Előző fejezet Következő fejezet

PÜSPÖKHATVAN A II. VILÁGHÁBORÚBAN

 

Társadalmi rétegződés az 1940-es években

Az 1941. évi népszámlálási adatok szerint Püspökhatvan lakosságának létszáma 1562 fő. Ebből 17 család, 121 fő cigány. Kisebb része zenéléssel és vályogvetéssel foglalkozott. Többségük nem dolgozott, kéregetésből élt.1

A lakosság többsége földművelő, magát magyarnak tartja, de egymás közt, főleg a családi életben szlovák nyelven beszélt. Népszokásaik, hagyományos kultúrájuk szlovák.

A falusi élethez kötődő kisipari szükségleteket kisiparosok: hentesek, kovácsok, asztalosok, bognárok, ácsok, kőművesek, molnárok végezték. Külön szokásaikkal a többségtől eltérő öltözködésükkel önnálló falusi csoportot képeztek.

Külön társadalmi csoportot alkotott a helyi értelmiség. Ehhez sorolható: a plébános, a főjegyző, a jegyző, az orvos, a csendőrörs parancsnoka, a postamester és a tanítók. Ők a Horthy-állam hivatalos helyi képviselői, akik a falu többségétől elzárkózva éltek. A falusi többség szemében ők az „Urak". Valódi csoportként egyedül a tanítók viselkedtek.

Az úrbéri földek és erdők 157 úrbéres telkesgazda, valamint 82 zsellér tulajdonában voltak. Az úrbéres telkesgazdák és zsellérek mellett 32 nincstelen agrárproletár élt a faluban, illetve a faluhoz tartozó Galambos pusztán.

A község határához tartozott még a váci püspökség 1044 kh erdeje és a Galambos pusztát körülvevő 459 kh szántó, továbbá a Tahy István középbirtokos tulajdonában lévő 82 kh szántó. Ez a föld illetve erdőterület nyugati,déli, délkeleti irányból, továbbá K-i, ÉK-i és ÉNy-i irányból a Prónay bárók és a Patayak földjei határolták a püspökhatvani parasztok földjeit.. A nagybirtok szorító ölelése ekkor már rányomta a bélyegét a Püspökhatvan lakóinak életére, egész mentalitására.

A település teljesen zárt, amelyben az íratlan törvények és szokások uralkodtak.

 

Öreg házaspár

 

A faluból szinte senki sem mozdult el, kivéve a néhány nagyobb gazda gyermekét akit papnak, tanítónak vagy apácának taníttattak. A szegény lányok ugyan elmentek a városba cselédnek, de kelengyéjük megkeresése után férjhez menni visszajöttek. A szomszédos községek evangélikusok voltak, azokkal katolikusnak nem illett házasságot kötni. Távolabbi katolikus községekből csak nagy ritkán fordult elő házasság: Az endogámia csaknem teljesen uralkodott a községben. Jobban megélni falusi embereknek csak több földből lehetett volna. Földre vevő még csak akadt, de eladó föld nem volt. Földhöz jutni csak házasságok útján volt lehetséges. A szülők már a bölcsőben eltervezték, hogy gyermeküket ha megnő kivel házasítják majd össze. Ennek gazdasági következménye az volt, hogy néhány családnál megszaporodtak a „fertályok", máshol nagymértékben elaprózódtak. Akadtak olyan családok ahol 6 kh föld 27 helyen volt széjjel szórva. Erkölcsi következménye az egykézés, vagy az erőszakolt házasságokból fakadó gyakori házasságtörés lett. A földek elaprózódása együtt járt a családok elszegényedésével. A paraszti rétegződés szigorú szabályai szerint alakultak az emberi, rokoni, baráti kapcsolatok, de a község társadalmi vezetése is.

 

Püspökhatvani gyerekek- 1943

 

Az agrárproletár réteg természetes tartaléka volt a 82 zsellér. Az 1-2 kh zsellérségi föld csak a környező nagybirtokosoknak és a falu leggazdagabb rétegének kedvezett, mert visszatartotta őket az idényjellegű részes munkákra. Az év nagyobb részében hol a helyi Mikácsi-féle kőbányában, hol pedig a környező nagybirtokokon, néhányan Budapesten az építkezéseknél dolgoztak.2 Ez a proletár réteg teljesen szervezetlen és saját érdekei védelmében tájékozatlan volt. Ezért fordulhatott elő, hogy közülük sokan hittek a nyilaskeresztes párt által hirdetett szociális frázisoknak s beléptek a pártba. Abban reménykedtek, hogy hatalomra jutásuk esetén földet kapnak. A történelem fintora volt, hogy a II. világháború után a nyilaskeresztes párttagságuk miatt éppen ők estek ki a földosztásból.3

 

Jobbágy Mihály és családja - 1944

 

A front eseményei

Magyarország számára a II. világháborúba való belépés fokozódó gazdasági nehézségekkel és a katonák Oroszországba való küldésével járt együtt. Amíg a harcok a Donnál zajlottak, az ország lakosságának többsége viszonylag normálisan élte a maga életét. Az ország a háború borzalmaival valójában 1944 nyarán, a bombázások megkezdésével találkozott. Az ellenfél bombázói először dél felől érkeztek. A kortásak még emlékeznek a Magyar Rádió felhívásaira: Bácska-Baja! Figyelem, légiriadó! Az amerikai-angol bombázók egy-egy támadás alkalmával olyan számban érkeztek, hogy ellepték az egész égboltot. A front közeledésével aztán megjelentek a magyar légtérben a szovjet bombázók is. A sztálingyertyák sötét éjszakák alkalmával nappali fényt árasztottak és tömegével hullottak a bombák a magyar városokra és falvakra. A környékünk is kapott belőlük néhányat. Majd a harcok az ország területére tevődtek át. A lakosság most már közvetlenül, a saját bőrén kezdte érezni, mit jelent a háború.

 

Margetán József és barátja

 

Püspökhatvan lakosságát a háború vége felé a katonák halálhírei, a sajtóból és a rádióból érkező hírek, a fővárosból elhallatszó állandó bombázások egyre inkább elgondolkoztatták mindarról, amit Szovjetoroszországról a korábbi években hallottak. A front 1944 őszén a falunk felé közeledett. Októberben a németek megszállták az egész Galga völgyét, így Püspökhatvant is. A velük együtt vonuló szovjet hadifoglyok elnyerték a község lakosságának rokonszenvét. Kiderült, hogy sok köztük a művelt, jólelkű ember. A püspökhatvaniak nagyjából megértették nyelvüket, s elbeszéléseikből a szovjet élet valósága is másképpen hangzott, mint azt a propaganda festette. A németek gőgösek, ellenszenvesek voltak, s a nyelvüket sem értették.4 Kezdett kialakulni az a tudat, hogy a németek az idegenek, s a közeledő szovjetek tulajdonképpen nem is olyan nagy ellenség. Ezek a motívumok is közrejátszottak abban, hogy a községünk otthon maradó fiatal férfilakossága, köztük a leventék, a dobszó útján hirdetett kiürítési parancs, a többszöri felszólítások ellenére sem hagyták el a falut.

A Pásztó-Szirák-Vác és Galgamácsa-Veresegyház-Vác útvonalakon a szovjet páncélos egységek bekerítéssel fenyegették a német erőket. Azok december 7-én éjjelre az egész térségből kivonultak. A szovjet csapatok Püspökhatvant 1944. december 7-én különösebb megrázkódtatások, nagyobb emberi és anyagi veszteségek nélkül foglalták el. Ezzel községünk számára a II. világháború véget ért. A II. világháború püspökhatvani mérlege:

20 hősi halott és közel annyi hadifogságba esett katona. Ők sok szenvedést átélve csak évek múlva térhettek vissza a családjukhoz.5

 

A II. világháborúban és a haláltáborokban meghalt püspökhatvaniak névsora:

Barcán Gyula Pázma József
Blaskó Sándor Szabados Ferenc
Csépe József Sztrehovszki József
Kereskényi Ferenc Varga István
Kereskényi János Varga János felső
Kereskényi József Varga János György
Króner József id. Volter János
Lestyák Ferenc ifj. Volter János
Manon István Volter József
Mészáros István valamint a Féderer család
Német János  

 

A II. világháborús hősi emlékmű

 

A második világháborúról egy püspökhatvani szemtanú visszaemlékezéseit idézzük, aki közkatonaként szinte a kezdetétől a végéig részt vett a harcokban.

 

Emlékek a II. világháborúból

Adatközlő:

Gáspár József,

szül. Püspökhatvan, 1917.

Az első bevonulás

Tényleges katonai szolgálatomat 1940-41-ben töltöttem. Az 1940. év tele igen kemény volt, mínusz húsz fokos volt a hideg. Ha ma visszagondolok azokra a hónapokra, csak a fejemet csóválom, hogy fiatalon mi mindent kibír az ember. Ebben a nagy hidegben folyt a katonai kiképzésünk. 1941-ben történt az erdélyi bevonulás. A mi egységünk Szatmármémetit foglalta el. A város lakói szépen fogadtak minket. A Szamos mellett volt a laktanya, ahol megtelepedtünk. Az elvonult román katonák igencsak elcsúfítva hagyták el a laktanyát. Az összes ablakait betörték, minden helyiségét emberi ürülékkel piszkították be. Mindenekelőtt a laktanyát kellett rendbe tennünk. Egy este három katonánk eltűnt. Nem derült ki, hogy mi történt velük. Akkor parancsba kaptuk, hogy kimenőkor biztonsági okokból csak 4-5 fős csoportban mehettünk ki a városba. 1941-ben leszereltem.

A második bevonulás

Alig három hónapig hagytak otthon. 1942 március elején megint küldték a behívót. Gépkocsizó zászlóajhoz vonultam be. Új, még nem bejáratott Botond gépkocsikat kaptunk. Akkor már tudtuk, hogy a frontra visznek. A Déli Pályaudvaron vagoníroztunk be. A búcsúzáskor sok látogatónk volt, akik cigarettával, itallal láttak el minket. A vonat elindulása előtt elénekeltük a Hazádnak rendületlenül-t. A kísérők közül sokan könnyeztek. Aztán elindult a vonat és csak Kassán álltunk meg először. Nem emlékszem rá, hogy hol vagoníroztak ki minket. Arra viszont jól emlékszem, hogy mindjárt nagy légitámadást kaptunk. Kíváncsi voltam a gépekre, ezért hanyatt feküdtem. A gépek egész alacsonyan repültek és golyószóróval lőttek ránk. Amikor elmentek, a századosunk vezényelt: Gépkocsira! Gondoltam magamban, no ki fog itt fölkelni. Egyetlen sebesültünk nem volt. Ez jó benyomást tett rám. Ahogy közeledtünk a fronthoz az ágyúkat mindig közelebbről lehetett hallani. Egy falu szélén álltunk meg. Volt ott egy facsoport az alatt gyülekeztünk. Lövést hallottunk egészen közelről. Egy katonánkat golyótalálat érte. Meg is halt. Az őrmester fölment a szélső ház padlására, ott volt egy partizán. Rálőtt, s a lábát találta el. Szerencsénk volt, hogy több embert nem lőtt le. Lehozták őt a padlásról és egy közeli nádasba vitték. Egylábon ugrálva ment, mert a másik meg volt lőve. Ahogy ugrált befelé a nádasba, mutatta, hogy hová lőjünk neki. Aztán valaki közülünk rálőtt. Akkor láttam először embert agyonlőni. Nagyon rosszul éreztem magam.

Az első támadás

A parancsnokunk még azt sem mondta, hogy készüljünk fel, támadásba megyünk. Az oroszok aknával lőttek minket. Akkor tiszti legény voltam. A támadásban a tisztemet haslövés érte. A tisztemet hátra vitték, én ott maradtam. Az orosz aknatűzre jöttek a mi harckocsiaink. Kiselejtezett német harckocsik voltak. Olyan gyenge páncélzatuk volt, hogy az orosz aknatűzben úgy égtek mint a szalmakazal. A mi tankosaink a kész halálba mentek. Szörnyű látvány volt, ahogy a sok véres emberünk jött hátrafelé. Ezután a támadás után leváltottak minket. A század negyedrésze megsebesült, vagy fogságba esett. Hogy kit ért a golyó és kit nem, az tisztán a szerencsén múlott. Mielőtt indultunk az első vonalba, több fiú ment a szakácsoktól elbúcsúzni. Érdekes, azok mind ottmaradtak. Az emberek megérezték, hogy meg fognak halni. Nekem soha nem volt olyan érzésem. Volt két tisztünk, akik előre készítettek maguknak keresztet. Meg is halt mind a kettő. A sikertelen támadás után mindenki menekült amerre látott. Arra nem tanítottak minket, mi történjen akkor, ha szétvernek minket. Nem volt ilyen esetre kijelölt találkozó hely. A parancs úgy szólt, mindig csak előre. Az oroszok akkor úgy szétzavartak bennünket, hogy három hét kellett, amíg a maradék századunk együtt volt. Amikor a századosunkkal újra találkoztunk elsírta magát.

A második támadás

Akkor már a Donnál voltunk. A tisztek azt mondták, hogy 3 ezer km-re vagyunk Magyarországtól. Volt egy főhadnagy, aki jött utánpótlásra. Házaknál voltunk elszállásolva. Hol tízen-húszan, szóval szét voltunk szóródva a faluban. Így különböző időben mentünk reggelizni. Mi ez?- kérdezte. Itt nincs semmilyen rend? Álljanak sorba. Azt mondja: Hátra arc! Mindenki hazamegy, majd egyszerre visszajönnek. Amikor megint együtt voltunk, így beszélgettek a katonák: a legközelebbi támadáskor megkapod. Hamar kaptunk egy repülőtámadást. Láttuk, hogy a főhadnagy a harckocsi alá bújt, annyira félt. Voltak azok a Nimród harckocsik, nem volt tetejük. Az alá bújt. A mieink lőttek a repülőre, közben valaki rálőhetett a tisztre is. Meg volt ígérve neki, meg is halt. Az oroszok általában 16 géppel szoktak támadni, nem úgy mint a németek hármas rajokban. Ezek össze-vissza röpködtek így nehezebb volt őket eltalálni.

Járőrségben a Donnál

Úgy hallottam, hogy mi magyarok 250 km-es frontszakaszt tartottunk a Donnál. Nem tudom igaz volt-e? Volt egy századosunk, azt mondta egyszer: Értesítést kapott, hogy a mi partszakaszunkon oroszok vannak, át kell fésülni. Azon a szakaszon voltunk összesen 52 fő. Hat embernek ki kellett menni. Mondtuk neki: Százados úr! Kevesen vagyunk, ne reszkírozzunk. Nem lehet, parancsba kaptuk - mondta ö. Kik vállalják önként? Senki nem jelentkezett. Másnap kijelölt egy tizedest, válasszon magának 5 embert és fésüljék át a partszakaszt. Szerencsére én nem estem bele. Amikor elindultak, a tizedes azt mondta a százados úrnak: Többé nem látjuk egymást. Egy lövést sem hallottunk, de valóban nem jöttek vissza. Elkapták őket az oroszok. Egyszer engem is kiküldtek terepfelderítésre. Egy tizedes vezetésével mi is hatan mentünk. Volt egy golyószórónk is. Egy kiserdőhöz értünk. Mondja a tizedes: Gáspár maga előre megy megnézni, hogy mi van az erdőben. Csak együtt tizedes úr - mondtam. Most mutasd meg milyen legény vagy, nem csak a városligetben, amikor sétálsz a lányokkal. Együtt mentünk. Volt ott egy patak, amely folyt a Don felé. A patakon volt egy vékony padlóhíd. Azon láttunk átmenni orosz katonákat. Erről a felderítésről szerencsésen visszaérkeztünk.

Az első vonalban

Az első állások olyan 5 méter széles bunkerok voltak. Az ott tartózkodás leghosszabb ideje öt hét volt. Az ilyen öt hetet a bunkerban eltölteni egy örökkévalóság volt. A testünk tele volt tetűvel. Kint mindenütt szúnyogok Az állások előtt döglött lovak, halott emberek. A repülők éjjel-nappal bombázták az állásokat. A negyedik hét végén a katonák már kezdtek lázongani. Aki a legjobban hőzöngött, azt jelölték ki a konyhakocsi kísérőjének. Az mindig csak sötétben közlekedhetett, hogy ki ne lőjjék. Négy ember kapott egy konzervet egy ebédre. Reggelire kávét kaptunk. Vízért a Donnra jártunk. Az éppen soros ember összeszedett 10-15 kulacsot, de nagyon kellett vigyázni, mert a lejáratok be voltak lőve. Mindig a visszatérés volt a legnehezebb, mert akkor teherrel jött az ember. Az első állások mögött 500 méterre volt a második vonal. Pihenőre oda vonták vissza az embereket. Amikor új csapat vette át a vonalakat, a régi emberekből 5-6 embert ott tartottak néhány napra, amíg a többiek nem alkalmazkodtak a frontvonal körülményeihez. Amikor a bajtársak elmentek, azoknak mindig maradniuk kellett. Az nagyon rossz érzés volt. A nyári hónapokban, mint már mondtam a tetűk, szúnyogok és a dögszag kínozott minket. Ennél még nehezebb volt a tél. Mondták, 40 fokos volt a hideg. Nem volt ott hőmérő, de tény, hogy nagyon hideg volt. Téli ruhát nem kaptunk, csak a tiszteknek jutott bundás sapka. Az első frontvonalban tett szolgálatomért kétszer kaptam hadosztályparancsnoki dicséretet. Fel voltam terjesztve kisezüstre, de azt olyan tiszt kapta meg, aki az első vonalban nem is volt. Kaptam viszont egy csillagot, őrvezető lettem.

Szabadságon

A hadseregben akkor minden tisztnek a legénységi állományból volt egy tiszti szolgája. A fronton a tisztiszolgára minden ugyanúgy vonatkozott mint a többi katonára, csak neki még gondoskodnia kellett a saját tisztjéről is. Amikor az első tisztemet haslövés érte, azt elvitték. Utána a helyébe érkező tisztnek lettem a szolgája. Ez nagyon rendes volt hozzám. A háború után sokszor meglátogatott. Havonta mindössze két embert eresztettek haza szabadságra a frontról. A választás inkább a tisztekre esett. Így került sor az én tisztemre is. Akkor a tisztem azt mondta: Jóska, magammal haza nem vihetem, de ha visszajövök elintézem, hogy magát is hazaengedjék. Betartotta a szavát. 1943. december elején kaptam szabadságot, haza mehettem. A szabadság négy hétre szólt. Egy hét utazás, két hét otthon, és a visszautazásra megint egy hét. A pokolból hazamenni szinte hihetetlennek tűnt. Otthon a két hét hamar letelt. Már indulóban voltam vissza, amikor a rádióban közölték: aki a második hadsereghez tartozik és szabadságon van, az további parancsig ne vonuljon be. így a szabadságomból öt hét lett. Karácsony este indultam vissza Oroszországba. Otthon mindenfélével elláttak az útra. A vonatra helyjegyet is kaptam. A vonat katonai szerelvény volt, telve szabadságról visszatérő katonákkal. Mindenki a saját csapatához igyekezett. Amikor Osztrogorszkba érkeztünk, vonat megállt. Az állomásparancsnok közölte, hogy a vonat visszavonulás miatt tovább nem mehet. Kérdeztük, hogy hol jelentkezzünk. Azt felelte: mindenki menjen amerre lát.

A visszavonulás

Besorakoztunk egy gyalogmenetbe. Én is mentem a többiekkel, persze nem előre, hanem visszafelé. Öt hétig gyalogoltunk. Sok embernek lefagyott a lába. Becsavarták rongyokba, a bakancsot meg a vállukon hozták. Ellátás sehol nem volt. Találkoztam két váci ismerős bajtárssal. Azt mondtam nekik: szerezzetek egy szánkót, és ameddig a hazai csomag tart az közös. Volt egy üveg pálinkám, oldal szalonnám, meg egyéb. Sikerült nekik valamelyik faluban szánkót szerezni. Arra raktuk a szerelésünket meg a csomagot és húztuk magunk után. A hazait nagyon szűkre fogtuk, hogy minél tovább tartson, mert élelemre semmi kilátásunk nem volt. Oroszországban a települések ritkák. Ha megérkeztünk valamely faluba, az tele volt visszavonuló katonákkal. Ha németek voltak valahova beszállásolva, minket nem engedtek be. Utálták a magyar katonát. A visszavonuláskor elvették az összes kocsijainkat. Ha a magyar katona ellenkezett, lelőtték a németek. Visszavonuláskor orosz katonát már nem is láttunk. Három-négy nappal mindig előttük jöttünk. Gyorsan ők sem haladtak, hiszen a frontot náluk is közkatonák tartották. A visszavonulás teljesen szervezetlen volt. A hátramenetelő sornak nem volt vége. Az oroszok a visszavonulást nem támadták, annál inkább támadta a tél. Az úton sorban fagytak meg az emberek. A csomag sokáig nem volt elég. Amikor valahova betértünk a lakóktól kaptunk krumplit. 20-30 szem főtt krumplin megosztozkodtunk. Az mentett meg az éhhaláltól. Őt heti visszavonulás után megérkeztünk Nezsibe. Ott csoportosult a megmaradt II. hadseregünk. Ott találkoztam Margetán Józseffel, Lukács Józseffel és a saját tisztemmel is.

A kijevi kórházban

Amikor Nezsiben találkoztam a tisztemmel, megint mellé szegődtem. Egy másik tiszttársával beteget jelentettek. A századorvostól kaptak papírt, hogy felvegyék őket a kijevi kórházba. Volt egy bajtársam aki szerzett egy gépkocsit, hogy kivigye a két tisztet a vasútállomásra. A tiszt megkért, hogy én üljek a kocsiba, ők gyalog kisétálnak. Mi egy szűk utcán elindultunk, amely teli volt személygépkocsikkal. Egy nyom maradt csak, amelyiken elindultunk. Szembe jött velünk egy másik kocsi, amelyikkel összeütköztünk. Én olyan ütést kaptam a fejemen, hogy tényleg bevittek a kijevi kórázba. Hamarabb voltam ott, mint a tisztem. A kórház tele volt sebesültekkel. A folyosón voltak szalmazsákok, egy ilyenre fektettek. Amikor a tisztem meglátogatott, azt tanácsolta, hogy nagyon panaszkodjak a fejemre. Fájt az anélkül is. Két hétig maradtam a kórházban. Aztán kórházvonatra kerültem és hazaengedtek.

A harmadik bevonulás

1944. február elején kerültem haza. Otthon a háború miatt sok lány várt a vőlegényére, akik közül többen soha nem jöttek vissza. Én az utolsó három évben katonáskodtam, nem volt menyasszonyom. Hazatérésem után hamar kaptam üzenetet a későbbi feleségem családidtól, hogy szívesen vennék ha meglátogatnám őket. Megtörtént. Akkor nem volt sok idő az udvarlásra. Összeházasodtunk. Alig voltam három hónapot együtt a feleségemmel, megint hozták a behívót. Vésztőre vonultam be. Ott már jó helyre, az I. páncélos hadosztály törzsbe osztottak be. Csak a véletlenen múlott, hogy nem kerültem megint az első vonalba. Sorakoztattak minket. Kérdezték, ki nőtlen. Félre állni. Nem volt meg a kívánt létszám. Megint megkérdezték: kinek van egy gyereke, kinek kettő, kinek három, nem jelentkeztem. Kitelt a létszám. Gondoltam, voltam már eleget az első vonalban, menjen az, aki még nem volt. Sikerült megúszni az újabb frontot. A következő napokban nagyon szomorú eseménynek voltam a szemtanúja, amelyeknek 32 személy esett áldozatul. Volt ott egy település, amely többször cserélt gazdát a szovjet és a magyar csapatok között. Amikor a szovjetek először foglalták el a települést, a lakosság nevében egy csoport fehér zászlóval fogadta őket. A település hamarosan visszakerült magyar kézbe. Egy volt nyilas beárulta a fehérzászlós fogadócsoportot. Összeszedték őket, és a helység iskolájába zárták. A kémelhárító tiszt parancsára a mi hadosztálytörzsünk embereivel őriztették őket. Különböző korú férfiak és nők voltak a foglyok. Tiszta meztelenre vetkőztetve, egy vaságyra fektetve véresre verték valamennyit. Elfogatásuk másnapján én váltottam az őrt. Szörnyű látvány volt, ahogy azok az emberek kinéztek. A Donnál az első fronton hadseregek álltak szembe egymással. Az is csúnya volt. De itt, Magyarországon, magyar emberek, védtelen magyar embereket, fiatal nőket és idősebb férfiakat kínoztak meg. Az éhségnél jobban gyötörte őket a szomjúság. Kértek, hogy szerezzek nekik ivóvizet. Volt a közelben egy gémeskút, rajta vödör. Mondtam az egyik középkorú férfinak, mehet hozni a kútról egy vödör ivóvizet, de minden lépését figyelem. Mihelyst látom, hogy menekülni akar, lelövöm. Annyi frontszolgálat után nem akartam hadbíróságra kerülni. A férfi visszajött és megitatta a tásait. Reggel hatkor leváltottak. Mentem a szakácshoz, hogy a százados úr parancsára szedjen össze valamilyen élelmet a foglyoknak. Adott öt üveg lekvárt és öt kenyeret. Elvittem a foglyoknak. Jött a százados és látta, hogy mi történt. Az ételért semmit nem szólt, de megjegyezte, hogy nem szabad lett volna így megverni őket. De ha már így történt, haza sem engedheti őket. Ha az oroszok megtudják, ők is azt fogják tenni a magyar foglyokkal. Kivitték őket a közeli erdőbe, ahol a csendőrök agyonlőtték őket. Ez történt 1944. szeptemberében. A helység nevét nem közölhetem, mert engem is meghurcolhatnak az eset miatt. Ilyen tragédiát a fronton sem éltem át.

Az utolsó visszavonulás

A szovjetek elől újból menekülnünk kellett. Kiskunmajsán voltunk a hadosztály védelmében.

A falu szélén golyószóró mellett feküdtem. Egy akna csapódott mellénk. Két társamat kilőtték, nekem a lábamat több szilánk érte. Betegszállító kocsira tettek, ami már tele volt sebesültekkel. Onnan kb. 30 km-re Kiskőrösre vittek. A segélyhely az iskolában volt. Sok vért veszítettem. Kiskőrösi asszonyok szőlőt hoztak a sebesülteknek. Tótul beszéltek, az egyik asszony felém mutatott és így szólt: Tomuto sme ešt'e nedali, azaz ,, Ennek még nem adtunk". Olyan fájdalmam volt, hogy nem tudtam szólni. De nagyon jól esett szlovák beszédet hallani, mintha otthon lettem volna. Onnan Fülöpszállásra vittek, ahol bevagoníroztak minket. Így jutottam Budapestre a Csalogány utcába. Betegszabadságot kaptam. Mikor a szabadságom letelt volna, Püspökhatvant is elfoglalták az oroszok. Így most már végleg itthon maradtam. Szerencsém volt. Túléltem a II. világháborút.

 

Gáspár József

 


 

Lábjegyzetek:

  1. PML Vo. Ph. képv. t. jk. 1941. dec. 21-i bejegyzés
  2. NI. 4643. Lami I. Szakdolgozat. Ph. 1945 utáni kult. tört.
  3. PML Vo. Ph. képv. t. jk. 1945. febr. 12-i bejegyzés
  4. Adatközlő: Bátyi István sz. 1897.
  5. Adatközlő: Albert István volt főjegyző

 

 

   
Előző fejezet Következő fejezet