|
|
No, aj toto sa vo sveťe stálo. Edon kráľ mau ženu peknú. A naroďilo sa mu eno ďieťa, chlapec. A pri póroďe mu žena veľmej ochorela. Aľe tak ochorela, že aj zomrela. Aľe kin ešťe nezomrela, kin žila, tak si prosila veľmej muža, žebi na chlapca veľmej mau starosť, čo sa aj ožení, aľe žebi to nedopusťiu, jej muž, žebi tá macocha zo s chlapcon zľe zachoďila. Tak jej von aj sľúbiu, že veľmej dá pozor na chlapca, žebi sa tomu ňič na sveťe nestálo.
No, dobre, tak chlapec riasou. Aj do škoľe choďiu a bou veľmej múdri. Veľmej sa dobre učiu. No, tak oťec sa mu spituje, že:
No, dobre, aľe keď mu žena zomrela, von sa ožeňiu. A zau si hát enu osobu za ženu, tak chlapec mau macochu. Aľe von si to dobre zašťiepiu v hlave, kráľ, že čo mu žena zanahala. Žebi na chlapca veľkí pozor dau, žebi hát zľe macocha ňezachoďila s ŕlin.
No, dobre, von sa poton ožeňiu, keď tento chlapec hlásiu hvezdáron, že či ho ta veznu za učňa. Tak títo, siedmi boľi, títo múdri majstri, čo ho učiľi, tak prišľi tatan g ocovi, gu kráľovi a mu poviedaľi, že jeho sin je veľmej múdri, aľe ešťe múdrejší buďe. L'en žebi ho spoveriľi na ňich, že ho oni viučia za múdriho človeka. Že buďe šecko dobre znať.
No, dobre, a von keď sa už poton ožeňiu, už mu chlapec ňebou doma, aľe mu tí múdri majstri poviedaľi, že zaťiav, kin sa chlapec ňeviučí, čo zakiav buďe, za edon rok ľebo dva ľebo tri, zaťiav chlapca domou ňepusťia. L'ebo žebi chlapec sa voľačo ňemíľiu. Nak sa ľen učí, a už póton keď sa visloboďí, že sa viučí a domou príďe, poton paňe, móžťe si ľen pohútať, že akiho rnúdriho chlapca buďeťe mať, akí múdri buďe, akíe múdrie reči ván buďe rosprávať.
No, sa kráľ aj uspokojiu, chlapca ta dau, tan bou u hvezdárov. Aľe keď sa ožeňiu, tak hat vraveu si žeňe, že von má eniho múdriho chlapca. A ona vraví, že ona bi ho tak kcela viďiet, že akí je múdri, opoznať sa s ňin, Hat ona mu je už mať, a von jej je už sin, ona ho tak žala, ako za šína, a ona nemala ďeťi ešťe zo s kftazon, aľe takto mala bratov, sestri, tak ona bi bola veľrnej lačná bívala na ten kráľovskí majetok. A že mau toho siná, tak ona ta bi bola kcela toho kcela, žebi ako siná bola zmárňila, ľebo čo, žebi ftemau siná. Žebi po jeho smrťi, ľebo von bou starši, ako mu žena, žebi po jeho smrťi kráľovej, jej ostáu šecok majetok.
No, tak zaťiav ždi si prosila muža, že:
— Otpíš už tomu tvojmu sinovi, že nak príďe domou, nak viďín, že akí je múdri, akí je pekní, čo je, ako je. Otpíš mu.
No, tak mu oťec otpísau, že sa ožeňiu, a že macocha bi ho veľmej kcela viďieť, opoznať sa s ňin, že či bi ta mohou domou prísť. A von poviedau tin hvezdáron, že ma oťec veľmej domou volá, sa ožeňiu a žebi ma macocha kcela viďieť. Tak že či mózeň tajsť domou?
Tak mu vravia:
— Počkaj, chlapec, iďeme najdriev hviezdi pozrieť, že keď, ťa tak veľmej domou volá tá mať aľebo oťec, že čo ťa čaká doma, či radosť či žiaľ.
Tak tí múdri majstri hneď po hvezdách vizeraju, vizeraju. Ľen ždi ľen na to dvošľi, že ho ňešťasťia doma čaká. Že ho ňešťasťia doma čaká.
No tak: — Aľe za to ťa vraj pusť íme domou. Za to choj.
Aľe poton zas ľen si pohútaľi: — Ňi. Ňepóďeš domou, ľen keď sa viučíš. Tak aj otpíšeme ocovi, že keď sa viučíš, prepusťíš, tak môžeš tajsť domou.
No tak aj tak bolo. Keď sa už von viučiu, veľmej bou múdri, prepusťilľi ho títo múdri siedmi majstri, aľe mu to poviedaľi, že:
— Vieš, sinák, ťeba veľkvó ňešťasťia čaká doma, aľe ľen tak sa retuješ toho veľkiho ňešťasťia, ak za seď en dňí eno slovo nepovieš, ňeprevravíš, tak buďeš, akobi si nemí bou. A netráp sa, čo ťí čo povie aj macocha aj oťee, či čo poveďia, ti ľen čuš, ňevrau ňič. Príďe ten čas, že buďeš rosprávať. A ti, že za seďen dňí ňebuďeš rozprávať, tak ťa každí ďen veľkvó ňešťasťia čaká. Aľe mi ťa po tie seďem dňi každí edon osobiťe obráňime od toho veľkiho ňešťasťia.
No, tak dobre. Tak hát si písau ocovi, že todi a todi že póďe domou, žebi ho čakaľi. Tak ho oťee veľkou pompou čakau, už tánvo na álomáši, aj hát táto macocha. No, tak chlapec dvošou, začau mu oťee rosprávať, boskávať, aj macocha mu vraví. Aľe chlapec ľen vizerau, ňič ňevraveu. Tak sa mu oťee veľmej nahňevau, že či si von za to dau siná viučiť, za múdriho, za hvezdára, ľebo za múdriho, žebi oňemeľi siná! Veď tento ňevie rosprávať ! Je nemí! Šakovo mu vraveľi. Prečo ňerosprávaš? Biľi ťa? Oňemeu si? Ňevien, čo. Aľe von ľen vizerau, ňič ňevraveu. Ňič. Aňi slovo ňevraveu.
A ona vraví, táto macocha:
— No, ňetrápťe sa, paňe, veď ja ho rozvravín na večer.
Tak hát tak maľi osobitnú chižu, osobitnú chižu mau aj kráľ, ďe spávau, aj táto macocha. Aj von. No, tak večer, keď už bolo pozďe, tak sa ona sprasla tanú k ňemu, a začala ho boskávať, začala ho chitať, a kcela ho na zľie skutki naviesť. Aľe von ju ždi ľen od seba odstrčovau, slovo ňepovedau, ľen odstrčovau. A keď ona to viďela, že nezvládala s ňin, tak si začala vlasi trhať, hábi trhať a začala kríkať na retu. A kríkala:
Tak sa mu oťee veľmej nahňevau. Aľe von ľen vizerau, chlapec, ľen vizerau, ňič ňevraveu, ľen vizerau. Tak sa tak nahňevau mu oťee, že ráno roskázau enimu bírešovi, žebi zapriahou do koča a žebi ho taňiesou pod šibenicu, dau ho obesiť. Že keď von takvó smeu von z jeho ženou pokonať, že hát von jej hábi, vlasi dotrhau, tak roskázau, dau ho na šibenicu odviesť. Ako tajšou — aľe von ňevraveu ňič, ľen sadou na koč, šou. Ako tašou cestou, tak sa mu hňeď edon prví, ten múdri majster predstaviu. A zastaviu koč a poviedau, že:
— Ďe táďeťe?
Von ňevraveu aňi slovo, ľ en bíreš mu vraveu:
Tak sa vráťiľi aj zo s kočon aj zo s chlapcon. Tak hňeď hlásiľi tan v kašťieľi kráľovi, že tu múdri majster a že sa kce s kráľon zhovárať. Tak hát von hňeď vraveu, žebi iba išou tanú. Ho pusťiľi tanú, hát tan, ďe kráľ bou, do chiži, a oťec mu hňeď doňho, že:
— Ešťe si sa srneu mi pred očí predstaviť ? A čo sťe spraviľi s mojin sinon? Nerospráva! Oňemeľí sťe ho. Môjho dobrího siná! Nerospráva! Aľe ešťe čo bi aj nemí bou, aľe je aj priezočiví, už vraj terás prišou domou, a už mi vraj kceu ženu bantovať.
A von mu vraví, ten múdri majster:
— Neunáhľiťe sa, pane, váš sin je ňi nemí. Príďe ten čas, že buďe rosprávať. Aľe terás zas je tak, že terás ňernóže rosprávať. A poton žebi sťe vi to ňeobanovaľi. Siná si dáťe obesiť, a poton sa presvečíťe, že váš sin je v ňičon ňi vina. Tak žebi sťe ňeobanovaľi, tak ako ván povien edon príklad.
Žiu edon — kalmár sa volau. A ten kalmár mau eniho rnúdriho psa, veľrnej. A maľi eno takvó ďieťa v duchňički, čo v bevčove ľežalo. A tomu ďieťaťu oťec, mať kopaľi tánvo na porťe, a ďe sa zau, tan sa zau, edon had sa sprasou do chiži. A ten had sa pravo na ten bevčou zahoďiu. A v ton bevčove ľežalo jin ďieťa. No a ten pes veľkí to viďeu. Tak ten pes to viďeu, tak sa zahoďiu za tin hadon, ľebo už had na bevčov sa škriabau. A ten pes sa zahoďiu za hadon, žebi ho hada zmárňiu, žebi ďieťa ňezadrhou. Nepopichau. Tak sa tak mocovau ten pes s tin hadon, že sa mu aj ústa dokrvaviľi, aj ho zvládau, aľe hada čo zadrhou, tak to sa pot posťeľ sa šmiklo, aľe ako sa na had zahoďiu, tak sa bevčov koprcou. A malvó ostalo na spotku. aľe na duchňičkách, tak že sa maľimu ňic nestálo. A žena, toto zinďe tanú, a viďí, že je bevčov koprcnutí, a kríka mužovi, že:
— Poťe, poťe, zabiťe psa, ľebo nán ďieťa zožrau. Takie sa mu ústa, iba krú!
A ten žebi sa bou presvečiu, či je pravda, ľebo ňi, tak ten iba Čoniesou sekeru, žabiu psa. A poton už keď psa žabiu, viďeu, že ďieťa je pri živoťe, a had je tan pot posťeľov hat zadrhnutí, skazení, že pes jin ďieťa retovau od hada.
No, tak terás si tento príklad tak vezňiťe, ten, tá žena, je taká zlosná, ako vaša žena. Ľebo tá žena, toho kalmárova, žebi sa bola presvečila, že či jej žije ďieťa, ľebo ňi, aľe hneď iba mužovi kríkala, a ten chitrí žabiu psa, a közbe pes retovau ďieťa od hada. No, tak žebi sťe aj vi ňeboľi takí náhľi, a žebi šte sa tak ňeunáhľiľi, ľebo vaša žena sa podobá tomu kalmárovej žene. Vi sťe takí chitrí, ako ten, čo si psa žabiu. Tak žebi sťe aj vi tak ňeobanovaľi, ako ten kalmár aj zo ženou, že poton plakaľi. Ľebo poton sa presvečiľi, že ďieťa žije a had zdochou, no. Od hada ďieťa ratovaľi.
No, tak toto povirosprávau ten múdri majster tomuto kráľovi, tak mu tak preniklo srce, tak pravdu mu dau. Hát mu zaďakovau, že tak je, pravda je.
No, dobre, poton na večer zas takvó pokonaia žena, že zas sa kráľ tak nahňevau, že aj na druhí ďen dau na šibenicu odviesť chlapca. Tak sa mu zas predstaviu druhí. Tak sa aj ten spítau, že:
Tak sa hlásiu poton kráľovi druhí múdri majster. Tak aj do toho. Aľe múdri majster veďeu, že prečo ňerospráva sin. Tak aj do toho, že:
— Oňerneľi sťe mi siná, ňerospráva mi sin, iba mi takvó robí ďejakie prekážke. Čo sa mňe to nepáči. Tak je von ňinaslúžení iba na šibenicu.
A vraví ten druhí múdri majster, že:
— Ňeonáhľiťe sa pane! Žebi sťe ňeobanovaľi! Žebi sťe tak ňeschoďiľi, ako ena žena schoďila, čo si muža veľmej ľúbila. A keď jej muž zomreu, tak ho veľmej ľúbila, že si dala pri hrobe spraviť enu chižku, a tan bívala v tej chižki. To poviedala, že ona už aňi v ďeďiňe bívať ňebuďe, ľen pri jeho hrobe. A tak ho veľmej ľúbila, že ona tan kcela vo dňe v noci pri hrobe jeho. A v ton temetővé boľi pán Kristus obesení. A popri pána Kristovi boľi dvaja lotri. Na posmech, čo tan boľi položení. A edon na tich lotrov merkovau edon, človek, žebi toho lotra ňeukradou nikto, žebi tan posrneškedovau, tí lotri, žebi tan posmeškedovaľi pána Krista. Tak mu tak bolo poviedanvó, že ač ňebuďe ždi stáľe tan merkovať, že voľak mu ukraňe s tich lotrov, tak že jeho obesia tatan. Von poď e na to mesto. A bolo v zime. Bola veľká zima. A viďeu, že v tej chižki svetlo horí. Tak si hútau, že čo bi ľen za enu minútu sa mohou tajsť tanú zohriať, ľebo mu je veľmej zima. Tak klope na oblok, a tá žena sa ozvala. Tak jej volá, že:
— Kto si ti?
— Ja son ena taká žena, čo son si muža veľmej ľúbila. A muž mi zornreu, tak son si sen dala ehižku spraviť, žebi son ďen-noc tu bola pri ňon. Ľebo ja son si muža veľmej ľúbila.
Vraví jej, že:
— Ja na žiane zľie skutke ťa nebuď en navádzať, ľen sa kcen zohriať, ľebo mi je veľmej zima.
No, tak poton sa ľen nahútala, tak mu hovorí:
— No, tak ťa ľen pusťín troška zohriať, ľen chibaj, aľe poton choj tavo!
Zišou von tanú, pozrie mu do očí a tak sa jej zapáčiu, ľebo bou pekní chlap. A tak začala sa usmievať naňho a mu vraví:
Vinďe voka, tak sa zľakou veľmej:
— No, viďíš, čo zme mi naparaťíľi. Už mi ukradľi eniho lotra, a to mi bolo poviedanvó, že ač ukranu eniho lotra, tak mňa zabiju a mňa tatan položia mesto ňeho. Aľe pán Kristus na posmech misia mať tich dvoch lotrov tan. Tak terás mňa zabijú. A ona vraví, že:
Aľe že tomu lotrovi chĺbeu edon pršťok, aj zubi mu chĺbeľi, mu boľi vibitie!
— Tak vibijen mu aj zubi a pršťok mu otsekňen! A ja ťeba aj tak ňedán, žebi tan zakvačiľi.
Tak aj spraviľi. Vihrabaľi jej muža, čo bou pochovani. A obesila ho, pršťok mu oťala, aj zubi mu vibila po smrťi.
No tak, pane, sťe rozumeľi dobre túto poviecku? Tak vaša žena je just taká verná ván, ako tá si bola mužovi verná. A po smrťi ho aj obesila aj prst mu oťala, aj zubi mu vibila, tak aká mu bola verná? Tak vaša žena sa just podobná k tejto žene. Tak žebi sťe poton ňeobanovaľi to, že si siná dáťe obesiť, a vi máťe takúto falešnú ženu v dome. Lebo toto, že dáťe si siná každí ď en obesiť, tak toto je ľ en vaša žena vina šeckimu. A to ňi váš sin. Lebo váš sin je múdri. Príďe ten čas, že vás sín bude rosprávať, ľen ešťe troška čakajťe. Aľe príďe ešťe ten čas. Tak každvo, šes dní ho ždi dala, ždi dau na šibenicu odviesť. Ždi takvó spravila mu žena, že sa tak nahňevau, že hat miseu ho zas ľen poslať na šibenicu. No, už poton na šiesti ďen keď ho vráťiu ten siedmi múdri majster, tak mu za každin takí príklad poviedaľi títo múdri majstri, že ždi kráľovi preniklo srce, a pravdu dau a zauznau, tak si otpusťiu sinovi, že ho ňedau obesiť.
No, tak na šiesti ďen aj todi vráťiľi siná, a poviedau kráľovi:
— Paňe, vipočúvajťe ma, pekne vás prosín. Ja ván ľen teľko terás povien, že zajtra si povolajťe rodinu, koho ľen kceťe, koho ľen známiho máťe, a spravťe veľkú hosťinu. A tá hosťina buďe na to znamenať, že váš sin buďe rosprávať. A tak ho každí počujeťe, že akí je múdri váš sin. A toto pokonajťe a zaťiav sinovi, ňenňevajťe sa na siná. Aňi ho ňedajťe obesiť, poton ač viďíťe, že váš sin je chiba, tak ho móžťe, aľe zaťiav ho ňedajťe na šibenicu, žebi ho obesiľi. A zajtra toto spravťe.
No, tak hát ona sa mu už ždi spitovala:
Ju to veľmej bantovalo, že: — No, húú, tak bi bola chorá do toho. Veľrnej ju bantovalo, že sa hát ňevidarilo chlapca obesiť. Tak táto jeho žena mala slúžku. Mala komorňičku, mala sakáčku. A to Secia traja boľi chlapi. A šecia traja boľi v ženskich hábov obľečení. No, tak poton keď už na siedmi ďen začau už sin — šecok vendég bou voveňe, hosťia šecia tan boľi a tak keď mu už začau sin rosprávať, tak si pekne predpítau šeckich hosťov. A poviedau, že na to bou edon veľki ok, že von za šes dňi ňemohou rosprávať. Uebo ač bi von bou za šes dňí prevraveu, tak bi ho už boľi dávno obesiľi. Aľe že čušau, tak ho to mentovalo od šibenici. A von to terás šecko iďe vikladať, ako von domou prišou, čo sa s ňin ďialo. Tak tie večere, čo ona s ňin robila. Tak šecke vikladau, šecke povikladau.
— Prví večer hneď sa sprasla ko mňe. A ja son ju darmo odstrčovau, ona na silu sa kcela ľúbiť, na silu na seba ziať. A je son to ňekceu, ľen son ju odstrčovau, a za to, že sa jej toto ňevidarilo, tak za to začala vlasi, hábi trhať. A hnev na vás doniesla, na vášho siná. Tak vi sťe mňa za to daľi, apo, roskázaľi, žebi ma obesiľi, že sa vašej žene ňevidarilo to, čo kcela.
A tak keď von toto šecko virosprávau, ľebo ňevien tie poviecke druhie, že čo boľi druhie, ňepametán. A tak poton vraveu:
— Tak apo, ač mňe vi toto ňeveríťe, že akú máťe vernú ženu v dome. A tie boľi poobľiekanie: slúžka, komorňička aj sakáčka. Sečke boľi. Ena bola v ťelovich hábach, ena bieľich, ena svetľich.
— Tak ač vi mi toto ňeveríťe, že akú máťe ženu falešnú, tak tu, pred šeckima dajťe vizľiecť tie, tri ďiovke. Tú tich bieľich hábov, tú tich svetľich hábov a tú tich ťelovich hábov. Ak sa ďiovke, tak jin bečületšértéš veľmej zaplaťín, aľe uviďíťe, že kto sa tie ďiovke. Či sa ďiovke, či sa chlapi?
Hát tak pred šeckima hát šecia to ríďiľi, že dou, dou vizľiecť, dou vizľiecť. No, tak šecia traja boľi chlapi. To jej boľi frajeri, šecia traja.
— No, tak viďíte, apo, že akú sťe vi maľi ženu. Frajerou držala. Mfta kcela sklamať. Na mňa naklamala, mňa bi sťe ta boľi dafi obesiť bez vine. Tak za toto son ja za šes dňi ňerosprávau, ľen terás, siedmi ďen. Aľe mi tam boľi aj múdri majstri šecia na tej hosťine. Tak poton von začau plakať aj od radosťi aj od žiaľ u. A poton si aj hútau, že hát naozaj, tak je pravda, že ona bola vina, jeho žena. Aj tí múdri majstri mu poton to dupľíkovaľi, že čo ako bolo, tak na siedmi ďen ju dau obesiť, tak na siedmi ďen ju taňiesľi na šibenicu, jeho ženu, a tú obesiľi, tan ďe maľi tohto siná obesiť.
1981. január 8.
 |
| Nástenná maľba Žofie Farkasovej |
| Farkas Andrásné falfestése |
Élt egyszer egy király. A feleségivel együtt. Na, a felesége állapotos vót, de a szülés alkalmával, akkor meghalt a szülészetbe a felesége a királynak. És a fiú megszületett, hát a kisfiú árván maradt.
Na, mielőtt az asszon meghalt vóna, a felesége, nagyon kérte az urát, hogy arra a fiúra nagyon, de nagyon vigyázzon. Mer ő úgy érzi, hogy meg fog nősülni. És arra kérte, hogy az a mostoha asszony, aki a felesége lesz, ne bánjon rosszul a fiával. Mer őneki talán nem lesz a földbe nyugta, hogyha ő talán érezné, habár nem is érzi, hogy az ő fiával valaki nagyon rosszul bánik. Nahát akkor az asszon meg is halt, a királynak a felesége. Hát a kisfiú valahogyan felnevelkedett, nagyon okos vót. És többször kérdezte az apja tölle, hogy:
— Mi szeretnél lenni, kisfiam?
— Hát apukám, tudod, én szeretnék valami olyan lenni, hogy én a csillagokat nagyon szeretem nézni, hogy valahogyan én a csillagokból valami vizsgálatot tudjak letenni.
— Hát jó van, fiam. Ha az szeretnél lenni, akkor maj fogok beszélni a bölcsekkel, akik a csillagokat vizsgálják, és ha vállalják, hogy téged bölcsnek kitanítanak, akkor odaadlak nekik.
Hát örült a fiú nagyon, hát mikor mán megnőlt a fiú, hát oda is adta bölcs mestereknek, hogy tanítsák ki, a csillagokat vizsgálja, és abból hogy tudjon valamit.
Hát meg is ígérték, heten vótak, ezek a bölcsök, hogy a fiút ki fogják taníttatni csillag által. Na, mikor a fiú elment, akkor a bölcsök aszonták neki, hogy egyhamar ne várja a fiát haza, mer ha nagyon okos, akkor a fia csak akkor fog hazajönni, ha mán mindent jól fog tudni. De a fiának mán ártalmára vóna, hogy ha a tanulást közbe megszakítaná.
Na, jó, a fiú elment, de az apa, a király közbe megnősült. Hát annak a feleséginek mesélte, hogy neki milyen okos fia van. De azt annyira bántotta, hogy olyan okos, meg olyan okos, mindég mondotta az urának, hogy ő szeretné a fiút látni, meg hallani, hogy milyen okos, beszélni vele.
De aszonta a király, hogy egyhamar nem engedik haza, mer azt javasolták a bölcsök, hogy ha hazaengedik, megzavarják a tanulást neki. Már csak akkor engedik haza, ha már jól mindent meg fog tanulni, hogy ha már okos lesz. No, úgy is történt. Hiába könyörgött, a felesége, csak maj egyszer írt a fiú, vagyis a bölcsök írták az apjának, hogy no, ekkor és ekkor mán a fiú haza fog menni, és maj elmond mindent, hogy milyen okos.
Hát jól van, a mostoha nagyon nehezen várta. Nade előbb aszonták a bölcsök, hogy addig nem engedik haza, míg a csillagokat meg nem vizsgálják, meg nem nézik, hogy mi várja őtet otthon. Öröm vagy bánat. Hát nézik a bölcsök, nézik a csillagokat, hát az egyik aszongya, hogy: — Jaj, fiam, aszongya, téged nem jó vár otthon, közbe szerencsétlenség, de szomorúság. Jobb vóna, ha talán haza se mennél! Node ha mán annyira hí apád haza, annyira kíván, hogy lásson, akkor csak eredj. De azt szigorúján megmondjuk neked, hogy hét napig egy szót ne szóljál, mer ha te hét napig csak egy szót mondói, akkor nem tudunk megmenteni a haláltól. De ha nem fogsz szólni egy szót se, akkor megmenekülsz.
No, jó. Akkor írták a bölcsök, meg ő is, hogy ekkor meg ekkor haza fog érkezni. Hát az apja nagyon büszke vót rá, nagyon nagy pompával várta haza, hogy maj hát haza jön a fia, örült nagyon neki. Hát mikor hazaért a fiú, megcsókolta az apját, hát az anyját is megcsókolta, az anyja meg körülfogta, körülcsókolta, szólnak hozzá, de a fiú semmit sem szól, egy szót se. Akkor az apja kezdi mondani: — Hát azér adtalak én oda, hogy némán tegyenek téged! Vagy a sok tanulásba néma lett bellöled, némán tettek? Vagy mi van veled?
De ő nem szólt egy szót se, nem szólt, csak hallgatott, hallgatott. Nézett és hallgatott.
No, jó van. Aszongya a mostoha:
— No, bízd csak rám, maj én szóba hozom őtet estére!
Hát eljött az este, besötétedett. Különszobája vót a királynak, külön-szobája vót feleséginek, és különszobája vót a fiatal izének, a fiának.
Hát ez a gonosz mostoha belopózott a fiúhoz éjcaka, és elkezdett szerelmet vallani neki. Elkezdte csókolni, fogdosni, mászott rá. De a fiú csak lökte el magától. Lökte, lökte. Egy szót sem szólt, lökte. Amikor mán az asszony tudta, hogy mán nem boldogul a fiúval, akkor elkezdte a ruháját tépni, a haját tépni, és elkezdett kiabálni, hogy:
— Segítség! Segítség!
Erre beszaladt a király, hogy mi van?
— Jaj, gyűjjön, gyűjjön, mentsen meg a fiától, mer lássa, mit csinál a fia? Ugye milyen gonosz? Beszélni nem akar, nem akart, nem is akar, de erőszakot akart rajtam venni. Nézze, hogy. A hajamat is tépte, hogy! Ruhámat is tépte, hogy! Én nem akartam... Hát nem akart néki hinni vagy szeretni őtet.
Hí, az apja nagyon megharagudott rá. Hát te ilyen meg ilyen csirkefogó!
Hát azér jöttél te haza, hogy még a feleségemmel ezt tegyed!
Hű, nagyon megharagudott, és mindjár reggel megparancsolta a béresinek, hogy fogjon be a hintóba, és a fiát vigye az akasztófa alá, hogy... rendeletet adott, hogy a fiát akasszák föl.
Hát jó van. Be is fogott a kocsis. A fiúnak mondták, hogy üljön föl a hintóra. A fiú föl is ült a hintóra, de a fiúnak a bölcsök megmondták, hogy mikor legnagyobb bajba lesz, ők mindég a segítségire lesznek. Hát vitte az akasztófa alá a béres a hintón a fiút. Mentek, akkor elébük jött egy bölcs mester. S aszongya, hogy:
— Álljatok meg! Hova mentek?
— Hát aszongya -— a király azt a parancsot adta ki, hogy vigyem a fiatalurat az akasztófára, mer az éjjel rosszul viselkedett, erőszakot akart venni a feleségin, de az nem engedte, hát megparancsolta, hogy akasszák föl a fiát.
— No — aszongya. — Visszafele, nem mentek sehova! Én előbb akarok beszélni a királlyal, és azután nem bánom, ha föl is akasztják, de adddig nem!
Visszafordultak. Hát oszt jelentette, mondta a béresnek, hogy jelentse a királynak, hogy egy pár szót akar vele beszélni, hogy visszajött a fiával is. Hát mikor oszt bejelentette, mondta a király, hogy hát menjen be a bölcs. Mikor belépett a bölcs, hát a király nagyon csúnyán kezdett rá veszekedni, hogy:
— Azét adtam én a fiamat oda, hogy némán tegyétek ? Meg mit akart tenni a feleségivel!
Akkor a bölcs aszonta:
— Felséges királyom! Csak egy pillanatra hallgasson énrám! Közbe ne szóljon. Nehogy úgy megbánja, mint mondok én magának egy történetet, ami egy kalmár kutyájával történt. De nehogy osztán késő legyen, a fiát felakasztassa! Holott a fia nem akart semmit se csinálni a feleségivel és azér, hogy nem beszél. Ne legyen megijedve, hogy most mán végig nem fog soha beszélni! Eljön az az idő, hogy beszélni fog, méghozzá nagyon okosan is. De nehogy úgy járjon a fia, mint a kalmárnak a kutyája.
— Hát az — aszongya — hogy járt?
— Hát úgy járt, hogy egy kalmárnak vót felesége, és vót egy pici kis babájuk. Bölcsőbe elaludt. És vót a kalmárnak egy kutyája. Hát az asszony meg az ember kimentek a kertbe, kapálni, a kis babát benthagyták a szobába, de az ajtó, a konyhaajtó meg a szobaajtó nyitva vót. Hát honnan, honnan nem tévedt oda egy nagy kígyó. És a kígyó a tejszag után rádobta magát a bölcsőre. De a kutya észrevette, rávetette a kígyó után magát. A kutya. Hát a bölcső fölborult, és a kisbabának nem történt semmi baja. De a kutya amint széjjelmarcangolta a kígyót, a darabja az ágy alatt vót, akkor csupa véres lett a kutyának a szája. Erre bemegy az asszony, akkor elkezdi kiabálni az urának, hogy:
— Gyere be hamar, de hamar! Megette a kutya a gyerekünket! Nézd, csupa véres a szája!
Hát hogy meggyőződtek vóna, hogy úgy igaz, vagy nem igaz, fogta a kalmár a fejszét, és agyonütötte a kutyát. Mikor mán a kutya agyon vót ütve, emeli fel az asszony a bölcsőt, hát a kisbaba szépen aludt, akkor találták meg a kígyóból a hátulsó részit az ágy alatt, és akkor tudták meg, hogy bűntelenül agyonütötték a kutyát, holott a kutya a kisbabát mentette meg a kígyótól. Tehát nehogy úgy elhamarkodd, mint az a kalmár, hogy agyonütötte a kutyát. Te vagy a kalmár. És a gonosz asszony, aki kiabált az uráért, hogy előbb meggyőződött vóna, hogy él-e a kicsi vagy nem, mit evett meg a kutya, hanem ráfogta, hogy a kutya megette a babát, és azért ütötte agyon a kalmár a kutyát. Tehát te ábrázolod a kutyát. A kalmár te vagy, a felesége meg a te feleséged.
Hát ezt ahogy elmesélte neki a hét bölcs mester, ezt úgy meghallgatta szívből a király, és úgy elhitte neki, hogy talán ténleg a fia nem is bűnös, megkegyelmezett neki.
No, már most. Nem tudom a többit. Még egyet tudok.
Akkor megint másnap, megint valamit tett olyat az asszony, hogy megint úgy megharagudott a király, megint csak bitófa alá küldte a fiát. Akkor a másik bölcs termett elé. Az is visszafordította a fiút, a bérest a hintóval, és az is mondta, hogy szeretne a királlyal beszélni. No, azt is osztán behívatta a király, és jelezte a béres, hogy itt van a másik bölcs, avval is veszekedett előbb, de osztán mondta a bölcs, hogy:
— Felségem, hallgasson meg, egy pár szót elmondok magának. Nehogy elhamarkodja a dolgot, mer a maga fia nagyon okos fiú, és az, hogy nem tud beszélni? Maj eljön az az idő, hogy fog tudni beszélni, még hozzá nagyon okosat is. De most kegyelmezzen neki, nehogy úgy járjon, mint az egyszeri asszony. Mer lehet, hogy a maga felesége nagyon gonosz asszony. Nehogy hasonló legyen ahhoz az asszonhoz, amit én most el fogok mesélni.
— Na, meséljed — aszongya —. — Mit akarsz elmesélni?
— Hát vót, egy hűséges asszonnak férje vót. De az asszon annyira szerette az urát, közbe az ura meghalt, hogy mán nem is akart ott, a faluba lakni, a saját házába, hanem építtetett egy kis házat a temetőbe a férjének a sírja mellett. És annyira siratta, sajnálta az urát, hogy ott akart a férje mellett lakni, ahun ő el vót temetve. No jó van. Ott, abba a temetőbe a Jézus fel vót feszítve ilyen keresztfára. De akkoriba régen a Jézushoz odatettek két olyan latrot, aki vigyázott a Jézusra, hogy valaki el ne lopja a Jézust. El ne vigye. Mer csúfnak vót ott felfeszítve Jézus. És oda állítottak egy embert, hogy vigyázzon arra, hogy se a latrot, se a Jézust valaki el ne lopja, senki. Akkor neki egész éjszaka erre kellett vigyázni. Közbe tél vót, hó vót, hideg vót. Ez az asszony abba a kis házikóba, meg hát égett neki a lámpa, meg lehetett neki ott bent valami kemencéje vagy mi, melegedett mellette. Hát ez az ember nagyon fázott, elkezdett neki kopogni az ablakon, hogy engedje be.
Az asszony aszongya:
— Nem engedlek be! Mer én nagyon hűséges asszon vótam a férjemnek, tehát én magam mellett nem akarok egy másik embert látni, vagy tanálni. Maradj te csak odakint, én nem engedek be semmiféle embert!
Aszongya az ember:
— De én — aszongya — nem foglak téged rosszra, hogy én rosszat mondjak neked, csak egy kicsit engedj be, hogy megmelegedjek, mer nagyon fázok. Mer nekem úgy is kint a helyem.
No jó. Beengedte az asszony az embert, de valahogyan rátekintett, hát látta, hogy olyan szép ember vót, szép, nem vót csúnya. Hát valahogyan úgy, elkezdett vele mosolyogni, viccelődni. Úgyhogy bele is szeretett. Az ember is beleszeretett a nőbe, a nő is az emberbe. Hát így le is feküdt vele. No, feküdtek reggelig. Közbe míg az ember ott vót, mer embernek aszonták, aki őrködött, hogy úgy vigyázzon, mer ha valaki ellop valamit abból a két latorból, hogy az csúffá vót téve a Jézushoz, hogy akkor ő kerül oda. Hát bizon ő addig feküdt az asszonnyal, reggel mán kezdett hajnalodni, eszibejutott neki: Jaj, istenem, most valaki ellopott ott valamit. Hát kijönnek a házból, hát látják, hogy egyik lator nincs ott felakasztva.
Jaj, mindjárt megijedt, mondta az asszonynak:
— No, kevés ideig tartott a szerelem! Most mán engem fognak agyonütni és oda föltenni. Mer meg vót mondva, hogy ha nem vigyázok, valaki ellop belőllük, akkor én kerülök oda.
Aszongya az asszony:
Hát úgy is lett. Hamar kiásták az urát, kikaparták, ő vágta le a férjének az ujját, kiverte a fogát, és fölakasztotta oda az emberrel annak a helyire.
Hát ilyen példát mondott neki a bölcs. Nehogy úgy járjál, hogy a te feleséged olyan hűséges arcot mutat neked, hogy ő milyen hűséges hozzád, mint az az asszony, aki ott csináltatott kis házikót, annyira szerette az urát, hogy ott az ura mellett lakjon. Annyira szerette az urát! A te feleséged is mutatja, hogy téged szeret, de annál hamisabb lehet, tehát ne hamarkodd el, nehogy úgy járjál te is, hogy még utoljára a feleséged még a fogad is kiverje, vagy kezedet is levágja, úgy szeret téged, hanem kegyelmezz meg a fiadnak, eljön az az idő, hogy beszélni fog, és maj meglátod, hogy milyen okos.
Na, ez úgy is történt, megkegyelmezett neki megint. Tehát hétszer cipelte a, hétszer kiadta a parancsot, hogy vigyék az akasztófára a fiát. Hatszor. Mán hetedszer elébe termett a hetedik bölcs mester, az is visszafordította. Bejelentette a bölcs az izétől, a bérestől, hogy szeretne beszélni a királlyal. Be is engedte. És aszonta a bölcs: — No, most mán, felséges királyom, megérkezett az az idő, hogy a te fiad beszélni fog. Most ha nagy pompát akarsz, hídd össze az összes rokonodat, szomszédot, akit csak akarsz, annak a tiszteletére, hogy milyen okos a fiad. Maj most hallod, hogy milyen okosan fog beszélni. Nahát ennek örült nagyon a király. És kiadta a parancsot, összehívta a vendégeket, üsmerőst, akit csak akart. Hát vót a királynak szobalánya, vót szakácsnője, akkor még egy konyhalánya is vót. Igen. És ez a három mind férfi vót. Ez mind szerette a feleségit. De ezek nőruhát hordtak, hogy a király nem vette észre. De ezt mán megtudta a hét nap alatt a fiú. Ezek mind meglátta, megtudta, hogy ennek milyen kurafiai vannak. Hát egyik fel vót őtözve fehér ruhába, a másik kék ruhába, a harmadik rózsaszín ruhába. Hát ezek is mind kint vótak, akarták hallani, hogy milyen okos a királynak a fia, hogy fog beszélni. Mikor elérkezett az a nap, a hét bölcs mester is előjött, és nagyon nagy pompával fogadta őket, a vendégeket, mindenkit. És akkor a fiú felállt, és elkezdett szépen beszélni. De én azt nem tudom úgy elmondani, elkezdte az életit mesélni, hogy hogy milyen jók vótak hozzá a bölcsök, hogy örömmel jött haza, de a bölcsök a csillagokból vizsgálták meg, hogy őt valami nagy szerencsétlenség várja idehaza. Tehát azok mondták meg neki, hogy ha hét napig egy szót nem fog szólni, akkor megmenekül a szerencsétlenségtől. De ha csak egy szót szól, akkor nem menekül meg, akkor fölakasztják, hát kivégzik. Tehát ő szépen úgy mindent előadta. Akkor, mikor legelőször édesapám a bitófa alá küldött, akkor nem az vót a baj, hogy én akartam erőszakot venni anyámon, hanem ő akart rajtam. És most, hogy tudja meg mindenki, a vendég, mindenki, hogy milyen a mostohaanyám, milyen hűséges apámhoz, akkor vetkőztessék le a fehér ruhába felöltözött nőt, meg a kék ruhába felöltözött nőt, meg a rózsaszín ruhába felöltözött nőt. Ha ezek nők, akkor a becsületszégyenüket, mindent megfizetek, hogy hát ha nők, és levetkőztetem őket, de a vendég hagyd lássa, hogy az én anyámnak azok mind kurafiak. Apám mellett tartott még ennyi kurafiat. Hát ő akart engem levenni lábról, de nem sikerült neki, akkor azért kiabált, hogy eltegyen láb alól apám, hogy ő tovább tudjon ilyen rossz életet élni apám mellett. Hogy neki ilyenek vótak a háznál. Apám háza mellett. No, ezt olyan szépen elmesélte a királyfi, de én azt úgy nem tudom elmondani, elég ahhoz, hogy a király úgy megharagudott a feleségire, mer az kezdte osztán sírni, kiabálni:
— Nem igaz, nem igazat mond!
De igaz lett, mer látták, hogy azok mind férfiak vótak. Hát akárhogy sírt, akárhogy kapálózott a felesége, a hetedik napon őtet vitték az akasztófára, és fel is akasztották a feleségit.
Hát így fejeződött be osztán ennek a könyvnek, ennek a hét bölcs mesternek a könyve. Evvel befejeződött.
De ez még sok kimaradt, mer nem tudom úgy, elfelejtettem, elmesélni. Mer hétszer cipelte az akasztóra, mind a hétszer a bölcs mentette meg a fiát a királynak.
1981. mácius 10.
|
|