Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján 1900-1948

A trianoni határokon belülre vetítve

TÓTH ISTVÁN

I. AZ ASSZIMILÁCIÓ, BEOLVADÁS, MAGYAROSODÁS

1. Az asszimiláció irodalmáról röviden

Az asszimilációval mint problémával számos kutató foglalkozott a régmúltban és a közel múltban egyaránt. A jelenkor, úgy tetszik, ismét nagyobb figyelmet szentel e kérdésnek, mint néhány évtizeddel korábban. Az asszimiláció a jelenleg tárgyalt korszakhatár előtt több évtizeddel már komolyan foglalkoztatta a magyar politikai erők jelentős részét. Markánsan fogalmazódik meg ez a kérdés Beksics Gusztáv több munkájában.1 Gyakorlatilag a magyarosodás folyamatának lépcsőfokait, annak megvalósulásának legalkalmasabb módozatait fejtegeti. Kitér a társadalom különböző résztvevőinek feladataira is. így a dualista korban a liberális asszimiláció elméletének szülőatyjaként tartották számon.

Tehát az asszimilációs hatások kialakítása az egységes és egyöntetű magyar nemzetállam megteremtése érdekében már folyamatban volt, s eredményei már érezhetően megmutatkoztak tárgyalt időszakunkra.

A 20. század kezdetén is születtek robosztus összefoglaló művek e témakörben, többségükben azonban a megvalósulás folyamatának egyes részkérdéseit taglalták munkáikban a szerzők. A nagyobb lélegzetű munkák sorát gyarapította Balás Károly 1905-ben megjelent munkájával.2 Huszonnégy fejezeten keresztül taglalja — szóhasználata szerint — a beolvadás és beolvasztás folyamatát, minél eredményesebb módozatait. Nem sokkal Balás K. után egy valamivel kisebb tanulmányban Kaposi M. L. (1908.) a nemzetiségi kérdésről elmélkedve a nemzetiségek pacifikálásának lehetőségét pszichológiai alapokból kiindulva képzeli el. Kiemelve ezzel azt, hogy az egész folyamat az egyén elhatározásán múlik, amit befolyásolnak érzelmei is. Hangsúlyozza, hogy az erőszak nem lehet megfelelő módszer. A nemzetiségek asszimilációja a születéstől — a bölcsőtől — a felnőtté válásig megtervezett folyamat eredményeként érhető el.3 Ez már a bölcsődéknél, óvodáknál (korabeli szóhasználattal kisdedóvóknál) kell kezdődjön, majd az iskolákkal folytatva fejeződik be.

Jászi Oszkár a Huszadik Század hasábjain 1907-ben Sarah E. Simons 1902ben megjelent művét ismerteti a társadalmi asszimilációról. Az ismertetésből kiderül, hogy maga a szerző is pszichikai folyamatnak, ennél fogva az asszimilációt különböző csoportok között teremtett lelki egységként fogja föl. Az asszimiláció törvényszerűségeit öt pontba szedte össze. (1. Minél több a társadalmi csoportok között az érintkezési pont annál gyorsabban megtörténik az asszimiláció. 2. Különböző kultúrák esetén a magasabb kultúra fog uralomra jutni az alacsonyabb felett, még akkor is, ha az a magasabb kultúra a meghódított népé. 3. Minél közelebb vannak a kultúrák színvonalban egymáshoz, annál élénkebb lesz közöttük a kölcsönhatás. 4. A társadalmi csoportok számszerű azonossága az asszimiláció ellen hat. 5. A társadalmi csoportok erős öntudata növeli ellenállásukat az asszimilációval szemben, adott esetben egyenesen akadálya lehet bárminemű asszimilációnak). Simons szerint a történelemben két asszimilációs típus fordult elő: az arisztokratikus (erre Oroszországot hozza példának), a másik a demokratikus (erre példaként az Egyesült Államokat hozta). Ugyanis az a véleménye: „Az arisztokratikus típus asszimiláló tényezői a vallás, a szokás és a szertartás, míg a demokratikus típus asszimiláló befolyásai az érdekek közössége, melyet szabad nevelés, szabad választás és szabad érintkezés hozott létre; a közvélemény, melyet a klub, a politikai gyülekezés, a színház és az újság alkot; uralkodó életfelfogások és ideálok; és alapvető eszmék, melyek közül legfontosabbak: mindenki egyenlő lehetőségei, természetes jogok, az emberi természet méltósága stb."4 Jászi egyébként két nagyobb és jelentős művében is foglalkozik részletesen a dualizmus kori Magyarország asszimilációs politikájával. Ezek: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés 1912; A Habsburg-monarchia felbomlása 1929. Jászi az asszimilálást mesterséges magyarosításnak nevezte. A kényszerasszimiláció eredményeit kétes értékűnek tartotta: 1. az elnyomott népben nemzeti érzület megerősítését eredményezi; 2. demoralizálja az uralkodó nemzetet, míg az elnyomottakat szellemileg és erkölcsileg fejleszti; 3. hátráltatja a gazdasági, társadalmi haladást; 4. a nacionalista drill kiöli a gyermeki lélekből a szellemi rugalmasságot; 5. nyelvi eredményei nem időtállóak; 6. a kulturális haladást fékezi általában; 7. a valóságos érzelmek és érdekek asszimilálódását lehetetlenné teszi.5 A továbbiakban egy kicsit előre ugorva az időben Jancsó Benedek cikkét említeném meg 1928-ból.Tanulmánya a nyelvi és érzelmi asszimiláció feltételeinek vizsgálatáról szól. Nem minden tanulság nélküli megnézni, mit is ért ő nyelvi és érzelmi asszimiláción! „A nyelvi és érzelmi asszimilálódás nemcsak egyszerű történeti jelenség, hanem olyan szellemi és érzésbeli elváltozás, amely az emberi lélekben megy végbe. Ennek következtében nemcsak a politikai és a jogi élet szervezeteinek van hatásuk rá, hanem az egyéni lélek különböző indítékokból származó ösztönzéseinek is, amelyek számtalan esetben az úgynevezett tudat alatt ható imponderábiliák világába tartoznak. Tehát szava van hozzá a pszichológusnak is s ennélfogva a szociológia körébe vágó feladat. A társadalmi jelenségek, vagy tények, mint az emberi cselekvések eredményei, a lélektan törvényeinek és vizsgálati módszereinek alkalmazása nélkül meg nem érthetők és meg sem magyarázhatók."6

Nem kevésbé hasznos Sziklay László cikke 1940-ből az asszimiláció kérdéséről. Azon a véleményen van, hogy ha az idegen nevűek névmagyarosítását valóban történelmi fejlődés előzte meg, akkor az erősítette a magyarságot. Ugyanis természetes úton gyarapította számban és lélekben egyaránt. Sajnálkozását fejezte ki a kiegyezés utáni sürgető, konjunkturális jelleget öltő asszimilációs politika miatt. Szerinte ekkor került az asszimiláció kérdése vakvágányra. Indoklása szerint azért, mert a névmagyarosítást nem előzte meg a sokszor több századig tartó lelki áthasonulás, a magyarsághoz való csatlakozás nem épült tartós alapokra.

Példaként a 19.század névváltoztatásáról készült könyv eredményeit hozza fel ahol kiemeli, hogy az ott szereplő 15.292 névváltoztatás (névmagyarosítás) 89% 1867 után valósult meg (13.563), míg előtte az egész században 1800-tól 1867-ig mindösszesen 1.729 esetben magyarosítottak nevet. Ezt a kevesebbet tartósabbnak, értékesebbnek tartja a magyarság szempontjából.7

század 30-as évei végétől fokozatosan bővül az ismérvek sora. A már említett nyelvi azonosságon túl egyre inkább megkövetelték a nemzeti szellemmel, hivatástudattal, törekvésekkel való azonosulást is. így kaphatott egyre inkább nagyobb hangsúlyt a már századelőn kifejtett s lassan meghonosodó nézet, amely szerint az asszimiláció érzelmi, lelki folyamat.

A magyar történeti irodalom utolsó harminc évéből az asszimilációra vonatkozó munkák közül elsőként Hanák Péter 1974-es tanulmányát emelném ki.8

Teszem ezt annak ellenére, hogy a szorosan vett tárgya a 19.századi asszimiláció. Bevezető soraiban azonban olyan tömör, összegyúrt megfogalmazását adja annak, mit is kell asszimiláción érteni, hogy azzal egyetértve idézem: „A nemzetté válás folyamán a más közösséghez is tartozó egyének, csoportok hovatartozási választását, majd később a kialakult nemzetbe való beolvadást — az új nemzeti közösséghez való lojalitást, a nyelv és a nemzettudat elfogadását is tartalmazó azonosulást — indokolt asszimilációnak nevezni, és a XVIII. század végétől kezdődően a beolvadási folyamatra alkalmazni."9 Az asszimiláció társadalmi motivációja fejezetben kifejti, hogy az asszimiláció társadalmi ragemelkedéssel, presztízsnövekedéssel ált szoros kölcsönkapcsolatban. Hangsúlyozva azt a tényt, hogy a magyarrá válás a polgári és kispolgári mentalitásban úri rangot jelentett, amikor is az „úr" fogalom a magyarsággal azonosult10 Az asszimiláció és a polgárosodás fejezetben az urbanizációs és indusztralizációs hatásokat vizsgálta.11 A következő hasonlóan átfogó az asszimiláció folyamatát pontosító tanulmány Karády Viktor munkája.12 Szerinte: „Az államnemzet koncepciójának horizontján, a liberális nemesség elképzelése szerint, már kezdettől fogva tehát a nyelvileg egységes nemzetállam rejtőzött. Ez azonban nem a nemzetiségek kizárásával volt hivatva megvalósulni, hanem azok széles körű asszimilációjával, mely elsősorban a nyelvi elmagyarosodást jelentette. A magyar liberális nemesség egy asszimilációs társadalmi szerződés útján kísérelte tehát meg a nemzetállam megteremtését s egyben a saját hegemóniája legitimációjának újrafogalmazását." Ezt a szerződést az egyes nemzetiségek töredékcsoportjai — mint például a szlovák nemesség jelentős része már a XVIII. század végétől - gyorsan elfogadták és fokozatosan betagozódtak a magyar nemességbe. Csak valamivel később jelentkeztek a konfliktusok az ébredő, történelmi államisággal vagy sajátos nemzeti intézményekkel nem rendelkező nemzetiségekkel. Ide sorolhatók a szlovákok is. Velük szembe az asszimilációs szerződés, mint asszimilációs kényszer működött. Igyekeztek a szlovákokat kizárni a nemzeti fejlődés lehetőségéből azáltal, hogy betiltották, vagy gyengítették hatékonyságában a nemzeti intézményes eszközeit a teljes nemzeti iskolarendszert, a sajtót. Ennek következtében az asszimiláció folyamata a szlovákok esetében súlyos konfliktusok sorozatává vált, melyekben helyt kapott a rendőri erőszak, az adminisztratív kényszer, a törvényhozás segítr ségével magyarosítás és a nemzetiségeket lekicsinylő, kollektív méltóságukban sértő ideológiai munka.13 A nyelvi asszimiláció konklúziójaként hangsúlyozza, hogy a polgárosodottabb német, szláv elemek bár az egyes adatfelvételek idején mindig valamilyen irányú kényszer is működött — mégis megtartották egyfajta két- vagy többnyelvűségüket. Ezek azonban a statisztika módszerével nem kerülnek napvilágra, a gyakorlatban mégis élő és ható tényezők. Egyet értek megállapításával, miszerint Trianonnal az asszimiláció társadalomtörténetében merőben új fejezet nyílott. Egyrészt mert a trianoni határok közé csak magyar többségű régiók kerültek. Az új határokon belül átalakultak az asszimiláció feltételei. A megmaradt területeken a nemzetiségek elmagyarosodása előrehaladott állapotban volt. Az asszimilációnak ellenálló, nemzetiségi nacionalizmus megszűnt olyan centripetális erőt képviselni, mely veszélyeztethette volna az államot.14

A tanulmányok sorában itt kívánom megemlíteni Szarka László munkásságát s a témával kapcsolatos cikkeit. Több tanulmányában a szlovákok asszimilációhoz való viszonyát taglalta a dualizmus korában általában, ugyanakkor a FelsőMagyarország területén élő németek és szlovákok asszimilálódási folyamatát is feltárta. Külön figyelmet szentelt Budapestre, mint asszimiláló tényezőre, olvasztó tégelyre. Legutóbbi időkben az asszimiláció folyamatát Trianontól napjainkig terjedően vizsgálta.15 Munkáit a következő két szakaszban (II/2. II/3.) használjuk majd fel. Az utóbbi évtized asszimilációval kapcsolatos irodalmát gyarapította Gyáni Gábor. Igen jó összefoglalása a 20. század ezzel kapcsolatos magyar irodalmának. Első megfogalmazásban 1992-ben Pozsonyban hangzott el „Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben" címmel, majd egy esztendő múltán 1993-ban a Valóság hasábjain ugyanezen címmel. Összefoglalása is azt támasztja alá, hogy a szakértők sem jutottak megegyezésre a fogalmat illetően, sőt időről-időre újabb vizsgálódások próbálják korábbi koncepciók korlátozott érvényességét bizonyítani. A hat szakaszra osztott munka foglalkozik Szekfű Gyula az asszimiláció eredménytelenségéért a liberalizmust kárhoztató szempontjaival, amelyeket 1920-ban megjelent munkájában a Három nemzedék c. fejtett ki. Csak közbevetőleg említeném meg, hogy valószínűleg Szekfű nézetei hatottak Sziklay 1940-ben írott soraira. Persze az ő Jászi és általában liberalizmus kritikája azért érthetetlen, mert Jászi az asszimiláció eredményessége, sikeressége tekintetében ugyanazt mondta, gondolta mint Sziklay. Igaz Sziklay a francia nyelv terén volt otthon, nem az angol világában. Tény azonban, hogy munkámnak nem célja feltárni, miért nem ismerte Sziklay Jászi 1929-es munkáját. A két szerző ennek ellenére a sürgető, türelmetlen, felületes asszimilációs politika kártékony hatását a magyarság gyarapodására való tekintettel hasonlóképpen fogalmazta meg.

Gyáni az asszimiláció szociológiai fogalmáról értekezve Szabó István munkásságát és szemléletét hozza példának. Szabó azt kutatta aprólékos gondossággal, amit Szekfű már bizonyítottnak, magától értetődőnek fogott fel: az asszimiláció mechanizmusát, azaz azt elősegítő avagy gátló gazdasági- közösségi- településikulturális tényezőket. Szabó nagy jelentőséget tulajdonított a nyelvnek, amely jelzi, ugyanakkor determinálja az etnikai identitást, sőt a nemzeti tudatot is. Óva int persze.hogy a nyelviséget egyenlőnek vegyük a népiséggel, mivel valamely nyelv megtanulása még nem jelenti automatikusan a népiség elnyerését. Szabó asszimiláció felfogását közelinek látom Jancsó Benedekével. További szakaszban Gyáni az asszimiláció és polgárosodás viszonyát fejtegető Arató, Hanák, Glatz munkáit elemzi a koncepció helyessége,időtállósága szempontjából. Pozitívan értékeli Hanák azon törekvését, hogy Szabó István után mintegy 30 évvel az asszimilációt egyéni életút szempontjából vizsgálva — mindig az egyén asszimilálódik, dönt az asszimiláció irányába vagy ellenébe — egymást követő, de egymástól jól elváló fázisok folyamának tekinti. Ezek fázisai lehetnek: megtelepedés, alkalmaz-kodás, kettős lojalitás, beolvadás. Ám akkor teszünk helyesen, ha ezt is több generációs folyamatnak fogjuk fel. Ezt követően Gyáni Kövér György és Pázmándy Zsuzsanna valamint Marjanucz László munkáit vizsgálja, melyeket az asszimiláció= polgárosodás koncepció finomításainak tart. Majd folytatja Karády Viktor az „asszimilációs szerződés" elméletének megalkotója eredményeinek felsorolásával.

A fogalmak tisztázása szándékával készült munkájában Gyáni igen megszívlelendő következtetéseket tesz. Gyakran még a magyar történészek is különböző történelmi tényeket értenek az asszimiláció fogalmán. Ráadásul két erőteljesen különböző — ellentétes előjelű — asszimiláció fogalom köré csoportosíthatók a szakma képviselői nemzetközi tekintetben is. Az egyik az asszimiláció fő áramának a gazdasági modernizációt, a társadalom polgárosodását és az alkotmányos parlamentarizmus kiépítését tekinti, az etnikai adaptáció folyamatait az univerzálisan ható integráció egyik formájaként értékeh.

Míg a másik nézet számára a nemzeti öntudatra ébredés mozgalmai a fontosak és a tőlük sok esetben tragikusan elváló nemzetépítési, nemzetállamteremtési folyamatok a döntőek. Így az asszimilációt kétségkívül negatívan ítéli meg.

Megállapítja, hogy a specifikumok között sorolható föl az a nézetkülönbség is, amely alapján a hazai kutatók az asszimilációs folyamatok spontán, természetes jellegét hangsúlyozzák, addig az utódállamok történészei az erőszakos magyarosítás politikai programját ostorozzák. Így a két gondolatmenet sehol nem találkozik, és nem illeszthető bele egyetlen argumentumba. Továbbra is vizsgálandónak tartja: Milyen potenciális hatóköre lehetett a fentről szított etnikai identitásváltásnak? Milyen eltérő reakciók kísérték az egyes nemzetiségi kisebbségek részéről az asszimilációs kényszer kihívásait?

Gyáni szerint ezek a fő és igazán lényeges kérdések, amelyekre egyáltalán nem könnyű érvényes feleleteket adni.16

Munkám további fejezeteiben, alfejezeteiben megpróbálok a kísérlet szintjén a szlovákság szempontjából érvényes feletetek adni a feltárt hazai és szlovákiai források adatai segítségével.

2. Az asszimiláció kormányzati, állameredetű tényezői

Beksics Gusztáv a magyarosítás állami eszközei közé sorolja az igazságszolgáltatást, a közoktatást, és a közigazgatást. Persze a magyarosítás szempontjából a leghatalmasabb úttörőnek a közlekedéspolitikát tartja. Talán nem véletlenül, hiszen az infrastruktúra kiépítése pezsgést eredményez ipartelepítés, kereskedelem terén egyaránt. Ez megnöveli a társadalmi mobilitást s így a keveredés és beolvadás feltételeit teremtheti meg.17 Ebből a szempontból állapítja meg, hogy az ipar és a kereskedelem megmagyarosítása egyet jelent Magyarország megmagyarosításával.18 Kovács Alajos 1909-es munkájában a bányászat és a nagyipar hatását fejtegetve a magyarosodásra, felhívja a figyelmet az iparvállalatok által fenntartott iskolákra. Azt vallja, hogy ez az igazi magyar nyelv elsajátításának területe, nem is annyira a népiskola, hiszen az csak előkészíti a magyar nyelv teljes befogadására az iparban foglalkoztatottakat. Hangsúlyozva továbbá azt a nem egyedül előforduló nézetet, mely szerint a nemzetek gazdagodásának útját nem a földművelés, hanem az ipar, kereskedelem és a közlekedés mutatja meg.19 A trianoni határok között ebből a nagyipari fejlesztésből a borsodi, ózdi valamint a salgótarjáni iparvidék és természetesen a székesfőváros Budapest nagyipara maradt meg. Budapest, mint a nemzetiségek olvasztótégelye teljes arányában kiteljesedett koraszakunkra. Szarka megjegyzi, hogy kétségkívül az ország fővárosa kínálta a legtöbb lehetőséget a kulturális, politikai és gazdasági önszerveződésre. Igaz ugyan, hogy a letelepülő szlovákság gyorsütemű elmagyarosodása a budapesti szlovákság önszerveződéseire negatív hatást gyakorolt.20

Ezt az igen intenzív folyamatot tükrözi az 13. sz. táblázat is. Nem hagyható figyelmen kívül a szlovákok helye a földbirtokstruktúrában. Balás Károly 1905-ös munkájában arról értekezik aprólékosan, hogy az élet elsősorban gazdasági küzdelem. Ezért a nemzeti gazdaságpolitikának azt kell elérnie, hogy a nemzeti elem ne legyen kénytelen otthagyni tűzhelyét. Ha pedig az már elkerülhetetlen, akkor azt a tűzhelyet ismét a homogén nemzethez tartozó foglalja el az állam segítségével. A homogén népesedés kérdése tehát szerinte jórészt gazdasági kérdés. Érthető módon hangsúlyosabb a gazdaság szerepének megfogalmazása, hiszen alig egy-két évvel művének megjelenése előtt a Felső-Magyarország területén kibontakozó pénzintézeti, hitel életi szlovák aktivizálódás az erdélyi román pénzintézetekkel azonos időben, a magyar kormányzatra sokkoló hatással volt. Így hajlamosak voltak súlyukat túlértékelni, bár szép eredményeket értek el a jelzett intézetek, de mégis túlzás volt a vészharangot megkongatniuk. Ettől még a magyarosodás ügye nem fordult visszájára.21

A gazdaság területéről veszi további példáit is. Munkájában kiemeli: „Egy nagy mezőgazdasági népességgel bíró, de e mellett különböző nyelvű s fajú népek lakta államnak két öntudatosan követett külön birtokpolitikára van szüksége, u.m.: egy általános agrár- vagy mezőgazdasági politikára a földműveléssel foglalkozó társadalmi osztályok érdekében, — de szüksége van ezenkívül és e mellett egy külön nemzeti, a nemzeti faj és nyelv érdekeit szolgáló birtokpolitikára abból a czélból, hogy a hazai területeknek minél nagyobb része tartassék meg a tulajdonképpeni nemzeti elem kezén, hogy annak idegen nyelvű elemek kezére kerülése s így a nemzeti elemnek egyes vidékeken való gazdasági veresége s így kiszorításaelkerülhető legyen." Bencze Sándor 1938-ban íródott doktori értekezése a nemzetiségi birtokpolitikára vonatkozóan az első világháború előtti és utáni helyzetről azt írja, hogy szükség volt kettős mércével mérni 1918-ig. Ugyanis a nem megfelelő birtokpolitikának lehetett tulajdonítani a nagyarányú kivándorlást. A nemzetiségekkel kapcsolatban a cél az volt, hogy megélhetést biztosítsanak számukra, s nem feltétlenül földhöz juttatni őket. Bencze szerint vigyázni kellett arra, hogy az egyes nemzetiségek nehogy „politikai közületeket" alkossanak az államban, mivel az a magyar nemzet egységét bontotta volna meg. Elmélkedésének folytatásaként azt állítja, hogy nem volt olyan nemzeti birtokpolitika amely a magyarországi nemzetiségi birtokpolitikát a magyar érdekeket felismerve megtűrte volna azt. A telepítéseket kárhoztatja, amiért nem sikerült kellő mértékben a magyarság javára fordítani a földbirtokarányt22 Balás Károly hosszan értekezett a telepítések fő szempontjairól, a nemzeti földpolitikáról. Szerinte minden agrártelepítés nemzeti telepítés, mely agrárcél egyben magyar nemzeti cél is. Ezt azonban hosszú időn át következetesen végrehajtott telepítési politikával lehet csak véghez vinni, s akkor a nemzeti erők is nagyobb teret foglalhatnak el. Erre a belső telepítések a legalkalmasabbak, s törekedni kell, hogy a telepítéseknél a földműves, birtokos parasztság minél nagyobb részben a nemzeti, tehát magyar anyanyelvű népességből kerüljön ki. A nemzetiségi vidékeket nemzeti telepekkel kell behálózni. A nyelv megtanulása a legtöbb esetben a nemzetiségeknél neutralizálja a nemzetiségi érzelmet. Úgy véli nem csupán a városokba való belső vándorlást kell szorgalmazni, hanem a vidékre irányulót is, mert a periférián a földművelő népesség az állandó, ezért nemzetfenntartó szerepe igen fontos osztállyá teszi őket. Buday Barna a telepítési törvényről vitázva kifejti, hogy a Dunántúl magasabb kultúrájú tehetősebb magyar középbirtokosait kell a Felső-Magyarországra telepíteni, a székelyeket Erdélyből az Alföldre, hadd keressenek azok a szegénysorú székelyek. Sebess Dénes tanulmányaiból kiviláglik, hogy a kellő nagyságú birtokok kialakítás hosszú és nehéz munka az agráriumban. Ugyanakkor szükséges az egészséges birtokstruktúra kialakulása szempontjából. A szabadforgalmú nagybirtokok tagosítás során való szétosztása éppen úgy fontos, mint kis és törpe birtokok egyesítése ugyancsak tagosítás által. Ezért aztán az optimális földbirtok és parcella nagyságáról hasonlóképpen folytak viták. A végeredmény az egészséges középbirtok mellett (20-50 kh) kristályozódott ki. A telepítés kérdése persze Trianon után is napirenden maradt. Már az 1894. évi V.tc majd az 1897. évi XXXII. Törvény s majd az 1911. évi XV. tc egyformán azzal a céllal született, hogy a nemzetiségi vidékeken az ott élő magyarság pozícióit erősítsék. Bármilyen eredményeket is értek el a telepítésekkel 1918 előtt, a háborút követően az 1920. évi földtörvény a telepítést mellőzi, csak az 1936-os adott némi reményt.23 Kerék Mihály az eredménytelenségeket felsorolva a feladatokat és lehetséges telepítési területeket vázol fel. Kimutatásaiból kiderül, hogy a nagybirtokok, más szóval a latifundiumok csökkennek 1895 és 1935 között. Ugyanakkor a két időhatáron belül az Alföld területén, de leginkább Békés és Pest-Pilis-SoltKiskun vármegyék területén a 0-5 kat. hold nagyságú kisbirtokok jelentősen megnövekedtek valamint az 5-100 kat. hold birtoknagyságban is némi emelkedés történt. Mindez azt jelenti, hogy nem sikerült az elaprózódás útját állni, ami még nem jelenhette az egészséges földbirtok struktúra kialakulását. Tárgyilagosságra törekedve fogalmazza meg, hogy a magyar parasztsággal követték el a legnagyobb igazságtalanságot a háború előtt, mert nem kapott kellő segítséget a kormányzatoktól, hogy még a háború előtt elhódítsa a nemzetiségek elől a neki kijáró földbirtokokat. Folytatja, hogy a háború után a megmaradt gyér kisebbségekkel szemben (németek, szlovákok) még mindig hátrányban van a magyar parasztság. Rosszallóan állapítja meg, hogy míg más nemzetiségű magyar állampolgárok jómódú parasztfalvakban laknak, addig a latifundiumokkal körülvett, határnélküli, túlzsúfolt zsellérfalvak, mint szerencsétlen nyomortanyák egytől-egyig magyarok. A helyi földszükségletről írva említi meg, hogy a telepítésnek nagy hátrányára van, „A magyar paraszt (de valószínűleg így van ez más nemzeteknél is) nem szívesen költözik távoli vidékre, sőt ismerünk az Alföldön olyan helységeket, ahol a nagy földínség ellenére sincs meg a legcsekélyebb hajlandóság sem az eltelepülésre."25 Már a 20. század tízes éveiben az Alföld nagy földterülettel bíró településeinek tanyás alakulataiból tervezik egészséges földbirtokok kialakítását azért, hogy azok kellő létszámmal, kellő földnagysággal a szociális és kulturális hálózat megszervezésével, kezdetben tanyaközpontokká szerveződjenek s majd önálló települések legyenek. Komolyabb számbavételük 1920 után kezdődik meg s 1930-ra már statisztikailag követhető a belterületek és külterületek anyanyelvi megoszlása is. Ekkor Magyarország összes szlovákjából 75.202 fő lakott belterületen. Tehát városokban ill. községekben. Ugyanekkor külterületen, vagyis tanyán, tanyaközpontokban 29.617 fő élt. A vidéket számolva (Budapest és a körülötte lévő 21 társközséget kivéve) az arányok nem változnak jelentősen. Ugyancsak 71,5% a belterületen lakó és 28,5% a külterületen lakó. így alakulnak Békés megyében s a két világháború között válnak önálló településé pl. Kondoros és Telekgerendás községek. Míg az első Szarvas szlovák lakosságát csökkenti, a másik Békéscsaba határából válik ki lakosságával együtt. 1926-ban Szarvas tanyavilágát „lecsapolva" alakul meg Csabacsüd, amely jó példája az új típusú kormányzati telepítéseknek. Hiszen hangsúlyosan szerepelt a nemzeti szempontok érvényesítése. A lakosság földért áhítozó, szlovákokból és magyarokból verbuválódott. Az adminisztráció szintén a nemzeti érdekek figyelembe vételével magyarokból lett összeválogatva.26 Még az 1936-ban elfogadásra kerülő földbirtok
törvény előtt Némethy Béla alapos fölmérést készített az ország telepítésre alkalmas területeiről. Az alkalmas területek közül Dunántúl az első helyet éri el. Ugyanis itt van még jelentős mértékű latifundium hitbizományok formájában, viszonylag egybefüggő területen. Ezután következik az Alföld ugyan számszerűen több településsel, több földterülettel, de nem annyira összefüggő területtel. A végrehajtást illetően pedig az eddigi telepítéseknél következetesebb kivitelezést vár el. Dunántúl mellett tör ládzsát, de úgy, hogy a terület lenne Dunántúlon, a népességet viszont az Alföldnek kellene adni. Igazat ad Kerék Mihálynak, aki a Földbirtokpolitika c. művében a gazdasági liberalizmust kárhoztatja azért, hogy a történelmi magyar középosztály pusztulása bekövetkezett. Ugyancsak a liberalizmus kontójára írja a kisgazda társadalom proletarizálódását, az örökös nyugtalanságban élő, túldimenzionált nincstelen agrár munkásosztály képződését és a háború előtti kivándorlást.27 Sajóhegyi István viszont ellentétben Kerék Mihállyal azt írja a Magyar Statisztikai Szemle egyik 1930-as számában, hogy az ország földbirtokosainak nemzetiségi és felekezeti viszonyainak vizsgálata egyértelmű magyar fölényt mutat minden birtokkategóriában. A földbirtokosok anyanyelvét tekintve a magyar anyanyelvű földbirtokosok aránya fölényes többséget mutat.28

Galambos Géza pedig arra derített fényt, hogy a kisbirtokosok anyanyelvi megoszlása a magyarság részére kedvezőtlenebb, hiszen az össznépességben elfoglalt arányszámuk alatt maradnak. Míg a kisbirtokosság arányszáma a németek, horvátok, szerbek és szlovákok esetében azok össznépességben elfoglalt arányaikat fölülmúlja.29 Kovács Alajos 1940-ben az alföldi szlovákokról írott cikkében kiemeli az alföldi szlovákok birtoknagyságokban elfoglalt előnyös helyzetét. Mezőberény, Szarvas, Tótkomlós, Békéscsaba lakosságát és birtokviszonyait vizsgálva 77,5% kisbirtok 22,5% közép- és nagybirtok található. A vármegye többi területén a kisbirtok 57,7% a közép- és nagybirtok 42,3%.30

1. sz. táblázat

A szlovák anyanyelvűek földbirtokai 1929-ben és 1934-ben birtoknagyság szerint

Forrás: KOVÁCS ALAJOS: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában. 1936. 43. o.

A 1. sz. táblázat a birtoknagyságok tekintetében a két időpont között kettős irányú elmozdulást mutat. A 100-200 kh. közötti birtokok száma 20-ról 15-re csökken, ami 25%-os csökkenést jelent öt év alatt. Ugyanakkor látszik, hogy 5 fővel növekszik az 50-100 kh. közötti birtokosok száma. Persze az elaprózódás mellett koncentráció is jelen van.A magasabb birtokkategóriák esetében a 200-300 kh. közötti egy fővel gyarapodott. így a három eddig vizsgált kategória nagyságra közel ugyanakkora területet jelent, mint öt évvel korábban.

2. sz. táblázat

A szlovák anyanyelvűek földbirtokai 1929-ben és 1934-ben országrész és törvényhatóság szerint

Forrás: KOVÁCS ALAJOS: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában Bp. 1936.44.o.

Az 1000-2000 kh. közötti birtokkategória viszont majdnem megduplázódott. Itt minden bizonnyal egy új birtokszerzésről van szó. Tehát a birtoknagyságok vizsgálata alapján látjuk, hogy két fővel gyarapodott a földtulajdonosok száma, miközben az arányszámok maradtak a régiek. Az eddigi megállapításokat támasztja alá a 2. sz. táblázat is. A 93 földtulajdonosból 50 kh. fölül csak 1 van Dunántúlon Vas megyében, 12 Magyarország Északi vármegyéiben, míg 80 földtulajdonosnak volt az Alföld vármegyéiből 50 kh. fölötti birtoka a szlovákok közül. Ha ezen belül is alaposan körül nézünk akkor kiderül, hogy Békés(50;48) Csanád-Arad-Torontál (18;23) Pest-Pilis-Solt-Kiskun (6;6) Szabolcs-Ung (3;3) tulajdonossal bír. Tehát Békés és Csanád együttes fölénye abszolút mértékben meggyőző. A számottevő birtokos parasztság tehát az egymással szomszédos Békés és Csanád vármegyékben koncentrálódott. Ez is azt támasztja alá, hogy itt alakulhatott ki hátterét és tudati meghatározottságát is tekintve olyan tehetős, módos birtokos réteg, amelyik tudott már hatványozottabban a nemzetiségi igényeivel is foglalkozni, s törekedni fog azok kielégítésére.

Eddig a kormányzati, állami lehetőségek szinte minden területe felsorolást nyert a kor elképzelései szerint a teljes beolvasztás elérése érdekében, kivéve a helynevek megmagyarítását és a személynevek magyarosításának, névváltoztatások ösztönzését. Lengyel Zoltán 1917-ben keletkezett munkájában már azt közli büszkén, hogy „A helységnevek megmagyarítását keresztülvittük állami intézkedéssel."31 Ez alatt azt kell értenünk, hogy a törvényhozás által hozott 1898. évi IV.tc. a község — és egyéb helynevekről szóló törvénnyel, annak 1. és 5. pontja garantálta, hogy a községeknek csak egy neve lehessen, az pedig nem lehet más mint a belügyminiszter által engedélyezett hivatalos magyar név. Minden állami intézménybe ezek használata kötelezővé vált. Természetesen az összes nemzetiségi képviselő tiltakozott ellene. Kevés eredménnyel, így azután tárgyalt korszakunk teljes idején e törvény hatályban volt.32 A törvény gyakorlatilag megakadályozta, hogy a szlovákok ill. más nemzetiségek nyelvén korábban használatos településnevek, határnevek a legkevésbé se legyenek alkalmazhatók, ennél fogva hivatalos elismerésükre sor sem kerülhetett. így lettek a Tót-bánhegyesből — Nagybánhegyes, Albertiből — Csanádalberti (Csanád megye), Mlinkyből — Pilisszentkereszt (Pest megye).

A fentebb már több alkalommal említett személynevek magyarosítása, névváltoztatása úgy a 19. mint a 20. század folyamán rendszeresen napirenden volt. Lényegében a személy egyéni elhatározása, pontosabban személyes kérvényezése volt szükséges ahhoz, hogy nevét bárki is megváltoztathassa. Amiért mégis az állami, kormányzati tényezők között tárgyaljuk, az az, hogy mindig valamilyen intézményi, hivatali, társadalmi méretű presszió hatására történnek ezek a kérvényezések, ill. azok elvárásainak tesznek eleget. Lengyel Zoltán már említett munkájában elégedetlenségének adott hangot. „Egyéni neveinkkel azonban nem törődtünk, sőt a szent ügyet visszafejlődni és hitelében csökkeni engedtük." Vehemensen folytatja: „Csak a magyar név általános és teljes diadalra jutása szüntetheti meg a társadalmi és felekezeti visszavonás és széttagoltság mai állapotát. A lelki összeforradásnak ez az első szükségszerű lépése." Magyarrá kell lennünk mindnyájunknak és mindenben! A név nagy tényező! „A nemzeti név uralmának pedig a nemzeti nevek uralma a cégtáblája." Mindezen jelszó és propagandaszerű szövegek ellenére — amelyeket érzékelhetően komolyan vettek a magyarosítást szorgalmazó körök — 1848-1917 között 66.000 magyarországi lakos magyarosította meg nem magyar hangzású nevét. Érdekes megfigyelnünk Sziklay fejtegetését, ha 1867-ig mindösszesen 1.729 a névmagyarosítások száma s 1893-ig 15.292, ami azt jelenti, hogy 23 év alatt igen nagy méreteket kezdett ölteni a névmagyarosítás. Tovább folytatva Lengyel Z. adatai alapján a sort kiderül, hogy a következő 24 év alatt 1917-ig a korábbi 23 év névmagyarosításának száma megháromszorozódott. Míg tehát korábban csaknem ugyanannyi idő elteltével 13.563 névváltoztatás történt addig a következő 24 évben 50.708.33 Ezek zöme a zsidósághoz tartozott, amint azt Karády Viktor 1993-as tanulmányából tudjuk.34 A névváltoztatások etnikai származását az eredeti nevek és a felekezeti hovatartozás összevetéséből lehet valamelyest megbízhatóan megállapítani, leginkább azonban csak következtetéseket lehet levonni belőlük. Kozma István kimerítő precízséggel elkészült munkája során a szlovákok közé sorolta a katolikus vallású szláv nevű egyének 85%-át, valamint a protestáns vallású szláv nevű egyéneket. így szerintem megbízható az az eredmény, amely szerint 1894 és 1918 között a szlovákok az összes néwáltoztató közül 11-14%-ban vettek részt. Igaz ugyan, hogy az 1890-es állapot szerint a szlovákok összlakosságon belüli arányuknak megfelelő mértékben, de az allogén népességen belül arányuktól elmaradva magyarosították neveiket. A szlovákság ebből tehát alig veszi ki részét. 1890-ig elvétve találunk szlovák néwáltoztatókat. 1900-ig már szórványosan jelentkeznek. 1900 és 1930 között még mindig nem tömeges a szlovákok névváltoztatása. 1919 és 1932 között a szlovákok a néwáltoztatók közül 30%-ot tettek ki. 1930-1940 között ugrásszerű növekedés következik be. Kovács Alajos 1930-ban közölt munkájában kiderül, hogy a nagy kampány az „csupán a hazafias lelkiismeretre és éppen idegen nevű polgártársainknak magyar érzésére akar"-t apellálni. Nagy szépséghibáknak nevezi az idegen hangzású neveket a társadalom arculatán. Ezért átfogó mozgalmat akarnak indítani a névmagyarosítás ügyében.35 (1927-1929-re vonatkozó számításait lásd a 3.sz. táblázatban)

A táblázat jól mutatja, hogy a névváltoztatások 1927-ben és 1928-ban közel azonos számban történtek. 1929-ben viszont már egy komolyabb, mondhatni a korábbi évek átlagának megduplázását láthatjuk. így a három év alatt közel ötezer név megváltoztatására adtak ki engedélyt. Az 1930-as évben ismét visszaesett a névváltoztatási kedv, mivel közel 800-al kevesebb névváltoztatás történt.

3. sz. táblázat

A névváltozások száma az 1927-1929. években a néwáltoztatók lakhelye szerint

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1930. 3. szám 237. o.

1927-1929 között domináltak a német hangzású nevek megváltoztatói,1930-ban a szláv hangzásnak kerekedtek fölül.36 Föltűnőnek tartotta az értelmiségiek arányát, azt azonban már előre vetítette hogy az őstermelés kategóriában is tartós csökkenés fog jelentkezni, mivel a tömeges vitézzé avatások beszüntetődtek. Továbbra is az intelligenciára lehet számítani. 1931-ben 2.887 névváltoztatást regisztráltak. Az 1933-as év közepétől jelentős változások következnek be a névváltoztatások terén. Keresztes-Fischer belügyminiszter rendelete az eljárást olcsóbbá és egyszerűbbé tette. 1933 augusztusától 1935 október 15-ig 68.019 kérvényt adtak be ami mintegy 140 ezer ember névváltoztatásának kezdeményezését jelentette. 1936-ban egy csökkenés, évi 8.300-as kérvénnyel, majd 1937-ben kisebb növekedéssel évi 10.400 körüli kérvényszámmal apadás következett be, hogy aztán 1938-tól 1944-ig lehiggadva beálljon 5.000-6.000 körüli évi kérvényszámra. Mindez az jelenti, hogy a két világháború közötti időszakban mintegy 235-240 ezer ember magyarosította meg nevét, hiszen elenyésző számban, de voltak akik magyarnevüket másik magyar névre cserélték, vagy éppen visszakérvényezték régi nevüket. Tömegesen ezekben a névváltoztatásokban a németek és a szláv hangzású nevet viselők vettek részt majdnem fele-fele arányba. Természetesen ezek a mértékű névmagyarosítások a már említett hatósági presszió és agitáció együttes eredményének voltak köszönhetők. Bár a szláv ül. szlovák névváltoztatók aránya is hullámzó volt, hiszen 1943-ban és 1944-ben a korábbi arányuk 50%-ról 25%-ra csökken, 1945-1946-ban 10% alatti a részvételük. Sőt a SzAF kezdeményezésére, a lakosságcserét szorgalmazó, támogató agitatív tevékenysége révén visszaszlávosító mozgalom is megindult, főként a biztosan áttelepülni szándékozók között.37

A résztvevők körének biztos utánpótlása volt a közigazgatásban dolgozók kötelességtudatból, állásmegtartó szándékkal történő névváltoztatása. Ezek a névváltoztatások azonban nem igazi magyarosodást mutatnak. Ezáltal az asszimiláció jelentős tényezőjeként nem is vehetjük számba. Ugyanis ezek túlnyomó részt nem őszinte azonosulások, hanem felsőbb elvárásnak eleget tevő alkalmazotti engedelmeskedések.

A közigazgatási átszervezések és a külterületek elcsatolása adott esetekben komoly befolyással lehettek a beolvadásra. Az északi országrészekben nem volt lehetséges a hegyek, dombok közé ékelődött aprófalvak határainak különösebb mozgatása. Úgyszintén Dunántúl Pilis hegységben lévő településeit sem befolyásolhatta, hiszen amúgy is viszonylag zárt határral bírtak. Az ilyen jellegű közigazgatási műveletekre leginkább az Alföld szlovákok által tömbösebben lakott településein nyílott lehetőség. Sok esetben ezt kormányzatilag is szorgalmazták, hiszen a nagy lélekszámban együtt élő szlovák nemzetiség erőt képviselt, nyelvi, kulturális, de olykor politikai téren is. A Csanád megye területén lévő Tót-bánhegyes, 1908-tól Nagybánhegyes 17.000 kat. hold nagyságú földjével, 5.5 ezer lakosával 1902-től 1932-ig három alkalommal veszített határából jelentős mértékben. Minden alkalommal jelentős külterületi lakossággal, akik majorsági, ül. tanyaközpontokban, vagy csak egyszerűen elszórt tanyákon éltek. Először a belügyminiszter 58348/1902.4.a. számú rendelete alapján - az érdekelt birtokosok tiltakozása ellenére - a Mandel, Hári, Vertán, Telbisz pusztát a szomszédos Magyarbánhegyeshez csatolják. Majd következik az egykori Tót-kovácsházához 1908-tól Végegyházához történő ún. Mannsdorff- puszta elcsatolásaa belügyminiszter 3722/1923.V.sz rendelete alapján. Folytatja a sort Kaszaper egykori puszta mint tanyaközpont leválasztása. Így összességében 6.5 ezer kat.hold kerül ki lakosaival együtt Nagybánhegyes község hatásköréből. Ezekben az esetekben már az új település közigazgatásában intézik ügyeiket - most már magyarul, máshova fizetnek adót stb. A külterületen tanyás gazdálkodással foglalkozó szlovák lakosság már asszimilált vagy az asszimiláció előrehaladott stádiumában lévő községek közigazgatása alá került. A veszteség hatványozott: gazdasági forráscsökkenés, nemzetiségi, nyelvi, kulturális erő csökkenése.39 Tótkomlóst viszonylag zárt határa miatt nem tudták fölszeletelni. Nemzetiségileg pedig ők okoztak több gondot a hatóságoknak. Már 1893-ban azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy saját rendeletet alkot Tótkomlós község  Csanád vármegyéhez történő csatolásáról. Az Orosházi járás főszolgabírája természetesen ezt felülbírálta. A kormányzat szempontjait ismerve, érthető is. Ha a térképre nézünk, látjuk, hogy Tótkomlós Békés vármegye azon kis csücskében helyezkedik el, amely közvetlenül határos Csanád vármegyével. Mi több a Csanád megyei határt átlépve rögvest Dél-, Délnyugat és Kelet felé hasonlóan tömbös szlovák települések sorát észleljük. Az 1871XVIII. tv. és az azt módosító 1876 V. tv. s azt tovább módosító 1886. évi XXII.tv. rendelkezései szerint ilyen esetben lehetséges egy nemzetiségi járást alakítani. A lakosok 20%-os nemzetiségi aránya esetén pedig már a nemzetiségi nyelv használatát is lehetővé tette a törvény. Az említett terület egy közigazgatási egységbe történő rendezése 80% szlovák lakosú járást eredményezett volna az Alföld szívében. Az említett törvények a községeknek saját belügyeibe viszonylag önállóságot biztosítottak. Határozatot hozhattak, szabályrendeletet alkothattak saját dolgaikban, de mindezt felsőbb hatóságoknak jóvá kellett hagyni. 1907-ben Újhelly Samu és társai az alispánnál bejelentik, népgyűlés tartását, ahol Tótkomlós Csanád megyéhez való csatolása lett volna megtárgyalva. Természetesen a gyűlésre engedélyt nem adott az alispán. Rendkívül kitartó módon 1908-ban már ismét azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy Tótkomlós községben a hirdetések (bármilyen is legyen az) először szlovák nyelven való felolvasásáról hozott az elöljáróság határozatot. 1911-ben ismét a szlovák nyelv hivatalossá tételét megcélozva ugyanilyen határozatot hoztak. Most már a belügyminiszter utasítja a főispánt, hogy érvénytelenítsék azokat, s a törvényhatóság akaratát érvényesítsék a tótkomlósiakkal szemben. 1913-ban ismét Csanád megyéhez kívánnak csatlakozni határozatuk szerint. Eredménytelenül. 1918-ban felújítva 25 éves törekvésüket ismét határozatot hoztak „Tótkomlós község járási székhelyé történő kijelöléséről". 1918 szeptember 12-én a Dr. Vas Nándor ügyvéd által fogalmazott felterjesztést az elöljáróság elfogadta és azt a megyei törvényhatósági bizottsághoz elküldte, hogy az támogatva a kormánynál járjon közben. Békés vármegye Törvényhatósági Bizottsága október 2-án tárgyalta az ügyet. Döntésében kimondta: „..., hogy figyelemmel Tótkomlós község fejlődésére, földrajzi fekvésére, vasúti csomópontjára, ipari és gazdasági viszonyaira, a maga részéről Tótkomlós községnek önálló székhellyé való átalakítását kívánatosnak és megokoltnak tartja és azt a rendelkezésére álló eszközökkel hathatósan támogatja."40 Ekkor viszont a történelem szólt közbe.

A Jászi használta „mesterséges magyarosítás" szinte minden területen próbálkozott érvényesülést szerezni. Így volt ez az egyházon belül is. Közismert tény, hogy az egyházak nyelvhasználatát illetően az 1895-ben és 1914-ben kiadott rendeletek szabad elhatározást biztosítanak. Magyarosítást szorgalmazó körök érdekében ált, hogy az egyházi jegyzőkönyvek és prédikációk nyelve is kizárólag magyar legyen. Illetve, ahol még ebben az irányban nem történtek lépések, először kétnyelvű, váltakozó misézést igyekeztek elérni a fokozatosság jegyében.

Ennek jegyében alakult a budapesti szlovák közösségek kerületeiben is az egyházak nyelve. A 20. században már megfogyatkozott létszámuk. Igaz, 1920-ban még Budapest mindegyik kerületében laktak szlovákok. A legtöbben a VI. (2.929), Vm. (2.555), VII. (1.969), V. (1.657), kerületekben laktak. További kerületekben a következőképpen alakult számuk 1920-ban: III. (1.204), LX. (1.132), X. (887), I. (862),II. (503), IV. (313). A szlovák nyelvű szentmiséket leginkább a józsefvárosi, terézvárosi katolikus templomokban tartottak, de a 20. század elején és első évtizedeiben ferencvárosi templomban a magyar és német mellett a szlovák is helyet kapott. A legtovább a józsefvárosi templomban maradtak fenn (1936-ig) a szlovák misék. A szlovák evangélikusok a Kerepesi úti és a Deák téri templomokban találkozhattak a szlovák nyelvű istentiszteletekkel. Vasárnap és ünnepnap de. 10 és du 3-kor istentisztelet, szerda esténként litánia volt. Magyar istentisztelet csak havonként egy vasárnap, de. 9-kor volt. Kapcsolatot tartottak a környező szlovák falvak plébánosaival, akik olykor prédikációkat tartottak szlovák nyelven ( Kesztölc, Pilisszentkereszt ).41

Az alföld szlovák településein, mivel lassabbnak látták asszimilálódásukat, már más eszközökhöz folyamodtak. 1898-ban a Békéscsabai járás főszolgabírója (Sztraka) a főispánnak tett jelentésében arról ír, hogy Békéscsabán a felekezetek templomaiban a prédikációk nyelve különböző beosztásban szerepel: a katolikusoknál az egyik vasárnap magyar, a másik vasárnap szlovák, az evangélikusoknál minden vasárnap magyarul is és szlovákul is van istentisztelet, de külön templomban, az izraelita hitközségnél minden nevezetesebb, országos ünnep alakalmával magyar prédikáció is van. Egyedül a görög keleti egyháznál és az ortodox izraelita hitközségnél nem tartanak magyar nyelven prédikációt. Arról is tájékoztat, hogy a katolikusoknál újabban ez a beosztás, az evangélikusoknál régi idők óta ez a beosztás érvényesül. Ezzel, a főispán nem volt kellően megelégedve s mindössze négy nap eltéréssel levelet intézett a Nagyváradi bíbornok püspökhöz Schlauch Lőrinczhez.

Ebben nagyon udvarias bevezetés után a magyarosodás ügyére terelte a szót, s kijelentette: „A magyarosodás gyorsabb ütemű előrehaladását két tényezőtől várhatjuk. Ezek: a templom és az iskola."42 Ismerve a csabai járás főszolgabírájának levelét — ügyelve az egyház autonómiájára — mégis enyhe pressziót
kifejtve fel teszi a kérdést, hogy nem felelne-e meg jobban a püspöknek a havi háromszori magyar és az egyszeri szlovák szentmisék és prédikációk rendje a csabai katolikus templomokban. A püspök igen finoman válaszol a főispán levelére, melyben kifejti: „Tapasztalatokkal erősített véleményem szerint a magyar nyelv terjesztésének eszközei a népoktatási intézmények, az iskolák. S a főhatóságom alatti összes iskolák a hívek féltékeny bizalmatlansága által nem is zavarva szolgálják a magyarosodás ügyét.................. Különben Békés-Csabán a magyar nyelv használata a templomban már is határozott fölényben van s gondom lesz, hogy az szép csendesen mindig fokozódjék."43

Az első világháborúig az alföldi szlovák településeken a templomokban a misézések és az istentiszteletek nyelve még mindig többségében szlovák nyelven zajlottak, egy két esetben fele-fele arányban. Az Alföldön szlovák nemzetiségű ill. anyanyelvű katolikus hívők csak két településen voltak, s rendelkeztek templommal is: Békéscsabán és a hozzá közeli Kétsopronyban. Az összes többi az evangélikus egyházhoz tartozott. Mivel az ottani helyzettel nem voltak elégedettek a kormányzat részéről, a segítségükre sietett Raffay Sándor bányakerületi ev. püspök — akinek székhelye Budapesten volt. 1922. június 7-20 között elegendő volt Raffay Sándor részére, hogy körútja során Békés és Csanád megyék szlovák nyelvű egyházaiknál kieszközölje a magyar nyelvű istentiszteleteket is, 1925-től ez pedig kötelezővé is vált egy rendelete értelmében.44 Ennek megfelelően már 1922 szeptemberétől Mezőberényben az ev. iskolákban csökkent a szlovák nyelv használata ( természetesen a német ev. egyháznál is). Az istentiszteletek zöme még így is anyanyelven folyt, vasárnap pedig a szlovák után magyart is tartottak.45 1936-ban a főjegyző jelentésében a főszolgabírónak azt írja Tótkomlós kapcsán, hogy ugyan vasárnap tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, de hétköznap nem, s a látogatottság a magyar nyelvűn igen gyér. Okaként a szlovák lakosság magas arányát jelölte meg. A magyar istentiszteleten résztvevők zömmel az inteüigencia s a polgári iskolai növendékek.46 Pitvaroson a Testnevelő és Népgondozó Hivatal vezetője panaszlevelében ecseteli, hogy szabotálják a püspök 1925-ben kiadott rendeletét, s „...magyar Istentiszteletet az utóbbi hónapokban egyáltalán nem, vagy csak rendszertelenül tartanak."47

Amint azt a korábbi szakaszoknál is említettük az igazán jó talajt a magyarosításhoz az iskolák adták. Az iskolák tanítási nyelve, nyelvhasználata nagymértékben függött a fenntartótól. Az 1899/1900-as tanévben Budapesten a községi elemi népiskolák tanulóinak létszámából mindösszesen 0,5% volt a szlovák anyanyelvű, ez pontosan 448 főt jelentett.48 A szlovák anyanyelvű és nemzetiségű tanulok létszáma 1910/1 l-es tanévre százalékos arányban majdnem a tíz évvel korábbival azonos - 0,8% -, de abszolút számokban már jelentősebben eltér ugyanis 757 szlovák tanulót regisztráltak. Ez a létszám is közben ingadozott mert az 1900/1901-es tanévben 386 szlovák tanulót regisztráltak,1904/1905-ös tanévben 343 szlovák tanuló volt, míg 1905/1906-os tanévben 552 szlovák anyanyelvű tanulót írtak össze Budapesten. (Lásd a 4. sz. táblázatot, valamint az 5 sz táblázatot)49

Budapestnek egyébként egyetlen szlovák nyelvű egyházi iskolája volt 1820-ban alapították.(Pest, Józsefváros) 1855-ben egy új iskolaépületet építettek a Rákóczi úton. 1894-ben a régi korszerűtlen helyébe egy kétemeletes új épült. 1903-1911 között átlagosan 50 tanuló látogatta, 1918-ig pedig 32-34 tanuló átlagosan. A százalékos arány feltűnően alacsony, nem éri el még a népességen belüli arányokat sem. Ez is azt erősíti, hogy a magyarosodás felgyorsult. így sok esetben a szlovák anyanyelvű tanulót, aki beszélt magyarul, már magyarnak írták be az iskolákban. 1920-ban Thirring G. szerint a budapesti szlovák férfiak 90%-a elvégezte az elemi iskolát, ugyanakkor a nők 81%-a. Középiskolát 7,9% férfi, 2,9% nő végzett a szlovákok közül. Főiskolát 1,2% férfi, ugyanakkor nő egy sem.50

Nézzük meg mi a helyzet az iskolák tekintetében vidéken, az Alföldön. A zömében ágostai hitvallású evangélikusok erős jól szervezett egyházi iskolákat állítottak. A tárgyalt időhatár kezdetén zömmel egyházi iskolákkal rendelkezett a 12 alföldi szlovák, ül. jelentős számban általuk is lakott település: Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Kondoros, Tótkomlós, Nagybánhegyes, Medgyesegyháza, Csanádalberti, Nagylak, Ambrózfalva, Pitvaros, Pusztaottlaka. Az oktatás az 1868. évi XXXVIII. tc. révén válik 1869-től községi jellegűvé. Az iskolák kikerültek az egyház közvetlen igazgatása és felügyelete alól. Még az egyház által felállított iskolákat is világi felügyelet, inspektori hatáskör alá helyezték. Ezek bár nem vetették vissza az iskolahálózat kialakulását, szélesítését, mégis jelentős beleszólást engedtek a helyi civil társadalmon túl az alsóbb kormányzati szerveknek is. A kistelepülések (a felsoroltak közül 9) önállóságuk ellenére mindvégig rászorultak a minisztérium, a kormányzat segélyeire, ha bővíteni óhajtották igényeütnek megfelelően az iskolahálózatot. Több esetben azonban le kellett mondaniuk az iskolahálózat bővítéséről, mivel a szakminisztérium feltételei igen súlyos terhekkel jártak a kisközösségek részére:

- a községnek kellett gondoskodni az építési telekről, az épület felépítéséről, karbantartásáról

- az iskola bebútorozásáról, felszereléséről, a fűtés, világítás — egyszóval az összes dologi kiadás biztosításáról

- a tanítói állás utáni évi 12 Ft nyugdíjjárulék fizetéséről

- valamint az állami iskola javára fel kellet ajánlani a községi lakosok 5%-os pótadóját.51

Mivel ezek a terhek sok esetben vállalhatatlanok voltak, többnyire az evangélikus egyház próbált az oktatás nehézségein segíteni. A szlovák települések zömére jellemző volt a már említett nagykiterjedésű határ, a gazdálkodás sajátosságai folytán (tanyás gazdálkodás) sok pusztán és külterületen tanyai iskolák alakultak. Ahol nem, ott „zugiskolák" formájában oldották meg, szakképzetlen emberekkel az oktatást. Békés vármegye területén már az 1880-as évek kezdetétől törekedtek folyamatosan felszámolni ezeket a zugiskolákat. A 19. század végétől ismét az egyház vette gondozásba a tanyai oktatás korábbi képződményeire alapozva a külterületi gyermekek oktatását.52

A népiskolai hálózat igen sokat fejlődött a dualizmus idején. Csaknem minden szlovák településen az első világháborúig kialakult a stabil iskolahálózat, amely a csökkenő, ül. növekvő gyermeklétszámot egyaránt szakszerű oktatásban tudta részesíteni. A kormányzati szervek az iskolákat találták a legjobb bázisnak a magyarosításhoz.53 A legjobb esetben is csak arról tudunk a századfordulótól kezdve beszámolni, hogy vegyes nyelvű, ún. „tót-magyar" ül. „magyar-tót" iskolák alakultak kormányzati segítséggel. Az 1879. évi XVIII. tc. a magyar nyelv kötelező tanításáról is rendelkezett Igaz, hogy 1891/92-ben ennek ellenére az ország 25.505 tanítójából 1.061 nem beszélte a magyar nyelvet olyan szinten, hogy oktatni tudta volna. Ugyanebben a tanévben 2.387 népiskolában nem tanították a magyar nyelvet. Ám a két alföldi vármegyében nem volt olyan szlovák gyermekeket oktató tanító, aki a magyar nyelvet kellő szinten ne tudta volna s már az egyházi iskolákban is tanították az 1890-es évtől a magyar nyelvet.54 Egy — egy nagyobb települést véve szemügyre, már a 19. század első felétől számolhatjuk a magyar nyelv rendszeres oktatását (pl. Békéscsabán Haán Lajos kezdeményezése 1836). A fentiek ellenére a kormányzati szervek a megfelelő buzgóságot és eredményeket sok esetben hiányolták. Így a csabai szőlőkbeli és a tótkomlósi tanítókat elmarasztalták, amiért nem tanúsítottak kellő buzgalmat a magyar nyelv tanításában s ezért nem értek el megfelelő eredményt. Ennek következménye a különböző szankcionálás (korpótlék megvonás, államsegély megtagadása stb.) volt. Ez történt folyamatosan Tótkomlós esetében is 1891-től 1910-ig. Miközben a tisztán szlovák nyelvű oktatás az egyházra maradt, addig a kormányzat mindenkor éberen ügyelt arra, hogy a csekély létszámú magyar anyanyelvű diákság saját anyanyelvén tanulhasson.55 A szlovák iskolahálózat kiszélesedését az is visszavetette, hogy folyamatosan haladt előre az egységes nemzetállam — mint célkitűzés — megvalósítása. 1907 nyarán elfogadták a XXVII. törvényt. Ezt nevezték lex Apponyinak, mivel ő nyújtotta be a törvényjavaslatot. Szigorúan megkövetelte a magyar nyelv szóban és írásban való elsajátítását, mégpedig négy esztendő alatt. Az 1908-as évbe a nemzetiségi iskolákban rendszeres ellenőrzéseket tartottak, s ennél fogva 182 esetben fegyelmi eljéárást indítottak az ott tanítók ellen, mivel a törvényt nem tartották be a követelt szigorhoz képest Egy 1909-es jelentésből megtudhatjuk, hogy Tótkomlóson „az ág.h.ev. iskolák államosítását a tót nyelv kiszorítása teszi szükségessé". Mezőberényben az „általános túlzsúfoltság és a magyar elem többsége további térfoglalásának biztosítása" indokolja a 6 tantermes iskola beindítását. Kondoroson „a tót nyelvnek ez iskolákból kiszorítása és ezáltal a tót származású többségnek a megmagyarítása" indokolja az evangélikus iskola államosítását. Békéscsabán, mivel nagy szlovák kulturális központ, s a magyarság kisebbségben van, ezért a magyar iskolák erősítését biztosítani kell. Tíz tanítói állás megvonását javasolták az evangélikus egyháztól és egy 3 tanerős állami iskola szervezését az ügy megnyugtató rendezéseként. A Békésszentand-ráson kialakult helyzetben három iskola államosítását vélték helyesnek 1910 szeptemberéig. Célja: „A Szarvasról idetelepülő tótoknak megmagyarítása az által, hogy a tannyelv tisztán magyarrá tétetnék." Doboz és Szarvas esetében pedig hasonló, kendőzetlenül a „tót nyelv kiküszöbölése az iskolából" cél fogalmazódott meg a királyi tanfelügyelő, Mikler Sándor javaslatára.56

Nem alakult a szlovák oktatás helyzete jobban a két világháború közötti időben sem.

6. táblázat

A 20.000 léleknél népesebb városok és községek műveltségi viszonyai - 1920

Forrás:Magyar Statisztikai Szemle 1923. 9-12. szám 314.0.

Az iskolaügy és a nyelvhasználat

A 4800/1923. M.E.sz. rendeletre alapozva jelent meg a korszak egyik jelentős miniszteri rendelete, amely az 1944-es évig valóban többször módosult, sőt érvényét is veszítette. Ez a 110.478/1923.VIII. VKM. sz. rendelet, amely három iskolatípus létesítését írta elő:

A./ kisebbségi tanítási nyelvű iskola, minden tárgy anyanyelven tanítandó, — itt a magyar nyelv mint rendes tantárgy szerepel,

B./ vegyes típusú iskola: kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskola, ahol megosztva egyes tantárgyakat anyanyelven, másokat magyar nyelven tanítottak,

C./ magyar tanítási nyelvű iskola: ahol az írás, olvasás és a kisebbségi nyelv anyanyelven, — a többi pedig magyarul tanítandó.

Ezek az A.B.C. rendszerű, kisebbségekre vonatkozó oktatási típusokat már az 1935. évben hozott miniszterelnöki rendelet (11.000 sz.) megszüntette s egységes rendszert vezetett be. Ez a rendszer pedig minden pozitív törekvése ellenére az előző rendszer B. típusára épített. Valóban kevés volt az A. típusú anyanyelvi iskola. Szlovák tannyelvű nem is volt. A tiszta magyar tanítási nyelvű iskola sem volt nagyon kedvelt a nemzetiségek számára; így érthető, hogy a nemzetiségi települések a B. megoldást választották, mert ez volt a részükről a legelfogadhatóbb, az adott politikai és kulturális környezetben.

Csökkentették az osztály-indításhoz szükséges tankötelesek létszámát, (40-ről 20-ra). Nemzetiségi nyelv oktatására is abban az esetben kerülhetett sor, ha 20 tanköteles volt. Ez már nagyobb lehetőséget jelentett a kisebb szlovák csoportoknak is anyanyelvi oktatás igénylésére.

A fentivel egybevetve a 700/1941. M.E.sz. rendeletet, sok érdekességre figyelhetünk fel. E változások a Felvidék, Észak-Erdély és Kárpátalja visszacsatolásával magyarázhatók. Továbblép az oktatás területén a 11.000/1935. M.E.sz. rendeletnél: a vegyes tanítási nyelvű iskolákat (B. típus) a 110.478/1923. VIII. sz. VKM rendelet A./ típusának csaknem megfelelő (csak nemzetiségi nyelven oktató, s csak a magyar nyelvet magyarul tanító) iskolatípussá változtatja. Elrendelte, hogy azokat a tantárgyakat is anyanyelven oktassák, amelyek eddig az egységes rendszer szerint magyarul tanítandók voltak.

Ez egyértelműen a visszacsatolt területek tudatosabb szlováksága megjelenésére vezethető vissza és a Teleki által meghirdetett toleránsabb nemzetiségi politikának volt köszönhető. Ez természetesen vonatkozott a többi (Békés, Csanád) területen élő szlovákságra is. Arra is gondolt azonban a rendelet, hogy lehetőséget hagyjon a helyi viszonyoknak megfelelően a vegyes tanítási nyelvű iskolák meghagyására, ha azt a 15 éven aluli gyermekek szülei kívánják.

Az említett 700/1941. M.E.sz. rendelet végrehajtását szolgáló rendelet a 25.370/1941. V.K.M.sz. rendelet részletezi az átszervezés menetét és a határidőket. Konkrétan 20 jelentkező tanköteles szükségességét jelöli meg a vegyestanítási nyelv meghagyására. (Erről a V.K.M. dönt kérvény alapján.) Mellékletében megyénként közli, mely községekben kell kötelező érvénnyel a szlovák, ill. más tanítási nyelvű oktatást teljeskörűen bevezetni.

Már a húszas évek első felében közvetlenül a kisebbségi iskolarendszert létrehozó (A.B.C.) 1923-as törvény után a szakminiszter a legjelentősebbnek tartott nem magyar többségű városát, Békéscsabát figyelmeztette az oktatási struktúrájában rejlő veszélyekre. Mit tartott veszélynek? A lassú magyarosodást, továbbá, hogy Békéscsaba kiterjedt határánál fogva vegyes nyelvterületével a határszélen fekszik. Bár a külterületi, zömmel magyar községekkel érintkeznek, de mégis egyes falvak révén — mint Kondoros — összeköttetésben van Szarvassal, délen Medgyesegyházával s az „oláh" Kétegyházával.

A csabai határ azon részében, ahol a magyarok, ill. magyarok is laknak, elég elhanyagolt volt az iskolahálózat és igen zsúfoltak. Ilyennek ítélte meg a miniszter Békéscsaba Vand — hát — Sikkeny nevű részét, ahol 196 magyar mellett 206 fő szlovák élt. Az iskola 1909 óta létezett, ezt is az államnak kellett létesítenie. Békéscsaba Kereki részen 207 magyar és 1104 szlovák lakos 204 tankötelesének két iskolája volt. A nagyszentmiklósi pusztán (144 magyar - 115 szlovák lakos) 44 tankötelesnek nincs iskolája. A magyar anyanyelvű katolikus tanulók a távoli nagymegyeri, ül. kismegyeri ág.h.ev. magyar-szlovák tannyelvű iskolába vannak utalva. Ezt a VKM a magyarok szempontjából "megalázó és elfogadhatatlan" helyzetnek tartja. Idézzük: „Felhívom a kir. Tanfelügyelő Urat, hogy az itt kifejtett szempontok alapján Békéscsaba külterületének iskolaügyét maga vegye kezébe s a nemzeti szempontok teljes érvényesülését feltétlenül biztosítsa.

A nemzeti szempontokra való tekintettel hajlandó volnék az új iskolákat állami kezelésbe is venni, ha a szokásos hozzájárulásokat (épület emelése és berendezése, az összes dologi kiadások viselése) a község vagy helyi érdekeltség vállalja."57

A VKM későbbi időkre is gondolva ajánlkozik az állami kezelés biztonságával. Az 1925-ös tótkomlósi példa ezek szerint az ismert, fentebb vázolt sémát követte. Tótkomlóson ugyanis 1925-ben, az újonnan felépített polgári iskola nyelvhasználatát illetően akadtak gondok. A tótkomlósiak igen nagy áldozatot hoztak, hogy az iskola felépüljön, bíztak a törvényben. Am a nyelvhasználatot nem ők állapították meg, az álam önmagának tartotta fenn e jogot arra hivatkozva, hogy tanári státusokat ő fedezi. Ez arra késztette a helybéli lakosságot, hogy három évig bojkottálja az iskolába való beiratkozást. így a tanulók túlnyomó többsége nem helyből, hanem a környékbeli településekből verbuválódott.58

Így csak egy terület maradt a nemzetiség számára lehetőségként, az egyházi iskola. 1928-ban ezt erősíti meg a mezőkovácsházi járás főszolgabírája a főispánnak tett jelentésében. „Abban, hogy a tót anyanyelvű lakosság tekintélyes részében, a tót tudat és a sajátos tót kultúrához való ragaszkodás ma is erőteljesen él, az evangélikus vallás mellett, az evangélikus egyház kezén lévő iskolák játsszák a döntő szerepet. A tót nyelvű egyház, s a tót nyelvű iskola bástyái a tót szellemnek, s mindaddig, amíg ezen a két téren, tehát az egyház és az iskolák terén a magyarság szempontjából kedvező változás nem lesz kezdeményezhető, illetőleg amíg az iskolák nem államosíttatnak, a tót kérdésnek magyar nemzeti szempontból kedvező fejlődéséről beszélni nem lehet."59

Nem kétséges, hogy jól látta a főszolgabíró az ev. egyház szerepét. Azonban ezek megléte miért káros, azzal egyetérteni nehezen lehet.

Békéscsabán az evangélikus egyház dr. Szeberényi Gusztáv szervezésében 1923ban vasárnapi iskolát nyitott. Itt az ifjúságot egyházi dalokra, vallásos énekekre tanították, tanulták az egyház történetét. Itt alakult meg később az egyház ifjúsági énekkara is, amely fellépett más településeken, pl. Mezőmegyeren, Komlóson is. Ennek a vasárnapi iskolának volt egy könyvtára, Baukó György volt a könyvtárosa. Feljegyzései szerint 450 szlovák család kölcsönzött rendszeresen ebből a könyvtárból. A könyvtár állományát a pozsonyi Nemzeti Tanács ajándékozta.60

Csanád-Arad-Torontál k.e.e. vármegyék területén lévő hat szlovák település iskoláiba 1925-ben 1542 tanköteles járt. Vallás szerint ebből 1516 ág.ev. s anyanyelv szerint 1393 szlovák. Ezek csak B. és C. típusú iskolák. (A szlovákságnak sem a Délvidéken, sem az ország más részén nem volt tiszta (A.) nemzetiségi iskolája.) 1935-re ez a kép megváltozik. Míg 1925-ben a tanköteles tanulók 90%-a szlovák anyanyelvű volt, s mindegyik részesült legalább az I—III. osztályokban anyanyelvi oktatásban is, addig 1935-ben 1604 szlovák anyanyelvű tankötelesből csak 1010 fő — azaz 63%-a — részesült anyanyelvi oktatásban. Ezt támasztja alá Kovács Alajos többször idézett munkája is. Szerinte 1933-34-es tanévben Békés és Csanád vármegyék területén 2048 tanköteles szlovák diák nem részesült anyanyelvi oktatásban. Ez a két vármegye szlovák anyanyelvű tanköteleseinek 6,6%-a.61 (Lásd a 7. sz. 8. sz. 9. sz. táblázatot.)

7. sz. táblázat

A szlovákok műveltségi fokozatok szerint 1920-ban és 1930-ban

* A magasabb fokozatokat az alacsonyabba befoglalva.

Forrás: KOVÁCS Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában Bp. 1936. 33.o.

8. sz. táblázat

A magyarországi tanintézetek szlovák anyanyelvű tanulóinak (hallgatóinak) száma és aránya Az 1920/21-1934/35. tanévben

(A szlovák anyanyelvűek népességi aránya 1920-ban 1.8, 1930-ban 1.2%)

* Az 1924/25. Iskolai évről adatok nincsenek.

** A katonai akadémia adatai nélkül.

Forrás: KOVÁCS Alajos : A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában Bp. 1936.35.0.

9. sz. táblázat

A szlovák vagy szlovákkal vegyes tanítási nyelvű elemi mindennapi népiskolák fontosabb adatai az 1933/34. tanévben törvényhatóságonkint

Forrás: Kovács Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a sattisztika megvilágításában Bp. 1936. 34.o.

Csanád vármegyében 1935-re tehát egy községben megszűnt teljesen (Medgyesegyháza) a szlovák nyelv oktatása. Egy községben, Ambrózfalván hivatalosan a C. típusú iskola megmarad, de a hivatal közlése szerint a szülők a csak magyar nyelven történő oktatást kérték. Így valójában a megmaradt öt iskolából Pitvaroson, Csanádalbertin és Pusztaottlakán C. típusú, Nagybánhegyesen B. és C. típusú kisebbségi iskolák működtek. Ezek közül Csanádalbertin az ág. ev. C, Nagybánhegyesen az ág.ev. B., az állami elemi iskola C. típusú volt, de mindkét iskolatípusban ugyanazon tantárgyakat (írás, olvasás, hittan) tanították szlovák nyelven, első osztálytól a hatodikig. Pusztaottlakán a tanító nem beszélte a szlovák nyelvet, azért az evangélikus lelkész pótolta ezt a hittan oktatásakor. Pitvaroson kilenc tanítóból öt nem beszélte a kisebbségi nyelvet, kettő igen gyengén, s mindössze kettő beszélte jól. Nagybánhegyesen a négy fős oktatói karból három jól, egy pedig gyengén beszélte a szlovákot, Csanádalbertin szlovákul csak gyengén tudó tanító volt.62

Az oktatás terén a későbbiek során — főként az egységes rendszerre való áttérés (1935) után — a nehézségek csak fokozódtak, még az evangélikus egyház iskoláiban is. A miniszter 1940 márciusában az ev. püspökhöz írt levelében figyelmeztet arra, hogy milyen áldatlan a helyzet a békéscsabai ág. ev. iskolánál, ahol egy tanító 101 gyermeket, Békéscsaba erzsébethelyi ág.ev. iskolánál pedig 100 gyermeket oktat. Nagybánhegyesen egy tanító 90, Tótkomlóson 82 gyermeket oktatott az evangélikus iskolákban. A kormányzat pedig 1938-ban Pitvarosra igazgató tanítónak azt a Matusik Istvánt helyezi vissza Túrkevéről, aki annak idején pontosan amiatt ment el, mert a pitvarosiak ragaszkodtak szlovákságukhoz. Leveleiből kiderül, hogy csakis a kormányzati kényszernek engedelmeskedik, mivel egyáltalán szívleli a pitvarosiakat.63

Az oktatás színvonalán pedig már alig változtatott a nem magyar anyanyelvű gyermekek népiskolai oktatásáról szóló 25.370/1941. V.K.M. sz. rendelet. A rendelet kimondta, hogy: ahol a létszám szerint indokolt lett volna az anyanyelv oktatása, de az egységes rendszer után sem tértek át arra, ott azt kötelezően be kell vezetni. A mellékletében felsorolja vármegyénként azokat a helységeket, ahol mindenképpen szükséges az anyanyelvi oktatás bevezetése. Szlovákok szempont jából Békés vármegyéből egyetlen települést sem jelöl ilyennek! Csanád vármegyéből pedig csupán Nagybánhegyest említi, ahol kötelezően be kell vezetni a szlovák nyelv tanítását.

Persze, időközben az egyes településeken történtek a helyzet javítására próbálkozások, így 1932-ben Szeberényi Gusztáv javaslatára (Békéscsabán) az ág.ev. iskolákban a C. típusról a B-re kívántak áttérni. Az iskolaszéki elnök erre lemondott. Tótkomlóson közel azonos időben az előzővel ugyancsak az evangélikus egyházhoz adott be indítványt Benyó András és Vajda Endre, kérve, hogy Tótkomlóson a felekezeti iskolákban kizárólag szlovák nyelven tanítsanak. Sőt egy évvel később Békéscsabán a rendőrség tudomást szerzett arról (1933. ápr.), hogy „újabban a legnagyobb titokban egy magánjellegű „kisebbségi" középiskola szervezését határozták el és az ügyben máris bizalmas tárgyalásokat folytatnak."64 Az iskolák ügyében igen nagy hiányosságok voltak. S úgy véljük, Benes Eduard véleménye sok igazságtartalommal rendelkezett, amikor 1931. febr. 5-én a Paris Midi hasábjain megjelent. „A magyar államban a szlovák népnek nincs politikai szervezete. Hogy igazságos legyek, hozzá kell tennem, hogy amennyiben a németekről van szó, ezeknek van ilyen szervezetük. A magyar parlamentben szintén nincsenek szlovák képviselők, a legfontosabb azonban az a tény, hogy nincs tiszta szlovák iskola és kulturális intézmény, amely a szlovák kisebbség létének és fejlődésének biztosítására szükségesek. Ez közvetlen megsértését jelenti azoknak a kötelezettségeknek, amelyek Magyarországot a kisebbségvédő szerződések alapján kötelezik. A magyarok maguk azt hirdetik, hogy náluk 50 szlovák iskola van. Meg kell azonban állapítani, hogy ezekből 47 iskola C típusú, vagyis olyan, amelyekben kizárólag magyarul tanítanak és a szlovák nyelv csupán mint kötelező tantárgy szerepel. Sehol a világon nem ismerik el az ilyen iskolát kisebbségi iskolának.

A másik három iskola B típusú, ami azt jelenti, hogy a tantárgyak egy részét szlovák, egy részét magyar nyelven tanítják, ezek tehát vegyes iskolák. Ismétlem, hogy a magyar statisztikában is kimutatott 150 ezer szlováknak csupán három iskolája van."65

Mindamellett, hogy Benes nyilatkozata sokban egyezik Kovács Alajos 1936ban készült bizalmas munkájával, úgy érezzük, nem volt ez a helyzet „viszonosság" nélküli. Ez a nyilatkozat is része volt a nemzetközi porondon történő támadásoknak. Ekkor Benes még hajthatatlan a magyarok számára is előnyös kétoldalú megállapodásra, egyoldalú előnyökre törekedett. Még nem látszottak kristálytisztán Közép-Európa politikai változásaiban a csehszlovák államot létében fenyegető új szövetségek, és azok nyílt politikai törekvései. Mihelyt ezek észlelése után Benes előnytelen, gesztusértékű kétoldalú megegyezésre is hajlandó lett volna, — a magyarok követelései már túlhaladták azt.

Az oktatás terén bekövetkezett tragikus végkifejletről olvashatunk Dedinszky Gyula munkájában: szerinte az 1940-es évek elejére Békéscsabán gyakorlatilag az összes iskolában megszűnt a szlovák nyelvű oktatás.66

Ebben a mondhatni lehetetlen helyzetben próbált a helyi szlovákság valamennyire változtatni az oktatáson. Az 1941. október 9-én Békéscsabán az ev. egyház gyűléstermében a csabai, komlósi, pitvarosi, csanádalberti, nagybánhegyesi, nagylaki szlovákok képviselőinek jelenlétében megalakult Szlovák Nemzeti Egység Pártja Körzeti Titkárságának megalakulására került sor. A kormányzati, rendészeti szervekkel történt kezdeti viharos összetűzések után nekiláttak az oktatás helyzetének felméréséhez, valamint az igények (szlovák nyelvű oktatásra) összegyűjtéséhez.67 A Kerepecky András vezette csabai titkárság szorgos feltáró munkával összeállított egy anyagot a központ részére, nevekkel aláírásokkal igazolva az igényeket. Ezt a munkát 1942-ben végig folytatták s az 50 oldalnyi anyag kész volt 1943-ban arra, hogy az országos központ a miniszterelnökhöz forduljon — ugyancsak vaskos beadványával — amelyben az országban 19 szlovák tannyelvű elemi népiskola létesítését kérte. Ebben már csupán három alföldi település szerepel: Nagybánhegyes, Tótkomlós, Nagylak. A többi a visszacsatolt területek települései voltak. Ugyanis közben a hivatalok tudomást szereztek a felmérésről és az igények összegyűjtéséről, s a minisztérium, valamint a helyi hatóságok képviselőivel egyenkénti elbeszélgetéseket tartottak a helyi elöljáróságokon, ezzel is presszionálva az egyéneket a visszalépésre. Ezekről az elbeszélgetésekről a helyi SzNEP képviselőknek beszámoltak, ezeket jegyzőkönyvezték 8 megküldték a budapesti országos központnak.68

A háborús események nem tették lehetővé, hogy a szándékok kiteljesedjenek. A háborút követően Magyarországon első ízben 1945 őszén kerül sor a nemzetiségi iskolaügy jogi szabályozására. 1945 október 24-én született meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány 10.030/1945 számú rendelete mely 1945 október 31-el lépett hatályba. Tartalmazta, hogy legalább tíz tanuló szülei kérésére szavazással kellett eldönteni a nemzetiségi nyelv bevezetését. Ez is azt jelzi, hogy a rendelet és megalkotói nem tekintették a nemzetiségeket megillető, alapvető egyéni és kollektív jognak a kisebbségek anyanyelvi oktatásának kérdését. Ugyanis azt külön kérésre szándékoztak teljesíteni ill. biztosítani. Azt azonban el kell ismernünk, hogy ennek ellenére az oktatás, mint lehetőség felvetése, a térség korabeli államai között 1945 után nem igen merült fel, így ez egyben kezdeményező, példajelleggel is bírt. A 330/1946 ME. Sz. rendelet már kiküszöböli ezt a csorbát. Ezzel a rendelettel elismerték a nemzeti kisebbségek kollektív jogának a nemzetiségi oktatást, mintegy ellenpéldát is mutatva így a kialakuló európai népi demokráciák gyakorlatához képest. A Magyar Nemzet tudósítása 1945 -46-os tanévben szlovák oktatás beindulásáról tud a következő településeken: Szegedi Tankerületi Főigazgatóság területén - Kiskirályság, Tótkomlós, Ambrózfalva, Csanádalberti, Nagybán-hegyes, Nagykopáncs, Pitvaros, Szarvas-Ezüst-szőlők; Budapest Vidéki Tankerület Főigazgatóság területén - Perbál, Csobánka. 1946 februárjában aláírt magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása nagy mértékben visszavetette a hazai szlovák tannyelvű népiskolák számát. A félelmek, bizonytalanságok hatására sok esetben a tíz fős igénylő sem volt meg az indítványozáshoz. Az áttelepülni szándékozók voltak csupán akik azt igényelni bátorkodtak. Az 1946/47-es tanévben az országban 13 szlovák tannyelvű népiskola működött, az 1947/48-as tanévben már 16. Egy évvel később az 1948/49-es tanévben viszont már csak 8 iskola működött. Ebben látszik igazán a lakosságcsere negatív hatása. A lakosságcsere végére a 8 iskolából is csak 1 maradt életképes, a többi elnéptelenedés okán megszűnt. Akik maradtak, azok is félelemből, óvatosságból nem a tannyelvű iskolákba íratták gyermekeiket, hanem a nyelvoktatóba. Ezekből az országban 1948/49-es tanév második felében 73 működött 9.900 fő tanulóval, 1949/1950-es tanévben pedig 121-re növekedett létszámuk s ekkor már 12.000 fő tanulójuk volt. 1948 februárjában a korábbi 1946-os rendeletet a VKM módosította, mégpedig úgy, hogy kimondta, a nemzetiségi oktatást azokon a településeken is be keU vezetni, ahol a népesedési adatok alapján nincs tizenöt, azonos nemzeti kisebbséghez tartozó tanköteles gyermek. így nyílik meg 1948/49-es tanévben Békéscsabán a szlovák körzeti általános iskola és kollégium , ahol 142 tanuló kezdte el tanulmányait. A magyarországi nemzetiségi tanügyi lépéseket 1945-1948 között Ján Bobák szlovák történész éles kritikával illeti általában. Ezt az utóbbi békéscsabai évnyitót bohózatnak, bűnök beismerésének minősítette egyik tanulmányában. Amennyiben a száraz tényeket, számszerűsíthető adatokat nézzük, valóban nem lehet derülátó véleményeket megfogalmazni. Ám szélesebb összefüggésekben nézve az eseményeket, meg keU állapítani, hogy a szülők olyan sok, intenzív hatás alatt kellett döntsenek, hogy a bizonytalanság, a félelem inkább visszafogottabbá tette őket. Gondoljunk csak a lakosságcsere kapcsán kialakuló hangos propagandára   a menni és maradók oldaláról egyaránt. Az 1948/49-es tanévben pedig már mindaz érződik ami addig történt. Az öntudatosabb szlovákok kitelepültek, tehát a gyermeklétszám erősen megfogyatkozott. A képesítés nélküli tanárok azért dolgozhattak, mert az előző rezsimben felsőfokú szlovák oktatást elképzelni sem tudott az akkori kormányzat, a Szlovákiából kitelepített — szlovákul jól beszélő — pedagógusok még nem álltak, állhattak munkába. A következő években ők lesznek akik az oktatás gerincét alkotják. Szlovákul megtanították a gyermekeket tisztességgel, ám azt elvárni tőlük, hogy szlovák öntudatra neveljék őket — azután amit alig néhány évvel előtte átéltek — minden jogalapot és emberi érzést nélkülözne.

Bobáknak még igazat is lehetne adni, amennyiben nem zajlik a lakosságcsere, s továbbra is maradnak ugyanazok a mutatók. Akkor lehetett volna állítani, hogy a Horthy-korszaknál is rosszabb időszakot él meg a hazai szlovákság.69

Vizsgálódásunk nem volna teljes, ha nem tekintenénk át a középfokú és a felsőfokú oktatás és a tárgyalt vármegyék szlovákságának viszonyát. Az elemi oktatáshoz képest még rosszabb a kép e két területen. Tiszta szlovák közép- és felsőfokú intézetek nem csupán a két vármegye területén, de az országban sem volt. A tárgyalt korszakban egyedül a Soproni Evangélikus Teológián oktatták a szlovák nyelvet bizonyos tantárgyak esetében. Más egyéb felsőfokú tanintézetben tanszékek sem voltak. Részint azért is, mert a szlovákság körében, társadalmi tagozódása miatt, a felsőfokú képzettség elérése nem jelentkezett igényként. Ezért a szlovák értelmiség száma csekély volt. 1920-ban 329 középiskolát végzettből 117 végzett főiskolát. 1930-ban csak 221 szlovák anyanyelvű végzett középiskolát, közülük 76 végzett főiskolát. A csökkenés tíz év alatt igen látványos. Persze, ezek a végzett emberek sem szlovák nyelven szerezték diplomájukat. Kovács Alajos indoklása szerint olyan alacsony a szlovákság részaránya a magasabb fokú iskolákban, hogy azok részére külön iskolát állítani nem érdemes. A nyelv oktatásáról már nem beszél. Uralkodó volt tehát az a szemlélet, hogy a hazai szlovákság csaknem 90%-ban kétnyelvű, tehát az ismeretek elsajátítására megfelelő számukra a magyar nyelv is. 1936-ban az egész országban két polgári fiúiskola volt, amelyben a szlovák tanulók száma említésre méltó. Ezek: Békéscsaba, ahol 378 tanuló közül 71, azaz 18,8% szlovák anyanyelvű, a másik Tótkomlós, ahol 127 tanuló közül 53, vagyis 41,7% volt szlovák anyanyelvű. Az említett helyeken volt leány polgári is, de itt már az 50-et sem érték el a szlovák anyanyelvűek. Az ország középiskolái közül pedig egy sem volt, amelyben nagyobb számban tanultak volna szlovák anyanyelvűek. 1936-ban az ország területén összesen 36 szlovák anyanyelvű tanult középiskolában.70

A nyelvhasználat kérdése

A Tanácsköztársaság bukása utáni időszak első nemzetiségre vonatkozó rendelete a 4044/1919. M.E.sz.r. a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát mondta ki.

Mindenképpen figyelmet érdemel, s néhány jelentős cikkelyét meg kell néznünk. A rendelet 1919. augusztus 21-én már megszerkesztett, elfogadott volt, ám kihirdetésére — a román megszállás miatt — csak 1919. november 19-én kerülhetett sor a Budapesti Közlönyben.

Egy dolog rögtön szembetűnő. Kifejezései, fogalomhasználata egyértelműen az 1868. XLIV.tc.-re utalnak. Ez arra enged következtetni, hogy a Fridrich kormány is ezt tartotta tárgyalási alapnak s úgy vélték, ez megfelelő keretet biztosít a nemzetiségek élete számára.

Határozottan egyenjogúsít mindenkit mint egyént. Az anyanyelvhasználat kérdését a 2., 3., 4., 5., és a 12. paragrafus alaposan részletezi, de ezekben is a szabad és széleskörű anyanyelv használatot a települések 20%-os nemzetiségi aránya esetén biztosíthatja. Ez az arány a mi esetünkben Békés és Csanád megyében adott, Nógrádban egy-két településre érvényes csak.

A 13. paragrafus szól a nyelv elsajátításának intézményi hátteréről. Anyanyelvi tanszékek felállítását írja elő minden tudományegyetemen. A nagyobb, zárt egységben lakó nemzetiségek pedig lakóhelyükhöz közel képezhetik magukat anyanyelven egészen odáig, „ahol a magasabb akadémiai kiképzés kezdődik."

A 14. paragrafus liberális szellemben fogalmaz, ahol a szabad iskolaalapításról szól s nem csupán az elemi iskolák, de főiskolák esetében is. A közművelődés előmozdítása érdekében széleskörű lehetőségeket biztosít. Egyesületalapításra, közös pénzalap létrehozására is gondol. Eddig a pontig szinte azonos az 1868. 44.tc. nyújtotta lehetőségekkel.

A 15. paragrafus a közigazgatásban próbálja szabályozni a nyelvhasználat, nyelvismeret kérdését. Határozott követelésként írja elő, hogy a közigazgatás emberei a rendelettől számított 2 éven belül kötelesek az adott nemzetiség nyelvét társalgás szintjén elsajátítani.

Pozitív, bizalomgerjesztő hangvétele mögött egyértelműen a béketárgyalásokon való jobb pozíciók elérése, ill. a nemzetiségek megnyerése mint cél húzódott meg; bár a tényleges jószándék sem tagadható meg.

Am mindezen szándékok ekkor már eleve kudarcra voltak ítélve. Tulajdonképpen az 1923-ban megszülető újabb miniszterelnöki rendeletig (4800/1923. M.E.sz.) a határozott kitételekből semmi sem valósult meg, s a közigazgatás emberei újabb két évet kaptak, ami mostmár 1925. decemberével zárult; ezt követően már csak az 1924. II.tc. rendelkezik: újabb két év haladékot adva, amely már 1926 végéig nyúlik. Bár az a kitétel is szerepel, a végrehajtást szolgáló 7500/1924. M.E.sz. rendeletben, hogy olyan egyént lehessen kinevezni valamely közigazgatási posztra, aki annyira bírja az adott kisebbség nyelvét, amennyire az a hivatal ellátáshoz szükséges. (Ki állapítja meg, hol az a mérték, arról nem esik szó.)

Visszatérve a 4800/1923. M.E.sz. rendeletre. Pozitív benne, hogy megengedi: "40 tanköteles esetén az állami és községi népoktatási intézetekben a szülők kívánságára az illető kisebbség anyanyelvét alkalmazni kell tanítási nyelvül."

Kicsit körülményesen, de megfogalmazza a köztisztviselőkkel szemben büntetés kiszabását, ha a megszabott nyelvhasználati szabályokat megszegik.

Tény és hihető, hogy valóban lehettek gondok a köztisztviselők kisebbségi nyelvismerete, nyelvhasználata, nyelvelsajátítása körül. Adataink a törvényeken kívül 1932-ig vannak erre vonatkozóan.

Már a 20-as évek végén mind többször vádolja a magyar kormányt Csehszlovákia a nemzetközi fórumon azért, amiért a kisebbségeinek jogait — amelyek a kisebbségvédelmi határozatokban is szerepelnek — nem biztosítja. Amint azt az előzőekben egy 1931-es esettel szemléltettünk is.

Ezeknek a vádaknak a hatására — Darányi Kálmán államtitkár — összesítőt kér a szlovák települések alkalmazottainak nyelvismeretéről 1932-ben. Ennek eredménye:

Az alkalmazottak többsége helybeli lakos. Általában — Békéscsabát kivéve — a főjegyzők nem tudnak szlovákul. Szarvas esetében nem tudni mit jelent a 12 fő „keveset tudó".71

Csanád vármegyei hasonló adataink 1928-ból valók. Ezek keletkezése annak a miniszteri rendeletnek (74.159/1928) III. köszönhető, amely a kisebbségi nyelveknek a közhivatalokban való használatát hivatott felmérni. Csanád vármegye három járásában: Az elekiben, a nagylakiban és a mezőkovácsháziban összesen hat településen jelentős arányszámban képviseltette magát a szlovákság.

Az eleki járásban Medgyesegyháza község 49%-a szlovák volt (2915 fő — 5939-ből). A nagylaki járás egészében az alább feltüntetett három községben 90%-on felül; egyben 50%-os arány található. Így a járás egészének 38%-a tartozott szlovák kisebbséghez. PL: Pitvaros 93%-a (2992 fő - 3216-ból), Ambrózfalva 92%-a (1051 fő - 1131-ből), Csanádalberti 94%-a (1438 fő - 1523-ból), Nagylak 50%-a (402 fő — 805-ból) szlovák anyanyelvű volt.

hajlamos közigazgatás a valóságban elkobozza azokat a jogokat, amelyeket a törvény betűje és szelleme a kisebbségeknek biztosít."71

Pedig mindazt, amit megfogalmazott a vezércikk írója, csak szép elképzelésnek tekinthetjük, a gyakorlatban semmi nem valósult meg abból a kevésből is, amit a törvények és rendeletek egyáltalán tartalmaztak.

3.  AZ EGYÉN DÖNTÉSÉTŐL FÜGGŐ ASSZIMILÁCIÓS TÉNYEZŐK

A nyelvhasználat szinte minden fontosabb területét megvizsgáltuk. Továbbiakban a nyelvismereti szint vagy a kölcsönös nyelvismeret alakulását vizsgáljuk meg. Nem utolsó sorban azzal a szándékkal, vajon megtörténtre, s ha igen milyen mértékben a nyelvcsere ill. nyelvváltás.

A használt nyelv, az elsősorban beszélt nyelv, a szülői ház nyelve, a gondolkodás nyelve terén bekövetkezett változás, változtatás, egyéni akaratból történt váltás valóban eredményezheti idővel a tudatban, a lélekben történt változást is — a korábbi önazonosság megváltozását.

Balás Károly fejtegetései közül a 20. század elejéről ismert az a vélemény, hogy a beolvadó elem az általános és nemzeti érdekkel szemben csak egyéni érdeket ismerjen s ne külön nemzetiségi, faji érdeket. Szerinte az olvaszt be, aki nyelvét érvényesíti. A beolvasztó elem pedig a beolvasztottak nem csupán nyelvét és érzületét, hanem gazdasági erejét és anyagi javait is maga számára foglalja le. Tehát szerinte a beolvasztás, vagyis az asszimiláció nagy műve a magánéletben a magántevékenység során megy végbe s ezzel szerzi meg a nemzeti társadalom az idegen nyelvű vagy fajú egyént a maga részére. Igen figyelemre méltó megállapításokat tesz a vegyes házasságokat illetően. Megállapítja, hogy ha két különböző nyelvű egyén köt házasságot, akkor a kettő közül az asszimilálja a saját anyanyelvének táborába az új családot, akinek sikerül saját nyelvét gyermekei anyanyelvévé tenni. Így a nagy mű annak a kis embernek a házassági, érintkezési viszonyai, levelezése, gazdasági élete, családalapítása révén megy végbe. Itt látja a nemzeti beolvasztás kérdésének súlypontját.74

Susan Gal a nyelvcserével foglalkozva fontos konklúziónak tartotta, hogy a nyelvcsere nagyon fontos társadalmi, gazdasági, politikai tényezőktől függ. Ugyanakkor hasznosnak véli a belső feltételek vizsgálatát is. Ezek közé sorolja az emberek belső mentalitását, a nyelvhez kötődő, tapadó értékrendszerét és attitűdöket. Ezek határozzák meg — véleménye szerint —, hogy melyik irányba és lesz-e nyelvcsere.75 A nyelv messzemenően befolyással van az egyén tudatára. Az egyes nemzetiségek egyéni ill. kollektív tudata túlmutat a nemzetiségi lét ösztönösségi szakaszán. Ezzel nem lehet születni, hanem a társadalmi fejlődéssel együtt járó egyéni vagy társas tulajdonság, s nem utolsó sorban annak függvénye, hogy milyen társadalmi miliőbe, környezetbe születik bele valaki, és az ott szerzett benyomások hogyan kísérik egész életében végig.76 Egy bizonyos, hogy azok a Magyarország területén élő szlovákok, akik a 20.század első felét megélték s végig magyar közigazgatási fennhatóság alatt, megtapasztalhatták mindazt, amit az elméletek megfogalmazói papírra vetettek. Toleranciáról egyáltalán nem tanúskodtak a módszerek. A türelmetlenség sokszor lemérhető a nyelvismereti statisztika számsoraiból is. 1890-ben magyarul 228 ezer szlovák tudott, míg szlovákul 269 ezer magyar. Ez az 1880-as évhez viszonyítva 2,28%-al több a szlovákok részéről ( 1880:176.693 ). 1920-ra a lakosságon belüli lélekszámukhoz viszonyítva a szlovákok már 81%-a tud magyarul s csak 19%-a nem tud. 1930-ra a magyarul tudók aránya 86,5%, ugyanakkor már csupán 13,5% szlovák lakos nem tudott magyarul.77 Ezek területi megoszlását mutatja a 10. sz, táblázat.

Ha Budapestet vesszük szemügyre látható, hogy az egyes előretörési pontok mely időszakokra tehetők. A csak anyanyelvüket ismerők száma azt mutatja, hogy 1880 és 1890 között egy rapid emelkedés, egyfajta pressziót jelez s ez a politikai és köztörténeti eseményekből visszaigazolható. A másik nagyobb hullám 1900 és 1910 közé esik. (Lásd a 11. sz. táblázatot.)

10. táblázat

A szlovákok magyarul tudása törvényhatóságonként 1920-ban és 1930-ban

Forrás: KOVÁCS Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvilágításában Bp. 1936.32.0.

A jelentős eltérés azt mutatja, hogy a magyarság 56,4%-a 1920-ra nem is akarta egyik nemzeti kisebbsége nyelvét sem megtanulni Budapesten. Sőt ha követjük a 12. sz táblázat számsorait, akkor látható, hogy ugyanott — Budapesten — a kölcsönös nyelvismeret számadatai mutatják, hogy a szlovák fokozatosan kikopó nyelv a magyarok ismeretéből.

12. táblázat

A három főnemzetiség kölcsönös nyelvismerete Budapesten 1900 —1920

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1928. 1. szám 32.o.

11. táblázat A csak anyanyelvükön beszélők száma és aránya Budapesten

1880-1920

Olyannyira igaz ez, hogy 1907-ben amikor rendőrségi vizsgálatot indítottak a Budapesti Szlovák Egyesület ellen, annak iratait beszedték — a közigazgatás évekig benntartotta azokat a hivatalban, mert nem volt kellő számú hivatalnok, aki olyan szinten tudott volna szlovákul, hogy azt folyamatosan lefordítja. Külön pénzt a fordításra pedig nem óhajtott költeni a kerületi hivatal. Ezzel szemben a magyarul is tudó szlovákok aránya felszökött 91%-ra 1920-ra. A 13. sz táblázat hosszabb időhatárra vetítve, de csaknem ugyanazt rajzolja ki, amit a 11-es ill. 12-es táblázat, csak összesítve általában a három fő nyelv elterjedtségét.

13. táblázat

A három főnyelv elterjedtsége Budapesten az 1880-1920

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1928. 1. szám 32.o.

A vegyes nyelvű községek és városok sorában a statisztika 10 magyar-szlovák települést mutat be.

Ezekből 6 Békés és Csanád megyéhez tartozik a többi Budapest környéki település. (Lásd 14. sz. táblázat.) Érdekes jelenségekre figyelhetünk fel. Míg Pit-varos, Sződ és Pilis településeken 1910 és 1920 között a szlovákul tudó magyarok száma azonos szinten maradt, addig a szlovákok magyarul tudása mindenütt ugyanezen időhatáron belül legalább 10% -ot emelkedett. Még Békéscsaba estében közelítenek a számsorok a legjobban. Itt 1910 és 1920 között 8,9%-al nőtt a szlovákul tudó magyarok száma, ugyanakkor 10,9%-al nőtt a magyarul tudó szlovákok létszáma. E szempontok szerint Békésszentandrás esete a legérdekesebb. 1910-től 1920-ra lélekszámuk az összlakosságon belül 20%-ról 8,8%-ra csökken. Ugyanakkor valami „hajtóerő" folytán az 1910-es magyarok szlovákul tudása 1920-ra 5,5%-ról 15,2%-ra növekedett, miközben az iskolaügy tárgyalásánál pont a szlovák nyelv kiszorítását tűzték célul. A települések sorából Nagybánhegyes községben megmaradt a csak szlovákul beszélők aránya az 1910-es szinten, 16,8%. A csak magyarul tudok aránya három településen csökkent 1910-hez képest 1920-ra: Nagybánhegyes, Sári és Sződ. A többieken mindenütt nőtt a csak magyarul tudók aránya. A vegyes nyelvű települések vizsgálata során a magyar-német-szlovák települések esetében kirívó változások a magyarság javára csak Tatabányán mutathatók ki. 1910-hez képest 1920-ra 52%-os a csak magyarul tudók növekedési aránya. A többi települések közül Piliscsabán van még közel 10%-os növekedés, de a többi) (Mezőberény, Tokod, Rákoskeresztúr) településeken alig 1-1,5%-os a növekedés. A magyar-németszlovák nyelvű települések szlovákjainak és németjeinek magyarul tudása 1910-től 1920-ra Tokodon egyformán 40%-körüli, ami igen jelentős. (Lásd 15. sz. táblázat)

14. táblázat

Magyar-szlovák

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1928. 1. szám 27.o.

15. táblázat

Magyar-német-szlovák

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1928.1. szám 28.o.

Van egy magyar-szlovák-román vegyes nyelvű település is. Ez Medgyes-egyháza. Medgyespuszta hozzácsatolásával nyerte igazából román nyelvű lakosságát. A településen közel 90%-ban tudott a lakosság magyarul már 1910-ben is. Így jelentősnek mondható változás be sem állhatott. (Lásd a 16. sz. táblázatot)

A magyar-német-szlovák-horvát-szerb települések sorában találjuk Szent endrét és Pomázt. Mindegyik nemzetiség aránya csökkenést mutat, miközben magyarul tudásuk közelít a 100%-hoz. Azt azonban láthatjuk, hogy a nemzetiségek nem egymás rovására, hanem kizárólag a magyarok javára mutattak fel eredményeket. (Lásd 17. sz. táblázat) Az azonban egyértelműen kitűnik a statisztikai számsorokból, hogy a nemzetiségi, kisebbségi nyelvet beszélőkre ugyanazok a hatások gyakoroltak nyomást, s mindenütt nekik kellett „visszavonulót fújni". Ezeknek a hatásoknak legjobban tudtak ellenállni a szlovákok szempontjából a magyar-szlovák vegyes települések közül is azok, akik lélekszámban megközelítették a 10 ezer főt vagy azt jelentősen túl is haladták, s egymáshoz viszonylag közelebb helyezkedtek el. Ennek feleltek meg a Békés és Csanád megyei szlovák települések. Itt van még esély a megmaradásra, hiszen a magyarul tudás mellett a szlovákul tudás is jelentős százalékos arányt képvisel. Olyannyira, hogy a 10 magyar-szlovák településből 8-ban a szlovákul tudók aránya magasan felülmúlja az 50%-ot. Ez azt jelenti, hogy a kétnyelvűség dominál, de nem tudott egyik nyelv sem végérvényesen a másik fölé kerekedni. Tehát 1920-ig ezeken a településeken a nyelvharc még nem dőlt el. Az iskolák homogenizálása, az egyházak nyelvének homogenizálására való törekvések, a névváltoztatási kényszerek csak ezt az időt követően vesznek lendületet, de nemzetközi politikai események már elvonták a figyelmet, lekötöttek valamennyit az energiákból, amelyek korábban csak a kisebbségek legyűrésére irányultak. A tapasztalatok igen sanyarúak, keserűek, ki-ábrándítóak voltak a szlovákok számára. Ilyen körülmények között élték a szűkre szabott térben kulturális életüket — amint azt a későbbiekben majd látni fogjuk.

16. táblázat

Magyar-szlovák-román

Egy bizonyos, így is helyzetük közelített a végjátékhoz. Az első nagy csapást, az anyanemzettől való izoláltság okozta az első világháború után. Nem volt tovább lehetőség az esetleges etnikai utánpótlásra. Ekkor is, mint általában a tudatilag erősebb szlovák öntudatú egyének távoztak. A második csapást az iskolák hiánya, a szlovák élet (magánélet, közélet) megélhetőségének folyamatos tiltása, unos-untalan a kötelező magyarosodás elrendelése fásultságot, kiábrándultságot eredményezett körükben. A háború borzalmainak megélése után könnyűszerrel megagitálhatók voltak évszázados szülőföldjük elhagyására. Ezek is hozzájárultak, ahhoz, hogy kezdetben olyan arányban jelentkeztek a kitelepülésre. A harmadik csapást maga a lakosságcsere jelenti számukra. Ezt azonban majd egy másik fejezetben taglaljuk részleteiben.

17. táblázat

Magyar-német-szlovák-horvát, szerb

Forrás: Magyar Statisztikai Szemle 1928.1. szám 30.o.

Az asszimiláció elősegítő jelenségének tekintett kivándorlásokat sokszor számításba veszik a lélekszámok fogyásánál. Egy konkrét megye 20.század első két évtizedének levéltári adatait átvizsgálva kiderül, hogy 1900 és 1918 között Csanád vármegyéből összesen 172 fő vándorolt ki az Egyesült Államokba. A legtöbben Nagylakról és Pitvarosról. Ezek között azonban nem volt ritka a román ill. szerb valamint a magyar anyanyelvűek kivándorlása sem. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy az összes 172 főt mint végleges fogyást, veszteséget nem lehet elkönyvelni, hiszen a visszavándorlásról ezek az iratok nem tájékoztattak.78

A 19. század és a 20. század fordulóján készült összesítő táblázat szerint 1899 és 1903 között történt kivándorlások nemzetiség szerinti kimutatása azt mutatja, hogy a szlovák elem öt év átlagában szinte azonos nagyságrendű kivándorlási létszámot produkál, tehát kiegyensúlyozott. A magyar nemzetiségűek lassan, de folyamatosan emelkedő kivándorlási létszáma jelenthetett komolyabb aggodalmat. A szlovákok esetében nem is a trianoni határokra vetített szlovákságot érintették az évenkénti másfél tízezret meghaladó számok, hanem a Felső-Magyarország szlovák vármegyéit. A táblázat szerint az utolsó esztendő (1903) visszavándorlási adatai is megtalálhatók. Ez pedig azt mutatja, hogy 44%-ban a szlovák anyanyelvű kivándorlók visszatérnek. Tehát az igazi kivándorlási veszteség is ennek megfelelően alakul át.

18. táblázat

A kivándorlók nemzetiség szerinti megoszlása 1899-1903

Forrás: Kenéz Béla. Magyarország népességi statisztikája. Bp. 1906. 214., 264. o

Ezekből is kitűnik, hogy a trianoni határokra vetítve a szlovákokat nem érintette érzékenyen a kivándorlás ténye.

Az asszimiláció szempontjából a vegyes házasságoknak mindig nagy jelentőséget tanúsítottak. Ugyanis vegyes házasságon belül történhet meg leghamarabb a nyelvváltás. Ezzel egyidejűleg várható a tudati és nemzetiségi hovatartozás változása is. Úgy látszik a kimutatásokból, hogy ez sem mondható a tárgyalt időszakon belül a szlovákságot létében fenyegető veszélynek. Egy 1897-es összesítés szerint a szlovákok az év házasságaiból 11,57%-ot értek el. Ebből 10,89% szlovák és szlovák között köttetett. A vegyes házasság mindösszesen 0,68%. Ennek is csak 50%-a esik a magyar és szlovák között kötött házasságra. Az összes szlovák házasságok 0,38%-a.79 így ezt sem nevezhetjük a nemzetiség feladás lényeges tényezőjének. Ugyanis 1903-ban az 1897-es arányok és számok teljes mértékben megmaradtak. Igaz ugyan, hogy Budapest esetében 1908-ban ez a százalékos arány már 23%. Azonban még mindig a Budapesten élő szlovákok 77%-a szlovák párt választott magának. 1924-ben pedig ez a budapesti arány megfordul s a további bevándorlási utánpótlást nélkülöző budapesti szlovákság igen gyorsan más anyanyelvű és nemzetiségű párt keres házasodáskor magának.80 Tehát minden valószínűség szerint 1920-ig nem számottevő asszimilációs tényező a szlovák elem életében a trianoni határokon belül, kivéve a már jelentősen megfogyatkozott budapesti szlovákokat. Ugyanezt támasztja alá egy tótkomlósi vőfély (starejsí),Franko János 1888-tól 1924-ig (46 éven át) vezetett házasságkötések jegyzéke (788 házasság kötődött ez idő alatt). Jól kirajzolódik, hogy a tótkomlósiak a 46 év alatt egymás között ill. Pitvaros, Ambrózfalva, Tótbánhegyes (Nagybánhegyes), Csanádalberti, Békéscsaba és Nagylak szlovákságával házasodtak. Így helytálló azon vélemény, mely szerint 1948 után jellemző a lélekszámban időközben jelentősen megcsappant szlovákság vegyes házasodása.81

19. táblázat

A házasulók anyanyelve — 1903

Forrás: Kenéz Béla. Bp. 1906. 110-115. o.

20. táblázat

Vegyes házasságok a Magyar Birodalomban — 1881-1903

Forrás: Kenéz Béla. Bp. 1906. 113. o.

Kovács Alajos 1913-ban megjelent tanulmányában a magyarság és a nemzetiségek erőviszonyait taglalja 1880 és 1910 között. Ezen belül a szlovákokat 5 fő területre osztva: 1. nyugati felvidéki szlovákság a/ zárt nyelvterület b/ magyar-szlovák nyelvhatár 2. keleti felvidéki szlovákság a/ zárt nyelvterület b/ magyar-szlovák nyelvhatár 3. Biharszlágyi szlovák nyelvsziget 4. Alföldi szlovákság 5. Délvidéki szlovákság. Megállapítja: „Igen érdekes, hogy a magyarság éppen a zárt tót nyelvterületen foglalt legjobban tért, tehát a városi népesség magyarosodása folytán gyarapodott, ellenben a magyar-tót nyelvhatáron térfoglalása aránylag kisebb, sőt a nyugati nyelvhatáron nem is egészen kielégítő. Ez az adat is azt mutatja, hogy a magyarság nem annyira a nyelvhatárokon hódít, mint inkább a városokban, még pedig a nemzetiségi területeken fekvő városokban is."82

A felsorolt 5 fő terület közül a Felső-Magyarország nyugat, keleti vagy akár a nyelvhatárok estén is a szlovákok csökkenése 5%-10%-ot tesz ki átlagban az elmúlt 30 év alatt. Az Alföld szlováksága 5%-ról 3%-ra esik vissza 30 év alatt., a Délvidék szlováksága tartotta 30 évvel korábbi szintjét.83

Kovács Alajos azon a véleményen volt még 1910-ben, hogy a magyarság természetes szaporodási rátáján felüli növekedésnek és a nemzetiségek létszámbeli csökkenésének titka elsősorban a belső vándorlások irányának alakulásában van. Szerinte csak vándoroljanak tömegével a városok felé és déli irányba az Alföldre. Ugyanis a városok feloldják tömegüket, a nagy alföldi vidéki mezőgazdaságban, ha nem alakulnak ki tömbös letelepülések, akkor úgyszintén a nagy tömegű magyarságban felszívódnak. Példákat felhozva a városok közül természetszerűleg Budapest kerül említésre, valamint Szeged és Kecskemét. Budapesten 1900-ra mintegy 30.000 fős asszimilációs vesztséggel számol az 55.000 fős bevándorlásból. Szegeden 700 főből 157 tartja meg anyanyelvét, Kecskeméten 500-ból mindösszesen 40 fő szlovák anyanyelvű maradt 1900-ra. Miskolc, mint a nagyvárosok egyike s a magyar-szlovák nyelvhatárhoz közeli iparváros is egyben 1910ben Szegedhez hasonló nagyságrendben bírt szlovák népességgel. Pontosan 749 fő élt Miskolcon a szlovákok közül, mely létszám 1920-ra 486-ra csökkent.84 A munkásság homogenizálódása csak a fővárosban közeledett a beteljesüléshez az 1910-es időszakban. Ekkor a munkásság 82,4%-a magyar anyanyelvű volt. Országosan ez az arány csak 63,1%. Amint már előző fejezetekben már említettük a budapesti szlovák munkások aránya 1910-re 3,6%-ot tesz ki, addig ez az országos arány 10,1%. Ez azt jelentette, hogy országosan az ipar fejlődésével, megerősödött a szlovák munkásréteg is, miközben megőrizte szerepét a hagyományos iparosság is a vidéken.85

Lábjegyzet:

1. BEKSICS Gusztáv: Magyarosodás és magyarosítás különös tekintettel városainkra. Bp. 1883. 66.o.; UŐ.: A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk különös tekintettel a mezőgazdaságra, birtokviszonyokra és a népesedésre. Bp. 1896. II. kiadás 98.o.

2. BÁLÁS Károly: A népesedés. (Közgazdasági tanulmány) Bp. 1905. 540.O.

3. KAPOSI M. L.: A nemzetiségi kérdésről (Pszichológiai alapon) Bp. 1908. 53.o.

4. JÁSZI Oszkár: Társadalmi asszimiláció. SARAH E. Simons: Social Assimilation The May 1901. through January 1902. c. könyvének ismertetése. Huszadik Század 1907. II. k. 650-653.O.

5. JÁSZI Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Bp. 1986. 233-243.0. Bevezette, válogatta és jegyzetekkel ellátta: LITVÁN György; JÁSZI Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Bp. 1982. (Az 1929-es angol eredeti magyar fordítása) 437.0.

6. JANCSÓ Benedek: A nyelvi és érzelmi asszimiláció feltételeinek vizsgálata. Társadalomtudomány 1928. 1-11.o. 4.o.

7. SZIKLAY László: Az asszimiláció kérdéséről Láthatár 1941. 10. sz. 249-252.0.

9. HANÁK Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. Században. Történelmi Szemle 1974/4. 513-536.0.

10. UŐ.: T.Sz. 1974/4. 513.0.

10. Uő.: T.Sz. 1974/. 520.o

11. Uő.: T.Sz. 1974/4. 523-528.0.

12. KARÁDY Viktor: Egyenlőtlen elmagyarosodás, avagy hogyan vált Magyarország magyarnyelvű országgá. Századvég 1990/2. 5-38.0.

13. UŐ.: Századvég 1990/2. 9.o.

14. UŐ.: Századvég 1990/2. 17.o. 32-33.0.

15. SZARKA László: Magyarosodás és magyarosítás a felső-magyarországi szlovák régióban a kiegyezés korában. Adalékok a dualizmuskori asszimiláció természetrajzához. In.: Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. Szerk.: SOMOGYI Éva. Bp. 1991. 35-46.0.; UŐ.: Asszimiláció a 20. századi Magyarországon. Adatok és adalékok a hazai német és szlovák kisebbség elmagyarosodásának történetéhez. In.: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Szerk.: NAGY Mariann. Pécs, 1997. 397-409.O.; SZARKA László: Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában. In.: Dunatáji dilemmák - Nemzeti kisebbségek kisebbségi politika a 20. századi KeletKözép-Európában. 1998. 33- 73.o. UŐ.: Asszimiláció Magyarországon Trianontól napjainkig. In.: Dunatáji dilemmák ....; Bp. 1998. 224-247.0.

16. GYÁNI Gábor: Pojem asimilácie o moderných maďarských sociálnych dejinách. In.: Historia a politika III. Bratislavské sympzium. 1992. Br. 1993. 81-86.0. UŐ.: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság 1993/4. 18-27.0.

17. BEKSICS Gusztáv: i.m. 1883. 54-55.0.

18. UŐ.: i.m.: 60-61.O.

19. KOVÁCS Alajos: A bányászat és a nagyipar hatása a magyarosodásra. Közgazdasági Szemle 1909. 33. évf. 16-29.0.

20. SZARKA L.: Magyarosodás és magyarosítás a kiegyezés korában. 1998. 59.o.

21. BALÁS Károly: i.m. 1905. 390-393.O.; SZÁSZ Zoltán: A magyar kormány tervei a nemzetiségi pénzintézetek állami ellenőrzésére (1902-1904). Századok 1966.118-137.o.; TÓTH István: Szlovák hitelegyletek a századfordulón. AETAS 1992/4. 62-70.O.

21. BALÁS Károly: i.m. 394.o.

23. BENCZE Sándor: Nemzetiségi birtokpolitikánk a háború előtt és után. Bp. 1938. 16.o. 9.o.

24. BALÁS Károly: Nemzeti földpolitika. Közgazdasági Szemle 1910. 149-162.0.; UŐ.: Telepítéseink főszempontja. Közgazdasági Szemle 1909. 314-326.0., BUDAY Barna: Milyen legyen a telepítési törvény? Magyar Gazdák Szemléje 1908. 708-714; 863-869.0.; SEBESS Dénes: Földbirtok mozgalmak Magyarországon. Közgazdasági Szemle 1909. 719-734.0.; Uő.: Földbirtok minimum és a

27. NÉMETHY Béla: Hol van az ország telepítési területe? Bp. 1934. 1-40.O.

28. SAJÓHEGYI István: Földbirtokosaink nemzetiségi és felekezeti viszonyai MSSz. 1930/4.291-298.0.

29. GALAMBOS Géza: Kisbirtokosságunk népesedési jelentősége és fontosabb demológiai adatai MSSz. 1931/7. 639-657.0. 655.0.

30. KOVÁCS Alajos: Az alföldi tótokról Kisebbségi Körlevél 1940/3. 1-10.o. 7.0.

31. LENGYEL Zoltán: Magyar névkönyv. Bp. 1917. 9.o.

32. A magyar állam és a nemzetiségek; A magyarországi nemzetiségi kérdés történelmének jogforrásai 1848-1993. Bp. 2002. 147-148.0. Főszerk.: BALOGH Sándor, Szerk.: SlPOS Levente; C.J.H. V.k. 1896-1907. 358-360.O.

33. LENGYEL Zoltán: i.m. 9.o. 2H.o. 212.0. 213.o; Századunk névváltoztatásai (SZENT-Iványi Zoltán). Bp. 1895.

34. KARÁDY Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis a magyar-zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához. Világosság 1993/3. 33-60.o.

35. KOVÁCS Alajos: A nevek és névváltoztatások statisztikája. MSSz. 1930/3. 228-240.o.; KOZMA István: Családnév változtatás és történelem. Századok 1997/2. 383-452.o. 384.o., 391.o., 394.o., 399.0.

36. KOVÁCS Alajos: i. m. MSSz. 1931/5. 527-528.0.

37. UÖ.: MSSz. 1932/1. 56-57.0.; KARÁDY Viktor-KOZMA István: Név és nemzet. Bp. 2002. 128.o., 148.o., 195.o., 202.o., 306.o., 507.o.

38 PECHANY Adolf: A magya ovenskí národovci do 30. októbra 1918. Trenčn, 1945. 343-344.0.; POLÁNYI Imre: i.m. 1987. 28-29.0.; Štátny ústredný archív SR. (Szlovák Állami Központi Levéltár) Uhorské ministerstvo vnútra - UMV (Magyar Királyi Belügyminisztérium) inv.č. 29. krtč 7., inv.č.42 krtč. 8.; KEMÉNY G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában IV.k. 14-33.0.

39. Csongrád Megyei Levéltár — CsmL — Csanád vm főispánjának iratai IV. B. 451.a. 76. doboz - Új közigazgatási adattár CsA.T. vm. Községeiről 122/1930.sz.

40. Békés Megyei Levéltár — BmL — Orosházi járás főszolgabírójának iratai — IV.B. 417.6673/1893. (Sajnálatos módon a részletes iratok nem maradtak fenn, csak a rövid döntés.); BmL — Bvm alispáni iratok IV. B. 407. — Tótkomlós községnek Csanád megyéhez leendő csatlakozása tban 3234/1907; 3806/1907; BmL - Bvm alisp.iratok - IV.B.407. - Tótkomlós kzsg határozata az összes hirdetések tárgyában 10772/1908; 11888/1908; 18746/1908.; BmL - Bvm főisp. iratai. 394/1911.; Belügyminiszter tótkomlósi képviselőtestület magyar nyelv mellett a szlovák nyelv hivatalossá tételéről. BmL - Orosházi járás főszolg. Iratai: Tótkomlós község Csanád vm-hez való csatlakozásának dokumentuma, határozat - 775/1913; BmL - Bvm alisp iratai.:- Tótkomlós község határozata a községnek járási székhelyé jelöléséről 25076/1918

41. KOVÁCS Anna: A Rákóczi úti szlovák evengélikus templom története. Protestáns Szemle 1998/3.sz. 186-202.O.; Uő.: A budapesti szlovákok egyesületi, kulturális és közösségi élete a dualizmus korában Bp. 2002. (PhD dolgozat kézirat) 107-112.O.

42. BmL - Bvm főispánjának iratai 47/1898.

43. Uo.

44. BmL - Bvm főispánjának iratai 684/1922. Munkácsy Mihály Múzeum (MMM) Bcs. - Történeti Gyűjtemény: Szekerka János hagyatéka — 1935-ből származó Szlovák Művészek Egyesületei tiltakozó levele kormányukhoz (magyar nyelvű)

45. BmL - Mezőberény nagyközség bizalmas iratai 3 biz./1922.

46. BmL - Tótkomlós nagyközség elnöki iratai 63 eln./1936.

47. CsmL - Csanád megye főispánjának iratai 804/1933 főisp. —Elintézést nyert 347/1933 eln. sz. alatt.

48. KÖRÖSI József: Budapest székesfőváros közoktatási statisztikája 1895/1896- 1899/1900. Bp. 1905. 11.o.

49 UÖ.: 1907. 51.o., 55.o

50. Thirring G., 1920.

51. BmL - Bvm főisp. Ir. 264/1900., 861-863.o. 875.o.

52. BmL - Bvm közigazgatási Bizottságnak ir.: 310/1883; 301/1888; 124/1893; 1439/1894; 1531/1895.

53. Jászi Oszkár: A Habsburg-Monarchia felbomlása. Bp. 1982. 423.0. 425.0.

54. BmL - Bvm Közig. Biz. ir.: 1278/1893.

55. BmL - Bvm Közig. Biz. ir.: III.18/1908; 31307.sz irat. 1278/1893. - 1893 dec. 9-én kelt levél.

56 BmL - Bvm főisp. ir.: 292/1909.

57. BmL - Bvm főisp. ir.: 264/1923.

58. G. vass István, 1980. 83.o.

59. CsmL - Csanád vm főisp. ir.: 39/1928.

60. MMM Bcs. — Tört. Gyűjtemény — Szekerka János hagyatéka AFS kulturális aktivisták fényképes kérdőívei — Baukó György saját leírása 1946. okt. 10

61 KOVÁCS Alajos: i.m. 1936. 36.o.; CsmL - Csanád vm Tanfelügyelőjének ir. 1925-27. 2600/1925, 627/1928, 3110/1925.

62 CsmL - Csanád vm Tanfelügyelőjének ir. 51/1935, 2334/1941.

63. CsmL - Csanád vm Tanf. Ir. 777-2/1940.

64. OL-BM - K- 149- 1932-2016-298. lap, 45.1ap; K 149-1933-2339-21. lap.

65. Magyar Kisebbség 1931. (X. évi.) 139-141.0. Benes nyilatkozata a ParisMidi 1931. február 5. számából, magyarul közölték Külföldi lapok szemléje c. rovatban.

66. DEDINSZKY Gyula: A szlovák betű útja Békéscsabán. Bcs. 1987. 271.o.

67. BÖHM Emanuel: Všest'ročnom zajatí. Spomienky na roky 1938-1945. Hatéves fogságban. Emlékezés az 1938-1945 közötti évekre) Matica Slovenská 1994. 190-191.

68. ÚA SR - Bratislava - SSNJ (Szlovák Köztársaság Központi Levéltára - Pozsony - SzNEP) krt.č.4. inv.č.9. iskolaügy; krt.č.1. inv.č.2.1942. Krt.č.l.inv.č.3.1943. iskolaügy Csabán; levelezések; főtitkárság levelezései, krt.č.l.inv.č.4. 1944.; TÓTH Ágnes: Nemzetiségi népiskolák Magyarországon 1943/44 tanévben. Kecskemét, 1998. 203-232.o

69. FÖGLEIN Gizella: Nemzetiség vagy kisebbség - A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon 1945-56. Bp. 2000. 60-61.o., 63.o., 67.o., 68.o., 70-72.o.; FEHÉR István: Az utolsó percben - Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Bp. 1993. 78-102.o., DRAHOS Gusztáv-KOVÁCS Péter: A magyarországi nemzeti kisebbségek oktatásügye 1945-1990. In.: Régió 1991/2. 167. 192.0. BALOGH Sándor (szerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai 1848-1993. Bp. 2002. 313-315.0., 320-322.o. 372-374.o.; BOBÁK János: A magyarországi szlovákok küzdelme a nemzetiségi jogokért 1945-1948. In.: A budapesti szlovákok kulturális öröksége. Bp. 1998. 216-222.o.; LÁZÁR György: Szlovák iskolaügy Magyarországon (1945-49). Századok 1983/6. 1359-1375.0.

70. KOVÁCS Alajos, 1936. 17-19.o., 35-36.0.

71. Magyarság, 1933. április 5. 3.o.

72. CsmL Csanád - Arad - Torontál vm főisp. ir.: 317 eln./1928.

73. Magyarság, 1933. április 5. 3.o.

74. BALÁS Károly: Népesedés. Bp. 1905. 383.0., 385.0., 387.0., 388.0.

75. Susan GAL: Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Régió 1991/1. 66-76.o. 66.o., 75.o.

76. FEHÉR István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945-1990. Bp. 1993. 27.o.

77. VARGHA Gyula: A magyar nyelv hódítása az utóbbi tíz év alatt. Közgazdasági Szemle 1892. 254-278.0.

79. VÍZAKNAI Antal: A magyarság és a nemzetiségek az új statisztika szerint. Közgazdasági Szemle 1898. 680-691.o., 687.0.

80. THlRRING Gusztáv: Budapest székesfőváros statisztikai zsebkönyve 1924. Bp. 1925. 24.o.; UŐ.: Magyar városok statisztikája. Bp. 1912. 165.o.; KENÉZ Béla: Magyarország népességi statisztikája. Bp. 1906. 110.o. 111.o.

81 TÓTH István: Adalékok a Délkelet-alföldi szlovákok történetéhez. Együttélés- asszimiláció. Magyaro-sodás-névmagyarositás. 1868-1946. In.: Magyarok és Szlávok. Szeged, 1993. 227. o.

82. KOVÁCS Alajos: A magyarság és a nemzetiségek erőviszonyai. Magyar Társadalomtörténeti Szemle 1913. 187.0.

83. UŐ.: 175-198.0.

84. KOVÁCS Alajos: A belső vándorlások Magyarországon. Közgazdasági Szemle 1910. 34.évf. 301-318.o., 314.0., 316.0., 318.0.; MOZOLOVSZKY Sándor: Miskolc lakosságának összetétele. Magyar Statisztikai Szemle 1930/5. 353-386.0., 361.o.

85. KENDE János-SlPOS Péter: Ipari munkásság és asszimiláció Magyarországon 1870-1910. Történelmi Szemle 1983/2. 238-254.0. 243.o.