaiakon üte, meg szalajtván őket, fegyvereiket amennyire lehetett, el szedte..."

Mások is elmondták, hogy Agner a vármegyében kvártélyozó vasas német katonákkal a csobánkaikat hátrébb szorította és tőlük a szóban forgó határrészt erőszakkal elvette.

A tettlegesség nem volt ritka. A feljebb már tárgyalt eseteken kívül, amikor a tilosban kapott embernek elkobozták szerszámait, szekerét, elhajtották állatait, s esetleg őt magát is áristomba vetették, megpálcázták, az is többször előfordult, hogy amikor csoportosan találkoztak az ellenfelek, verekedésbe torkollott a határsértés. Kosznovszky János elmondása szerint 1756 táján a csobánkaiak a Demerkapja (Vaskapu) alatt mésznek való köveket hordó szántóiakra puskával támadtak (de a lövések nem találtak), a szántóiak meg kövekkel hajigálták meg őket. Máskor a csobánkaiak ugyanezen a helyen dorongokkal támadtak a mészégető szántóiakra. Egy volt csobánkai lakos viszont azt mesélte el, hogy a szántóiak, ha e tájon csobánkai embert láttak, „ők mindétig csoportosan lévén mingyárást öszve kiáltották Zabi! Zabi! [üssed agyon!]", azért a végén a csobánkaiak már nem mertek a saját határjuk felé se menni.

A szántóiakon esett erőszakról is olvashatunk a határperekben. Az észak felől szomszédos pilismaróti földesúr (a pesti pálos kolostor) több ízben leronttatta a már megcsinált határhányásokat, a marótiakat falustul kirendelte a szántóiak által lekaszált széna elégetésére.

1760-ban az akkor 73 éves, Perbálon élő Praiszel Tamás, aki valaha Szántó legelső lakói közé tartozott, beszámolt egy évtizedekkel korábbi összeütközésről. Eszerint amidőn a szántóiak a szántói patakon lévő hídnál elterülő lapost kaszálták, „a vörösváriak fegyveresen rajtuk ütöttek, és annyira veszekedtek, hogy a szántóiak közül hármat, vörösváriak közül kettőt meglőttek".

Amikor végül is sok évtizedes pereskedés után a falvak földesurai megegyeztek a határok kitűzésében, az egyezség egyik indoka az volt, hogy a villongások emberhalált is követeltek.

A 18. században használt elnevezésekről ugyanúgy a határperekkel kapcsolatos dokumentumok (jegyzőkönyvek, térképek) tudósítanak, mint a lakosok életének, gazdálkodásának számos mindennapi mozzanatáról. Némi felvilágosítást nyújtanak ezek a A helyneveket a forrásokban előforduló formában közöljük források arról is, hogyan változott ebben az időszakban a falu határának történeti topográfiája (helyrajza), növényzete, földhasználata.

A Pilis-hegy délkeleti meredek, sziklás lejtőjének kopársága nem új keletű jelenség volt, hiszen a hegynek már a korai középkor óta használt elnevezése is kopaszhegyet jelentett. De a határperek irataiból kiderül, hogy a 18. század első éveiben a Pilis-hegy tetején és a szántói határ délkeleti, Csobánka és Vörösvár felé eső részén még sokkal kiterjedtebb erdőségek álltak, amelyeket azonban már az 1720-as évektől kezdve nagy buzgalommal irtottak a környékbeli falvak lakói.

1749-ben a Szántó és a pesti pálosok közti határper egyik tanúja, egy esztergomi pintér arra emlékezett, hogy amikor 38 évvel korábban mesterlegényként hat hétig a pilisi erdőben dolgozott, a Pilis-hegyen még szép nagy erdőség volt. 1759-ben az akkor már Budán lakó, 78 esztendős Varga János elmondotta, hogy a kuruc háborít vége felé ment Szántóra, ott megházasodván, 10 évig lakott a helységben, s ezalatt a szántóiak nem irtottak, mivel akkoriban még kevesen voltak, „s erdejek elég lévén, abbúl éltek, s nem volt annyira szükségük szántóföldekre". Akkoriban Csobánka felé még szép nagy erdő állott. Bakay Mátyás elmondotta, hogy midőn „azon drága esztendő volt" [1718-ban] kezdték irtani, s minden évben többet irtottak. Egy budai ember, aki 40 évvel korábban Csobánkán élt, arra emlékezett, hogy ahol most fatönkök állnak, „az ő idejében még fönt álló és zöldellő fák valának". „Szántaiak a törvényre keveset hajtván, a nagy darab gyönyörű erdőt elpusztították".

A határperekben sok szó esett régi, időközben már eltűnt forrásokról, illetve kutakról is. 1710-ben vallotta az akkor 60 éves óbudai Nemes György, akinek már az édesapja is bérelte a puszta Szántót a többi óbudaival együtt a töröktől, majd Zichy Pétertől, hogy az ő idejében Szántó és Csév között a Kankalinos kút volt az egyik határjel. 1724-ben és később is, a Szántó és Vörösvár, illetve Csobánka közti határvitákban minduntalan szóba került a Czigánykút, mint ahol állítólag a három helység határa ütközött. Ekkor már nem igen volt nyoma ennek a forrásnak, amelyről többen azt állították, hogy valamikor kifolyó kút volt, s marháikat is gyakran ott itatták. Több környékbeli régi magyar lakos azt vallotta, hogy a forrást azért nevezték így, mert a budai török cigányok mindenkor itt égettek szenet. 176l-ben egy idős vörösvári ember elmondta, hogy a Cigánykút vizéből gyakran ivott, mert jó víz volt. Arra is emlékezett, hogy régente „körül belül sok nagy régi fák valának, ezekbűl a czigányok szenet égetvén, mint hogy a kút is ott van, melybűl azon szenet öntözhették, gyakran öt-hat kocsival is oda gyűltek". Egy másik vörösvári tanú, épp ellenkezőleg, azt vallotta, hogy a szántóiak által Czigánykútnak mondott helyen egyéb kút soha sem volt, „hanem száraz időben marhaitatás kedvéért ástak ott gödröt vörösváriak, annak vizét bögrével meregetvén dézsában itatták marhájokat". Az 1724-ben történt határjárás alkalmával szó esett egy másik kútról is: a tanúk az un. Sövényes kutat jelölték meg, mint a Szántó, Vörösvár és Csaba közti hármashatárt.

A szántói határ déli részét egy kiszáradt patak vagy árok szelte át, amelyről a lakosok azt állították, hogy valamikor malomárok volt. 1755-ben még azt mondták, hogy a régi malom helye meglátszik. 176l-ben az akkor 31 éves Bakay Mátyás többek közt elbeszélte: öreg emberektől hallotta, hogy a „hidacskán fölül való árok valaha malom árok volt volna, és amint az útra keresztül ugyan abbúl másik árok le fordul, azon folyt volna annak vize a patakba". Egy másik egykori szántói lakos szerint „Szántón fölül volt nagy mély tóbúl folyt valamikor azon árkon a víz". (Lehetséges, hogy ez a nagy mély tó azonos volt az egykori pilisi apátságnak a középkori forrásokban említett halastavával?)

Szántó külterületét számos út szelte át, köztük jó néhány régi, a 18. század derekán már nem használt út. Már 1710-ben szó esett egy régi köves útról, amely Vörösvárról Szántóra vitt. Egyes tanúvallomások szerint egy darabon ez volt a határ a két helység között. A szántóiaknak ez az állítás nem kedvezett, s ők úgy tanúskodtak, hogy Vörösvárról Szántóra mindig azon az úton jártak, amely „a köves útból jobb kézre kitér és egyenesen le megy szántói völgyben lévő patakig", a köves úton pedig csak akkor jártak, mikor a híd táján nagy sár szokott lenni. 1759-ben egy kalászi tanú, aki Csobánkán élt és nevelkedett, elmondotta, hogy régi öreg emberektől „a kövecses útat török nyelven kaldermának nevezni hallotta", az út tehát már a török időkben is használatos volt. 1760-ban, a Szántó és Vörösvár közti határ bejárásakor erről az útról („a Vörösvárról Szántóra járó útról") már csak annyit mondtak, hogy „régenten kövekkel ki volt rakva".

A „török út" a Csobánka és Szántó közti határt jelölte egy darabon. Egy 1759. évi határjárás szövege szerint észak felé a budai úton keresztül, majd szántóföldeken 300 lépés után fiatalos erdőben, fák közt partnak menvén, régi mély utat értek el, „melyen nem igen messze ballagván, jobb kézre ki tértünk, fák közt hegynek mentünk, hegyes hegynek nyugati felső oldalában lévő török útig..." Ezután történik említés a Szántóról Csobánkára vezető útról: miután a török úton jó darabig mentek, eljutottak „a mostani Szántónál Csobánkára vezető törött útig, melybe a török út beszakad". Ezen a tájékon, valahol a Nagy Somfa-hegy közelében volt ez a másik régi út, amelyet középútnak, latinul via mediának neveztek. Szó volt persze a határperek irataiban a budai, az esztergomi, a csévi, a kesztölci útról is, de ezek vonalvezetését egyik peres fél sem vitatta.

A határperekben természetesen igen sokszor említettek helyneveket, mind a tanúvallomásokban, mind az ezek alapján végzett határjárásokban (a korabeli térképek ezekhez készültek, ezeket illusztrálták, a térképeken tehát jórészt ugyanazok a nevek fordulnak elő, mint az iratokban).

A szántói határviszályokról fennmaradt legkorábbi, 1710. és 1724. évi tanúkihallgatások során zömmel olyan, nagyrészt magyar lakosokat hallgattak ki, akik már hosszabb ideje, sőt a török uralom alatt is ezen a vidéken (Óbudán, Tinnyén, Pátyon, Tökön és más környékbeli helységekben) éltek. Ezeknek vallomásaiban csak magyar helynevek fordulnak elő. A már említett Kankalinos kút, Czigány kút, Sövényes kúton kívül a következők: Almás völgy, Almási völgy farka, Rakottyás (másutt ugyanez: Rekettyés), Szántói hegy (Pilis hegy), Vörösvári hegy, Hármas mező. Ez utóbbiról az óbudai Szabó György és mások elmondták, hogy kaszálták ugyan török idő után is, „amigh ura nem találkozott, de akkor is nem úgy kaszálták, mint szántai határt, hanem mint bitangot".

A későbbi határperek folyamán említett szántói és szomszédos helynevek közt már többségbe kerültek a szlovák, illetve szerb és német elnevezések. A Szántó és Csobánka közti határvillongásokban és perekben az alábbi elnevezésekkel találkozunk.

Demerkapja hegy, azaz Vaskapu-hegy, más néven Kopasz-hegy.

Demerkapja patak (szerbül), más néven Hluboki potok (szlovákul), azaz magyarul Mély-patak.

Velki Drenik, magyarul Nagy Somfa hegy.

Mali Drenik, más néven Klokocina hegy, magyarul Kis Somos hegy. Barina, Cservená Barina, magyarul Förtés, Vörös Förtő. Jarok pod Barinou, azaz a Barina alatti árok.

Jedek (a Drenik hegy oldalát nevezték így). Ez valószínűleg azonos volt a másutt Jedecska azaz Merőhegy néven említett heggyel. Jedecska Tó, más néven a Jedecska hegyen lévő tó. Pod Barinu forrás.

Radinkova lúka, vagyis egy Radinkovics nevű egykori csobánkai lakos rétje, szlovákul Plesina. Fehér Kőszikla Mogyorós kút.

Lieszkova voda (lehet, hogy azonos az előbbivel). Placska vagy Placskovi nevű szántói földek. Konciti vrch, azaz Hegyes hegy. Dlhi vrch, azaz Hosszú-hegy.

Nagy hegy (1776-ban Magos-hegy néven említik, Csobánka, Szántó és Garancs puszta határán). Bükkös völgy.

Czivreber hegy (egy 1755. évi tanúvallomás szerint ez a Jedecska Barina hegy másik neve).

Mint feljebb már láttuk, előfordult, hogy ugyanazt a helyet a más-más nyelven beszélő lakosok különböző néven emlegették. A Szántó és Vörösvár között határjelnek tartott, már régtől, legalábbis a török időktől fogva Kankalinos kútnak nevezett forrást a Vörösvárra 1686 után betelepült svábok Post Bründlnek, vagyis Posta kutacskának nevezték.

A felsorolt földrajzi nevek egy részének helyhez kötését egy 1771-ben készült térkép teszi lehetővé. Balla Antal, a kor egyik legnevesebb térkép-rajzolója, Pest vármegye földmérője a Szántó és Szentkereszt közti határperhez készített térképet. A jelmagyarázatban sok helynévre is utalt.

A határvonal leírását a Csév, Kesztölc, Huta (Pilisszentlélek) és Szántó közti négyes határnál kezdte el, amely a Szántóról Kesztölcre és tovább, Esztergomba, illetve a Csévről Elutára vivő út kereszteződésénél, a kesztölci Bikkesnél volt. Innen a határ a Pilis-hegy oldalában, majd tetején vezetett, érintve a már megholt Thurzó János egykori szántói urasági vadász kaszálóját, majd a szentkereszti nagy tölgyerdő nyugati szélénél elért egy nagy sziklát, amelyet magyarul Éles Kőnek, szlovákul „Osztrá szkalának" neveztek. Ettől kezdve a Pilis keleti oldalán a régi kolostor romjainak közelében érte el a Mély-patakot (Hluboki pótok), más néven Klastrom Patakját, s vezetett a kőhídnál Szántóról Szentlászlóra vivő régi útig. Ballá térképén a Drenoví vrch magyar neve: Mogyorós Somfahegy. A Jedek (a Drenoví vrch oldala) Baliánál: Somos oldal. Szó van még a jelmagyarázatokban a Mély út elejéről, egy „Viszoki vrch" (azaz Magas-hegy) nevű csúcsról (ennek keleti oldalán volt a Mogyorós Somfahegy), egy Halyagos avagy Kövecses hegy oldaláról. A 18. századi forrásokban előforduló földrajzi nevek közül sok máig fennmaradt. Ilyen például a Vaskapu-hegy, a Három mező, a Som-hegy, a Hosszú-hegy, a Barina, a Mogyorós forrás, illetve Lieszkova forrás (Pilisszentkereszt területén). A Czivreber hegy neve a Ziribár-hegy elnevezésben él tovább.

A ma is élő nevek közt akad olyan, amely nem szerepelt ugyan a 18. század derekán felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyvekben, de eredete mégis erre az időre nyúlik vissza. A Pilis-hegy északnyugati lejtőjén, már nem Szántó, hanem Csév határában van egy terület, amelynek neve (a 19. századi katonai felmérés megfelelő lapján, s ugyanígy a 20. századi turista térképeken): Simon halála. Ez a Simon egy 1749. évi (augusztus 31-én tartott) tanúkihallgatáson tanúként szerepelt. Kanász Márton, másik nevén Simon Subulens (kanász, kondás) elmondotta, hogy 20 esztendeig egy végtében Szántó kondása volt, s csak 1749 Szent György napján költözött át Csévre. Mint kondás, kinn hált a makkoló kondával a Pilis-hegy erdőiben és „sokszor együtt kenyereztek" a pálosok csőszével. Igen valószínű, hogy az említett elnevezés az ő emlékét tartotta fenn, hiszen könnyen előfordulhatott, hogy Simon kanász a pilisi erdőknek azon a helyén lelte halálát (az ilyen elnevezések ugyanis soha nem költői kitalálások, hanem mindig valós eredetűek).

Szántó község belterületéről sokkal kevesebb adattal rendelkezünk. A lakóházak számát több forrásból is felbecsülhetjük. A kezdeti 5 kunyhó, majd 10-15 ház után a faluban megszaporodtak a házak. 1723-ban 70 körül lehetett a lakóházak száma, 1765-ben 110, 1770-ben 120 körül, 1783-ban 154, 1837-ben 181 volt. A jobbágyok és zselléreik házain kívül kevés épület állt a faluban. 1733-ban és 1740-ben említés történt egy kicsiny fatemplomról, amely a valóságban csak oratórium volt és egy jobbágyházból alakították át. A templomocskát az 1747. évi egyházvizsgálati jegyzőkönyv szerint 1720 körül szentelték fel, Páduai Szent Antal tiszteletére. Ezen rossz állapotban lévő, kicsiny épület helyett a szántóiak az akkori földesúrnő, özvegy Zichy Miklósné segítségével 1759-60-ban felépítették a ma is álló templomot, amely legszebb Buda-környéki falusi barokk műemlékeink közé tartozik. Amikor az akkori viszonyokhoz és a falu nagyságához képest jelentős méretű és igényes kivitelű templom felépült, Szántó még nem rendelkezett önálló plébániával, hanem Piliscsaba leányegyháza volt. 1772-ben, amikor megkapta a plébániát, parókia-épületet is emeltek.

A templomot, a parókiát és a külterületen álló Szent Rókus kápolnát részletesen leírja az 1817-ben Wurm József székesfehérvári püspök által vezetett egyházvizsgálati jegyzőkönyve.

A szilárd anyagból épült, erős falakkal bíró, fazsindellyel fedett templom a helység közepén, kimagasló helyen állott, de a közeli lakóházak miatt nem volt kellően védve a tűz ellen. Harangtornyában három harang volt, az egyiket (1783-ban) Páduai Szent Antal, a másikat (1740-ben) Szent Rókus tiszteletére öntötték, a harmadikon nem volt felirat. A harangozáshoz lépcsőkön kellett felmenni, amelyek állapotát a jegyzőkönyv tűrhetőnek minősítette. A templom belsejéről szólva, a vizsgálatot végzők megállapították, hogy a kövezet, a boltozat, a padimentum, az ajtók és az ablakok még jó állapotban vannak. A belső berendezésről szólva, a jegyzőkönyv kitért egyebek közt az orgonára, a keresztelőkútra, a sekrestyére, a szószékre, a három oltárra (a Páduai Szent Antal, a Szent Kereszt és a Szűz Mária oltárra). A kandeláberek faragott fából készültek. A falakon Szent Rókus (a Rókus szót később Józsefre javították), Szent Flórián, Szent Vendel, Szent Rozália, a Szent Kereszt és Szűz xMária képmásai voltak elhelyezve. A tabernákulumban, amelynek kulcsát a sekrestyében őrizték, csak a ciboriumot és a monstranciát tartották.

A parókia 1772-ben épült. A kőépület tetejét zsindely fedte, négy szobából, tágas ambitusból, konyhából, éléskamrából állott, pince, istálló és kert tartozott hozzá. A parókia telkének szélessége elől 12 öl (csaknem 6 méter), hátul 10 öl volt, hossza pedig 95 öl. Nagyon valószínű, hogy ez a több mint 200 éves épület ma is áll: a mai parókia, persze átalakított formában, rejti magában az eredeti barokk házat, hiszen a többhelyütt rendkívül vastag fal és a belső beosztás sok tekintetben megfelel a régi leírásnak.

A Szent Rókus kápolnát 1811-ben építette a község, az uradalom segítségével. A helységben ezenkívül több feszület állott, kettő kőből (egy a templom előtt, 1749-es évszámmal, a másik a kápolna előtt 181l-es évszámmal). A többi bádogból készült, három a kálvárián, kettő a temetőben, egy a Budára vezető úton állott.

A lakosok 1778-as felsorolásában, amely Kneidinger térképén olvasható, az egyházi jellegű épületeken kívül még a községháza, a jegyző háza és az urasági vadász háza szerepel (e két utóbbi lakóház volt ugyan, de nem adóztak utánuk). A községházáról semmi továbbit nem mondanak forrásaink, de könnyen elképzelhető, hogy ugyanazon a helyen állt, mint a mai.

1865-ben az akkori községi bíró, Liko Ádám és a jegyző, Stepanics Antal aláírásával választ küldött az elöljáróság Pesty Frigyesnek a helységben található elnevezésekre vonatkozó körkérdésére. A válaszban a dűlőneveken kívül néhány belterületi utcanevet is felsorolnak. Eszerint Szántón ekkor a következő utcaneveket használták: „fő utcza, temető felé út, Pilis Szt. Keresztre út, Chehovna utcza, Sziget utcza".

A dűlőnevekről és a határban használatos más földrajzi nevekről a 19. század második felében végzett hivatalos kataszteri felmérések és az ezek alapján készült térképek bőséges anyagot tartalmaznak.

Már 1852-ből fennmaradt egy kéziratos kataszteri térkép, amelyet Rácz és Varsányi nevű földmérők készítettek. Ennek nyolc lapján a következő dűlő- és egyéb elnevezések olvashatók (a határ északnyugati csücskétől elindulva): Klapetz (a Szántó, Csév, Kesztölc, Szentkereszt négyeshatár felé eső erdőrészen); Pilis Orom; Pilis hegy oldal; Pilis alja; Rybnyicsek; Nagy Zslabina; Kis Zslabina; László kúpja; Urasági lóherés; Magas hegy; Malmon túl (erdő); Hegy mögött (erdő); Hosszú hegy; Hegy alatt; Mátyás sűrű (a Szántó, Csobánka, Szentkereszt határ által befogott sarokban); Plesina; Hegytető; Taliki; Csévszka dolina; Zahumnicza; Plébánia szántó; Helység szántója; Réthelyetti uszke; Uszkék; volt dézsma szőlők; zsellérföldek; új ültetések; Rétentúli dűlő; Za dolini uszke.

E felmérés folytatásképpen 1853-55-ben újra papírra vetették Szántó kataszteri felmérésének eredményeit. Ekkor 34 római számmal jelzett dűlőt soroltak fel, megadva nevüket, területüket, s a földhasznosítás módját. A teljesség kedvéért következzék itt az 1853-ban használt 34 szántói dűlőnév.

I. A helység (beltelek)
II. Uszke kálváriánál
III. Almafánál
IV. Konisa Konopi
V. Piliscsévi út mellett
VI. Pokonci
VII. Skuté
VIII. Peti Radi
IX. Alsó rétek és földek
X. Zamosztkom
XI. Nagy Platsko
XII. Kis Platsko
XIII. Zsellér kenderföldek
XIV. Káposztások
XV. Zahumnicza
XVI. Cséhi
XVII. Új földek
XVIII. Talik
XIX. Ribnicsek alatt, Csévre vezető út mellett
XX. Piliscsabátúl
XXI. Csobánkai határnál
XXII. Hosszú hegy
XXIII. Irtvány
XXIV. Új ültetések
XXV. Hosszú hegy alatti irtvány
XXVI. Nagy kihajtás alatt
XXVII. Kemenczék fölött
XXVIII. Budai út mellett
XXIX. Kendereseknél és fölötte
XXX. Kihajtás fölött
XXXI. Vörös föld
XXXII. Pilis hegy és Magos hegy
XXXIII. Ribnicsek
XXXIV. Pilis hegy alatt

A felméréshez készült vázlatos helyszínrajz mutatja, hol helyezkedtek el a dűlők.

1880-ban az újabb kataszteri felmérés eredményeképpen már 38 dűlőnevet regisztráltak, s ezek a negyed évszázaddal korábbihoz képest változásokat mutatnak. A beltelek, mint első dűlő után az alábbi 37 dűlőnév következik:

Uszke dva radi

Káposztások

Predube és Prekrizse

Peti Rado

Dolne luki

Za mosztkom

Kálvária dűlő

Zadolini uszke

Zahumnicza, Csivszka dolina és Talik

Lóheréskert

Szedmina

Potpiszkom

Ribnyicsek

Rovina

Paflagonia

Csabai határnál

Csévi határnál

Kesztölczi határnál

Pilis hegy

Pod studenku

Pázsity

Kőbánya

Krizni csesztyi

Magas hegy

Odemlina

Dreni varsek, Mátyás sűrű és Plesina

Hosszú hegy és Pribarinya

Hosszú hegy alatt

Vörös föld

Gransberg

Nagy kihajtás alatt

Budai útnál

Öreg ültetések

Új ültetések

Nagy és Kis Plácsko

Kenderesek

E felsorolás után megjelölték, hogy az 1855 óta eltelt időben mely dűlőkben változott a művelési ág. A változás iránya a legtöbbször az volt, hogy korábban terméketlen területből, legelőből, rétből vagy erdőből szántóföld lett, néhány esetben pedig szőlő vagy gyümölcsöskert.

1880-ban az összesítés szerint Szántó területe (kataszteri, azaz 1600 négyszögöles holdakban) kereken 2725 holdra rúgott. Ebből szántóföld 822, rét 117, szőlő 262, legelő 125, erdő 1269, terméketlen terület és út 130 hold volt.

Az újabb kataszteri felmérés eredményeit is térképre vitték. A térkép méretaránya 1:2880, azaz ami a papíron 1 cm, az a valóságban 28,8 méter. Ezért azután Szántó területe csak 11 szelvényre fért rá. A nyomtatott térképen, amelyet a feljebb ismertetett

kéziratos térképekkel és felmérésekkel együtt az Országos Széchényi Könyvtár térképtára őriz, az összes fent felsorolt dűlő- és egyéb helynevek megtalálhatók.

Hogy milyen régiek ezek a dűlőnevek, az említett forrásokból nem derül ki. Annyi bizonyos, hogy jórészük legalább egy-másfél évszázados, de akadhatnak köztük sokkal régebbiek, 200-250 évesek vagy - ami a magyar elnevezéseket illeti - már a török időkben, sőt 1541 előtt is használatosak.

Számos múlt századi dűlőnév ma is érvényben van. Még a Pilis 1:40000 méretarányú, újabb kiadású turistatérképén is, amelyen pedig Szántó területe sokkalta kisebb helyet kapott, mint az 1880-as kataszteri térképen, sok dűlőnevet feltüntettek. Ilyen a Pázsity, a Szedmina, a Táliki, a Lóheréskert, a Zahumenyicza, a Kálvária dűlő, a Hosszú-hegy alatt, a Pribarinye, a Nagy Plácskó.

A ma is használatos dűlőneveket és más szántói elnevezéseket Szőnyi József gyűjtötte össze.

Szőnyi József

 

Pilisszántón ismert és használatos, dűlő nevek és egyéb elnevezések*

*A nevek felsorolásánál első helyen a fonetikus átírás, zárójelben a szlovák ortográfia szerinti átírás és a dűlő nevének magyar fordítása szerepel

1.  Babíková dolina (Babíkova dolina - Babík völgy)

Babík=javor=juharfa. „Vihony és Paszinki közt a Gyegyinszká" horában volt ez a terület.

2.  Bazsanyica (Bažantnica - Fácános)

Az Orosdy kastély és a szkala közti erdős terület, amely a fácánok kedvenc tanyázó helye volt.

3.  Basina

Vékonyabb faállományra erdőrész a Kesztölcre vezető úttól balra lefelé, a Pilis lábánál.

4.  Barina /Bacsorina (Barina/Bačorina - Mocsár/Láp)

A falu erdeiben, erdőszéleiben több helyen, gödrökben, kis mélyedésekben összegyűlt víztócsa, ahová az erdő vadjai hemperegni, és vizet inni jártak. Nevezetesebb „Barinak" a Csévi határban, Hosszúhegy túloldalán és a „Podvrchom" voltak.

5.  Bílá hlina (Biela hlina - Fehér agyag)

A mai Budai úton a Jama" előtti a főúthoz közelebbi táblában sziKes, mészkukacos fehér földrészt nevezték így.

6.  Cservená ceszta (Červená cesta - Vörös út)

A pázsit fölött a „Piszek" bányába vezető út bauxit tartalmú föld vöröses színéről kapta nevét.

7. Cservená banya (Červená baňa - Vörösbánya)

A Hosszúhegy közepén lévő építőkőbánya.

8. Csivszká dolina (Čívska dolina - Csévi völgy)

„Zahumenyicán" túli „Ribnyicsek" alatti völgy.

9. Csechovnya (Čechovňa - ?)

A falu legrégebbi utcájában az egykori Hathát utcában az utolsó házakban Csehországból idetelepített családok laktak. Róluk a „Csehovnya" elnevezés. A mai Dózsa György út vége.

10.  Cservená zem (Červená zem - Vörös föld)

Vöröses színű bauxit tartalmú föld a „Prepadliszkon" túl a hosszúhegyi bányák alatt.

11.  Cigány Gyurka árok

Csabára vezető út mentén a kemencéknél futó árok.

12.  Dolina úszká (Dolina úzka - Szűk völgy)

Szűk parcellák a Csabára vezető út déli oldalán közvetlenül a réten túl.

13. Drinek (Drienok - Somfa)

Somfás erdő a Hosszúhegy csúcsán túl.

14. Dráha (Dráha - Pálya)

Fa összehordáshoz használatos csapás. A Pilis csévi oldalában a tetőről ezen a meredek csapáson húzták a völgybe összegyűjtendő tűzifa nyalábokat.

15. Dolne luki (Dolné lúky - Alsó rét)

Alsó legelők a Kishíd fölötti rét.

16. Dole dolinu (Dole dolinou - Végig a völgyön, Gerencsi út-ként is ismeretes)

A Kishíd és a Borosjenő Solymári téglagyár közötti rét, fűzfás völgyben ahol ma a két tó fekszik, egy földút vezetett. Budára, piacra menő asszonyok és onnan hazajövő munkások gyalog és biciklivel erre közlekedtek. A mésztől vagy a faeladásból üresen hazajövő szekerek erre jöttek haza. A teli kocsival csak a köves úton mehettek Vörösváron át, ami hosszabb út volt.

17.  Fióki

A csabai beszögelésben lévő művelt táblák erdővel közvetlenül határosak. A Cigány Gyurka árok választotta el a papföldektől, Vadföldek.

18.  Gransperg

A „Gyegyinszká hora, Vihony és a Nadhumni" út által határolt szőlős terület. Elnevezésének körülményeit nem ismerjük, valószínű koszorúhegyet jelent a német eredetű szó.

19.  Gyegyinszká hora (Dedinská hora - A falu erdeje)

A Hosszúhegy falu felőli laposabb erdeje a Csobánkai keresztig. Erdőbirtokossági terület sok-sok kis részhányadú tulajdonossal.

20.  Hlinki (Hlinky - Agyagocskák)

A Hosszúhegyi kőbányák alatti terület, ahonnan a lakások döngölt padlójához szerezték be a speciális földet. A keményre döngölt konyhapadlót locsolással és söpréssel tisztán lehetett tartani.

21.  Hlboká ceszta (Hlboká cesta - Mély út)

A „Vihony" folytatása „Gyegyinszká horába" vezető mélyre kimosott út.

22.  Makoví járek (Makový jarok - Mákos árok)

A „Novoszádek" területén lévő vízmosásos mély árok, melyet benőtt az indás kúszónövény, melynek mákgubához hasonló virága volt. (Valószínűleg a sörgyártáshoz használt komlóvirág.)

23- Mosztek (Mostík - Híd)

A falu Vörösvár felőli határában a patak felett haladó, kétszer kanyarodó főút hídja. Egykor kőhíd volt.

24. Misová sztunnya (Mišova studňa - Mihály kútja) A falu főútját keresztező árok melletti nyomókaros kút.

25. Jama vagy Janková jama (Jankova jama - Gödör)

A „Pri krizsitől és a Trojicától Makový járek" felé eső szőlő táblák, mely a gödörnek nevezett lankás völgy.

26. Naprociva Krízsa (Naproti kríža - Szemben a kereszttel)

A falu alatti „rolkák" folytatása a „Pri krizsi és a Pri dube"-val szemben a főút rét felöli oldalán egészen a rétekig.

27.  Novoszádek (Nová sadenica - Új ültetések)

A „Podvrchom" alatti új szőlő ültetvényes terület. 1895-ben a peronoszpóra elpusztította a jó minőségű szőlőt. Ezután újra telepítették a hegyoldalt, de már csak az ellenálló direkttermő (nova, otelló) szőlővel.

28.  Nadhumni (Nad humnami - Pajta (hátsó kert) fölött)

A falu belterületén a főút Hosszúhegy felöli oldalában a lakóházak mögött gazdasági udvar volt. Az árkon túl, a gazdasági udvaron túl az udvar folytatásaként széna, szalmakazalnak, kukorica górénak stb. használt un. humno volt. Az e fölötti „nad" terület a Nadhumni. A Gransperg-től a falu felé eső rész.

29.  Krizsné ceszti (Kríéne cesty - Keresztutak)

Pilisszentkeresztre menő főút gerincre érő szakaszán keresztutak ágaznak az erdőbe. Ugyanitt a szentkereszti búcsúba menő procesziók állomásaként egy kőkereszt is áll. így kétszeresen is jogos a keresztút elnevezés.

30.  Kopanyica (Kopanica - Kapálós)

Az un. Légrádi tanya alatti terület a főút mentén.

31.  Klinek (Klin - Ék)

Erdőrész a csabai erdőben a Fiókok mellett.

32.  Konopnyica (Konopnica - Kenderes)

A „Prikrizsi" és a Légrádi tanya közti lapos földterületet Kenderesnek hívták. Itt termesztették egykor a szántóiak a szövéshez szükséges kendert

33.  Kapusznyica (Kapustnica - Káposztás)

A mai focipálya és a Szél utca által határolt terület. A házak helyén egykor jó káposztatermő terület volt.

34.  Ribnyicsek (Rybníček - Kis halastó)

A „Podpiszkom" nevű vízgyűjtő völgyben összegyűlt víz kis tavacskát alkotott a völgy végén. Nagyhozamú kutat is ástak ide, ahol a környéken legelő állatokat itatták délidőben.

35. Rolki pod gyegyinu (Role pod dedinou - Falu atatti szántók) A lakók a külterületen lévő földjük arányában kaptak a faluhoz közeli konyhakert művelésre használt földecskét.

36.  Rácke

A „Placskón" túli csobánkai szántóföldek, melyeket csobánkai szerbek műveltek. Nem szántói terület.

37.  Rovina (Rovina - Síkság)

A „Tálikin" lévő laposabb területek Csév irányában.

38.  Szkala (Skala - Szikla)

Szentkereszt felé vezető főút mentén lévő nagy szikla, a szeméttelep bejárata alatti szikla.

39. Sztugyenka (Studienka - Forrás)

Régebben sok forrás volt a falu határában, ezek közül a legismertebbek a Trézsi forrás. „Prepadliszkiban" lévő 2-3 db forrás, amely rendszeres ivóvíznyerő helye volt a lakóknak. Események, randevúk színhelyei voltak a „Sztugyenkák".

40.  Szedmina (Sedmina - Hetedrész)

A mai Tavasz út és a Béke út környéki terület volt. Nem tudni mit takar az elnevezés.

41.  Táliki

A „Zahumenyicán" túli három völgyet átölelő mészégető kemencékig tartó terület. Az elnevezés talán a ,.tálcák"-ból ered.

42. Pri Csabszkej cesztye (Pri Čabskej ceste - Csabára vezető út mellett)

A Táliki alsó része.

43. Pri topoli (Pri topoli - A topolyafánál)

A topolyara a temetőtől balra húzódó árok felső végében volt egy forrás mellett. Kormos Sándor versében ezt a fát siratja.

44.  Pri kamenyi (Pri kameni - Kő mellett)

Kálvárián túli terület, ahol valószínű a templom előtt lévő római mérföldkő állhatott. A „Kő mellett" elnevezés erre utal és tudjuk, hogy itt vezetett a római út.

45.  Pri szlivách (Pri slivách - Szilvák mellett)

A „Pri kamenyi" helytől kicsit délebbre, szilvafákról elnevezett terület. A szilvafák ma már nem állnak.

46. ri trojici (Pri trojici - A Szentháromságnál)

Szentháromság kápolna körüli terület az alsó faluvégen.

47. Pri tyihelynyi (Pri tehelni - Téglagyár mellett)

A csabai út mentén az „uszke dolini" agyagtégla gyártással kísérletezett Brndás Sándor bácsi, de a gyártás nem sikerült.

48.  Pri peckách (Pri peciach - Kemencéknél)

Valószínű mészégető kemencék lehettek a mai Szőlőkert út mentén.

49- Pri krizsi (Pri kríži - Keresztnél)

Alsó faluvégen, a „Trojicán" túl a főút mentén nagy hársfákkal körülvett, 1900-ban épült kőkereszt áll.

50.  Pri dube (Pri dube - Tölgynél)

A jelenlegi Budai út elején nagy tölgyfa állott. A fa környékét hívták így, amely a „Trojica" és a falu közti részt jelenti.

51.  Pod vrchom (Pod vrchom - Hegy alatt)

A „Novoszádekkel" határos erdőrész a Hosszúhegy lábánál, „Zilibártól" a községi erdőig.

52.  PaszLoki (Pasienky - Legelő)

Zsellérek földjei voltak a Hosszúhegyi fenyves alatti, községi erdő, ill. „Granspergig" eső mai vikend terület. Itt legeltették a falu disznóit, kecskéit, teheneit.

53. Pot piszkom (Pod pieskom - Homok alatt)

A fehér sóderbánya alatti szakadékos mély vízmosás a „Ribnyicsekig". 54. Piszék (Piesok - Homok)

A Pilis Csévi oldalán lévő fehér murvabánya. Közvetlen közelében színes murvát is bányásztak a sírkövesek megrendelésére.

55. Prepadliszko (Prepadlisko - Süllyesztő)

A kődarálókból kiinduló besüllyedt vízmosás, mély árok a falu északi részén. A Trézsi forrás vize a főút fölött eltűnt, majd a „Prepadliszkoban" újra előjött. Több forrás található a „Prepadliszko árokban".

56. Pod sztugyenku (Pod studienkou - A forrás alatt)

A Trézsi forrás alatti erdő, a „Bazsanyica" felső része.

57. Placskó

A falu Csobánka felöli határa. A Hosszúhegy és a Kishíd közötti nagy terület.

58.  Petyi radi (Päť radov - Öt rend föld)

A Kálvária domb legdélebbi csücskében fekvő, hosszirányban parcellázott öt tábla föld.

59. Paflagónia

A mészégető kemencéken túli és a Fiókokon innen eső terület „Csivszká dolinának" egy része. Papi földek voltak.

60. Plešina (Plešina - Kopasz (tar) terület)

Hosszúhegy túloldali lapos területe.

61. Ziribár (Cilibár)

Csobánkai területen lévő erdős, akácos „Placskóval" határos terület. Elnevezése ismeretlen. Régi neve Czevreber hegy.

62. Za kalvariu (Za kálváriou - Kálvária mögött)

Kálvária mögött a rétig tartó terület.

63- Zahrada (Záhrada - Kert)

A Hein család parkos-ligetes kertje volt nagy fákkal. A mai Petőfi Sándor út és a Nyárfa úti patak közti terület volt.

64. Za jarkom (Za jarkom - Árok mögött)

A falun végigfolyó patak főutcába torkolló részén az un. „Misová sztunnya" mögötti patakon túli néhány ház megjelölése.

65- Za mosztkom (Za mostkom - Hídon túl)

A Kishídon túl Vörösvár felé a főút jobb oldalán fekvő szántóföldek.

66. Zahumenyica (Záhumienok - Szérűskert)

A falu belterületét kettészelő főút bal, azaz Csaba felöli a lakóházakon túli terület. Az elnevezés ugyanazt a funkciót ellátó területet jelöli meg, mint a „Nadhumni", csak a „nad"=fölött, helyett a „za=mögött" helyhatározót használjuk, lévén a „Zahumni" lapos rész, szemben a „Nadhumni" meredekségével. „Zahumenyica" jelenleg az újteleppel határos lucernás domb területét jelöli, ahol 30-40 évvel ezelőtt a falu összegyűjtött gabonáját csépelték traktorral hajtott cséplőgéppel.

67- Za dolinu uszke (Za dolinou úzke - Völgy mögött keskeny) A csabai út déli oldalán fekvő 80 hektáros fennsík, ahol hosszú, keskeny parcellák feküdtek.

68. V kútye (V kúte - Sarokban)

A falu határának legszélső délkeleti csücske. A „Zadolinu uszke" legdélebbi csücske.

69- Veresvárszka dolina (Verešvárska dolina - Vörösvári völgy) A Kálvária mögötti rét, amely lenyúlik a kishídi rétig.

70.  Vihony (Výhon - Kihajtás)

A mai Hegyalja út volt a „Vihony", amely tartott a főúttól a községi erdőig. Itt hajtották ki „Paszinkóba" legelni az állatokat. Két részből állt: „malý és velký vihony".

71.  Uszke dvaradi (Úzke dva rady - Keskeny kétbarázdás)

A Felszabadulás út déli részén lévő „Rolkák, szűk nadrágszíj parcellák, rendeltetésük ugyanaz, mint a „Rolki pod gyegyinu"-nak.

72.  Odemlina (Od mlyna - A malomtól)

A főúton haladva Szentkereszt határához érve az út jobb oldalán lévő erdőt, a mai fenyvest nevezték így, mely évtizedekkel előbb gabonaföld volt. A „Malomtól" elnevezés valamikori malom létezését feltételezi.

 

Alexander Kormoš

Topoľ

V prekrásnom pilíšskom údolí

vyrástol bujarý topoľ.

Z vápenných pecí sa kúdolí,

na listy sadá mu popol.

 

Raz ho však vyťali, spálili,

vykvitla žeravá ruža; získali

chlebíček spanilý: bielunké

vápno jak duša.

 

V húštinách čistili dúbravy,

pálili krpaté chrastie, všetko čo

zbytočne rastie.

 

Ale ten topoľ keď rúbali, prajúc

si väčší kus chleba, stratili z

modrosti neba.

 

Jegenye

Gyönyörű pilisi völgy fölött hatalmas

jegenye termett, mésztermő kemence

füstölög, belepi korom és pernye.

 

Egyszer a jegenyét kivágták, tüzéből

lángrózsa lobbant, mészfehér lélekkel

kívánták: éljenek naponta jobban.

 

Ápolván tölgyerdők életét vágták a

csökevény aljat, mindent, mi fölösen

sarjadt.

 

De mikor azt a fát égették, lenne több

kenyerük végre, megfakult egüknek kékje.

fordította: Fuhl Imre

 

19.-20. századi leírások a faluról

Fényes Elek „Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja..." című országleírásának 1837-ben megjelent 2. kötetében csak néhány sort írt Szántóról: „Tót falu Vörösváron felyül 1 mérföldre, magos hegyek közt: 1129 katholi-kus lakos. Katholikus parochialis templom. Nagy kiterjedésű erdejében meszet, szenet éget; bort és sok gyümölcsöt termeszt. Földesura a korona".

1848-ban, amikor a forradalom eredményeképpen eltörölték a jobbágyságot, Szántó lakosai is felszabadultak a földesúri függőség alól. Az egykori jobbágyok földjárandóságáért a forradalom után még hosszú évekig, évtizedekig folytak az úrbéri perek. A szántóiak periratai azonban ma, sajnos, nem lelhetők fel Pest megye levéltárában.

*

Szántó forradalom utáni állapotáról Galgóczy Karoly 1876-1877-ben megjelent „Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája" című háromkötetes művének III. kötetében (68-88. old.) olvashatjuk a következő részletes leírást.

Pilis-Szántó, tót község. Pilis-Csabától északra, Vörösvártól, mely utolsó postája, északnyugatra, mindeniktől 1 mf., hegyek közt. A török hatalom után elpusztult helykép lett összeírva. Bél Mátyás még szintén nem emlékszik róla falukép. Tehát később népesült. A székesfehérvári püspökségi névkönyv azt mondja, hogy a r. kath. anyaegyház itt 1772-ben keletkezett: de ugyané szerint az anyakönyvek 1761-ben kezdődnek. A M. Terézia urbárium 1770-ben, amikor az ó-budai kincstári uradalom bírta, 15 12/32 harmadosztályú úrbér telket irt itt össze. Tehát a telepítés ideje az 1750-ik év körül mutatkozik.

A község a nagy Pilishegy tövében, keletre nyíló szűk völgyben, szabálytalanul van épülve, egy a hegyekről lefutó víz által mosott árok két partján, mely annyira kártékony, hogy nagy záporok alkalmával egész környékét elönti, úgyhogy akkor útszán sem ember, sem állat nem járhat, mert a víz elsodorja. A házak sűrűn állnak. Elejök csak helyenként van fával beültetve. A régi épületek, teteje csak szalma. Újabb időben kőfalazatra, s cserép és fazsindely tetőre történnek az építkezések. Lakosok száma 1306. Köztök 28 zsidó, 1 ref, a többi róm. kath. anyaegyházzal. Templomuk: Paduai Sz. Antal tiszteletére. A határ hegy-völgy; kiterjedése 2727 kat. hold. Ebből 214 hold szántó, 122 h. rét és kert, 240 h. szőlő, 163 h. legelő, 1152 h. erdő; a többi belső telek, utak s haszonvehetlen; a talaj részint fekete, részint meszes, agyagos és köves, nehéz miveletü sovány. Tagosítása 1874-ben történt, egyesség utján, több dűlő név alatt, három nyomás fordulóra osztva. A zsellérek, legelőilletményöket, mely előbb 70 holdat tevő erdő volt, azonnal szőlőnek irtották ki. A telkesek hagytak közlegelőt, s még eddig minden arányosítás nélkül használják. Azonban az állattenyésztés gyenge lábon áll, mert rossz, köves a legelő; egy része kivált csupa vízmosásos árkokból áll. Tehenek csak. a legszorosabb házi szükségre tartatnak. Ezekhez egy svájczi bikát tart a község. Lótenyésztés nincs. Sertéstenyésztés igen kicsiny, fuhot csak Forster fános földbirtokos tart valami ezret. Ugyanez mindenféle gabonatermesztéssel szép gazdaságot űz, nagy luczemásokat mivel; cséplőgéppel dolgoztat. A lakosság termesztése azonban csak a legszigorúbb házi szükségre szorítkozik; még nagyobb részben faekékkel dolgozik; a trágyázást csak a tagosítás óta kezdi gyakorolni: de a szőlőmívelést szorgalommal és jól: kezeli; úgyhogy jó évben egypár ezer akó fehér és veres bort el is adhatván, ez a fő jövedelemforrások egyike. Gyümölcstenyésztés gyenge, csak kevés cseresznyére s szilvára szorítkozik.

Napszámos minden gazdasági munkához elég. Napszámbér nyári időben koszt nélkül 60-100 kr, koszttal 30-50 kr. Cseléd szintén helyből is, vidékről is kapható. Nőcseléd évi bére 30-60, férfié 40-80 frt egész benntartás mellett. A mezei rendőri kihágások nem gyakoriak.

Az iparosságot 1 mészáros, 2 kádár, 1 bognár, 2 kovács, 3 czipész képviseli. Van egy vegyes kereskedő, egy szatócs és két házaló. Természeti kincsül van a határban sok mészkő, azután egy kőbánya, mely haszonbérbe levén adva, benne nagyobbrészt kifaragott kövek, lépcső fogak s más szilárd építészeti anyagok termeltetnek, főkép a budapesti építkezések számára. Ezen üzlet a lakosságnak is szép keretforrást nyújt; továbbá van mészégető, melynek termését a lakosság a vidékre széthordja. Azután ásatik itt egy fehér-kékes agyag, mely festék-téglákká alakítva jő kereskedésbe szobafestők számára. Végre fedeztetett fel egy csekély kőszénér, az uraság által eszközöltetett fúratások folytán: de ez még nem érdemiette a mívelés alá vételt. Megemlítést érdemel azonban még a Pilishegy tövében fakadó forrás, melynek vize kitűnő, s rendes vizű patakot ereszt.

A lakosság eladni valóját rendesen Budapestre szállítja, jelesen ide szállítja a borjú szaporúságot, azután bő esztendőben a kukoricza és burgonya feleslegét: de bevásárlani, különösen ruhaneműeket és csizmát inkább az esztergomi hetivásárokra jár, melyek olcsóbbak.

Bírtok adás-vevés éven át 10-15 történik; túlnyomólag szőlő, telkes birtok ritkábban jő eladásra. Egy negyed telek ára, mely 8 hold réttel együtt 16 hold, 1200-1400 fit. Bérletek nincsenek.

Mint látható, a helyiség betelepülésének időpontját Galgóczy még nem tudta meghatározni, de Szántó 19- századi viszonyait jól ismerte.

A 20. század elején a Magyarország városai és vármegyéi címmel 1910-ben kiadott nagy, reprezentatív sorozat Pest megyei köteteiben, amelyeket Borovszky Samu szerkesztett, Szántó 18. századi történetéről több adat olvasható, s néhány újabb, a Galgóczy-féle leírás óta bekövetkezett esemény is helyet kapott.

Pilisszántó. Kisközség a Pilishegy déli oldalán. Lakosainak száma 1565, a kik tótok és magyarok s róm. kath. vallásúak. A lakóházak száma 276. Posta- és távíró-állomás helyben van. Pálos-kolostora a XIII. században már fennállott. 1690-95-ben elpusztult helyként írták össze, de csakhamar benépesült, mert 1115-ben 23, 1720-ban 35 adóköteles háztartást vettek föl e helységben. Az összeírt háztartások közül 5 magyar, 23 német és 7 szerb volt.* 1770-ben az óbudai kincstári uradalomé volt. A róm. kath. plébánia 1772-ben keletkezett. Anyakönyvei azonban egy évtizeddel előbb: 1760-ban kezdődnek. A róm. kath. templom 1760-ban épült, gróf Zichy Miklósné szül. Berényi grófnő áldozatkészségéből. A templom bejáratánál két római mérföldmutató látható Marcus Aurelius császár korából. A XVIII. század második felében gróf Zichy Miklós, illetőleg özvegye volt a helység földesura. Ezután a kincstár birtokába került, majd 1824-ben Gyurkovics, alias furkovics Márton és Mátyás szerezték meg, a kik e helységre királyi adományt és Pilisszántói előnévvel, magyar nemességet nyertek. A Gyurkovics család építtette 1826-ban azt a kastélyt is, mely jelenleg Baross Endre tulajdona. A XIX. század közepén Botzenhardt jános, Forster fános és Rakovszky Gusztáv voltak itt birtokosok, jelenleg Baross Károly örököseinek, özvegy lithvay Mátyásnénak, Botzenhard fános örököseinek van itt nagyobb birtoka. Ide tartozik a Pilishegy, melyen báró Orosdy Fülöp erdőbirtoka és nagyszabású kastélya áll, mely 1899-ben épült. A kastély nagy kényelemmel van berendezve és kb. 15 holdas park az erdővel egyesül. A remek fekvésű és ritka szép kilátást nyújtó kastélyhoz és onnan a Pilishegyre a tulajdonos 4 1/2 km. hosszú kövezett utat vezettetett. A parkban a szokásos sportpályákon kívül, galamblövőtér is van, a hozzá tartozó erdő pedig nagyvadban bővelkedik. Ez erdővel határos 7000 holdas közalapítványi erdőt a báró szintén bérli. 1870-ben majdnem az egész község leégett. A községbeli szeszgyár Baross Endre tulajdona. A határban gyakran találtak római régiségeket, de ezeket a lakosok eladogatták. A kath. templom bejárata mellett római mérföldmutató áll, melyet a határban találták és itt állítottak fel.

*A könyv ezen adata téves, hiszen a rendelkezésünkre álló, s az előzőekben már ismertetett anyakönyvi adatok, tanúvallomások stb. arra utalnak, hogy már 1705 és 1710 között a lakosság nagyobbik része szlovák volt. Ez a tévedés a későbbi években megjelent kiadványokban is megtalálható, mivel megírásukkor valószínűleg ezt a könyvet használták forrásanyagul. Szerk.

 

19-20. századi leírások

 

Borovszky Samu szerk. a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye 1910-ben kiadott munkájában az alábbi források találhatóak Pilisszántóra vonatkozóan:

Orosdy kastély

Pilisszántó. A Pomáz-i járáshoz tartozó község, a Pilisi vagy Szántói hegy déli oldalán. Magának Pilisnek a neve szláv elnevezés. Eredeti alakja a Pelys, Pylis, a plesu (kopasz) szóból származik. (1.207.)

Volt szántói nemes családok

Baross (Bellusi) családTrencsén megyéből származik és 1759-ben kapott nemességet.

Nyitra-, Hont, Komárom, Győr, Nógrád és Pest vármegyékbe is átszármazott, mely utóbbi vármegyében Pilisvörösváron és Pilisszántón volt birtokos és az utóbbi helyen most is az

Baross címer
 
Orosdy címer

Jurkovich család másként Gyurkovics de Pilis-Szántó Mátyás és Mártonnak 1814-ben adományozott ármális (birtok nélkül adományozott nemesi levél) kihirdettetett 1832-ben.

Litvay diter (...) Literati (Viszocsányi) E család Nyitra vármegyéből származik, ahol Viszocsányban volt birtokos. A család 1578-ban kapott címeres nemeslevelet, melyet 1579-ben Nyitra vármegyében és 1775-ben Bars vármegyében hirdettek ki, hol ekkor Nagyszelezsényben és Nagylülén volt birtokos. Pest vármegyében az újabb korban telepedett le Mátyás, kinek özvegye Pilisszántón birtokos. Tagjai közül Antal (+1879) főszolgabíró Nyitra vármegyében. Mátyás (+1900) ügyvéd, járásbíró, majd kir. tábla bíró.

Orosdy (Orosdi báró) Pilisszántón birtokos család. Tagjai közül Fülöp bárói rangot nyert. Többi tagjai közül Adolphus 1849-ben Kossuth Lajos titkára volt. Élénk részt vett a szabadságharcban, melynek leveretése után őrnagyi rangban menekült és Kossuthot Viddinbe kísérte, hol titkárja lett. Ennek fia Fülöp m. biz. tag, ki nejével szül. báró Csetei Herczog Margittal, élénk részt vesz a társadalmi és közjótékonysági mozgalmakban. Gyermekeik Raoul és Juliska kiskorúak.

Rakovszky (Nagyrókói és Kelemenfalvi) A jeszen törzsből származó ősrégi túróc-vármegyei család, melynek egyik ága Pest vármegyére is kiterjedt. Egyik tagja Márton (+1828) 1812-ben bárói rangot is nyert, de benne ez ág kihalt. E család tagjai közül Gusztáv (szül. 1828, +1879) pilisszántói birtokos volt és ott is halt meg. Özvegye ma is ott él.

Sírjának fényképe

Egyházi élet

Pilisszántó a székesfehérvári püspökséghez tartozik. Az ősrégi székesfehérvári prépostsági káptalant Mária Terézia királynő VI. Pius pápa beleegyezésével, 1777 püspökséggé emelte, s az új püspökség egyházmegyéjét a veszprémi püspökség terjedelmes testéből hasította ki. Az új egyházmegye két főesperességre oszlott és pedig a székesfehérvárira és a budaira. Az egyházmegye budai főesperessége ismét öt alesperességre oszlott: a bicskeire, érdire, szigetire, budai alsó és budai felső alesperesi kerületre. A budai felső kerülethez 8 plébánia tartozik, ezek egyike Pilisszántó. Keletkezett 1772. Anyk. 1761. Temploma Padovai Szt. Antal. Kegyura Rakovszky Vilmos és Forster Anna, meg Botzenhardt János örökösei. (A közelmúltban újra változott a területi beosztás. Szerk.) Pilisszántó a középkorban a Dersanocziaké volt (1465). A szántói pálosoknak Piliscsabán volt ingatlana. (O.lvt.do 15329)

Betelepítés

A török kiverése után tűnt ki, hogy a 150 éves pogány uralom milyen pusztítást követett el az országban. Ez a körülmény szükségessé tette a vármegye jó részének újjátelepítését. A földbirtokosok között a Wattay család és Zichy Péter is buzgólkodtak a telepítés terén. Az új telepítés alkalmával alig egy-két helyre hoztak a telepítő birtokosok magyar népet, jobbára németeket, tótokat és ráczokat telepítettek, mert azokban alkalmazkodóbb elmét véltek nyerhetni. A Wattay család 1761-ben telepített tótokat Pilisszántón.

A tótok száma a vármegyében 33325 lélek. Pilisszántón a lakosság 9/10-ed része tót. Érdekességként: Sári 2/3-as, Csömör 1/4, Cinkota 1/3, Isaszeg 1/3, Kerepes 1/2, Kis- és Nagytarcsa 9/10, Dunakeszi 1/2, Rákoskeresztúr 1/4 Újpesten 1000 szlovák él.

Életmód

Az egész tótság a magyar földmívesével egyező életet él. Mezőgazdaságuk ugyanolyan színvonalon áll, mint általában a magyar kisgazdáé. Csak itt-ott kezdenek a nagyobb uradalmuktól eltanulni egyet-mást a modern gazdálkodásból. Azonban csak olyan lassan, hogy azt lehet mondani, hogy a tótok gazdálkodnak a legkezdetlegesebben a vármegyében. Hogy mégis elég jómódúak, azt jellembeli tulajdonságaiknak köszönhetik. Szorgalmasak, igen takarékosak és főleg szerfölött kisigényűek. A nők maguk szövik a maguk termelte kenderből az összes fehérneműt, a férfiak maguk készítik a gazdasági szerszámaik közül, a mit otthon meg lehet csinálni. Azonban itt is terjed már a fényűzés, egyre többet vásárolnak boltban a tótok is, de azért ők valahogy megérzik azt az okos határt, amelyen túl már romlás következnék. És ha díszes és drága ruhát vásárolnak is, azért az életmódjuk olyan, hogy jóformán semmi egyébre nem költenek egész éven át. E tekintetben még talán a tótok a legszegényebbek s így a legrendezettebb viszonyúak az egész vármegyében. Nem lehet ugyan azt sem mondani, hogy nagyon gazdag volna ez a népelem. Nincsenek parasztnábobjaik, de kevés a teljesen tönkrement ember is közöttük s nincsenek általánosan eladósodva. Ha adósságuk van, az a legritkább esetben eredt a fényűzésből vagy más életmódbeli mértéktelenségből, egyéb gazdasági oka van annak.

A tótság magyarosodott szláv típusnak látszik: hajuk színe nagy általánosságban barna s a szemük kék. Középtermetűek és ösztövérek, eldolgozzák magukat és az asszonyok korán vénülnek. Vannak ugyan olyan községek, ahol jobb mód van és a köpczös termet épen nem ritkaság. Korán házasodnak, még a katonaság leszolgálása előtt, és nem igen ragaszkodnak az egyke gyermekrendszerhez, de azért a népszaporodás nem erősebb itt sem a vármegye átlagánál.

Falvak. Építkezés

A falvak ugyanolyanok, mint általában az alföldi falvak, legföljebb némi alig jellemezhető helyi sajátszerű szokásokat lehet rögtön meglátni, különösen gyakorlott szemmel. Így jellemző, hogy általában igen szeretik kék színnel díszíteni a házakat. A mészbe kék festéket kevernek s az ablak és homlokzati czifraságokat legszívesebben kékkel csinálják. Messze meglehet ismerni közöttük a magyarok fehér házait s a zsidókét, a kik ugyanilyen színesen sárgára meszelik a házat. Az építési anyag régen sokkal olcsóbb volt, mint ma; addig vert falat és legfeljebb vályogfalat építettek, ma a drága téglát és követ használják az építésnél, ha már egy kissé is jobb módú a gazda. A homlokzat mindenütt csúcsfalas, vagy épített vályogfallal, vagy újabban deszkafallal, a mibe czifrán metszik bele a szelelő ablakot, vagy a deszkát czifra léczdiszszel teszik tetszetősebbé. A tetőzet is eddig nád és zsupszalma volt, ma a tűzrendészed szabályok miatt már zsindely, sőt legtöbbnyire cserép. Csinosak a házak, az utczák s az udvarok is. Kis kertek virítanak végig a házak előtt az utcza során s a vármegyei tót falvak egyáltalában nem emlékeztetnek a felvidéki tótok szegény falvaira, inkább éppen olyanok, mint a magyar faluk. A nép egyre jobban megmagyarosodik.

A házak berendezésében sem találunk sok új és eredeti, vagy különös szokást, inkább a nép ruházkodásában. Itt is tulajdonképpen annyi a jellemző, hogy jobban ragaszkodnak a régi-módi ruházkodáshoz: az asszonyok a világos és rikító kelméket szeretik, rövid szoknyát hordanak és sokat vesznek fel egyszerre. Németes hatás, hogy a bársonyt szeretik ruhára és hogy bársonyczipőt szívesen viselnek. Magyaros zsinóros, bojtos díszítés, a guba és a szűr a férfiaknál, a kik némelyfalvakban egészen bő magyar gatyát viselnek, másutt szűk trityit. Az is magyaros, hogy a bocskort újabban már egészen lerúgták és csizmát viselnek. Ruhadarabjaik a magyar népével egészen azonosak.

Szokások

Életükből, szokásaikból sem tudunk sok újat felhozni. Ha teljesen meg akarnánk rajzolni életük lefolyását, ismételni kellene, a mit a magyarságról mondottunk el. A közös foglalkozás, a hasonló anyagi viszonyok, az egymás szomszédságában való lakás egészen egyformára nivellálta a két népfajtát s az a válaszfal is egyre jobban fogy, a mit a külön nyelv állít közöttük. Eredményeképpen azután valami furcsa, romboló, bomlasztó hatást lehet megfigyelni, a mely elrontja az egyes szokások eredetiségét s zagyvaságot teremt a tiszta faji vonás helyén. Egyes népszokáson lehet ezt legjobban megfigyelni. így a szomszéd német falvakban szokásos még a „kakas nyakazás". Ezt eltanulták a tótok is, de náluk már teljesen értelme veszett heczcz az egész, sem a napját, sem az okát, sem a módját nem tudják. A népszokások különben mindenben a magyarság után igazodnak. Az ünnepi szokásaik az aratási, szüreti, már a hol van szőlő, s a gazdasági élet egyes más népszokásai mind a magyar földről ismerősek. Még a tánczuk is csupán csárdás, legfeljebb ha tánczmestertől tanulnak valami újat. A régi tót tánczokra már az öregek sem igen emlékeznek. Szokatlanabb a Sári községben való „fekete vasárnap", a mikor egy nagy kóczbabát végighurczolnak a faluban s a végén beledobják a patakba. Egészen új szokás azonban az, hogy egyes buzgó és lelkes tanítók magyar bethlehemi pásztorjátékra tanítják meg a gyermekeket, a kik így kovászai lesznek ezzel a magyarosodásnak. Püspökhatvanban például egészen meghonosodott így a betlehemezés. A Pilishegy vidéki falvakban meg van a húsvéti virgácsolás. Másutt elég gyakori a „májfa" állítása lányos házak ablaka elé, erősen díszítve papír- és pántlika-czifrasággal. Isaszegen a farsang utolsó három napját áttáncolják a hamvazószerdán a tánczos legények összejönnek és egy tuskót kötélre kötve, végighurczolják a faluban s minden háznál megállnak inni, dalolni, ahol leány van, a ki részt vesz a tánczban. Ezeknél a házaknál pénzt, szalonnát, tojást kapnak, a miből még egy utolsó korhely-mulatságot csapnak. A lakodalom ma is nagyban megy még, bár nem annyira, mint régen. Új és eredeti vonást nem tudunk róla mondani. A keresztelő is megvan, de a tor márt kiment a divatból.

Legnagyobb népmulatság azonban a búcsú. Kár, hogy ennek nincsen semmi érdekes szokása, csak épen alkalom hatalmas eszem-iszomra, tánczra és általában nagy családi és baráti összejövetelre, mert a búcsúra a szomszéd falukból, sőt messzebbről is összejönnek az ismerősök.

Mesélni még mindig szoktak az öregek, de a fiatalok könyvet, újságot olvasnak s a vőfély-mondókákat vásári füzetből tanulják. Érdekes és a tótságra jellemző babonák, mondák nincsenek; közösek a magyarsággal és a svábsággal. A czinkotai magyaros-tót lakosság Mátyás nagy inczczéjére ma is büszke.

Mezőgazdaság és állattenyésztés

Hasznos és díszkertészet: Hein János (Dunavarsányban) Pilisszántón a mai Nyárfa utcában (Hein J. nyerte meg a Párizs-i világkiállítás kertészeti, parkosítási munkára kiírt pályázatot. Szerk.)

A vármegyében többen foglalkoznak sikerrel a fajbaromfi tenyésztéssel: Baross Endre Plymouth-ot tenyészt.

Baross Endre birtoka

Összterület 503 m. hold, ebből kert 4, szántó 400 és szőlő 13 hold. Vetőforgó: négyes, lóállomány 13 vegyes. Marhaállomány 127. Ebből 40 magyar jármos ökör, 6 simenthali tehén, egy ugyanolyan tenyészbika és 80 hízómarha, van méhészet is 48 Zirzonkaptárral és kassal.

Fő borszőlő fajok: oporto, othello, mézesfehér és muskotály. A csemegefélékből: chasselas, delaváre és muskotály. Zöldségtermelés 2 holdon, melyből az évi forgalom kb. 300 korona, van gazd. szeszgyár 482 hl. kontingegessel. (A mai sportpálya-öltözők helyén állt. Szerk.) Egy 8 (HP) lóerejű gőzcséplőkészlet. A munkaerőt helyben és vidéken szerzi. Napszám árak: férfiaknál 120-260, nőknél 80-160 fill. Az átlagos földhaszonbér e vidéken 16 kor. m. holdanként.

Ipar, kereskedelem, hitelügy és forgalom

1720-ban Szántón már említenek 3 mészégetőt. Ezekben az években történt tanúkihallgatások során szántóiak mondták el, hogy a mások által kiégetett meszet megvették és Budára vitték eladni. 1900-ban Pilisszántón a kőbánya 23 munkással üzemel. Mészhomokot (hárshegyi homokkő) bányásznak, főleg ipari célokra: Ajtóküszöb, malomkő, házépítés, sírkő. (Szántói kőből épült Budapesten a Külügy. Min., Ref. Templom. (Pacsirta-Mező u.) Fővámház épülete (?) Szántói templom padlózata, amíg Orosdyné nem cseréltette ki a mostanira, szerk.) 1900-ban alakult meg a Pilisszántóvidéki gazdák hitelszövetkezete, mint az Országos Központi Hitelszövetkezet tagja. 263 tag, 282 üzletrész, 14100 korona.

A vármegye városaiban 1900-ban kezdték telepíteni a telefont.

*

F. Szabó Géza Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános ismertetője és címtára c. 1931-ben megjelent munkájában a következőket olvashatjuk:

Pilisszántó Kisközség.

[A faluról szóló általános részt nem ismertetjük mivel megegyezik a Dr. Borovszky-féle könyvben leírtakkal.]

A világháborúba bevonult férfiak száma: 174. A hősi halottaké 34, hadiözvegyeké 19, hadiárváké 14. A hősi halottaknak szép emléket állítottak.

Általános adatok

Lakossága az 1920-as népszámlálás szerint: 1745 lélek. Magyar: 150, szlovák: 1595, R. kath.: 1725, ref: 5, ágh. ev. 4, izr.: 11. Az 1930. évi népszámlálás szerint a községben 1882 lélek és 322 ház van.

Területe: 2773 kh., melyből a községé. 60 kh Szántó, rét: 90, legelő: 148, erdő: 1120, szőlő: 42, nádas: 5, terméktelen: 123. Az erdőbirtok Orosdy Fülöp, Botzenhardt János, Hein János és a volt úrbéresek tulajdona.

Talajviszonyok: agyagos

Termények, búza, rozs, árpa, zab, átlag 6 q és gyümölcsök.

Vasútállomás: Pilisvörösvár, 6,25 km. Autó rendelhető Király József autótulajdonostól Posta, Távírda, Telefon, Csendőrörs: helyben

Főszolgabíró: Pomáz, Járásbíróság, Adóhivatal, Telekkönyv: Szentendre, Törvényszék, Pénzügyi Igazgatóság, Mezőgazdasági Kamara, Iparfelügyelet, Keresk. kamara, Pénzügyi szakasz: Budapest Választókerület: Pilisvörösvár

Hatóságok, intézmények

Községi elöljáróság Tel.: 2

Közjegyző: Hetényi Vilmos - középiskolát Nagyszombatban, a közigazgatási tanfolyamot pedig Bp-en végezte. Közérdekű tevékenységének érdeme, hogy a községnek villanyvilágítással való ellátása és az orvosi lakás felépítése tárgyalás alatt áll.

Aljegyző: Vig József. Községi irodatiszt: Dobay István.

Községi bíró: Kovács György. Törvénybíró: Kormos Gergely

Közgyám: Majnek József

Postamester: özv. Beró Pálné

Pénztáros: Posztránszky János községi képviselőtestület tagja és 1921 óta a község pénztárosa. A Hangya Fogy. és Ért. Szöv. tiszteletbeli elnöke. 1887-1900-ig tényleges katonai szolgálatot teljesített és mint tizedes szerelt le. Magyar Királyi csendőrörs parancsnoka: Varró Bálint tiszthelyettes Körorvos: dr. Hochfelder Adolf. Középiskolát Zsolnán és Besztercebányán végezte, egyetemi tanulmányait pedig Bp-en 1896-ban fejezte be. Gróf Aponyi Albert poliklini-kán néhai Terray Pál tanár osztályán 9 éven át tanársegéd volt. 1917-ben lett Pilisszántó körorvosa. Önkéntes Tűzoltó Egyletnek, Községi Képviselőtestületnek úgy Pilisszántón mint Pilisszentkereszten tagja. Pilisszántón 13 évi körorvosi működése alatt nem volt járvány.

Egyházak, iskolák Róm. kath.

egyh. plébános: Laczó Alajos, kántor: Hudák János

Ált. elemi iskola igazgató: Jakula Kálmán, tanítók: Bordán Irén, Mály Ilona, Peidl Györgyi, Váradi János óvónők: Jakula Kálmánné, Erdélyi Józsefné.

Egyesületek, szövetségek

Levente Egyesület: elnök: Hetényi Vilmos, oktató: Jakula Kálmán önkéntes Tűzoltó Egyesület: parancsnoka: Czagány Géza Hangya Fogy. és Ért. Szövetkezet: Elnök: Posztránszky János ügyvez: Dobay István

Betűrendes címtár

Asztalos: Diószegi Mihály

Autótulajdonosok: dr. Baross Endre, 1 személy, 1 teher, Licsik József 1 teher, Király Mihály 1 személy, 1 teher Ács: Bogár János

Biztosítási ügynök: Posztránszky János

Borbély és fodrász: Szauer József, 19l6-ban Bp-en szabadult fel, mint segéd Győrben és Miskolcon dolgozott. Pilisszántón 1919 óta saját borbély és fodrász műhelye van. Önk. Tűz. Egyesület tagja.

Cipészek: Csapák Mihály, Holicza Vendel, Offner Simon

Cséplőgéptulajdonosok: dr. Baross Endre 8 HP, Éliás János 11-13 HP, Licsik József 8 HP Fakereskedő: Király József

Földbirtokosok: dr. Baross Endre 411 kh, Hein János 379 kh, br. Orosdy Fülöp 188, Botzenhardt János örökösei 370. Éliás Istvánné 41, Kucsera Márton 47, Licsik János 20, Mali István 22, Trkala Tamás 21 kh.

Fűszer és vegyeskereskedők: Frisala Márton, Hangya Szövetkezet, Komenda József, Lampert Mihály, Szrpek István.

Italmérők, kocsmárosok, vendéglők: Trkala Tamás: 1919 óta kocsmáros. Fuvaros is. Háború alatt 1917-ben a 32. Gyalogezredhez vonult be, olasz fronton harcolt. Kitűntetései kisezüst és bronz vitézségi érem és Károly csapat kereszt. 1920-ban a Nemzeti Hadseregben is szolgált. Diószegi Fábiánná, Hangya Szöv., özv. Mali Gergelyné

Kovácsok: Czagány Géza, Schweninger János

Kőműves: Szklenár Mihály

Lisztkereskedő: Licsik József

Pékek: Kollár József, Mali Mihály, Steckl Antal

Szabó: Licsik Mátyás

Szobafestő és mázoló: Csepegő István

 

Az 1933-ban megjelent Dósa István féle krónikában az alábbiakat találtuk: A község elöljárósága. Főjegyző: Hetényi Vilmos, aljegyző: Tóth Iván, irodatiszt: Dobay István, bíró: Kovács Pál, t. bíró: Kormos Gergely, pénztáros: id. Szrpek József, közgyám: Majnek József, esküdtek: Mali István, Szrpek Márton, ifj. Kormos Tamás, Krsák Tamás

A község képviselőtestülete. Virilisek: dr. Baross Endre, br. Orosdy Fülöp, Hein János, dr. Botzebhardt Ferenc, özv. Éliás Istvánné, Mali István, özy. Mali Gergelyné, Kucsera Márton, Frisala Márton, Lampert Mihály, póttagok: Bognár Mihály, özv. Király Mihályné, választottak: Kovács György, Posztránszky János, Szrpek József, id. Bakai István, Kormos Gergely, Laczó Alajos, Majnek Mihály, Poszmik Pál, Bogár József, póttagok: Diószegi Mihály, Pesák Pál.

Hadirokkantak. Szrpek Márton, Trkala Imre, Vágány János, Lampert István, Trkala György, Dubiczki Márton, Kericzky Mihály, Vaczlavik Mihály, Sztyehlik János, Lampert Mihály

Egyház R. kath. egyház lelkésze: Laczó Alajos plébános Kántor: Erős István

Iskola. Áll. elemi iskola igazgatója: Jakula Kálmán, tanítók: Várady János, Erős István, Katona Józsefné, Peitl Györgyi Várady Jánosné (Bordán Irén) óvónők: Erdélyi Józsefné, Jakula Kálmánné.

Közintézmények. Postamester: Beró Pálné, tűzoltóparancsnok: Czagány Géza, csendőrparancsnok: Jenőfi Imre

Közegészségügy. Körorvos: dr. Szvoboda Ferenc (Húsvizsgáló is) magánorvos: dr. Hochfelder Adolf ny. körorvos, állatorvos: Bodnár Béla (Pilisvörösvár), szülésznők: Pesák Pálné, Novák Anna.

Testnevelés. - Sport. Levente Egyesület, elnök: Hetényi Vilmos, főoktató: Jakula Kálmán, Polgári Lövészegylet, elnök: Hetényi Vilmos, alelnök: Jakula Kálmán.

Iparosok és kereskedők: Ács: Bognár Márton. Autóbuszvállalkozó: Licsik József. Bognárok: Hajbók Ferenc, Richter István. Borbély: Szuer József. Cipészek: Cserni János, Csapák Mihály, Holicza Vendel, Offner Simon. Fagylaltos: Szklenár Mihály. Kovácsok: Czagány Géza, Czagány József. Kőművesek: Szklenár Mihály, Urbanics Ferenc. Mészárosok: Szrpek István, Éliás Pál, Bilik Gergely. Pékek: Mali Mihály, Steckl Antal, Gaján Márton, Kollár József. Rőfös Licsik Mátyás. Szabók: Komenda József, Licsik Mátyás. Szatócsok: Komenda József, Bogár Mihály, Valentin Imre, Frisala Márton, Lampert Mihály. Hangya szöv. Vendéglők: özv. Trkala Tamásné, Diószegi Fábián, özv. Mali Gergelyné, Hangya szövetkezet. Zöldségkereskedő: Király Józsefné.

Hősi halottak: Bakai József, Bakai Márton, Bilik István, Haluza Ferenc, Horvát Mátyás, Hunya Mihály, Kollár József, Komenda Gergely, Kormos István, Kormos Mihály, Kment József, br.bői Orosdy Raul, Lampert István, Lampert József, Lampert Mátyás, Licsik Mihály, Likó Mátyás, Majnek Gergely, Mali Gergely, Novák József, Scsaszni Tamás, Skripek Ferenc, Skripek Mihály, Szivek Imre, Strbik Mihály, Szlávik János, Sztyehlik Pál, Trkala József, Vogyeraczki János, Zbrás János, Zbrás József.

A Pilishegy, mint a járás legmagasabb hegye, természeti szépségekben gazdag látványt nyújt s ezért a turistáknak igen kedvelt és látogatott helye. Tetejére kövezett szerpentinút vezet. A hegy oldalain sok barlang van, amelyekben értékes, a rómaiak idejéből való tárgyat találtak. A község nyaralásra kiválóan alkalmas és érdemes.

A község területén átvezető turista utak: 1. Pilisvörösvár-Macskabarlang-Ziribár-Hosszúhegy-Pilisszántó. 2. Klotildliget-Pasaréti erdő-Pilisszántó vörös jelzés. 3. Pilis-szántó-Trézsiforrás-Pilistető kék jelzés.

Pilisszántó községben az 1930. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság száma 1883, ebből férfi 91, nő 965, nőtlen és hajadon 1072, házas 697, özvegy 112, törv. elvált 3, anyanyelvre nézve magyar 233, német 5, tót 1642, egyéb 3, vallásra nézve: róm. kat. 1850, ref. 10, ágost.ev. 13, izr. 4, egyéb 6, ír és olvas 1275, 6 éven felüli analfabéta 256.

 

  
Előző fejezet Következő fejezet