|
|
A falu nevét a XII. századi névadási szokásoknak megfelelően a község egykori birtokos urától vagy annak megegyező nevű leszármazottjáról kapta. Sámson középkori lovag, Sámsonvár vagy Fehérkővár és a környék ura volt. Egy krónikaíró feljegyzésében ez olvasható: „Erat auten precipuun caput traditorum Sampson, qui erat pater comitim Thomas et Turda”. (A pártütőknek nagyon kiváló feje volt Sámson, aki Tamás és Turdó főispánoknak az atyja volt.) Tehát Sámsonnak két fia volt: Tamás és Turdó vagy Turda. Mind a kettő főispán (comes), de nem tudjuk melyik vármegyében. A nógrádi főispánok között neveik nem fordulnak elő.
A községbent élő monda állítása ezek szerint nem felel meg a történelmi tényeknek. A monda Sámson három gyermekéről szól, két fiú: Sámson és Márk és egy leány: Lúcia. A szájhagyomány szerint birtokait közöttük osztotta szét, a három területen alakult egy-egy falu: Sámsoné maradt Sámsonháza, Márké lett Márkháza és Lúciáé Lucfalva.
Történelmi tény, hogy Kálmán fia, II. István halála után, 1131-ben, trónviszály tört ki, mert Istvánnak nem volt gyermekek és a kijelölt trónörökös Saul váratlanul, tisztázatlan körülmények között meghalt. Kálmán hívei Boricsot szerették volna királynak, viszont a hatalomból eddig kiszorított főurak, a megvakított Bélát támogatták. Megkezdődött a kemény küzdelem a trónért. Lamper comes és Sámson ebben a harcban Boricsot támogatták. Sámson tudta, hogy a hazának olyan királyra van szüksége, aki személyével az ország dolgait irányítani tudja. A vak Bélát erre nem találta alkalmasnak. Czuczor eposza szerint: a Boricsot támogató főurak Sámson várában gyülekeztek és szervezkedtek. Sámson a további vérengzések elkerülése érdekében, önfeláldozóan Béla sátrába meg és meggyőzni az ellenjelölt alkakmasságáról, josságáról. Sámson átment a Sajó túlsó partjára, ahol Béla katonai tábora volt. Béla király éppen a híveivel tanácskozott, amikor a sátrába belépett Sámson. Mikor azonban el akarták fogni, ő lóra pattant és elmenekült. Bod ispán szolgája meghallotta a lármát, nyergeletlen lóra pattant, és lándzsájával a Sajóig üldözte Sámsont, aki lovastul a folyóba zuhant, és üldözője a vízben elérte lándzsájával. Sámson köntöse alatt páncél volt, és a nehéz páncél miatt nem tudott úszni. Sámson tehát a Sajó vizében elmerülve lelte halálát. Fejérkő vár a báror, önfeládozó, tisztaszívű közpori lovag, Sámson vára, amely eredeti állaptáról az alábbi kép tanúskodik, ma már csak romjait láthatju a környéket uraló hajdani büszke várnak.
Sámsonházáró 1403. május 1-re halasztott perről származik az első adat, amely szerint Kachy Pálnak 14 sámsonházi jobbágyát Visegrádra, Frank országbíró elé kellett vezetnie. 1406. január 26-án kelt levélben Sámsonháza birtokosa Kachy János, Pál fia, István unokája magtalan halálával a birtokait Zsigmond király a visegrádi Capolla fenntartására és a capella ispánjának élelmezésére adományozta. (A latin szövegű oklevelet Bogisich Ferenc érseki tanácsos fordította Nagybárkányban. A várról csak 1409-ből van első adat és 1472-ben már romokban hevert (Codex Diplomaticus). Zsigmond bőkezűen jutalmazta azokat, akik válságos időkben megőrizték iránta való hűségüket. Losonczi Dezsőnek, valamint testvéreinek, Jánosnak, Ferencznek és Dénesnek Erdélyben adott birtokokat, Tétényi András deáknak 1409. március 24-én Szöröst, Sámsonházát, Kozárdon egy birtokrészt és Fejérkő elpusztult várát adományozta, Kovári Pál, nádori ítélőmester Mohorán kapott birtokrészeket. 1424-ben Zsigmond király nejének, Borbála királynénak adományozta – írja Borovszky Samu. 1493-ban Tari Lőrinc fia Rupert, 1454-ben pedig Rupert fiának Györgynek birtokában találjuk. 1464-ben György elzálogosította Országh Mihály nádornak Jobbágyit, Luczint és Sámsonházát, mert nem volt fiúgyermeke. 1472-ben Országh Mihály nádor, a Kompolthi-család Lossonczyak, majd 1598-ban Török István volt a földesúr, akinek édesapja Török Ferenc, édesanyja Országh Bora, nagyatyja Török Bálint belgrádi bán, a Héttorony rabja.
Pázmány korában összeírt templomok jegyzékén szerepel, hogy Sámsonházán Szent Katalin tiszteletére emelt parókiás templom állt. 1633-1634-ben a váczi nahije községei között találjuk, de csak egy adóköteles házzal, az adat a török időkből származik. (Az 1548. évben a török hódító a megyében északon az Ipolyig, keleten Szécsény, Rimóc, Sipek, Hollókő, Nagybárkány, Sámsonháza, Verebély határáig terjeszti ki uralmát. Balassagyarmat, Szécsény, Hollókő magyar végvára magyar ura kezén maradt.) A török hódoltság ideje alatt a település elnéptelenedett, a község jobbágyait elhurcolták, többen a közeli erdőbe húzódtak, majd a folytonos zaklatások miatt északabbra húzódtak.
A XVII-VIII. században a falu megfogyatkozott népességének pótlását Nógrád megye birtokos urai: Forgách Ádám, Haller Sámuel, Rakovszky György, Szemere, Nyári és Fáy családok, az északabbra fekvő szlovák falvakból igyekeztek újranépesíteni.
1709-ben a Rákóczi szabadságharc idején egy hajdú volt a község vezetője.
1715-ben készült összeírásból név szerint ismerjük az itt élő hat jobbágyot: Kiss Péter, Kovács András, Ábelovszky Márton, Karlik ajkab, Pálik János, Bartos Ádám. 1716-ban 14 jobbágy van levéve a jegyzékbe és 1728-ban is szintén 14 jobbágy szerepel, de nem azok, akik az 1716-ban fel lettek jegyezve. Összevetve a két jegyzéket láthatjuk, hogy csak két név azonos – Pálik Péter és Ábelovszki Márton.
Az 1728. évi összeíráson új nevek tűnnek fel: Majercsik, Serfőző, Dolyan, Markó, Kucsera, Szpisák, Csordás, Styesznik.(Foglalkozásnév, lehet hogy nem a jobbágy eredeti neve.) Az 1715-ös, 1716-os, 1728-as jegyzékek alapján megállapítható, hogy 1715-től 1728-ig csak Ábelovszki Márton élt Sámsonházán. Ezekből az adatokból levonhatjuk azt a következtetést, hogy az 1700-as években nagy mértékű volt a jobbágyok vándorlása. Ahogyan azt A magyarországi szlovákok mtörténeti áttekintésébn megtalálhatjuk a szlovákok első nagy levándorlási hulláma három szakaszra bontható. Az első1690 – 1770 között, főleg szökött jobbágyok a töröktől visszafoglalt területekre, a második szakasz 1711 – 1740 között zajlott, 1720-ig a földesúri letelepítések zöme megtörtént, ekkor az északi birtokokról a déli birtokaikra telepítettek alattvalókat. A sámsonházi szlovákság őseinek letelepedését alapvetően e második szakaszra tehetjük.
„Múltunk megismerése, jelenünk fundamentuma és jövendőnk záloga is!”
E mondattal, amely már szállóigévé vált az identitással kapcsolatos eszmefuttatásokban, kezdem őseim történetét a XVIII. század elején.
1715-ben hat magyar háztartását vették fel, ekkor kezdődik a szlovákok betelepítése, viszont nem egyszerre és nem egy helyről különböző hullámokban zajlott. Több mint háromszáz évvel ezelőtt kezdtek letelepedni a jobb megélhetést, munkát kereső szlovákok Sámsonházán. A régi falu helye valamivel északabbra, az egykori vár alatti kút közelében volt. Azt a régebbi falut valamikor terjedelmes erdők vették körül, ezeket a község lakói kiirtották, és termőföldekké alakították át. A XVII-XVIII. században megritkult falu népességét Nógrád megye birtokos urai – Forgách Ádám, Haller Sámuel, Rakovszky György, Szemere, Nyári és Fáy családbeliek – az északabbra fekvő szlovák falvakból próbálták újranépesíteni.
Főleg fiatal házasokat hoztak a faluba. A szlovák ajkú ágostai hitvallású evangélikus telepesek alapvetően a jobbágy- és vallásszabadság reményében települtek a délebbre lévő, jobb megélhetést biztosító mezőgazdasági művelésű területekre.
Az 1715-ös, 1716-os, 1728-as jegyzékek alapján megállapítható, hogy 1715-től 1728-ig csak egyedül Ábelovszki Márton maradt és élt Sámsonházán.1715-ben sámsonháza magyar őslakói közül Karlik és Ábelovszki név utal szlovák eredetre.1716-ban telepedtek le a következő családok: Kukely, Majoros, Baran, Matzák, Juhász, Lovász, Baranyai, Nyedelicska, Cserni, Dániel, Maczácska.
1717-1728 közötti években: Dolyan, Marko, Kucsera, Szpisák, Majercsik, Porubszki, Csordás, Sztyesznik, Serfőző nevű családok telepedtek le.
1720-ban nemes községként jegyzik Sámsonházát, Ábelovából - (Ábelfalváról) amelyhez Madačka is tartozott - származó családokat jegyeztek fel: Kukely, Markovics, Balcser, Pálik a Tisovszkí, és Luboreč (Nagylibercse) községből: Slota, Tuhár (Tugár) községből Dudás, és Suchá Brezovából Magát, Opavából Petró, Ocsováról Macák, Nedeliste községből Nedelicky és Cseman. A letelepedés utáni összeírásokban mesterégekből származtatott nevek is vannak: Baran, Boros, Daniel, Juhász, Karlík, Kovács, Magyar, Majoros, Molnár. A szaband költözözkösés keretévben ismerttebb fölbirtokos családok is letelepedtek, ilyen volt Szepességből Hrabusicky, Hrabusa, Szpisák és Zólyom megyéből Alsó Lehotóról a Skultéti család. A telepítés nagyobb hulláma 1728 – 1766 közötti időszakban történt, a következő családokkal gyarapodott a falu: Koza, Povacsany, Varecz, Karcziga, Túróczi, Zavaczky, Lipták, Kolár, Blahó, Bukran, Kászonyi, Cseman, Skultéti, Lanko, Havera (Hevera), Palcsó, Petró, Matus, Piatrik, Fizelya. A szaband költözözkösés keretévben ismerttebb fölbirtokos családok is letelepedtek, ilyen volt Szepességből Hrabusicky, Hrabusa, Szpisák és Zólyom megyéből Alsó Lehotóról a Skultéti család. Az összeírt jobbágyokból nem tudjuk megállapítani a község lakosságszámát, a családfők száma következőképpen alakult: 1741. évben 23 fő, 1745-ben 20, 1765/66 évi összeíráson 38 volt a családfők száma. A letelpedés utolsó hulláma: 1766-1828 közötti időszakban zajlott.
Sámsonháza 1770-ben ismét a jobbágy községek között szerepel. Az 1770-1771-es úrbéli tabella szerint összesen 53 jobbágy számolható össze. A település földesurai báró Haller Sámuel tábornok 23 jobbággyal, Szent-Ivány Ferencz, Nikházy Györgyné született Szemere Erzsébet 6 jobbággyal, Rakovsky, Frajzajzen Józsefné született Plathy Magdolna 4 jobbággyal rendelkeztek. Az úrbéri tabella szerint, a következő családok telepítésével gyarapodik a lakosság: Podolicsan, Zikora (Szikora), Szlota, Petika, Oravetz, Lehotán, Deman (Demen) és Dudok. A vezetéknevek között magyar is előfordul, de lehetséges, hogy a jobbágyok eredeti neveüket viszaszármaztatásuk elkerülése miatt mesterségük megadásával helyettesítették. Ebben az időszakban nem szerepelnek még a következő szlovák családok, ők valószínűleg későbbi, utolsó hullámban telepedtek le 1828-ig: Bacsa, Sáfrán, Mucsina, Hrabusai, Gál, Belohorecz, Szirota, Lietaj, Trczka, Bálint, Petó, Hurai, Fabko, Kazinczi, Kárász.
Nem csak Sámsonházán telepedtek le szlovákok, hanem a Nógrád megye elnéptelenedett helységeibe. A megye 147 községéből 33 szlovák és 2 német község lett. Nógrád vármegye szlovák községei 1770-ben:
1. Alsópetény, 2. Balassagyarmat, 3. Bánk, 4. Bér, 5. Bokor, 6. Csesztve, 7. Egyházasdengeleg, 8. Erdőkürt, 9.Felsőpetény, 10. Galgaguta, 11. Garáb, 12. Ipolyszög, 13. Keszeg, 14. Kétbodony, 15. Kisbágyon, 16. Kutasó, 17. Legénd, 18. Lucfalva, 19. Márkháza, 20. Nézsa, 21. Nógrádkövesd, 22. Nógrádsáp – Felső-Sáp, 23. Nőtincs, 24. Ősagárd, 25. Patvarc, 26. Rétság, 27. Sámsonháza, 28. Szanda, 29. Szátok, 30. Szupatak, 31. Szűgy, 32. Terény, 33. Vanyarc.
II. József uralkodása alatt végezték az első népszámlálást 1784-1787 között, Sámsonházán 561 fő volt a lakosok száma, amely a letelepedés utolsó hullámának befejezézéséig 1828-ig 676 főre emelkedett, de egy közbeeső adat 1809-ből – lakosságszám: 486 fő – mutatja az egyenetlen népesedést.
Sámsonházán 1778-ban már harangtoronnyal rendelkező templom, iskola és parókia épült Michaleczky Ádám lelkész idején, amelyet a katolikus templomrablókkal szemben Kubinyi Gáspár legendás bátorsággal védett meg. A XIX. század első felében a Fáy (András, László, Zsuzsanna), Balás és a Kun családok birtoka. 1808. május 30-án ismeretlen okból keletkezett óriási tűzvész pusztította el a falut, a felépített templom csak 30 évig szolgált Isten dicsőségére, mint minden a községben sajnos teles egészében elpusztult. 1828-ban újra tűzvész pusztította el a falut. Ezek után az emberek lakóházaikat fa és sár helyett vályogtéglából és kőből építették.
A pajtákat és az istállókat (humná) a házaktól távolabb a patak bal oldalán építették ki, a lakóházak, azaz maga a falu (dedina) a patak másik oldalán helyezkedett el, így alakult ki a Nógrád megyében nem jellemző, a sám-sonházi sajátságos kétbeltelkes településforma. 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején 18 honvéd vett részt, 17-en visszatértek.
A XIX. század második felének birtokosai (Plachy Tamás, Jezerniczky Károly és Thomka Ferenc) az egyháznak még földet is adományoztak. A háborúk előtt háromszor söpört végig a településen a kolerajárvány (1831-ben, 1849-ben és 1873-ban). Egyháztörténetünk szempontjából meghatározó esemény a templomépítés, amelynek megkoronázása, hogy a sámsonházi szlovák ajkú egyházközség elöljáói felkérték a száműzetésben élő Kossúth Lajost, templomunk főfelügyelőjének, aki ennek a felkérések eleget is tett. Hoffer Zsigmondné, a község egyetlen földbirtokosa, a birtokát az 1899-ben történt tagosításkor a helybeli gazdáknak adta el. Az I. világháborúban 163 lakó vett részt, 37-en hősi halált haltak, egyet vitézzé avattak. Az állábi emléktábla családnevei hűen szemlélteik az elesett katonák szlovák származását.
Az I. világháború hősi halottai emlékére állítatott emlékmű névtáblája a szoborkertben
A névsor mutatja, hogy a falu hősi halottainak nevei, egy-egy kivétellel, szlovák származású családnevekről tanúskodnak.
1923-tól 1935-ig evangélikus püspöki székhely volt egészen dr. Kiss István püspök haláláig Sámsonháza, majd Balassagyarmaton működött tovább a püspökség. A II. világháborúban a lakók átélték a front átvonulását 1944 decemberében. 1940-1945 idején 14 lakos halt meg.
Az 1947-es választások után kommunista párt került hatalomra, egy évvel később megkezdődött az. ún. lakosságcsere, a sámsonházi szlovákok családok önkéntesen települtek át, a Rimasombat meletti Jánosi községbe. 1949-es kitelepülés alkalmával 17 szlovák öntudatos család, mindössze 41 személy hagyta el Sámsonházát. Jellemző volt még, hogy a kitelepülő családok szegényes, rossz anyagi körülmények között éltek és a beíígért szlovákiaia gazdaság is motíválta a őket.
1956-os forradalom és szabadságharc idején, az országos események hatására október 29-én sámsonházán is megalakult a forradalmi tanács, beszolgáltatásról szóló iratokat elégették és őrszolgálatot szervezve tartották fenn a rendet, ahogyan azt 1956 Nógrád megye kronológiája és személyi adattára című könyv tartalmazza.
1960-ban a parasztokat megfosztották a földjeiktől, termelőszövetkezet alakult Jobb Jövő TSZ, majd beolvadt a megalakított völgyi szintű Kis-Zagyvavölgye Termelő Szövetkezetbe, amelynek következtében a volt püspöklakból – az óvoda áthelyezése után – átalakítások után ipari raktárépület lett.
1989-es rendszerváltozás után, a részleges kárpótlás keretében 1992-ben kezdődtek a földárverések, a föld szeretete, az újrafelosztás nagy harcok és békétlenségek közepette történt. A tulajdonviszonyok mára rendeződtek és kialakult egy új földbirtokrendszer, amely jellemzője elsősorban a vadgazdálkodás és másodsorban az állattenyésztés és növénytermesztés.
Sámsonháza lakosságának számáról néhány adatot kiemelve az alábbi diagram jól szemlélteti a 2000 évtől a 300 fő körüli lakosságszámot:
1787: 561 fő, 1809: 486 fő,1828: 676 fő, 1837: 670 fő, 1843: 640 fő, 1850: 681 fő, 1873: 697 fő, 1877: 697 fő, 1888: 604 fő, 1892: 664 fő, 1900: 651 fő, 1910: 675 fő,1933: 728 fő,1950: 660 fő,1963: 519 fő,1966: 484 fő, 2000: 321 fő, 2001: 315 fő, 2002: 305 fő, 2003: 308 fő, 2004: 298 fő, 2005: 294 fő, 2006: 283 fő, 2010: 281 fő, 2011: 276 fő.
A 2001. évi népszámlálás alkalmával a 315 fős lakosságszám és a következőképpen határozták meg a nemzetiségi kötődésüket:
magyar: 96,4%; cigány: 7,1%; szlovák: 49,7%; szlovén: 2,9%; ismeretlen, nem válaszolt: 3,2.
Az 50%-os szlovák identitás tudatú faluközösség tíz év elteltével bizonyára jóval szerényebb %-ban vallja magát szlováknak.
Ennek elsődleges okai az idős generáció elhalálozása, a szlovák-magyar aktuálpolitika problémái.
A magyarországi szlovákok több mint kétharmada evangélikus, a többiek görög és római katolikusok, baptisták, adventisták. Az evagélikusok az Alföldön, Nógrád megyében, néhány Budapest környéki faluban és részben a Dunántúlon élnek. Nógrád megyében Alsópetény, Nézsa, Legénd, Nógrádsáp, Budapest környékén Kistarcsa, Rákoskeresztúr, Sári, Csömör, az Alföldön pedig Kétsopronyban és Békéscsabán élnek nagyobb számban katolikusok. Tehát nógrádi Sámsonházán a lakosok evangélikus vallásúak.
Letelepedett őseink számára meghatározó volt a vallás és a nyelv.
A sámsonházi „Canonica Vizitáció” 1875. évi feljegyzései szerint az 1678-as esztendőben már rendezett egyház volt Sámsonházán.1678-ban már fából épített és szalmatetővel fedett evangélikus templomuk és papjuk is volt. Az első evangélikus lelkész Spektius György volt. A községben római katolikus templom is volt, Szt. Katalin tiszteletére építették. Az 1700-as években már romos állapotban volt. Mihaleczky Ádám 1754-1804-ig volt a község evangélikus lelkésze. Az ő nevéhez fűződik az új, toronnyal ellátott templom építése. A lelkes pap gyalog ment Bécsbe Mária Terézia magyar királynőhöz, hogy a templom építésének engedélyét kieszközölje. A királynő az engedélyt megadta, így 1778-ban felépült a már harangtoronnyal rendelkező templom, az iskola és a parókia is. Az egyház akkori felügyelője Kubinyi Gáspár volt. Az új templomot a katolikusok el akarták venni és plébánusuk által, felszentelni indultak. Kubinyi Gáspár a templom előtt állva várta őket, a templom kulcsát maga elé dobta, kihúzta kardját, és így szólt: „Aki a kulcsot közületek felvenni merészkedik, annak levágom a karját!”. A templomrablók erre megszégyenülten távoztak. E templom csak 30 évig állt. 1808. május 30-án ismeretlen okból keletkezett tűzvész az egész települést elpusztította.A XIX. század első felében a Fáy (András, László, Zsuzsanna), Balás és a Kun családok birtoka volt Sámsonháza.
Ján Haan evangélikus lelkész 1779-ben született Ábelová községben, tanulmányait Wittenbergben végezte, szülőfalujából 1809-ben családjával Sámsonházán telepedett le, mint a község . eveangélikus lelekésze az 1808-as tűzvész után. Lelkes munkájának köszönhetően az egyház anyakönyve újra elkészült. Házról-házra járva, a megmaradt gyülekezet tagjaitól kérdezgetve írta össze a volt hívek adatait. A község egyetlen temploma Vladár János evangélikus lelkész szolgálata idején készült el 1870-ben, október 9-én volt a szentelése. A következő személyek munkájának köszönhető a templom felépítése: Maricsek Ferenc építész, Honák Jakab pallér, Indulák János ács, Kandrik, Nyerges, Hasko asztalosok, Vargus János lakatos, Maixner János festő, Menk Ferenc, Kiszely Károly aranyozó, orgonakészítő Anlager.
A sámsonházi templom látképe
Az egyházközség 1871-ben a már száműzött Kossuth Lajost választotta meg főfelügyelőjének, aki április 6-án Turinban kelt levelében fogadta el e tisztséget, mint egyetlen közmegbízatását a száműzetésben, melyet haláláig megőrzött Kossuth Lajos Magyarország volt kormányzója 1871.02.17-1894.03.20-ig főfelügyelője volt az egyházközségnek. Kossuth a nemzetiségekkel kapcsolatosan a következőképpen fogalmazta meg álmát: „ Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! Ime, ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára.” Egyháztörténetünk és a szlovák irodalom összetalálkozása a templomépítő Vladár János lelkész káplánjának személyében valósult meg, 1874-ben Koloman Bansell költő és prózaíró, aki a Békés megyei Gerendás községből a Belicay családtól érkezett, felszentelt lelkész- és káplánként tevékenykedett Sámsoházán.
A 1923-tól a települést evangélikus püspöki székhelyként tartották számon Dr. Kis István evangélikus püspök haláláig. 1935-ig.
Az egyház történetének része az oktatás 1949-ig, az iskola, óvoda államosításáig. A nemzetiségi nyelv használatát a sok nemzetiségű Magyarhonban az 1844:II. tc. 9§-a kimondta, hogy az ország határain belül az iskolák közoktatási nyelve a magyar, de a végrehajtás körüli problémák miatt 1848 augusztusában vita volt a képviselőházban. Eötvös az oktatás nyelvét a lakosság többsége szerint kívánta meghatározni, a magyar nyelv kötelező tanítása mellett, a bizottság pedeg a magyar nyelvet tette elsősorban mindenütt rendes tanulmánnyá és csak kivételképpen mondta ki, hogy azok a növendékek, akik a magyar nyelvet nem értik, az elemi oktatást saját anyanyelvükön kapják meg.
Az 1849. július 28-i Szemere-féle nemzetiségi törvény visszatért Eötvös elképzeléséhez, szükségesnek tartotta kimondani, hogy az elemi iskolában az oktatás a község vagy az egyház nyelvén történik.
Eötvös József az 1868: XXXVIII. tc-ben lefektette a magyar népoktatás alapjait, az 58. §-a kimondja, hogy minden növendék anynyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike.
1868: XLIV. tc. 17. §-a rendelkezik arról, hogy a hon bármely nemzetiségű, nagyobb tömegekben együttélő polgárai az általuk lakott vidékek közelében anynyelvükön képezhessék magukat egészen addig, hol a magasabb akadémiai képzés kezdődik. Tehát az anyanyelvű oktatást az elemi és középfokú iskolákra is kiterjesztették.
Sámsonházán Bartos János volt a kántortanító a törvény megjelenésekor, az evangélikus felekezeti elemi iskolában a szlovák ajkú lakosság nyelvén folyt a tanítás. A következő kántortanítók Plachy János és Michalovics Pál voltak, akik tanítványaikkal szlovákul beszéltek. 1934-1942-ig Nándorfi Géza lett a kántortanító, sokoldalú energikus egyéniség, tevékenységére jellemző volt „Az iskolában tótul nem beszélünk” büntetés alkalmazása 100 – 300 leíratva a szlovák nyelven megszólaló tanulókkal. Ezt az időszakot idős rokonaim többször „megemlegették”. Őt követte Farkas Pál békéscsabai szlovák származású kántortanító, aki beszélte a szlovák nyelvet. 1948/49-es tanévben bevezették a szlovák lakta vidékek iskoláiban a szlovák nyelv oktatását. Ekkor a már 8 osztályos iskolában Farkas Pál tanító mellé Kádekl Vilmát helyezték a szlovák nyelv tanítására. A lakosságcsre idején a kitelepült szlovák családokkal kapcsolatosan különböző rémhírek terjedtek el, rokonságon belül hallottam, hogy „hasoncsúszva is hazajöttek volna”, de az áttelepült családoknak nem volt visszaút. Ekkor alakult ki az a helyzet, hogy a tanulók szülei tiltakoztak a szlovák nyelv tanítása ellen és szinte kiűzték a faluból a szlovák tanítónőt, azzal az érveléssel, hogy aki szlováknak tartotta magát kitelepült, akik itt maradtak magyarok és az iskolában is magyar nyelvű oktatást akarnak.
1949 áprilisában a balassagyarmati tankerületi főigazgatóságtól a tanfelügyelő a lelkész hivatalban megtartott szülői értekezleten, a szlovák nyelv tanítása ügyében lecsillapította a szülőket. Farkas Pál kántortanító mellé második tanerőnek a helyi Vámosi Ilona tanítónőt vették fel az alsó tagozatba, azzal a feltétellel, hogy az iskolában a szlovák nyelv tanítását ő végzi. Ez év telén elkezdték az államosítást, Farkas Pál kántortanító nem mondott le kántori tevékenységéről, ezért menesztették és Vámosi Ilona tanárnőt nevezték ki igazgatónak, akit 1952 nyarán indoklás nélkül áthelyezték, a megye másik felében lévő Felső-Utaspuszta állami iskolájába.
1952/53-as tanávben Bózvári József és a helyi, szlovák nyelvtudással rendelkező, Krett János tanítotak. Az 50-es évek második felében Krajcsi János és Styaszni Terézia, a Szlovkiából Sámsonházára – férjhezmenve - sikeresen visszatelepült, férjezett nevén Fizelya Pálné tanítottak. Az iskola vezetését Krajcsi János vette át, aki a 70-es évektől a helyi MSZP vezetője is lett. Az iskolai szlovák nyelvoktatáson kívül kiemelkedő szerepe volt a kulturcsoportok működtetésének, népdalkörök, táncegyüttesek, szavalóversenyek sikeres tanulói voltak a sámsonházi gyerekek.
Fizelya Pálné nyugdíjazása után Képes Gyuláné született Karasz Anna szlovák-földrajz szakos tanárnő lett a iskola második tanereje.
1975-ben az alacsony létszámra hivatkozva 20 tanulója volt a 8. osztályos általános iskolánknak, ún. közetesítés áldozata lett az iskola.
Jómagam az álatlános iskola 3. osztályát a sámsonházi iskolában fejeztem be. A tanítás sokféle formájának variációjával - közvetlen és önálló, alsó és felső tagozat délelőtti illetve délutáni tanítása vagy a tagozatonként illetve osztályonként fokozatos tanórakezdés – történt, de az bizonyos, hogy amikor a lucfalvi iskolába kerültünk, nem kellett szégyenkeznünk tudásunk színvonala miatt!
Az általános iskolások szétszórtan a környék különböző iskolában tanulnak – Salgótarján, Pásztó, Nagybárkány – egy helyen folytatódott tovább a szlovák nyelv tanítása, igy én is Lucfalvára kerültem és így nem szakadt meg a kapcsolatom a szolvák nyelvvel és kultúrával.
Szintén az Evangélikus egyházhoz kötődik az óvod, vagy ahogyan akkoriban nevezték „napközi” idényszerű működtetése is, a finanszírozás biztosíthatóságától függően. A szülők segítése érdekében elsősorban a nyári időben, a mezei munkák nyugodt végzése és a gyermekek biztonságos felügyelete érdekében létesítettek ún. nyári napközit a gyermekek részére. A 30-as évek végén volt olyan időszak, hogy télen is működött óvoda.
„Régi óvoda épülete” (Sámsonháza, Rákóczi út 49.)
Az első óvodát Styaszni Terézia sámsonházi szlovák származású tanítónő vezette, aki mint tanító nem kapott munkát, így óvodai munkakörben kezdett dolgozni. Az egyház vezetői az egyik háznál /Kárász János/ egy helyiséget béreltek ki. A régi típusú épület kétszárnyú bejárati ataja még ma is emlékeztet a régi óvoda helyére.Styaszni Terézi tanítói kinevezése után Sárkány Klára, majd a kántortanító felesége Farkas Pálné lett az „óvónő”.A néhai Vámosi tanárnő, visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a 4 pogári befejezése után, 15 évesen felkérték a nyári óvoda vezetésére, a tavaszi hónapokban is működő óvoda vezetősjével Farkas Pálnéval együtt. Ez 1943 nyarán történt, amikor dr. Kiss Istvánné püspökasszonytól meghívást kaptak az óvodások Vladár Ilonka festőművésznő névnapi köszöntésére. A püspöklakban tett látogatásról, idős roknaim visszaemlékezéseiből tudok, a csodálatos volt a különleges dísznövényekkel teli virágos park, a gyönyörűen berendezett püspöklak és a fogadtatás, amelyben dr. Kiss Istvánné született Vladár Kamilla püspökasszony és húga Vladár Ilonka festőművésznő részesítette a gyermekeke. A két hölgy a templomépítő Vladár János lelkész leányai voltak. Vladár Ilonka számtalan csendéletet, portrét festett, fő műve templomunk oltárképe. A püspöklak korabeli állapotáról nem találtam képanyagot, sajnos az Országos Evangélikus Levtárból sem.
A püspöklak terasza 1941. szeptember 7-én, az óvodai vizsga alkalmával, az óvodások mögött Farkas Pálné babi néni óvónő,
Vladár Ilonka festőművésznő, dr. Kiss Istvánné püspökasszony és Veszelovszkiné a dajka
Jelenleg romos, életveszélyes állapotú a volt püspöklak épülete, megmentésén fáradozik az önkormányzat és az egyházközség is.
Az 52 novemberében államosították az egyházi tulajdonban lévő épületet és állmi nemzetiségi óvodát nyitottak, a püspöklak épületében és annak parkosított virágos környzetében. Az óvoda vezetője Krajcsi Jánosné született Pálik Erzsébet helyi származású szlovák végzettségű óvónő lett, aki az iskolaigazgató felesége volt. Az épület tetőszerkezetének életveszélyessé nyilvánítása miatt az óvodát a 70-es évek végén, átköltöztette a tanács a falu központjában lévő épületbe, amely az iskola körzetesítése miatt üresen állt.
Volt püspöklak majd óvoda épülete átépítve ipari ingatlanná
(Sámsonháza, Rákóczi út 68.)
Megjegyzem, hogy az épület tetőszerkezetével nem volt probléma, hiszen a TSZ használatában ipari gépeket működtettek az épületben két évtizedig.
Óvoda épülete (Sámsonháza, Petőfi út 44.)
Az óvodai nevelés szlovák és magyar nyelven folyt, az óvónő mellett dolgozó dajka is mindig helyi szlovák származású volt. 1974- ben 12 óvódás gyermek volt. Az iskola megszüntetése után az óvoda kapott helyet A 80-as években a gyereklétszám 7-9 fő, ezért beakarták zárni az óvodát, de a szülők és faluközösség ellenállásának eredményeképpen fennmaradt az intézmény. Jelenleg is a község egyetlen nevelési intézménye, a gyermeklétszám azóta 12 – 14 között mozog. 2008-tól kistérségi fenntartásban, 2 részmunkaidős óvodapedagógus és egy főállású dajka alkalmazásával, Bátonyterenye Kistérségi Óvoda Sámsonházi Szlovák Nemzetiségi Tagóvoda néven működik, költségkímélkő módon.
Újabb változás, legalábbis az elnevezés és a fenntartó tekintetében 2013-ban várható az intézmény állami fenntartásba vétele esetén.
Sámsonháza Nógrád megyében a Mátra hegység és a Kelet-Cserhát dombság találkozásánál a Kis- Zagyva patak hat községet összefogó völgyében helyezkedik el, mint a völgy Mátra felőli kapujában fekvő szlovák nemzetiségi örökséggel rendelkező 300 lakosú kisközsége.
A legközelebbi város 10 km-re lévő Pásztó, majd a 13 km-re lévő Bátonyterenye és a megyeszékhely Salgótarján, 25 km-re terül el községünktől. Budapest az M3-as autópályán keresztül 90 km távolságra van Sámsonházától. A Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet Pásztótól nyugatra, megközelítőleg a Hollókő, Márkháza, Ecseg és Bokor községek által határolt területen húzódik.
A tájvédelmi körzet része, a volt kőfejtő, amely geológiailag és ornitológiailag is védett terület és a Novohrad – Nógrád Geopark kiemelt része. A település a Kék túra útvonalán helyezkedik el, Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhelytől és az Európai Örökség részeként közismert Hollókő községtől 5 ill. 8 km-re.
Az aktív kikapcsolódást választók a Kék-túra, a Gyöngyök útja illetve a Mária zarándokút mentén többek között eljuthatnak Mátraverebély-Szentkútra (3 km) és Hollókőre (10 km) is. Közkedvelt turista célpont a Sámson más néven „Fejérkő” várrom. A kőfejtő és a várrom információs táblái háromnyelvűek: magyar, szlovák, angol.
A bátonyterenyei leghátrányosabb helyzetű kistérségbe tartozunk, ahová többféle önkormányzati feladatellátás is köti településüket, az óvoda fenntartása és a szociális ellátások: házi segítségnyújtás és a jelzőrendszeres szolgálat valamint a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat. A kistérségi feladatellátást 2006-tól a Bátonyterenye Kistérség Önkormányzatainak Többcélú Társulása által alapított intézmények végzik, így a szociális és gyermekjóléti ellátást a Bátonyterenye Kistérségi Szociális Központ. Községi Önkormányzatunk szociális területen a Falugondnoki Szolgálatot és a szociális étkeztetést működteti önállóan, jelenleg ezt a területet is erősíti egy alapítvány jóvoltából fél éves gyakorlatát töltő közösségi mentor. Községi Önkormányzatunk hagyományosan ebben az évben is pályázati támogatással végezte a nyári gyermekétkeztetést és hozzá kapcsolódó szabadidős programszervezést. Klubkönyvtárunkat, amely közösségi helyiség és egyben internetes szoba napi rendszerességgel látogatják, elsősorban a gyermekek és az ifjúság. A faluközösségre jellemző, hogy elöregedő a község, a lakosság nagyobb része nyugdíjas, kevés a gyermek 18 éves korig 65 fő, ebből 11 az óvodáskorú, közülük 9 gyermek jár a helyi szlovák nemzetiségi tagóvodába. A halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek száma 7 fő, a hátrányos helyzetűek 21 fő.
A munkanélküliség nagysága az éppen aktuális önkormányzati közmunkaprogramoktól függ, ez évben kb. 10 % a várható. Egészségügyi ellátást körzeti orvos és védőnő, fogászati szakrendelést Salgótarjánban látják el. A gyermekorvosi ellátás is a csak a városokban van. A kisebbségi lakossági arányok az előző népszámlálási adatok szerint 50% szlovák, 7 % cigány. 2010-ben a hagyományosan működő Szlovák Kisebbségi Önkormányzat mellett megalakult a Cigány Kisebbségi Önkormányzat is, a faluközösség megelégedésére működnek együtt a kisebbségi önkormányzatok, pld. beiskolázási támogatás nyújtása, rendezvények és kirándulások szervezése, táncoktatás és nyelvtanfolyam szervezése és finanszírozása.
Háromszögű a pajzs, melyet középen ezüstpólya szel ketté. A pajzs felül kék színű, melyet középen egy aranyszínű tőr vág ketté, élével a (Kis-Zagyva patakot jelképező) ezüstpólyában, a tőr markolata egy fekvő S betű (Sámsonra utalva). A kék mező jobb oldali részén egy aranyszínű szőlőfürt zöld levéllel, bal oldali részen egy kis ívből eredő 3 szál búzakalász (utal a lakosság mezőgazdasági foglalkoztatására). Mindkét mező motívumai lebegők, középen elhelyezve. A jelképek fekete vonallal jelzettek, stilizáltak. A pajzs alsó fele piros színű, melynek alján (a völgyet is jelző, környező hegyekre utaló) zöld színű kettőshalom található, rajta fehér színű templom. A címerpajzsra felül aranyszínű, koronaszerűen elhelyezett bástyamaradvány kerül, (amely Sámson várára utal). A pajzsot lebegő aranyszínű szalag öleli az alsó harmadban, rajta fekete színű a felirat: SÁMSONHÁZA. A címeralap színeiben a magyarságra utaló piros-fehér-zöld és a szlovákságra utaló kék-fehér-piros szín dominál.
A falucímer megtervezésekor a szlovákságra utaló színkombinációt szerény jelentőségűnek érzem, e hiány kiküszöbölésére a szlovák nemzetiségi önkorményzatok címer tervezetet készítetetett Mustó János művész úrral, de anyagi okok miatt még nem készült el a munka, de bízom benne hogy a közel jövőben megkezdődik a község szlovák címrének kivitelezése.
A vers 2006-ban nyarán született Sámsonházán, a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete által szervezett néprajzi táborban, a költőt tavaly áprilisban köszönthettük ismét kisközségünkben a Legátum Kht. tájházvezetői konferenciáján. A Šámšonház című vers minden jelentősebb szlovák rendezvényünkön elhangzik.
Falutábla
A község falutáblája két nyelvű: Sámsonháza és már ismét helyesen „Šámšonház”. Az első szlovák nyelvű falutáblán néprajzi ismeretek nélküli úgymond kitalált szlovák helységnév „Šámšon” állt, amelyet az akkori lelkes helyi önkormányzt képviselői alkothattak meg.
Sajnos még ma is gyakran visszaköszön e helytelenül megadott szlovák községnév. Sámsonháza szlovák nemzetiségi jellegére utal, a falu völgy felöli szélén lévő domb oldalán a védett kőfejtő és a dombtetőn lévő várrom háromnyelvű: magyar, angol, szlovák információs táblarendszere. A községben szlovák és magyar nyelvű feliratok jelzik: a polgármesteri hivatalban működő Szlovák Kisebbségi Önkormányzatot - „Slovenská menšinová samospráva”, az óvodát - „Škôlka”, a klubbkönyvtárban lévő szlovák könyvtárat - „Slovenská knižnica”, a turistaszálló pincehelyiségeiben a Szlovák Konyhamúzeumot - „Slovenské kuchynské múzeum”, a vegyes boltot - „Sklep” és kocsmát - „Hostinec” megnevezéssel. Szlováknyelvű emléktáblát található a letelepült szlovák őseink emlékére templomunkban és a parókia épületén Ľudovít Haan és családja tiszteletére. A régi temető szlovák feliratú síkövei már csak alig felismerhető módon tanúskodnak a szlovák feliratokról.
A kétnyelvűség az élő nyelvi közösségben is tükröződik, mint elöregedő község, az idősebb, nyugdíjas korosztály nyelve a sámsonházi szlovák tájnyelv, amely az irodalmi szlovák nyelv megalkotásakor is alapul szolgált Ľudovit Štúrnak az 1840-es évek elején. Tájnyelvünk bemutatására 1985-ben lejegyzett gyűjtésemet mellékelem, amelyet Kárász Jánosné született Kukely Anna 85 éves sámsonházi lakostól gyűjtöttem, mint szlovák szakos főiskolai hallgató:
Az évek múlásával természetes jelenség, hogy a magyar kifejezések illetve a főnevek és igék ragozása különböző variációkban fordul elő, néha saját magunk számára is tréfás szóalakzatokat öltve. A nyugdíjas korosztályú helybéliek aktív szókincséhez hozzá tartoznak, de a fiatalabb generációk is használják a következő szlovák megnevezéseket, sajnos a szavak szószerinti jelentését nem ismerve: „Zvonica, Chrastina, Strmá boč, Humná, Dedina, Dolinka, Za Černyn Košjaron, Travnik, Sálšške, Hoferka, Pod zámkon”. A szlovák nyelv alaposabb elsajátítása illetve megtanulása érdekében szlovák nyelvtanfolyam indult tavaly szeptemberben két csoporttal kezdő és haladó szinten 14 fővel. A tanfolyam és minden egyéb rendezvény kulturális vagy hitéleti fő szervezője és támogatója a Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat, amelynek létrejöttét az 1993. évi Nemzetiségi Törvény tette lehetővé, így Sámsonházán 1994-től működik és azóta a közösségi élet szervezője, rendezője együttműködésben a községi önkormányzattal. A község lakosai a nemzetiségi kötődést általában szülőfalujukhoz való tartozással azonosítják: „Šámšonházan” és külön kérdéssel előhívva kaphatjuk meg általános jelleggel az idősebb generáció válaszát, a „fele magyar, felel tót” illetve a „nem szlovákok, hanem csak tótok vagyunk” meghatározással. A helyi közösségre jellemző a másodlagos szlovák nemzetiségi identitás jelleg, a hagyományőrző rendezvények, a néptánc, a népdaléneklés , a népviselet és őseink tárgyi eszközei iránti szeretet. A fiatalabb generációra is jellemző ez másodlagos identitás jelleg, a szerény vagy szlovák nyelvi ismeretek hiánya mellett.
Összegezve elmondható, hogy a sámsonházi szlovák nemzetiség esetében a másodlagos identitásszimbólumok, például a viselet, étkezési szokások, ünnepek, felváltották a nyelv identitásőrző szerepét.
Szlovákiához való kapcsolat elsősorban kirándulást, kapcsolatépítést és esetleges nyelvgyakorlás lehetőségét jelenti számukra, nem a sámsonháziak „anyaországát”. E terület további kultúrtörténeti feldolgozást igényel.
A szlovák kisebbségi önkormányzatiság megalakulása előtti időszakban a Magyarországi Szlovákok Szövetsége szervezett alkalomszerűen rendezvényeket és támogatást adott az ifjúsági klub berendezéséhez és a „Koleso” Folklórcsoport működtetéséhez. A Sámsonházáért Alapítvány hozta létre a szlovákság letelepedésének tiszteletére a Letelepedési Emlékünnepséget, amelyet évente augusztus első hétvégéjén tarunk meg, reményeink szerint az idén 18. alkalommal. Szintén a szlovák önkormányzatiság előtt jött létre a Sámsonházi Nemzetiségi Szövetség, amely hasonlóképpen igyekezett szervezni és elősegíteni a nemzetiségi kultúra átörökítését. A Szlovák Kisebbségi Önkormányzat fenntartásában működött tovább a „Koleso” Folklórcsoport, szintén az önkormányzat támogatásával 2005-ben „Hrusticke” (irodalmi szlovák nyelven: konvalinky) Nyugdíjas Klub alakult, majd ún. Szlovák Konyhamúzeumot alapítottak. 2006-ban „Hrusticke” Népdalkör alakult, elsősorban a nyugdíjas klub tagjaiból. 2009-ben „Stromčoke” Gyermek Néptánccsoport jött létre az óvodás és kisiskolásból.
„Koleso” Folklórcsoport (2008. augusztus 20.)
A Szlovák Kisebbségi Önkormányzat egyik fő célkitűzése, hogy a hátáron átívelő kapcsolatainkat hivatalos, szerződésekkel megerősített kapcsolattá tegyük, határon átívelő pályázati projektek benyújtása érdekében. Ez 2011 őszén sikerült, Nógrád megye metszéspontjai vagyis „Presečníky Novohradu” címmel és a Losonci Matica slovenská valamint Ábelová községgel partnerkapcsolatban várjuk befogadott pályázatunk eredményét.
Az Evangélikus Egyház a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat kérésére szlovák nyelvű alkalmakat tartott, ünnepségeken, délutáni áhítatok alkalmával és az egyházi énekkar repertoárjában is szerepelnek szlovák énekek, hagyományőrző módon biblia cseh nyelven illetve az irodalmi szlovák nyelven is. Az énekkar zenei vezetője Demen Mihály kissé átformálva, egyszerűsítve, megzenésítette Juraj Dolnozemszký Šámšonház című versét, amelyet 2010. évi Letelepedési Ünnepségünkön mutattunk be első alkalommal és azóta mint a szülőfalunk új himnuszát énekeljük általában a vers előadását követően.
Különböző szlovák kulturális és hitéleti események helyszíne templomunk és faluházunk, de hiányként merül fel az ifjúság aktivizálása, motiválása a nemzetiségi léthez való kötődés terén. E terület segítése érdekében Országos Télbúcsúztató Ifjúsági Találkozót szervezünk Sámsonházán Szlovákiai partnereink segítségével, hagyományteremtő célzattal. A Ľudové noviny hasábjain jellemzően a Letelepedési Ünnepségeinkről és a Vendégségről, a templomszentelési ünnepről olvashattunk tudósításokat. A Ľudové noviny legfrissebb sámsonházi témájú cikke (2012. március 6.) a Télbúcsúztató Ifjúsági Találkozóról:
„Z úpätia Matry do Lučenca a naspäť Mohli by sme si myslieť, že v takejto treskúcej zime sa nikomu nechce vystrčiť nos z domu. Možno je to pravda, ale existujú výnimky. Naša mládež je čoraz aktívnejšia a občas nás dokáže prekvapiť. V dňoch 17. až 19. februára sa uskutočnilo Stretnutie slovenskej mládeže v Maďarsku v Šámšonháze. Bolo pre nás veľkou záhadou, čo nás tu čaká, totiž väčšina z nás doteraz len počula o tejto dedinke učupenej na úpätí Matry. Zišli sme sa z rôznych častí krajiny, z Černe, z Békešskej Čaby, ba dokonca aj zo Slovenska, z Nitry. Prišli sme vo večerných hodinách a domáci nás privítali kotlíkovým gulášom.
Druhý deň sme spolu s miestnou mládežou navštívili Lučenec, kde nám riaditeľka Domu Matice slovenskej Alena Rezková predstavila dočasnú expozíciu Čipky zlatej a bola našou sprievodkyňou aj v Novohradskom múzeu, kde sme videli výstavu Hmyz trópov, ktorá je ukážkou časti súkromnej zbierky Michala Zachara.
Prešli sme do Poltára, kde na hlavnom námestí zohrievaní dobrým vareným vínom sme si mohli pozrieť pochovanie basy v predvedení miestnych folklórnikov, ktorí hovorili takým krásnym stredoslovenským nárečím, aké si priniesli naši predkovia na Dolnú zem. Ani stadiaľto sme neodišli s prázdnym žalúdkom, primátor mesta Poltár Pavel Gavalec nás pohostil zabíjačkovými špecialitami.
Zábava pokračovala, večer nás čakal fašiangový ples v Šámšonháze, kde bola celá dedina a kde sme mali príležitosť porozprávať sa s miestnymi Slovákmi v našej materinskej reči. V nedeľu sme si pozreli slovenské kuchynské múzeum, evanjelický kostol a prírodný geologický útvar na začiatku dediny s vrstvami z rôznych historických období, ktorý sa zachoval v bývalom kameňolome. S potešením konštatujem, že toto stretnutie bolo mimoriadne úspešné, lebo OSMM, ktorej predsedom je Ondrej Kiseľ z Békešskej Čaby, si našla nových angažovaných spojencov v osobe Šámšončanov.”
Kiemelkedő jelentőségű esemény volt 2005-ben a Konyhamúzem létrehozása, amely őseink tárgyi örökségének gyűjteménye.
Sámsonházáról több videofelvétel található az interneten, televízióban pedig szerepelt már a falu a konyhamúzeum kapcsán két alkalommal, legutóbb önálló kisfilmet forgattak, a Szellem a palacból sorozaton belül a Konyhamúzeumról. A Kelet-Cserhát földtani természeti értékeiről is készült egy 28 perces film, amely létrejöttét támogatta a 2010-ben, a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat, hiszen a film nagyobb részében a Sámsonháza szlovák határneveihez kötődő természeti kincsekről szól. A közelmultból ismert, hogy a hetvenes évek végén Rockenbauer Pál filmrendező vezette csapatával végigjárta Magyarország tájait az úgynevezett "Kék-túra" útvonalán, „Másfélmillió lépés Magyarországon” címet adták művüknek. Jártak Sámsonházán is, bepillantva a hétköznapi életbe, a Dolinkában lakó furulyafaragó Lajos bácsival és a szlovák népdalt éneklő Erzsike nénivel is találkoztak, akik szívélyesn fogadták és megvendégelték a „vándorokat”.
A településekkel való kapcsolattartáson belül a legszorosabb viszonyban Lucfalvával van a községünk,egy bizonyos versengés mindig érezhető volt a két szlovák nemzetiségi község között. Lucfalva is főleg szlovák nemzetiségűek lakta hely, viszont máshonnan települtek le, mint a sámsonháziak, ezt a tájnyelvi és a népviseleti gazdálkodási különbözőségek jól igazolják. Népviseleti öltözetet a lucfalvai idős asszonyokon még lehet látni, a sámsonháziak korán váltottak a polgári életre. A polgárosodást elősegítette, hogy közel fekszik Pásztó és Salgótarján (oda jártak például piacra, varrónőhöz). Öltözetükben tehát megjelent a polgári divat, ami végül ahhoz vezetett, hogy csak a hagyományőrző csoportok, illetve a kiállítótermek őrzik a szlovák ruházati szokást. Főként sötét színű rakott szoknyát, kötényt és blúzt hordtak a nők, a férfiak csizmát, „priccses”, azaz csizmanadrágot és bekecset. A fiatal lányokat nagyon öltöztették. A sámsonháziak az megtermelt termelt javaikat a piacra vittek, tejtermékektől a konyhakerti termésekig, de még virágcsokrokat is árultak, mára már csak egy „nynyika” maradt a faluban, aki 84 éves és hetti rendszerességgel viszi a piacra saját maga megtermelt termékeket. A lucfalviak soha sem piacoztak, inkább szerényebben és nyugodtabb körülmények között éltek, élnek.
A lucfalvai kapcsolatot erősíti az iskola (nincs Sámsonházán) és a lucfalvai kulturális központ megalakulása. A Szlovák Kulturális Központ az Országos Szlovák Önkormányzat működteti Lucfalván, feladata a szlovák nemzetiségi rendezvények szervezése a nógrádi régióban élő szlovákok és érdeklődők számára. A két falu együttműködése szükséges a fejlődés szempontjából. A már említett versengést egy sámsonházi szlovák közmondás jól alátámasztja:„ Lucina dedina, Beda pustatina, Sámsonház je mesto, kde peknie zenicke jesto!” A közmondás fordítása: Lucfalva falu, Bede puszta, Sámsonháza város, ahol szép asszonykák vannak. Ismert még: „Zo Sásomházu ani macku nechcem! Magyarul: Sámsonházáról még macska sem kell! Napjainkban ezmár csak hagyomány, hiszen közel 40 esztendeje egy iskolába járnak a községek álatlános iskolás tanulói.
Szlovák nezetiségi rendezvényeken a lucfalvi általános iskolások hagyományosan fellépnek, az előző évek programjain több alkalommal szerepelt a Vertigó Színtársulat, a Tótkomlósi Színjátszó Kör, és az Acsai Rozmarig Hagyományőrző Együttes.
Országos szinten a sámsonházi szlovákok a következő hazai intézményekkel, szervezetelkkel építhetik kapcslataikat.
Az Országos Szlovák Önkormányzat (OSZÖ) Közgyűlése 2003-ban fogadta el a Szlovák Közművelődési Központ alapító okiratát. Az OSZÖ által folytatott és fejlesztett programok: éves színjátszó seregszemle, filmszeminárium, gyerektalálkozó, szlovákiai színjátszó, bibliai tábor, erdei táborok. Az OSZÖ jó kapcsolatot ápol a Magyarországon működő szlovák diplomáciai intézményekkel, a nagykövetséggel, a békéscsabai főkonzulátussal, és a Budapesti Kulturális Intézettel.
Országos Szlovák Önkormányzat épülete
…..A Szlovák Közművelődési Központ törekszik a szlovák civil szervezetek és helyi kisebbségi önkormányzatok együttműködésére, népszerűsíti a Szlovák Dokumentációs Központ gyűjteményében rendelkezésre álló hang- és filmanyagokat, nyomtatott kiadványokat. Az érdeklődőket a regionális házak a hazai és a szomszédos országokban élő szlovákság kulturális életét bemutató anyanyelvű sajtóval látják el. Segítik továbbá a szlovák nyelven írott helyi sajtótermékek és irodalmi kiadványok megjelentetését, terjesztését. A hazai szlovák színházi előadások előkelő helyen szerepelnek a régiók kulturális programjában. A Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Egyesületével közösen szerveznek irodalmi esteket, író- és olvasó találkozókat, kiállításokat.
A regionális kulturális központok előkészítik a terepet a Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetének gyűjtőmunkáihoz. A Legatum Szolgáltató ésIngatlanhasznosító Kht. elsődleges feladata közé tartozik a helyi szlovák kisebbségi önkormányzatok által működtetett tájházak, falumúzeumok, néprajzi gyűjtemények szakmai és anyagi támogatása. A SzlovákDokumentációs Központ2003-ban alapította az OSZÖ közgyűlése azzal a céllal, hogy intézményesült formában, szakszerűen gyűjtse, dolgozza fel és szolgáltassa a magyarországi szlovák nemzetiség szellemi kultúrájának dokumentumait. Az intézmény tevékenysége: klasszikus könyvtári funkciókat lát el, gyűjti, feltárja szolgáltatja a magyarországi szlovákokról szóló, illetve az általuk létrehozott szép- és szakirodalmi műveket.
A Szlovák Pedagógiai Módszertani Központ a magyarországi szlovák nyelv nevelés-oktatás támogatása és a szlovák pedagógusok szakmai továbbképzésének intézményes biztosítása érdekében hozta létre az OSZÖ. Alaptevékenységei közé sorolható a rendszeres szakmai továbbképzések szervezése, módszertani anyagok kidolgozása, nevelési-oktatási tanácskozások, konferenciák rendezése, kiadványok szerkesztése, megjelentetése, szlovák kisebbségi óvodai nevelést, iskolai nevelést és oktatást segít pedagógiai-szakmai szolgáltatás. A Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete 1990-ben a Magyarországi Szlovákok Szövetsége alapította meg békéscsabai székhellyel, amely 2001 óta az OSZÖ intézményeként működik. Célja a magyarországi szlovákok múltját és jelenlegi helyzetét érintő társadalmi folyamatok tudományos igényű elemzése. Interdiszciplináris társadalomtudományi intézetként jött létre, történelmi, néprajzi, kulturális antropológiai, nyelvészeti, szociológiai kutatásokat, valamint, pedagógiai és kiadói tevékenységet végez.
Kulturális lehetőségek országos szinten:
- Szlovák Közművelődési Központ (Budapest)
- Szlovák Regionális Központok (Békéscsaba, Bakonycsernye, Pilisszentkereszt, Sátoraljaújhely- Bányácska, Szarvas, Tótkomlós, Acsa, Lucfalva)
- Hagyományőrző- és tánccsoportok (Tabán Táncegyüttes, Csaba Nemzetiségi Táncegyüttes, Napraforgó Hagyományőrző Tánccsoport, Szivárvány Táncegyüttes, Pántlika Táncegyüttes, Komlós Néptánccsoport, Rozmaring Hagyományőrző Együttes)
- Népdalkórusok (Szlovák Nemzetiségi Együttes, Békéscsabai Rózsák, Bükkszentlászlói Népdalkör, Szlovák Népdalkör, Hagyományőrző Kórus, Kalácska Hagyományőrző Csoport)
- Népzenei Együttesek (Fúvózenekar-Bánhida, Boleráz Citerazenekar és Erzsébethelyi Általános Iskola Citerazenekara-Békéscsaba, Tücsök Népzenei Együttes-Salgótarján)
- A Vertigo Szlovák Színházat 1996-ban alapították szlovák műkedvelők. Előadásaival rendszeresen utazik a magyarországi szlovákok által lakott településekre. Részt vesz a hazai Színházi találkozókon is.
A szlovák sajtót az alábbi kikadványok megjelentetése reprezentálja.
A Ľudové noviny a magyarországi szlovákok egyetlen hetilapja. Legfontosabb célja és feladata a nemzetiségi lét, a hazai szlovákság identitásának, anyanyelvének és kultúrájának megőrzése, illetve fejlesztése. A magyarországi szlovákok portálja 2004 októbere óta üzemel, a hazai szlovákság életének aktuális történéseit napi frissítéssel követi.
Havonta megjelenőszlovák szlovák nyelvű lapot ad ki a Fővárosi Szlovák Önkormányzat Budapestiansky Slovák és a Csabai Szlovákok szervezete Dolnozemsky Slovák címmel. A Tótkomlósi Hírmondó egyoldalas szlovák nyelvű melléklettel jelenik meg, Piliscséven pedig helyi kétnyelvű havilap. A sámsonháziak helyi újságja a Hírmondó címet viseli, alkalmankhoz kötődő szlovák cikkek megjelentetéásével.
Televízió és rádió tekintetében kiemelendőek a szlovák nyelvű tv-csatornák: Jednotka, Dvojka, Trojka, Markíza. A Magyar Televízió műsorai: Domovina (Hetente 26 perces nemzetiségi műsor). Zemplén TV: Szlovák nyelvű műsorok készítése. A Magyar Rádió (MR4) nemzetiségi csatornáján a szlovák adás minden nap 18.00 és 20.00 óra között hallható. Miskolci Rádió is sugároz szlovák nyelvű adást.
|
|