Előző fejezet Következő fejezet

A DUNA-TISZA KÖZE TÖRTÉNETI TÁJAI

Írta: Bárth János

 

TŰNŐDÉS FOGALMAKRÓL ES SZAVAKRÓL

A Duna-Tisza köze a Kárpát-medence közepén fekvő nagytáj. Körülbelül 300 kilométer hosszú és 100 kilométer széles. Az Alföld nyugati része. Határai három oldalról, a Duna és a Tisza medrének köszönhetően, természetesek és adottak, északról viszont önkényesen húzhatók meg. Van, aki Budapesttől, van aki Kecskemét tájától számítja a két nagy folyó közét. Valószínűleg leghelyesebb a Lacháza-Cegléd-Szolnok vonalat tekinteni a Duna-Tisza köze északi határának, mivel Szolnoknál kezd a Dunával nagyjából párhuzamossá válni a keletről érkező Tisza.

A Duna-Tisza köze név a tudomány által kreált jellegzetes mű tájnév. A nép, a magyar tájnévadási hagyományok szellemében, a kisebb folyót előre véve, inkább a Tisza-Duna köze kifejezéssel, évszázadokkal ezelőtt pedig a Kétvízköze névvel illette a két nagy folyó között húzódó változatos felszínű, alföldi jellegű tájat.

A Duna-Tisza köze, a tőle délre elterülő Szerémséggel együtt, a középkor végén magyar lakosságú volt, és Magyarország legfejlettebb vidékének számított, amely élen járt a civilizációs vívmányok meghonosításában és elterjesztésében. Például valószínűleg itt alakult ki és innen indult terjeszkedő útjára a XVII-XVIII-XIX. század uralkodó Alföldi háztípusa, a konyhából fűthető, két kemencés, szabadkéményes parasztház. A török időkben, a XVI-XVII. században sok pusztítás érte a két folyó közti tájat. Magyarsága megfogyatkozott, a déli, bácskai területeken szinte teljesen kipusztult. A XVIII. századi újranépesedés etnikai sokféleség és kevertség kialakulásával járt együtt.

A XVIII-XIX. században három vármegye és három szabadalmas kerület osztozott a Duna-Tisza köze területén: Pest-Pilis-Solt, Bács-Bodrog és Csongrád vármegye, illetve a Kiskunság, a Tiszai-korona kerület és a Csajkás kerület. Szigetként álló négy külön törvényhatóságot jelentett a táj négy szabad királyi városa: Szeged, Szabadka, Zombor, Újvidék. Az 1870-es évektől a szabadalmas kerületek beolvadtak a vármegyékbe. Meghatározó lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Bács-Bodrog és Csongrád vármegye léte. Alapvetően eszerint tagolódott a nagytáj. Különösen fontos választó vonalnak számított Bács-Bodrog és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye Baja és a halasi Vastag hegy között hózódó határa.

1920 óta, néhány évet leszámítva, országhatár választja kétfelé a Duna-Tisza közét: északi része Magyarországhoz, déli része Jugoszláviához tartozik. A határ mesterséges. Nem követ etnikai határokat.

A Duna-Tisza köze magyarországi szakaszán 1950-ben nagy közigazgatási átrendezés történt. Bács-Bodrog vármegye maradék északi pereméből és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli részéből magalakult a korábban soha nem létezett Bács-Kiskun megye. Az új közigazgatási alakulat a Duna-Tisza köze magyarországi szakaszának nagy részét elfoglalja. A Tiszántúlra átnyúló Csongrád megyének és a Budapestet körülölelő Pest megyének csak peremterületek jutnak a két folyó közéből. Az új megyehatár történelmileg összetartozó területeket vágott kétfelé. Pl. Lacházát elválasztotta a Kiskunságtól. A közös sorsú „Háromváros" két városát: Nagykőröst és Ceglédet Pest megyében hagyta, Kecskemétet viszont az új megyébe terelte.

Az 1950-ben létrehozott Bács-Kiskun megye nevéből kihullott a középkori Bodrog megyére utaló Bodrog és a hajdani Solt-székre, Solt megyére emlékeztető Solt szó. A távoli Bács város nevéből indult Bács megyenév ugyanakkor ismét legalább 100 kilométert ugrott észak felé. (Azért ismét, mert a XVIII. században egyszer már nagyot ugrott, amikor a messze déli Bács vármegye bekebelezte a Baja környéki Bodrog megyét.) 1950 óta nem esik egybe a Bácska tájnév és a Bács szóval is jelölt megye határa. A Bács szót tartalmazó Bács-Kiskun megyenév olyan területre vonatkozik, amelynek nagyobbik északi része kívül esik a Bácskának nevezett történelmi táj, a hajdani Bács-Bodrog vármegye határain. Ebből sok nyelvi bizonytalanság származik, különösen a Kárpát-medence távolabbi tájain élők körében. Hallható rádióban, olvasható újságban, hogy egyesek a Bács-Kiskun megyében élő, létező, a Bács-Kiskun megyéből való, származó embert, dolgot kínos igyekezetükben bácsi-nak nevezik. Ez fölöttébb rossz megoldás, mivel a bácsi azt jelöli, aki vagy ami a Duna-Tisza köze déli vége felé fekvő Bács városába való. Nyilvánvaló, hogy a megnevező nem erre gondolt. Nem sokkal szerencsésebb az sem, aki a kunszentmiklósi, a kalocsai, vagy a kecskeméti jelenséget, személyt bácskai-nak nevezi. Ezek a helységek annak ellenére, hogy 1950 óta Bács-Kiskun megyéhez tartoznak, messze esnek a történelmi Bácskától. A Bács-Kiskun megyenév, lévén új kreáció, nem viselkedik úgy nyelvileg, mint mondjuk a Baranya, vagy a Somogy. A baranyai, somogyi mintájára nem lehet bácskiskuni-t mondani és írni. Marad tehát a Bács-Kiskun megyei megnevezés, vagy ha valaki végképp kerülni akarja a megye szót, a hajdani NSZK-beli, NDK-beli mintájára Bács-Kiskun-beli-t mondhat. Jobban teszi azonban, ha utánanéz, hogy a megnevezendő személy, jelenség a megye melyik történelmi tájához kötődik, és annak jelzős formájú nevét használja, vagyis bácskai-t mond, ha az igazi Bácskáról esik szó, a kiskunsági jelleget hangsúlyozza, ha a történelmi Kiskunságra gondol, sárközit emleget, ha a Kalocsai Sárköz területe kerül szóba.

 

A„HÁROMVÁROS"

A XVI-XVII. században, a török hódoltság korában, gyakran használták a ma már szokatlan hangzású háromváros kifejezést Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd együttes jelölésére.

A három jeles mezőváros magyarsága túlélte a török uralmat. A környező elpusztult falvak lakossága városvédő árkaik, sáncaik közé futott össze. Népességük számát távolabbi tájak, pl. a Kelet-Dunántúl, a Kalocsai Sárköz, Szeged menekültjei is növelték.

A népesség összefutása együtt járt a városhatárok növekedésével. Ha egy elhagyott falu maradék lakossága, illetve egy pusztává vált falu hajdani népességének néhány domináns gazda egyénisége valamelyik mezővárosban talált tartós menedéket, a mezőváros tanácsa nem késlekedett rátenni kezét a néptelenné vált falu határára. A puszta megszerzéséhez az szolgáltatta a „jogalapot", hogy hajdani lakosai immár a mezővárosban laktak, esetleg a mezővárosból legeltették, kaszálták, szántották régi földjeiket. A határnövelésnek természetesen más módjai is voltak. Ezek közé tartozott a tartós pusztabérlet, a zálogként történő birtoklás, a különböző földterületek csereberéje, illetve a pusztavásárlás. A birtokgyarapításban élen járt Kecskemét. A XVIII-XIX. században akkora határa volt, kiterjedését tekintve vetekedett némely magyarországi vármegyével és jónéhány német fejedelemséggel.

Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd a XVI-XVII. században sorsközösségben élt. Sok közös vonás mutatható ki török kori fejlődésükben, históriájukban, gazdálkodásukban, kultúrájukban, lakosaik életmódjában. Fontos sajátosságuknak számított, hogy magyar földesuraik távollétével összefüggésben a török hatalom árnyékában különösen fejlett mezővárosi önkormányzatuk alakult ki.

Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd a XVII-XIX. században jellegzetes alföldi agrárvárosok voltak. Épített településüket a halmazos szerkezet jellemezte. Szabálytalan alakú portáik szabálytalan alakú tömböket alkottak. A tömbök között, utcák gyanánt, zeg-zugos közlekedő területek kanyarogtak. Mindhárom város óriásfalu-nak nevezhető agrártelepülésként falusias (vertfalú, nádtetős, földszintes) lakóházak és paraszti gazdasági épületek együtteseként jelent meg a tájban. A falusias épületek tengeréből néhány magasabb középület (templom, iskola) emelkedett ki a város közepén. A települések belterületén a lakóházak és a szálláskert-nek, akó-nak nevezett gazdasági udvarok legtöbbször elkülönültek egymástól. A lakóházak tömbjein kívül gyűrűben, foltokban helyezkedtek el a szálláskertek telektömbjei. A települések efféle funkcionális osztottsága különböző időpontban élte fénykorát. Legkorábban Kecskeméten bomlott föl, ahol nem érte meg a XVIII. századot. A település osztottsága a városlakó parasztcsaládok munkaszervezeti indíttatású ideiglenes osztottságával járt együtt.

A „Háromváros" parasztpolgárai számára évszázadokon át a gabonatermesztő földművelés és a pusztai állattartás jelentette a legfontosabb megélhetési forrást. A megtelepedett kereskedők és kézművesek a nagy létszámú agrárnépesség igényeit elégítették ki. Nagy múltra tekintenek vissza a városok belterületét övező „hegyek" szőlőparcellái. A XVII-XVIII. században, valamint a XIX. század első felében a városok pusztáin nevezetes pásztorkultúra és pásztorhagyomány virágzott. Ennek maradékával találkozott a születőben lévő magyar néprajzi kutatás Bugacon a XIX-XX. század fordulója tájékán. A XIX. század második és a XX. század első felében az un. kertkul-túrás tanya felvirágzásával Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd határa a magyar zöldség, -szőlő- és gyümölcstermesztés egyik legfontosabb területe lett.

Kecskemét, Nagykőrös határában a történeti források tanúsága szerint a XVI. század második felében már léteztek határhasználati kötöttségektől mentes paraszti magánbirtokokon, „mezei kertekben" olyan gazdasági telephelyek, szállások, amelyek a tanyák őseinek tekinthetők. A tanyás mezőváros modellje, gazdaságszervezési ideálja a XVII-XVIII. században a „Háromváros" felől terjedt az Alföld más tájai, illetve a XVIII. században alakult új mezővárosok felé.

A „Háromváros" kifejezés elevensége a török kor után elhalványult, mivel a mögötte meghúzódó tartalmi azonosság és hasonlóság is a múlt emlékei közé szorult vissza. A XVII. század végétől a három jeles mezőváros sorsa eltérő utakra terelődött. Különösen Cegléd népének életét billentették más irányba a történelmi sorfordulók. Pusztulás, újranépesedés, jobbágysors, eleven földesúri fennhatóság várt a kései feudalizmus Ceglédjére. A XIX. század vége és a XX. század Nagykőrösnek stagnálást, jellegzetes kisvárosi létet tartogatott, Kecskemét előtt viszont meglebbentette azt a történelmi lehetőséget, hogy magyar mértékkel mért nagyvárossá fejlődhessen.

 

A KISKUNSÁG

A XIII. század első felében a magyar királyok jóvoltából kunok telepedtek le ezen a tájon. A középkor végére beolvadtak a magyarságba. Törökös nyelvük néhány leírt szava nyelvészeti emlékké vált. A magyarrá lett kun utódokat is jórészt elsodorta a török hódítás kora. Nem helyes tehát, ha a ma itt élőket kunnak, vagy kiskunnak nevezzük. Helyesebb kiskunságit mondanunk. Ez a szó sejteti, hogy olyan emberről van szó, aki a Kiskunságnak nevezett terület lakója. A kun nép ugyanis eltűnt, de a kun tudat megmaradt. Mesterségesesen táplálták, hogy ezáltal a táj lakói igényt tarthassanak a Kiskunságot megillető privilégiumokra.

A Kiskunság szabadalmas terület volt 1867-ig nem tartozott vármegyei joghatóság alá. A XVIII. század elején a király elzálogosította. 1745-ben a Kiskunság lakói megváltották magukat. Ezt a megváltást hívták redempcionak. A Kiskunság ettől kezdve a Jászkun Kerület részeként élte életét. A magyar földrajzi irodalom és hatására a magyar közvélekedést tükröző szociográfiai irodalom, szépirodalom, útikönyv irodalom és a napi sajtó egyaránt hajlamos arra, hogy az egész Észak-Duna-Tisza közét Kiskunságnak nevezze. Jellemzőek gyermekkorom iskolai atlaszai, amelyekben a széthúzott Kiskunság felírat „K" betűje Baja mellett állt, a záró „g" betű pedig valahol Szolnok alatt, Kécske táján verdeste a Tiszát. Ezzel az elnagyoló szemlélettel szemben a néprajzkutatók és a történészek szeretik a Kiskunság fogalmát történeti értelemben a XVIII-XIX. századi közigazgatási gyakorlatnak megfelelően, pontosan és jól körülhatárolva használni.

A történeti Kiskunság nem összefüggő, hanem három részre tagolódó, meglehetősen cikk-cakkos szélű terület. Azok a helységek tartoznak a Kiskunság fogalmába, amelyek 1745-ben megváltották magukat a földesúri terhek alól, illetve azokat a pusztákat sorolhatjuk a Kiskunsághoz, amelyeket 1745-ben megváltottak.

A Kiskunsághoz tartozás nem vérségi, faji, nyelvi kérdés, hanem a pénzen megváltott közigazgatási különállásban, egy földesúri terhektől mentes szabadalmas jogállásban való részesedés kérdése. A történeti Kiskunság helységei, mezővárosai: Lacháza, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Halas, Félegyháza, Majsa, Dorozsma. Nevezetesebb pusztái: Bábony, Bene, Lajos Mizse, Kisbalázs, Kerekegyháza, Móricgát, Szank, Mérges, Csólyos, Jakabszállás, Kisszállás, Kömpöc, Orgovány, Páka, Pálos, Szentlászló. Ezek nem integrálódtak a városhatárokba. A felsorolt puszták többsége a XIX. század végén és a XX. században önálló tanyaközséggé vált.

A 8 kiskunsági mezőváros kétféle sorsot ért.

A református Kiskunság helységei: Lacháza, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Halas lakottan kerültek ki a török uralom alól, bár népességük a XVII. század végén és a XVIII. század elején néha elfutott és fölöttébb megfogyatkozott. A XVI. század végén és a XVII. század elején e helységeket népességi felülrétegződés érte Baranya irányából. A baranyai beköltözés a XVII. század folyamán folyamatosan tartott. A református Kiskunság mai népességében tehát domináns elem a dél-keletdunántúli.

A katolikus Kiskunság helységei: Félegyháza, Majsa, Dorozsma puszták voltak a XVIII. század elején, majd újratelepültek az északi-déli népmozgás áradatában. Alapnépességük jászsági és felföldi eredetű: Dorozsma 1719-ben, Félegyháza 1743-tól, Majsa 1743-tól népesedett újjá. A három katolikus kiskunsági város nyelvében és hagyományos kultúrájában még a XX. században is jól megfigyelhetők voltak a jászsági és palóc hatások.

 

A KALOCSAI SÁRKÖZ

A Pataj-Kecel-Szeremle háromszögbe eső Duna bal parti mély fekvésű területet sok történeti forrás és a nép évszázadokon át Sárköznek nevezte. Így nevezik a Duna jobb oldalán Decs, Öcsény, Alsónyék, Sárpilis helységek területét is. A két Sárköz a középkorban és a koraújkorban Sárköz néven egy egységes tájat alkotott. Az újkorban tagolta a Duna két tájjá a vízjárta területet. A tudományos szóhasználat a Duna jobbparti református magyar népességű kisebb Sárköz-darabot Tolna megyei Sárköznek, a Duna balparti nagyobb kiterjedésű, több néprajzi csoportot és népszigetet magába foglaló történeti tájat, a hajdani Pest-Pilils-Solt vármegye déli hegyes nyúlványát Kalocsai Sárköznek nevezi.

A Kalocsai Sárköz újkori magyarjai eredetüket és kultúrájukat tekintve többfélék. A legnevezetesebb csoport: a pota néprajzi csoport, amely Kalocsán és az un. kalocsai szállásokon él. Katolikus vallású, és nyelvjárását, hagyományait tekintve elkülönül környezetéből. A poták XVIII. század eleji elődei között előfordultak a tájban kontinuus magyarok és távoli tájakról származó jövevény magyarok egyaránt.

A poták szomszédságában a Duna mellett református múltú magyar falvak sorakoznak: Pataj, Ordas, Szentbenedek, Uszód, Foktő. Törzsökös lakosságuk a tájban kontinuusnak tekinthető. Újkori északi jövevény a katolikus Géderlak népe. A hajdani mezőváros, Pataj és a Duna kanyarulatában meghúzódó Ordas régi, élénk házassági kapcsolatok révén a dunántúli Madocsával képez egy kisebb néprajzi egységet. Szentbenedek, Uszód, Foktő református magyar néprajzi csoportja, múltját, nyelvjárását, népi kultúráját tekintve kiváló ellenpárja a katolikus pota magyarok csoportjának.

"Partra" épített kalocsai ház Fiatal házaspár kalocsai viseletben
Kalocsai festett láda
Uszódi református asszony
Nemesnádudvari német madaras szekrény 1900

 

Délebbre magyar szigetek húzódnak meg a Duna közelében: a kontinuus népességű, katolikus Fajsz; a Duna nagy kanyarulatának átvágása miatt hirtelen dunántúlivá vált, református Bogyiszló, a nagyrészt XVIII. századi jövevény népességű, katolikus Sükösd, valamint a török időket átélt, kontinuus, református Csanád és Szeremle. Az utóbbi két falu népe élénk kapcsolatot tartott fönn a Tolna megyei Sárköz lakosságával.

Bátya és Dusnok népe katolikus déli szláv, valószínűleg boszniai eredetű horvát. Az önmagukat rácnak nevező bátyai és dusnoki horvátok a XVII-XVIII. század fordulójától több hullámban érkeztek a Kalocsai Sárközbe. Rátelepedtek egy kis létszámú középkori eredetű magyarságra, amelyet rövid idő alatt magukba olvasztottak. Ez tükrözödik népi kultúrájukban, pl. népzenéjükben.

A Duna menti kontinuus magyar falvak és a rác falvak népének megélhetésében mindig nagy szerepe volt a kerteknek és a kertészetnek. A fajsziak, foktőiek már a török korban is káposztával, hagymával adóztak. Kertészeti tapasztalatok birtokában a XVIII. század első felében könnyen befogadták a délről érkező paprikát. A XX. század közepéig a híres-nevezetes „kalocsai paprikát" nem a kalocsaiak, vagyis nem a poták, hanem a Duna mellékiek, pl. a fajsziak, bátyaiak, dusnokiak, foktőiek, uszódiak termesztették.

Miske katolikus szlovák múltú falu, amelyeket 1718-tól telepített a kalocsai érsek.

A Kalocsai Sárköz déli peremén három katolikus német falu sorakozik: Nádudvar, Hajós, Császártöltés. Mindhármat a kalocsai érsekek telepítették: Hajóst 1722 és 1726 között 5 csoportban, Nádudvart 1723-tól, Császártöltést 1743-tól több csoportban. A hajósiak, a nádudvariak és a császártöltésiek a szőlőtermesztés és a borkészítés mesterei.

 

A BÁCSKA

A Bácska szó összefoglaló neve annak a hatalmas területnek, amely az újkorban Bács-Bodrog vármegyét jelentette. A trianoni békeszerződés óta csak északi szegélye tartozik folyamatosan Magyarországhoz. Legfölsőbb csücske a Jánoshalma és Császártöltés történelmi határvonala alatt fekvő, ma Kéleshalom néven emlegetett terület. A maradék magyarországi Bácska néhány jellegzetes települése: Baja, Jánoshalma, Bácsalmás, Mélykút, Tataháza, Bátmonostor, Nagybaracska, Dávod, Vaskút, Gara, Hercegszántó, Katymár, Csávoly, Felsőszentiván, Bácsbokod, Bácsborsód, Madaras, Kunbaja.

A Jánoshalmától Titelig húzódó hajdani Bács-Bodrog megye kiváló termőföldjeiről, legendás gazdagságáról volt híres a történelmi Magyarország szegényebb vidékein. Ezt a fekete földből sarjasztott gazdagságot sugallták többek között a régi iskolai tankönyvek is.

Az újkori Bács-Bodrog megye területének középkori magyar népessége a török korban, a XVI-XVII. században kipusztult. A XVII. század végén, a török alóli felszabadulás idején lakóhelyét gyakran változtató, kis létszámú szerb és bunyevác népesség tartózkodott a hatalmas területen. A XVIII. századi telepítések, valamint a folyamatos spontán beköltözések révén nyelvi sokszínűség és nemzetiségi kevertség alakult ki a bácskai tájon.

A történelmi Bácska nehezen tagolható népcsoportok szerint, mert az egy-egy népcsoport kötelékébe tartozó települések ritkán képeznek nagy összefüggő tömböket. A különböző nemzetiségű falvak szeszélyes rendszertelenségben váltogatták egymást. Sok falu népessége élt szigetként valamely nagyobb tömböt alkotó népcsoport falvai közé ékelődve. Bonyolították a képet a vegyes nemzetiségű települések.

A bácskai magyarság többsége a XX. század elején a Baja-Titel között húzható képzeletbeli átlós vonaltól északkeletre élt. Ezen a területen a legdominánsabb népcsoportnak számított. A magyarok a XVIII. században, elsősorban a század második felében költöztek vissza északibb vidékekről a sok pusztítást megélt bácskai tájra. A legnagyobb magyar tömb a Tisza mellékén alakult ki. Helységei: Horgos, Martonos, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Péterréve, Óbecse, Földvár. Ehhez a helységsorhoz kapcsolódtak a középbácskai magyarság települései, Csantavér, Topolya, Bajsa, Bajmok, Kishegyes, Pacsér, Ómoravica, Bácsfeketehegy, valamint Szabadka város magyarjai. Jellegzetes magyar szigetnek számított az Ujvidék környéki Temerin és Piros, illetve a Duna menti Bezdán, Kupuszina, Doroszló és Gombos.

Jeles magyar helységek jöttek létre Észak-Bácskában. Elsősorban Jánoshalma, Mélykút, Tataháza, Bátmonostor, Nagybaracska, Dávod.

A Bácskai németek többsége a fentebb már említett Baja-Titel vonaltól nyugatra, ileltve délnyugatra lakott. Itt a németség a legdominánsabb népcsoportnak számított. A németség a XVIII. század második felében és a XIX. század elején költözött a Bácskába. A XX. század közepén, a második világháború után a bácskai németeket megtorlásként kitoloncolták Jugoszláviából, illetve rosszabb esetben lágerekben fizikailag megsemmisítették. Helyükre a Balkán délebbi területeitől szerbeket telepítetek. Következésképp, a XX. század második felére nem maradt német falu a jugoszláviai Bácskában. A hajdani alsó-bácskai német települések hosszú sorából álljon itt néhány helységnév: Orszállás, Gádor, Küllőd, Apatin, Csonoplya, Kerény, Hódság, Szilberek Szentfülöp, Torzsa, Újverbán, Bulkesz, Bökény, Bácsújlak, Németpalánka. A magyarországi Bácskából is sok németet kitelepítettek, de innen a németség nem tűnt el. Jelen van Bácsalmáson, Vaskúton, Bácsborsódon, Csávolyon, Garán, Katymáron.

A görögkeleti vallású szerbek a XVIII. századi magyar és német betelepedés révén a XX. század elejére teret vesztettek a Bácskában. Az első világháború után azonban elkezdődött újabb térnyerésük, amely a második világháborút követő etnikai tisztogatás és lakosságcsere, valamint az 1990-es évek szerb menekülthullámai révén soha nem látott méreteket öltött. A XX. század végére a szerbség a jugoszláviai Bácska egyértelműen domináns népévé vált.

A XX. század elején a Bácska legnagyobb összefüggő szerb településterülete Titel, Zsablya, Csurog, Káty táján, a régi Csajkás kerületben húzódott. Jelentős számú városi szerbség élt Zomborban és Újvidéken. Más nyelvű népek helységei közé ékelődött szerb szigetfalunak számított pl. Sztapár és Dernye.

A katolikus bunyevácok a horvátok egyik csoportjának tekinthetők, akiknek elei a XVII. század vége tájékán költöztek föl Hercegovinából az elnéptelenedett Bácskába. A XX. század elején nem volt tisztán bunyevácok által lakott, illetve bunyevác többségű helység a bácskai tájon. 1910-ben magyar többség mellett éltek bunyevácok Szabadkán, Bajmokon, Felsőszentivánon, Nemesmiliticsen, Baján. Német többséggel laktak együtt Katymáron, Csávolyon, Garán, Bácsalmáson, Bácsbokodon. Német-magyar, vagy magyar-német többséggel éltek együtt Csonoplyán, Vaskúton, Bajmokon, Bácsborsódon. Szerb-magyar többséggel laktak Zomborban.

A horvátok másik csoportjának tekinthető, katolikus sokac népesség elődei Boszniából költöztek a Bácskába a XVII. század vége táján. A Duna közelében telepedtek le. 1910-ben a sokacok magyar többséggel éltek együtt Hercegszántón és Vajszkán. Német többség mellett éltek Bácsban. Többséget alkottak Béregen, Monostorszegen, Szondon, Bogyánban és Palonán.

A Bácska etnikai képét színezték a XVIII. században északról odatelepített jórészt evangélikus szlovákok és görögkatolikus ruszinok. Szlovák múltú bácskai helységek: Petrőc, Dunagálos, Kiszács, Kölpény, Liliomos, Pincéd, Bácsújfalu. A bácskai ruszin kultúra fellegvára Bácskeresztúr.

 

TISZAMELLÉK, DUNAMELLÉK, NÉPSZIGETEK

A „Háromváros", a Kiskunság, a Kalocsai Sárköz és a Bácska kitölti a Duna-Tisza köze nagy részét, de nem fedi a két folyó közti terület egészét. A Duna-Tisza köze fogalmába beletartozik még néhány táj, népcsoport és népsziget.

A „szegedi földek" Szeged szabad királyi város hajdani legyező alakú hatását jelenti. A „szögedi nemzet" önálló néprajzi csoportnak tekinthető. Néprajzi képét a néprajzi kutatás alaposan föltárta. A szakirodalom tanúsága szerint az egyik legkutatot-tabb, néprajzilag legismertebb terület a Kárpát-medencében.

A Szegedtől északra húzódó Tiszamellék a szegedi földekkel ellentétben az egyik leggyengébben kutatott, néprajzilag legismeretlenebb vidék a magyar nyelvterületen. Alapos néprajzi feltárásra váró jeles magyar helységei: Kecske, Alpár, Csongrád.

A Pataj és Pest között húzódó Dunamelléket reliktum jellegű kismezővárosok uralják. Északról dél felé haladva sorakozik: Dömsöd, Szalkszentmárton, Vecse, Solt, Pataj. Alapnépességük magyar, kontinuus, vagyis az Árpád-korig folytonos, és a reformáció kezdete óta református. A reliktum jelleg azt jelenti, hogy a fent megnevezett helységek fejlődésben megrekedt, mezővárosi tudatú nagy faluként érték meg a XX. század elejét.

A Duna melléki reliktum mezővárosok között két más anyanyelvű telepített sziget is meghúzódik: az 1717-ben létrehozott evangélikus szlovák Dunnaegyháza és az 1725-ben népesítet protestáns német Harta. Utóbbi híres népművészetet teremtett.

A történeti tájak határterületein különleges múltú és kultúrájú népszigetek húzódnak meg. Ilyen helység Izsák a Kiskunság és Kecskemét határának ölelésében, amelynek valószínűleg törököt átélt kontinuus magyarsága is van. Akasztó magánföldesúri szorgalmazásra 1718-tól települt. A szomszédos Kecel újjátelepítését 1734-ben kezdte el földesura, a kalocsai érsek. Az utóbbi két helység lakói sokféle népelemből integrálódott katolikus magyarok, akiknek ősei a XVIII. századi észak-déli népmozgás áradatában érkeztek. Vadkert 1745-től népesedett. Lakossága ma magyar, de hajdan jelentős evangélikus és református németsége is volt. Kiskőrös újratelepítése 1718-ban kezdődött. A város törzsökös alapnépessége evangélikus vallású és szlovák múltú.

Hartai német festett szekrény

 

   
Előző fejezet Következő fejezet